Könyvkritika: Kylie Scott - Lead - Szóló

Júniusban és júliusban már írtam a Stage Dive-sorozat első két részéről, most a harmadik könyvről lesz szó.
A történetről röviden: Lena személyi asszisztensként dolgozik a Stage Dive énekese, Jimmy Ferris mellett. Jimmy nemrég még függő volt, és a lány elsődleges feladata, hogy vigyázzon arra, a férfi nehogy visszaessen. Kapcsolatuk nem felhőtlen, de lassan komoly vonzódás alakul ki közöttük. A kérdés már csak az, hogy ez a vonzalom átmeneti vagy hosszabb távra szól?...
A korábbi kötetekről írt bejegyzéseimben már zsörtölődtem épp eleget azon, hogy helyenként csapnivaló a történetvezetés, a karakterek papírból hajtogatott figuráknál is élettelenebbek, s az egész nyakon van öntve egy rakás szexjelenettel. Ez a rész sem más, mint a többiek, de mégis történt benne egy változás, ami kifejezetten jót tett neki: a két főszereplője jobban van megírva, mint az eddig megismertek. Persze így sem tökéletesek, rengeteg hiba van velük így is, de legalább nem irritálóak vagy épp teljesen érdektelenek (a könyv bizonyos részeiben). Lena kommentárjai és belső gondolatai néha egészen viccesek, életszerűek, nagy meglepetésemre párszor hangosan felröhögtem egyik-másik dumáján. Jimmy pedig az első bandatag, akinek a problémái, gondjai valódi súlyt kaptak: a függéssel való küzdése, múltjának kísértetei összetett szereplővé avatták. Az előző két könyvben leírtak alapján nem gondoltam volna, de Jimmy messze a legérdekesebb figura az egész Stage Dive-ban (bocsi, dobos Mal, de a rólad szóló rész katasztrofálisan rossz volt). Ezt leszámítva ugyanazon klisék mentén bontakozott ki a két fiatal kapcsolata, amiket már olvashattunk az eddigi részekben. Jöttek a kötelező jelleggel előírt szexjelenetek, a nagy drámázások, hogy aztán tíz oldallal a befejezés előtt egy rettentően erőltetett fordulattal minden jóra forduljon. Ja, és zene megint alig volt, ennyiből egy palacsintasütő vállalkozás főnökeiről is szólhatnának a könyvek… A múltkori kiakadás helyett most csak egy fáradt legyintésre futotta tőlem, kész, bele kell törődnöm, hogy ez a sorozat ezt a szintet tudja, és még ezt sem túl meggyőzően. Számomra az egyik legjobb pozitívum Mal volt, aki megint ontotta magából a poénos beszólásokat, és egy kicsit fel is húztam magam, hogy ha mellékszereplőként remekül működik, akkor főszereplőként miért volt borzasztóan rossz és unalmas.
Értesüléseim szerint egy kötettel még bővülni fog a sorozat, azt is elolvasom majd, igaz, nagy csodára nem számítok tőle. Ajánlani maximum csak azoknak tudom, akik érdeklődnek az ilyen típusú történetek iránt, akik hozzám hasonlóan kissé színvonalasabb cselekményre vágynak, azok inkább keressenek más olvasnivalót.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Lena egy-két csípős megjegyzését.
  - Mal beszólásait.
  - A ritka alkalmakat, amikor Jimmy beszél az érzéseiről vagy a múltjáról.

Sorozatkritika: Glee - Sztárok leszünk!

