Könyvkritika: Libba Bray - Az az édes, távoli harang

A mai bejegyzés tárgyát képező kötet a Rettentő gyönyörűség és a Lázadó angyalok című könyvek folytatása, egyben a Gemma Doyle-trilógia befejező része, amely az olvasás mellett a karizom edzésében is segíthet, lévén egy féltégla tömegével bír.
A történetről röviden: Megérkezett a tavasz a Spence Akadémiára, s a nagyobb lányok növekvő izgalommal készülnek a hamarosan kezdődő báli szezonra és az udvari bemutatkozásra. Gemmának és barátainak azonban egy sokkal nagyobb és sötétebb dologgal is foglalkozniuk kell; egyrészt szövetséget kéne kötniük a birodalmak törzseivel, másrészt pedig felvenniük a harcot a Télvidék fenyegető árnyai ellen…
Nem is tudom, mi lenne jobb, ha a pozitív vagy ha a negatív dolgokkal kezdeném. Előbbiekkel igazából csak ismételném önmagam, utóbbiakból pedig sajnos sok van, félek, teljesen elkedvetlenednék a bejegyzés végére. Jó, olyan szépen süt a nap, inkább a jókat veszem előre. Az első két kötetről szóló bejegyzéseimben már áradoztam egy sort a lenyűgözően részletes korszakrajzról, aminek segítségével már az olvasás elején azonnal a viktoriánus Angliába csöppenünk. Akár London utcáin suhannak szereplőink egy bérkocsiban, akár a Spence Akadémia környékét járják a gótikus regényeket idéző ködös, állathangokkal teli éjszakában, a tökéletes atmoszférateremtésnek, valamint az élethű leírásoknak hála, úgy érezhetjük, mi is ott vagyunk velük. A későbbiekben fogok pár keresetlen szót szólni az írónő történetszerkesztési hibáiról, azt viszont nagyon becsülöm benne, hogy nem csupán tessék-lássék módon szórt el a történetben pár viktoriánus érdekességet, hanem láthatóan alapos kutatómunkát végzett könyvtrilógiája megírása előtt és ennek köszönhetően a korra jellemző apró részletek, az akkori hírességek, színházi előadások megemlítése még színesebbé teszik az egyébként is sokrétű cselekményt. Az akkori hétköznapok pontos ábrázolása mellett a könyv természetfeletti szálának kiindulópontja, a nőkből álló titkos csoport, a Rend és a mi világunktól elzártan létező birodalmak már a kezdetektől fogva érdekes volt, de itt újabb izgalmas információk kerültek napvilágra, illetve a történetben rejtőző, mögöttes mondanivalókat is egy újabbal, talán a legfontosabbal gazdagította az írónő. Eddig ugye ott volt az önálló, erős nőkből álló Rend, ami nemcsak a viktoriánus kor kritikájaként fogható fel, hiszen ebben a korban a nők nem sok önálló döntést hozhattak, mindent a családjuk, majd a férjük döntött el helyettük, hanem általánosságban véve a női egyenjogúság és a feminizmus megtestesítőjeként is. A Rettentő gyönyörűségben a Gemma nyomába szegődő indiai fiatalember, Kartik személyében a kisebbségek társadalmon belüli kívülállósága, elnyomása is szóba került, ami a második könyvben a birodalmak számtalan különböző népének megjelenésével kapott igazán nagy szerepet, ahol már az egymás iránti tolerancia volt a fő üzenet. Ezek a problémák napjainkra sem oldódtak meg teljesen, sőt jelen kötet központi kérdésköre, az egyet nem értésből, az elkeseredésből fakadó harc, majd háború kirobbantása, ugyanakkor a békére való törekvés, legyen az bármennyire törékeny, nem is lehetne aktuálisabb (megjegyzem: a könyv 2007-ben íródott, 2011-es a magyar kiadása és szomorú látni, hogy az emberiség nem hogy tanulna a hibáiból, épp ellenkezőleg, még inkább rájuk akar licitálni). És nagyjából idáig tartott a napsütés, most érkeznek a borongós felhők (bár kint szerencsére továbbra is süt a nap). A kötet végén van egy felettébb szórakoztató interjú az írónővel, amiben többek között sok szó esik ennek a könyvnek a tervezéséről, szerkesztéséről, s ahol bevallja, ha visszamehetne az időben, valószínűleg jobban átgondolná a kötet szerkesztését és írt volna még egy részt ahelyett, hogy 835 oldalban ebbe zsúfol bele mindent. Köszönöm, hogy ön mondta ki, Miss Bray, és nem nekem, a csalódott olvasónak kellett kimondania. Mert nem az a bajom, hogy megrándult a csuklóm, valahányszor felvettem az asztalról a könyvet, mivel olyan nehéz volt, nem is az a gond, hogy ne tudnék sok száz oldalon keresztül figyelni egy kidolgozott, jól végigvitt cselekményre, hanem az itt a bibi, hogy a rengeteg elmondásra váró információ, felvezetés, feszültségkeltés, karakterépítés egyszerűen agyonnyomta egymást, s ezzel együtt a hangulatomat és a figyelmemet is. Az elején csak húzta az időt, állandóan bedobott valami történést, amivel elterelte a lányok gondolatait a szövetség létrehozásáról, és oké, egyrészről értem, hogy ők elsősorban mégiscsak tizenhét éves fiatal lányok, tele álmokkal, vágyakkal, melyeket a varázslat segítségével meg tudnának valósítani és ez megrészegíti őket, ettől függetlenül nagyon zavaró volt, hogy nem történt semmi érdemi és közben persze hogy a gonosz meg munkálkodott, hiszen ezért hívják őt gonosznak… Számomra ez kissé olcsó megoldásnak