Év végi összesítés 2015

Sokáig gondolkodtam, hogy milyen formában és hány bejegyzésben foglaljam össze, hogy az év során milyen könyvekkel, filmekkel és sorozatokkal hozott össze a sors. Végül úgy döntöttem, egyetlen bejegyzésbe szedem össze a könyves és filmes élményeimet, a sorozatok pedig ezúttal kimaradnak, azokról úgyis írtam májusban, azóta nem sok változás történt azon a fronton.

Könyvek

Könyves szempontból jó évet tudhatok magam mögött. Jó pár remek könyvvel, illetve könyvsorozattal sikerült megismerkednem idén, igaz, sajnos a rossz olvasmányok sem kerültek el. Könyvtáram öt új taggal bővült (nem vagyok az őrülten könyvet vásárolgatós fajta), amelyek közül hármat egy kedves barátnőmnek köszönhetek, hiszen ő ajándékozott meg velük különböző ünnepek alkalmával (a könyvek a következők: 1. George R. R. Martin: Trónok harca; 2. Varga Balázs – Pálfi György: Final Cut; 3. Sarah Addison Allen: Sugar Queen – Édes élet) Egy könyvet születésnapomra kapott pénzből (James Dashner: Halálkúra), egyet pedig otthon kaptam meg névnapomra (James Dashner: Halálparancs).
A fentebb említett könyvsorozatok közül négy szerepel az idei összesítésben. A beavatott-sorozatot idén kezdtem és fejeztem is be (ó, Peter, úgy hiányzol!), az Útvesztőből még várhatóak új kötetek, a True Blood-sorozatnak két év után szeptemberben értem a végére (hála az égnek! kész kínszenvedés volt!), a Nem vagyok sorozatgyilkos-trilógiát egy könyv elolvasása után otthagytam, az előző bejegyzésből pedig tudhatjátok, hogy a Hollófiúk-sorozatban a második kötetnél tartok. Jövőre természetesen folytatom azokat, ahol még várhatóak új részek. Egyelőre még nincs betervezve újabb sorozat elkezdése, de ki tudja, mit hoz 2016? :)
Ha ki kéne emelni egyetlen könyvet 2015-ből, ami nagyon nagy hatással volt rám, akkor egyértelműen a Sugar Queent nevezném meg. Hosszabban a róla szóló bejegyzésben olvashatjátok a véleményemet, ide most csak annyit írnék, hogy ősz eleje óta folyamatosan olyan boldogtalannak és szerelemre éhesnek érzem magam, mint Josey, a könyv főszereplője, és vágyom már egy olyan szerelemre, ami neki is megadatik a történet végén, s főleg ezen dolgoknak köszönhetően szerettem meg annyira ezt a könyvet.
Ha van kedvenc, akkor olyan könyv is van, amit leginkább darabokra tépnék, mert olyan primitív, unalmas és borzasztó, hogy nem is érdemli meg, hogy könyvnek nevezzék. Nos, itt Charlaine Harris: Véres végzet című műve nyerte meg az első helyet. Ez volt a True Blood-sorozat záró kötete, és ez idegesített fel a leginkább. A blogra azért nem is tettem fel róla (és egyetlen másik Harris-könyvről sem) értékelést, mert csapnivaló fércmű, és nem vagyok hajlandó olyat itt a blogon reklámozni.
A jövő évre nincs különösebb könyves kívánságom, a várólistámon csücsül még jó pár könyv, közülük biztosan sokat elolvasok 2016-ban, és valószínűleg lesznek újak is, amiket ismerősök ajánlanak, vagy csak egyszerűen felkeltik az érdeklődésemet, szóval nem kell aggódnotok, jövőre is bőven érkeznek majd könyves értékelések a blogra! :)

Filmek
Nos, filmek terén is rendesen el voltam kényeztetve 2015-ben. Tíz alkalommal sikerült eljutnom moziba (mindegyikről született blogbejegyzés), de ezen kívül számtalan filmet néztem meg a laptopomon egyedül, vagy a legjobb barátnőmmel esti programként, vagy csak úgy a tv-ben. A mozizásaim alapvetően rendben voltak, többségében jól választottam, és jó filmre adtam ki pénzt, de volt sajnos pár mellényúlásom is. A legnagyobb csalódást Az útvesztő: Tűzpróba című film okozta, a legjobb mozizás díját azonban két film megosztva kapja: az egyik a Whiplash, amire csak próbából mentem el, mert a kedvenc mozis magazinom istenítette, és akkora élményt kaptam attól a filmtől, hogy a mai napig nem felejtettem el. A másik pedig a mostanában sokat emlegetett Saul fia, amitől olyan élményt kaptam, és olyan érzelmeket indított el bennem, amiket nehezen lehet szavakba önteni. Most amikor írok róla, újra eszembe jutnak egyes jelenetek, és már el is kezdek könnyezni. Gyönyörű, értékes film, aminek rettentően szorítok, hogy sikerüljön a Golden Globe-on és az Oscaron is minél nagyobb sikert elérnie.
A Whiplash magával hozott nekem egy új kedvenc színészt Miles Teller személyében, majd hirtelen felindulásomban szépen komótosan elkezdtem végignézni eme fiatalember eddigi filmjeit. Nem értem végig, kettő még maradt, de azokon erősen gondolkodom, hogy végignézzem-e, mert nem igazán az én világom egyik sem. Viszont van egy filmje, ami nagyon beletalált a szívembe, mégpedig Az élet habzsolva jó. Kamaszok felnőtté válási problémáiról, szerelemről és önmagunk megtalálásáról szól ez a film, és imádom. Nem kell hozzá nagy ész, egyértelműen az önmagunkkal kapcsolatos problémák és a szerelem miatt tetszett meg a film (pedig már nem mondhatnám magamra, hogy kamasz vagyok).
Több filmet nem emelnék ki külön, a bejegyzés végére kerül majd két lista a legjobb és a legrosszabb filmekről, amiket idén láttam. Fontos hozzátennem, nem mindegyik film idei, de én 2015-ben láttam őket, ezért kerülhettek fel a listára. Nem írtam mindegyikről külön bejegyzést, de alapvetően el lehet mondani róluk, hogy remekül összerakott filmek, amik jó szórakozást kínálnak, és érdemes megnézni őket! A legrosszabbakat viszont messziről kerüljétek el!
Ami 2016-ot illeti, vannak már filmek, amiket epekedve várok (Civil War, Civil War, Civil War!!!), s amikről már ti is tudhattok, ha rendszeresen olvassátok az Információmorzsák rovataimat. Akárcsak idén, jövőre sem kizárt, hogy lesznek hirtelen felindulásból elkövetett mozizásaim, de már van egy tervezetem, hogy miket szeretnék MINDENKÉPPEN moziban megtekinteni, és ehhez igyekszem is majd tartani magam.
És most következzen a két lista:

TOP 10 legjobb film 2015                             TOP 10 legrosszabb film 2015

1. Whiplash                                                   1. Jupiter felemelkedése

2. Saul fia                                                      2. A fekete ruhás nő 2 – A halál angyala

3. Bosszúállók: Ultron kora                          3. Keleti Nyugalom – A második Marigold Hotel

4. Kingsman – A titkos szolgálat                   4. Chappie

5. Éjjeli féreg                                                 5. Ómen (2006)

6. A Hangya                                                   6. Elrabolva 3.

7. X-Men: Az eljövendő múlt napjai              7. Insidious – Gonosz lélek

8. A beavatott-sorozat: A lázadó                    8. Halálos iramban 7.

9. The Babadook                                             9. Ha maradnék

10. Az élet habzsolva jó                                  10. Az útvesztő: Tűzpróba

Ez lenne hát az éves összesítésem könyves és filmes szempontból. Nem szoktam fogadalmakat tenni, de a jövőre nézve szeretnék többet és sűrűbben írni erre a blogra. Igyekszem majd megerőltetni magam, és alkalomadtán nem mozis filmnézésekről is beszámolni nektek, hiszen úgy könnyebben meg lehet majd érteni az év végi összesítő listáimat. Meg persze gyakorlásnak sem rossz, ha több kritikát írok, hiszen lehet, hogy majd egyszer, a jövőbeni munkahelyemen jól jön, hogy amatőr, bár lelkes és rutinos filmkritikusként mindenféle filmről pötyögök véleményt.
Továbbra sem tudom, olvassa-e valaki rendszeresen ezt a blogot, de remélem, hogy igen, illetve azt is, hogy néha-néha véletlenségből betéved ide valaki, és szórakozik egy jót némelyik bejegyzésemen, de azért persze informálódni is tud bizonyos dolgokkal kapcsolatosan. Nekik, vagyis nektek kedves láthatatlan olvasóim, nagyon boldog, bőségben, békességben és szeretetben gazdag új évet kívánok, és a jövő évben se feledkezzetek meg kicsit szerencsétlen, kicsit boldogtalan, de azért viszonylag jó fogalmazási képességgel megáldott blogolótokról, vagyis rólam! :)

Könyvkritika: Maggie Stiefvater - The Dream Thieves - Álomrablók

Ahogy a legutóbbi bejegyzésemben ígértem, most egy könyves kritikával jelentkezem, méghozzá a The Raven Boys – A Hollófiúk című kötet folytatásával. A karácsonyi felhajtás, illetve filmes és sorozatos elfoglaltságaim miatt csak ma értem a végére az olvasásnak, de nem csak ezek akadályoztak az olvasásban. Részletek lentebb!
A történetről röviden: Miután a Ley-vonalat felélesztették, a kis csapat folytatja a Glendowerrel kapcsolatos kutatást. Azonban mindnyájuk magánéletében is változások állnak be, s ha mindez nem lenne elég, egy titokzatos fazon tűnik fel Henriettában, aki egy nagyon értékes dolgot próbál megtalálni…
Jaj, hol is kezdjem? Annyi minden kavarog bennem ezzel a könyvvel kapcsolatban, hirtelen nem is tudom, honnan induljak el. Az elején tetszett a könyv, jobban indult, mint az első rész, viszont hamarosan itt is elhatalmasodott a sok titokzatoskodás meg rejtvényben beszélés az írónő részéről, ami engem már az előző alkalommal is rettentően zavart. Valamint most tűnt fel az, hogy a fiúk bármennyire is egy csapatot alkotnak, és segítik egymást, gondolatban bizony sokszor kritizálják a másikat. Ez az én szememben eléggé meggyengítette a barátságukat, s ezért nem is tudtam annyira szeretni őket, és összetartani velük, mint legutóbb. És ha ez még nem lenne elég, véleményem szerint ezúttal az írónő rengeteg történést akart beleszuszakolni ebbe a könyvbe, aminek meg is lett a következménye: számtalan alkalommal csak úgy a semmiből jönnek elő megoldások, fordulatok, és sok minden történik egyszerre, de maga a főszál (Glendower megtalálása) semennyit sem halad előre. Tisztában vagyok vele, hogy egy könyvsorozatban az a lényeg, hogy van egy alapsztori, ami végigvonul a sorozat összes kötetén, s csak a legvégén értünk meg mindent vele kapcsolatban, de számomra akkor is nagyon elsikkadt Glendower ebben a részben.
Most térjünk át a szereplőkre! Ahogy fentebb írtam, mindegyikük életében bekövetkeznek változások, de ez sem tesz jót minden karakternek. Ronan abszolút főszereplővé lépett elő, aminek örültem, mivel rájöttem, hogy ő a kedvencem a fiúk közül. Bonyolult, titkokkal teli lélek, akinek meg kell küzdenie a saját démonaival. Gansey barátságosabb és egyszerűbb lett, már nem lehet rajta állandóan érezni az előkelőséget, s a barátaira is jobban odafigyel, mint tette eddig. Blue-t továbbra sem tudom kedvelni, Adam pedig ellenszenvessé és érthetetlenné vált számomra. A kevés új karakterről se mondható el sok jó: Szürke (nem, nem fogok semmilyen A szürke ötven árnyalata-poént elsütni) figurája elhiteltelenedett a cselekmény végére, és Kavinsky jelenlétét se tudtam teljes mértékben értelmezni.
Jogosan tehetitek fel a kérdést: van-e egyáltalán valami, ami tetszett nekem ebben a könyvben? Nos, a válasz az, hogy van. Tetszett, hogy közelebbről is megismerhettük Ronant; a szerelemmel kapcsolatos jeleneteket még mindig képes úgy megírni az írónő, hogy belesajdul a szívem az olvasásukba, mert annyira gyönyörű a megfogalmazásuk; és sikerült pár igazán jó viccet is beletenni a sztoriba.
Összefoglalva a bennem kavargó sok érzelmet, azt kell mondanom, hogy az első rész jobban elnyerte a tetszésem, mint ez. Sok volt a huzavona, kevés új információt kaptunk, vannak dolgok, amiket még mindig nem magyaráz meg rendesen az írónő, és úgy alapvetően semmi nagy izgalmat nem tartogatott az Álomrablók számomra. Ennek ellenére a lezárás, a Glendower iránti kíváncsiságom (kösz szépen, Gansey, hogy engem is megfertőztél vele!) és Ronan további szereplése miatt maradok még a sorozat mellett, de erősen ajánlom, hogy a harmadik kötet tényleg adjon már válaszokat, mert kezdek már türelmetlen lenni!


