Az idei évet egy könnyed, szórakoztató, ám mégis elgondolkodtató témát körüljáró ifjúsági könyvvel indítottam, s később tudomásomra jutott, hogy az írónőnek van még egy könyve, ami ugyanebben a közegben játszódik, csak más szereplőket helyez a középpontba, akik rövid időre már az első kötetben is feltűntek. Mivel tetszett az előző könyv stílusa, úgy gondoltam, teszek egy próbát ezzel is.
A történetről röviden: Sonny Ardmore remekül hazudik. Legyen szó bonyolult családi hátteréről, iskolai késésekről, fizetésképtelenségről a menzán, a lány minden helyzetből kivágja magát hihetően előadott hazugságaival. A legjobb barátnője, Amy Rush az egyetlen, akit valamennyire közel enged magához, és aki mellette áll, bármi történjék is. A suliba érkezik egy új fiú, Ryder Cross, aki mindent és mindenkit leszól, kivéve Amyt, akiért teljesen odavan. A lány nem viszonozza érdeklődését, amikor azonban kap a fiútól egy e-mailt, Sonnyval úgy döntenek, megleckéztetik a kibírhatatlan viselkedése miatt. Ez végül egy félreértéshez vezet, melynek következtében Sonny és Ryder egyre közelebb kerülnek egymáshoz, de vajon mi történik, ha Sonny kifogy a hazugságokból és szembe kell néznie az igazságokkal?
Sok párhuzamot fedeztem fel a The DUFF - A pótkerék és jelen könyv között, mégsem mondanám, hogy önmagát másolta az írónő, inkább csak felhasználta az ismerős környezetet, szereplőket, hogy ismét betekintést engedjen a tinédzserek összetett és komplikált világába, ami tele van magánnyal, önbizalomhiánnyal, ki nem mondott véleményekkel, félelmekkel és keszekusza kapcsolatokkal, ugyanakkor bőven megtalálható benne a humor, a szeretet és a szoros barátságok. Sonny bizonyos tulajdonságaiban akár az előző kötet főhősének kishúga is lehetett volna, hiszen neki is voltak családi gondjai, elégedetlen volt önmagával, a külsejével, s bármennyire szerette legjobb barátnőjét, sokszor irigy volt rá akár a külseje, akár a családja anyagi háttere miatt. Biancával ellentétben ő a hazudozásba menekült e problémák elől, először önmagát csapta be, s idővel úgy érezte, könnyebb az élete, ha mindenkit csak áltat nyilvánvalóan hamis állításokkal, mert amíg mások elhiszik, amit mond, addig neki sem kell az igazsággal foglalkoznia. Nem tudom, van-e erről valamilyen statisztika, hogy melyik életkorba tartozó emberek hazudnak a legtöbbet, de ahogy haladtam előre az olvasásban, azon gondolkodtam, hogy ez a téma általában rávonatkoztatható az emberekre, nem csupán a tinik sajátja. Magamon és másokon is tapasztaltam már, hogy vannak alkalmak, amikor egyszerűen könnyebb elhallgatni az igazat; most nem elsősorban apró füllentésekre gondolok, de akár számba vehetjük azokat is, mert valamilyen szinten azokkal is a konfliktusokat akarjuk el-vagy megkerülni, megkönnyíteni az életünket, s a különféle méretű hazugságok által biztonságba ringatjuk magunkat, elfeledkezve arról az aprócska tényről, hogy ez csupán átmeneti biztonság lehet. Ha pedig Sonnyhoz hasonlóan elkezdünk hálót szőni hazugságainkból, megtörténhet, hogy egyik pillanatról a másikra bekebelez minket, s többé nem találunk kiutat belőle, vagy egyszerűen elszakad, akkor pedig meg kell birkóznunk a kellemetlen következményekkel. Sonny esetében dicséretes, hogy időről időre megpróbált kikecmeregni az általa létrehozott csapdából, de mindig megfutamodott, hiszen a hazugságoknak köszönhetően végre normális élete lehetett, amit egyáltalán nem akart elengedni, így addig gyűltek a hazugságok, míg végül nem volt már hova elrejteni őket, s mindenki számára kiderült az igazság. Persze vegyük figyelembe, hogy egy tinédzserekről szóló, elsősorban szórakoztató és tanító jellegű elbeszélésről van szó, tehát nem kell nagyon drámai és