Sorozatkritika: Időutazók

A minisorozatos kitérők után visszatértem a „normális” sorozatok világába, ahol épp a héten értem a végére egy érdekes alaptörténetű, ám eléggé hányatott sorsú sorozatnak. Öveket becsatolni, és lássuk, mennyire volt jó ötlet beleugranom ebbe az időutazós kalandba!
A történetről röviden: Miután egy terrorista ellop egy igen értékes időgépet azzal a céllal, hogy megváltoztassa a történelem fontos pillanatait, egy katonából, egy pilótából és egy történészből összeállított csapat kapja a feladatot, hogy állítsák meg, s közben védjék meg a történelmet kerül, amibe kerül…

Pár évvel ezelőtt találkoztam először a sorozattal, annak a kedves barátnőmnek köszönhetően, akit kb. minden második sorozatos bejegyzésemben említettem már, mint az aktuális sorozattal megismertető vagy figyelmemet rá felhívó személyt. Ebben az esetben is úgy kezdődött, hogy pár epizódot megnéztem vele, de akkoriban különösebben nem kötött le, az eltelt évek során azonban jobban elkezdett érdekelni a történelem (igaz, elsősorban az angol történelem), s emiatt döntöttem úgy, hogy adok még egy esélyt a sorozatnak. Megmondom őszintén, eleinte azt hittem, a komplett világtörténelem lesz a középpontban, de azután sem keseredtem el, hogy kiderült, csak az amerikai történelemre fognak fókuszálni, kíváncsian vártam, milyen történelmi események kerülnek majd sorra, amikről esetleg tanulhatok valami újat. Az első részek során ezért főleg a szereplők által meglátogatott korszakokra, a történelmi momentumokra figyeltem, maga az időutazás egyébként is nehezen felfogható volt az én reáltudományokat teljes mértékben elutasító agyamnak, s ugyan a vonatkozó szabályokat értettem, mégis azt éreztem, hogy az egész időutazósdit csak látványosságnak szánták, de a pontos tudományos hátterébe már nem gondoltak bele, aminek számos logikai buktató lett az eredménye. Oké, hogy a különböző történelmi korokra és az abból következő társadalmi, politikai mondanivalóra akarták helyezni a hangsúlyt, ugyanakkor legalább ekkora szerepet kaptak olyan filozófiai kérdések, mint hogy ha lehetőségünk adódna rá, megváltoztatnánk-e a történelmet, viszont ha megtennénk, azáltal lehet, hogy más kardinális pillanatok is megváltoznának, s így a jelenünket kockáztatnánk, ehhez pedig szerintem nem ártott volna jobban körüljárni az időutazás témakörét. Az egyes epizódok mind egy bizonyos esemény köré épültek fel, melyet az időgépet ellopó Garcia Flynn mindenáron meg akart változtatni, az őt üldöző csapat pedig megpróbálta megállítani ebben, közben azonban szép lassan kibontakozott egy titokzatos szervezet, a Rittenhouse története, egy hatalomra vágyó rejtélyes társaságé, amely Flynn bosszúhadjáratának igazi célpontja volt.