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Ronan álmait.
  - Blue és Noah csókját.
  - Ronan hollóját, Láncfűrészt. Néha olyan jókat lehet nevetni rajta.

Információmorzsák #5

Múlt hétvége óta Hollywood alaposan megsorozott minket olyan filmek trailereivel, amik a jövő év folyamán kerülnek mozikba. Ezen trailerek közül én most kettőt emelnék ki, és fűznék hozzájuk pár szót, valamint egy olyan filmes hírt is megosztanék veletek, ami nekünk, magyaroknak nagyon fontos.

Elsőként a múlt pénteken bemutatásra került X-Men: Apokalipszis című film előzeteséről szólnék pár szót. Az X-Men-filmeknek nem vagyok akkora rajongója, mint a Bosszúállók-filmeknek (nem is ismertem nagyon az ide vágó filmeket), de nyáron pótoltam a lemaradásaimat, és megnéztem a komplett X-Men franchise-t (na jó, kivéve az X-Men kezdetek:Farkast, mert azt korábban már láttam, és egy nézés épp elég volt belőle, mert borzasztóan rossz). Az előzményfilmek nekem jobban tetszenek, mint a 2000-es évek elején készült alkotások, sőt az X-Men: Az eljövendő múlt napjai a kedvencem az összes közül. Olvastam már az Apokalipszis szinopszisáról, a szereplőkről és izgalmasnak tűnt, ezért kíváncsian vártam a trailert is. Aminek hála, valószínűleg be fogok ülni moziba erre a filmre. Remekül összevágott trailert raktak le elénk, nem mutat túl sokat, nem lő le minden cselekményszálat, fordulatot, de pont megfeleő mennyiségű ízelítőt ad nekünk abból, mire is számíthatunk. Nekem a legjobban a fiatal mutánsok feltűnései, illetve Apokalipszis mondatai tetszettek (meglehetősen kemény főgonosznak néz ki így elsőre), és a végén a kopasz X professzor a kultikus székből ülve néz ránk... hűűűűű!!! Kb. csak ennyit lehet mondani erre a momentumra. A lényeg, hogy felettébb várós a film számomra, és van egy olyan érzésem, hogy lesz ez a film legalább annyira jó (ha nem jobb), mint az előző volt.
Alább megtekinthető a trailer:

A másik trailer a Legendás állatok és megfigyelésük című filmhez érkezett. A filmről beszéltem pár szóban az előző Információmorzsák rovatban, úgyhogy ide most csak a trailerről írnék. Várható volt, hogy sok mindent nem fognak megmutatni a tényleges cselekményből, hiszen a film csak jövő novemberben kerül a mozikba, de azért felvillantottak néhány képkockát, amikből arra következtethetünk, hogy Göthe Salmander világa is legalább annyira elvarázsol minket, ahogy Harry Potter világa tette évekkel ezelőtt. Engem konkrétan kirázott a hideg (jó értelemben) a zenétől és a feliratoktól, mert visszahozta azt az élményt, amit minden egyes Harry Potter-film bemutatójakor éreztem anno.
Itt a trailer:

A bejegyzés végére pedig egy friss hír kerül. Ma hirdették ki ugyanis a Legjobb idegennyelvű film Oscar-díjára esélyes filmek rövidített listáját. A lista kilenc filmet tartalmaz, ezek közül kerül majd ki az öt végleges jelölt január 14.-én. És egyáltalán nem meglepő módon, ezen a listán ott van a Saul fia is, s ezzel a film egy újabb lépést tett az Oscar-díj felé vezető úton. Én továbbra is rendületlenül szurkolok, hogy sikerüljön eljutnia oda, ahol magyar film legutóbb 1982-ben diadalmaskodott (Szabó István: Mephistója nyert akkor). A végleges jelöltek kihirdetéséig pedig az is kiderül, vajon megkapja-e a Golden Globe-ot a film, azt a díjat ugyanis január 10.-én adják majd át.


Mára tehát ennyi lenne az Információmorzsák. Hamarosan itt a karácsony, én is lassan elkezdek készülődni az ünnepekre, de természetesen a blog így sem marad bejegyzés nélkül. Egy könyv mindenképpen tervben van, valamint filmek és sorozatok is, de utóbbiakról nem biztos, hogy fog születni vélemény. Ami viszont biztosan lesz, az egy (vagy kettő, még meglátom) év végi összesítő lista arról, milyen filmekkel, sorozatokkal és könyvekkel találkoztam 2015-ben és hogy melyikről mit gondolok, melyik volt rám nagy hatással, melyiktől vártam többet, és melyikben csalódtam. Addig is mindenkinek jó karácsonyi készülődést kívánok, és ahogy ígértem, nemsokára ismét jelentkezem! :)

Golden Globe-jelölések 2016

Ma magyar idő szerint délután negyed háromkor kihirdették a 2016-os Golden Globe-díj jelöléseit. Abban a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy neten keresztül tudtam követni az eseményt: nem volt nagy szám, leginkább csak felolvasás, de részemről érdekes élmény volt, hogy rögtön első kézből értesülhettem a jelöltekről.
Korábban is mindig voltak színészek, filmek, sorozatok, akiknek szurkoltam, de idén leginkább egyetlen dolog miatt vártam a jelöltlistát, mégpedig azért, hogy vajon beválogatják-e a Saul fia című holokausztdrámát a Legjobb idegennyelvű film kategóriába. A filmet Nemes Jeles László rendezte, Cannes-ban megkapta a zsűri nagydíját, és Magyarország az Oscarra is ezt a filmet nevezte. A cannes-i díj óta a nemzetközi sajtó is rengeteget foglalkozik vele, több amerikai filmes szakszervezet is beválogatta az éves legjobb filmeket tömörítő listájába, így egyáltalán nem meglepő, hogy a Saul fia Golden Globe-jelölt lett! Innen is gratulálok a film alkotóinak, és nagyon szurkolok a filmnek, hogy sikerüljön megnyernie a Golden Globe-ot! (Júniusban volt szerencsém megtekinteni a filmet, itt elolvasható a róla írt véleményem)
A többi kategóriára nem is nagyon tudok mit reagálni, mert jelenleg teljesen a Saul fia jelölése foglal le. Röviden annyit mondhatok, egyik-másik jelöltnél alaposan meglepődtem, és vannak jelölések, amiket nem is nagyon értek. Kicsit olyan érzésem van, hogy a Külföldi Újságírók Szakszervezete nem egészen tudta mivel feltölteni az egyes kategóriákat, és ezért berakott egy-két fura választást is. A musical/vígjátéknál több film jelöltségét sem értem, a betétdaloknál is vannak érdekes választások, és a színésznőknél sem értem, miért kellett a Carol mindkét színésznőjét főszereplőnek választani; Rooney Mara mehetett volna a mellékszereplő kategóriába is.
A díjátadó gála 2016. január 10.-én kerül megrendezésre, a show házigazdája Ricky Gervais brit humorista lesz, aki pár év kihagyás után tér vissza ismét a Golden Globe színpadára.

A jelöltek teljes listája megtalálható itt:
http://www.imdb.com/awards-central/golden-globes/?pf_rd_m=A2FGELUUNOQJNL&pf_rd_p=2328289082&pf_rd_r=1EBHW7P4RCR6B7P61EPF&pf_rd_s=center-1&pf_rd_t=15061&pf_rd_i=homepage&ref_=hm_hm_ac_gg_hd&pf_rd_m=A2FGELUUNOQJNL&pf_rd_p=2328289082&pf_rd_r=1EBHW7P4RCR6B7P61EPF&pf_rd_s=center-1&pf_rd_t=15061&pf_rd_i=homepage

Könyvkritika: John Green és David Levithan - Will & Will - egy név, két sors

A mai alkalommal egy olyan könyvről fogok beszámolót írni, amivel nyáron találkoztam először a könyvesboltban nézelődve. A cím érdekes történetet ígért, valamint John Green neve is garancia volt arra, hogy egy kedves kis könyvről van szó. Nos, a várakozásaimnak igaznak bizonyultak, mert nagyon megszerettem a két Will sztoriját. Lássuk hát bővebben, miről is szól ez a szívet melengető könyv!
A kötet középpontjában két fiú áll, akik ugyanazzal a névvel büszkélkedhetnek: mindkettőjüket Will Graysonnak hívják. Eleinte külön-külön követhetjük figyelemmel mindennapjaikat, de aztán bizonyos furcsa véletleneknek köszönhetően a két fiú útja keresztezi egymást, s onnantól mindkettejük életében megváltozik valami, s ha ez nem lenne elég, még egy fergeteges gimnáziumi musical megszületésének is tanúi lehetünk...
Az már az elején nagyon tetszett, hogy a két fiú jól elkülönült a könyv lapjain, ugyanis fejezetenként váltották egymást, egyszer az egyik, másszor a másik Will gondolataiba pillanthattunk bele. Egyes számú Will visszahúzódó, hallgatag srác, egyetlen barátja, a meleg Mini Cooper, valamint bonyolult vonzalmat ápol egy lány, Jane iránt. Kettes számú Will depressziós különc, aki egy Maura nevű lánnyal lóg, és titkolja a világ elől, hogy valójában meleg. Amikor a két Will egymásba fut, akkortól mindkettejük élete elindul egy új irány felé. Csakhogy az élet nem mentes a drámáktól, így hőseink sztorija is könnyekkel, veszekedésekkel, és meg nem értésekkel van tele (elvégre mégiscsak kamaszok, és a kamaszlét ugyebár sosem könnyű), de a könyv végére szerencsére mindenki eljut a megbocsátásig és az elfogadásig. Utóbbi nagyban köszönhető Mini Cooper saját maga életén alapuló musicaljének, amiből bár mi, olvasók nem láthatunk túl sokat, a töredékek alapján valóban egy remekül sikerült musicalnek tűnik (mondom ezt úgy, hogy én alapvetően nem kedvelem a musicaleket). Ugorjunk is át a karakterekre! Mindegyikőjüket imádtam, talán választani sem tudnék közülük, hogy kit jelölhetnék meg kedvencnek, mert egyszerűen mindenkinek volt olyan tulajdonsága, megszólalása, amiért a szívembe zártam az egyes szereplőket percek alatt. Ráadásul mindegyikőjük ugyanazokkal a problémákkal küzdött, amikkel anno én is, amikor még kamasz voltam (sőt igazából némelyik problémával még most is hadilábon állok), így tökéletesen meg tudtam érteni őket.
Sok nagy erénye van a könyvnek, de én a következőket emelném ki: remekül feltárja a kamaszkori lélek összetettségét, gyönyörűen és visszafogottan ír a szerelemről, és ami szerintem a legfontosabb: meleg szereplőket is felvonultat, s ezáltal kiáll amellett, hogy a homoszexualitást nem szabad eltitkolni, hanem igenis fel kell vállalni, illetve hogy a melegek ugyanolyan emberi lények, és nem szabad őket a nemi identitásuk miatt elítélni. A bejegyzés végére még annyit, hogy bárkinek, kortól függetlenül tudom ajánlom ezt a könyvet, mert sok mindent lehet belőle tanulni az életről, a szerelemről, a szeretetről, a barátságról és az elfogadásról.


Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A két Will jól elkülönül egymástól - ez a fejezetek szerkesztésében is megmutatkozik.
  - A két Will találkozását.
  - A szellemes beszólásokat. Rengeteg van belőlük. :)
  - A musical fogadtatását és a könyv végét.

