Könyvkritika: Stieg Larsson - A lány, aki a tűzzel játszik

Fél évvel ezelőtt kezdtem el az eredeti Millennium-trilógia újraolvasását, a következőkben a második rész újbóli felfedezése során kialakult véleményemet olvashatjátok.

A történetről röviden: Az elismert folyóirat, a Millennium tényfeltáró anyagot készül megjelentetni a svédországi leánykereskedelemről, melynek főként külföldről behozott fiatal külföldi lányok az áldozatai. A cikkek és a hozzájuk kapcsolódó, a kuncsaftokat leleplező könyv megjelenése előtt nem sokkal meggyilkolják a témával foglalkozó fiatal párt. A rendőrség és a Millennium szerkesztősége is nyomozásba kezd, hogy kiderítsék a tettesek kilétét és indítékait, a nyomok pedig nagyon hamar belekeverik az ügybe a tetovált lányt, Lisbeth Salandert…

Kicsit tartottam ettől az újraolvasástól, mert emlékeztem rá, hogy a Larsson által írt trilógiából az első rész még úgy-ahogy tetszett, a további két rész azonban egyáltalán nem aratott nálam nagy sikert. Erre alaposan ráerősített az első rész márciusi újraolvasása, amely során kétségkívül érdekes volt követni a negyven évvel ezelőtti eltűnés körüli rejtélyek felfejtését, a gazdasági, politikai részeket viszont egyáltalán nem értettem, ellenben alaposan elfáradtam tőlük. Jelen könyv cselekménye szintén egy bűnügy utáni nyomozásra épült, mégis sokkal erőteljesebb politikai színezetet kapott, tele az állami korrupció elleni éles kritikával, ami ambivalens érzéseket keltett bennem, ugyanis alig értettem valamit a sokrétűen felvázolt háttérből, lévén semmilyen formában nem érdekel ez a témakör, azt a részét viszont nem volt nehéz felfognom, hogy milyen mélyre képes süllyedni a rendszer, ha a saját érdekeinek, titkainak a megvédéséről van szó. A kettős gyilkosság megtörténte után, a két különálló (hivatalos rendőrségi és magánjellegű Millenniumi) nyomozás során azt éreztem, hogy maga a téma, illetve a mögötte rejtőző felháborító ellentmondás egyre jobban elsikkadt, hogy átadja a helyét egy még nagyobb és felháborítóbb állam által elkövetett cselekedetnek. Utóbbi szoros összefüggésben állt Lisbeth Salanderrel, ezáltal újabb információkat tudhattunk meg erről a titokzatos lányról, hogy milyen események formálták őt olyanná, amilyennek mi megismertük. Az kétségkívül tetszett, hogy a sokféle emlékek, beszámolók folyamatos adagolásával szép lassan tárult fel előttünk Lisbeth múltja, ugyanakkor zavart is egy kicsit, hogy emiatt a kezdetben központinak számító prostitúciós szál idővel nem kapott elég figyelmet. Akárcsak az első könyvben, itt is hosszan, részletekbe menően követhettünk végig egy nyomozást (pontosabban kettőt), annyi különbséggel, hogy ez a bűntett a jelenben történt, frissebbek voltak a nyomok, az adatok, illetve hogy az egyik fontosabb szereplő lett az első számú gyanúsított, s gyakorlatilag a történet nagy részében őt próbálták meg elkapni, de emellett persze igyekeztek minél kimerítőbben megvizsgálni a bizonyítékokat, kideríteni az indítékokat. A Millennium szerkesztőségének magánnyomozása az első részben olvasottakhoz hasonlított, nemhiába mindkét esetben a kérlelhetetlen Mikael Blomkvist próbálta meg felgöngyölíteni a fonalat, de üdítő változatosság volt, hogy a rendőrség munkamódszerébe is betekintést nyerhettünk. Habár az aprólékosan leírt részletek néha bizony kikezdték a türelmemet, mégis igyekeztem alaposan figyelni, hiszen tisztában vagyok vele, hogy a valóságban nem olyan könnyű elkapni egy gyilkost, mint ahogy azt a filmek és a sorozatok sejtetik. A tetovált lány elbeszélését sokszorosan átszövő, nők elleni erőszak éles kritikája ha lehet, ezúttal még erősebb hangsúlyt kapott: a leánykereskedelem során kihasznált lányok mellett egy rendőrnő és Lisbeth egyik barátnője, a leszbikusságát büszkén vállaló szociológushallgató jelenetein keresztül mutatkozott meg leginkább az undorító hímsovinizmus és a nők teljes lenézése, tárgyiasítása. Voltak alkalmak, amikor annyira megcsömörlöttem az utálkozva fröcsögő férfiaktól, hogy majdnem abbahagytam a könyv olvasását, ugyanakkor az is felmerült bennem, hogy az író helyenként egy kissé talán túltolta a gyűlölködő férfiak számát. A negatív megnyilvánulások legnagyobb dózisát egyértelműen Lisbeth Salander kapta, akinek gyermek- és fiatalkorából rengeteg szívszorító vagy épp gyomorforgató részletre derült fény. Borzasztó érzés volt, amikor szép lassan helyére kerültek a kirakós darabkái és rádöbbentél arra, hogy tulajdonképpen miért kellett neki annyit szenvednie. Szóba került már a politikai korrupció és a nők elleni erőszak kritikája, volt azonban még egy hasonlóan fontos téma a történetben, amire szeretnék kitérni: a szenzációhajhászatra berendezkedett média, ami egyre inkább részévé válik a mindennapjainknak. Mind a könyvben, mind a valóságban visszataszítónak találtam/találom a féligazságokat, innen-onnan összeollózott interjúrészleteket felvonultató, a minél figyelemfelkeltőbb, ám egyben elrettentőbb cikkeket, hírbeszámolókat, amelyekben minden szégyenérzet nélkül osztanak meg részleteket gyilkossági helyszínekről, a gyilkosság elkövetései módjáról, vagy teregetnek ki magánjellegű információkat egy ember életéből, csupán az olvasottság és a nézettség kedvéért.

