2017. május 28., vasárnap

Könyvkritika: Stephen King - Christine

Elnézve a 2017-ben elolvasott könyveimet, arra a következtetésre jutottam, hogy nagyjából két műfaj között ingadoztam, és úgy döntöttem, rám fér egy kis változatosság, ezért a ma bemutatásra kerülő könyv egy horror történet, magától a horror irodalom királyától, Stephen Kingtől. Egyúttal folytatódik a saját polcos újraolvasás is, ugyanis a kötet megtalálható a magánkönyvtáramban.
A történetről röviden: 1978-ban járunk, egy álmos amerikai kisvárosban, Libertyville-ben. Itt él és tanul a két jó barát, Dennis és Arnie. Azonban minden megváltozik, amikor Arnie rátalál élete első autójára, egy 1957-es Plymouth Fury, Christine személyében. A fiatalember látványos változáson megy át, a gépkocsi körül pedig rejtélyes gyilkosságok történnek. Dennis és Arnie újdonsült barátnője, Leigh együtt próbálnak ennek a rémhistóriának a végére járni…
2011 nyarán ismerkedtem meg Christine borzongató meséjével, és egyben ez volt az első Stephen King-olvasmányom. Azóta további munkáiba is belekóstoltam, de egy ideje szünetet tartottam vele kapcsolatban, mert a legutóbb olvasott műveitől nem kaptam meg azt a zsigeri félelmet, amit például a Christine abszolút kiváltott belőlem. A mostani alkalommal nem féltem annyira, mint anno, de jó érzés volt belemerülni az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek Amerikájába, az akkoriban divatos dalok címeit és idézeteit olvasgatni, és rettegni egy ártalmatlannak tűnő autócsodától. Az író mesteri atmoszférateremtése most is uralta a cselekményt, a mondatai, a szóválasztásai, a baljós sejtetései, hogy még mi minden következhet, lekötötték a figyelmemet, a karakterek árnyaltan és részletesen voltak leírva, szinte vártam, hogy lelépjenek a lapokról, és életre keljenek. Egyértelműen Dennis lett a kedvencem, ami nagyban köszönhető annak is, hogy nemcsak szereplőként, de narrátorként is jelen volt a történetben, így könnyen szimpatizálhattunk vele. A kegyetlen és meglehetősen élethűen megírt gyilkosságok, a cselekményen végiggyűrűző, majd hirtelen kirobbanó borzalom mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy viszonylag elégedetten tehessem le a könyvet. Ugyanis az író jó pár üresjáratot beépített a sztoriba, amik feltételezhetően az olvasók idegeinek borzolása kedvéért voltak, de én meg lettem volna nélkülük. Nem hiba, de engem felettébb zavar (vagy inkább fúrja az oldalamat a kíváncsiság), hogy Christine honnan kapta a nevét; az eredettörténetét úgy-ahogy feltérképezhetjük az olvasottak alapján, de a nevére semmi magyarázat nem találhatunk. De hát ezért szeretjük annyira a rejtélyeket, nem igaz?
A magam részéről örülök neki, hogy változtattam kicsit, és visszatértem egy rövid időre ehhez a műfajhoz. Bár nem a Christine a kedvenc King-művem, de mindenképpen tudom ajánlani másoknak is elolvasásra, ráadásul miatta kezdtem el jobban felfedezni az író munkásságát, úgyhogy számomra ettől is különleges ez a zseniális epilógussal ellátott rémtörténet.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A fejezetek elején megjelenő dalrészleteket.
  - Christine apró változásait.
  - A kegyetlen gyilkosságok leírásait.
  - A nyitott(nak) tűnő befejezést.