Könyv: Jeffery Deaver - Az illuzionista

A ma bemutatásra kerülő könyvvel évekkel ezelőtt találkoztam egy könyvesboltban. Érdekesnek tűnt az alapötlete, így kacérkodtam vele, hogy megveszem magamnak, de aztán végül nem tettem meg. Idővel el is felejtkeztem róla egészen idén tavaszig, amikor is az író egy másik könyvét meglátván a könyvesboltban, eszembe jutott ez a könyv. Így ment is a várólistámra, s mostanra sikerült is elolvasnom. Lássuk hát, jól döntöttem-e, amikor annak idején nem vásároltam meg ezt a kötetet!
A történet röviden: Egy titokzatos gyilkos tartja rettegésben Manhattan városrészét, ugyanis híres mutatványok alapján követ el gyilkosságokat. Lincoln Rhyme, a kiváló, de tolószékbe kényszerített kriminológus előtt áll a feladat, hogy megoldja a rejtélyt és időben elkapja a gyilkost...
Nos, leginkább az a része fogott meg a történetnek, hogy híres bűvészmutatványok alkották az egyes gyilkosságok alapjait. Sajnos ezekből nem kaptunk sokat, ugyanis a kezdetben jól induló cselekmény egyszercsak elakadt. Először ott kezdtem unatkozni, amikor oldalakon keresztül rostszálakat, anyagmaradványokat és ujjlenyomatokat vizsgálgattak. Aztán egyszercsak elkapták a gyilkost, holott még csak a sztori harmadánál jártunk. És innentől elindult a fordulatlavina. Nagyjából 50-80 oldalanként következtek egymás után a csavarok, amit eleinte még élveztem, de aztán teljesen érdeklődésemet vesztettem a cselekmény további kimenetelével kapcsolatban. Persze végigolvastam a könyvet, mert nem szoktam olvasmányt félbehagyni, de egy ponttól fogva csak fáradtan hümmögtem egy-egy fordulat érkeztekor. Egyszerűen túl sok volt belőle és túlságosan túlkombinálta az egész történetet. Ha jól értelmeztem, akkor igazából az író megpróbálta végrehajtani azt a bravúrt, hogy a könyvbeli bűvészhez hasonlóan ő is állandóan félrevezet, átver és meglep minket. Én azonban egyáltalán nem élveztem ezt a műsort, inkább fáradtan legyintettem. Sajnálom, Mr. Deaver, de nem jár a taps, mert ez a mutatvány most nem sikerült.
A pozitív oldalon azért ott vannak a mutatványos gyilkosságok, amik kellőképpen hűen voltak megírva, a karakterek is kidolgozottak voltak, főleg Sachsot és Karát kedveltem meg, Lincoln Rhyme-ból azonban nekem hiányzott valami, őt nem tudtam teljesen elfogadni a "különc, de zseni detektív" figurájaként.
A bejegyzés elején felvetett kérdésemet megválaszolva: nagyon örülök, hogy évekkel ezelőtt a könyvesboltban úgy döntöttem, hogy ez a könyv nem igazán illene az én könyvespolcomra és ezért inkább nem vettem meg. Most már bátran elmondhatom, csak pénzpazarlás lett volna. A műfaj rajongói között biztos vannak olyanok, akiknek elnyeri a tetszését a hasonló típusú krimi, de én maradnék a klasszikusabb és kevésbé túlragozott csavarokat tartalmazó krimiknél.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A bűvészmutatványok alapján megkoreografált gyilkosságokat, illetve a mutatványok háttértörténetét.
  - Kara bűvésztrükkjeit és magyarázatait.

Filmkritika: Az éhezők viadala: A kiválasztott - befejező rész

Végre ez a pillanat is elérkezett: a mai napon megnézhettem Az éhezők viadala-sorozat lezáró filmjét. Nagy élmény volt, úgyhogy nem is húzom az időt, vágjunk is bele a véleményezésbe!
A történetről röviden: Katniss Everdeen immáron végérvényesen a lázadás arca lett. Egyesítette a Körzeteket, és immár semmi nem állíthatja meg a kirobbanni készülő háborút. Katnissnek azonban megvan a saját terve, ami nem biztos, hogy egyezik Coin elnök elképzeléseivel...
Az elején nehezen indult el a történet, mintha a készítők nem tudták volna, hogyan is vegyék fel az elbeszélés fonalát. És ugyanezt éreztem a végénél is: a könyvet olvastam, úgyhogy tisztában vagyok vele, hogy kellett bele ez a jelenet, de valahogy annyira nem illett bele a film addigi menetébe. Talán főleg emiatt lehet, hogy nem vagyok teljesen elégedett a végeredménnyel. Nagyobb durranásra és katarzisra számítottam, hiszen mégiscsak egy sikeres széria lezáró fejezetéhez érkeztünk. A nagy durranás nem jött össze, de szerencsére így sem lett rossz a film. Az akciójelenetek ütősek, a Kapitóliumba vezető utat szegélyező csapdák ötletesre sikeredtek, az érzelmi részek sem voltak eltúlozva, hanem minden egyes jelenetbe pontosan adagolták be, sehol nem hajlott giccsbe a film. Ez persze a színészgárdának is köszönhető, akik kitűnő munkát végeztek a karaktereikkel. A teljesség igénye nélkül kiemelnék pár színészt: Jennifer Lawrence sokadjára bizonyítja, hogy milyen elképesztő színésznő, egyetlen arckifejezéséből tudtam, hogy éppen mi zajlik le Katnissben, nem volt semmi felesleges manírja; Josh Hutcherson egyszerre tudta megjeleníteni a törékeny és a pszichopata Peetát; Sam Claflint igaziból csak azért említem meg, mert ő játszotta a kedvenc szereplőmet, Finnicket (tegyük hozzá, hogy remekül hozta a figurát), és akkor még ott vannak a színészóriások: Donald Sutherland, Woody Harrelson, Philip Seymour Hoffman, Elizabeth Banks.
Nagyjából ennyit tudnék most mondani erről a filmről. Nagyon jól működik, rengeteg megrendítő vagy éppen csodálatos pillanatot tartalmaz (részletek lentebb), és bár nem vagyok vele teljes mértékben elégedett, ettől függetlenül úgy gondolom, méltó az eddigi filmekhez és magához a könyvsorozathoz is. Rajongóknak kötelező, de mindenki másnak is meleg szívvel tudom ajánlani ezt a filmet és a korábbiakat is. May the odds be ever in your favour!


Értékelés: 85%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Jennifer Lawrence apró rezdüléseit.
  - A Kapitóliumba vezető, csapdákkal kikövezett út (ide értendő az alagutas rész is).
  - Katniss dobkíséret mellett bevonul, hogy leadja az utolsó lövést. Csak nem mindegy, hogy kire.
  - Plutarch levelét. Szép főhajtás Philip Seymour Hoffman előtt.


Az éhezők viadala: A kiválasztott - befejező rész (The Hunger Games: Mockingjay - Part 2)
színes, eredeti nyelvű, 137 perc
Rendező: Francis Lawrence
Szereplők: Jennifer Lawrence, Josh Hutcherson, Liam Hemsworth, Woody Harrelson, Elizabeth Banks, Julianne Moore, Philip Seymour Hoffman, Donald Sutherland, Natalie Dormer, Sam Claflin, Gwendoline Christie

Megérkezett az első előzetes az Amerika Kapitány: Polgárháborúhoz!!!!

Ahogy a cím is mutatja, a várakozásnak végre vége: a tegnapi nap folyamán felkerült az internetre az Amerika Kapitány: Polgárháború első trailere. Az eddigi pletykák azt híresztelték, hogy a Star Wars: Az ébredő Erő mozikba kerülésekor láthatjuk először az előzetest, de örülök neki, hogy végül nem kellett addig várakoznom, hanem tegnap végre megtekinthettem ezt a remekbe szabott kis trailert. Pár szóban szeretnék kitérni rá, hogy mit gondolok a videóról, de nem szakmai vagy képregényes (lábjegyzetben azért felhívom a figyelmet pár apróságra), hanem inkább személyes értelemben, de hátha valakinek így is tetszeni fog :)
Szóval, kezdjük onnan, hogy amikor tegnap délután bekapcsoltam a gépemet, még nem sejtettem, micsoda meglepetés vár rám az internet kusza világában. Aztán felléptem Facebookra, és arcon csapott a valóság, amit pár percig fel sem tudtam fogni. Átléptem YouTube-ra, és rákerestem a trailerre, közben eszeveszett módon vert a szívem, remegett a kezem, és már félig bekönnyeztem, holott tippem sem volt, hogy mit is fogok majd látni az elkövetkező két és fél percben. Kinagyítottam a videót, rátoltam YouTube-on és a gépemen is a hangerőt, és hajrá! .... És akkor két és fél percre megállt az idő. Nem volt más, csak a Polgárháború előzetesében pergő képsorok, a rácsodálkozás, az izgatott papír- és tolldobálás (ez már A hűséges - 1. résznél is megtörtént, úgyhogy a továbbiakban lehet, hogy biztonságos helyre kéne helyeznem ezeket az eszközöket, mielőtt nekiülök trailert nézni), az artikulátlan hörgés és a videó végén a teljes csend. Aztán elindítottam mégegyszer, és ezúttal jobban megfigyeltem az egyes dolgokat.
Az előzetes elején azt a jelenetet láthatjuk, ami A Hangya stáblista utáni jelenete volt, csak a szöveg más. Bucky-ról megtudjuk, hogy emlékszik Steve-re, és már rég nem az a Tél Katona, amivé tették, ám a kormány továbbra is bűnözőként tekint rá. Steve ezért megpróbálja megmenteni és elrejteni barátját, miközben egy másik gonddal is szembe kell néznie: a kormány jegyzékbe akarja venni a szuperhősöket, és ezáltal uralmat is gyakorolna rajtuk. Aztán jön az a jelenet, ahol Amerika Kapitány és Vasember először állnak szemtől szemben, nem pedig egy oldalon. A későbbiekben pedig félig-meddig a két szemben álló csapattagokra is vethetünk egy röpke pillantást. Na, ezeknél a részeknél vágódtam le az asztal alá, mert annyira epic részek voltak! És aztán 1:51-nél feltűnik egy új arc, a Fekete Párduc, akinek 2018-ban külön filmje is érkezik, de a karakter debütálása az Amerika Kapitány: Polgárháborúban lesz. A jelenetek alapján Vasember oldalán fog állni, hiszen Bucky-t üldözi, és Amerika Kapitány elől fut. A Párduc feltűnése meglepett, nem gondoltam volna, hogy rögtön az első trailerben bemutatnak bárkit az új arcokból - Pókember és Zémó Báró ugyebár még várnak a sorukra. És mindezek után, amikor már azt hitted, mindent láttál, és ennél epicebb nem lehet egy trailer... na, ekkor elhangzik ez a párbeszéd: " - Sorry, Tony. You know I wouldn't do this if I had any other choice. But he's my friend. - So was I." (szabad fordításban: Sajnálom, Tony. Tudod jól, hogy nem ezt tettem volna, ha lett volna más lehetőségem. De ő a barátom. - Én is az voltam.) Érzelmes és megható jelenet, ami egyúttal az egész film érzelmiségét is megalapozza. És ha ez nem lenne elég, még végignézhetjük, amint Bucky és Steve együtt gyepálják szegény Vasembert... Na jó, azt hiszem, kicsit sok volt nekem ez az előzetes... De abszolút megérte várni rá, sőt a megjelenése óta már legalább tízszer láttam, mert egyszerűen rávesz, hogy nézd, nézd és nézd! Nem lehet megunni az egyes képkockáit, sőt inkább lehet bennünk apró utalásokat keresgetni, és minél többet nézem, annál inkább várom a jövő májust és annál biztosabb leszek benne, hogy ez (ismét) egy remekül elkészített Marvel-film lesz!!! Úgyhogy most nyugodtan dőlök hátra, türelmesen várom az X-Men: Apocalypse trailerét, amit december elejére ígértek, és addig is elnézegetem ezt a csodálatos előzetest!
Sőt, ide is belinkelem, hogy ti is megcsodálhassátok!!! :)

Apró lábjegyzetek:
   - Az ősz hajú bácsi General "Thunderbolt" Ross, aki A hihetetlen Hulk című filmben tűnt fel először. Többet sajnos nem tudok a figuráról, mivel ez az egyetlen Bosszúállók-film, amit még nem láttam.
   - Amikor Steve fejmosást kap a fent említett bácsitól, egy vékony könyvszerűséget lehet látni az asztalon, melyen a következő felirat van: "Sokovia Accords" Ugyebár a Bosszúállók: Ultron kora filmvégi nagy csatajelenete Sokoviában játszódott, valószínűleg az ott történt incidens miatt döntött a kormány a szuperhősök jegyzékbe vételéről.
   - A trailer elején a rendőrök golyóálló mellényén a "Polizei" felirat olvasható, ami németül van, illetve a későbbiekben egy robbanás során, amit Fekete Özvegy végignéz (kb. 1:58-nál), az egyik felrobbanó teherautón a "Flughafen" szó látható (valamint alatta - amit pár órája tudtam meg - a "Leipzig Halle" szavak vannak). A német szavak és a városnév nagy valószínűséggel Zémó Báróra utalnak, mivel a főgonosz legismertebb rejtekhelye Lipcse (Leipzig).

