Könyvkritika: Charles Dickens - London aranykora és más karcolatok (Ismerkedéseim a viktoriánus irodalommal vol.5)

Hosszabb szünet után tértem vissza a viktoriánus korhoz és annak első számú irodalmi képviselőjéhez, Mr. Dickenshez, csakhogy ezúttal nem egy regényét, hanem különálló, rövidke beszámolóit hívtam segítségül, hogy még jobban megismerjem azt a kort, amiben ő élt és alkotott.
A történetről röviden: A kötet tizenhat karcolatot tartalmaz, melyekben Dickens, a fiatal újságíró éles szemű megfigyelőként tudósít a londoni emberekről és mindennapjaikról…
Legutóbb májusban olvastam az írótól, méghozzá a Nehéz időket, ami a megszokott finom humor és optimizmus helyett a totális kilátástalanságot és gőgös elnyomást hangsúlyozta, s ez a hangnemváltás arra ösztökélt, hogy tartsak némi távolságot a műveitől. Félreértés ne essék, nem tartom rossz regénynek a Nehéz időket, inkább csak a pesszimizmusát nem tudtam jól kezelni. Amikor eldöntöttem, hogy ismét jöhet valami viktoriánus olvasnivaló, különösebb ötletem nem volt, a könyvtár Dickens-polcán bent lévő könyvek közül random választottam egyet. Az sem zavart, hogy nem egybefüggő történetet mesél el, hanem különálló, novellákhoz hasonló írásokból áll össze, sőt elég érdekesnek találtam, hogy az ismertebb regényei után olvasok a kezdeti újságírós korszakából, s visszafelé láthatom meg, honnan indult és hova jutott el Dickens. Nem meglepő módon a tizenhat karcolat mindegyikében megvillan az egyedi mesélőkedv, a részletekbe menő és érzékeny leíró stílus, ami Dickens sajátja és amitől még kétszáz év elteltével is hitelesek és átélhetőek elbeszélései, ráadásul ezekben a beszámolókban számtalan olyan alak bukkan fel, akik későbbi híres regényeinek emlékezetes karaktereit ihlették. Akárcsak a Poe-novelláskötet esetében, itt sem áll szándékomban elemezni az egyes karcolatokat, vagy külön-külön beszélni róluk, helyette összefoglalóan mondom el a véleményemet. Ha már olvastátok legalább egy Dickens-bejegyzésemet, akkor a következőkben érkező mondatok ismerősen fognak csengeni. Nem kellett sokat lapoznom a könyvben, hogy a fentebb említett mesélőkedv, a tűpontos megfigyelés és az abból származó sokrétű leírások nyomán a számomra oly’ kedves viktoriánus Londonban találjam magam. Igaz, ez a város korántsem olyan makulátlan hely, mint amilyennek én szeretem elképzelni, megvannak a maga piszkos titkai, én mégis imádtam a városnéző túrát, amit a „Boz” álnév alatt publikáló Dickens szervezett nekem karcolataival. Hol a rátarti egyházfit láttam, amint a tűzoltómasinával bajlódik, hol a zálogházban álldogáltam a szegénysorban sínylődő asszonyok mellett, akik a családjuk utolsó értékeit próbálják pénzzé tenni és ezzel biztosítani egy, esetleg kétnapnyi ételt, szállást gyermekeiknek, de jártam a baljós mellékutcákban, a bíróságokon, a börtönben, ahol a nyomor, a szegénység által bűnös életre tért arcokkal találkozhattam. Az író maga sem született gazdag, arisztokrata családba, ő is megtapasztalta a nélkülözést, így nem csoda, hogy élete további részében mély empátiával és megértéssel fordult a szegények, elesettek felé, s regényeit arra is használta, hogy felhívja a figyelmet eme