Filmkritika: X-Men: Apokalipszis

Filmes szempontból abszolút elmondható, hogy a május az én hónapom, ugyanis két olyan szuperhősfilmet is bemutattak a mozik, amiket én már nagyon vártam. Az egyik természetesen az Amerika Kapitány: Polgárháború volt, amiről két bejegyzéssel korábban számoltam be. A másik pedig az X-Men franchise legújabb epizódja, az X-Men: Apokalipszis, melyet múlt vasárnap tekintettem meg. Nem szeretnék összehasonlításokba bocsátkozni azt illetően, hogy melyik film volt jobb és miért, hiszen mind a két franchise-t kedvelem, maradjunk annyiban, hogy Kapitány és Vasember egymásnak feszülése egy picit jobban megfogott, mint X professzor csapata és En Sabah Nur összecsapása. Ez persze egyáltalán nem von le az X-Men-film értékéből, de elég is a szócséplésből, nézzük meg inkább közelebbről a címben feltüntetett filmet!
A történetről röviden: Az előző film végjátékának folyományaként az emberiség tisztában van a mutánsok létezésével, de még mindig nem tudják őket teljesen elfogadni. 1983-ban vesszük fel a történet fonalát, amikor is felébred egy évezredek óta szunnyadó lény, a világ első mutánsa, En Sabah Nur, akit az Elsőnek vagy Apokalipszisnek is nevezhetünk (utóbbi néven egyébként nem igazán emlegetik a filmben). Elindul, hogy megkeresse magának négy új Lovasát, akik segítségével megtisztíthatja a Földet az emberiségtől, és elhozhatja az új kort a mutánsok számára. Egyik Lovasa a már jól Magneto lesz, aki egy tragédia miatt újfent csalódik az emberekben. X professzor, pár jól ismert arc és néhány fiatal mutáns pedig arra készül, hogy megakadályozza az apokalipszis beteljesülését...
Valamelyik korábbi bejegyzésemben röviden már utaltam rá, hogy az X-Men-filmeket csak nemrégiben fedeztem fel magamnak, az összes filmet a tavalyi nyár folyamán pótoltam be. Nem rajongok értük annyira, mint a Bosszúállókért, de a mutánsok sokszínűsége, az érdekes karakter-és történetvezetés miatt nem tudtam ignorálni őket, és inkább jobban megismerkedtem velük. Személy szerint nekem a prequelek jobban tetszenek, elsősorban az X-Men: Az eljövendő múlt napjai: abban a filmben egyszerűen minden passzolt egy remek szórakozáshoz. Az Apokalipszistől is legalább akkora durranást vártam, és egy kicsit csalódnom kellett. A történetvezetésben ugyanis voltak hibák, amik miatt nem lett tökéletes a végeredmény. Mivel nem szeretnék túl sokat spoilerezni, ezért nem térek ki rájuk részletesebben, csak felvázolom őket pár mondatban. Ami a leginkább felidegesített, az Magneto történetszála volt. Miért megint rajta kellett leverni a port, miért kellett megint neki konfliktusba kerülnie az emberekkel? Annyira látszott, hogy az egész csak arra volt jó, hogy ismételten gonoszt csinálhassanak belőle. Aztán volt egy jelenet, amiben a főgonosz tudomást szerzett Charlesról és a képességeiről, de az is annyira furán véletlenszerűnek hatott, nem volt rendesen kidolgozva. A végső összecsapásban is voltak olyan hirtelen jött döntések, amik csak úgy a semmiből lettek előrángatva. Ha jobban belegondolok, akkor igazából ennek a filmnek pont a cselekménye lett a gyengéje, mert minden más szinten jól teljesített. A színészek (egy-két kivételtől eltekintve, részletek később) remekeltek a szerepeikben, az új mutánsok bemutatása is jól sikerült, az akciójelenetek korrektek lettek, a drámai jelenetek pedig hihetetlen érzelmi hatást közvetítettek. A kedvenc jelenetek közül egyet emelnék ki (a többit megtaláljátok a Jelenetek, amiket érdemes figyelni rovatban): Higanyszál nagyjelenetét. Bár nagy részben megismétli azt, amit az előző részben láttunk tőle, mégis újszerűnek hat és rettentően szórakoztató. És mi a helyzet a színészekkel? Nos, közülük is ki kell emelnem pár embert, akiknek színészi képességei mellett nem mehetek el szó nélkül. Kezdeném a film két legfontosabb szereplőjével, X professzorral és Magnetóval: nem tudok más szót használni velük kapcsolatban, csak azt, hogy hihetetlen. James McAvoynak ugyan a korábbi epizódban kellett nagyobb eszköztárat bevetnie, ezúttal sem okozott csalódást, Michael Fassbender pedig kihozta azt Magnetóból, amit csak lehetett. Megkockáztatom, hogy ha nem ő játszotta volna a karaktert, akkor lehetséges, hogy a figura eléggé ellaposodott volna ebben a részben. Az új arcok közül dicséret illeti Sophie Turnert, Tye Sheridant és Kodi Smit-McPheet, akik alakításukkal új színt hoztak a karaktereikbe. És ne feledkezzünk meg Oscar Isaacről sem, aki remekel En Sabah Nurként: főleg miatta örülök nagyon, hogy sikerült felirattal megnéznem ezt a filmet. Ezt a hangszínt semmilyen szinkron nem teheti olyan erőteljessé, mint ahogyan az eredeti verzióban elhangzik! Kár, hogy a Lovasok nem sikerültek olyan jól, mint a vezetőjük. Magneto és Ciklon még elmegy, de Angyal és Psziché meglehetősen kidolgozatlan és színtelen karakterek voltak a történet során, és a színészeken se láttam, hogy különösebben megerőltetnék magukat és próbálnának életet lehelni a figuráikba.
Csapongó gondolataimat összegezve annyit mondhatok, hogy bár nem hozta azt a szintet, amit vártam tőle, mégsem lett rossz film. Szórakoztató, helyenként kifejezetten vicces, de a drámát se hanyagolja el. Szerintem az X-Meneket nem lehet nem szeretni, úgyhogy a fenti hibák ellenére én tudom ajánlani ezt a filmet bárkinek (ja és az Egyesült Királyságbeli akcentusok szerelmeseinek meg üzenem, hogy ha tehetik, tekintsék meg felirattal a filmet, mert ad egy pluszt az élményhez! ;)



