Könyvkritika: Laura Ingalls Wilder - Kicsi ház a nagy erdőben

Ma egy rövid könyvecske véleményezését olvashatjátok. Ez is egy olyan példány, ami megtalálható az itthoni magánkönyvtárunkban, ami jól jött, mert mostanra valami könnyen és gyorsan olvashatót szerettem volna beilleszteni.
A történetről röviden: A wisconsini erdőben egy gerendaházikóban él Laura szüleivel és testvéreivel. A négy évszak váltakozása során követhetjük a kis család mindennapjait, tevékenységeit…
Amennyire vissza tudok emlékezni, kisebb koromban már megismerkedtem ezzel a kis elbeszéléssel, bár az már nem rémlik, mit gondoltam róla akkoriban. Amikor most elkezdtem, először alaposan csóváltam a fejem a választásom miatt, mert egyáltalán nem érdekelt, amit olvastam. Aztán szép lassan beszippantott magába a sztori, s ugyan azt nem mondanám, hogy teljesen lekötött, de észrevettem a benne rejlő értékeket. A szövegben nem fedeztem fel semmi konkrét utalást, amiből kikövetkeztethettem volna, hogy nagyjából melyik év környékén játszódik a cselekmény (a 19. század vége felére tippelnék), de érdekes volt az életükről, a különböző elfoglaltságaikról olvasni, hogy miként igyekeztek önfenntartóak lenni, és amit lehetett, maguk termeltek vagy készítettek el. A modern kor emberének ez már kissé furán hathat, ugyanakkor jó belegondolni abba, hogy vidéken a kötetben leírt munkafolyamatok egy részét a mai napig végzik. A főszereplő, Laura gyermeki szemszögén keresztül azonban nem csak a felnőttek munkájába, hanem a kicsik játékaiba is betekintést nyerhettünk. A mai világban, ahol a gyerekek félig-meddig a virtuális világban élnek, egyszerre volt szép és elkeserítő kukoricacsuhából készült babákról, levelekből, ágakból, makkokból készült babaházakról olvasni. Laura egyébként tökéletes gyermekkönyv-szereplő volt: érdeklődő, kíváncsi, néha engedetlen és durcás, akinek a helyébe minden fiatal olvasó könnyen beleképzelheti magát. Nekem leginkább az édesapa által elénekelt dalok szövegrészletei, valamint az elmesélt családi történetek tetszettek, és az illusztrációk is szépek lettek.
Nem tudom, hogy manapság könyvesboltokban vagy könyvtárakban rá lehet-e bukkanni erre a könyvre, mert szerintem érdemes lenne a mai kisgyerekekkel megismertetni ezt az elsőre idegennek tűnő, de nagyon érdekes világot.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az édesapa elbeszéléseit.
  - A táncmulatságot.
  - Laura először megy el a közelükben lévő faluba.