A karakterekről szóló rész viszonylag rövid és tömör lesz, mert hiába a számtalan, kisebb-nagyobb fontossággal bíró szereplő, csak kevesen tudták igazán megragadni a figyelmemet. Lisbeth ellentmondásos, mégis összetett személyét hamar megkedveltem az első részben, bírtam a beszólásait, nagyon érdekeltek a belső gondolatai, s alig vártam már, hogy még jobban megismerhessem. Ehhez képest csalódtam a mostani karakterrajzában. A könyv eleji semmittevésével, hirtelen érzelmi fejlődésével, érettebbé válásával nem tudtam mit kezdeni, elsősorban azért, mert A tetovált lány végén és A lány, aki a tűzzel játszik elején látott Lisbeth között hiányzott valamiféle átvezetés, hogy mitől indult el ebbe az irányba. A róla kiderült újabb információk ugyan ébresztettek bennem empátiát iránta, de valahogy mégsem tudtam úgy közel kerülni hozzá, és alkalomadtán izgulni érte, mint korábban. Mikael az elejétől fogva csupán a Lisbethtel való együttműködése miatt érdekelt, önmagában nézve nem lett a szívem csücske, bár a munkája és a barátai iránti elkötelezettségét, a kérlelhetetlen nyomozói vénáját most is becsültem. Ami a többieket illeti, a mellékszereplők között akadt néhány színfolt, akiket említés szintjén felsorolok: Paolo Roberto, a híres bokszoló és Lisbeth barátja nagyon vicces és egyben kitartó szereplő volt, Sonja Modig, a rendőrségi nyomozócsapat egyetlen női tagjának személyében pedig egy újabb okos, harcias, hatalmas igazságérzettel megáldott nőt köszönthettünk, aki remekül verte vissza a férfi munkatársaitól származó negatív kommenteket, melyek a nyomozásban való részvételének és nyomozói képességeinek megkérdőjelezésére irányultak.

Összességében nézve az első részhez képest ez egy fokkal kevésbé tetszett, sőt igazából arra döbbentett rá, hogy nekem nem igazán jön be ez a műfaj. Az általa tárgyalt témákról megfogalmazott mondanivalója kétségkívül elgondolkodtató volt, a gyilkossági ügy hosszan elnyúló nyomozása, a tőlem abszolút távol álló politikai részletek és egyéb felesleges betoldások (mégis mire kellett az elején az a rengeteg matematikai fejtegetés? tisztára olyan érzésem volt tőle, mintha megint a gimis matekórán ülnék, és higgyétek el, egyáltalán nem hiányzott az az érzés…) miatt egy idő után kissé érdektelenné vált számomra a történet, arról nem is beszélve, hogy ismét sikerült alaposan lefárasztania.

Értékelés: 3/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - Lisbeth és Mikael együttműködését.

  - Az egymás mellett futó nyomozásokat.

  - A Lisbeth múltjáról kiderülő új információkat.

Sorozatkritika: A S.H.I.E.L.D ügynökei

Három héttel ezelőtt néztem meg a sorozat dupla befejező epizódjait, úgyhogy itt volt az ideje a róla szóló bejegyzés elkészítésének. Mint általában, ezúttal is igyekeztem elkerülni a spoilereket, egy van a 2012-es Bosszúállókkal kapcsolatban, de azt talán már mindenki látta/tudja, ettől függetlenül azért kiírom a figyelmeztetést.

A történetről röviden: A New York-i csata hatására a S.H.I.E.L.D berkein belül Phil Coulson összehív egy csapatot, amelynek feladata a Földön történő különféle rendkívüli események kivizsgálása lesz…