A májusi Feud-értékelés után itt az újabb sorozatos bejegyzés annyi különbséggel, hogy ezúttal egy komplett sorozatot fogok véleményezni, nemcsak egy évadot. A Glee-vel még tavaly nyáron találkoztam először, amikor is a televízióban kerestem valami értelmes(nek tűnő) néznivalót, és erre szembejött velem a negyedik évada az egyik kereskedelmi adón. Hallottam róla korábban, gondoltam, belenézek. Aztán tizenhat részig ott ragadtam a tévé előtt (néztem volna tovább is, de a csatorna levette a műsorról). Innentől nem is volt kérdés, hogy valamikor műsorra tűzöm magamnak, mert a megtekintett tizenhat epizód során beleszerettem a karaktereibe, a zenés montázsaiba, a történet szövésébe, és többet akartam belőle. Végül idén márciusban kezdtem el, s múlt hét csütörtökön tettem pontot a történet végére. Hosszúra nyúlt bevezetőmet követően érkezzen a még hosszabbra tervezett véleményezés. Spoilerek előfordulhatnak, úgyhogy óvatosan olvassatok tovább!
A történetről röviden: A McKinley Gimnáziumban megüresedik az énekkar kórusvezetői posztja. Az iskola spanyoltanára, Will Schuester, aki egykoron szintén kórustag volt, úgy dönt, megpróbálja újraszervezni a kórust. Hamarosan meg is érkeznek a tehetségesebbnél tehetségesebb diákok, akiket két dolog köt össze: a zene és a szereplés iránti olthatatlan szeretet, valamint a tény, hogy mindegyikőjük kissé különc a maga módján. Az egyes évadokban végigkövethetjük a kórus csapattá kovácsolódását, a versenyekre való készülődés izgalmait, majd láthatjuk azt is, ahogy az „alapító tagok” kilépnek a nagyvilágba, s elkezdik megvalósítani álmaikat kisebb-nagyobb sikerrel…
Az első évaddal nagyon nem tudtam mit kezdeni. Tetszett ugyan, hogy rendesen megismerhetem a szereplőket, a zenés részek lenyűgöztek, főleg, amikor a dal videoklipjét is megidézték az előadáskor, de a történetvezetéssel nem voltam kibékülve (ez egyébként a későbbiekben is problémám volt). Ment a huzavona, kilép ez a kórusból, kilép az a kórusból, amaz visszalép a kórusba, de olyan is előfordult, hogy bizonyos cselekményszálak, hirtelen felbukkant, majd eltűnt figurák nem kaptak rendes lezárást vagy magyarázatot (de legalább volt annyi a készítőkben, hogy az egyik legjobban megírt szereplővel, Sue Sylvesterrel rendszeresen kimondatták ezeket a hibákat :D). Aztán jött a második évad, és minden megváltozott. Régi ismerősként üdvözöltem a kórust, s az kifejezetten tetszett, hogy akár a kórus heti feladata, akár az epizód egyéb történései egy-egy fontos problémára reflektáltak, amik legfőképpen a tinédzsereket érinthetik. Ebben az évadban jött elő jobban a másság felvállalása, elfogadása Santana és Kurt kapcsán. Itt lépett be a képbe Blaine, s vele együtt a szerelmi szál, ami a legtöbb érzelmet váltotta ki belőlem mind pozitív, mind negatív irányba. S ekkor bukkant fel először későbbi kedvencem, a gitárvirtuóz, sztriptízbárt is megjárt srác, Sam Evans. Számomra az egyik legjobb ötlet a saját dalokkal való versengés volt, emlékszem, mennyit röhögtem Rachel első dalpróbálkozásain. A harmadik évad volt a legjobb, ott egyszerűen minden klappolt, bár voltak megint szemöldökráncolós részek, de alapvetően az összes epizódját élveztem, sőt jó párszor a zsebkendők is előkerültek, mert végigsírtam egy-két részt: ilyen volt például amikor a kórus megnyerte az Országost, vagy amikor Finn elküldte Rachelt New Yorkba, mondván, ő oda tartozik; az a jelenet annyira gyönyörű és szívszaggató volt. A negyedik évadtól tartottam egy kicsit, mert bár amikor a tévében néztem, tetszett, de akkor még alig ismertem a szereplőket, s azóta bizony megváltozhatott róluk a véleményem. Félelmeim bizonyos fokig beigazolódtak, mert az új kórustagok korántsem voltak olyan egyéniségek, mint a korábbiak, sőt igazából csak a régiek jellemzőit hasznosították újra. A New York-i események közül Rachel és Kurt barátságát, összetartását szerettem, illetve Rachelnél érdekes volt figyelni, ahogy bátrabbá, felnőttebbé válik. És ezután bekövetkezett a katasztrófa, amit úgy hívnak: ötödik évad. Az első fele még azt mondom, elment, a Finnre emlékezős epizód szívfacsaróan szép volt, de nagyjából ennyi. A Kurt-Blaine kapcsolat éppen hogy újra elkezdődött, de már eljegyzés lett belőle, ami orbitális nagy marhaság volt, Tina elképesztően irritálóvá vált, Sam karaktere ellaposodott, plusz elkezdték újra erőltetni a Mercedeses kapcsolatát, ami