2019. március 29., péntek

Könyvkritika: Stephen King - Álom doktor

Még ősszel történt, hogy újraolvastam A ragyogást, és amikor az elmúlt időben azon gondolkodtam, mi legyen a soron következő olvasmányom, eszembe jutott, hogy  ha már elolvastam megint, akkor itt az ideje, hogy a folytatásával is végre megismerkedjek.
A történetről röviden: A ragyogás egyik főszereplőjét, Danny Torrance-t felnőttként látjuk viszont, amikor is egy hosszú problémás időszakot követően ápolóként helyezkedik el egy idősek számára fenntartott otthonban. Hamarosan egy Abra nevű kislány veszi fel vele a kapcsolatot, akinek Danhez hasonló, sőt nálánál erősebb képességei vannak, majd felbukkan a titokzatos Igaz Kötés elnevezésű csoport is…
Mindig szeretem azzal kezdeni az értékeléseimet, hogy elmesélem, hol és miként találtam rá az aktuális könyvre, filmre, sorozatra. Kacskaringós sztori kerekedne ki belőle, ha most minden részletre kiterjedően elmondanám, hogyan jutottam el ennek a könyvnek az elolvasásához, maradjunk annyiban, hogy mindössze pár éve tudtam meg azt, hogy A ragyogásnak van egy folytatása, amiben Danny a főszereplő, de a tavalyi újraolvasás hozta meg igazán a hangulatomat Álom doktor történetéhez. Mostanában egyébként is úgy voltam vele, hogy vágytam egy kis King-féle rettegésre, és hát mi lehetne alkalmasabb erre, mint az egyik legfélelmetesebb Stephen King-regény folytatása? A Bevezetésben nyertünk pár rövidke bepillantást abba, mi történt a Torrance-családdal amióta legutóbb láttuk őket. Tetszett, hogy így vezetett át minket az író az egyik könyvből a másikba, és nem in medias res-módon indított rögtön a felnőtt Dannel. A Bevezetés további részei olyan erősre sikerültek, hogy az elolvasása után kellett is tartanom egy kis szünetet, mert nagyon megcsömörlöttem attól a rengeteg való világbeli borzalomtól, amit az író elénk tárt. Volt itt családon belüli erőszak többszörösen, főleg gyermekbántalmazás, ami engem mindig meglehetősen érzékenyen érint, plusz az is sokkolt, hogy Dan egy összeomlott, mélyre csúszott emberi roncsként jelent meg előttünk. Ugyanakkor megértettem, hogy ez a nyers kezdés kellett ahhoz, hogy a későbbiek során láthassuk, mennyit változott a férfi és hogyan küzdött napról napra az alkohol után vágyódó, illetve a gyermekkori traumából származó démonaival. Jó volt végigkövetni, ahogy apró lépésekkel letelepedett egy helyen, szerzett magának állandó munkát, barátokat és igyekezett normális életet élni. Egy másik szálon ismerhettük meg a különleges képességekkel rendelkező kislány, Abra történetét, a harmadik fontosabb szálon pedig az Igaz Kötés hosszú múltja és veszélyes jelene bontakozott ki, és egy idő után ezek a cselekményrészletek óhatatlanul összekapcsolódtak. Máskor, más kötetek kapcsán már leírtam, hogy én elsősorban azért szeretek Stephen King-könyveket olvasni, mert tetszik a stílusa, ahogy lassan építi ki a feszültséget, okosan tálalja a borzongató jeleneteket, a karakterrajzai, az atmoszférateremtése és a helyszínleírásai pedig olyan tökéletesek, hogy nem nehéz beleveszni rémmeséibe és a sztoriba nem illeszkedő, kívülálló szereplővé válni. Az Álom doktornál nagyjából a háromnegyedéig tartott a lelkesedésem, és annak is örültem, hogy nem egy