tűnt, de ugyanezt elmondhatnám a Holtak Fájáról meg Wilhelmina Wyattről is: jöttek a sejtetések, apró utalások, amik előtt értetlenül álltak szereplőink, aztán gyakorlatilag a semmiből, kb. 600 oldal után, mikor a történetvezetés megkövetelte, akkor csettintésre rakták össze a kirakóst. A Lázadó angyaloknál akadt egy szerintem elég nagy cselekményvezetési baki: egyrészt az írónő a kezdetektől egy bizonyos személlyel kapcsolatban plántálta belénk, hogy tutira ő a rossz, s ezt olyan gyanús hangsúllyal tette, hogy biztos lehettél benne, nem ő lesz az, másrészt pedig bemutatott egy szójátékot, amivel ha te is eljátszottál, jóval előbb rájöhettél a fordulatra, s véleményem szerint ez egy nagy hiba. A mostani könyvnél megint belesétált ebbe a csapdába, habár kisebb léptékben, de voltak olyan, szereplőkkel kapcsolatos fordulatok, amik az írói céllal ellentétben egyáltalán nem tartogattak meglepetéseket. A legjobban a nagy összecsapás, leszámolás sínylette meg a történet-és karaktervezetés részleteinek túlzott egymásra halmozását, ugyanis mire oda elértem, nagyjából semmi izgalom nem maradt bennem, nem érdekelt, ki hal meg, ki éli túl, mi lesz a Rend és a birodalmak sorsa, mivel addigra totálisan belefáradtam abba, hogy megpróbáljak értelmet keresni az összetekeredett elbeszélői szálakban. Nagy kár érte, mert megvolt benne a potenciál, és ha az írónő nem akart volna sokat markolni, s két részre bontotta volna, lehetett volna ebből egy szép és tisztességes lezárás. A karakterek terén Gemmában nagyot csalódtam: azt a részt értem, hogy egyedül érezte magát a birodalmakkal kapcsolatos nagy döntések meghozatalához, azt viszont nem, hogy miért nem tudta volna ezt valakivel megbeszélni. Állandóan magába fojtotta, ugyanakkor hisztizett miatta, hogy őrá senki nem figyel, meg nem is tudja, kivel beszélhetné meg. A másik a varázslathoz való hozzáállása: meg akarta osztani, de azért ki is akarta élvezni, s itt is csupa szélsőség volt: egyik pillanatban tisztában volt vele, hogy helytelenül cselekszik a használatával, a következőben mégis ezzel próbálta felhívni magára a figyelmet. A korábbi könyvekben sokkal ésszerűbben, alkalomadtán felnőttesebben viselkedett nehéz helyzetekben, s főleg ezért zavart, hogy most ennyire hebehurgya volt. A hozzá köthető szerelmi szálról sajnos csak spoilerezéssel tudnék beszélni, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy bár nem úgy sült el, ahogy én azt vártam, mégis megajándékoztak pár emlékezetes és megható jelenettel. Barátnőivel fennálló kapcsolatát elég töredezettnek éreztem ebben a részben: korábban is látszott, hogy a szimpátia mellett azért van bennük egy adag irigység is Gemma irányába, amiért neki önmagában is van varázsereje, nekik viszont nincs, most pedig a tetőfokára hágott irigységen túl egymás elől rejtegetett titkok is megrengették köreiket. A titkok kipattanásából következő feszültséget azonban nem igazán beszélték meg, ennek ellenére pár oldallal később már megint legjobb barátnők voltak. Hogy is van ez? A családi kapcsolatai hasonlóan kidolgozatlanok voltak, mind a bátyjával, mind az édesapjával kialakult kötelékét különösebb felvezetés nélkül átmenetileg lerontotta, majd hirtelen idillivé tette az írónő. Történetének befejezése elég keserédes lett, kicsit szomorú is vagyok, amiért nem kapott meg mindent, viszont az tetszett, hogy az ismeretlentől való félelem ellenére is bátran tette meg első lépését a függetlenség felé, s közben a birodalmak iránti hűségéről sem feledkezett meg. Nézzük barátnőit! Felicity sosem volt a kedvencem, bár a harciasságát, a szabadságvágyát szerettem, azt viszont nem, hogy társadalmi helyzete folytán úgy érezte, bármit megtehet, bárkit megsérthet következmények nélkül. Vele kapcsolatban volt egy fordulat, amit mondjuk az eddigiek alapján lehetett sejteni, mégis örültem neki, mert általa még egy plusz réteget kapott az a bizonyos egymás elfogadása-üzenet. Annben az első könyvtől kezdve saját magam viktoriánus verzióját láttam, annyi különbséggel, hogy nekem a szép külső hiánya mellett még jó hangom sincs, szóval én tutira eláshattam volna magam a Temzébe, ha abba a korba születek (mert amilyen szerencsecsomag vagyok, biztosan nem egy előkelő családba születtem volna). Szóval Ann-nek minden gondját, baját, félelmét át tudtam érezni, egy idő után pedig neki köszönhetően döbbentem rá, hogy sosem jó, ha csak a rosszat látjuk magunkban, s milyen idegesítő is az, ha a barátaid állandóan csak azt hallják tőled, hogy semmihez sem értesz és semmire sem vagy jó (ettől függetlenül továbbra is szívesen irkálok negatívumokat magamról a blogbejegyzéseimben, lásd fentebb a zárójeles megjegyzést; javíthatatlan vagyok :D). Most nagyon szurkoltam neki, hogy sikerüljön alakítania a sorsán és annyira örültem minden jelenlegi sikerélményének, melyeket remélhetőleg sok-sok jövőbeni fog majd követni.