már a harmadik évadban sem működött. A századik epizód, valamint a kórustól való búcsúzás is szép volt, de én ott is csak arra tudtam figyelni, hogy igen, itt vannak ezek a régi karakterek, akiket alig látunk, de most azért előrángatjuk őket, hátha attól majd elnézitek nekünk, hogy nem igazán tudunk mit kezdeni ezzel az évaddal. Én elhiszem, hogy a Finnt játszó Cory Monteith hirtelen halála miatt gyorsan kellett változtatni a történet menetén, de attól még nem kellett volna ennyire elszúrni. Az évad második felében a New Yorkos részeket sem tudtam szeretni, főleg, miután megint aláaknázták a Kurt-Blaine párkapcsolatot. A hatodik évadtól azt vártam, hogy egy kicsit enyhíti az ötödik okozta bosszúságaimat, s meglep némi jól elhelyezett nosztalgiával, s lőn! Ebben az évadban is sírtam egy sort, de legalább annyit nevettem, s bár itt sem volt minden patent az elején (emlékszem, amikor kiderült, hogy Kurt és Blaine ISMÉT szakítottak, annyira felháborodtam, hogy felpattantam a székemről, és ordítottam egy sort a laptopommal), a végére összeálltak a dolgok, és a sorozat egy szép befejezéssel zárult.
A történetvezetés taglalása után térjünk át a szereplőkre! Nagyon tetszett, hogy a kórusba mennyi különböző egyéniséget találtak ki, s ezen egyéniségeket milyen fantasztikusan játszották el a színészek. Nekem Rachel sokáig fekete bárány volt, hiába volt ő a főszereplő, nem tudtam szimpatizálni vele, a Finnel való kapcsolatát viszont imádtam. A negyedik évadtól kedveltem meg igazán, a hatodikban jó volt látni, ahogy próbálta vezetni a kórust. Kurtöt már az első jelenetében megszerettem, Blaine-t szintúgy, kettejüket meg végképp. Az ő szerelmük volt az első olyan homoszexuális kapcsolat, amiért rajongtam. Eddig is láttam már LGBT-filmeket, olvastam ilyen témájú könyveket, de mégis ez a sorozat és ez a kapcsolat kellett ahhoz, hogy jobban elgondolkozzak ezen a dolgon. A korábban már említett Sam volt sokáig az első számú kedvencem (jó, igen, bevallom, a sok vetkőzése is szerepet játszott ebben :DD), de az ötödik évad második felében lemondtam róla. A felnőttek közül ott volt Will és Emma, akikért rengeteget szurkoltam, s az utolsó évadokból hiányoltam is a közös jeleneteiket. S persze ott volt az ősellenség, a nő, aki folyamatosan szét akarta zúzni a kórust, s néha sikerült is neki, de aztán ezzel sem volt kibékülve, s tett érte, hogy ismét lehessen kórus, amit utána megint szétbombázhat: Sue Sylvester. Az első évadokban nem kedveltem, de egyszer csak rájöttem, hogy hihetetlenül szórakoztató figura, a hatodik évadban pedig szabályosan fetrengtem a nevetéstől vele kapcsolatban. Hát amikor kiderült, hogy ő titkos Klaine-rajongó, ott emlékszem, nem tértem magamhoz egy ideig :D Imádtam a kommentárjait, a gúnyos, de rettentően ötletes beceneveket, amivel mindenkit illetett, meg úgy alapvetően az egész személyiségét. Más (kevesebb) lett volna sorozat, ha ő nincs benne. Mindenképpen szeretném megemlíteni a nagy számban feltűnt vendégszereplőket – híres film-, színházi-, musicalszínészeket, énekeseket, közéleti személyiségeket – akiknek köszönhetően még színesebb lett ez az egyébként sem szürke színészgárda. Kiemelném Matt Bomert Blaine bátyjaként, Ricky Martint spanyoltanárként és Whoopi Goldberget igazgatóként.
A hosszú értekezés végére következzen egy rövid összefoglaló. Nosztalgikus érzéseket ébresztett bennem a Glee – Sztárok leszünk!. Elgondolkodtatott, hogy mi mindent csinálhattam volna másképp a gimnáziumban, megtanított az összetartás, a barátság fontosságára és megszerettette velem a musicaleket (tervben van a sorozatban megemlített filmes musicalek megtekintése). Eddig is imádtam zenét hallgatni, de ezután még ezt a tevékenységet is jobban fogom élvezni, felhívta a figyelmemet előadókra, dalokra, s most már ha rádióban, filmben hallok egy ismerősnek tűnő dalt, kis idő után beugrik, hogy a Glee-ben hallottam, és általában még a kontextusra is emlékszem. Mivel tinédzserekről szól, elsősorban annak a korosztálynak ajánlanám, de szerintem bárki találhat benne egy karaktert, aki magára vagy valaki számára fontosra emlékezteti, egy eseményt, ami vele is megtörtént, egy dalt, amit nagyon szeret hallgatni. Tele van pozitív üzenetekkel az egymás iránti toleranciát és elfogadást illetően, de legalább ennyit beszél a saját magad elfogadásáról is. Nem hibátlan, de szeretnivaló sorozat.