2017. május 17., szerda

Sorozatkritika: Feud: Bette and Joan

Amikor elkezdtem ezt a blogot, az volt a célom, hogy a három fő érdeklődési körömet fogom nektek bemutatni különböző bejegyzésekben: a könyveket, a filmeket és a sorozatokat. A kezdeti fellángolás után azonban elég hamar kikoptak a sorozatokkal kapcsolatos véleményezések, és a tavalyi évzáró blogbejegyzésemben utaltam is rá, hogy ezen mindenképpen szeretnék változtatni. Nos, a mai bejegyzés lenne az első lépésem ebbe az új irányba, úgyhogy nézzük is meg közelebbről, miről lesz ma szó!
A történetről röviden: A Feud egy 2017-ben indult antológiasorozat, amely mára már hírhedtté vált viszályok és rivalizálások kialakulását, a mögöttes indokokat és a kevéssé közismert részeiket hivatott bemutatni a nézőközönségnek. Az első évad Joan Crawford és Bette Davis, a két hollywoodi sztár éveken keresztül elhúzódó viszálykodása köré épül, amely a Mi történt Baby Jane-nel? című közös filmjük forgatásán tetőzött.
Amikor először olvastam arról, hogy Ryan Murphy újabb antológiasorozattal rukkol elő, ráadásul Jessica Lange-el az egyik főszerepben (akit az American Horror Story: Freak Show óta nem láttam sorozatban), abban a pillanatban felkeltette az érdeklődésemet. Murphytől négy sorozatot ismertem korábbról: némelyiknek hatalmas rajongója vagyok (American Horror Story, American Crime Story), némelyiket egy évad után érdektelenség miatt kaszáltam (Scream Queens), egy, már befejezett szériájával pedig mostanában ismerkedem (Glee). Összességében tehát azt lehet mondani, hogy kedvelem a munkásságát, ami tele van remek ötletekkel, kikacsintásokkal, a jelen vagy a sorozat idejére jellemző popkulturális utalásokkal, és rendszerint sokat tanulok az amerikai történelemről, a misztikus városi és egyéb természetfeletti történetekről, az énekes legendákról vagy épp a hollywoodi filmvilágról a sorozatainak köszönhetően. Utóbbiról a legtöbbet természetesen a Feudból tudtam meg. Ahogy fentebb leírtam, a sorozatban valóban nagy hangsúlyt kap a két színésznő problémás viszonya a Baby Jane forgatásán, de nem igazán e köré szerveződik a történet. Az első három vagy négy rész erre van felépítve, de később szóba kerülnek olyan komoly témák is, mint hogy egy nő (legyen színésznő vagy egyéb filmes foglalkozású) miként boldogulhat a hatvanas évek Hollywoodjában, mennyire ki vannak szolgáltatva a stúdióvezetők kénye-kedvének, és hogy minden azon múlik, hogy mennyire szépek és tökéletes a külsőjük. Mind Crawford, mind Davis részéről beleláthatunk az anyai szerepükbe, hogy a családra, a gyerekekre nézve mivel jár az, ha főállásban színésznő vagy, de a múltjukat is jobban megismerhetjük. A hollywoodi csillogás sem maradhat el: számtalan korabeli filmre, színészre, színésznőre, rendezőre utalnak, még Oscar-díjátadókba is beleshetünk, és azt is megtudhatjuk, mi történt Joan Crawforddal és Bette Davissel közös filmjük után, milyen sikereket vagy bukásokat éltek meg.