Értékelés: 80%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - En Sabah Nur megszületését és feltámadását.
  - Charles és Moira találkozását.
  - Erik visszatér múltjának egyik fontos helyszínére.
  - Higanyszál nagyjelenetét és minden egyéb megmozdulását.
  - Egyik kedvenc mutánsunk rövid megjelenését.
  - Elmejáték: Charles és En Sabah Nur összecsapnak. (ó, te jó ég, hogy ez mennyire jó jelenet!)
  - Stan Lee aprócska cameóját.
  - És természetesen a stáblista utáni jelenetet, ami kicsit rejtélyesre és kérdőjelesre sikerült.


X-Men: Apokalipszis (X-Men: Apocalypse)
színes, eredeti nyelvű, 144 perc
Rendező: Bryan Singer
Szereplők: James McAvoy, Michael Fassbender, Jennifer Lawrence, Oscar Isaac, Nicholas Hoult, Rose Byrne, Evan Peters, Sophie Turner, Tye Sheridan, Kodi Smit-McPhee, Lucas Till, Ben Hardy, Alexandra Shipp, Olivia Munn

(Ezzel a filmmel a filmes rovat egy rövidebb szünetre megy, ugyanis a júniusi és a júliusi moziprogramban egyetlen film sem szerepel, amit mindenképpen szélesvásznon szeretnék látni. Én vagyok a legszomorúbb, hogy ez így jött össze, mert szeretek egy hónapban legalább egyszer elmenni moziba. Augusztusban előreláthatólag azonban két film is lesz, szóval legkésőbb akkor visszatérek a filmes kritikákhoz. Korábban tettem ugyan egy kijelentést, miszerint ha a mozizáson kívül futok össze egy igazán remek mozgóképes alkotással, akkor arról mindenképpen írok, de az eddigi tapasztalataim alapján ezt inkább nem ígérem meg, maradjunk annyiban, hogy augusztusban mindenképpen érkezik majd filmes bejegyzés, addig maradnak a könyves véleményezések és az alkalomadtán érkező Információmorzsák rovat.)