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A dalfeldolgozásokat. Igazi gyöngyszemekre lehet bukkanni.
  - A "Don't Stop Believin'", a "Defying Gravity" és a "Loser Like Me" többszöri feltűnéseit.
  - Blaine első dalát.
  - A Kurt-Blaine, illetve a Rachel-Finn párost.
  - Az első négy évad karácsonyi epizódjait.
  - A kórus musical előadásait.
  - A legjobb fiúénekesek mindig a fiúöltöző zuhanyzójából kerülnek elő. :D
  - A ritka alkalmakat, amikor Sue Sylvester dalra fakad.
  - Finn és Rachel beszélgetése a kocsiban a harmadik évad utolsó részében.
  - A Finnre emlékező epizódot.
  - A hatodik évad utolsó két részét.


Glee - Sztárok leszünk! /Glee/ (2009-2015)
színes, magyarul beszélő/feliratos, 44 perc
Rendező: Bradley Buecker, Brad Falchuk, Eric Stoltz, Paris Barclay, Ryan Murphy, Ian Brennan, stb.
Szereplők: Lea Michele, Chris Colfer, Kevin McHale, Amber Riley, Dianna Agron, Mark Salling, Naya Rivera, Heather Morris, Jenna Ushkowitz, Harry Shum Jr., Matthew Morrison, Jane Lynch, Darren Criss, Chord Overstreet, Cory Monteith, Jayma Mays, Dot-Marie Jones