Ahogy mindig, úgy ezúttal is igyekeztem minden lényeges elemre kitérni, de tényleg annyira összezavart és némileg csalódottá tett a könyv, hogy lehet, nem sikerült hibátlanra az értékelésem. Mivel a trilógia zárókötetéről van szó, idebiggyesztenék egy kis összefoglalást a három könyvről: az alapötlet remek, a könyvről könyvre kiderülő újabb információk okos adagolása fenntartja az érdeklődést, a viktoriánus kor hangulatát is hitelesen idézi meg, a mögöttes mondanivalóira szintén érdemes odafigyelni, ugyanakkor sajnos a történet előrehaladtával jó pár szerkesztési, cselekményvezetési hiba bukkan fel, úgyhogy összességében nézve vegyes érzéseket hagyott bennem, mégsem bántam meg, hogy elolvastam. Az első könyv nagyon jó felvezető, a másodiknak is megvannak a maga izgalmas részletei, a harmadik átgondolatlansága, túlzsúfoltsága azonban eléggé lerontja az addig jól építgetett sorozatot. Ettől függetlenül tudom ajánlani, főleg ha hozzám hasonlóan rajongsz a viktoriánus korért és szereted a természetfeletti történeteket.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A borítót. Mert egyszerűen gyönyörű.
  - A könyvet indító versrészletet, illetve az egyes felvonások elején lévő szövegrészleteket.
  - Gemma és Kartik közös jeleneteit. Még mindig imádom őket.
  - A megvillanó humort.
  - A befejezést.
  - A könyv végén található interjút az írónővel.

Filmkritika: Álom doktor

A Pókember – Idegenben júliusi bemutatója óta nem voltam moziban.  Egyrészt nem is találtam olyan filmet, amire szívesen beültem volna, másrészt viszont egy-két érdekes alkotást sikeresen elmulasztottam, ugyanis mire eldöntöttem, hogy szakítok rá időt, levették a műsorról. Úgyhogy nagy szükségem volt már egy jó kis mozizásra, amiről reméltem, hogy megelégedve sétálok majd ki; hogy ez sikerült-e és miért is erre a filmre esett a választásom, azt lejjebb olvashatjátok el.
A történetről röviden: Több, mint harminc év telt el azóta, hogy Dan Torrance túlélte a Panoráma Hotelben történt szörnyűségeket, ám az ott szerzett emlékeket nem lehet egyhamar elfelejteni. A férfi gyógyuló alkoholistaként egy álmos kisvárosban vállal munkát kórházi kisegítőként, s nemsokára találkozik egy Abra nevű kislánnyal, aki ugyanúgy ragyog, mint ő és akit egy titokzatos csoportosulás, az Igaz Kötés üldöz…
Az Álom doktor egy 2013-ban megjelent Stephen King-könyv adaptációja, ami a nagy sikerű A ragyogás folytatása, hiszen az ott kisfiúként szereplő Dannyt ebben a könyvben már felnőttként láthatjuk viszont. A ragyogásból 1980-ban Stanley Kubrick forgatott filmet Jack Nicholson és Shelley Duvall főszereplésével, amit ugyan King ki nem állhatott, a nézők szerették, s mára már kultikus státusznak örvend. A magam részéről az első kötetet eddig kétszer olvastam és nagyon tetszett, a filmváltozatot is láttam és szerintem vizuálisan lenyűgöző, valamint meglehetősen borzongató az egész atmoszférája, az Álom doktort pedig idén márciusban olvastam, s elég vegyes érzéseket hagyott bennem. Amikor olvastam róla, hogy filmre adaptálják, kíváncsi lettem rá, mert maga az alapsztori remek filmes alapanyag és adaptáláskor egyébként is tömörítik, kissé átírják az eredetit, s úgy gondoltam, talán kihoznak belőle egy tisztességes mozgóképes verziót. És ezen elvárásomat nagyjából teljesítették is, igaz, engem jobban meggyőztek azzal, ahogy a Kubrick-film jellegzetes pillanatait, beállításait visszaidézték. De ne rohanjunk ennyire előre, egyelőre nézzük meg, hogyan is sikerült az Álom doktor filmre vitele! Véleményem szerint egész jó munkát végeztek: a több mint 500 oldalas könyvből ki tudták emelni a lényeges elemeket, bár természetesen voltak kihagyások, változtatások, melyeknél nem minden döntéssel voltam elégedett. A film elején megkezdett, részletes építkezést útközben elhagyta a forgatókönyv, és hiába mutatott be fontos jeleneteket, amik mentén szépen vezette a történetet, mégis