Könyvkritika: Frédérique Deghelt - Valaki másnak az élete

Mint kiderült, nem csak a mozizásaimat, hanem egyik-másik olvasásomat is lehet "hirtelen felindulásból elkövetett"-nek nevezni. Erre remek példa a mai bejegyzésben terítékre kerülő könyv, aminek a címével egy Arany Pöttyös könyv hátoldalán talákoztam. A cím felkeltette az érdeklődésemet, utánakerestem a leírásnak, és tetszett, ezért úgy döntöttem, adok neki egy esélyt.
A történetről röviden: Marie huszonöt éves, független nő, aki barátaival épp azt ünnepli, hogy új munkahelyet szerzett magának. Az ünneplés közben ismerkedik meg a jóképű Pablóval, akivel egy szenvedélyes éjszakát töltenek együtt. Másnap Marie arra ébred, hogy eltelt tizenkét év, Pablo a férje, és van három gyönyörű gyermekük. Csakhogy a nő az elmúlt évekből semmire nem emlékszik. Úgy határoz, senkinek nem szól amnéziájáról, hanem titokban elkezd nyomozni a múltja után...
Régi rossz szokásom, hogy néha elhamarkodottan választok, akár könyvekről, akár filmekről van szó, és bizony sokszor utólag bosszankodom a félrenyúlásomon. Sajnos ezúttal is ez történt. Az alaptörténet érdekes tűnik ugyan, de a megvalósítása néhol nem sikerült olyan jól. Az elején főleg az zavart nagyon, hogy varázslatos módon Marie mindig pont akkor jutott fontos információkhoz, amikor éppen szüksége volt rá, nem előbb, nem később. Lehet csodálatos véletlennek nevezni, de ahhoz túl gyakran ismétlődött meg. Maga a sztori gyakorlatilag abból állt, hogy Marie otthon ült, járkált erre-arra, morfondírozott és nyomozott. A könyv a vége felé talált magára egy kicsit, akkor ugyanis nagyon bensőségesen és megindítóan beszélt a párkapcsolatokról és az ott feltörő problémákról. Ennek ellenére a befejezés se hozott magával semmi újat, ezért végül úgy tettem le a könyvet, hogy egyszer el lehetett olvasni, de különösebben érzelmeket nem váltott ki belőlem. Voltak ugyan benne érzékletes jelenetek Marie és Pablo között, amik szépen voltak megírva, és a fentebb említett párkapcsolati gondolatai is érdekesek és elgondolkodtatóak voltak, de a könyvet nem tették jobbá.
Egyszeri alkalommal el lehet olvasni, de vannak olyan hibái, amik miatt nem lesz egy felejthetetlen vagy szerethető olvasmány.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A szerelmes jeleneteket Marie és Pablo között.
  - Marie titkos füzetét és a benne rejlő gondolatokat.