sötét dolgokra gondolni, az viszont abszolút kiérződött a hiteles, átélhető leírásokból, hogy a lány miért érezte kilátástalannak és magányosnak a mindennapjait. Sonny és Ryder félreértésen alapuló, mégis őszinte kapcsolata egy másik érdekes témát is behozott a cselekménybe, ami már a The DUFF - A pótkerékben is megjelent, jelesül, hogy ne ítélj csak a külső és a viselkedés alapján, mert nem tudhatod, hogy az elsőre sznobnak és utálatosnak tűnő fiú milyen gondokkal küzd szobája és elméje magányában. A két fiatal online chatelései, SMS-ezései a remek poénok és popkulturális utalások mellett azért is tetszettek, mert nem féltek érzelmesebb vizekre evezni, és megnyílni egymásnak, megmutatva ezzel azt, hogy első benyomás ide vagy oda, mindenkinek érdemes adni egy esélyt, és jobban megismerni, mert meglepő dolgok sülhetnek ki belőle. Minden pozitív témája és mondanivalója ellenére azért akadtak problémáim a könyvvel, főleg a sok dráma, illetve egy idő után Sonny epekedése volt az, ami helyenként eléggé zavart, de ez talán fakadhatott abból is, hogy már kinőttem a tinikorból, meg én eleve másként kezeltem volna bizonyos helyzeteket, mint a lány. Habár így sem volt egy hosszú olvasmány, a könyv második felénél azt éreztem, rövidebb huzavonával is eljuthattunk volna a befejezésig, ott szerintem kicsit sokáig húzta az időt az írónő az igazság napvilágra kerülésével. Nem szép dolog az összehasonlítgatás, de meg kell mondjam, Bianca és Wesley párosát sokkal jobban kedveltem az előző könyvben, köztük folyton izzott a kémia, míg Sonnyt és Rydert inkább a vicces és aranyos jelzőkkel tudnám illetni, ők nem is lettek számomra annyira emlékezetes pár, mint előbbiek. Hihetetlen, de most pötyögés közben eszembe jutott még egy-két, a könyvben felbukkant téma, amit mindenképpen szeretnék röviden megemlíteni. Egyrészt ott volt a hétköznapi életen egyre jobban eluralkodó online kommunikáció, melynek ezúttal nem is annyira a negatív része volt kihangsúlyozva (bár halványan benne volt, hiszen az egyik szereplő másnak adta ki magát), inkább az, hogy írásban, személyes kontakt (na jó, ez tuti a járvány hatására került be a fejembe és most e bejegyzésbe :D) nélkül felszabadultabban beszélgetnek egymással az emberek, elmondanak olyat is, amit szemtől szemben nehezen adnának ki magukból (igen, tudom, ennek is megvan a veszélye, ha rossz embernek árulsz el sokat magadról, de maradjunk most az ártatlanabb megközelítésnél). A másik pedig a barátság, az emberi kapcsolatok fontossága volt, aminek pozitív hatásait a Rush-családnak köszönhetően tapasztalta meg Sonny. Először állandó bűntudat gyötörte, hogy kellemetlenséget okoz a családnak ottlétével, holott ők nagyon kedvesen és segítőkészen viszonyultak hozzá, s kellett egy kis idő, mire rájött, hogyan becsülje és köszönje meg ezt. Az Amyvel kialakult szoros barátságuknak nemcsak a jelenét láthattuk, a múltjába, az érzelmi hátterébe is bepillanthattunk, és egy őszinte, feltétel nélküli barátság képe rajzolódott ki, melyet sem a felek, sem az őket ismerők nem tudtak elképzelni egymás nélkül. Sajnos Sonny hazugságba menekülése veszélyeztette ezt a megbonthatatlannak tűnő szövetséget, és néha irigyeltem is Amyt a türelméért, mert voltak helyzetek, amikben én biztosan másként reagáltam volna Sonny tetteire. Az ő beszélgetéseik is tele voltak érzelmekkel, és nekem személy szerint nagyon tetszett az, hogy minden bűntudat, rossz döntés, az ebből eredő fájdalom és megbántottság ellenére nem hagyták veszendőbe menni a barátságukat, hanem igyekeztek higgadtan, nyíltan megbeszélni, ki mit hibázott, és azt miképp hozhatná helyre; ez is remekül példázza azt, milyen erős és szétszakíthatatlan kötelék alakult ki köztük.