Gondolom, senkinek nem fogok meglepetést okozni azon kijelentésemmel, hogy a Marvel-filmek iránti rajongásom (amire számtalan bizonyítékot találhattok a blogon), vagyis a sorozat indulásakor még csupán kezdeti érdeklődésem miatt kezdtem el nézni, hiszen 2013-ban éppen hogy csak ismerkedtem a Mozis Univerzum filmjeivel. A lehetséges filmes utalások mellett az sem volt elhanyagolható tény, hogy az előzetesekben felbukkant az a Phil Coulson, aki elvileg meghalt a Bosszúállók eseményei során. Szóval, kíváncsian és információra éhesen, hogy mégis miként lehet életben, vágtam bele az általa összeválogatott csapat küldetéseinek követésébe. Őszinte leszek, ezt a sorozatot az évenkénti aktuális bemutatói alapján néztem, ergo az idei, hetedik évadon kívül a többi évadról nincsenek friss emlékeim, csak régebbiek (hívjatok lustának, de nem volt kedvem egy komplett újranézéshez, elsősorban a szerintem csökkenő színvonal és egyéb technikai korlátok miatt), szóval csak nagy vonalakban fogom vázolni a történetvezetéssel és a karakterekkel kapcsolatos gondolataimat. Ahogy mondtam, a Marvel-filmekhez való esetleges kötődések és a Coulson feltámadása körüli rejtély érdekelt leginkább, s az első két évad tökéletesen kiszolgált engem ezen a téren. Az összeválogatott csapat epizódonkénti küldetéseivel párhuzamosan a titokzatos T.A.H.I.T.I-projektről is egyre több minden derült ki, ugyanakkor a S.H.I.E.L.D belső működéséről, legyen szó kódnevekről, információszerzésről vagy technikai felszerelésekről, szintén megtudhattunk egyet s mást. Aztán jött a nagy leleplezés az első évad második felében, ami nekem a mai napig az egyik kedvenc részem, mert kitűnően kapcsolta össze a sorozatot a filmes univerzummal. Úgy tudom, hogy ez volt az eredeti elképzelés, tehát az időnkénti szoros átkötés, ám ezt egy idő után végül elengedte a Marvel, s megmondom őszintén, én egy kissé csalódott is lettem, miután megritkultak ezek az összeköttetések. A második évad a S.H.I.E.L.D.-ben bekövetkezett változások hatásaira és az ellenség elleni harcra koncentrált, s kevesebb mértékben, de még mindig tartalmazott utalásokat a filmekre, azokból ismerős karakterek is feltűntek kisebb vendégszerepekben. A harmadik évadtól éreztem azt, hogy az MCU elengedte az ügynökök kezét, bár most így utólag, mialatt igyekeztem felfrissíteni emlékeimet, találtam olyan cikkeket, melyek arról szóltak, hogy a második-harmadik évadtól jelen lévő embertelenek történetszállal egy esetleges mozifilmet készítettek elő, amiből végül semmi nem lett. Ja, bocsánat, de, egy mindössze egy évadot megélt sorozat, ami A S.H.I.E.L.D ügynökeiben bemutatott embertelenek közül senkit sem szerepeltetett, s semmi fontosabb átkötés nem volt a két sorozat között; azért vagyok ilyen jól informált, mert volt szerencsém megnézni az Emberteleneket, csak annyira embertelenül rossz volt (hahaha), hogy még arra sem tartottam érdemesnek, hogy írjak róla.

A harmadik évadtól tehát levált a sorozat a filmes univerzumról, s ugyan ezek után is jöttek izgalmasabbnál izgalmasabb történetszálak - nekem személy szerint a negyedik és ötödik évad ötletei különösen tetszettek -, valahogy mégis elveszett a kezdeti lelkesedésem. Ehhez nagyban hozzájárult az, hogy folyamatosan azt éreztem, a képregényes hátterek ismerete nélkül elveszett vagyok, mert bármennyire is érthetőek voltak az események, mégis ott motoszkált bennem az, hogy jobban érteném a kikacsintásokat és könnyebben tudnám követni, hogy miről van szó, ha lenne valami fogalmam a képregényekről. Lehet, hogy ez nem volt szándékos a készítők részéről, s persze végeztem néhány internetes kutatást, azonban az érzés így sem múlt el teljesen. A másik dolog, ami miatt nem tudott maradéktalanul lekötni a sorozat, az a rengeteg szaknyelvi duma volt. Egy ilyen speciális ügynökség esetében természetes, hogy újabbnál újabb, vagányabbnál vagányabb kütyüket találnak ki és raknak össze egy-egy aktuális küldetésre, vagy hogy a feladat teljesítéséhez elengedhetetlen fizikai és kémiai reakciókat tanulmányozniuk, megfejteniük, viszont amikor ezeket elkezdték egymás között megtárgyalni, csak értetlenül pislogtam. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem a sorozat hibája, s volt is egy időszak két évad között, amikor azon gondolkodtam, hogy befejezem a sorozat nézését, hiszen az elsődleges ok, amiért belekezdtem, már nincs jelen, csakhogy addigra már olyannyira megkedveltem a szereplőket, a köztük alakuló kapcsolatrendszereket, illetve hogy mindig, mindenkivel történt valami - pozitív vagy negatív értelemben - meghatározó esemény, ami az egyéni fejlődésükre is nagymértékben kihatott, hogy miattuk végül maradtam. A hatodik évad a korábbiaktól eltérően csak 13 résszel érkezett, s innentől már sejtettem, hogy hamarosan pontot tesznek a sorozat végére. Magán az évadon nagyon látszott a rövidebbre szabott történetvezetés, de ez sajnos nem igazán vált az előnyére, ugyanis túl hamar, sokszor klisék bedobálásával jutottunk el A-ból B-be, ráadásul már az is kezdett unalmas lenni, függetlenül a viszonylag kreatív megoldásoktól, hogy sportot űztek egy (volt az néha több is) fontos figura halálából, majd valamilyen úton-módon való visszahozásából. A hetedik évad alapötletében tetszett az időutazás szerepeltetése, gondolom, ezzel egy kicsit a nosztalgiafaktor irányába akartak elmozdulni, hogy összefoglalva az eddigi történéseket, szép búcsút vehessenek a sorozattól. Nos, ideig-óráig örültem a különböző korokba való utazgatásuknak (lévén egyébként is szeretem az ilyen típusú történeteket), a korábbról már ismert szereplők ismételt felbukkanásainak, de az elhamarkodottság, a sablonos megoldások, karakterek megint levettek az élményből. A főgonosz Nathanielről a mai napig nem tudom eldönteni, hogy szándékosan vette ennyire ripacsra a figurát a színész, vagy egyszerűen ő maga volt ekkora ripacs. Azt sem tudtam egykönnyen elfogadni, hogy a kedvenc párosom egyik tagját szinte végig nélkülöznöm kellett, igaz, az elbeszélés szintjén megállta a helyét hiányának magyarázata, s azóta olvastam is róla, hogy a színésznek egyéb munkái is akadtak, ezért tudott csak keveset szerepelni.