Erről a rejtélyes társaságról viszonylag kevés információt kaptunk, ám arra pont elég volt, hogy rájöhessünk, ki is a sztori igazi gonosza. Aztán egy megdöbbentő, kérdéseket felvető, alapvetően azonban izgalmas befejezéshez érkezett az első évad. És itt álljunk is meg egy szóra, hogy pár mondat erejéig kitérhessek rá, miért is neveztem „hányatott sorsúnak” az Időutazókat a bevezetőben. Nos, az első évad után elkaszálták a sorozatot, mivel a gyártója nem volt elégedett a nézettséggel. Erre a rajongók elindítottak egy online petíciót, melyben a sorozat folytatásáért kampányoltak, ennek eredményeképp nagyjából egy év elteltével visszatért a sorozat a második évaddal, amit tíz rész után megint elkaszáltak, hónapokkal később azonban adtak neki egy karácsonyi dupla epizódos lezárást. Azért meséltem ezt el, mert szerintem ez az egész hercehurca eléggé meglátszott a második évadon. A cselekményvezetésen érződött, hogy semmi igazán jó ötletet nem volt idejük kitalálni, egyszerűen fogták az első évad koncepcióját, és csavartak rajta egyet: mostantól nem Flynnt üldözték, hanem a Rittenhouse-t, de ugyanúgy a történelem megváltoztatásának megállítása volt a cél, mint eddig. Ezzel még nem lett volna nagyobb bajom, hiszen más sorozatnál is tapasztaltam már, hogy az első évadokban már bevált ötleteket hasznosítanak újra, idővel azonban képesek a megújulásra, itt is igazából a kidolgozatlanság zavart, egyszerűen látszott, hogy hirtelenjében összedobáltak mindent, ami eszükbe jutott, s ebből az átgondolatlanságból egy majdnem megbocsáthatatlan katasztrófa jött létre. Szerencséjükre akadt néhány jó ötletük, ami mentette a menthetőt: az első évadban összecsiszolódott csapat most sem okozott csalódást, ahogy korábban jó volt nézni a kialakuló csapatdinamikájukat, most jó volt látni, ahogy ez a dinamika még tovább fejlődik, alkalmanként ugyan megakad, de csak azért, hogy utána még erősebbé váljon. Külön tetszett, hogy a mellékszereplők több figyelmet kaptak: bár Jiya esetében az előző évadban belengetett aduászt, az időközben kialakult különleges képességét nem aknázták ki megfelelően, Connorral és Christopher ügynökkel együtt közelebb hozták őket a nézőkhöz akár az érzelmeik, akár a múltjuk részletesebb kifejtésével. Szintén egy óriási pozitívum volt, hogy sokkal többször kerültek elő a társadalmi különbözőségek problémái: míg az első évadban helyenként egyfajta poénként kezelték, hogy Rufusnak színesbőrűként a múltban nem egyszer kellett meghúznia magát a rasszizmus miatt, ezúttal nagyobb és fontosabb szerepet szántak a kisebbségeknek, illetve a nőknek. A jelenben Jiya és Christopher ügynök egyszerre reprezentálta mindkettőt, hiszen bevándorló családok leszármazottai voltak, ráadásul nők, az időutazó csapat egyetlen női tagja, Lucy, a történész is főként az erős női történelmi alakokat kedvelte, de ő maga is azzá vált a csapatban végzett fáradhatatlan munkája során, és a múltbeli részekben is gyakrabban jutottak főszerephez a nők. Ezért is annyira frusztráló, hogy hiába hirdették az egyenlőséget, a toleranciát az epizódokban, az előtérbe helyezett cselekmény súlytalan és érdektelen volt, amit még elviseltem volna, ám közben megérkeztek a szerelmespárok körül kialakuló személyes drámák, melyeknek olcsó és kiszámítható húzásait még a brazil szappanoperák is megirigyelhették volna. Magam sem tudom, miért akadtam ki rettenetesen ezektől, de a rengeteg huzavona, drámázás, egyik pillanatban veszekszünk, másik pillanatban szeretjük egymást-hozzáállás nálam alaposan megtépázta a sorozat megítélését. Amit Jessicával kapcsolatban megléptek, akár még meglepő is lehetett volna és okozhatott volna bonyodalmakat, de az átlátszó tálalása, a direktbe tolt drámaisága miatt borzalmas és csalódást keltő volt. Az évad és egyben a sorozat lezárása a fan service-t részesítette előnyben a visszatekintő montázsokkal és a visszautalásokkal, viszont Flynn karaktertörténetét remekül fejezték be, és alapvetően a sorozat is tisztességes és szép befejezést kapott, bár tetszett, ahogy az utolsó jelenettel megpedzegették, hogy a harc talán mégsem ért véget.

 