Filmkritika: Amerika Kapitány: Polgárháború

Rendszeres olvasóim már tudhatják, mekkora Marvel- és Bosszúállók-rajongó vagyok, s azt is végigkövethették, ahogy remegve várom Amerika Kapitány legújabb filmjét. Nos, a várakozás csütörtökön véget ért, ugyanis aznap két kedves ismerősöm társaságában megtekinthettem ezt a filmet. Az azóta eltelt napokban azon törtem a fejem, hogy mégis hogyan tudom majd értelmes, magyar mondatokban megfogalmazni a filmmel kapcsolatos véleményemet. Végül úgy döntöttem, hagyom, hogy az ösztöneim vezéreljenek a bejegyzés pötyögése közben. Lássuk, mi sül ki ebből! :)
A történetről röviden: A szokóviai incidens, illetve egy közelmúltbeli lagoszi baleset miatt a világ országai megfogalmazzák azt a kezdeményezést, miszerint a jövőben a Bosszúállók a kormányok felügyelet alá kerülnének, és csak akkor avatkoznának közbe, ha a kormányzatok úgy látják jónak. A csapat két táborra szakad: Tony Stark (és a mellette állók) támogatják, míg Amerika Kapitány (és a mellette állók) ellenzik a Szokóviai Egyezményt. Ha ez nem lenne elég a feszültséghez, egy ENSZ-gyűlésen robbantás történik, amiért Bucky Barnest, azaz a Tél Katonáját teszik felelőssé, Kapitány azonban megvédi barátját. A feszültség akkor éri el a tetőpontot, amikor Steve és Bucky megszöknek a kormány őrizetéből, hogy Szibéria felé vegyék útjukat...
Szokás szerint kissé szárazra és összeszedetlenre sikerült a történetleírás, de remélem, azért nagyjából érthető. A fent vázoltak mellett természetesen egyéb cselekményszálak is szerepet játszanak a filmben, de úgy gondoltam, ha azokat megemlíteném, túlságosan belemásznék a cselekménybe, és az nem lenne túl jó ötlet, hiszen előfordulhat, hogy egyik-másik olvasómnak lelőnék olyan poénokat, amiket nem szeretnék. Most jön a nehezebbik rész, ugyanis kéne valami kritikaféleséget is raknom ebbe a bejegyzésbe. Először is, kezdjük azzal, hogy: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!! Te jóságos Isten, hogy mennyire jó ez a film!!! Én annyira féltem, hogy a nagy várakozásom ellenére mégsem fog tetszeni, vagy hogy nem lesz annyira jó, mint az előző része, vagy a Boszzúállók-filmek, hogy nem lesz csavaros, a túl sok karakter szerepeltetése nem tesz majd jót a sztorinak, DE NEM ÍGY LETT!!! Az elején még bizonytalan voltam, jó irányt vett fel a film, de egy kicsit visszafogottnak tűnt. DE aztán bejött a képbe Bucky és Zémó, és ott aztán rendesen bekezdett a film. Feszültség, izgalom, széthúzás, humor, repkedő egysorosok, szemet gyönyörködtető akciójelenetek, hihetetlenül jól megírt új karakterek, és akkor még a film felénél se tartunk... Csak ültem ott a moziban, sírtam, nevettem, ámultam, izgultam, és nem hittem el, hogy ez a film ENNYIRE KIRÁLY!!!