Információmorzsák #4

Egy hosszabb kihagyás után ismét itt van az Információmorzsák rovatom, melynek keretén belül pár, nemrégiben történt filmes eseményre hívnám fel a figyelmet, és egyben fogalmaznám meg a saját véleményemet róluk :)

Az első és legfontosabb hír: pénteken megérkezett A hűséges - 1. rész című film első előzetese. Nem számítottam rá, hogy mostanában fog érkezni így alaposan meglepődtem, amikor megláttam a neten. Elsőre nem sok mindent fogtam fel belőle, mivel Miles Teller első megjelenésénél lezúgtam a székemről az asztal alá. Második alkalommal artikulátlan hangok kíséretében dobáltam szét a papírjaimat, a tollamat és csapkodtam az asztalt (úristen, az a folyosón végigvonulós rész, én annál a résznél tuti elájulok a moziban, de minimum magamra borítom a pattogatott kukoricát). Harmadszorra már kezdtem észlelni valamit a történetből is, és végül negyedik nekifutásra sikerült minden információt megemésztenem. Akárcsak a legutóbbi film, ez is rendesen eltér a könyvben leírt dolgoktól, de ettől függetlenül nem esem kétségbe, mivel engem A lázadó filmváltozata is nagyon meggyőzött, így abban reménykedem, hogy ahhoz hasonlóan ez a rész sem fog csalódást okozni.
Itt a trailer:



Amennyire örülök a fenti trailernek, legalább annyira csalódott vagyok, amiért a jövő májusban érkező Amerika Kapitány: Polgárháború című filmhez MÉG MINDIG nincs előzetes. A Marvel korábban már október végén, legkésőbb november elején kiadta a következő év tavaszán várható filmjéhez a trailert, most pedig csak a nagy semmi van... A hírek szerint sajnos még legalább egy hónapot várnom kell, mivel a Disney (aki ugyebár pár éve megvette magának a Marvelt) úgy döntött, az új Star Wars-film, Az ébredő Erő előtt mutatja meg először, hogy milyen is lesz az a Polgárháború. Türelmes ember vagyok, nagyon türelmes...


A jövő évi Marvel-filmeknél maradva: múlt héten elkezdődött a Doctor Strange forgatása. A film várhatóan 2016 novemberében kerül a mozikba, és Stephen Strange történetét meséli el. Strange idegsebészként dolgozik, de egy balesetben megsérül a keze, és nem végezhet több műtétet. Kétségbeesetten kezd el keresni bármilyen gyógyírt, ami végül elvezeti őt az Ancient One-hoz (tudom, hülyén néz ki, de hivatalos fordítása még nincs a névnek, én pedig önhatalmúlag nem szeretném átnevezni), akitől elsajátítja a mágia és a varázslás művészetét. A főszereplőt nagy kedvencem, Benedict Cumberbatch játssza, a további szerepekben Tilda Swinton, Rachel McAdams és Scott Adkins tűnnek fel, a főgonosz Baron Mordót pedig Chiwetel Ejiofor alakítja majd.
Íme pár kép a forgatásról:

Ja igen, és egy apró megjegyzés; nekem csak ma, a bejegyzéshez való képek keresése közben esett le, hogy Benedict és Chiwetel már játszottak együtt korábban egy másik filmben. Íme a bizonyíték:



12 év rabszolgaság

 

 

Múlt héten derült ki pár infó a szintén jövő novemberben érkező Legendás állatok és megfigyelésük című filmhez. A film a Harry Potter-univerzumban fontos tankönyv írójának, Göthe Salmandernek a fiatalkori kalandjait mutatja be. Salmander az 1920- as évek Amerikájába utazik egy titokzatos bőrönddel, amelyben különféle legendás lényeket rejteget. Az előzetes hírek szerint az amerikai varázslóvilág életébe is nagyobb betekintést nyerhetünk a film során. A történetismertetésen kívül még néhány karakterfotó látott napvilágot. A forgatókönyvet maga J. K. Rowling írta, a rendező az utolsó négy Harry Potter-filmet jegyző David Yates lett, a főszereplőt az idén Oscar-díjjal kitüntetett Eddie Redmayne alakítja, további szerepekben Katherine Waterstont, Ezra Millert, Ron Pearlmant és Colin Farrellt láthatjuk. Izgatottan várom, hogy mi fog ebből kisülni!

 

 

Nos, ezek lennének azok a hírek, amiket szerettem volna megosztani, illetve röviden reagálni rájuk. Jó régen nem írtam már ilyen bejegyzést, és most nagyon jólesett újra felfrissíteni ezt a rovatot. Reméljük, hamarosan újabb érdekes hírek látnak napvilágot, én addig sem maradok tétlen, továbbra is érkeznek majd a könyves, filmes, sorozatos véleményeim!



Könyvkritika: Sarah Addison Allen - Sugar Queen - Édes élet

Jó régen történt már, hogy olyan könyvet olvashattam, ami teljes mértékben magába szippantott, sokszor késztetett nevetésre és sírásra egyaránt, és úgy általában véve megajándékozott egy igazán remek olvasmányélménnyel. A mostani olvasmányaim közül egyikben sem találtam meg azokat az összetevőket, amiket fentebb felsoroltam, és türelmetlenül vártam, hogy végre felbukkanjon egy újabb kedvenc könyv a láthatáron. Örömmel jelenthetem, a várakozásnak vége: A Sugar Queen - Édes élet minden egyes feltételemnek és elvárásomnak maximálisan megfelelt, sőt még túl is teljesítette őket. Nézzünk meg hát közelebbről ezt a kedves kis történetet!
Josey huszonhét éves, egyedülálló nő, aki szereti a romantikus regényeket, az édességeket, nem tudja, hogy mit is akar tulajdonképpen az élettől, és még mindig az anyjával él. Egyhangú mindennapjai akkor változnak meg, amikor egy nap beköltözik a gardróbjába Della Lee Baker, aki a kisváros egyik kocsmájában dolgozik pincérnőként. A maga kissé goromba és furcsa módján pedig szép lassan megváltoztatja Josey életét... A könyvnek azonban nem ez az egyetlen cselekményszála, ugyanis a másik fontos mellékszál Chloe és Jake szerelmi életének története is. Tulajdonképpen egy sztorinak is felfogható, mivel elég hamar kiderül a könyv során, hogy mindenki ismer mindenkit ilyen vagy olyan okokból kifolyólag. Ha röviden próbálnám összefoglalni, azt is mondhatnám, hogy a történet igazából a szerelemről, a szeretetről és az elfogadásról szól.
Beszéljünk a karakterekről! Josey-val nagyon könnyen tudtam azonosulni, vannak bizonyos tulajdonságai, amikkel én is rendelkezem, és a történetben szembesülnie kell olyan nehézségekkel, amik számomra is ismerősek (elgondolkodtam, hogy lehetséges, hogy nekem ezért is tetszett nagyon a könyv). Végig izgultam érte, hogy sikerüljön neki végre kilépnie az anyja árnyékából, és rátaláljon a szerelem. Della Lee humorát, éleslátását el tudnám hallgatni hónapokig, hozzá hasonló ember felbukkanhatna nálam is, hogy ellásson pár bölcs tanáccsal. Mondjuk nekem csak komódom van, amiben egy ember nehezen férne el, de biztos találnék neki valami kényelmes helyet, ahol ellakna, amíg helyrepofozza az én életem is. Chloéban a könyvekhez fűződő viszonyát imádtam nagyon, illetve azt, ahogy a Jake-kel való kapcsolatára gondolt állandóan. Nem volt szép, amit a srác tett vele, ha velem történt volna ez, én biztos nem bocsátottam volna meg, de ebben a könyvben egyszerűen elképzelhetetlen volt számomra, hogy bárki is egyedül maradjon, így nagyon szurkoltam, hogy előbb vagy utóbb, de kibéküljenek.
Összefoglalva a lényeget: imádtam a könyv minden egyes sorát, pár oldal után már azt éreztem, évek óta ismerem ezeket a szereplőket, és nagyon hamar meg is kedveltem mindenkit (kivéve Juliant), rengeteget nevettem, viszont sokszor meg is hatódtam. A karácsony közeli hangulat, a téli síparadicsom, mint helyszín, a sok-sok édesség emlegetése, a könyvek szeretetéről és fontosságáról szóló bekezdések és egy csipetnyi varázslat mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy kedvencemmé kiálthassam ki a Sugar Queen - Édes életet. Depresszió és ingatag lelkiállapot ellen tökéletes gyógyír, és garantálom, hogy ez a könyv megédesíti az életed!


Értékelés: 5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Della Lee minden egyes beszólását.
  - Josey és Adam hóembert építenek.
  - Josey leírását arról, milyen is az első csók.
  - A könyv végi csavart Della Lee-vel kapcsolatban.

Könyvkritika: James Dashner - Halálparancs

James Dashner írói munkásságával nagyjából egy éve ismerkedtem meg közelebbről, amikor is rátaláltam az Útvesztő-trilógiára. Neki köszönhetően lett egy új kedvenc sorozatom, így mikor hallottam róla, hogy a trilógia előzményeiről is készül könyv, alig vártam, hogy olvashassam. Végül az október végén aktuális névnapomon megkaptam ajándékba a kötetet, amit az őszi szünet ideje alatt sikerült is elolvasnom, úgyhogy most következzék a Halálparancs véleményezése! Spoilerek lesznek, úgyhogy csak saját felelősségre olvass tovább!
A történetről: Tizenhárom évvel járunk Az útvesztő története előtt. A napkitörések és a szökőárak a Föld népességének nagy részét elpusztították, a megmaradt túlélők telepeken élnek, s ott próbálnak meg új életet felépíteni maguknak. Mark és Trina két fiatal, akik együtt menekültek el a napkitörések elől, csatlakoztak egy kis csapathoz, s lassan egy éve élnek már a telepen. Egy nap Bergek lepik el a telep feletti légteret, és dobónyilakkal kezdik el lelőni az embereket. A dobónyilakban valami halálos vírus rejtőzik, mert akit eltalál, azonnal meghal. Mark és a csapatuk vezetője, Alec felmásznak a Bergre, hogy információkat szerezzenek a vírusról és azokról, akik parancsot adtak a kilövésükre. Innentől kalandok sora követi egymást, rengeteg veszélyes helyzetbe kerülnek, rejtett és titkos információkra bukkannak, s végül egy cél lebeg a szemük előtt: biztonságba helyezni egy kislányt, Deedeet, aki valami megmagyarázhatatlna oknál fogva immunis a vírusra...
Annyira akartam szeretni ezt a könyvet. Azt vártam tőle, hogy legalább lesz olyan jó, mint a trilógia, visszahozza egy kicsit annak a hangulatát attól függetlenül, hogy az ottani karakterek itt nem szerepelnek (vagyis egyvalaki igen, de erről később). De sajnos kicsit csalódtam. A történet csak nyúlt, nyúlt, sorakoztak a veszélyes szituációk, peregtek az oldalak, de valahogy úgy tűnt, mégsem történik semmi. Az, ami a szereplőknek új volt, az nekem, olvasónak nem volt az, hiszen már ismertem a Kitörést és az elterjedésének a sztoriját a trilógiából. De nem is ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy egyszerűen semmilyen feszültség nem érződött az egyes fejezetekben, pedig volt bőven akció. Valahogy mégsem tudtam úgy izgulni a szereplőkért, mint Az útvesztőben. Pedig a karakterekkel nem volt probléma: Mark és Alec kettősét nagyon hamar megkedveltem, és nekik köszönhetem a könyv legtöbb vicces pillanatát. A többieknél csak azt sajnáltam, hogy keveset szerepeltek, a Dilis Triót például szívesen megismertem volna közelebbről is.
Valamilyen megfogalmazhatatlan okból kifolyólag mégis tetszett a könyv. Mark visszaemlékezései voltak a legerősebb részei a történetnek, nagyon hitelesen, részletesen tárultak fel előttem a fiú által átélt múltbeli borzalmak. Ja igen, és el ne felejtsem megemlíteni az utolsó húsz oldalt. Az az utolsó húsz oldal... Na igen, ott megkaptam azt, ami addig hiányzott a sztoriból. Ott csak ültem, olvastam, percenként csapkodtam a térdem, artikulátlan hangok sorozatával próbáltam kifejezni a bennem dúló érzelmeket és közben csak annyit tudtam mondani: "Erről beszéltem, James Dashner! Ezt vártam egész eddig! Miért nem tudtad ilyenre megírni az egész könyvet?" Az Epilógustól szimplán kifolyt a könnyem, amikor a végére rájöttem, hogy ki is az a kisfiú, akit éppen elvisznek az anyukájától. Aztán jött az a Memóriatolvaj-kártya rész... Te jóságos Sirató! Na, az a rész tényleg összekapcsolta a Halálparancsot az Útvesztő-trilógiával! Arról most ne beszéljünk, hogy a könyv befejezését megelőző nap estéjét/éjszakáját azzal töltöttem, hogy próbáltam valami kapcsolatot teremteni a könyvek között, és végül felállítottam egy elméletet, miszerint Deedee csakis Teresa lehet. A kor egyezik, az immunitás egyezik, és a névkülönbség is arra vezethető vissza, hogy miután a VESZETT begyűjtötte a gyerekeket, új neveket adott nekik. És igazam lett! Ettől függetlenül is izgalmas volt ez a rész a könyvben, hiszen mégiscsak ekkor találkozott először egymással a trilógia két fontos főszereplője, Thomas és Teresa. Abszolút jól sikerült lezárás, méltó kapcsolódás a trilógiához, jár érte a taps! És mostantól csendben, türelmesen várom, hogy megérkezzen a folytatás. :)
Nos, akkor összegezzünk: a történet lehetett volna rövidebb és izgalmasabb, de a szereplőknek és a könyv végi történéseknek köszönhetően a Halálparancs egy jó kis olvasmányélmény lett. Beleillik a trilógiába, bár azt le kell szögeznem, szerintem egy picit gyengébb nála. Ennek ellenére tudom ajánlani, de főleg azoknak, akik már olvasták a trilógiát, mert úgy lesz igazán izgalmas az az utolsó húsz oldal. ;)