hiányérzetem maradt és nem, nem a nyomtatott verzió kimaradt részletei miatt; attól függetlenül is kellett volna még pár jelenet, ami jobban felvázolja a szereplők érzéseit, egymáshoz való viszonyát, a köztük lévő kapcsolatokat. Talán Abra szülei sínylették meg leginkább ezt a fajta hanyagságot, akikről nem igazán derült ki, pontosan mit is gondolnak kislányuk különleges képességéről, annak veszélyeiről, de a film elején látott fiatal lány és annak kisbabájának Danre való hatása vagy Billy beavatása Dan és Abra nyomozásába is hasonlóan kidolgozatlan lett. Főszereplőnk alkoholizmussal való küszködését, a gyógyulás folyamatát is csupán röviden felvázolták, holott az eredeti regénynek pont ez volt a leglényegesebb pontja, s csak utána jött a természetfeletti szál borzongatása. Az Igaz Kötés tagjainak részletes bemutatása a könyvben sem ment végbe teljesen, itt tisztában vagyok vele, hogy dramaturgiai oka volt annak, miért csak három-négy embert emeltek ki közülük, azonban ők is elbírtak volna egy rövid háttértörténetet. Ezen negatívumokat némileg enyhítette az a hangulat, ami belengte az egész filmet: a ragyogás használata nagyon izgalmas és kreatív beállításokból álló jeleneteket eredményezett, a látomások, az emlékek pedig nem az olcsó ijesztgetésre, épp ellenkezőleg, a sejtetésre, a néző fantáziájára hagyatkozva érték el az igazi félelemfaktort. A két főszereplő, Dan és Abra közös jeleneteiben tapintható volt a színészek közti összhang s ennek köszönhetően a köztük kialakuló mentor-tanítvány viszony egyszerre volt érdekes, szerethető és megható. Na és akkor térjünk rá a film harmadik harmadára, mert személy szerint nekem az volt a kedvencem, teljesen a székbe szögeztek a történések. A sztori ugyanis hol máshol érhetne véget, mint a Panorámában, ahol a rendező egyáltalán nem titkolta Kubrick filmje iránti rajongását, ugyanakkor King mindkét műve felé is tisztelettel fordult, s nem mellesleg, tovább tökéletesítette az addig is remekül működő baljós hangulatépítést. A szállodán belül számtalan ikonikus helyszínt újra meglátogattunk, a hozzájuk kapcsolódó jelenetek fantasztikus pontossággal idéződtek meg, s függetlenül attól, hogy más színészek játszották el a szálloda „lakóit”, ugyanolyan hátborzongatóak voltak, mint negyven évvel ezelőtt. Az kifejezetten tetszett, hogy némelyik jelenet ismerős mivoltán csavartak egyet, de ami engem legjobban lenyűgözött, az a befejezés volt, ami egyfajta kört leírva kötötte össze a két könyvet és a két filmet egy szép csokorba. Hú, ez lehet, hogy kicsit szentimentális hasonlat, számomra azonban ez a megoldás igenis érzelmes volt, bár talán pont ezért tetszett. Térjünk át a színészekre! Van az a szokásom (nem mindig, csak alkalomadtán), hogy ha olvasok egy könyvet, nem feltétlenül magamban képzelem el a figurákat, inkább egy színészt, színésznőt próbálok társítani hozzájuk. Amikor az Álom doktort olvastam, Danhez Joel Edgertont képzeltem el, az eddig látott szerepei alapján úgy gondoltam, jól meg tudná jeleníteni a lecsúszott alkoholista, majd a gyógyulófélben lévő főszereplőben rejlő sokrétűséget. Ewan McGregorról egy évekkel ezelőtti, gimnáziumi drámaórán megtekintett filmnek köszönhetően (Trainspotting; hm, tényleg, azt valamikor újra kéne nézni, most valószínűleg jobban érteném, akkor csak egy nagy összefüggéstelen káosznak éreztem) tudom, hogy képes egy olyan összetett személyt eljátszani, mint Dan, eleinte mégsem nyűgözött le. Az alkoholista részeknél volt szakálla és kicsit szakadtnak nézett ki, aztán megborotválkozott és jobban odafigyelt az öltözködésére: ennyi. A gyermekkorban átélt traumák súlyát se tudta igazán átadni, viszont amikor összehozta a sors Abrával és átment egy tanító, védő szerepbe (ó, te jó ég, most esett le az Obi-Wan párhuzam; pedig nem is vagyok nagy SW-tudós), onnantól már sokkal jobban tetszett, sőt amikor a szállodában összefutott egy