Kicsit komolyabbra véve a figurát: ahogy említem feljebb, az elején kellett egy kis idő, mire teljesen bevonódtam a történésekbe, de utólag belegondolva már az első jelenetek is tökéletesen megkomponáltak voltak: ügyesen elhelyezett flashbackek, amik a későbbiek során fontosak lesznek a cselekményvezetés szempontjából. Az akciójelenetek, főleg a harcjelenetek tűpontosak és szemkápráztatóak lettek, én mostanában ilyen kidolgozott jelenetekkel nem találkoztam egy filmben sem. A karakterépítés, a köztük lévő viszonyok felvázolása szintén a helyén volt, az új szereplők is szépen belesimultak a történetbe, de a régiekről sem feledkeztek el a rendezők. A színészek előtt térdet hajtok, leborulok, és csókot lehelek a lábuk nyomára, mert egytől egyig mindegyikük kitűnő munkát végzett; személyes kedvenceim az újonnan érkezettek voltak: Tom Hollandet a Mindenható is Pókembernek teremtette, Chadwick Boseman pedig méltóságos és tiszteletet parancsoló volt Fekete Párduc szerepében. És akkor még ott van az a két nagyon fontos akciószekvencia, amikről mindenképpen kell pár mondatot írnom. Egyrészről van a reptéri rész, aminek részleteit ugye már trailerekben és a tv szpotokban is megfigyelhettük. Röviden és egyszerűen: ez a filmben A JELENET, így, csupa nagybetűvel. Kedvenc hőseink egymás ellen, két külön oldalon, és ami a legnagyszerűbb benne, hogy egyszerre veszettül vicces és mélyen megható. Hiszen egyik pillanatban azt látjuk, amint a két régi harcostárs, Fekete Özvegy és Sólyomszem egymásnak feszül, de a következőben már ott is van Hangya, és elereszt egy poént, amin sírva röhögsz perceken keresztül. Ugyan a vizuális effekteknél éreztem egy icipici megingást, de még ezt sem tudom hibának felróni, mivel annyira jól koreografáltak voltak a történések, hogy lekötötték minden figyelmemet. A második nagyon fontos harcjelenet pedig a film végén kapott helyet, amikor egy remekül elhelyezett fordulattal minden kiderül, és az egykori szibériai bázison összecsap Amerika Kapitány, Vasember és a Tél Katonája. Ez a jelenet nagyon komoly és megható, alaposan próbára teszi az érzelmeket, hiszen mégiscsk két Bosszúállók-tag üti-veri egymást. Elhangzanak mondatok, amik szívettépőek, és történnek olyan dolgok, amiktől ledöbbensz. Ennek ellenére nem teljes letargiában hagy magára film, hanem azért felvillantja a folytatás (és kibékülés) lehetőségét.
Összefoglalva hát a fenti ömlengésemet, csak annyit tudok mondani, hogy ez a film frenetikusan jó és érdemes a megtekintésre és a nézők szeretetére. Ha Marvel-rajongó vagy, ettől eláll a szavad, ha nem vagy az, ettől a filmtől tuti azzá válsz. Akik még nem látták, sürgősen menjenek el a közeli moziba, és pótolják a hiányosságukat, akik pedig már látták, azok nézzék meg még egyszer vagy csak szimplán mantrázzák el a következő mondatot minden nap legalább háromszor: "Az Amerika Kapitány: Polgárháború az év egyik, ha nem a legjobb filmje!"
(Megjegyzés: Nálam nagyon szigorú szabályok alapján történik egy film százalékban megállapított értékelése, általában korábban már értékelt filmekhez viszonyítok, hogy az adott film megütötte-e ezt vagy azt a mércét, átment felette vagy esetleg csak alatta sikerült átslisszolnia. Ennek a filmnek a százalékos megítélését is napokig rágtam magamban: voltak apró hibái, de az összkép mégis lenyűgözőre sikerült, így győzött a bennem élő elvakult moziimádó és Marvel-rajongó. U.i.: Imádom Tom Hollandet!!! :D)