Számomra egy sorozatnál nagyon sokat számít a befejező epizód minősége, hogy sikerül-e minden szálat elvarrni, minden szereplőnek megadni azt, ami jár neki, s ez alapján egy addig közepes sorozat jobb megítélést kaphat tőlem, ugyanakkor egy addig remeknek tartott sorozat le is redukálódhat a szememben egy középszerű, rosszabb esetben idegtépő borzalommá (helló, Trónok harca!). A S.H.I.E.L.D ügynökeinél szerencsére az előbbi eset állt fenn: az évad történéseivel nem voltam maradéktalanul elégedett, bár viszonylag jól megoldották a lezárását, az igazán megható és egyben szívszorító rész viszont csak ezután következett. A kedvenc párosomról kiderült valami, amitől már elkezdtek könnyek gyűlni a szemembe (teszem hozzá gyorsan, hogy örömömben!), az egy évvel később játszódó befejezést pedig nőiesen bevallom, hogy végigbőgtem. Amellett, hogy jó volt látni, kivel mi történt, milyen irányt vett az élete, óhatatlanul benne volt a levegőben a búcsúzás, s bennem ekkor tudatosult, hogy ezt a csapatot ebben a formában többet már nem láthatom együtt, ami azért fájdalmas felismerés volt, mert hiába nem tudtam megbarátkozni a sorozat cselekményvezetésével, a karaktereit nagyon megszerettem, s hiányozni fognak a sorozatnézős estéimből.

Ezzel a lendülettel át is térhetünk a szereplőkre, akik számomra a sorozat igazi lelkét adták. Habár a kezdeti csapat jó pár tagcserén átment az évadok folyamán, a köztük lévő kapcsolatok sokrétű, folyton változó, szoros kötelékek maradtak, s ha külön-külön nem is sikerült mindenkit megkedvelnem, a csapatként való létezésüket, fejlődésüket, együttműködésüket mindig is szerettem. Egyéni szinten hadd emeljek ki egy-két embert! Először is ott volt a központi figura, akire az egész sorozat épült: Phil Coulson. A Marvel-filmekben egy laza, vidám, elkötelezett ügynököt alakított, s ugyan ezen tulajdonságai hatványozottan jelentek meg a sorozatban, hiszen itt eleve többet szerepelhetett, ezzel együtt összetett érzelmi és gondolatvilágának egyéb rétegeit is megismerhettük, legyen szó a feltámadását körüllengő rejtélyről, vagy az általa összeválogatott csapat tagjaihoz fűződő érzelmeiről, melyek hatására idővel nehezebben, de egyben megfontoltabban is hozott döntéseket egy-egy bevetés során. A Skye-jal lassan alakuló, majd egyre szorosabbá váló, kvázi szülő-gyermek kapcsolatuk rengeteg pozitív és negatív érzelmet rejtett, számomra a sorozat egyik legkidolgozottabb kapcsolatrendszere volt. Skye szintén egy nagyon fontos karaktere volt a sorozatnak, aki egy hackercsapat aktivistájaként került kapcsolatba a S.H.I.E.L.D-del, s a családtagjai után kutakodott, de már a sorozat elejétől sejthettük, hogy vele kapcsolatban tutira lesz valami nagy fordulat. Amikor kiderült a pontos családi háttere, az öröksége és keresztülment bizonyos átváltozásokon, onnantól lett igazán érdekes szereplő, ahogy birkózott a múltjáról megtudott dolgokkal és próbált alkalmazkodni az új énjéhez. Véleményem szerint ő kapta a legjobban kifejtett és végigvitt karakterívet, ami tele volt fájdalommal, veszteséggel, bűntudattal, de nagy adag vidámsággal, humorral, szerelemmel, szeretettel és önmagára találással. Ó, és a harcjeleneteit mindig imádtam nézni, nagyon badass volt a csaj! :D Az állandó tagok közül May az egyetlen, akiről nem tudok mit írni. Nekem sokáig ellenszenves volt, mivel alig mutatott ki érzelmeket, miután felengedett, s láthattuk, hogyan alakul a csapattagokkal a viszonya, akkor sem érdekelt igazán, mindvégig megmaradt bennem egyfajta távolságtartás a karakter irányába. Mack és Jojó a második és harmadik évadtól érkeztek meg, őket együtt nagyon szerettem, külön-külön inkább csak bizonyos tulajdonságokat bírtam bennük: Mackben a popkulturális utalásait, beszólásait, és a törődését, hogy minden tagra odafigyelt, érzelmi támaszt nyújtott számukra, vagy jó tanácsokkal látta el őket (amit vissza is kapott, amikor neki volt szüksége rá), Jojóban pedig a képességéből eredő hevességet és a csapat iránt lassan kialakuló elkötelezettségét.