Könyvkritika: N. H. Kleinbaum - Holt Költők Társasága

Első gimnáziumi évemben egyik irodalomóránkra a tanár úr behozta a Holt Költők Társasága című filmet. Nagyon tetszett, s egy idő után tudomásomra jutott, hogy létezik belőle könyváltozat, és természetesen el is olvastam, úgyhogy ezúttal ismételten egy újraolvasásról lesz szó.
A történetről röviden: A nagy múltú Welton Akadémiára új irodalomtanár érkezik John Keating személyében, aki egykor szintén az iskola diákja volt. Radikális, újító óráival igyekszik tanulóit önmaguk, saját gondolataik kifejezésére inspirálni, mindezt a költészet bemutatásán keresztül. Hamarosan feléled egy régi titokzatos csoportosulás, a Holt Költők Társasága, azonban a lázadás nem egyeztethető össze az akadémia szigorú és hagyománytisztelő értékrendjével…
Nem igazán emlékszem, az első olvasás alkalmával mennyire tűnt fel, de most alaposan meglepett a tény, hogy ez bizony nem egy történet, amit filmre adaptáltak, hanem a film alapján íródott meg a sztori. Fura dolog, eddig nem is nagyon találkoztam ilyesmivel, s az olvasás befejezése után sem tudtam rájönni, mi volt a szerző szándéka ezzel az irománnyal. Akik látták a filmet, és azután ismerkednek meg a nyomtatott verzióval, azoknak kínál némi nosztalgiát azáltal, hogy feleleveníti az egyes jeleneteket, akik viszont a könyvet olvassák el először, nem biztos, hogy kedvet kapnak a mozgóképes változathoz. Ha nem lenne beleírva, mondhatnám azt, hogy a film forgatókönyve jelent meg nyomtatásban, de nem, ezt egy teljesen más ember írta. Aki nyilvánvalóan nem tud sokat az írásról, ugyanis nem csinált semmit azon kívül, hogy leírta a film jeleneteit, nagyjából képről képre, szóról szóra, de semmit nem tett hozzá. A helyszínek leírásai, az órák bemutatása, a szereplők külső karakterjegyei, belső tulajdonságai mind olyan összetevők, amik hiányoznak a könyvből, s ha nem ismerném a filmet, egyáltalán nem tudnám elképzelni a történéseket, érzelmeket. Konkrétan most azzal küzdök, hogy valami értelmesnek tűnő mondatot fogalmazzak meg a cselekményről vagy a figurákról, de nem tudok, mivel előbbi totálisan véletlenszerűen egymás mellé pakolt jelenetek sorozata volt, utóbbiak pedig élettelenek és üresek voltak. Ha az író arra játszott, hogy az olvasó úgyis azután veszi kézbe a könyvét, miután megnézte a filmet, annak szerintem semmi értelme nem volt, mivel ha már láttad a filmet, miért szeretnéd ugyanazt elolvasni? Akkor inkább megnézed még egyszer a filmet, nem? Bár azt be kell valljam, mialatt olvastam, megjelentek előttem a régen látott jelenetek, és kedvet kaptam a film újranézéséhez, de őszintén szólva, ettől még nem lett jobb a véleményem a könyvről.
Írtam már bejegyzéseket olyan kötetekről, amik nem nyűgöztek le, de legtöbbször még azokban az esetekben is igyekeztem kiemelni pozitív dolgokat, esetleg rámutattam, hogy ha nekem nem, de más érdeklődőnek miért tetszhet a történet. Itt azonban kerek perec kijelentem, hogy nem ajánlom elolvasásra, inkább nézzétek meg a filmet, sokkal nagyobb és emlékezetesebb élményt kaptok tőle. Ami a könyvet illeti, semmi különösebb értelme nincs a létezésének, a magam részéről teljesen feleslegesnek tartom.


Értékelés: 2/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Most nekiállhatnék kiemelni azokat a részeket, amik tetszettek a filmben, de helyette ide is leírom, hogy inkább nézzétek meg azt, jobban jártok vele.
  - A versrészleteket.