Értékelés (figyelem, történelmi pillanat következik itt a blogon): 100%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A film eleji flashbackeket.
  - A csapat két táborra szakad, és megkezdődik a tagok toborzása.
  - Pókember és Fekete Párduc összes létező jelenetét. #TeamSpidey #TeamBlackPanther
  - Az autópályán történő üldözést Bucky, a Párduc és a Kapitány között.
  - A lipcsei reptéren egymásnak esnek hőseink.
  - Kiderül Zémó valódi célja.
  - A végső harcjelenetet Vasember és Amerika Kapitány között, valamint a harc végén elhangzó mondatokat és a Kapitány cselekedetét.
  - Stan Lee kihagyhatatlan cameóját.
  - A stáblista utáni két pluszjelenetet.


Amerika Kapitány: Polgárháború (Captain America: Civil War)
színes, magyarul beszélő, 146 perc
Rendező: Joe Russo, Anthony Russo
Szereplők: Chris Evans, Rober Downey Jr., Scarlett Johansson, Sebastian Stan, Anthony Mackie, Don Cheadle, Jeremy Renner, Paul Bettany, Elizabeth Olsen, Paul Rudd, Tom Holland, Chadwick Boseman, Emily VanCamp, Daniel Brühl, Martin Freeman, Marisa Tomei, William Hurt

Könyvkritika: Sarah Addison Allen - A barackfa titka

Sarah Addison Allen írói munkásságával tavaly ismerkedtem meg közelebbről, amikor is elolvastam a Sugar Queen - Édes élet című könyvét. Teljesen magával ragadott a történet, a szereplők, a leírások... egyszerűen imádtam minden egyes sorát!!! Az olvasás befejeztével utánanéztem, hogy milyen könyveket írt még, de akkoriban nem éreztem úgy, hogy szívesen elolvasnám más írásait. Mostanában azonban ismét elhatalmasodtak rajtam a negatív érzelmeim, a magányosságom, ezért úgy éreztem, szükségem lenne egy kis Allen-féle szíverősítőre. Kikölcsönöztem hát a könyvtárból A barackfa titkát, most pedig elmesélem nektek, hogy mit is gondolok róla.
A történetről röviden: Willa Jackson harmincéves, viszonylag elégedett az életével, szülővárosában él, és egy kis sportboltot üzemeltet. A lány egykori osztálytársa, Paxton Osgood nagy munkában van, ugyanis a kisváros híres, régen elhanyagolt kúriáját, a Blue Ridge Madamet újíttatja fel (amit történetesen Willa ükapja építettett anno), valamint a Nőegylet 75. évfordulójának megünneplését is ő készíti elő. A két lány sorsa akkor fonódik össze, amikor a Madam udvarán álló barackfa alól előkerül egy csontváz. Miközben Willa és Paxton a múlt eltemetett titkai után kutatnak, lassan rádöbbennek, mi hiányzik saját életükből, s persze a szerelem is rájuk talál...
Tetszett, de hiányzott belőle az a titokzatos varázs, ami a másik könyvben megvolt. A két lányt nem volt nehéz megkedvelni, szurkolni nekik, hogy legyenek biztosak magukban és az érzéseikben, a fiúkkal (és így a szerelmi szálakkal) azonban voltak problémáim. Willa és Colin között sokáig nem éreztem a szikrát, és nekem túl gyorsan történt az, hogy a lány végül megkedvelte a fiút. Sebastiannál meg nem tudtam eldönteni, hogy ő tulajdonképpen milyen ember: egyszer túl tökéletes, máskor meg túl furcsa volt, így nem tudtam teljes mértékben szimpatizálni vele. A címben említett titok is elég hamar napvilágra került, s bár a végén csempészett bele egy apró fordulatot az írónő, sajnos attól sem lett jobb a végeredmény. Akkor mégis miért írtam, hogy tetszett? Elsősorban a gyönyörű leírások miatt. Akár a múltba nyúlt vissza a történet, akár a jelenben volt valami szerelmes évődés (vagy egy kissé szenvedélyesebb "közjáték") a párok között, azokban a jelenetekben bele tudtam feledkezni a sztoriba, és talán még a bánatomat is elfelejtettem egy rövid időre.
Összefoglalóan annyit mondhatok, hogy ez egy aranyos és bájos könyv, amit érdemes elolvasni, mert bár nem tökéletes, de azért taníthat pár dolgot arról, hogy miért fontos az emberek közti barátság és hogy végső soron mi vagyunk az alakítói a saját sorsunknak.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A babonák fontosságát.
  - Agatha mama meséit a múltról.
  - A párok közötti szerelmes jeleneteket.
  - Kiderül a titok a barackfáról.