A ragyogás 2.0-át olvasok, mert az elég olcsó húzás lett volna, ha csak ismételte volna önmagát. A laza kapcsolódási pontok, az ismerős jelenetekre való visszautalások megvoltak és ennyivel meg is elégedtem, a szereplők, főleg Dan és Abra, valamint Rose, a Kötés vezetője kidolgozott, részletes háttérrel rendelkeztek, megértetted őket, a motivációikat, az aggodalmukat. A történetvezetés a szokásos lassú, sejtetésekkel és popkultúrával telezsúfolt mederben haladt (éljen Daenerys királynő, valamint a Nemzetközi Kviddicsmeccs!), néha elkalandozva apró sztorik felé, melyeknek mind megvolt a maga szerepe a nagy kirakósban, aztán a harmadik rész közepén, pont amikor elvileg magasra hágott az izgalom, azt éreztem, hogy elfogyott a lendület és kreativitás. Nagyon meglepődtem, mert a könyv felütésében, az első két részében lappangó feszültségből kiindulva sokkal erősebb fordulatokat, történéseket vártam, ehhez képest olyan egyszerűnek, simának tűnt minden, még az esetleges fordulatok ellenére is. A fentebb felsorolt tulajdonságok, amik miatt kedvelem az író stílusát, csak kis mértékben, visszafogottan vagy egyáltalán nem voltak fellelhetők. Még az ijesztőnek szánt jelenetektől sem riadtam meg különösebben,  és amikor gikszer ütött be a tervbe, az is megoldódott két fejezet alatt, a végső leszámolás pedig arcátlanul rövidre és semmilyenre sikeredett. Tisztában vagyok vele, hogy 36 év telt el a két könyv megírása között, és ez idő alatt az író gondolkodásmódja, stílusa változhatott, de akkor is furcsa számomra, hogy a könyv első felében meglévő remeklés hova lett a második félből. Hiába nyúlt hosszúra a mesélés, mégis hiányérzet maradt bennem egy rakás dolog kapcsán, például szívesebben hallgattam volna több sztorit az Igaz Kötés régebbi portyáiról, kíváncsi lettem volna a tagok hátterére; ezzel ellentétben volt egy bizonyos fordulat, ami talán Dan és Abra kapcsolatát hivatott még szorosabbra fűzni, meg talán visszacsatolni A ragyogás bizonyos részleteire, azonban semmivel se lett volna kevesebb a történet, ha ez a dolog nem kerül bele. A szerző jegyzetében maga az író is kiemeli, hogy elsősorban Danny érdekelte, illetve hogy mi lett volna, ha Jack Torrance anno elmegy a Névtelen Alkoholistákhoz, és ezt a részt mondhatjuk, tökéletesen teljesítette, ugyanis Dan küzdelme az alkoholizmussal hangsúlyos része volt a könyvnek; ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy ez a történet Danny nélkül is remek könyvvé válhatott volna egy tinédzserlányról és az őt üldöző gonosz bandáról. Tehát összegezve csapongó gondolataimat: az Álom doktorban megvolt a potencia, hogy egy érdekes és félelmetes történetté váljon, sőt bizonyos szinteken ez sikerült is neki, egy idő után mégis olyan érzést nyújtott, mintha az író kilúgozta volna önmagát, és útközben elfelejtette, hogyan is kell feszültséget és rettegést teremteni.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A ragyogásra való visszautalásokat.
  - A popkulturális utalásokat. Van itt minden Roxforttól kezdve Bosszúállókon át egészen a Trónok harcáig.
  - Dan és Abra beszélgetéseit.
  - Az Igaz Kötés történetét.
  - Egy régi ismerős pár percnyi jelenését a végső leszámolásnál.
  - A szerző jegyzetét. Érdekes adalék.