Megmondom őszintén, végigültem már jó pár filmes kurzust, de sem a színésznőkről, sem a filmről nem tudtam sokat, mielőtt belevágtam a sorozatba, és egy-egy epizód után órákat töltöttem a Google előtt, hogy utána olvassak az aktuális epizódban megemlített dolgoknak, de természetesen azzal is tisztában voltam, hogy a neten sem igaz minden információ és a sorozat is kozmetikázhatott néhány történést. Ezektől függetlenül azt kell mondanom, hogy sok mindent tanultam a Feudból, és az egyes részek közben meg is változott az elsődleges véleményem a két színésznőről (bár a mai napig nem tudom eldönteni, az utolsó epizódban mennyi igazság és mennyi fikció keveredett). Eleinte Joant egy zsémbes banyának gondoltam, de ahogy haladt előre az idő, egyre inkább megsajnáltam és kezdtem megérteni, hogy miért volt olyan, amilyen. Bette-vel ugyanez volt a helyzet: bár vele már az elejétől fogva szimpatizáltam, de azért néha őt is gonosz boszinak gondoltam. A sorozat azt sugallta, hogy az akkori filmipar, a stúdióvezetők és a sajtó nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy egy bizonyos kép alakuljon ki a színésznőkről és ezzel uszítsák egymás ellen őket, és én egyetértek a készítők álláspontjával. Térjünk át a színészi munkára, mert ott aztán van miről beszélni! Jessica Lange és Susan Sarandon uralták az egész szériát a játékukkal és a kisugárzásukkal. Az elején Sarandon tetszett jobban, de hamar rájöttem, hogy azért, mert az ő szerepe vidámabb és harsányabb (bár idővel ott is állnak be változások), míg Lange karakterénél sokáig csak a zsémbességet láthattuk, ám amikor végre bepillantást nyertünk Crawford álarca mögé, ott egyértelmű lett, hogy ő is remekül játssza el a szerepét. Minden egyes jelenetben, pláne ha közös jelenetről volt szó, ez a két nő csodákat művelt a kisképernyőn; órákon keresztül tudnám őket dicsérni, mert lehengerlőek voltak és nagyon remélem, hogy a díjátadókon is kapnak elismeréseket ezekért a fantasztikus szerepekért. A többi szereplő is megérdemli a dicséretet (bár ez nem meglepő abból a szempontból, hogy A-kategóriás színészek és színésznők játszották el őket), nekem Crawford bejárónője, Mamacita lett az egyik nagy kedvencem. Jó volt látni, hogy ez a nő mindig kiállt a színésznő mellett, támogatta, és elviselte a goromba napjain is. Mellette még Hedda Hopper volt lenyűgöző, de nemcsak az öltözékei és kalapjai miatt, hanem mert az ő karakterének közvetítésével kaptunk képet arról, hogyan működött akkoriban a bulvársajtó.
Kissé hosszúra és csapongósra sikerült ez a bejegyzés, de hát ez történik akkor, ha az ember lánya kijön a sorozatelemzős gyakorlatából (meg ha egy frenetikus sorozatról van szó). Remélem, hogy felkeltettem az érdeklődéseteket, mert egy valóban rendkívüli, érdekes információkkal és fenomenális alakításokkal teli szériáról van szó, amire érdemes rászánni egy-két esős délutánt vagy unalmasnak induló szombat estét. Az első évad nyolcrészes, epizódonként 50-60 perc közötti játékidővel, jó szórakozást hozzá!