Filmkritika: A Vadász és a Jégkirálynő

Gondolom, már észleltétek, hogy csütörtökön végül nem sikerült bepötyögnöm a filmes kritikát, de a várakozásnak immáron vége, ma ugyanis pótolom ezt az elmaradásomat. Mielőtt azonban teljes figyelmünket a film felé fordítanánk, szeretnék még mondani valamit. Ez a bejegyzés nagy mérföldkő a blogom történetében, mivel ez már a századik!!! Amikor anno 2014 augusztusában elkezdtem ezt az egészet, álmodni sem mertem volna, hogy idáig eljutok, arra számítottam, hogy egy rövid idő után beleunok és abbahagyom. Szerencsére nem így lett, sőt napról napra, hónapról hónapra egyre inkább érzem azt, hogy nagyon megszerettem a blogomat, és a továbbiakban is szorgalmasan fogom szerkeszteni, amennyire csak tudom. Remélem, akik eddig velem tartottak, ezután is velem maradnak, ugyanakkor természetesen tárt karokkal várom az újabb olvasókat is! :)
A rövid kitérő után csapjunk bele a film véleményézésébe! A film a 2012-es a Hófehér és a vadász folytatása és előzménytörténete egyszerre. Azt a filmet is moziban láttam, és egyszeri kikapcsolódásnak tökéletesen megfelelt. Lássuk, ennek a filmnek sikerült-e megütnie az előző által felállított mércét!
A történetről röviden: Hófehér története előtt járunk, amikor megismerkedünk az előző film főgonoszának, Ravennának a húgával, Freyával. Freya boldogan és szerelmesen tekint a jövőbe, ám egy tragédia hatására megváltozik, ő lesz a Jégkirálynő, messzire költözik nővérétől, saját birodalmat és saját hadsereget épít ki magának - utóbbit fiatal gyermekekből, akiket elszakít családjuktól. Itt találkozik egymással Erik (a későbbi vadász) és a harcos Sara. Freya ármánykodása elszakítja őket egymástól, ám sok évvel később a titokzatos varázstükör utáni kutatás ismét összehozza őket. A varázstükröt ugyanis Freya is meg akarja szerezni, mivel annak segítségével feltámaszthatja nővérét, aki Hófehér keze által hullott el. A bonyodalmak itt azonban még korántsem érnek véget...
A cslekményleírásból már sejteni lehet, hogy eléggé csűrik-csavarják, keverik-kavarják az egyes szálakat, ami nem feltétlenül tesz jót a filmnek. Kicsit nehéz is követni az eseményeket, plusz az előző résszel való összekapcsolás is kissé erőltetettre sikerült. Röviden tehát, ez a film hozza az első színvonalát, de átugorni nem tudja. Sőt megkockáztatom, hogy ha nem találtak volna ilyen remek színészeket a szerepekre, akkor ez a film borzalmas is lehetett volna. Nem lett az, köszönhetően Charlize Theronnak, Emily Bluntnak, Chris Hemsworthnek és a törpéket alakító színészeknek. A nővéreket játszó színésznők gyönyörűek, méltóságosak és mérhetetlenül tehetségesek, egyszerűen sugárzik a vászon, amikor ők feltűnnek; Chris Hemsworth pedig a már jól ismert lazaságával és sármjával hódít. És persze ott vannak a törpék. Ha ők nincsenek, akkor ez a film feleennyire vicces sem lenne. Bromwyn asszonyságon szórakoztam a legtöbbet, már-már folyt a könnyem a nevetéstől, valahányszor ő vásznon volt. A színészek mellett még a látványt és a kosztümöket tudnám kiemelni pozitívumként, mert az tényleg látszott, hogy a ruhákon, a sminkeken és a speciális effekteken is rengeteget dolgozott a stáb.
Egy mondatban összefoglalva: sajnos nem tud jobb lenni az elődjénél, de a lenyűgöző látvány és a remek színészgárda mégis megmenti a középszerűségtől, és egy szórakoztató, egyszer nézhetős filmmé alakítja. A törpék miatt mindenképp érdemes időt szánni rá!


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A törpék összes jelenetét.
  - Charlize Theron és Emily Blunt közös jeleneteit.
  - A két nővér ruhatárát.


A Vadász és a Jégkirálynő (The Huntsman: Winter's War)
színes, magyarul beszélő, 114 perc
Rendező: Cedric Nicolas-Troyan
Szereplők: Charlize Theron, Emily Blunt, Chris Hemsworth, Jessica Chastain, Nick Frost, Rob Brydon, Sheridan Smith, Alexandra Roach, Sam Claflin