régi és nagyon közeli ismerősével, a kettejük közt lezajló beszélgetés nyomán felszabaduló gondolatokat, érzéseket is hitelesen és meghatóan jelenítette meg. Az Abrát játszó kislány egészen elképesztő volt: megvolt benne a gyermeki ártatlanság, a különleges képessége miatt azonban hamar fel kellett nőnie, s ezt a komolyabb énjét is remekül hozta a fiatal színésznő. Magamat ismétlem, de muszáj leírnom, mert tényleg csodálatos párost alkottak Ewan McGregorral, jól működött köztük a kémia. És most jön a legjobb rész. Kalapos Rose szerepére egy olyan angol színésznőt kerestem, aki fenyegető, mégis nőies és időtlen szépség, hiszen a könyvbeli leírások is ilyennek mutatták be. És eszembe jutott a Mission: Impossible – Titkos nemzetből Elsa Faust, vagyis Rebecca Ferguson. Majd pár héttel a könyv olvasása után olvastam róla, hogy TÉNYLEG Rebecca Ferguson fogja játszani Rose-t! Mondom, azta, ebbe jól beletrafáltam! És a rendező is beletrafált, ugyanis imádtam Rose összes jelenetét. Hiába volt ő a főgonosz, nem tudtam nem kedvelni, minden megmozdulásában tökéletesen benne volt az Abrára áhítozó, kegyetlen nőszemély, ugyanakkor a mimikájával, a gesztusaival abszolút megteremtette Rose időn kívüliségét, nőiességét, és az öltözködésében, kiegészítőiben jelen lévő hippi stílus meg persze az a bizonyos kalap is jól állt neki. Még egy pár mondatban megemlíteném a zenehasználatot, mert egy ideje valamiért elkezdtem jobban odafigyelni a filmeknek, sőt a sorozatoknak is ezen részeire. Horrorfilmről lévén szó, a zene, a zörejek nagy szerepet kaptak, s természetesen itt sem maradt ki a tisztelgés a Ragyogás felé: az ottani nyugtalanító dallamok visszatértek, s főként a Panorámában játszódó szekvenciáknál, de egyéb helyeken is jól működött vele a hangulatépítés. Jelen film főtémájának szánt baljóslatú dobolás azonban kissé félresikerült. A szívdobbanásszerű ritmusa jó pár jelenetnél kitűnő aláfestésként szolgált, ezáltal is fokozva a feszültséget, de néha elég zavaró volt, pláne egy moziteremben ülve, ahol minden tízszer hangosabbnak hallatszik.
Összefoglalva azt mondhatom, egy korrekt adaptációról van szó, ami nemcsak alapanyaga felé fordult kellő tisztelettel, hanem annak első részét és az abból forgatott filmet is szépen idézte meg. Előzetes ismeretek nélkül is érthető és követhető, de szerintem legalább a Ragyogást érdemes megnézni előtte, mivel úgy sokkal összetettebb és izgalmasabb élményt fog nyújtani a film harmadik harmada. Nekem meg jár a vállveregetés, amiért első alkalommal merészkedtem el egy horrorfilmre moziba (amúgy nem kell tőle nagyon tartani, nem elsősorban a szimpla ijesztgetésre épít).


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Dan és Abra közös jeleneteit.
  - A különleges képességek használatát.
  - Dan találkozását egy régi ismerőssel és úgy alapvetően az egész részt, ami a Panorámában játszódik.


Álom doktor (Doctor Sleep)
színes, magyarul beszélő, 152 perc
Rendező: Mike Flanagan
Szereplők: Ewan McGregor, Rebecca Ferguson, Kyliegh Curran, Cliff Curtis, Zahn McClarnon, Bruce Greenwood,

Sorozatkritika: Fekete vitorlák

Lassan egy hónapja már, hogy végére értem a sorozatnak, de egyszerűen nem tudtam rávenni magam a róla szóló bejegyzés megírására. Az ok kissé talán triviális: tetszett, amit láttam, ugyanakkor nem éreztem azt, hogy igazán behúzott volna magával akár a cselekmény izgalma, akár a benne szereplő személyek iránti szimpátia vagy unszimpátia, úgyhogy erősen fontolgattam, hogy a blog indulása óta ez lesz az első sorozat, amiről nem írok összesítő kritikát, de hát milyen amatőr blogger vagyok én, ha gyáván megfutamodom csupán azért, mert kicsit nehezebb dolgom van, mint korábban? Szóval itt vagyok, ragyogok és ezennel bemutatom nektek a cselszövő kalózok és a gyarmatukért harcoló angolok történetét, megspékelve jó pár hajós csatajelenettel, valamint remekül megírt párbeszédekkel.