Értékelés: 100 %
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A sorozat intróját.
  - A Mi történt Baby Jane-nel? forgatását.
  - Az 1963-as Oscar-gálát megidéző epizódot.
  - A két főszereplő alakítását.
  - A nyolcadik epizód végén kiírt információkat.


Feud (2017-       )
színes és fekete-fehér, eredeti nyelvű, 50-60 perc
Rendező: Ryan Murphy, Gwyneth Horder-Payton, Helen Hunt
Szereplők: Jessica Lange, Susan Sarandon, Alfred Molina, Stanley Tucci, Jackie Hoffman, Judy Davis, Alison Wright

2017. május 10., szerda

Könyvkritika: Hanna Marjut Marttila - Filmszakadás

Ezúttal ismét egy olyan könyvet fogok bemutatni nektek, amely a magánkönyvtáramban található meg. A hozzá fűződő történet mindössze annyi, hogy egy ajándék könyvutalvány felhasználásával vettem meg 2010-ben, amikor éppen, hogy elkezdődött a filmek iránti rajongásom. Mind a címből, mind a hamarosan olvasható összefoglalóból kiderül, hogy ez a könyv nyomokban filmutalásokat és filmrajongást tartalmaz, szóval nem csoda, hogy akkoriban szinte gondolkodás nélkül csaptam le rá. Lássuk, az eltelt évek során mennyiben változott a róla kialakult véleményem!
A történetről röviden: Torstai egy hátrányos helyzetű finn fiatal, aki rajong a filmekért, nagy álma, hogy filmrendező legyen. A családi helyzete azonban nem épp a legjobb, és a kamasz srác kíméletlen őszinteséggel mutatja be nekünk a mindennapjaikat, miközben különféle filmes szakkifejezésekkel is megismertet minket, és ki tudja, talán még az álma is valóra válhat…
Fentebb már utaltam rá, az első olvasás alkalmával teljes mértékben a különböző filmes kifejezések és azok magyarázatai, illetve a filmezésre vonatkozó meglátások, utalások kötötték le a figyelmemet, mivel számomra akkor ez abszolút újdonság volt. Most azonban inkább a főszereplő srác családi helyzete, a gondolatai, az érzései kerültek az érdeklődésem fókuszpontjába, mivel elfogyasztottam már jó pár filmes kurzust, így az ezzel kapcsolatos történetrészek már ismerősek voltak. Torstai kendőzetlen beszámolói megdöbbentettek, egyrészt természetesen a helyzetükből kifolyólag, de azért is, mert a srác a maga tizenöt éve ellenére felnőtteket is megszégyenítő érettséggel állt hozzá a problémákhoz és egyszemélyes hadseregként igyekezett megoldani ezeket. A többi szereplő közül talán Tarinát kedveltem meg, bár néha elég szeszélyesen és furán viselkedett; Liisát illetően pedig bántam, hogy ő nem jelent meg, csak Torstai elbeszéléseiből tudtunk meg róla ezt-azt. A főszereplőben egyedül az nem tetszett, hogy sokszor túlmagyarázott dolgokat, illetve teljesen téves feltételezéseket tett azzal kapcsolatban, hogy az olvasók mit gondolnak az általa elmesélt eseményekről. A sztori lassan építkezett, és épp ezért a befejezés nekem kicsit elsietett és tündérmeseszerű lett, bár természetesen értem, miért döntött úgy az írónő, hogy erre futtatja ki a történetet.
Kezdő filmrajongók kézikönyveként és egy hihetetlen nyíltsággal rendelkező könyvként is megállja a helyét, és bár nincs akkora ismertsége, de én bátran ajánlom mindenkinek, hogy kutassák fel, és olvassák el ezt a kötetet!


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Torstai jelenetekre bontott elbeszélését.
  - A filmes szakzsargont.
  - A 14. jelenetet.