2019. március 16., szombat

Könyvkritika: Barbara Constantine - Tom, kicsi Tom

Régen választottam már olvasmányt a várólistámról, szóval itt volt az ideje, hogy körülnézzek és végül ezen a könyvecskén akadt meg a szemem. Hogy jó döntés volt-e, megtudod, ha továbbolvasol. :)
A történetről röviden: Tom egy tizenegy kisfiú, aki meglepően fiatal anyukájával, Joss-sal él egy lakókocsiban. Mivel Joss szívesen jár szórakozni a barátaival, ezért Tom gyakran marad egyedül. Ilyen alkalmakkor rendszerint a szomszédos kertekből zsákmányolt zöldségekből készít magának ételt, ám igyekszik óvatos lenni, és eltüntetni maga után az árulkodó nyomokat. Egy nap azonban a kertek járása közben egy magatehetetlen idős nénire talál…
Habár szeretem a csavaros, izgalmakban bővelkedő, esetleg félelmetes vagy épp régebbi korokba visszakalauzoló történeteket, üdítő érzés volt végre egy könnyed, egyszerű kis könyvet a kezembe venni. Tomnak fiatal kora ellenére hamar fel kellett nőnie, hiszen édesanyja maga is gyerek volt még, amikor megszülte a kisfiút, és nem sok fogalma volt a gyereknevelésről; többször látszott is, hogy a kisfiú mennyivel felelősségteljesebben gondolkodik és viselkedik, mint Joss. Miután rátalált az idős nénire, Madeleine-re, kissé fura, de abszolút szeretetteljes kapcsolat alakult ki köztük. Emellett a fogyatkozó veteményesük ellenére örökké vidám szomszédokat, illetve Samyt, Joss múltjának egy fontos figuráját is megismerhettük. A humorral és rengeteg érzelemmel átszőtt sztoriban állandóan változott az elbeszélő személye, vagyis inkább szemszöge, ami egyszerre volt pozitívum és negatívum. Azáltal, hogy betekintést nyertünk az egyes személyek gondolatfoszlányaiba, emlékeibe, megtudtunk róluk olyan dolgokat, amik árnyalták az addig kialakított képet; én például az elején egy felelőtlen, a gyerekével alig törődő nőnek láttam Josst, ám ahogy mélyebbre merültünk a gondolataiban, rájöttem, hogy egy bizonytalan, lelki sérülésekkel bajlódó, ugyanakkor határozott célokkal rendelkező fiatal lányról van szó, aki próbál felnőni. A sokféle szemszög azonban sokféle stílussal járt, és nem igazán tudtam eldönteni, hogy tulajdonképpen kiknek írta a könyvet az írónő. Ha elsősorban a Tomhoz hasonló korúaknak, akkor bizony voltak benne olyan tartalmak, amik nem feltétlenül nekik szóltak, a náluk idősebbek pedig talán sokallták volna a gyerekes részeket. A magam részéről nem zavart ez az elegy, de szerintem jobb lett volna, ha inkább gyerekeknek szólónak írja meg a könyvet, főleg hogy a meseszerű történések, illetve a karakterek többségének viselkedése is ebbe az irányba billentette a mérleget. Amint a végéhez közeledett a cselekmény, az addig ki nem mondott titkok hihetetlen sebességgel kerültek napvilágra, ami kissé összecsapottá tette a végeredményt. A befejezés lezáratlanságán elsőre megütköztem, de aztán rájöttem, hogy ez jó így, hiszen végülis a szereplők élete nem állt meg, hanem tovább folytatódik, csak kicsit másképp, mint eddig.
Nem eresztettem bő lére a véleményemet, de remélem, a lényeg leszűrhető belőle: egy szívhez szóló, szeretetről, összetartozásról, kapcsolatokról szóló, aranyos kis történetet olvashat az, aki úgy dönt, megismerkedik Tom kalandjaival.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A kissé szeleburdi, de imádnivaló szomszédokat.
  - Joss gondolatait és emlékeit.
  - Samy és Tom közös jeleneteit.
  - Madeleine múltját és az ebből fakadó fordulatot.