A történetről röviden: 1715-ben járunk, a helyszín egy atlanti-óceáni angol gyarmat, New Providence Island, azon belül is Nassau, ahol a kalózok uralkodnak. Virágzik a kereskedelem, köszönhetően az ide települt kereskedőcsalád, a Guthrie-k és a kalózkapitányok közötti csereüzleteknek, amelyek alapját kifosztott hajók rakományai képezik. A történet kezdetén a leghírhedtebb kapitány, Flint szövetséget köt Eleanor Guthrie-val, a kereskedőcsalád egyetlen örökösével, hogy megszerezzék egy spanyol hajó aranyszállítmányát, amivel bebiztosíthatnák a sziget stabil jövőjét. Mindeközben fenyegető árnyként lebeg felettük az angol Birodalom katonáinak közeledése, valamint feltűnik egy titokzatos figura, bizonyos John Silver…
Mint mindig, most is mesével indítanám véleményezésemet. Pár évvel ezelőtt egy tv-csatornán botlottam bele a sorozatba, s puszta kíváncsiságból belenéztem, holott nem vagyok nagy kalózrajongó. Három vagy négy részt láttam belőle, ami idő alatt megakadt a szemem az egyik férfi mellékszereplőn, mert hát nőből vagyok, na. :) Az egyik rész úgy fejeződött be, hogy ez a szereplő látszólag meghalt, s utána sajnos már nem volt elérhető a tv-csatorna (pár hetes kódolatlan időszaka volt, népszerűsítés céljából), így kétségek közt maradtam, hogy vajon mi lett vele. És ahelyett, hogy egyszerűen rákerestem volna a neten, elhatároztam, hogy megnézem az egész sorozatot, pedig ismételten hangsúlyozom, nem szeretem különösebben a kalózokat és őszintén szólva, ha ezt a szereplőt kivesszük a képletből, a sztori se kötött le annyira. Nem baj, a hibáinkból tanulunk, legközelebb nem dőlök be ilyen könnyen a brit akcentusnak és a sármos kinézetnek (vagy igen, lévén imádom ezt a kombót? :D). Úgyhogy tavaly szeptemberben felültem a Rozmár fedélzetére és bő egy évet töltöttem a legénység között, de Nassau szigetének hierarchiájába, mindennapi működésébe is betekinthettem, s közben sokatmondó párbeszédek, megdöbbentő fordulatok, rengeteg cselszövés (bár azért a Trónok harcát nem tudta felülmúlni) és összetett, érdekes karakterek között foroghattam. Egyetlen gondom volt, az viszont meglehetősen nagy: sem a történelmi korszak, sem az arra jellemző gazdasági-kereskedelmi téma nem áll közel hozzám, úgyhogy az első évadokban, amikor sokat beszéltek a hatékonyabb üzleteléssel kapcsolatos lehetőségekről, vagy utaltak az angol-spanyol ellentétre, leginkább csak lestem megkukulva, mint hal a szatyorban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az évadok előrehaladtával jobban megértettem ezeket a dolgokat, de akkorra szerencsére „földhözragadtabb” irányba kanyarodott el a cselekmény. Ezzel persze nem akarom a hozzám hasonló laikusok kedvét elvenni, érthetőek és követhetőek a történések közgazdasági és történelem diploma nélkül is (haha), nálam azonban ez a hátrány kissé rányomta bélyegét a sorozatnézésre. A fent felvázolt történet főképp az első évadot fedte le, a későbbiekben a sziget kalózai közötti ellenségeskedés, egymás átverése, kijátszása kapott nagy szerepet, ekkoriban történt az, hogy radikálisan megváltozott az egyes karakterekhez való viszonyom: akit addig ki nem állhattam, kezdtem megkedvelni a múltjából kiderült dolgok vagy egyéb tettei miatt, akiket pedig kedveltem, elkövettek dolgokat, amik elidegenítettek tőlük. Eleanorra például minden negatív tulajdonsága, túlzásba vitt makacssága ellenére hamar felfigyeltem az első évadban, mivel jó volt látni egy erős, önálló nőt a sok férfi között. Ehhez képest a második évadban nagyon ellentmondásos döntései voltak, az ide-oda ingadozása sem tetszett, és a harmadik évadban tett valamit, ami szerintem megbocsáthatatlan, még annak tükrében is, hogy az a férfi előzőleg nagyon megbántotta. Aztán ott volt Flint, akiben tetszett a kiállása, a határozottsága, mégsem szerettem a döntései miatt. Erre a második évadban egy csomó mindent megtudtam róla, amely információk máris más mederbe terelték hozzáállásomat. Ha jobban belegondolok, mint oly sok más sorozatnál, itt sem feltétlenül a sztori, inkább a szereplők, a köztük folyamatosan változó, bonyolult kapcsolatrendszerek adták a sorozat igazi lényegét. Na meg az Urca de Lima nevezetű hajó aranya, melyről azt hittem, csupán a történet elején lesz nagy szerepe, de egyfajta visszatérő motívumként mindig megjelent, hogy könnyítse, vagy épp bonyolítsa a cselekményt. Számomra a harmadik évadtól váltak igazán érdekessé a dolgok, amikortól is szinte teljes egészében a közeledő angolok elleni felkészülés, összefogás volt a középpontban; jöttek ők már korábban is, csak akkor nem elsősorban harcolni és pusztítani. Most azonban úton volt Woodes Rogers, a rettenthetetlen katona, akinek egyetlen cél lebegett a szeme előtt: visszavenni Nassaut a törvényen kívüliektől és rendes angol gyarmattá tenni. Közeledésének hírére a korábban egymást ki nem