társadalmi réteg reménytelen helyzetére. Ez a fajta együttérzés sugárzott minden sorából, még a börtönök lakóinak nagy része felé is szánalommal fordult, hiszen mit tehettek ők arról, hogy nyomorba és bűnözésbe születtek, s mivel egész életükben csak ezt az életformát ismerték, rendszeresen űzték is, s nem tudtak kilépni belőle. Az írói képzelőerő már itt megmutatkozott: nem elégedett meg azzal, hogy csupán a látottakat adja vissza írásban, néha bizony elkalandozott a fikció irányába, s egy-egy lány, asszony, fiatalember arcvonásai, ruházata, viselkedése alapján kanyarított köréjük egy háttértörténetet, ami akár még igaz is lehetett. A leírások, a finom irónia és az ötletes humor mellett ez az összetevő tetszett még nagyon a karcolatokban. Az olvasás befejeztével magamban két részre osztottam a tizenhat elbeszélést: a vidámakra és a komorabbakra. Én alapvetően vidám, sőt alkalmanként vicces emberként aposztrofálom magam, bár hajlamos vagyok az idegeskedésre, a kiakadásra (ahol persze utólag jövök rá, hogy teljesen felesleges volt és kezelhettem volna nyugodtabban is egy-egy helyzetet), az önmarcangolásra és a szomorúságra; ezeket általában igyekszem derűs dolgokkal feloldani, legyen az egy dal meghallgatása vagy egy ronggyá nézett kedvenc jelenet újranézése egy kedvenc sorozatból. Szóval, az alapvetően vidám énemből kiindulva ennél a kötetnél inkább a pozitívabb kicsengésű történetek lettek a kedvenceim, de a borongósabb, esetenként filozofikusabb elbeszélések realisztikussága is hatott rám; az értékelés résznél majd felsorolom cím szerint a nekem tetsző karcolatokat. A pozitívabbaknál a nem is annyira rejtett szatirikus, ironikus hangvétel számtalan humoros pillanatot eredményezett, s közben olyan komoly témákról beszélt, mint hogy a jótékonysági intézetek nem mindig a segítségre szorulókra, inkább magukra szeretik irányítani a figyelmet, vagy hogy legyen bármilyen hiábavaló, az emberek nehezen válnak meg a régi korok szokásaitól. A pesszimistább, szomorúbb elbeszélések pedig kivétel nélkül a viszonylagos jólétből lesüllyedő, de arról nem tehető emberekről, illetve a már eleve szegénynek születőkről, az ő tetteikről, döntéseikről szóltak, s kritikusan beszéltek az állam akkori rossz törvényhozásainak eredményeiről. Pár mondatban szeretnék kitérni a könyvpéldányra, mert véleményem szerint szép, letisztult és autentikus hangulatot árasztó borítója mellett a belsőjén is meglátszik a fordítók és a kiadó igényes munkája. A korszak iránti érdeklődésemből kifolyólag lapozgattam már szakirodalmakat, úgyhogy a helyszínekre, személyekre, társadalmi rendekre való hivatkozások egy részét értettem, ettől függetlenül nagyon is hasznosnak találtam a lábjegyzeteket, valamint a kötet szerkesztőjének utószava is érdekes információkat mondott el a karcolat műfajáról és Dickens magyar irodalomra gyakorolt hatásáról. Tudom, hogy ez egy kicsit furcsán hat, mivel általában nem szoktam sok szót vesztegetni egy könyv kinézetére, szerkesztésére, de az elmúlt években összefutottam jó pár olyan könyvvel, ami nyelvtanilag, stilisztikailag és jegyzetügyileg is hagyott kívánnivalót maga után, és üdítő érzés volt végre pozitívan csalódni.