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Mark visszaemlékezéseit.
  - Mark és Alec kettősét.
  - Az utolsó húsz oldalt. De azt nagyon!

Könyvkritika: Maggie Stiefvater - The Raven Boys - A Hollófiúk

Maggie Stiefvater könyveivel pár éve ismerkedtem meg, és az eddigi sorozatai nagyon tetszettek. Mind a történetben, mind a karakterekben volt valami, aminek a segítségével elég hamar belebolondultam a könyveibe, de legfőképp a Tündérdallam című sorozatába a tündéres háttér miatt. Így amikor egy újabb könyvsorozata látott napvilágot, nem volt kérdés, hogy előbb vagy utóbb azt is el fogom olvasni. A mai bejegyzés eme sorozat első kötetéről fog szólni. Az alábbiakban spoilerek előfordulhatnak!
Blue tizenhét éves, különc lány, akinek az egész családja jósokból és látókból áll, egyedül a lánynak nincs ilyen képessége: ő csak az energiákat tudja felerősíteni, ezért sokszor részt vesz anyja jóslásain. Kicsi kora óta mondogatják neki, hogy ő fogja igaz szerelmének a halálát okozni, ezért Blue egy ideje már nem hisz a szerelemben. Szent Márk éjszakáján anyja féltestvérével kilátogat a holtak útjára, ahol azoknak a szellemei sorakoznak fel, akik az elkövetkező évben meg fognak halni. Blue egy fiatal fiú szellemét pillantja meg, akiről később kideríti, hogy a helyi elit gimnázium, az Aglionby Akadémia tanulója. A hiedelem szerint aki nem jós vagy látó, és úgy lát meg egy szellemet Szent Márk éjszakáján, az csak két okból lehet: vagy te vagy az igaz szerelme, vagy te ölted meg őt. Blue hamarosan belekeveredik a Hollófiúknak is nevezett négy tagú csapat mindennapjaiba, megismeri a Ley-vonal utáni titokzatos kutatásuk részleteit, s közben szép lassan közelebb kerül két Hollófiúhoz is…
Az elején nagyon nem találtam a történetben a jól ismert Stiefvater-stílust: Blue-val nem tudtam azonosulni, a szereplőkről alig tudtam valamit, állandóan rejtélyekben beszéltek, olyan dolgokra utalgattak, amikről korábbról semmi információm nem volt, vicces részek csak elvétve akadtak (emlékszem, a Tündérdallam-sorozatban oldalakon keresztül sírva nevettem James beszólásain), így csalódottan bóklásztam a könyv lapjain, és kerestem valami pozitívumot, amibe kapaszkodhatnék. Aztán szinte észrevétlenül én is belesüllyedtem a Ley-vonal utáni keresésbe, már ismerősökként üdvözöltem a fiúkat (még akkor is, ha továbbra is alig volt bármi infóm az életükről), s most, a könyv befejezése után már kíváncsian várom, mit tartogat számomra a következő kötet. Igaz, a Ley-vonal cselekményszála nekem nem olyan izgalmas, mint a korábbi könyvekben felbukkant dolgok, Blue az első olyan Stiefvater-főhősnő, akit a könyv végére sem bírtam teljesen megkedvelni, és a fiúk rejtélyei is inkább kissé bosszantanak, mint érdekelnek. Ennek ellenére voltak olyan leírások, jelenetek, karakterek és egy megdöbbentő fordulat, amik mégis a jó irányba billentették el a mérleget. A Hollófiúkat annyira a szívembe zártam, hogy nem is tudnék egy kedvencet kiemelni közülük, mindegyikőjüket másért szeretem. Na jó, talán Ronant választanám a rosszfiú énje meg a titokzatos múltja miatt… :)
Nehezen indult, de a végére azért jól sült el a megismerkedésem a Hollófiúk-sorozat indító kötetével, így bátran ajánlom mindenkinek, aki egy kis természetfelettire vágyik, érdeklődik a Ley-vonalak iránt, vagy egyszerűen csak szereti Maggie Stiefvater stílusát. Én pedig őszintén remélem, hogy a folytatások kicsit több izgalmat és magyarázatokat rejtenek magukban, s a sorozat végére már a Hollófiúknak is akkora rajongója leszek, mint a Tündérdallamnak.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A fiúk összetartását és barátságát.
  - Cabeswater titkait.
  - A fordulatot. Lehet, hogy nem nagy szám, de nekem leesett az állam.

Filmkritika: Pán

A ma szóba kerülő film elsősorban azért ragadta meg a figyelmemet, mert a Pán Péter a kedvenc mesém: ugyanis én is sokszor érzem azt, hogy nem szeretnék felnőni, hanem szívesen maradnék örök gyerek. Korábban már volt szerencsém egy-két feldolgozáshoz, és természetesen a legújabb film sem kerülhette el a figyelmemet. A Pán azonban egy dologban különbözik az eddigi feldolgozásoktól: ezúttal ugyanis azt láthatjuk, hogyan válik egy árva kisfiúból a mindenki által jól ismert hős, Pán Péter.
A történetről röviden: Péter a második világháború által sújtott Angliában él egy árvaházban. Feltett szándéka, hogy megkeresi édesanyját, aki egyetlen tárgyat hagyott örökül fiára, egy pánsíp alakú medált. Egyik este Pétert és több másik fiút az árvaházból repülő hajókon közlekedő kalózok rabolják el, s viszik el Sohaországba, ahol a rettegett Feketeszakáll az úr. Péter hamarosan megtudja, hogy egy jóslat szerint ő a kiválasztott, aki megszabadíthatja Sohaországot a kalózoktól. Kalandos utazás veszi kezdetét, melynek során Péter találkozik bennszülöttekkel, tündérekkel, sellőkkel, krokodilokkal, egy fiatal hercegnővel, Tigrisliliommal és egy jóképű fiatal bányásszal, aki a Hook nevet viseli...
A mostanában divatos mesefeldolgozási láz a Pánt is elérte, aminek eredményeképpen egy színes-szagos, néhol parodisztikus musicalbe hajló film bontakozott ki a szemem előtt. Ezt azonban most nem feltétlenül negatív módon értem. Azt meg kell hagyni, volt jó pár jelenet, ami rettentően színes és giccses lett (a Sohamadarakra például mi szükség volt?), de alapvetően szép és letisztult volt a látványvilág. A történet elsőre furának tűnt, illetve volt benne pár apró buktató, de aztán idővel rájöttem, hogy az egész film szándékosan akar egy kicsit túlzásba esni. Vegyük például a musicaljelenetet! Megérkezik az elrabolt gyermekeket szállító hajó, és köszöntésképp a bányákban dolgozók elkezdik énekelni a Nirvanától a Smells like teen spiritet. Igen, tudom, elsőre furának hat, de minél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem azt, hogy jó ötlet volt így összekötni két, egymástól teljesen különböző dolgot. És a fentebb említett okra vezetem vissza azt a tényt is, hogy Hugh Jackman elképesztően ripacs volt ebben a filmben; de Feketeszakáll karaktere ezt kívánta meg. A többi színészre semmilyen negatívumot nem tudok mondani: Levi Miller nagyszerűen hozta Péter szerepét, élethű és hiteles volt az egész film alatt; Garrett Hedlund ugyan néha instant idegrángással küzdött (mással nem lehet magyarázni azt, ahogy egyik-másik jelenetben jelen volt), de alapvetően jól ragadta meg Hook figuráját; Rooney Mara meg egyszerűen csodaszép és nagyon tehetséges színésznő.
Összefoglalva a bejegyzésem lényegét, egyáltalán nem rossz film a Pán, a színészgárda meg a látványvilág elviszi a hátán a filmet. Egyszeri kikapcsolódásnak tökéletes, ha másért nem, legalább azért, hogy két órára megint kicsit gyerekek lehessünk. Mert valljuk be, valahol a szívünk mélyén, mindannyian vágytunk/vágyunk rá néha, hogy berepüljön az ablakunkon egy kisfiú és elvigyen minket Sohaországba, ahol örökké önfeledt gyermekek lehetünk.
(megjegyzés: azért nekem továbbra is a 2003-as Pán Péter című film a kedvencem a feldolgozások közül; illetve számomra senki nem tudja überelni a Once Upon a Time Hook kapitányát :D)


Értékelés: 70%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az Emlékfa történetét.
  - Hook krokodilfóbiáját.
  - A Pétert játszó Levi Millert. Én mondom, egy csoda ez a gyerek.