És akkor elérkeztem kedvenc párosomhoz, akikről ezáltal elspoilerezem, hogy össze fognak jönni, de szerintem ez senkinek nem okoz nagy meglepetést, mert már az első pillanattól, az első közös jelenetüktől látszik, hogy belőlük előbb vagy utóbb egy pár lesz. Fitz és Simmons a kezdetek kezdetétől nagy kedvenceim voltak, bár a dialógusaik és monológjaik háromnegyedéből alig értettem valamit, mert ugye egyikük mérnök, másikuk biokémikus, én pedig egyik tudományághoz sem konyítok sokat (na jó, legyünk őszinték: semmit), a vitathatatlanul jelen lévő vonzalom és közös hullámhossz végig ott volt, s türelmetlenül vártam, mikor jönnek rá ezen érzések jelentésére, mikor vallják be ezeket egymásnak, s ha mindezzel megvannak, onnantól képesek lesznek-e a sok küldetés és nehézség közepette kitartani e kapcsolat mellett. Rengeteg viszontagságon kellett keresztülmenniük, s amikor már azt hitted, semmi nem szakíthatja szét őket, mindig jöttek újabb és újabb csapások, amikért egyrészt rettentően haragudtam a készítőkre, másrészről viszont ezek jók voltak arra, hogy lássák és mi, nézők is lássuk, hogy ez a kapcsolat működőképes, és ha romantikusra veszem a figurát, azt is mondhatnám, hogy ők bebizonyították, az igazi szerelem nem ismer akadályokat sem térben, sem időben. A szereplőtársak és én is szinte mindig egyként hivatkoztak rájuk, s nehéz feladatnak érzem különválasztani őket, hiszen az együttműködésük, az egymásért való küzdésük hamar eggyé kovácsolta őket, ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy külön-külön is sokszínű és érdekes figurák voltak. Fitz szótlanabb, visszafogottabb énje az első évad végén átéltek hatására még befelé fordulóbb lett, a későbbiekben azonban kiderült, hogy vannak az elméjének sötétebb rétegei is, s számomra egyszerre volt megdöbbentő és felettébb izgalmas őt egy teljesen más, sokkal magabiztosabb, sőt kegyetlenebb verzióban látni a negyedik-ötödik évad vonatkozó részeiben. Simmons könnyebben találta meg a hangot a csapat többi tagjával, s Fitzcel ellentétben őt nem törték meg annyira az egyéni csapások, csak erősebb és kitartóbb lett tőlük, aminek köszönhetően a közös csapásokat is optimistábban viselte. A sok nehézség mellett azért akadtak bőven vidám és megható pillanataik, amiknek nagyban köszönhető, hogy kitartottam a sorozatnál, és rávettem magam a végignézésére.

Ahogy már utaltam rá, pár évad után már nem tudtam olyan lelkesedéssel és érdeklődéssel követni a sorozatot, mint a kezdetekkor, s idővel csupán a karakterek iránti szimpátia tartott mellette. Ez valószínűleg a kissé keszekusza bejegyzésemből is kiérezhető, de azért remélem, ezzel nem vettem el az emberek kedvét e sorozat megtekintésétől. A magam tapasztalatából kiindulva, inkább olyan marveles rajongóknak ajánlom, akik nem bánják, ha a sorozat pár évad elteltével kevésbé kötődik a filmes univerzumhoz, hanem attól függetlenül kínál fel szórakoztató és ötletes történetszálakat.

Értékelés: 65%

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - Az első évad nagy leleplezését.

  - A filmes univerzum szereplőinek cameóit, köztük természetesen a Mesterrel, Stan Lee-vel.

  - Az epizódok végén feltűnő stáblista utáni jeleneteket (hiszen mégiscsak a Marvelnél vagyunk!)

  - A számolatlan, szenzációsan előadott popkulturális utalásokat.

  - A remekül megkoreografált harci jeleneteket.

  - Az embertelenek különféle képességeit.

  - A Vázban játszódó részeket.

  - Az összes FitzSimmons-jelenetet. <3

  - Az utolsó évad nosztalgiázását.

  - A befejezést.