Összességében nézve a kor és az író iránt érdeklődőknek mindenképpen ajánlom ezt a kiadványt, ami ugyan nem több száz, csupán pár tíz oldalakon mesél hétköznapi emberek hétköznapi dolgairól, de teszi ezt olyan utánozhatatlan, érzelemmel és részletekkel gazdag leírásokon keresztül, amire csak a legnagyobb és legjobb írók képesek.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni (ez esetben "személyes kedvenc karcolatok"):
  - Jótékony hölgyek
  - A reggeli utcák
  - Üzletek és bérlőik
  - Seven Dials
  - Bérkocsiállomások
  - Astley cirkusza
  - A greenwichi vásár
  - Karácsonyi vacsora
  - A mi kis fürdőhelyünk

Könyvkritika: Morris Gleitzman - Egyszer

Többször említettem már, hogy régóta érdeklődöm a holokausztirodalom iránt, igaz, az elmúlt években egy-két kivételtől eltekintve hanyagoltam a műfajba tartozó könyveket, mert úgy éreztem, megcsömörlöttem az addig olvasottaktól. Most egy augusztusi olvasmányom, Stephen King kisregénye, A jó tanuló inspirált arra, hogy ismét elkezdjek ilyen kötetek után kutatni könyvtári portyáim alkalmával, ami azért érdekes, mert annak a történetnek ugyan fontos kiegészítője volt a holokauszt, mégsem arra, hanem inkább a nácizmusra, annak mai napig létező káros hatásaira koncentrált (A remény rabjairól írt kritikámban olvashatjátok a kisregénnyel kapcsolatos teljes véleményemet.). Térjünk is rá a bejegyzés mai tárgyára!
A történetről röviden: Felix egy kilencéves kisfiú, aki 1942-ben, a háború sújtotta Lengyelországban, egy árvaházban él, mivel szülei ide rejtették el a nácik elől. A kisfiú sokévnyi reménytelen várakozás után úgy dönt, megszökik és megkeresi őket. Utazása során megismerkedik egy Zelda nevű kislánnyal, majd egy Barney nevű úr veszi őket szárnyai alá…
Amikor jött az ötlet, hogy ismét holokauszttal foglalkozó könyvet vegyek a kezembe, úgy gondoltam, nem a várólistámon sorakozó számtalan kötet egyikére bökök rá, hanem véletlenszerű keresést folytatok a könyvtári adatbázisban. Ahogy az utóbbi időben, úgy most sem állt mellém a szerencse, azon könyvek, melyek története összetettebb, komolyabb volt, sajnos mind ki voltak kölcsönözve. Így utazott haza velem Morris Gleitzman rövidke kis könyvecskéje, amin már első pillantásra láttam, hogy nem az én korosztályom a célcsoportja, ettől függetlenül kíváncsi voltam rá és egyébként is olvastam már hasonló könyvecskéket, melyekről mind pozitív véleményt fogalmaztam meg (csak pár példa: Lois Lowry – Számláld meg a csillagokat; John Boyne – A csíkos pizsamás fiú; Jean Molla – Sobibor; utóbbi kettő egyébként ugyanannál a kiadónál jelent meg, mint Gleitzman könyve). Nekem ugyanis nagyon tetszik ez, hogy készülnek olyan könyvek a holokausztról, amik a történelem-tankönyvek száraz mondatai helyett egy fiktív, ugyanakkor valós események, esetleg személyek ihlette elbeszéléssel, gyermek főszereplővel íródnak, ebből kifolyólag főleg a fiatalokat célozzák meg és ugyan kissé megszépített módon tálalják, mégsem hallgatják el a borzalmas történéseket. Vagyis a gyerekek kortársaik szemszögébe helyezkedhetve megismerhetik az akkori mindennapok nehezebb és könnyedebb pillanatait, s tanulhatnak is belőle, de párbeszédet is elindíthat egy-egy ilyen könyv gyermek és szülő, gyermek és pedagógus között, s szerintem így sokkal jobban megragadhat az agyukban az egész, mintha csak évszámokat, helyszíneket, személyneveket