A mellékszereplőkről már esett szó, de ne feledkezzünk el főhőseinkről sem! Lucy, a csapat történésze nagyon összetett és izgalmas figura volt, némi anyakomplexussal, aki imádta a történelmet, és ugyan végig ragaszkodott hozzá, hogy meg kell védeniük, sokszor megkérdőjelezte önmagát, az esetleges apró változások is sokat foglalkoztatták, hogy mit kezdjen azzal, hogy aki eddig fontos történelmi alak volt, már csak az ő emlékezetében az. Az ő karakterfejlődése volt az egyik leglátványosabb, jó volt látni, ahogy egyre elszántabb, határozottabb lett, és azok a részek tetszettek a leginkább, amikor a női történelmi alakokért harcolt. Bevallom, számomra néhányszor megkérdőjelezhető volt, hogy bizonyos eseményekről mindent tudott az utolsó részletig, másról meg alig, aztán amikor a dramaturgia megkívánta, hirtelen eszébe jutottak a dolgok, ettől függetlenül remekül megírt szereplő volt. Wyatt-tel már az első pillanatban tapintható volt köztük a kémia, s kifejezetten örültem neki, hogy a készítők egyáltalán nem siették el a kapcsolatukat, hanem szép lassan, apró lépésekben bontották ki (nem mellesleg, Wyatt tökéletes eye-candy alapanyag volt :DDD). Rufusban a humora és az esze mellett a rengeteg popkulturális és geek beszólásait bírtam, valamint a párválasztását is legalább annyira szerettem, mint Lucy és Wyatt románcát. Flynn egy újabb ékes példája volt annak, hogy a sorozatokban mindig a rosszfiúk kapják a legjobb háttértörténeteket. Eleinte nem tűnt többnek egy gátlástalan gyilkológépnél, de ahogy egyre több mindent megtudtunk a múltjáról, a motivációjáról, egy magányos, sebzett ember képe rajzolódott ki előttünk, s ahogy már írtam, szerintem a sorozat egyik legjobb ötlete volt az ő szálának a befejezése.

Összességében nézve nem bánom, hogy adtam egy esélyt a sorozatnak. Az alaptörténete egész jól indult, a karaktereit könnyen meg lehetett kedvelni, a történelmi korokba való kalandozások során megismerhettem jó pár fontos történelmi alakot, s az ezek kapcsán felvetődő szociális problémák bemutatása is érdekes és egyben elgondolkodtató volt. Sajnos azonban még ezen pozitívumok sem segítettek az összecsapott második évadon, véleményem szerint jobban jártunk volna, ha békén hagyják a sorozatot, s a rajongók színes képzeletére bízzák, mi minden történhetett volna még a csapattal. Hibái és hiányosságai ellenére egyszeri kikapcsolódásnak nem rossz, akinek felkeltette az érdeklődését az alapsztori, annak tudom ajánlani, mindössze 28 rész az egész, a jelenlegi járványügyi helyzetben remek darálási lehetőség.

Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az első időutazást.
  - A híres történelmi alakok felbukkanását.
  - A popkultúrából merített neveket, amiken a csapat a múltban bemutatkozik.
  - A Lucy és Wyatt közti kémiát.
  - Rufusnak szinte sosem áll be a szája, de ez így van jól. :)
  - Az alkalmakat, amikor nem csak a megszokott csapattagok utaznak.
  - A befejező epizódot.


Időutazók /Timeless/ (2016-2018)
színes, feliratos, 45 perc
Rendező: Greg Beeman, John F. Showalter, Holly Dale, Neil Marshall, John Terlesky
Szereplők: Abigail Spencer, Matt Lanter, Malcolm Barrett, Claudia Doumit, Sakina Jaffrey, Paterson Joseph, Goran Visnjic, Annie Wersching, Susanna Thompson

Christopher Nolan elmejátékai 1. rész - Mementó

Christopher Nolan évek óta a kedvenc rendezőm. Ha jól emlékszem, az Eredet volt az első film, amit láttam tőle, majd ezt követték további alkotásai is, ugyanis nagyon megtetszett a rendező egyedi stílusa, elsősorban a rendhagyó elbeszélési módja, valamint az, ahogy nemcsak szereplői, de a néző agyával is alaposan eljátszadozott. Amikor tavaly decemberben kiadták legújabb filmje, a Tenet első előzetesét, egyből eszembe jutott az Eredettel való párhuzam (a trailerről szóló cikkek nagy része szintén ezt a filmjét emlegette), s akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy elindítok a blogomon egy négyrészes sorozatot, melyben eddigi filmográfiájának azt a három darabját fogom bemutatni, amik szerintem a leginkább rokoníthatók legfrissebb filmjével. Ez egyrészt remek alkalmat kínál nekem arra, hogy újranézhessem a kedvenc filmjeimet tőle, másrészt pedig remélhetőleg olyanokkal is megismertethetem őket, akik esetleg eddig még nem hallottak róluk. A sorozat zárófilmje pedig természetesen a Tenet lesz, amelynek júliusi premierdátumát egyelőre még tartja a stúdió, de a jelenlegi járványügyi helyzet miatt előfordulhat, hogy egyéb, általam nagyon várt filmek mellett végül ezt is csak ősszel lehet majd megtekinteni. A lényeg, hogy akármikor adják a mozik, mindenképpen fogok róla bejegyzést írni.