Pán (Pan)
színes, magyarul beszélő, 111 perc
Rendező: Joe Wright
Szereplők: Hugh Jackman, Levi Miller, Garrett Hedlund, Rooney Mara, Adeel Akhtar, Nonso Anozie, Amanda Seyfried, Cara Delevingne

#eztcsakúgymertkiakasztottagotham

Felhívom minden kedves és mélyen tisztelt olvasó figyelmét, hogy a következő bejegyzést erős érzelmi állapotban írtam, így lehetnek részek, amik némelyekben visszatetszést kelthetnek, sőt biztos lesznek olyanok is, akik hülyének néznek, amiért így gondolkodom. Azért remélem, néhányan talán egyetértenek velem, s megértik, miért reagáltam úgy, ahogy. Egyszóval mindenki csak és kizárólag saját felelősségére kezdjen neki a továbbolvasásnak (plusz ne felejtse el azt az apró tényt sem, hogy spoileres beszámoló következik).
Még a tavasz folyamán felkerült a blogra két részletben azoknak a sorozatoknak a listája, amiket néztem/nézek. Az első részben tértem ki a Gotham című sorozatra, meséltem róla röviden, és beszámoltam azon döntésemről, hogy az első évad véget értével abbahagyom a sorozat nézését, mert nem tetszik az a vonal, amerre halad. Ezután pedig záporoztak rám az információk, miszerint Jerome (az első évad legeslegjobb szereplője) a második évadban visszatér, ráadásul nagyobb szerepben. Plusz az évadpromót is megkukkantottam, és abban teljesen lenyűgözött az a pár képkocka, amin őt mutatták, illetve azt, ahogy elszabadítja az őrületet Gothamben. Így "nem hivatalosan" úgy határoztam, belenézek a második évad első részébe, aztán majd onnan meglátom, mennyiben javul a színvonal, és kezd el tetszeni a dolog. Az évadnyitó el is kapott rendesen, de azért nem adtam könnyen magam, és a második résznél már visszatértek azok az érzések, amik anno az első évadnál is előjöttek, vagyis amik azt sugallták, ne pazaroljam az időm erre a sorozatra. De Jerome karaktere, valamint az őt játszó Cameron Monaghan színészi játéka még marasztaltak, így érkeztem el a harmadik részhez. Ami nagyon-nagyon felhúzott, de legalább arra jó volt, hogy végleg megszakítsak minden kapcsolatot Gotham City polgáraival. Az epizód (Jerome szempontból) jól indult, az apjával közös jelenete elég intenzívre sikeredett, a jótékonysági esten való bűvészkedése pedig abszolút illett a karakterhez több okból is - egyrészt a szereplő cirkuszi múltja, másrészt a bűvészkedésben rejlő játékosság miatt, amit simán el lehet ferdíteni és rossz célra használni. Aztán megérkezett Theo Galavan, a milliárdos férfi, aki ugyebár kiszabadított jó pár őrült embert, köztük Jerome-ot is az Arkham Asylumból, és egy szimpla mozdulattal leszúrta a fiút, ezzel bebiztosítva magát, hogy Gotham polgárai hősnek higgyék. Így múlt el a félig-meddig Joker-szálnak nevezett szál dicsősége. Hát, kösz ezt a nagy semmit. És akkor most következzen a kiakadás!
Kedves showrunner(ek)! Van egy remekül kidolgozott gonosz karaktered, aki abszolút ellopja a show-t mindenki elől az egész sorozatban, a képregényes háttérnek vagy akár az írók fantáziájának hála, még bőven van lehetőséged bővíteni a szereplő sztoriját, és erre te alattomos módon hátba szúrod őt azzal, hogy összesen négy résznyi szereplés után egyszerűen kidobod a kukába, de azért elhúzod a mézes madzagot a nézők előtt azzal a jelenettel, amikor folyamatosan mutogatsz betegesen nevető embereket, és azt hiszed, hogy én majd ezt elfogadom, és türelemmel várom, hogy egyszercsak majd érkezik egy új valaki, aki a jövőbeli Joker lehet. Nos, tévedsz, engem ezzel nem tudsz megvenni. Engem (talán, esetleg, netalántán) megvehettél volna Cameron Monaghan színészi kvalitásaival, de nem, te helyette megpróbáltad rámtukmálni ezt a "Jerome öröksége fennmarad" marhaságot, és kiírtad az egyetlen igazán jó szereplőt a sorozatból! Tudom, hogy nem ezen fog múlni a nézettség vagy az, hogy lesz-e harmadik évad vagy sem, de ettől függetlenül leírom: ennek a húzásnak hála, én is kihúzom a követendő sorozataim listájáról (immár másodszorra) a Gothamet, és ha a jövőben bárki érdeklődik nálam, hogy ajánlanám-e neki ezt a sorozatot, habozás nélkül fogom rávágni a NEMET!!!!!!!!! Sőt, elindítok egy láncot (ami nem fog sokáig tartani, mert úgyse olvassa senki ezt a blogot, de mindegy), hogy azok, akik egyetértenek a fenti állításaimmal, szintén álljanak fel, s ebben a pillanatban, most a második évad elején suhintsák meg a képzeletbeli kerti szerszámukat, és kaszálják el a sorozatot!
Mindentől függetlenül kellemes emlékekkkel fogok visszaemlékezni arra a négy (igen, jól olvastad, ez a karakter ÖSSZESEN csak ennyi részben volt benne) epizódra, amely adott is valami újat az eddig már megismert Joker-interpretációkhoz, valamint megismertetett egy kitűnő, fiatal színésszel, akit remélem a jövőben is megtalálnak az ehhez hasonló érdekes és összetett karakterek. A Gotham showrunnerjei pedig ezért a felháborító húzásukért meg menjenek és zárják be magukat jó mélyre az Arkham Asylumba, majd pedig szálljanak magukba és gondolkodjanak el rajta, mekkora hibát követtek el, amikor begépelték a forgatókönyvbe a "Theo Galavan hirtelen felpattan a színpadról, felkap egy ott heverő kést, és nyakon szúrja Jerome-ot" mondatot.

Hú, máris kicsit jobban érzem magam, hogy dühös billentyűzetcsapkodások közepette kiírtam magamból az idegbajt. Köszi blog, hogy vagy nekem és bármi bajomat megoszthatom veled :) <3

Könyvkritika: Mary Shelley - Frankenstein

Ritkán szoktam önszántamból klasszikus olvasmányt venni a kezembe, általában csak akkor olvasok ilyeneket, ha az aktuális tananyagom megköveteli tőlem. Ezúttal azonban egy tv-sorozat győzött meg arról, hogy tegyek egy próbát a Frankenstein című híres könyvvel. Nos, lássuk, mire mentem vele!
A történet nagyrészben már ismert, de azért röviden vázolnám: Victor Frankenstein, a fiatal, nagy terveket szövögető tudós elhatározza, hogy kitágítja a tudomány határait, és megpróbál életet lehelni a már halott testbe. Terve sikerül, ám első alkalommal annyira megrémül teremtményétől, hogy elrohan mellőle. Victor régi életébe menekül vissza, igyekszik elfelejteni a borzalmas tettet, amit véghez vitt, csakhogy teremtménye egy nap visszatér hozzá, s nyomorult magányát feloldandó, azt kéri Frankensteintől, teremtsen neki egy párt. A fiatalember megtagadja a kérést, és ezzel szörnyű események sorát indítja el...
Az elbeszélés módja nagyon érdekesen épül fel: először Robert Walton leveleit olvashatjuk, aki Margaret nevű húgával osztja meg a sarkkörön szerzett hajózási élményeit. Egyik nap a hajó legénysége egy meglehetősen beteges kinézetű idegent vesz fel a fedélzetre (aki nem más, mint Victor Frankenstein), s innetől Robert a leveleiben dokumentálja a Victor által elmesélt történetet. Abból kiindulva, hogy Mary Shelley-t a romantikusokhoz sorolhatjuk, egyáltalán nem meglepő, hogy ilyen formában íródott a mű, arra a korra jellemző volt ez a műfaj. És ezzel nagyjából el is mondtam az egyetlen érdekességet a műről. Jöjjenek most a negatívumok. Meglátszik a történeten, hogy nem mai darab, sok időhúzás, elhallgatás van benne, illetve tele van természeti leírásokkal, a lelki folyamatok boncolgatásával, ami mind-mind a romantikus háttérre utal. Klasszikus ide vagy oda, én bizony ezen hibák miatt nem tudtam maradéktalanul élvezni a cselekményt, pedig egyébként az alapkoncepciójával semmi bajom nincsen. Csakhogy az idő elteltével sok minden változik, így ami a 19. században még rémisztő és izgalmas volt, az mára kicsit ódivatúvá vált. A mondanivaló természetesen ma is érvényes, a kirekesztettség, a magány ábrázolása valóban nagyon erősen jelen van a műben, viszont a körítést a mai kor embere kicsit nehezen tudja befogadni.
Összefoglalva gondolataimat, annyit mondhatok, hogy nem bántam meg, amiért belefogtam ebbe a könyvbe, mert voltak benne részek, amik lekötöttek, a mondanivaló is tetszett és szerintem a lezárása abszolút méltó az egész történethez (plusz elmondhatom magamról, hogy elolvastam egy újabb klasszikust), de ezen kívül sajnos nem sok mindent nyújtott nekem a Frankenstein.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiekt érdemes figyelni:
  - A teremtmény első találkozását Frankensteinnel, amelynek során beszámol eddigi tapasztalatairól.
  - Frankenstein és a teremtmény könyvvégi sorsát.

Filmkritika: Az útvesztő - Tűzpróba

Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy egy éve, Az útvesztő stáblistájának legördülése óta vártam ezt a második részt. A könyvverziót is olvastam már (igaz, kiderült, hogy a film szempontjából teljesen mindegy volt), úgyhogy már tűkön ültem az izgalomtól, és tegnap végre megtekinthettem a folytatást.
Lássuk, milyen érzéseket váltott ki belőlem a film! Spoilerek előfordulhatnak!
A történet röviden: Thomas és barátai kiszabadultak az Útvesztőből, de a VESZETT továbbra sem engedi el őket, mivel további kísérleteket terveznek végrahajtani rajtuk. Thomas azonban a lázadás mellett dönt, néhány tisztárssal az oldalán megszökik a szigorúan őrzött épületből, és az ismeretlen Perzseltföldön keresztül elindul, hogy megtalálja a Jobb Kart, azt a rejtélyes társaságot, ami a VESZETT elpusztítását tűzte ki célul...
Előre szólok, ez nem egy szép és kellemes bejegyzés lesz, mert rettentően felidegesített a film, és a könysorozat, valamint a színészek iránti tiszteletem sem fog megakadályozni benne, hogy kíméletlen legyek. Kezdjük az egészet azzal a problémával, ami igazából nem a készítők hibája, de muszáj megemlítenem. Szinkronos volt a film. Szinkronos. Feliratos verzió sehol a környéken, eredeti nyelvű, felirat nélküli verziót pedig csak Budapesten lehetett megtekinteni. Hát kösz a nagy semmit, innen a Dunántúlról, "kedves" Cinema City! Tavaly, amikor még alig volt ismert széles körben a film, akkor bezzeg képesek voltatok feliratosan vetíteni! Most, amikor hirtelen tömegek kezdenek el érdeklődni iránta, egyből leszinkronizáltatjátok, amivel nincs gond, ha legalább egy vagy két hétig, egyetlen időpontban műsorra tűztétek volna feliratosan is, azon emberek kedvéért, akik (egyébként információim szerint nincsenek olyan kevesen) szívesen nézték volna felirattal a filmet. Nagyon nem szeretném, ha ez lenne az új módi, hogy a sikeres, nagy bevételt hozó filmek ezentúl csak szinkronosan lesznek láthatóak a mozikban, mert akkor bármennyire is szeretek moziba járni, nem fogok elmenni, hanem majd az interneten keresem meg a filmeket (és szerintem nem én vagyok az egyedüli, aki ezen elgondolkodott vagy már talán évek óta ezt csinálja).
De csak ezután jött az igazi nagy baj. Ezt a filmet bűn lenne "könyvhű filmadaptáció"-nak nevezni, mert a közelében sincs annak, ami a könyvváltozatban van leírva. Alapvetően nem zavar, ha egy könyvet nem szóról szóra, hanem némi változtatásokat eszközölve adaptálnak szélesvászonra, hiszen a változatosság gyönyörködtet, de amit itt műveltek, azt nem tudom megbocsátani a készítőknek. Nagyjából három vagy négy olyan jelenet volt, amit felismertem a könyv cselekményéből, de azon kívül teljesen átírták (és szerintem elszúrták) a sztorit. Vegyük például Winston halálát! A könyvben meglehetősen csúnya véget ér, itt pedig megkarmolja egy Buggyant, és ámen. Emlékszem, a könyv olvasásakor pont azon gondolkodtam, hogy az ő halálát hogyan valósítják meg filmen, mert már olvasni is ijesztő volt. Hát nem lett belőle semmi... Aztán Teresa árulását ugyan benne hagyták, de abszolút más (teszem hozzá, buta) motivációból kifolyólag tette azt, amit tett. Olyanokra már nem is fecsérlem a karakterszámokat, hogy ki a jó ég volt az a Marcus és Mary, mi a franc volt az értelme annak, hogy ők belekerültek a sztoriba. Nem értem, mi volt a baj az eredeti alapanyaggal, miért kellett ennyire belenyúlni.
Ha megpróbálok elvonatkoztatni a változtatásoktól, sajnos akkor sem tudok túl sok pozitívummal szolgálni. A cselekmény nagyon lassan halad előre, sőt igazából semmi érdemleges dolog nem történik hőseinkkel. A korábbi kritikáimban is kitértem már párszor a klisék rossz használatára, és ezúttal is előrerángatom, mert ez a film hemzsegett az ordító és rosszul elhelyezett kliséktől. A zombis támadások mind kiszámíthatóak voltak, mert előtte rengeteget időzött a rendező azzal, hogy a csendet, a sötétet és a rémült szereplőket mutogassa. A nagy és hatásosnak szánt fordulatok borzalmasan és értelmetlenül kapcsolódtak a film szövetébe (főleg az, amikor kiderült Thomasról, hogy ő a Jobb Kar "forrása"... Mi vaaaaaaaaaannnnnn????????????... Ekkora hülyeséget!!!!! Meg hogy az immúnisok vére le tudja lassítani a Kitörés elterjedését a fertőzöttek testében.... Hát azt hittem, ott helyben megtépem magam, amikor ezt a jelenetet néztem.). A szereplők papírmasé figurák voltak, akik csak ide-oda rohangáltak ebben a nagy halom marhaságban, amit képesek a Tűzpróba filmadaptációjának hívni.
De én sem vagyok teljesen kőszívű, így azért szerencsére akadt pár jó dolog is a film kapcsán, amit most röviden összefoglalnék: volt pár remekül kivitelezett akciójelenet, ami valóban jól megkoreografált és izgalmas volt; a színészek igyekeztek a legjobbat kihozni a karaktereikből, ami leginkább a főszereplőt alakító Dylan O'Briennek, valamint a két, sorozatokból már jól ismert színészeknek, Aidan Gillennek (Janson) és Giancarlo Espositónak (Jorge) sikerült. A könyvben és az első részben olyan jól működő trió (Thomas, Newt, Minho) viszont nagyon hiányzott, alig volt közöttük valami értelmes/vicces interakció.
Ha tehát mérleget vonok a fentiekből, akkor bizony azt kell mondanom, hogy Az útvesztő: Tűzpróba egy hatalmas csalódás lett számomra. Izgalmasabb, az alapanyagot jobban tisztelő és a karakterépítés terén is sikeresebb filmet vártam, és erre ezt a.... valamit kaptam. A könyvsorozat érdekében remélem, hogy a harmadik film jobb lesz, igaz, arra már most be kell rendezkednem, hogy az is nagyban el fog térni a nyomtatott verziótól, mivel a mostani, második részben is rengeteg dolog volt a harmadikból, de ettől függetlenül reménykedem egy összeszedettebb film elkészültében.


Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
 - Szökés a VESZETT-től.
 - Az első találkozás Jorgéval (és ezen kívül a színész összes vásznon töltött percét).
 - A film végi rajtaütés a táboron.
 - Thomas és Janson közös jeleneteit (illetve a színészeket külön-külön is).


Az útvesztő: Tűzpróba (The Maze Runner: The Scorch Trials)
színes, magyarul beszélő, 132 perc
Rendező: Wes Ball
Szereplők: Dylan O'Brien, Thomas Sangster-Brodie, Ki Hong Lee, Kaya Scodelario, Aidan Gillen, Giancarlo Esposito, Rosa Salazar, Patricia Clarkson, Barry Pepper

Könyvkritika: Dan Wells - Nem vagyok sorozatgyilkos

Véget ért a nyár, elkezdődött az ősz, de az olvasási (és filmnézési) kedvem természetesen nem csappant. Ma egy olyan könyvről készül értékelés, amit még tavaly nyáron ajánlott figyelmembe egy egykori gimnáziumi osztálytársam. Spoilerveszély a továbbiakban!
John Cleaver 15 éves, szociopata srác, akinek legkedvesebb időtöltése a hullák bebalzsamozása, tanulmányozása, illetve a híres-hírhedt sorozatgyilkosokról való állandó olvasás. Előbbi hobbiját annak "köszönheti", hogy az édesanyja egy temetkezési válllalatot üzemeltet, így John már gyermekkora óta él ebben a környezetben. Főhősünk lakhelye, az álmos kisváros, Clayton egyszeriben borzalmas halálesetekkel szembesül, Johnban pedig felébred a kíváncsiság és elkezd nyomozni a titokzatos sorozatgyilkos után...
A történet egyes szám első személyben, John elbeszélésében íródott, valamint a könyv borítója is olyan dizájnt kapott, mintha a fiú egyik jegyzetfüzetét lapozgatnánk, amiben a legmélyebb titkait tárja fel előttünk. Ezzel együtt jár az is, hogy John lelkivilágába, gondolatmenetébe is nagyobb betekintést kapunk. De beszéljünk egy kicsit magáról a cselekményről! Amikor megtörténik az első gyilkosság, és megérkezik a hullaházba a holttest, John máris arra a következtetésre jut, hogy Claytonban egy sorozatgyilkos garázdálkodik, és a további gyilkosságok arra késztetik, hogy elkezdjen nyomozni a tettes után. Gondos munkáját siker koronázza, s onnantól már csak az a kérdés, hogyan sikerül elkapni a sorozatgyilkost és ezáltal megmenteni Clayton polgárait.
Nem nagyon voltak elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, de pár oldal elolvasása után rájöttem, hogy az én ízlésemnek túl sok ez a történet. A hullák bebalzsamozásának részletes leírásai elrettentőek voltak, Johnt egyáltalán nem tudtam megkedvelni, és a sztori fordulatán is csak nevettem egyet kínomban. Egy démon, komolyan? Egy viszonylag realistának ábrázolt műbe miért kellett természetfeletti szálat keverni?
Azért volt egy-két dolog, ami miatt nem volt teljes időpocsékolás az olvasás: a híres sorozatgyilkosok megemlítésével elérte az író, hogy kíváncsi legyek, és utánuk nézzek, Johnt is sikerült úgy-ahogy megkedvelnem a könyv végére, viszont nagyon sajnáltam dr. Neblint, talán ő volt az egyetlen karakter, akivel tudtam szimpatizálni egy kicsit.
Összefoglalva tehát, csak annyit tudok mondani, hogy részemről jó nagy melléfogás volt ez a könyvválasztás, máskor körültekintőbben fogok utánanézni az ismerőseim által ajánlott köteteknek :) Ha valaki kedveli a hasonló témájú, sorozatgyilkosos-nyomozós történeteket, és gyomra is van hozzájuk, annak tudom ajánlani, a hozzám hasonlók viszont inkább kerüljék el ezt a művet, és keressenek valami könnyedebb témájú olvasmányt!


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A híres sorozatgyilkosok említéseit.
  - A fejtegetéseket John nevéről.
  - A borítót. Nagyon ötletes.

Könyvkritika: Veronica Roth - Négyes

Még mielőtt rátérnék a bejegyzés tárgyára, szeretnék pár szót szólni a mai napról. Ma van ugyanis a blogom első születésnapja, ami nagy öröm számomra. Egy évvel ezelőtt kétségekkel és önbizalomhiánnyal küszködve indítottam útjára internetes naplómat, melynek céljául könyv-, film- és sorozatkritikákat, valamint fontosabb filmes információk kommunikálását tűztem ki. Úgy érzem, nagyjából teljesítettem is a célkitűzést és ezt a továbbiakban is szeretném fenntartani. Bár nem sok ember tud blogom létezéséről, mivel önreklámban nagyon visszahúzódó és félénk vagyok, ennek ellenére már úgy a szívemhez nőtt, hogy nehezen tudnám egyik napról a másikra abbahagyni az írást és megszüntetni a blogot. A jövőre nézve a terveim következők: 1. a blog rendszeres szerkesztése, frissítése 2. az önreklám kiszélesítése 3. egy új, magasabb szintre lépni a blogolás világában, ami alatt a videóbloggerkedést értem. Utóbbihoz sajnos (egyelőre még) nem áll rendelkezésemre megfelelő technikai háttér, így erről bővebben nem tudok nyilatkozni, de egyszer mindenképpen szeretném ezt a formát is kipróbálni, és ezáltal szélesebb közönséghez is eljutni. Akik eddig is – akár szándékosan, akár véletlenül – megfordultak a blogomon, ismeretlenül is köszönöm nekik, hogy erre jártak és remélem, jönnek még máskor is, és akkor esetleg véleményt is mondanak eddigi munkásságomról. Az ismerőseim köréből pedig köszönöm azoknak az embereknek, akik szintén beleolvastak egyik-másik írásomba és csupa-csupa pozitív visszajelzést és bátorítást küldtek felém. Remélem, ti továbbra is kitartotok mellettem és segítetek, ha néha elakadok ezen a göröngyös úton.
Térjünk is vissza a ma tárgyalt könyvhöz! Ahogy ígértem, ma A beavatott-sorozat kiegészítő kötetéről, a Négyesről fogok szólni pár keresetlen szót. Maga a könyv négy novellából és három rövid jelenetből áll össze, így nem szándékozom túl hosszan fejtegetni a véleményemet. Némi cselekményleírás előfordulhat!
Kezdjünk is neki! A novellákban Négyes múltjáról tudhatunk meg pár új dolgot, illetve az egyik történet A beavatott cselekményével párhuzamosan zajlik. Az első novella Négyes alkalmassági vizsgájáról, apjához fűződő viszonyáról és a Választási Ünnepségről szól. Sok újdonságot nem tartalmaz, pár apróság van, amiről a trilógiából nem szerezhettünk tudomást. A következő novellában azt olvashatjuk, Négyes miként élte meg a Bátrak felavatási próbáját, illetve hogyan is kapta a becenevét. Ez gyakorlatilag olyan volt, mintha Tris felavatási próbáját olvastam volna újra, csak más szereplőkkel, és ez a tény zavart is, mert csak ismétlésnek éreztem az egészet. A harmadik novellában Négyes tudomást szerzett az édesanyjáról, a negyedikben pedig azon rágódott, hogy egy fontos információval a birtokában mit tegyen. Ezek után következett három exkluzív jelenet, amely A beavatottban is szerepelt, csak ezúttal Négyes szemszögéből láttunk mindent. Sajnos ezekben a jelenetekben sem találtam semmi érdekeset vagy izgalmasat, így csalódottan tettem le a kötetet.
Azon gondolkodtam el, hogy talán nekem elég volt annyi Négyes múltjából, érzelmi világából, amit A hűségesből tudhattam meg, és ezért éreztem kevésnek a kiegészítő könyvet. Volt ugyan pár új információ, de alapvetően nem találtam meg igazán Négyest a leírt történetekben. Még az exkluzív jelenetekben sem láttam azt a fiút, akit úgy gondoltam, ismerek a trilógia alapján. Persze lehet mondani, hogy Négyes ekkor még nem volt az, aki a trilógia során lett, de ettől függetlenül azért lehetett volna részletesebben is kidolgozni a karakterét.
Összefoglalva tehát, a várakozásaimon alul teljesített a Négyes című könyv, szerintem ilyen formában a kiadása is felesleges volt: vagy írta volna bele az írónő valamilyen módon a fontosabb adatokat a trilógiába, vagy készített volna inkább egy olyan gyűjteményes kötetet, amiben a főbb szereplők mindegyikéről szerepelt volna két-három novella, és így mindegyikőjüket jobban megismertük volna. A Négyes-rajongóknak gondolom az én véleményemtől függetlenül tetszeni fog a könyv, a többieknek meg azt tanácsolom, hogy ne várjanak túl sokat tőle, mert lehet, hogy csalódni fognak.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A borítót. Nagyon ötletes.
  - A Kihívás nevű játék izgalmai.
  - A rejtvénybe oltott üzenet, és aki mögötte van.
  - Négyes ellátogat az apjához.