és felsorolásba szedett tényeket mantráznának. Ami engem illet, el kellett telnie pár oldalnak, mire vissza tudtam vedleni tizenéves gyerekké, addig eléggé zavartak Felix naiv elképzelései, de amint sikerült kissé elengednem a háborúról, a holokausztról való tudásomat, máris könnyebben ment az olvasás (mondjuk amúgy sem volt túl megterhelő, lévén kevesebb, mint kétszáz oldal az egész), amit az is elősegített, hogy a kisfiú imádott történeteket kitalálni és elmesélni. A szüleiről írt meséin jókat mosolyogtam és persze kicsit elszomorító is volt, hiszen látszott belőlük, mennyire hiányoznak neki és szeretne ismét találkozni velük. Az író remek érzékkel vezette végig a cselekményen Felix „különleges” képességét, illetve azt, miként változott meg a kisfiú hozzáállása, amikor egyre több mindent látott és tapasztalt meg az országukban zajló szörnyűségekről, vagyis kezdte elveszíteni gyermeki énjét, s vált lassan felnőtté, sőt eljutott oda, hogy már nem érdekelték a képzelet szülte történetek, mert azok többé már nem védhették meg a kegyetlen valóságtól, nem nyújthattak számára menedéket. Időközben azonban új ismerősökre, barátokra lelt hasonló korú vagy nála fiatalabb bujkáló gyerekek és az őket rejtegető orvos személyében, s bizony rá kellett jönnie, hogy történetmesélési képességét nem hagyhatja veszendőbe menni, hanem igenis használnia kell, így segítve másokon. A cselekmény előrehaladtával egyre rosszabb dolgok történtek mind a kinti világban, mind a gyerekek biztonságosnak hitt rejtekhelyén, s volt egy rövid rész a könyvben, amikor azt hittem, nem lesz semmilyen happy endje a történetnek, de azért reménykedtem benne, hogy az írónak nem állt szándékában szomorúan befejezni egy gyerekekről, elsősorban gyerekeknek szóló könyvet. Talán nem spoiler, ha ennyit elmondok, hogy végül maradt egy halvány reménysugár, ám sajnos nem mindenkinek, s nőiesen bevallom, elmorzsoltam néhány könnycseppet az utolsó lapok fölött. Az egyébként is kevés szereplő közül az író egyértelműen Felixre, majd az általa megmentett Zeldával kialakult szoros kötelékükre fókuszált, illetve Barney, a gyerekeket bújtató orvos kapott még nagyobb szerepet, így főleg hozzájuk kerülhetett közel az olvasó. Nekem Zelda lett a kedvencem, a maga tipikus hatéves őszinte, szókimondó, okoskodó, ugyanakkor hihetetlenül aranyos viselkedésével.
Habár nem feltétlenül ilyen típusú könyvet kerestem, mégis örülök, hogy megismerkedtem vele. Rövid, könnyen olvasható, a komoly jelenetek ellenére is szép és nem utolsósorban nagyon érdekes mondanivalóval bír a hittel és kitartással kapcsolatban. Ha érdekel a holokausztirodalom, de nem a legsötétebb, legkomorabb részeiből válogatnál, vagy ha a fiatal korosztállyal szeretnéd megismertetni ezt a korszakot, akkor mindenképpen ajánlom. A papírborítón szereplő fülszöveg alapján van folytatása a történetnek, angol nyelven legalábbis, úgyhogy nem tartom kizártnak, hogy valamikor majd elolvasom azokat is.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Felix történeteit.
  - A kisfiú noteszének jelentőségét.
  - A köteléket Felix és Zelda között.
  - A befejezést.

Könyvkritika: Maggie Stiefvater - Forever - Örökké

Végéhez ért a Mercy Falls farkasai-trilógia újraolvasása, ma ugyanis a zárókötet kerül sorra. A két korábbi könyvről a címeikre kattintva olvashattok: Shiver – Borzongás, Linger – Várunk.