Könyvkritika: Arnold Zweig - A wandsbeki hentesbárd

Két, egymást követő filmes bejegyzés után megérkeztem egy könyvről írt véleménnyel. A januárban bemutatott Szörnyhöz hasonlóan ez is egy olyan példány, ami az itthoni könyvtárunkban található meg. A viszonylag rendszeresnek mondható polctörölgetéseim során már évekkel ezelőtt felfigyeltem Zweig írására, főleg a témája miatt, de amint láthatjátok, csak mostanra vettem a bátorságot, hogy elolvassam.
A történetről röviden: 1937-ben, a Hitler uralta náci Németországban járunk, ahol egy pénzügyi gondokkal küzdő hentes elvállalja, hogy egyetlen kivégzés erejéig helyettesíti a hóhért, és lefejez négy kommunista foglyot. A hóhérálarc azonban nem nyújt számára teljes védelmet, titka egy idő után kitudódik, ami végzetes lépésre készteti az egyszeri polgárt…
Azt már tudhatjátok rólam, hogy nagy érdeklődéssel fordulok a holokauszttal foglalkozó irodalmak felé, s egy ideje mondhatjuk, hogy ezen érdeklődésemet elkezdtem kiterjeszteni a második világháború korszakára, elsősorban az európai történtekre koncentrálva. Ebbe a csoportba tökéletesen beleillett a könyv, ezért is szántam rá magam a megismerésére. Meglepődtem, hogy milyen hamar sor került a hátsó borítón olvasható leírásban taglalt kivégzésre, bár utólag ezt egy dramaturgiailag jó döntésnek tartom, hiszen így több idő jutott a következmények részletes kibontására. Teetjen mészáros cselekedete, gondolatai, későbbi tettei mellett párhuzamosan egyéb történetszálak is futottak, amik többrétegűvé tették ugyan a sztorit, ugyanakkor ezzel egy időben rájöttem, hogy a történelmi tényeket, eseményeket középpontba helyező regényeket nem tudom igazán értékelni, mivel nincs részletekbe menő ismeretem minden egyes személyről, helyszínről, időpontról, ami előkerül a cselekmény folyamán, valamint jelen regény számomra idegtépően hosszú mondatai, filozofálgatásai is rányomták bélyegüket az olvasmányélményemre. A főszereplő hentest nem tudtam sajnálni, hiába érvelt azzal a szöveg, hogy Albert a politikai hatalom árulásának áldozata, engem ugyanis nagyon kiborított az, hogy egyáltalán nem érezte bűnnek az emberölést. A felesége, Stine naiv fiatalasszonyként volt ábrázolva, aki félig-meddig vallásos meggyőződése ellenére sem tűnt úgy, hogy mélyen lesújtaná férje tette. Mielőtt félreértésbe keverednénk, szeretném leszögezni, hogy észleltem az írónak azon igyekezetét, hogy bemutassa, milyen hatása volt a náci államnak polgárjai életére, döntéseire, de a Teetjen házaspár gondolatait és véleményeit egyszerűen nem tudtam ebből a kontextusból látni. Igen, lehet, hogy bennem van a hiba, amiért nem tudom rendesen értelmezni a kötetet, de egy percig sem állítom róla, hogy rossz, csupán a rám kifejtett hatását próbálom megfogalmazni. Az egyéb történetszálak ecsetelésébe nem mennék bele, azt viszont kiemelném, hogy ezen szálak egymásba szövése ügyesen kivitelezett módon valósult meg. A szereplőkre visszatérve: mindnyájan kidolgozott és érdekes karakterek voltak, Tom Barfey, a kis padlásszobában lakó fiatal fiú lett a kedvencem, róla szívesen olvastam volna többet. A befejezéssel sem voltam megelégedve: egyrészről kerek lezárást adott a hentes sztorijának, másrészről viszont hiányoztak belőle a többiekről szóló hírek, amikre én kíváncsi lettem volna.
Az évek óta halogatott elolvasás végül csalódásba torkollt. A történelemben járatos, a korszak iránt érdeklődő olvasóknak mindenképpen ajánlott, nekem azonban – érdekes szereplői és a valós eseményekre reflektáló leírásai ellenére - nagy falatnak bizonyult.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Tom Barfey Stine iránti rajongását.
  - A hátborzongató jelenéseket.
  - A befejezésben elmesélt történetet.