2019. március 11., hétfő

Könyvkritika: Cormac McCarthy - Az út

Tavaly ősszel már szóba került a blogon az író egyik műve, ami ugyanúgy újraolvasás volt, mint a mostani, sőt a vele kapcsolatos érzéseim és gondolataim is hasonlóak lettek, mint a másik könyv esetében.
A történetről röviden: Az apokalipszis utáni világban egy apa és fia tartanak a tengerpart felé, ahol talán találhatnak még hozzájuk hasonló túlélőket. Csakhogy az odáig vezető út korántsem veszélytelen…
Akárcsak a Nem vénnek való vidéket, ezt a kötetet is körülbelül hat évvel ezelőtt, a nyári szünetben olvastam először, és itt is szerepet játszott az olvasásban az, hogy érdekelt a filmváltozat. Azóta persze már nem tartom annyira fontosnak, hogy egy könyvnek mindenképpen megnézzem a filmadaptációját, és fordítva. Erről a könyvről is hamar kiderült, hogy nem az én ízlésemnek való, bőven elég lett volna, ha csupán a filmet nézem meg (bár az igazat megvallva, nem emlékszem, hogy az tetszett-e vagy sem). Az előző McCarthy-műhöz hasonlóan ezúttal is nagyon zavarta az olvasásomat, hogy a szöveg ignorálta a vesszők használatát, amitől rettentően összefolytak a szavak, ezért többször is neki kellett futnom egyik-másik mondatnak. Az egyszerű, lényegre törő, ám sokszor részletekbe menő cselekményvezetést horrorisztikus és valósághű helyszínleírások tarkították, amik tökéletesen lefestették elénk a világégés után visszamaradt hátborzongató romokat, maradványokat. A két főszereplő közti feltétlen szeretetre épülő, alkalmanként mégis ellentmondásos kapcsolat állt a sztori középpontjában; rövid beszélgetéseikben érződött az egymás iránti elkötelezettség és tisztelet, ugyanakkor az is látszott, hogy különböző életkorukból adódóan másképp gondolkodnak bizonyos dolgokról. A férfinak a fiú épsége volt az első, másokkal nem igazán törődött, illetve a tengerpartra való eljutást tartotta szem előtt, habár jó párszor megkérdőjelezte magában, hogy van-e értelme, a fiúba azonban mindig azt sulykolta, hogy jó lesz oda elérni. A fiúnak is fontos volt az apja közelsége, egészsége, benne viszont maradt még némi segítő szándék mások irányába, amiket az apa rendszerint megvétózott, valahányszor találkoztak egy látszólag rászoruló emberrel. A férfi emlékképei a régi világról, gondolatai jelenlegi helyzetükről szintén sokszor előkerültek, de fontos filozófiai és vallási kérdések is megfogalmazódtak, úgy mint van-e értelme az életnek, a küzdésnek egy ilyen szélsőséges szituációban, létezik-e Isten, és egyáltalán segít-e rajtuk bármit is, ha még mindig hisznek benne. Mindezek ellenére számomra egy idő után egysíkúvá vált a könyv, hiába tudtam, mi az író célja a végtelennek tűnő úttal, az egyforma napokkal, mégis beleuntam az ugyanolyanba, amit csak néha tört meg egy-egy szembejövő menekülő, vagy átmeneti szerencsés véletlen. A vége már nagyon túlhúzott volt, az apa és a fiú érzelmi nagyjelenetei sem tudtak meghatni, a viszonylag reményt sugárzó befejezésnél pedig azt nem értettem, mit akart az író az úszkáló pisztrángokról szóló lezárással.
Összességében tehát nagyjából ugyanazt írhatom le, amit McCarthy másik, általam elolvasott könyvénél már említettem: a történet, a felmerülő kérdések, a szereplők közti viszonyok mind érdekesek voltak, viszont az egyéninek szánt szövegszerkesztéssel, valamint a szikár, ugyanakkor aprólékos fogalmazásmóddal újfent nem tudta elnyerni a tetszésemet. Nem is szándékozom több könyvet elolvasni tőle, ezekhez is csupán az újraolvasási láz miatt nyúltam.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A férfi emlékképeit.
  - Az apa és a fiú közti beszélgetéseket.
  - Az alkalmakat, amikor melléjük szegődik a szerencse.
  - A befejezést.