A történetről röviden: Sam és Grace újabb akadályokkal szembesülnek: míg a lány egy új élethelyzettel küzd, a fiú és barátaik a farkasfalkának próbálnak új helyet találni, mivel egy befolyásos ember úgy döntött, kiirtja őket…
Az első olvasás alkalmával nem igazán voltam megelégedve a kötettel, elnyújtottnak éreztem a történetmesélést és a karakterek viselkedése, a sztorijuk befejezése sem tetszett. Ez az érzés most sem maradt el, csak árnyalódott kissé. Az elbeszélés főleg azért nyúlt hosszan és végeérhetetlenül, mint a rétestészta, mert az írónő valamiért úgy érezte, hogy azt a négy szereplőt, akiknek a szemszögéből mesélte a történéseket, a legapróbb atomjaikra le kell bontania és legmélyebb érzelmeikig ki kell elemeznie. Azzal eddig sem volt bajom, hogy részletesen, sokrétűen ábrázolta a figuráiban lezajló gondolatokat, érzelmeket, itt azonban mindenki olyan nagy érzelemtengerben úszkált, amiben én egy idő után elkezdtem fuldokolni. A cselekményvezetés ebből kifolyólag nem is kapott nagy szerepet, néha két szerelmes vagy épp önmarcangoló gondolat között történtek utalások arra, milyen módon lehetne megmenteni a farkasokat, de ezeket annyira maga alá temette a gondolatfolyam, hogy érdektelenné és unalmassá vált, a sok váltott szemszög közötti ugrálástól pedig néha azt se tudtam eldönteni, tulajdonképpen mennyi időt, napot, hetet ölelt fel a sztori, mert lehetetlen volt bármi kapaszkodót találni. A felmentőként megérkező, korábbról már ismert személy hirtelen tudása totálisan random és kidolgozatlan módon csöppent a történetbe, akárcsak az első könyv óta sokat nem emlegetett barátnő, akit szintén csak dramaturgiai okokból, de teljesen céltalanul rángattak bele ebbe a könyvbe. Arról nem is beszélve, hogy voltak olyan elemei a történetnek, amelyek függőben maradtak a korábbi részekben és vártam volna rájuk valami megoldást, ami nem érkezett meg; maga a cselekmény is lezáratlan lett, ez nem lenne feltétlenül hiba, hiszen megmarad nekünk a kiegészítés lehetősége, hogy vajon mi lett velük mindezek után, számomra viszont homályos és megmagyarázatlan lett a befejezés, csak kérdések zúgtak a fejemben, nem pedig lehetséges elképzelések arról, merre haladnak tovább főhőseink. A cselekményről többet nem is tudok írni, mert nincs miről, úgyhogy térjünk át a szereplőkre, bár abban sem lesz sok köszönet. Kezdjük a két főszereplővel! Grace és Sam szép és aranyos páros voltak már a történet elejétől fogva, a hozzám hasonló javíthatatlan romantikusok számára a legideálisabbak, akik továbbra is erősítik bennem az igaz és olthatatlan szerelemben való hitet, illetve az utána való vágyódást. Mostanra viszont meguntam őket, ez az igazság. Romantikus vagyok és hihetetlenül türelmes ember (bár erről valószínűleg másként nyilatkozna az, aki látná, mit művelek, ha szakadozik a net; ami mostanában sajnos elég sokszor megtörténik), de egyben rettentően kíváncsi és mindig nyitott az újra. Az ő kapcsolatukban semmi új nem volt. Megint elszakadtak egymástól, csak másképp, mint korábban, és megint az egymásról őrzött emlékeiket, gondolataikat kellett végighallgatnom (bocsánat, olvasnom), meg az elszakadás miatti fájdalmukat, ami elhiszem, hogy rossz és biztos én vagyok az érzelmi analfabéta, hogy ezt nem érzem át, de viszonylag hamar elegem lett a drámázásból és a nyávogásból. Volt egy-két szép pillanatuk együtt, ilyeneket azonban bármilyen, ehhez hasonló ifjúsági könyvben, sorozatban, filmben megtalálhatok, semmi egyedi vagy különleges nem volt bennük. Az egyik nagy konklúziója ennek az újraolvasásnak amellett, hogy