Filmkritika: Kingsman: Az Aranykör

Ilyen sem gyakran fordul elő, hogy egy hét eltéréssel kétszer is ellátogassak a moziba, de hát ha így állítják össze a műsort, akkor nincs mit tenni, menni kell! :) Ezúttal egy folytatásról lesz szó, aminek az első részét még 2015-ben láttam, de nem moziban, úgyhogy sajnos nincs róla bejegyzés. Röviden összefoglalva annyit kell tudnotok, hogy amikor megnéztem, utána való nap újra megnéztem, mert annyira lenyűgöztek az ötletes megoldásai, a humora és a brit szereplők az utánozhatatlan akcentusukkal. Egyszóval imádtam, és amikor megtudtam, hogy lesz második rész, nem is volt kérdés, hogy moziban fogom megtekinteni.
A történetről röviden: Az első részben megismert Kingsman titkosszolgálat egy súlyos támadást követően kénytelen amerikai „rokonai”hoz, a Statesmanhez fordulni segítségért. Ez alkalommal egy drogüzletben utazó unatkozó főgonosz ellen kell felvenniük a harcot hőseinknek, a tét pedig nem kevesebb, mint a világ lakosságának élete…
Ha már múltkor elmélkedtem a korhatár besorolásról, akkor most hadd dicsérjem meg a forgalmazót, amiért volt olyan kedves, és feliratos formában is eljuttatta a mozikba a filmet. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki örült neki, hogy eredeti nyelven hallgathatja a színészeket. Innen is köszönöm!!! Ahogy mondtam, nagyon vártam ezt a részt, és az elején egy kicsit csalódottan üldögéltem a székemben. Az indító akciójelenet pörgős volt, izgalmas képi megoldásokkal, de valahogy túlzásnak éreztem. A cselekmény további részeiben is voltak történések, amik nem lettek rendesen megmagyarázva, vagy éppen nem illettek igazán a sztoriba, a főgonosz film végi terve elég nagy hasonlóságot mutatott az első résszel, és a beharangozott nagy visszatérő karaktertől sem erre számítottam. SPOILER: Természetesen a korábban fejbelőtt Harryről van szó, akit - mint kiderül – a Statesmanek mentettek meg, de egyrészt a magyarázatuk nem állja meg teljesen a helyét, másrészt egy ilyen pimasz, alkalmanként szürreális ötleteket produkáló filmtől érdekesebb megoldást vártam volna. Ezután ellövik a szokásos amnézia-sztorit is, ami persze elmúlik egy idő után, de mellékhatások maradnak utána. Ez a része még azt mondom, érthető, bár a magam részéről furcsa volt látni, hogy az első film emlékezetes kocsma- és templomjelenete után Harry mennyire nem tud mit kezdeni magával. SPOILER VÉGE. Itt azonban nagyjából ki is merítettük a panaszkodást, mert egyébként a film fantasztikusan jó és szórakoztató. Tele van ötletes, szemkápráztató harci jelenetekkel, mind a Statesmanek, mind a Kingsmanek részéről kapunk a nyakunkba újabb kütyüket, de a humorral és az idézhető beszólásokkal sem spórol. És ha mindez nem lenne elég, olyan impozáns szereplőgárdával kényezteti el az egyszeri nézőt, hogy tátva marad a szád minden újabb karakter bemutatása után. A Statesman tagjai közé remek színészeket válogattak be, nekem Pedro Pascal (a Trónok harca Oberyn Martellje) lett a személyes kedvencem, s bár nem vagyok Channing Tatum-rajongó, örültem volna, ha több jelenetet írnak neki, mert amiben benne volt, abban vitte a prímet. A már jól ismert Kingsmanek kapcsán imádtam a kémiát Mark Strong és Taron Egerton között, s újfent megállapíthattam, hogy utóbbinak iszonyatosan jól áll a főszerep. Megvan benne minden, ami ehhez a karakterhez kell: vagányság, úriemberség, nagy adag sárm és az akcentus, amitől valószínűleg nem csak én ájultam el, s mindezen összetevőket kellő lazasággal keverte össze, és adta elő nekünk.
Összefoglalva tehát, azt kell mondjam, hogy minden felsorolt negatívum ellenére tetszett a film. Hozta az első résztől megszokott színvonalat, újabb felejthetetlen jelenetekkel és szállóigékkel ajándékozott meg minket, s bedobott ebbe a frenetikus egyvelegbe egy fergeteges zenész-cameót, ami szerintem az egyik legjobb ötlete volt. Úgy tudom, tervezik a folytatást, én izgatottan és kíváncsian várom!!!