Nos, valamennyire már szóba kerültek a karakterek, a róluk kialakult véleményem, de azért még szentelek nekik egy rövidebb bekezdést. Akárcsak az előző könyv főszereplőjében, Biancában, úgy Sonnyban is felfedeztem olyan tulajdonságokat, amik rám is jellemzőek, így viszonylag hamar elkezdtem szimpatizálni vele, mert bizonyos értelemben tudtam jól, mit érez. Imádtam a pörgős, ötletes humorát, a barátnőjéhez fűződő elkötelezettségét és hűségét (illetve azt, ahogy ennek visszaszerzéséért megfogadta, hogy változni fog), bár azért voltak időszakok, amikor kicsit megorroltam rá, mivel túlfeszítette a húrt, és nem bírt leállni a hazudozással. Amynél arra számítottam, kicsit jobban megismerhetem a The DUFF - A pótkerékbeli rövid feltűnéséhez képest, s ugyan kiderült róla pár dolog, legfőképpen maradt az a csendes, visszahúzódó figura, aki korábban volt, igaz, a könyv vége felé határozottabb lett, s azt különösen kedveltem benne, mennyire józanul és higgadtan gondolkodott, s milyen végtelenül türelmes volt Sonnyval. Ami Rydert illeti, én őszintén szólva végig nem értettem, mit eszik rajta annyira Sonny, hiába tárult fel előttem a srác gondolati és érzelmi világa, hiába voltak aranyosak a közös jeleneteik, nem éreztem őt annyira érdekes vagy markáns szereplőnek. Az előző kötet ismerős arcainak felbukkanásai egytől egyig tetszettek, bár voltak, akikre nem emlékeztem volna, ha a szöveg nem segít abban, hogy ki is volt ő a másik történetben. Természetesen Wesley és Bianca jelenlétének, valamint a kapcsolatuk alakulásának fontos pillanataira tett visszautalásoknak örültem a legjobban, akik között láthatólag a sztori szerint eltelt két év alatt sem szűnt meg izzani a levegő. Reméljük, jelenlegi kötetünk szerelmespárjával is ez fog történni, ugyanis a befejezésből (teszem hozzá, nagyon kreatív megoldással) csupán annyit sejthetünk, hogy nincs minden veszve.
Összességében nézve nagyjából ugyanolyan élményként írnám le e könyv elolvasását, mint az őt megelőző nagytestvéréét. A felvetett témák, a részletgazdag karakterek és az okos humor mellett néha sokalltam a drámázást, a cselekményvezetést kicsit túlhúzta az írónő, de alapvetően megint egy olyan történetet alkotott meg, ami a műfaj célközönségének nagyon is ajánlott, mert sokat tanulhatnak belőle önmagukról, egymásról, valamint az elfogadásról és a társas kapcsolatok fontosságáról, a náluk idősebb korosztályok pedig feleleveníthetik emlékeiket, s ezáltal talán könnyebben érthetik meg a tinédzserek olykor zűrzavarosnak látszó világát.
Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Sonny ártatlan, viccesebb hazugságait.
- Sonny és Ryder chateléseit.
- Wesley és Bianca rövid felbukkanásait.
- Amy és Sonny teljesen őszinte beszélgetését a müzlistálak felett.
- Sonny romantikus húzását Ryder vissazszerzéséért.
- A befejezést.