A S.H.I.E.L.D ügynökei /Marvel's Agents of S.H.I.E.L.D/ (2013-2020)

színes, fekete-fehér, feliratos, 45 perc

Rendező: Kevin Tancharoen, Jesse Bochco, Billy Gierhart, Vincent Misiano, Garry A. Brown

Szereplők: Clark Gregg, Chloe Bennet, Ming-Na Wen, Elizabeth Henstridge, Iain De Caestecker, Henry Simmons, Natalia Cordova-Buckley, Brett Dalton, Jeff Ward, Nick Blood, Adrianne Palicki, Joel Stoffer, Luke Mitchell, Bill Paxton, Kyle MacLachlan

Christopher Nolan elmejátékai 4. rész - Tenet

Nagyjából fél évvel ezelőtt, a rovat első részének publikálásakor eléggé távolinak, elérhetetlennek tűnt az a film, amely miatt az egészet elkezdtem. A fokozódó járványhelyzet, a bezáró mozik, a folyamatosan csúszó premierdátumok híreitől egyre nyugtalanabb, majd idővel egyre pesszimistább lettem, s ugyan nem hagytam fel a rovat szerkesztésével, a kezdeti lelkesedésem lassan egykedvű várakozásba csapott át. Aztán végre eljött a premier napja, én azonban a biztonság kedvéért (meg hogy őszinte legyek, a kedvem visszanyeréséért) vártam egy kicsit, hogy végül múlt szombaton, 7(!!!) hónap elteltével ismét bemerészkedjek a moziba.

A történetről röviden: Főhősünk mindössze egy szó és egy kézjel birtokában vág neki országokon átívelő megbízatásának, melynek célja a világ megmentése, ám ennek érdekében nem kisebb ellenséggel kell szembeszállnia, mint az Idővel…

Még mielőtt belevágnék a filmmel kapcsolatos gondolataim, érzéseim ecsetelésébe, szeretnék tisztázni pár dolgot: 1. a spoilermentes vélemények híve vagyok, amihez ezúttal is tartom magam, szóval ha még nem láttad a filmet, ezt a bejegyzést akkor is nyugodtan elolvashatod. 2. bevallom őszintén, akadnak a történetnek bizonyos pontjai, amiket az azóta eltelt egy hét alatt sem sikerült teljesen megértenem, úgyhogy ha egy részletes és kimerítő elemzést keresel a filmről, nem én vagyok az embered. Most, hogy ezt megbeszéltük, jöhet is a véleményem, vagyis előtte hadd sztorizgassak egy kicsit arról, milyen volt ilyen hosszú kihagyás és a sajnos továbbra is jelenlévő járvány árnyékában elmenni moziba. Mint említettem, legutóbb 7 hónappal ezelőtt, január végén jártam ott, s mivel film- és moziszerető ember vagyok, a veszélyhelyzet idején nagyon nehezen szoktam hozzá a gondolathoz, hogy a tavaly decemberben megszerkesztett mozis tervezetemből semmi nem lett. A Tenet premierje körüli bizonytalanságok sem segítettek, de az egy percig nem volt kérdés, hogy ha a lehetőség megvan rá, akkor bizony moziban fogom megnézni ezt a filmet. Ez egyrészről a rendező és az ő mozizás iránti elkötelezettségének szólt (amely tevékenységnek én is nagy támogatója vagyok, a tv és a laptop sem rossz, de vannak olyan filmek és olyan jelenetek, amik moziban jönnek át igazán), a nyár folyamán ugyanis rengeteget lehetett arról olvasni, hogy Nolan mennyire ragaszkodik a szélesvásznon való bemutatóhoz, másrészről pedig hiányzott már az az utánozhatatlan érzés, amikor izgatottan várok és készülődök a mozizásra. Erre azonban rányomta bélyegét a járvány szüntelen jelenléte, megspékelve az újra növekedésnek induló esetszámokkal, úgyhogy egy csomót gondolkodtam és variáltam, de vagyok annyira lelkes, érdeklődő, néhányak szerint talán nemtörődöm, hogy a film kihagyása szóba sem jöhetett. Végül egy hétvégi, kora délelőtti, nagy termes vetítést választottam (azért egyébként jár a pont a Cinema Citynek, hogy több, mint húsz időpontban játszották a filmet az első héten, így szerintem egész jól el tudtak különülni az emberek, s nem alakulhatott ki tömeg), ahol heten gyűltünk össze, s jó dolog volt látni, hogy a kikapcsolódás ellenére mindenki igyekezett figyelni az egészségügyi biztonságra is, ami elsősorban abban mutatkozott meg, hogy alaposan szétszóródtunk a terem egymástól távol eső pontjaira.

És innentől át is térhetünk hosszas felvezetésemről a konkrét filmre! Azt mondtam, nem elemzést fogok írni, viszont van egy érdekesség, ami nekem kifejezetten tetszik a filmmel kapcsolatban, úgyhogy erről mindenképp szeretnék írni. A film címe Tenet, ami egy palindrom, vagyis visszafelé olvasva is ugyanaz, mint elölről olvasva. Ez a szó az ún. Sator-négyzetből származik, amit Pompeii és Herculaneum romjai között találtak, de egyéb korszakokból származó épületeken, helyszíneken is feltűnik. A mai napig nem sikerült teljesen megfejteni az eredetét, a háttértörténetét, ettől függetlenül számtalan izgalmas teória született róla. Én nem ezek, inkább a négyzeten található szavak miatt említem meg, amelyeket akármelyik irányból olvasod, újra és újra kiadják ugyanazokat a szavakat, ami egyértelmű utalás a film történetének központi elemére, a visszafordított, azaz inverz időre, emellett pedig ezek a szavak kisebb vagy nagyobb szerepben, de mind felbukkannak a cselekmény során.