kinőttem az ilyen típusú sztorikból az, hogy a természetfeletti lények közül a farkasok érdekelnek a legkevésbé. A Teen Wolfot se a farkasok miatt néztem, elhihetitek. Visszatérve a gerlepárra: külön-külön alig tudok mondani róluk valamit, mivel annyira a másik határozta meg a gondolataikat, tetteiket, hogy egyéb tulajdonságuk nem is volt, mint a nagy rajongás a másik iránt. Sam azért szállított pár megható részt a Beckkel kapcsolatos emlékei, küszködései miatt, a Cole-lal alakuló baráti kötelékére azonban szánhatott volna több időt az írónő. Grace-nél párszor felvillant a gyakorlatiasság, ami elvileg korábban jellemezte, a szüleivel való beszélgetésének kifejezetten örültem, hogy végre beolvasott nekik, de nagyjából ennyi volt az egész. Másik párosunk, Isabel és Cole nagy kedvenceim voltak az előző könyvben, sőt igazából miattuk ért valamit az a rész. Most összetett és bonyolult, ugyanakkor elfojtott érzelmektől és ki nem mondott szavaktól hemzsegő, önálló gondolataikat érdekesebb volt figyelni, mint a közös jeleneteiket. Isabelnél éreztem némi megbicsaklást a korábbiakhoz képest, a nagy önmarcangolása, az önmagával való elégedetlenségének ábrázolása tetszett, akárcsak a megvillanó humora, a könyv végi habozása viszont karakteridegen volt és elrontotta az addig jól építgetett figurát. Cole egymásra halmozódó emlékeit és gondolatait egy idő után nehéz volt követni, a belőle kibontakozó érzelmes, szeretetre, megértésre és nyugalomra vágyó srácot jó volt látni, ha már a farkaskórral kapcsolatos kísérleteiről sok szó nem esett. Még egy fekete pont a cselekményvezetésnek… Amikor azonban összeeresztette őket az írónő, egyrészt remek jeleneteket és riposztokat szállítottak, másrészről viszont eszembe jutott a Stranger Things legutóbbi évadának számomra egyik legkedvencebb jelenete, amikor Murray párkapcsolati tanácsadó üzemmódra kapcsolt és kiosztotta Joyce-t és Hoppert; na ott hangzott el az, hogy az eleinte még szórakoztató civódásuk egy idő elteltével fárasztó párzási tánccá vált, amivel kezdeniük kéne valamit. És nekem pont ezek a mondatok jártak a fejemben Isabel és Cole jeleneteinél, vagyis kedvelem őket, meg minden, ettől eltekintve rettentően idegesített, ahogy csak keringtek egymás körül, konkrétumok nélkül. Készült egyébként egy spin-off kötet, Sinner – A bűnös címen, amely kettejük további kalandjairól szól és amit olvastam is pár éve, szóval tudom, hogy lesz ez még rosszabb és jobb is, ettől függetlenül jelen könyvben borzasztóan zavaró volt.
Összefoglalóan tehát azt mondhatom, hogy hozta, sőt némileg alul is múlta az előző kötetek színvonalát, elsősorban azáltal, hogy csak az elvont síkra, a gondolatok és emlékek mezejére fókuszált, kidolgozatlanul hagyva a konkrét cselekményt. A karakterrajzai sem sikerültek túl jól, sőt az eddig felépített jellemeket még alá is ásta egy kicsit. Ami a trilógiát illeti: nem bántam meg teljes mértékben, hogy újraolvastam, mert vannak részei, amik most is tetszettek, összességében nézve azonban egyértelművé vált számomra, hogy az ilyen típusú történetekből már kinőttem és habár továbbra is szívesen olvasok szerelmesekről és természetfeletti dolgokról, esetleg ezek kombinációjáról, de mindenképpen kell hogy legyen benne valami egyedi, izgalmas adalék, amire felkapom a fejem. A bennem lévő ellenérzések miatt nem is tudom meleg szívvel ajánlani, de az kétségtelen, hogy a műfaj rajongói nem hibázhatnak vele.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Sam és Cole közös éneklését.
  - Isabel és Cole közös pillanatait.
  - A farkasok megmentését.