2019. március 10., vasárnap

Filmkritika: Marvel Kapitány

A Marvel-stúdió idén sem áll le, és három mozgóképpel is megörvendezteti a rajongókat. Ezek közül az első, a Marvel Kapitány a héten került a mozikba, úgyhogy a továbbiakban a róla szóló véleményemet olvashatjátok. Nem volt könnyű, de igyekeztem spoilerek nélkül írni, szóval ha még nem láttad a filmet, akkor is nyugodtan beleolvashatsz.
A történetről röviden: Vers a kree Csillagharcos alakulat tagjaként harcol a skrullokkal, akikkel népe hosszú évek óta háborúban áll. Egy küldetés során elfogják, majd az elméjében kutatva olyan régi emlékeket hoznak elő, amik alapján a lány a C-53-as bolygóról (ismertebb nevén a Földről) származik. Vers tehát elindul a Földre, nemcsak hogy megakadályozza a skrull inváziót, hanem hogy megismerje a saját múltját…
Decemberben írtam egy bejegyzést, amiben röviden beszéltem arról, milyen érzéseket váltottak ki belőlem az akkoriban kiadott Marvel-előzetesek. A Marvel Kapitánytól nem voltam túlzottan elájulva, olyan jellegtelennek tűntek a trailerek, viszont reményemet fejeztem ki azzal kapcsolatban, hogy feleslegesen félek, mert jó lesz és tetszeni fog a film. Az elmúlt egy hónapban, mialatt vártam a bemutatót, már abszolút eloszlott mindenféle negatív hozzáállásom, és úgy voltam, ez mégiscsak egy Marvel-film, nem lesz itt semmi baj. Hát, nagy bajok tényleg nem voltak, maximum néhány apróság, ami az élvezeti érték szempontjából elhanyagolható. A stúdió úgy látszik, nem ismeri a hibázás fogalmát, ugyanis ismételten egy remekül sikerült szólófilmet tettek le az asztalra. A tavalyi Fekete Párducban bemutatták a Marvel első színesbőrű szuperhősét, részletgazdag kulturális háttérrel, most pedig az első női szuperhősön volt a sor. Igazodva az utóbbi évek szólófilmjeihez, ezúttal sem egy klasszikus eredettörténet keretei közé szorították be a főszereplőt, hanem már a képessége megszerzése után találkoztunk vele, és mindezt feldobták nagy adag kilencvenes évek feelinggel, valamint a női erő és egyenjogúság tematika körbejárásával. Elsősorban a főszereplő emlékképein keresztül láthattuk, hogy csupa olyan férfi vette őt körül, akik nem voltak hajlandóak elismerni a tehetségét, ő mégis tovább küzdött és nem adta fel; kell ennél jobb szuperhős példakép egy fiatal lánynak? Talán nem tárgyalta olyan mélyen és kidolgozottan, mint a fentebb felhozott másik film a saját témáját, de az mindenképpen dicséretes, hogy a sok látványos űrcsata mellett nem sikkadt el, hanem szerves részként vonult végig a cselekményen, beemelve olyan szereplőket, mint az egykori pilóta és barátnő, Maria, aki ráadásul színesbőrű nőként került a vadászpilótákhoz, vagy olyan mondatokat, mint amilyen Monica, Maria lánya szájából hangzott el: „De ha ezt nem teszed meg, azzal milyen példát mutatsz nekem?” Ha már űrcsaták: a stúdió filmjeitől megszokott pazar látványvilágra most sem lehetett panasz, fantasztikus volt nézni nemcsak az űrben, hanem a Földön zajló harcokat, arról már nem is beszélve, hogy Vers képességei is meglehetősen szemkápráztatóak voltak. A sztoriról eddig még nem beszéltem és igazából a továbbiakban sem szeretnék sokat elárulni, ugyanis tele volt meglepő fordulatokkal, ahol senki és semmi sem, akinek/aminek látszik, és ez tette igazán izgalmassá a cselekményt. Voltak ugyanakkor ennek a cselekménynek vitatható pontjai, amik logikailag nem feltétlenül állták meg a helyüket, de mint mondtam, ez nem volt nagy hatással az összképre. Jó pár, korábbi filmekből ismerős figura bukkant fel a történet során, köztük egy, aki annak idején egyáltalán nem tudta, ki is az az Űrlord (igaz, akkoriban még én se nagyon tudtam :D), ám jöttek fontosabb szereplők is, mindketten a S.H.I.E.L.D kötelékeiből, akik azonban a más korszak miatt alapos megfiatalításon estek át. Fury harminc évvel fiatalabb verziója nagyon élethű volt, Coulsonnál azonban néha eléggé szoborszerű és érzelemmentes lett az arckifejezése, ő sajnos nem sikerült olyan hihetőre, bár ez csak az én véleményem.
Ha már a történetet nem tárgyalom olyan részletesen, megteszem ezt a szereplőgárdával, mert a remekül kiválasztott színészek érdekes és sokrétű karaktereket alakítottak. Kezdjük mindjárt a címszerepet játszó Brie Larsonnal, akivel kapcsolatban már az elején elmondom, hogy a kedvenc színésznőm, úgyhogy a marveles rajongásom mellett miatta is nagyon vártam a filmet. Szóval, mondhatjátok, hogy elfogult vagyok, és vállalom is, de nem ezért állítom azt, hogy tökéletes választás volt a főszerepre, hanem mert ez az igazság. Vers hosszú utat járt be a cselekmény során, sokat tépelődött azon, ki is ő, hova tartozik, bizonytalan volt, hogy higgyen-e az emlékeinek, vagy ne, de emellett hihetetlenül laza és vicces tudott lenni adott szituációban; a színésznő pedig gyönyörűen jelenítette meg ezen ellentétes érzelmeket. Az egész lényében van egy olyan kisugárzás, ami véleményem szerint erre a szerepre predesztinálta őt. A történet folyamán együtt kellett működnie Furyval, és ez eleinte egyik félnek sem volt ínyére, a bizalom is eléggé hiányzott, de aztán ahogy az lenni szokott, az akció és a közös harc összekovácsolta őket. Kétségtelenül a két színész közti kémiának is köszönhető, hogy az ő lassan barátságba, szövetségbe forduló viszonyuk, a sziporkázó dialógusaik voltak a film legjobb részei (na jó, meg a macskás részek, azoktól feküdt az egész moziterem :D). Annette Bening Legfőbb Intelligenciájáról nehéz lenne spoiler nélkül beszélni, igaz, egy ekkora kaliberű színésznő szereplése egy blockbuster-filmben önmagában is izgalmas adalék, ehhez jön hozzá a tény, hogy a karaktere központi szerepet játszott a sztori alakulásában, fordulataiban. Coulsont keveselltem, talán négy jelenete volt; oké, hogy még újonc volt a kilencvenes években, de annyira marketingelték a feltűnését, hogy többre számítottam.
Összességében véve a stúdiótól megszokott színvonal ezúttal sem tört meg, hozta a kötelezően remek látványt, az akciódús és vicces forgatókönyvet, meg persze a tűpontosan összeállított szereplőgárdát. A színtiszta szórakozás azonban különleges és fontos mondanivalóval társult, jelesül, hogy a nők is tudnak olyan harcosok és merészek lenni, mint férfitársaik. Sőt, alkalmanként még erősebbek is lehetnek náluk.