Ugyebár a rovatom elsődleges célja az volt, hogy bemutassam a rendező azon filmjeit, amikben szerintem a legmarkánsabban van jelen egyedi stílusa, jelesül az a képessége, hogy remekül tud eljátszani az elbeszélés időszerkezetével, s ezáltal orránál fogva vezetheti nézőjét, akinek alapos agytorna árán sikerül csak összeraknia a kirakóst. Nos, ezzel a filmmel Nolan kimaxolta az idővel való játszadozást, ugyanis eljutottunk oda, hogy létezik az idő visszafordítása, pontosabban egy, az időben előrehaladó tárggyal vagy személlyel lehet megtenni azt, hogy visszafordítod az időben. A történet onnan indult, hogy inverz tárgyak bukkannak fel a jelenben, amiket a jövőből küldözget valaki, s a Főhős (akinek tényleg ennyi a neve) feladata lesz, hogy felfejtse, ki és miért küldi ezeket a tárgyakat, mi lehet az a globális katasztrófa és ki fogja azt kirobbantani, amit majd a megtudott információk birtokában neki kéne megakadályoznia. Ez egy klasszikus kémfilmes kiindulópont, melyben a titkosügynök különböző kontaktok segítségével, a világ egyik országából a másikba utazva próbálja megmenteni a világot egy gonosz embertől vagy egy gonosz szervezettől, s nagyjából a film első fele ennek tükrében telt el. Kaptunk egy rakás ütős akciójelenetet, jártunk a világ legalább négy különböző pontján, ám közben csak apró utalások érkeztek arra vonatkozóan, mi a csuda az az időinverzió és még inkább, mi az a Tenet? Ami engem illet, én Nolan filmjeiben mindig is az egyedi alapkoncepciókat és megoldásokat szerettem, a jól megkoreografált, kétségkívül látványos akciók kevésbé érdekeltek, s ez most sem volt másképp. Persze, fantasztikus volt látni a pergő izgalmú kezdő képsorokat, a betörés megtervezését, majd kivitelezését (a mai napig hihetetlen számomra, hogy a repülőgépes jelenetet valóban leforgatták, CGI használata nélkül), a Főhős és a főgonosz között körvonalazódó macska-egér harcot, egy idő után viszont elkezdtem hiányolni az információkat, illetve néha az volt az érzésem, hogy olyan jelenetekkel húzzák el az időt, amiknek nincs semmi jelentősége a későbbi történések szempontjából. Számomra itt kezdődtek a problémák, ugyanis az akciók és az egymást sűrűn követő jelenetek sokaságába olyannyira belegabalyodtam, hogy már eléggé elfáradtam, mire elértük azt a pontot, hogy részletesebben feltárult előttünk az időinverzió igazi lényege, nagypályás használata, a főgonoszról, a motivációjáról is egyre több minden derült ki, azonban ezt is olyan mennyiségű akcióval feldúsítva tálalta a rendező, hogy esélyem sem volt a dolgok normális megértésére. A film megtekintése közben nekem is eszembe jutott és az eltelt napok során látott cikkcímek is ezt a mondatot harsogják a mozi kapcsán: „Ne próbálja megérteni, csak érezze!”, én viszont az a fajta ember vagyok, aki igenis szeretne valami értelmet és konklúziót látni, felfogni a filmből, nem csupán annyit, hogy: „Hű, ez nagyon látványos és nagyon okos film volt, bár nem tudom, miért, mert egy szót sem értettem belőle!”. Azt nem vitatom el tőle, hogy a cselekmény második részét uraló inverz akciójelenetek egytől egyig kreatívak, innovatívak és teljes mértékben szemkápráztatóak voltak, ráadásul annyira a hatásuk alá vontak, hogy miután kijöttem a moziból, kellett egy tíz perc, mire visszazökkentem a való világba, és nem vártam arra, hogy az úton haladó autók között visszafelé száguldókat pillantsak meg, ettől függetlenül e jelenetek halmozása sajnos maga alá gyűrte nem csak az események magyarázatát, hanem a néző figyelmével együtt a sztori átlátását is. Nolan korai alkotásaira pont azért figyeltem fel, mert kevés akcióval, viszont annál több agytornával volt képes fenntartani a feszültséget, s ugyan ezt az énjét azóta sem felejtette el teljesen, jó pár filmjénél, de különösen ennél azt érzem, az akciójelenetek grandiózussága iránti lelkesedésével átesett a palánk másik oldalára. Ha leveszem a kémfilmes és a fizikával, filozófiával kapcsolatos rétegeket, s csak az inverzió ötletét, megvalósítását, a karakterrajzokat, az őket vezérlő motivációkat, na meg persze a rendezőtől megszokott utolsó pillanatokban felfedett, rendszerint érzelemdús fordulatokat, csavarokat nézem, akkor egy nagyon szórakoztató, nagyon okos és érzelmes mozgóképről van szó, amihez az akciójelenetek is hozzátesznek egy pluszt, nálam azonban nagyobb sikert ért volna el a film visszafogottabb használatukkal és a cselekmény érthetőbb kifejtésével.