2017. május 7., vasárnap

Filmkritika: A galaxis őrzői vol. 2

Ma egy olyan filmről fogok nektek beszámolni, amelynek első része anno nagy meglepetést okozott számomra. Három évvel ezelőtt amikor beültem A galaxis őrzőire, nem sok jóra számítottam: mégis hogyan tudna engem elszórakoztatni egy olyan alkotás, amiben egy géppisztolyos mosómedve és egy beszélő fa osztják az észt? Mivel a Marvel berkeiben készült a film, gondoltam, adok neki egy esélyt, és beültem rá moziba… aztán két órával később kisétáltam a teremből, és máris a szívembe zártam ezt a fura csapatot, akik az űrben érzik igazán jól magukat. Ebből következik, hogy a második részt már abszolút rajongóként vártam, s volt bennem egy kis adag félelem is, hogy esetleg nem lesz olyan vicces és szórakoztató, mint az elődje. Szerencsémre nagyot tévedtem, úgyhogy vágjunk is bele!
A történetről röviden: Két hónappal az első film eseményei után vesszük fel a történet fonalát. Az őrzők élik mindennapi galaktikus életüket, aminek során különböző megbízásokat teljesítenek, amik közül az egyik nem a legjobban sül el, és menekülés közben találkoznak egy titokzatos férfival, aki Űrlord apjának vallja magát. Miközben a csapat egyik fele a férfival tart, hogy megismerjék valós szándékát, a hátramaradt tagok rövid úton egy, a Fosztogatók között kirobbant zendülésbe keverednek bele…
Kicsit nehezemre esett legépelni a fenti összefoglalót, mert őszintén szólva, sok cselekményt nem igazán lehet találni ebben a filmben, inkább a karakterekhez köthető, korábban megtudott információk mentén bomlanak ki az egyes történetszálak, ami az összképet nem rontja, de azért hagy némi hiányérzetet a nézőben. Én például el tudtam volna viselni több jelenetet a Szuverénekről, mert a látottak alapján izgalmasnak tűntek (igaz, az egyik pluszjelenet megpengette, hogy lesz még szerepük). Ha ettől eltekintünk, akkor viszont egy remekül megkomponált és az első etaphoz méltó alkotással találjuk szembe magunkat. A bevezető nyitójelenet utáni első akciójelenet verbális és vizuális szinten is olyan mértékben lenyűgözött, hogy abban a pillanatban tudtam, hogy ez a film legalább olyan jó lesz, mint az első volt. És valóban így is lett, mert a vicces beszólások, oltások, vizuális poénok ezután sem csökkentek, sőt növekedtek, főleg amikor az ötletes cameók is felsorakoztak a többi remek ötlet mögé. Egyszerűen csak ültem ott, ámultam a színes és meglepően életszerű látványvilágon, és azon tűnődtem, hogy kerítek egy űrhajót, kirepülök az űrbe, csatlakozom ehhez a sokszínű kompániához, és egész nap azt nézem majd, ahogy Baby Groot táncol, Drax és Mordály épp az aktuális szócsatáikat vívják, Űrlord pedig épp pólót vált (na igen, az a jelenet tuti, hogy a női nézők kedvéért került bele a filmbe, de a magam részéről hálásan köszönöm ezt a rendezőnek :D).  Kicsit térjünk át a szereplőkre, mert szinte mindegyikőjükről kaptunk valami új információt, ami talán kicsit átformálta a róluk kialakított képünket. Űrlord továbbra is überlaza és szupervicces fickó, Chris Prattnek szerintem a kisujjában van ez a karakter, de nagyon fura volt látni a földönkívüli oldalát „kibontakozni”, mert nekem a tolvaj meg a zeneimádó emberi énje jobban tetszik. Gamora és Nebula kapcsán érdekes volt látni a testvérviszonyuk alakulását, bár elég kevés időt szántak rá, és íve se nagyon volt, csak random átmentek egyik érzésből a másikba. Nebula amúgy is rettentően idegesített végig, már az első filmben sem bírtam elviselni a modorát, és a véleményem most sem változott róla, valaki lekeverhetne neki egy kiadós pofont, talán attól lenyugszik kicsit. Draxet viszont jobban megkedveltem, Mordályt szintúgy, Baby Groot pedig természetesen az egész mozi legcukibb része volt, és az kifejezetten tetszett, hogy ugyan megkapta a maga vicces és aranyos jeleneteit, de nem játszottak rá a cukiságfaktorára, és nem vele akarták eladni a filmet.
Összefoglalva gondolataimat, bátran kijelenthetem, hogy a második rész is jól sikerült. Voltak hibái, de ezeket valamennyire orvosolta a rengeteg szórakoztató és ötletes jelenettel, a szemkápráztató látványvilággal és a stáblista utáni öt pluszjelenettel. Igen, jól olvastad: öt darab jelenet várja a rajongókat a film végén, úgyhogy legyetek türelmesek, és maradjatok a helyeteken, mert megéri! A harmadik vetíti előre a folytatást, a többi inkább csak a humorfaktor miatt érdekes. Irány a legközelebbi mozi, és ki ne hagyjátok ezt a frenetikus űrmókát!


Értékelés: 85%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A nyitójelenet utáni akciójelenetet.
  - Szinte mindegyik beszólást vagy oltást Draxtől, Mordálytól és Űrlordtól.
  - Groot jelenlétét (amikor Űrlord térdén ülve zenét hallgatott, én ott elolvadtam).
  - A cameókat. Ezúttal nem csak Stan Lee ugrott be mókázni.
  - A popkulturális utalásokat.
  - A szigszalagos jelenetet. Én ott röhögtem a legtöbbet.
  - A soundtracket. Ugyan nem ismerem sem az előadókat, sem a dalokat, de dallamosak, fülbemászóak és passzolnak a film stílusához.
  - Az öt darab pluszjelenetet és magát a stáblistát, mert egy-két ötletet, utalást oda is eldugtak.


A galaxis őrzői vol. 2 (Guardians of the Galaxy vol. 2)
színes, magyarul beszélő, 136 perc
Rendező: James Gunn
Szereplők: Chris Pratt, Zoe Saldana, Dave Bautista, Bradley Cooper, Vin Diesel, Karen Gillan, Michael Rooker, Pom Klementieff, Kurt Russell, Elizabeth Debicki, Sean Gunn