álló, esetleg a másik megölésére készülő kalózkapitányok megpróbáltak közös megegyezésre jutni, elásni a csatabárdot a nagyobb jó érdekében, jelesül, hogy megtarthassák maguknak Nassaut és kiépíthessék rajta saját civilizációjukat. Az ellenállás szervezése persze nem volt zökkenőmentes, még úgy sem, hogy nem csak kalózok csatlakoztak hozzájuk. A negyedik évadnál arra számítottam, hogy csak a háborúról fog szólni, és talán ez az évad lepett meg legjobban, ugyanis volt benne bőven háború, ugyanakkor mindkét harcoló oldalon a szövetségesek között felütötte fejét a bizalmatlanság, s ebből kifolyólag egyáltalán nem úgy értek véget a harcok és a történet, ahogy azt előzetesen feltételeztem. Ami nem is baj, sőt talán ez volt az első sorozat, ahol nem elégedetlenkedtem az évadzáróban történtek miatt, hanem meglepetéssel konstatáltam, hogy: „igen, végül is befejeződhet ez így is.” Most pedig jöjjenek a szereplők, mert ahogy láthatjátok, a cselekmény összefoglalásával nem boldogulok túl jól, és egyébként is, rájuk sokszor jobban figyeltem, mint a tényleges eseményekre. Nagyon sok érdekes főszereplőt és mellékszereplőt mozgatott a sorozat, de alapvetően elmondható, hogy még a pár epizódszerepig eljutó karakterek között is akadtak emlékezetes és szórakoztató figurák. Hölgyeké az elsőbbség alapon, kezdjük Eleanor Guthrie-val! Mint említettem, vele elég ellentmondásosan alakult a viszonyom: szerettem az elhivatottságát, a harciasságát, viszont a cselszövései, azon döntései miatt, amivel szövetségeseit, barátait elárulta a saját önös céljai érdekében, csalódtam benne. A sorozat második felében kissé megenyhültem irányába, bár ott is voltak döntései, amiket nem értettem, a befejező évadban pedig még meg is sajnáltam egy kicsit. Valószínűleg a helyzetéből, a vezetői pozíciójából is adódott, hogy sokszor férfias magatartást és viselkedést tanúsított, s ahogy később ő maga is megfogalmazta, a sok tennivaló, a Nassauért való harcolás közepette elfelejtette, ki is ő valójában, ám idővel az érzékenyebb, törékenyebb oldalát is megismerhettük. Max egy prostituáltként, Eleanor szeretőjeként kezdte pályafutását, az ő hosszas küzdelme, a lassú felemelkedése szintén egy erős, független nőt mutatott be, aki dacolt azzal a tudattal, hogy óriási hátrányból indul és rendületlenül tört a cél felé. Nála is voltak pontok, amikor elvesztette a bizalmamat, mert akárcsak Eleanor, ő is követett el árulásokat és hozott áldozatokat azért, hogy megvalósíthassa álmait (hát igen, volt kitől tanulni). Volt még egy nő, Anne Bonny, akit szintén érdekes karakternek tartottam, csak nehezen tudom megfogalmazni, miért. Hűséges volt a férfihez, akit egyszerre szeretett és tisztelt, ugyanakkor korántsem volt egy csendes háziasszony, hanem egy kemény, kegyetlen, precíz kalóznő, tele komplikált érzelmekkel és egyszerű gondolkodásmóddal. A Jackkel alkotott párosukat imádtam és rengeteget izgultam értük, ugyanis számtalan hullámhegyet és völgyet élt meg kapcsolatuk a négy évad alatt. Áttérve a férfi szereplőkre, akiknek nagy részét egyértelműen a kalózok alkották, nagyon érdekes és ötletes hozzáállás volt a készítők részéről, hogy a főbb férfikaraktereknél szembemenve az ismert sztereotípiával, nem italozó, nőket kergető félnótásoknak, épp ellenkezőleg, intelligens, előrelátó, az alapvető viselkedési és kommunikációs etikettel tisztában lévő embereknek mutatták be őket. Néha már-már hitetlenkedve hallgattam a választékos szókinccsel előadott hosszas elmélkedéseiket, fejtegetéseiket (persze nem kellett őket félteni, ha a helyzet úgy hozta, akkor gond nélkül teletűzdelték mondanivalójukat azokkal a bizonyos csúnya szavakkal). Fentebb már említettem Jacket: ő tökéletes példája volt az eszes kalóznak, s nem mellesleg, minden szituációra tartogatott valamilyen elmés kommentárt; egyébként jól jött neki a sok ész, mert jó pár alkalommal kellett megoldhatatlannak tűnő helyzeteket helyrehoznia, esetleg kivágnia magát belőlük. Ami az egyik legfontosabb főhőst, Flintet illeti, személyében a legösszetettebb figurát ismerhettük meg. Első ránézésre egy mindenen keresztülgázoló, félelmet nem ismerő kalóznak tűnt, s miután a második évadban megtudhattuk múltja részleteit, hogy honnan is jött ő, mi táplálja a motivációját, amellyel Nassaut civilizált hellyé akarja tenni, jöttem rá, mennyire sokrétű ember. Már előtte is figyelmesen hallgattam a beszédeit, filozofálásait, ám amikor egyfajta mentorrá vált a negyedik évadban, jó párszor magukkal ragadtak a mondatai. Bár történetének én sokkal véresebb és véglegesebb befejezést képzeltem el, nagyon tetszett az alkotók gyökeresen más iránya és más megoldása. Legyen szó bármilyen sorozatról, általában mindig a rosszfiú karakterekre figyelek fel rögtön, főleg ha idővel kiderül róluk, hogy miért rosszak, aztán meg az, hogy annyira azért nem is rosszak, azt