Értékelés: 80%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Vacsora a svéd királyi párnál.
  - A Statesmanek bázisát.
  - Poppy Adams főhadiszállását.
  - Taron Egertont és a kutyákat. Awwww <3
  - Az első rész kocsmajelenetét... kicsit másképp.
  - Az olaszországi Alpokban zajló akciójeleneteket. Meg az összes többit is.
  - Mark Strong énekel.


Kingsman: Az Aranykör (Kingsman: The Golden Circle)
színes, feliratos, 141 perc
Rendező: Matthew Vaughn
Szereplők: Taron Egerton, Mark Strong, Michael Gambon, Julianne Moore, Halle Berry, Channing Tatum, Pedro Pascal, Jeff Bridges, Edward Holcroft, Hanna Alström

Könyvkritika: David Gilmour - Filmklub - Peregnek a kamaszévek

Erről a könyvről még tavaly olvastam egy filmes újságban, s így utólag nagyon örülök neki, hogy ráakadtam a róla írt cikkre, mert egy érdekes olvasmánnyal lettem gazdagabb.
A történetről röviden: David Gilmour fia, Jesse tizenhat évesen kimaradt az iskolából, apja pedig otthoni filmklubot szervezett, amivel kicsit lefoglalhatta a kamaszt. Közös filmezéseiken túl kapcsolatuk alakulását is figyelemmel kísérhetjük a kötet során…
Én elsősorban a filmek miatt voltam kíváncsi a könyvre, de a személyes történetük beemelése is tetszett. Az író eleinte random módon, később különféle csoportosítások alapján válogatta ki a mozgóképes alkotásokat a filmklubhoz, s alkalomadtán röviden kitért a film történetére, jellegzetes jeleneteire esetleg különféle érdekességeire, az író ugyanis filmkritikák írásával, dokumentumfilmekkel és tévéműsorokkal foglalkozott. Az egyes filmek mellett azonban nagy hangsúlyt kapott a magánélet is: akár az apa fia jövőjével kapcsolatos félelmeiről, saját munkakeresési nehézségeiről, akár Jesse zűrös szerelmi életéről legyen szó (ha már szerelmi élet: nem mozgok otthonosan a személyi jogokban, de sehol nincs az leírva, hogy a lányok beleegyeztek volna abba, hogy néven vannak nevezve; ebben az esetben legalább a vezetéknevüket elhagyhatta volna az író, nem?). Személy szerint nekem egy idő után kicsit sok is volt a személyes szál, inkább olvastam volna a filmekről, de feltételezem, azért került bele ennyi személyesség, mert az író számára mind a filmklub, mind a róla írt könyv egyfajta terápia lehetett. A leírtak alapján mindketten szimpatikus embernek tűntek, s bár kapott lezárást a kötet, én egy utószóban szívesen olvastam volna róla, hogy később merre haladt tovább az életük. A magam részéről azonban remek alapötletnek tartom ezt a filmklubos dolgot, jó lett volna a kamaszéveim alatt hasonló módon megismerkedni a filmtörténet nagy klasszikusaival (jó ideje filmrajongóként aposztrofálom magam, sőt már utaltam rá, hogy filmes szakra jártam az egyetemen, de mindezek ellenére még mindig rendesen le vagyok maradva bizonyos kultfilmekkel). Gyorsan hozzáteszem, hogy az iskolából való kimaradást természetesen kihagytam volna a képletből.
Könnyen olvasható, érdekes és tanulságos olvasmány, ami kamaszoknak, felnőtteknek egyaránt ajánlható, s filmtörténeti gyorstalpalónak sem rossz (de ne ebből akarjatok egyetemes filmtörténetet tanulni).