Filmkritika: Tűzgyűrű: Lázadás

Pár napja felraktam egy kritikát a blogra a Tűzgyűrű című filmről. Abban utaltam rá, hogy a folytatás mozikba kerülése kapcsán írok róla, s most meg is érkeztem a második részről szóló bejegyzésemmel.
A történetről röviden: Tíz év telt el a kaijukkal vívott háború óta, a lerombolt városok lassan újjáépülnek, a leszerelt Jaegerek alkatrészei utcai árucikkekké váltak. Miközben a Jaeger-program pilóták nélküli fejlesztése zajlik, az óriásszörnyek ismét támadásba lendülnek, ráadásul úgy tűnik, ezúttal emberi segítséget is kapnak valakitől…
Az előző bejegyzésben kitértem rá, hogy talán azért volt az első film annyira alapszinten, hogy megalapozzon a folytatásoknak, amikben majd szépen kibontanak és elmagyaráznak dolgokat. Nos, ezt teljesítették is, meg nem is. Egyrészről a történet most még inkább a „totálisan egyszerű” tartományban tartózkodott, néha olyan érzésem volt, hogy egyik-másik jelenetet csak úgy beledobálták útközben, a karakterek nagy része a „biodíszlet” vagy a „motivációs erő” funkcióját töltötte be, s önmagukban semmilyen emlékezetes tulajdonságot, tettet nem tudtak felmutatni. Belekerült viszont a filmbe egy egész jól kivitelezett fordulat, ami abszolút meglepett, mivel egyáltalán nem számítottam rá, hogy a benne részt vevő szereplőt ebbe az irányba viszik el. Persze megint maradtak megmagyarázatlan, esetleg csettintésre megoldódott gondok, amik miatt ismételten mérgelődtem egy kicsit, de lehet, hogy én várok el sokat egy ilyen típusú mozgóképtől. A látvány legalább újfent hibátlan lett, az új és nagyobb számban felvonultatott robotoktól teljesen elállt a szavam, holott nem vagyok egy robotrajongó (bár ezen filmek tükrében lehet, hogy mégis?), a kaijuk nagyobbak, félelmetesebbek és természetesen rondábbak voltak, amikor pedig jöttek a várva várt összecsapások, ott aztán remekül kivitelezett zúzásoknak lehettünk szemtanúi. Komolyan, még most sem hiszem el, hogy ezt leírom, de tényleg élveztem nézni, ahogy robotok és szörnyek egymásnak estek (azért azon röhögtem egy jót, amikor a készítők úgy prezentálták nekünk az egyes robotokat, hogy a főszereplő kiscsajjal elhadartatták az összesnek a nevét). És akkor lássuk, a szereplők színterén milyen változások történtek, és ezek jók vagy rosszak voltak-e. Az egyértelmű, hogy hiányzott egy olyan karizmatikus színész, mint amilyen Idris Elba volt az első filmben. John Boyega szépen helytállt főhősként, kellő lazasággal adta elő a figurát, mellette az Amarát játszó fiatal színésznőt is megilleti a dicséret, legalább egy fokot javultak a korábbi főszereplőpároshoz képest. Amikor az előzetesekben felfigyeltem rá, hogy fiatal pilóták fognak állni a mostani film középpontjában, nagyon megörültem, mert ez sok lehetőséget rejtett magában. Hát, nem lett belőle semmi. Miattuk ugyan beépíthettek több Jaegert a sztoriba, de sokat elmond a kidolgozatlanságukról, hogy a robotok nevére jobban emlékszem, mint az övékére. A főszereplő Jake kapott egy pajtit maga mellé Scott Eastwood személyében, akinek a szerepe kimerült abban, amit a társai el is mondtak róla: karót nyelt szépfiú, aki alkalomadtán azért jó barát és vezető is tud lenni. Pont. De legalább jól nézett ki fehér pólóban… A két srác és az egyik szerelőcsaj közötti szerelmi háromszögtől viszont majdnem belecsapkodtam a fejemet a széktámlába, mert annyira röhejes és felesleges volt (de persze nem tettem meg, mert egyrészt nem voltam egyedül a teremben, másrészt rohadtul megfájdult volna tőle a fejem). Ki van még, akiről érdemes lenne pötyögnöm? Az előző filmből visszahoztak valakit, csupán a fentebb említett „motivációs erő” kedvéért, amit szintén csalódásként könyveltem el. Ja igen, a két marakodó tudószseni, a két kedvencem az előző filmből. Hm… Nem sziporkáztak annyiszor, mint amennyiszer szerettem volna, de ez legyen az én személyes problémám, hiszen nem ők játszották a főszerepet, bár a cselekményre nagyobb hatásuk volt, mint korábban.
Összefoglalóan azt tudom mondani, hogy egy kicsit csalódottan hagytam el a mozitermet. Nem voltak nagy elvárásaim, csak némi sztoribővítésben, karakterépítésben reménykedtem, amik sajnos nem valósultak meg. A robotok és a szörnyek viszont nem okoztak csalódást, és akadtak egyéb történetelemek is, amik tetszettek, szóval egyszeri nézésnek elment. A film végén megpedzegették a további folytatás lehetőségét, ami kíváncsivá tett, úgyhogy érdeklődve várom, mivel állnak elő legközelebb.


Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Jake és Amara találkozását.
  - Az Amara által összerakott mini-Jaegert.
  - A felsorakoztatott robotokat.
  - A Jaeger vs. Jaeger-küzdelmeket. Igen, jól olvastad.
  - A liftes jelenetet. És ami utána következik...
  - Megakaiju vs. négy Jaeger. Epic battle!
  - A film végi pluszjelenetet.


Tűzgyűrű: Lázadás (Pacific Rim: Uprising)
színes, magyarul beszélő, 111 perc
Rendező: Steven S. DeKnight
Szereplők: John Boyega, Scott Eastwood, Cailee Spaeny, Tian Jing, Rinko Kikuchi, Charlie Day, Burn Gorman

Filmkritika: Tűzgyűrű

A napokban érkezik a mozikba a Tűzgyűrű: Lázadás című film, s ezért úgy döntöttem, újranézem a pár éve már látott első részt. Két nyomós okom volt rá: 1. szerettem volna feleleveníteni a történteket, hogy könnyebben értsem majd a folytatást, 2. gondoltam, újítok kicsit a blogon, és írok olyan mozgóképről, amit nem moziban néztem meg.
A történetről röviden: A 21. század elején idegenek támadják meg a Föld lakóit, ezek a lények azonban nem az űrből, hanem az óceán mélyén keletkezett résen keresztül érkeznek. Az egyes országok félretéve nézeteltéréseiket, összefognak, és hatalmas harci robotokat, ún. Jaegereket építenek, hogy megvédjék az emberiséget. A film akkor veszi fel a cselekmény fonalát, amikor az egyre sűrűsödő támadások ellenére a kormányok a Jaeger-program leállítására készülnek, egy maroknyi ember (pilóták, katonai tisztviselők és tudósok) azonban másképp gondolkodnak…
Elöljáróban elmondom, hogy én egy olyan ember vagyok, aki nem rajong sem a dínókért, sem a Godzillákért, a Transformers-filmektől pedig egyenesen elkap a rosszullét. Ezen tények tükrében meglepő lehet, hogy egy szörnyekkel és óriásrobotokkal telepakolt filmről írok értékelést. Higgyétek el, én is legalább ennyire elámultam magamon, amikor az első megtekintés alkalmával megtetszett. Aztán nemrégiben megjelentek az első hírek a folytatásról, megérkeztek az első előzetesek, és eleinte nem volt bennem túl nagy a lelkesedés, érdekesnek tűnt, de nem terveztem mozizásnak. Aztán idén januárban kijött még egy előzetes, és magam sem tudom megmagyarázni, miért, de mégis a mozis megnézés mellett tettem le a voksomat. Pár hete jött az újranézés ötlete, és bizony volt bennem egy adag félelem, hogy mi van, ha az eltelt idő szépítette meg az emlékeimet, és igazából nem is tetszik a film? (Mostanában amúgy is olyan fázisban vagyok, hogy mind a megtekintett filmek, mind az elolvasott könyvek közepes érdeklődést váltanak ki belőlem, és szinte csak a negatívumokat veszem észre bennük.) Szerencsére a félelmeim alaptalannak bizonyultak. Nem nyűgözött le teljes mértékben, számos hibát találtam benne, de elszórakoztatott és lekötött a játékidő egészében, és ez nálam már jó jelnek számít. Maradjunk is egyelőre a pozitív részleteknél! Az első, amit ki kell emelnem, az a látványvilág. Fantasztikus volt, a Jaeger vs. Kaiju jelenetek szemkápráztatóan néztek ki, és mind a robotok, mind a szörnyek különböztek, mindegyiknek volt valami különlegessége, akár kinézetben, akár felszereltséget illetően. A pilótapárosok közül ugyan csak az amerikaiakat ismertük meg jobban, de legalább a másik kettőt is láthattuk harc közben. Ha már pilóták: szerintem nagyon menő volt az egész procedúra, a driftelés, amivel a Jaegerek harcoltak. A másik fő tényező, ami nagyban befolyásolta a filmmel kapcsolatos gondolataimat, az a szereplőgárda volt. Akik már olvasták egy-két blogbejegyzésemet, azok