meg pláne szeretem, ha mindezen összetevőket kidolgozottan, apró részletekben építkezve közli velünk a forgatókönyv. Flintnél ezt hibátlanul teljesítették, úgyhogy ha a kedvencem nem is lett, azt kétségkívül elismerem, hogy ő volt az igazi mozgatórugója és lényege a sorozatnak. Vagyis pontosabban egy idő után őmellette a John Silverrel való bonyolult viszonya is meghatározó összetevővé vált. John egy szélhámos figuraként szambázott be a Rozmárra az első évadban és sokáig totális érdektelenséget mutatott a kalózlét iránt, csupán a gyors meggazdagodás gondolata hajtotta, s ezért átvert mindenkit és keresztbe tett mindenkinek, attól függően, hogy az érdekei éppen mit kívántak. Ebből kifolyólag ellenszenvvel viseltetettem irányába, csakhogy mint sok más szereplő, ő is megváltozott: hozott egy áldozatot, önkéntelenül kivívva a Rozmár legénységének tiszteletét, s Flint is innentől kezdve látta benne a szövetségest, a tanítványt, aki kalóznak és vezetőnek született, csak idő kellett, hogy rájöjjön erre. A harmadik és negyedik évad nagyon erősen az ő kapcsolatukra koncentrált, ami a gondtalan egyetértés és az eltérő elképzelések között ingadozott, s érdekes módon, amikor azt hitted, végképp eldőlt, hogy viszonyuk melyik irányba megy tovább, még akkor is érhettek meglepetések. Nem tudom, hány olvasóban merült fel a kérdés, hogy a felsorolt férfiak közül ki lehetett az, aki akkora hatást gyakorolt rám csupán a létezésével, hogy elkezdtem a sorozatot, mert kíváncsi voltam, mi fog vele történni. Nos, egyikőjük sem, ez a férfiú, Billy ugyanis egy fontosabb mellékszereplő volt, aki nem mindig volt annyira előtérben és a cselekmény alakulásába se szólt bele nagyon, az utolsó évadokra azonban kinőtte magát (haha; ez azért vicces, mert kb. kétméteres a pasi :D). Igazából az első, második évados szereplését, tetteit utólag kevésbé tartom izgalmasnak, őszintén szólva, akkoriban inkább az kötött le, hogy mennyire jól néz ki és úristen, milyen izmos karjai vannak (nem röhög és nem ítél el, legalább bevallom, hogy gyarló nő vagyok, akit néha elszédítenek a külsőségek). A harmadik és negyedik évadban a kalózok összefogásában, a lázadásban, az ellenállásban azonban érdemi szerepe volt, a két főhőssel, Flinttel és Silverrel fennálló ellentmondásos viszonyát is remekül felépítették, s hiába nem lett túl pozitív történetének befejezése, nagy meglepetésemre tetszett, pedig azt gondoltam, ha a kedvenc karakteremmel valami csúnyát csinálnak, akkor mérges leszek, ehhez képest simán elfogadtam, hogy miért az lett a sorsa, ami. Még egy pár szót szeretnék a sorozat látványvilágára szentelni, mielőtt összesítem értékelésemet. Akár a hajókon, akár Nassaun töltötték napjaikat, a 18. századi kalózlét élethűen jelent meg előttünk, ami az első évadokban főleg a kocsmákba és bordélyházakba járást jelentette, de más magas korhatár-besorolású sorozatokhoz hasonlóan, egy idő után ez is elhagyta az idiótaságokat kiabáló részegek vagy az örömlányokkal különféle pózokba tekeredő kalózok hosszú jelenetsorait, hogy elkezdjen a történetvezetésre fókuszálni. A cselekmény néha elkalandozott a civilizált nagyvárosokba, úgy mint London, Boston vagy Charlestown, ahol szintén tapintható volt a korhű hangulat. Nekem azonban leginkább a hajók tetszettek, melyeket minden apró részletre kiterjedve terveztek meg, illetve a hajók közötti grandiózus és remekül megkoreografált csatajelenetek is lenyűgözőek voltak. Ó, igen és ki ne hagyjam a sorozat remekül megkomponált intróját, ami minden alkalommal egyből megteremtette a sorozat témájához szükséges hangulatot.
Jelen összefoglalás kissé rövidebbre sikerült, mint általában a sorozatértékeléseim. Ez főleg azért van, mert hiába volt érdekes élmény a Fekete vitorlák, a nézése során végig éreztem némi kívülállóságot, sosem tudtam teljesen bevonódni a sorozatba, s ezért okozott a szokásosnál nagyobb nehézséget gondolataim írásos formába öntése, de úgy érzem, a lényeget bele tudtam csempészni a bejegyzésbe. Az olyan érdemei, mint a csavaros történetvezetés, a nem várt és okos meglepetések, a tűpontos látványvilág és nem utolsósorban a komplex karakterrajzok miatt azonban örülök neki, hogy megismerkedtem vele. Kalózrajongóknak kötelező!


Értékelés: 70%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az intrót.
  - A szárazföldi és vízi csatajeleneteket.
  - Flint múltját.
  - A dramaturgiailag ügyesen elhelyezett szereplőhalálokat.
  - Flint és Silver kapcsolatát.
  - Az utolsó epizódot.


Fekete vitorlák /Black Sails/ (2014-2017)
színes, feliratos, 56 perc
Rendező: Steve Boyum, Alik Sakharov, Lukas Ettlin, Stefan Schwartz, Neil Marshall, stb.
Szereplők: Toby Stephens, Hannah New, Luke Arnold, Tom Hopper, Clara Paget, Jessica Parker Kennedy, Toby Schmitz, Zach McGowan, Louise Barnes, Luke Roberts, Ray Stevenson, David Wilmot