A történetről röviden: Leonard Shelbynek egy múltbeli sérülés miatt nincs rövidtávú memóriája, vagyis az agya nem képes új emlékeket eltárolni. A férfi tetoválások, fényképek és jegyzetek segítségével kiépített magának egy megbízható rendszert, mellyel az a legfőbb célja, hogy megtalálja azt az embert, aki megölte a feleségét, s egyben az ő memóriáját is tönkretette…

Sokadszori alkalommal néztem újra ezt a filmet, így értelemszerűen hiányzott az újdonság varázsa, feltűntek apróbb hiányosságok, logikai buktatók, de igyekszem ezektől függetleníteni magam, s egy figyelemfelkeltő ajánlót írni. Ami már az első nézés alkalmával is lenyűgözött, s amit Nolan egyéb filmjeiben is szeretek, az az egyedi cselekményvezetési stílusa; a rendező ugyanis szeret azzal játszani, hogy a történetet nem a megszokott módon meséli el. Ennek egyik legextrémebb példája jelen film, mivel itt a filmek többségét jellemző linearitás helyett nonlineárisan, vagyis visszafelé követhettük a történéseket. A fordított időrendben bemutatott események elsősorban azt a célt szolgálták, hogy mi, nézők jobban átérezhessük, milyen lehet Leonard élete, aki számára - az egyik szereplőt idézve - „Minden visszafelé történik: tudja, mit fog most csinálni, de nem tudja, mit tett éppen.” A magam részéről többedik megnézés ide vagy oda, bizony kaptam egy kis fejfájást a sok koncentrálás miatt, mert amellett, hogy az elbeszélői mód okán óhatatlanul belehelyezkedtem Leonard helyébe, a színes, visszafelé haladó jelenetek mellett még ott voltak a párhuzamosan futó fekete-fehér jelenetek, amik egyfajta flashback (visszatekintő)-szekvenciaként működve jobb betekintést engedtek Leonard rendszerébe, de egyben tovább bővítették a történetet is. A gyilkos utáni kutatása során megismerhettük a főszereplő tetoválásokra, polaroid fényképekre és jegyzetekre épülő „memóriáját”, valamint két fontosabb mellékszereplőt, akik egymástól függetlenül, a maguk módján próbáltak segítségére lenni a nyomozásban.

Csakhogy vele ellentétben nekünk, nézőknek a film egészére is
rálátásunk volt, ezáltal szép lassan elkezdtük összerakni nemcsak a főhős kirakósát, hanem a filmét is, s hamarosan rádöbbenhettünk, hogy valójában egy önös érdekekre épülő, manipulatív játszma tanúi vagyunk. Spoilerek nélkül ezt nehéz lenne részletesebben tárgyalni, s függetlenül attól, hogy húszéves a film és valószínűleg tele van az internet a fordulataival, én nem szeretném elrontani az élményt, úgyhogy nem megyek bele mélyebben a történet ecsetelésébe. Apró érdekesség, hogy a filmnek létezik egy „normális” verziója is, valaki ugyanis a linearitásnak megfelelően illesztette egymás után a jeleneteket. Nekem nem volt szerencsém ehhez a változathoz, bár őszintén szólva nem is nagyon törtem magam, hogy felkutassam, egyrészt mert szerintem ez a film így az igazi, másrészt pedig ha úgy van, gondolatban én magam is át tudom rendezni a sorrendet. Amit egyébként meg is tettem a filmnézés után, s arra a következtetésre jutottam, hogy igazából ennek a filmnek a rendhagyó történetmesélés az egyetlen valódi erőssége, anélkül csupán egy közepesen érdekes thrillernek lehetne nevezni, sőt a meglepetések nagy része el is tűnne a sztoriból, hiszen már az elejétől tudnánk a szereplők pontos motivációit, és a fő mondanivaló az emberi elme összetettségéről, az emlékekhez való ragaszkodásról, azok fontosságáról, esetleges eltorzításáról sem lenne olyan erősen elgondolkodtató, mint jelen esetben.