Mint minden, a blogon tárgyalt mű esetében, itt sem mehetek el szó nélkül a szereplők mellett, pláne ha azt nézem, hogy milyen illusztris gárda gyűlt össze, és mennyire tökéletes, részletgazdag alakításoknak lehettem tanúja a vászon előtt ülve. A Főhős karaktere elsőre egy tipikus ügynöknek tűnt, aki végzi a feladatot, amivel megbízták. Csakhogy ő egy lazább, érzelmesebb főszereplő volt, én legalábbis jobban szimpatizáltam vele, mint a hasonló műfajú filmek szereplőivel, ráadásul ezt az is megkönnyítette, hogy ugyanolyan keveset tudott, mint maga a néző… egy ideig, de az útközben kiderült információk birtokában csak még inkább megkedvelhetted a Főhőst, amit nagyban elősegített John David Washington egyszerre könnyed, humoros, ugyanakkor átgondolt játéka. A segítőjét, közvetítőjét alakító Robert Pattinsonnal alkotott párosukon remekül szórakoztam, a viccesebb és komolyabb jeleneteik egyaránt szenzációsak voltak, imádtam, ahogy reagáltak egymásra és hogy tapintható volt köztük a kémia. Pattinson karakterében a visszafogott eleganciája és hűséges kitartása nagyon tetszett, a vele kapcsolatos plusz csavartól pedig csak szimplán leesett az állam. A főgonosz orosz gengszterben kétségtelenül megvoltak a szerepre jellemző klisés tulajdonságok, ellenben a háttértörténete, a motivációja iránti elkötelezettsége és a feleségéhez fűződő ellentmondásos érzelmei miatt mégis több volt egy sablonkarakternél, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy ezeket a szélsőségeket az őt alakító Kenneth Branagh képes volt úgy összehangolni, hogy abból végül egy sokrétű figura bontakozhatott ki. A rovat második és harmadik részeiben bemutatott filmek esetében felróttam Nolannek, hogy nem bánik túl jól a női karaktereivel, nem dolgozza ki őket rendesen. Nos, Kat szerepével sikerült valamennyire kiköszörülnie a csorbát: igaz, hogy eleinte egy csinos áldozatként ismertük meg, de ott volt benne egy karakán, küzdeni kész nő, aki az átélt események hatására szép lassan előbújt, s a jachton zajló jelenetben érte el teljes átalakulását. Elizabeth Debicki légies alakjával csodálatos volt minden jelenetben, ahogy egyszerre hozta a szép, de törékeny, illetve az egyre magabiztosabbá, eltökéltebbé váló nő szerepét, s olyan jó érzés volt végre egy kidolgozott és érthető, átérezhető motivációjú, erős, független női szereplőt látni egy Nolan-filmben.

Összefoglalva a fentieket: annak nagyon örülök, hogy büszkén újságolhatom a nagyvilágnak, hogy láttam a Tenetet, ráadásul moziban! Akciódús, szórakoztató és agytornáztató film, amit még biztos, hogy jó párszor meg fogok nézni (mondjuk tutira nem mostanában, kell egy kis pihenés :DDD), s ugyan nem tetszik a tény, hogy Nolan az akciót és a látványt részesítette előnyben az ötletes alapsztori kifejtése helyett, mégis egy remekül összerakott, kihagyhatatlan filmnek tartom, amit mindenképpen ajánlok, s bár azt mondtam, nem teljesen értek egyet a következő állítással, azért csak ide biggyesztem: Ne akarjátok mindenáron megérteni, inkább csak érezzétek és élvezzétek! :)

Ezzel végére ért a rendezővel foglalkozó rovatom. Hosszú, kanyargós út volt, sok küszködéssel (ne tudjátok meg, mennyi időt töltöttem el a laptopom előtt, azon rágódva, hogy mégis mit és hogyan írjak meg úgy, hogy valami értelme is legyen…), néhány kellemetlen felismeréssel, miszerint az évek alatt alaposan megváltoztak a filmjeihez fűződő érzéseim, ettől függetlenül örülök, hogy anno megszületett ez az ötlet a fejemben, és hogy belevágtam, mert végeredményben szerintem egész jó bejegyzések készültek el. Bár az újranézések miatt már kissé másként tekintek Christopher Nolanre és a filmjeire, továbbra is őt tartom a kedvenc rendezőmnek egyedi stílusával és ötleteivel együtt, s már alig várom, mit talál ki legközelebb!

Értékelés: 75%

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - Minden apró információt az inverzióval és a globális fenyegetéssel kapcsolatban, hogy ha csak részben is, de össze tudd rakni a képet.

  - Michael Caine remekül megírt cameóját. Köszönjük, Sir Michael! <3

  - A repülőgép hangárnak való nekivezetését. Mert hát na!!!!

  - Az inverz akciójeleneteket. Mert hát na!!!!

  - Sator háttértörténetét és motivációját.

  - A végső fordulatokat és a befejezést.

Tenet /Tenet/ (2020)

színes, magyarul beszélő, 150 perc

Rendező: Christopher Nolan

Szereplők: John David Washington, Robert Pattinson, Elizabeth Debicki, Kenneth Branagh, Dimple Kapadia, Clémence Poésy, Aaron Taylor-Johnson, Michael Caine