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A rövid filmes összefoglalókat.
  - Apa és fia fogadását egy operatőrrel kapcsolatban.
  - Jesse koncertjének érzelmi jelentőségét.

Filmkritika: Amerikai bérgyilkos

A mai alkalommal egy olyan filmről lesz szó, amire igazából a főszereplője miatt mentem el. Nem kell megijedni, igyekszem objektívan fogalmazni, és nem csak arról regélni, hogy a srác mennyire jól nézett ki az egyes jelenetekben :)
A történetről röviden: Mitch Rapp egy terroristatámadás során veszíti el menyasszonyát. Ezért úgy dönt, hogy a maga módján nekiáll kiirtani az arab terroristákat. A CIA felfigyel a tevékenységére, és beszervezi őt egy titkos programba, de hamarosan már a terepen is bizonyítania kell…
Még mielőtt rátérnék a filmre, hadd értekezzek egy kicsit a korhatár besorolás furcsaságairól. Az Amerikai bérgyilkos ugyanis tizennyolcas karikával megy a mozikban, méghozzá azért, mert a lövöldözős-késelős jelenetek alkalmával fröcsög a vér, illetve a szereplők is elég cifrán káromkodnak. Ugyanez volt a felállás a tavalyi Deadpool című filmnél, ami viszont csupán 16-os besorolást kapott. Kérdem én: mire fel? Jó, tudom, hogy a nézők amúgy sem tartják be feltétlenül, meg az a két év nem oszt, nem szoroz, de akkor is furcsa. De térjünk is rá a filmre! Amiről egyébként sok rosszat nem lehet elmondani: a cselekményvezetése követhető, a harci jelenetek remekül megkoreografáltak és látványosak, és a főszereplők is helytállnak szerepkörükben. Ugyan van egy-két jelenet, ami szerintem nem állja meg a helyét logikai szempontból, vannak tipikus akciófilmes túlzások, de ennyi még belefér. A főszerepben Dylan O’Brien igazi akciósztár alkattá avanzsálódik, hihetetlen volt nézni, ahogy egyik pillanatban fegyverrel, a következőben puszta kézzel intézte el az ellenséget. Főleg annak tükrében, hogy a sorozatban, amivel híressé vált, egy olyan srácot játszik, aki csak csetlik-botlik, ha harcról van szó. De pont ezért szeretjük :) A kiképzőtisztjét játszó Michael Keaton sok évtizednyi filmes tapasztalat könnyedségével hozza a szigorú exkatonát, nekem egyedül a negatív karaktert megformáló Taylor Kitsch volt kissé sótlan.
Összességében nézve tehát nem az a típusú film, ami megreformálná műfaját, vagy valami egészen újat mutatna a közönségnek, de a játékidő idejére leköti a nézőjét, vagyis egyszeri kikapcsolódásnak elmegy.
Mások vagyunk, másképp gondolkodunk, és biztos vannak olyanok a Teen Wolf rajongói táborban, akik vagy életkoruknál, vagy érdeklődési körüknél fogva nem fognak egyetérteni velem, de én melegen ajánlom ezt a filmet azoknak, akiknek Stiles az első számú kedvencük vagy legalábbis ott van a kedvenceik között. Jómagam egyébként ebből a filmből kaptam meg azt, amire a sorozatban öt és fél évada vártam; lehet találgatni, hogy mi volt az :DD Szóval maradjunk annyiban, hogy az átlagnézőnek sem rossz szórakozás, de Stiles kedvelőinek igazi bűnös élvezet ez a film.


Értékelés: 70%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A film eleji tengerpari lövöldözést. Azonnal beránt a történetbe.
  - Dylan O'Brient az egész film során. Mert csak úgy.
  - A harci és akciójeleneteket.