A karaktereket illetően már esett szó arról, hogy a cselekményvezetés okán Leonardhöz kerülhettünk a legközelebb, illetve róla tudtuk meg a legtöbb információt (amik a sztori előrehaladtával egyre megkérdőjelezhetőbbé váltak), mellette azonban volt még két ember, akikkel együtt egy meglehetősen összetett háromszöget alkottak: Teddy, a mindig vidám és segítőkész barát, valamint Natalie, a titokzatos pultosnő, aki szintén segített kideríteni egy-két dolgot. Hármójuk komplex, ellentmondásokkal teli viszonya számtalan csavart tartogatott a film során, érthető, ám mégsem mindig becsületes motivációjuk miatt folyamatosan változott a róluk kialakított képed, s én legalábbis még a film befejezése utáni több napnyi tűnődés ellenére sem tudtam dűlőre jutni velük kapcsolatban. Mert utálhatunk-e valakit azért, amiért alkalomadtán kihasznált egy másik embert, ugyanakkor segített is neki? Vagy kedvelhetünk-e valakit azok után, hogy megtudjuk róla, hogy bizonyítékokat manipulált csak azért, hogy hasznosnak érezhesse magát? Igazából a mostani megnézés során jöttem rá, hogy engem ezek a szereplők a köztük felépülő viszonyok érdekes fordulataitól függetlenül sem tudtak lekötni, csak báboknak láttam őket, akik eljátszottak egy kreatívan megírt színdarabot.

Összefoglalóan azt tudom mondani, hogy az eltelt évek, a többszöri újranézés ellenére nagyon érdekes és sokrétű agytornának tartom a filmet, s ezért elsősorban azoknak ajánlom, akik a szimpla szórakozást kínáló mozgóképek mellett/helyett valami többre vágynak, nekik ugyanis remek választás lehet!

 

 

Értékelés: 80%

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - Az első jelenetet. Már az megalapozza a cselekményvezetés módját.

  - A tetoválások, fényképek, jegyzetek jelentőségét.

  - Sammy Jankis történetét.

  - A befejezést, amikor minden kirakósdarabka a helyére kerül.

 

 

Mementó /Memento/ (2000)

színes, fekete-fehér, feliratos, 113 perc

Rendező: Christopher Nolan

Szereplők: Guy Pearce, Carrie-Anne Moss, Joe Pantoliano, Stephen Tobolowsky, Jorja Fox

Könyvkritika: Stieg Larsson - A tetovált lány

Akárcsak 2019-ben, az idei újraolvasásaim közé is beterveztem egy-két könyvsorozatot. E folyamat első tagjaként kerül ma bemutatásra a Millennium-trilógia kezdő kötete.
A történetről röviden: Mikael Blomkvist gazdasági újságírót egy vesztes sajtóper után egy meglehetősen rejtélyes üggyel keresik meg: Henrik Vanger, az idős milliárdos legkedvesebb unokahúga, Harriet negyven évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt, s Henrik biztos benne, hogy a lányt meggyilkolták, ráadásul szerinte a családtagok között kell lennie a bűnösnek. Mikael vonakodva bár, de elfogadja a megbízást, ám kutakodásai végül hátborzongató felfedezésekbe torkollnak, melyekben nagy segítségére van egy titokzatos, tetovált hacker, Lisbeth Salander…