tudhatják, hogy szinte mindig kitérek a színészekre, mert szerintem a történet és (alkalomadtán) a vizualitás mellett ők a legfontosabb összetevői a jól összerakott mozgóképeknek. Nos, ebben az esetben nem sok panasz érheti őket: habár sokuknak nem jutott különösebben kidolgozott karakter, amit lehetett, kihoztak a rájuk osztott szerepekből. Idris Elba nálam vitte a prímet; a hanghordozásával, a tekintetével másodpercek alatt elmondott mindent, amit tudnunk kellett Pentecost tábornagyról. Ennek ellenére mégis a két, egymást folyamatosan idegesítő tudós volt számomra a film fénypontja. Most is kuncogok, miközben írok róluk, főleg Charlie Day állandóan pörgő és hadaró jelenetein nevettem a legtöbbet. (egy érdekes adalék: az egyik kaijutámadós jelenetben, amikor épp Chauval üzletel, s utána búvóhelyre kell mennie, a szörny megszünteti a város komplett áramellátását. Na, ugyanebben a pillanatban nálunk is elment az áram :DD Bár kinézve az ablakon egy kaijut sem láttam, de ki tudja…) Évekkel ezelőtt láttam őt a Förtelmes főnökök című filmben, amiben ő volt az egyik szenvedő alanya az egyik förtelmes főnöknek, és volt egy jelenete, amiben emlékeim szerint beszívott valamilyen drogtól, és a kocsiban ülve üvöltve énekelte a „That’s Not My Name”-et. Na, most az elméletem a következő: az ott játszott szerepe fogta magát, átnyergelt az idegen lények biológiájának tanulmányozására, és azóta is bepörögve éli a mindennapjait, csak most épp kaijuagyakért lelkesedik.
A szép és jó dolgokról most lépjünk tovább a nem annyira eltalált részletekre! A történet egyszerű, fordulatoktól mentes, hatásvadászattal viszont megspékelt volt, amiben jó pár apróságot nem magyaráztak meg vagy éppen varázsütésre oldottak meg problémákat. A hamarosan érkező folytatás szele miatt elképzelhető, hogy ez szándékos húzás volt, mivel csak az alapokat akarták lerakni, amire később építkezhetnek, de ettől függetlenül is bővíthették volna még néhány érdekességgel. Aztán ott vannak azon szereplők, akik elvileg a főhősei voltak ennek a sztorinak. Mako még elment (bár fájdalmasan egysíkú volt néha ő is), de véleményem szerint Raleigh borzasztóra sikeredett, elsősorban a színészi játék hiánya miatt. Biztos vannak, akik imádják Charlie Hunnamet, akár a tehetsége, akár a feszes hasizma kapcsán, s ők bizonyára nagyon megorrolnak rám, de ez az ember egyszerűen nem volt főhős típus, nem volt karizmája, jelleme, semmije, csak kidolgozott felsőteste, ami ellen alapesetben nem tiltakoznék, ha lenne mellette egyéb fellelhető tulajdonság. Még a vele rivalizáló Jaeger-pilóta, Chuck is érdekesebb volt nála.
Összefoglalva terjedelmes bejegyzésemet, a Tűzgyűrűről elmondható, hogy érdekes, szórakoztató, frenetikus vizuális világgal rendelkezik és tökéletesen le tudja kötni a figyelmedet a játékidő alatt. Kell hozzá egyfajta érdeklődés, hogy ne tartsd teljes blődségnek, de az én példám a bizonyíték, hogy ez nem lehetetlen. (A tervek szerint pedig a hét vége felé érkezik majd a Tűzgyűrű: Lázadásról szóló bejegyzésem.)


Értékelés: 70%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A négy bemutatott Jaegert.
  - A két tudós szócsatáit.
  - Az üzletember Hannibal Chau rövid jelenését.
  - Idris Elba összes jelenetét.


Tűzgyűrű (Pacific Rim)
színes, feliratos, 131 perc
Rendező: Guillermo del Toro
Szereplők: Charlie Hunnam, Rinko Kikuchi, Idris Elba, Charlie Day, Burn Gorman, Ron Perlman, Robert Kazinsky, Max Martini, Clifton Collins Jr.