Amerikai bérgyilkos (American Assassin)
színes, magyarul beszélő, 111 perc
Rendező: Michael Cuesta
Szereplők: Dylan O'Brien, Michael Keaton, Taylor Kitsch, Sanaa Lathan, David Suchet, Scott Adkins, Shiva Negar

Könyvkritika: Anthony Horowitz - A Sólyom gyémántja

Az újraolvasási láz tovább dübörög, méghozzá a Diamond fivérek sorozattal, amit a gimnáziumi évek alatt fedeztem fel. A negyedik kötetet adta kölcsön egy barátnőm, s annyira megtetszett, hogy hamarosan elkezdtem beszerezni őket. Ma a sorozat első kötete kerül sorra, és a tervek szerint havonta egyet olvasok el, így év végéig a sorozatnak is a végére érek majd.
A történetről röviden: Nick tizenhárom éves srác, aki magánnyomozó bátyjával, Timmel él egy fedél alatt. Egy nap titokzatos csomagot bíz rájuk egy ügyfelük, amiről nemsokára kiderül, hogy három és fél millió font értékű gyémánthoz vezetheti el tulajdonosát, s ennek következtében többen is elkezdenek érdeklődni a csomag iránt. Nick versenyt fut az idővel, alkalmanként az életét teszi kockára azért, hogy rájöjjön a csomag titkára…
Az kétségtelen, hogy a könyvnek jó pár izgalmas vagy épp humoros pillanata van, anno pont ezek miatt szerettem bele a sorozatba. A mostani újraolvasáskor azonban rá kellett jönnöm, hogy már korántsem vagyok akkora rajongó, mint amilyen régen voltam. A nyomozás önmagában érdekes, rejtélyes, illetve pörgős volt, ha először olvastam volna, valószínűleg nem jöttem volna rá a megoldásra, Nick főszereplőként abszolút elvitte a show-t a kommentárjaival és belső gondolataival, s helyenként a humor is megcsillant. Viszont nem volt az a sírva röhögős fajta, amire emlékeztem, Nick átlagos, tizenhárom éves tinédzserfiú mivolta ellenére úgy mászkált köteleken, és úgy vágta ki magát a nehéz szituációkból, mintha James Bond eltitkolt fia lenne, és nálam ez egy kicsit ellehetetlenítette a történéseket. Arról már ne is beszéljünk, hogy a főfelügyelő minden különösebb ok nélkül osztott meg vele olyan információkat, amiket bizalmasan kellett volna kezelnie… Viszont kifejezetten tetszettek a különböző krimikkel kapcsolatos kikacsintások, akár könyves, akár filmes értelemben. Nem árulom el őket, fedezzétek fel ti magatok, de az egyik kedvencemet kiemelném: igaz, ez nem a krimihez kapcsolódik elsősorban. Van a cselekményben egy lokál, a Casablanca Club, ahova két főszereplőnk információgyűjtés apropóján tér be. Nick leírja nekünk a helyiség belső tereit, s kitér egy színes bőrű zongoristára. A lokál nevében emlegetett Casablanca című filmben a főszereplő Ricknek van egy kocsmája, ahol egy színes bőrű zongorista szolgáltatja a zenét, s ráadásul hozzá köthető a film mára szállóigévé vált mondata, a „Play it again, Sam!”… Kell ennél több? :)
A főszereplő korosztályába tartozókat valószínűleg nem zavarják túlságosan azok a problémák, amikre én rámutattam, s nem is állítom azt, hogy ez a könyv rossz olvasmány lenne. Mindössze annyi történt, hogy én egy kissé már kinőttem belőle, azonban a kalandos és izgalmas sztorira szomjazó tinédzser olvasóknak bátran ajánlom!


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Nick kommentárjait.
  - Snape főfelügyelő társát, Boyle-t.
  - A végső leleplezést.