Amikor először hallottam erről a sorozatról, még csupán három kötetet számlált, azóta viszont újabb három könyvvel bővült, amiket azonban már egy másik személy írt meg tiszteletben tartva az író szellemiségét, Stieg Larsson ugyanis jelen könyv első megjelenése után nem sokkal tragikus hirtelenséggel elhunyt (az eredeti trilógia további két részével azonban addigra már elkészült, csak a kiadás váratott magára). Mivel alapvetően érdekesnek találtam az eredeti trilógiát, az íróváltástól függetlenül a folyamatosan megjelenő folytatásokat is szorgosan pakoltam a várólistámra, s félig-meddig ennek is köszönhetően döntöttem úgy, hogy emlékeim felfrissítése céljából újra nekivágok az első három könyvnek, aztán a tervek szerint jövőre jönnének David Lagercrantz irományai. A tetovált lányban elsősorban a krimiszál érdekelt, azonban útközben a sok szálon futó, sok témát érintő történet egyéb részleteire is felfigyeltem. Azt már az elején szeretném leszögezni, hogy a pénzügyi spekulációk, a gazdasági újságírás egyáltalán nem tartoznak az érdeklődési körömbe, úgyhogy a könyv elejének és végének olvasásánál néha azt éreztem, hogy vagy elalszom a könyv fölött, vagy irgalmatlan fejfájás fog rám törni a sok szakmai blablától. Amennyire tőlem telt, igyekeztem megérteni a Wennerström-ügy történéseit, de igazából csak az író felkészültségét és hozzáértését tudom dicsérni ezzel kapcsolatban, mert a részletes, hosszan levezetett dialógusokból, magyarázatokból, amelyek bemutatták, miként kezdődött az ügy, egyértelműen látszott, hogy Larsson mindent tud a gazdasági újságírásról, annak fontosságáról, ugyanakkor a szakma nehézségeit sem hallgatta el. Azt sem tartom kizártnak, hogy Mikael tulajdonképpen az ő könyvbeli alteregója; nem sokat tudok az író életéről, viszont a fülszövegben olvasottak alapján simán el tudom képzelni, hogy olyan kitartó, vehemens és intelligens újságíró volt, mint amilyen a könyv férfi főszereplője. Térjünk is rá inkább a gyilkosság utáni nyomozásra, amihez nem mondom, hogy jobban értek, mint a vállalatigazgatók sikkasztásaihoz, de talán egy fokkal könnyebben megértem az összefüggéseket, indokokat. Henrik Vanger, az idősödő milliárdos negyven éve próbál rájönni, mi történt unokahúgával, Harriettel 1966. szeptember 22.-én. A lányt ugyanis ezen a napon látták utoljára a Vanger-család rezidenciájának számító Hedeby-szigeten, s a családtagok közötti ellenségeskedések, széthúzások miatt Henrik meg van róla győződve, hogy az aznapra összehívott családi vacsorán résztvevők egyike ölhette meg Harrietet. Az idős úr olyannyira megszállottjává vált az ügynek, hogy az eltelt évtizedek alatt megszerezte az ügy rendőrségi aktáit, számtalan fényképet, saját megjegyzéseket halmozott fel, melyekkel aprólékosan dokumentálta az ominózus nap eseményeit, a szigeten lévők aznapi cselekedeteit, így Mikaelnek temérdek anyag állt rendelkezésére. Habár eleinte egyáltalán nem volt biztos, hogy talál valamit, a Vanger-család történelmében való elmélyülés egyszerre volt érdekes és elborzasztó, főleg amikor fény derült némely felmenők fanatikus náci múltjára. Mivel engem érdekel ez a téma, ezek a részek abszolút lekötötték a figyelmemet, igaz, később kissé furcsálltam, hogy ennek végül nem lett különösebb hatása a nyomozásra. Elképzelhető, hogy ez csupán egy elterelő hadművelet volt az író részéről, vagy szimplán úgy gondolta, inkább elkerüli azt a klisét, hogy a nácizmusból eredő kegyetlenségre vezeti vissza az okokat. Helyette egy nagyon erős feminista irányba kormányozta el a sztorit, amihez Lisbeth Salander személye is hozzájárult, de róla majd később. A Harriet-rejtély felfejtése közben Blomkvist egy borzalmas gyilkosságsorozat nyomaira bukkant, méghozzá a Harriet jegyzetfüzetében talált titokzatos név- és számsorozatok segítségével. Lisbeth gyakorlatilag ekkor kapcsolódott be a nyomozásba, előtte párhuzamosan követtük az ő életét és mindennapjait, valamint Mikael munkáját, innentől azonban társakként próbálták megoldani a gyilkosságokat és azt a kérdést, hogy ezek hogyan kapcsolódhatnak Harriethez, illetve az ő meggyilkolásához. A számsorozatok rejtélye brutális, olykor véres részleteket tartalmazott, ami eléggé megterhelő és sötét olvasmányélmény volt. Az áldozatok mind nők voltak, s a cselekmény folyamán az élő szereplők közül is nem egyről kiderült, hogy élt már bántalmazó kapcsolatban, vagy szenvedett már el akár szexuális jellegű bántalmazást is férfiaktól, vagyis a könyv egy éles kiáltvány volt a nők elleni erőszakról, annak minden negatív részletével, problematikájával együtt, ugyanakkor némi megelégedést kínált az a tény, hogy jó pár női karakter a maga módján sikeresen szállt szembe az őket elnyomó férfiakkal. A könyvben végigvonuló erős kritika - legyen szó nők bántalmazásáról vagy pénzemberek piszkos ügyeiről - kidolgozottsága, megdöbbentő őszintesége és megrázó valóságossága teljes mértékben megfogott, még a nehezen értelmezhető részek ellenére is. Ami viszont egy kicsit levett ezek értékéből, azok a nyomozáshoz köthető apróságok voltak, amikről nem állítom, hogy nem történhetnek meg, engem azonban eléggé zavartak. Az egész fényképvadászat, úgy, ahogy volt, hiteltelennek és légből kapottnak tűnt, az sem tetszett, bár jó, tegyük fel, hogy szerencsés véletlen, hogy Lisbeth az első netes kereséskor rögtön talált cikkeket, amik kapcsolódhattak az egyik névhez Harriet listájában, és számomra az is erőltetettnek hatott, ahogy kikövetkeztették, mi is történt valójában Harriettel.