Ó, igen, vannak ám stáblista utáni jelenetek, szám szerint kettő. Mindenki maga dönti el, hogy megvárja-e mindegyiket, de szólok előre, hogy az első az igazán érdekes, a második inkább csak egy apró poén. Rajtam kívül még két fiatalember, illetve egy többfős fiútársaság maradt bent a stáblist végéig, eme társaság egyik tagját idézem a jelenet kapcsán: „Hát ez blőd.”
Én amúgy sokkot kaptam az első jelenettől, csak mert valami ismeretlen és hülye gondolkodásmód mentén nem erre, hanem valami kisebb volumenű utalásra számítottam. Ezzel most sokat mondtam? Remélem, nem.


Értékelés: 80%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az ezúttal kicsit más Marvel-logót, amivel a tavaly novemberben elhunyt Stan Lee előtt tisztelegnek.
  - Vers és Fury párosát.
  - Stan Lee cameóját.
  - A cicás cukiskodásokat.
  - "Mérnökgyerek!" Csak mert ez lett a kedvenc jelenetem :)
  - A mozis univerzum nagy kirakósához kapcsolódó apróságokat.
  - A stáblista utáni jeleneteket.


Marvel Kapitány (Captain Marvel)
színes, magyarul beszélő, 124 perc
Rendező: Anna Boden, Ryan Fleck
Szereplők: Brie Larson, Samuel L. Jackson, Jude Law, Annette Bening, Ben Mendelson, Lashana Lynch, Clark Gregg, Djimon Hounsou, Lee Pace