Könyvkritika: Veronica Roth - A hűséges

A beavatott-sorozattal még tavaly szeptemberben ismerkedtem meg, amikor megnéztem az első könyvből készült filmet, majd következett idén márciusban a második könyv filmváltozata, végül pedig áprilisban a könyvsorozat olvasásába is belekezdtem. A ma tárgyalandó könyv ennek a sorozatnak az utolsó kötete. Korábbi kritikáimat az első két kötetről itt és itt találhatjátok meg.
Lássuk hát, miről is szól A hűséges! A csoportokra osztott társadalom végleg feloszlott, kiderült, hogy a kerítésen túl létezik egy másik világ. Tris és Tobias néhány társukkal együtt elindulnak, hogy felfedezzék a kinti világot, de hamarosan rájönnek, hogy nem minden olyan szép és jó, mint amilyennek látszik… Én magam sajnos belefutottam egy nagyon fontos spoilerbe a könyv végét illetően, de titeket szeretnélek megkímélni tőle, ezért most szólok, hogy a továbbiakban spoilerek előfordulhatnak!!!
Ami a leginkább tetszett az elbeszélésmódban, az a kettős szemszög bevezetése volt: változatossá tette az elbeszélést, hogy ezúttal Tobiast is jobban megismerhetjük, s egyben a történetmesélés határai is kitágultak, mivel így el lehetett mesélni olyan történéseket, ahol Tris nem, Tobias viszont jelen volt. Kapcsolatuk meglehetősen hullámzott, de ennek ellenére imádtam a közös jeleneteiket, és továbbra is ők az egyik kedvenc párosom, ha a disztópiákat vesszük. A kerítésen túli világban megismerhettük a Genetikai Jóléti Hivatalt, és fény derült az igazságra Trisék városát illetően. A fordulat jó volt, a magyarázata is elfogadható, utána viszont szerintem túlságosan hosszú időt töltött a sztori a Hivatalban úgy, hogy közben csak álltunk egy helyben, és semmi nem történt. A Hivatal gonoszsága, a velük szemben szerveződő ellenforradalom is jó ötlet lett volna, ha nem pár oldalnyi eltéréssel jutnak tudomásunkra ezek az információk, mert így elsietettnek és talán klisésnek is hatott. A könyv közepén leült a cselekmény, már ott tartottam, mindegy, hogyan, de érjen már véget a történet. Aztán elkészült a nagy terv, melynek célja a Hivatal memóriaszérummal való újraindítása lett, és bár nem ájultam el ettől a fordulattól, innentől legalább megint beindultak a dolgok. És akkor most még egyszer figyelmeztetem olvasómat, hogy ha idáig el is jött, itt mindenképp torpanjon meg, ha nem szeretné előre tudni a könyv végét. Ahogy mondtam, sajnos még tavasszal láttam meg a moly.hu oldalon, hogy mi a történet vége, és rendesen kiakadtam azon, hogy így elrontották nekem az élményt. Ahhoz képest nekem nem volt semmi bajom a végével, szomorú volt, az igaz, de szerintem Tris ezáltal lett igazán erős karakter. Sőt, tegnap tűnődtem el azon, hogy amikor meghozta ezt a döntést, akkor azzal annak a két csoportnak a tulajdonságait mutatta meg, amikhez ő élete során tartozott: Önfeláldozóként cselekedett, amikor Calebet megmentette, és Bátor volt, amikor képes volt besétálni a halálszérumos szobába. Sokak fennakadtak a tényen, hogy pont a főhősnő halt meg, és ezzel elveszett a happy end lehetősége, de én úgy gondolom, ennek így kellett lennie.
A karakterelemzések mindig szerves részeit képezik beszámolóimnak, következzen most hát rövid összefoglaló róluk! Trisről már a korábbi köteteknél elmondtam, hogy nagyon kedvelem, amiért ilyen erős, önálló főhősnő, és ez most sem volt másképp. Tobiast ebben a könyvben fogadtam el véglegesen kedvencnek, mivel a váltott szemszögű elbeszélésnek köszönhetően itt ismerhettük meg az igazi benső énjét. Christina és Uriah is közel kerültek a szívemhez, és sajnáltam, ami Uriah-val történt, mert én végig szurkoltam, hogy hátha esetleg összejönnek. És akkor most jöhet a fangirlködés. Szerintem senki nincs A beavatott-sorozat olvasói között, aki azt mondaná magáról, hogy neki Peter a kedvenc szereplője. Vagyis de, egyvalaki biztosan van. Én. Persze először én is gyűlöltem, mivel egy kegyetlen szemétláda volt, de a második részben valamiért elkezdtem szimpatizálni vele, s itt, a befejező könyvben már visszavonhatatlanul megkedveltem, és ha csak pillanatokra is, de számomra felvillant az a fiú, aki nem kegyetlen és pszichopata, hanem olyan, amilyen Peter talán igazán lehetne egy másik életben. Ezért is értek egyet a döntésével, mert szerintem neki ez volt megírva az elejétől fogva, és volt ezzel kapcsolatban két jelenet a könyvben, amiket nagyon a szívembe zártam. Ja és hogy ez a pár mondat miért számít fangirlködésnek? Tudjátok ti, hogy ki játssza Petert a filmváltozatokban? Nem? Akkor javaslom, hogy lapozzátok fel A beavatott sorozat: A lázadóról, a Whiplashről és A fantasztikus négyesről írott kritikáimat, azokban hosszasan beszélek erről a tehetséges fiatalemberről.
Némi önreklám, a bejegyzés tárgyától való eltérés és virtuális nyálcsorgatás után foglaljuk össze röviden, mit is gondolok A hűségesről, illetve magáról a sorozatról! Önmagában ez a könyv vegyes érzelmeket hagyott bennem: az alapötlete tetszett, a megvalósítás néha nem sikerült túl jól, de összességében egy rendes lezárásnak lehettünk tanúi. Ha a sorozatot vesszük, a kiindulási pontja kifejezetten tetszett, a történet menete azonban nem mindig. A szereplők alaposan kidolgozottak és részletes megírtak voltak, kaptunk egy valóban erős főhősnőt, egy hiteles szerelmi szálat és egy újabb disztópikus világot. Jó utazás volt, örülök, hogy megismerhettem közelebbről is A beavatott-sorozat világát, és sok bölcsességgel gazdagodtam, valamint általánosságban elmondható, hogy ha valaki elolvassa ezt a sorozatot, akkor utána átértékel magában pár dolgot önmagát, a világot, az emberi kapcsolatait illetően. Jó szívvel ajánlom mindenkinek, hogy vesse bele magát ebbe a világba, mert nem fog csalódni!
(A sorozatnak létezik egy kiegészítő kötete, ami Tobiast/Négyest mutatja be részletesebben, a terveim szerint a következő kritika arról fog szólni.)


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Tris és Tobias közös jeleneteit.
  - Tris megismeri édesanyja múltját.
  - Tobias és Peter viszonyát a könyv során. Két közös jelenetük is van, ahol szakadtam a nevetéstől.
  - Peter végső döntését.

Filmkritika: A fantasztikus négyes

Az egy hónappal ezelőtti  A Hangya-kritika után ismét egy filmmel jelentkezem, még pedig az általam nagyon várt A fantasztikus négyessel, amit múlt szombaton volt szerencsém megtekinteni. Hogy miért is vártam annyira? Nos, ha jól emlékszem, pár korábbi filmkritikában már utaltam rá, de azért elmondom megint röviden: egyrészről érdekelt is a film, mivel mostanában eléggé rákaptam a képregény-adaptációkra, másrészről pedig játszik ebben a filmben egy fiatalember, akinek február óta nagy rajongója vagyok. Aki még nem jött rá, kire gondolok, majd rájön később a bejegyzésből, vagy olvasson bele a korábbi kritikáimba, hátha ott megleli a megoldást! :)
A történetről: Adott egy fiatal zsenipalánta, aki saját maga barkácsol össze egy teleportálógépet. Évekkel később felfigyelnek a találmányára, és így kerül be egy csapatba, amelynek célja a dimenziók közti utazás. Csapattársai egy hozzá hasonló zseni, egy szótlan, zenerajongó lány és egy sebesség-és adrenalinfüggő srác. A gép elkészül, ám az első próba során balesetet szenvednek, és drámai változáson mennek keresztül…
Sokat olvastam a filmről a megtekintése előtt, hiszen Amerikában már augusztus elején bemutatták, míg hozzánk egy héttel később jutott el. Nem voltak túl pozitívak a visszajelzések, sokan összecsapottnak, kidolgozatlannak tartották a forgatókönyvet, ami egyáltalán nem méltó az alapanyagához, és Amerikában már szinte biztos bukásnak könyvelték el. Nem szoktam hagyni, hogy befolyásoljanak a kritikák (persze azért meghallgatom/elolvasom őket), elvégre van nekem saját véleményem, de ezúttal eléggé beleéltem magam abba, amit olvastam és féltem, hogy a kritikáknak lesz igazuk. És azt kell mondjam, hogy bár nekem kifejezetten tetszett a film, értem, mire gondoltak a kritikaírók, és bizony néhány dologban igazat kell adnom nekik. De kezdjük az elején! A történet nem volt rossz, a tudományos részeket is viszonylag érthetően adták a tudtunkra, a szereplők közti kémia is működőképesnek tűnt, a baleset kellőképpen ijesztőre sikerült, a vizualitással sem voltak problémák, de valami hiányzott, ami igazán összetartotta volna akár a csapatot, akár magát a filmet.  Nem tudom pontosan megfogalmazni, mire gondolok, de volt pár jelenet, főleg a film második felében, ahol egymást követték az események, de túl gyorsan, mindenféle átmenet nélkül. Plusz a főgonosz rettentően sablonosra és kidolgozatlanra sikeredett, a motivációja sem volt megfelelően bemutatva, egyszerűen csak vették a karaktert, gonosszá tették, de nem magyarázták meg, tulajdonképpen miért csinálja ő azt, amit. Ha már kitértem az egyik szereplőre, akkor megyek is tovább ezen a vonalon, és beszélek kicsit a főszereplőkről. Nem volt velük különösebb bajom, sőt szerintem ők az egyik legerősebb pozitívumai az egész alkotásnak. És most következzen egy kis fangirlködés, mert egy komolynak tűnő beszámolót illik ilyen betoldással feldobni. Reed Richards szerepében tűnik fel a jelenlegi egyik kedvenc színészem, Miles Teller, és mit is mondhatnék? Most sem hibázik, ahogy azt az eddigi filmjeiben sem tette. Karaktere érzelmi változásait egy apró rezdüléssel, egy nézéssel képes volt megmutatni, mindenféle teatralitás nélkül. Elfogultság ide vagy oda, de számomra az ő alakítása emelkedett ki leginkább a négyes tagjai közül. A többiek is hozták a szerepüket, náluk mindössze az volt a gond, hogy a karakterük nem volt részletesen kibontva, alig tudtunk róluk valamit, és erről a tényről a játékuk sem tudta elvonni a figyelmemet. A trailerek alapján arra számítottam, Johnny lesz a nagy mókamester, ahhoz képest talán ha három poént hallottam tőle az egész film alatt. Sue-nál a hátteréről elhangzott információkat keveselltem, és Bennel is ugyanez volt a problémám, valamint a Reeddel való barátsága sem lett olyan hangsúlyos, mint amire számítani lehetett. Nagy szerencse, hogy jó színészeket találtak meg a szerepekre, különben ezek a hiányosságok még inkább megmutatkoztak volna. A történetre visszatérek egy mondat erejéig: sok klisés megoldás volt, amivel nem lenne semmi baj, mivel a mai szuperhősös filmek nagy többsége operál valamiféle jól bevált fordulattal, de ott legalább olyan csomagolásban tálalják, hogy nem feltétlenül gondolsz rögtön a klisésségre. A fantasztikus négyes esetében a „meghal egy személy, akit a csapat tagjai ismernek, és ez kovácsolja össze őket” klisé nem működött úgy, ahogy kellett volna. Igen, érzelmes jelenet volt, és valóban azután kezdtek el együttműködni, de az átmenet túl gyors volt, és nem volt semmi körítés, ami elvonta volna a figyelmet erről a nyilvánvaló történetrészről.
Vonjunk hát mérleget: vajon jó film A fantasztikus négyes, vagy a készítői sajnos alaposan mellényúltak? Véleményem szerint valahol a kettő között lehetne elhelyezni az alkotást. Vannak hibái, több is, mint egy hasonló műfajú filmnek, látszik, hogy nem gondoltak át mindent alaposan a forgatókönyvben, hiányoztak fontos adalékok, mint például az igazi azonosulás a szereplőkkel vagy a humor. Akció sem volt sok, de ami volt, legalább tisztességesen lett összerakva. Viszont a színészek megtették, amit tudtak és nálam gyakorlatilag ők, illetve pár igazán remek jelenet mentették meg a filmet. Egy jól sikerült, minden ízében szórakoztató filmet keresel egy nyári kikapcsolódásra? Lehet, hogy nem ezt a mozit kéne választanod. Egy nem tökéletes, de ügyesen próbálkozó filmmel is megelégszel, amivel szintén kikapcsolódhatsz, igaz, nem leszel tőle teljesen elájulva (talán csak egy színésztől, tőle viszont nagyon), de reménykedsz, hogy talán lesz folytatása, ami jobban sikerül? Nos, ez esetben tudom ajánlani számodra A fantasztikus négyest, mivel jómagam is ebbe a csapatba tartozom.


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Reed szelfizik.
  - A baleset utáni első pillanatok, illetve az ébredés, amikor rájönnek, hogy megváltoztak.
  - A Doom-mal folytatott filmvégi harc.
  - Csapatnevet kitalálni nem is olyan egyszerű.


A fantasztikus négyes (Fantastic Four)
színes, magyarul beszélő, 100 perc
Rendező: Josh Trank
Szereplők: Miles Teller, Kate Mara, Jamie Bell, Michael B. Jordan, Tim Blake Nelson, Reg E. Cathey, Toby Kebbell