A rétegzett, többféle témát körüljáró elbeszélés mellett az író a szereplőit sem hanyagolta el, ők is sokszínű, izgalmas, esetleg rejtélyes egyének voltak, akik közül számomra egyértelműen kiemelkedett Lisbeth Salander. A róla megtudott információk, a történet során átélt események alapján legszívesebben azonnal megismerkedtem volna ezzel a lánnyal, s szerettem volna valahogyan kiérdemelni a bizalmát és biztosítani róla, hogy hozzám bármikor fordulhat segítségért. Azonban arra is rájöttem, hogy egyáltalán nem biztos, hogy képes lettem volna teljesen megérteni őt, pláne igazi segítséget nyújtani neki, főleg annak tükrében, hogy bizonyos helyzetekben sokkal jobban feltalálta magát, mint ahogy én tettem volna és öntörvényű, néha illegális, mégis kielégítő és frappáns módon ártalmatlanított gonosz embereket. Nagyon bonyolult és összetett személyiség, s kíváncsian várom, hogy bővebb betekintést kapjunk a múltjába (mivel már alig emlékszem a korábbi olvasásból, hogy pontosan mi is az ő komplett sztorija). A hackervilág megint csak egy olyan dolog számomra, amit egyáltalán nem értek és nem ismerek, Lisbeth titkos netes kapcsolatait, kutatásait, tetteit érdekes volt követni, s igaz, hogy ő az esetek nagy részében jóra használta tudását, én azért eléggé elkezdtem aggódni a saját e-mailfiókom, netes dolgaim és laptopom védelme miatt (nem mintha bármilyen illegális tevékenységet folytatnék, de azért magánszféra meg magánélet meg magántulajdon…). Mikael kevésbé érdekelt, bár az elkötelezettsége, az intelligenciája, az igazságérzete, az együttérzése mind olyan tulajdonságai voltak, amiért könnyen megkedveltem. Lisbeth-tel remek párost alkottak, egy élmény volt olvasni a beszélgetéseiket, már alig várom, hogy ismét együtt nyomozgassanak. A férfi kapcsán szeretnék visszacsatolni kicsit az újságíráshoz: mint mondtam, a gazdasági újságírás teljesen hidegen hagy, sőt az egész újságírás témakörben engem a kritikaírás érdekel és foglalkoztat leginkább, viszont az nagyon tetszett, ahogy a nyomozással összefüggésben bepillanthattunk abba, miként gondolkozik, következtet egy újságíró, nem beszélve a Millennium szerkesztőségéről, ahol láthattuk, milyen főbb tagokból áll, hogyan működik egy újság, s mennyi mindenre kell figyelni egy-egy lapszám szerkesztésénél.

Összességében nézve kissé nehézkes, mégis érdekes élmény volt ez az újraolvasás. A krimiszál egész jó volt, fenntartotta a feszültséget a szükséges pillanatokban, a feminista üzenet nagyon tetszett, akárcsak Lisbeth kidolgozott és rejtélyes jelleme, s ugyan a gazdasági részeknél értetlenkedve csóváltam a fejem, legalább az újságírásról tanultam egy-két új dolgot. Ha egy szövevényes krimire vágysz, ahol nemcsak a nyomozás van a középpontban, s nem okoz gondot, hogy helyenként alaposan meg kell birkóznod a szöveggel, hogy megértsd, mi folyik éppen, akkor bátran ajánlom figyelmedbe e könyvet.

 

 

Értékelés: 4/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A Vanger-családfát és a sziget térképét. Nagy segítség a történetben való eligazodáshoz.

  - A fejezetek előtt felsorolt statisztikai adatokat. Elszomorítóak.

  - A Harriet jegyzetfüzetében lévő nevek és számsorozatok rejtélyének megoldását.

  - Lisbeth feliratos pólóit.

  - Lisbeth beszólásait és badass pillanatait.

  - A Harriet-ügy megoldását.