Könyvkritika: Gideon Greif - Könnyek nélkül sírtunk

Végre, végre, végre!!!! Tíz hónap várakozás után sorra került a tavaly karácsonyra kapott könyvem, amelynek az elolvasására már nagyon készültem. Egyébként azért vártam ilyen sokáig, mert így moly.hu-n ez lesz a 200. olvasmányom. :)
A történetről röviden: A könyv az Auschwitz-Birkenauban dolgozó Sonderkommandó történetével foglalkozik, emellett tartalmaz hét interjút egykori sonderkommandósokkal, akik mind arról mesélnek, milyen munkákat kellett végezniük nap, mint nap a megsemmisítőtáborban…
Korábbi bejegyzéseimben, amikor holokauszttal kapcsolatos könyv került szóba, már írtam arról, hogy számomra ez a téma nagyon fontos, és rendkívül érdekel minden olyan fikciós és nem fikciós alkotás, ami erről a korszakról szól. Ezenkívül, amikor 2015-ben a Saul fia című film elindult világhódító útjára, a róla szóló cikkekben rendszeresen felbukkant ennek a könyvnek a címe, akkor még csak angolul, de én már akkor felfigyeltem rá, és reménykedtem, hátha egyszer magyar fordításban is elérhető lesz. És ahogy már fentebb írtam, előző év karácsonyán teljesült a vele kapcsolatos álmom, és azóta magaménak mondhatok egy példányt ebből a könyvből. Térjünk is rá az értékelésre! Amikor elkezdtem az olvasást, eleinte nagyon féltem, hogy nem fogok tudni rendesen haladni, mert az érzelmileg megterhelő téma miatt folyamatosan sírásban török ki vagy a döbbenettől nem tudok megszólalni. Valóban voltak ilyen pillanatok, de az első fejezetnél mégis inkább arra lettem figyelmes, hogy nem tudom abbahagyni az olvasást, hanem csak lapozok, lapozok és szívom magamba ezt a temérdek információt. Le a kalappal Gideon Greif előtt, mert látszik a köteten, hogy rengeteg idő és kutatás rejlik az egyes sorok, lábjegyzetek mögött, aminek eredményeképpen egy precíz, minden részletre kiterjedő képet kapunk a Sonderkommandó hátteréről, megalakulásáról, működéséről, de szóba kerülnek a velük kapcsolatos erkölcsi dilemmák is. A második fejezettől pedig egy-egy interjút olvashatunk egykori sonderkommandósokkal, akik túlélték a holokausztot és úgy érezték, kötelességük, hogy tanúskodjanak arról, mit láttak és mit éltek át birkenaui tartózkodásuk ideje alatt. Mint már utaltam rá, én különösen érdeklődő vagyok a téma iránt, de sonderkommandósokról a Saul fia előtt még sosem hallottam. A filmet látva sejtettem, hogy érzékenyen fog érinteni e könyv elolvasása, de erre semmilyen előzetes tudás nem készíthetett fel. Olyan borzalmakról és nácik által elkövetett szadista dolgokról olvastam, hogy még most sem hiszem el teljesen, hogy emberi lények képesek voltak ilyen kegyetlenek lenni más emberi lényekkel. Arról már nem is beszélve, hogy milyen munkát kényszerítettek rá a Sonderkommandóban dolgozókra… Megdöbbentő és mélyen felkavaró, s valószínűleg furán fog hangzani ebben a kontextusban, de számomra érdekes és örömteli is volt, hogy megismerhettem ezeknek az embereknek a történetét. Én ugyanis azt vallom, hogy igenis emlékeznünk kell a holokausztra és meghallgatni a túlélők elbeszéléseit, hogy még egyszer ilyen szörnyűség ne történhessen meg a világban, s ezért nagy szó, hogy immár magyar fordításban is elérhető ez a könyv.
Mivel már az olvasás megkezdése előtt bizonyos fokú áhítattal fordultam a kötet felé, ráadásul a téma sem mindennapi, ezért kissé kellemetlenül érzem magam, hogy találtam benne hibákat, és ezeket ki is mondom, de ezek inkább szerkesztési és nem tartalmi hibák voltak. A Jegyzetek rész pontos, részletes és sok mindent megmagyaráz, de néha talán túlzásba esik. Az egyes városok némelyikéről gyakorlatilag helytörténeti leírásokat ad, ami hangsúlyozom, nem baj, de lehetett volna rövidebbre venni őket, és helyettük például elmagyarázni bizonyos, a zsidó vallással összefüggő dolgokat. A szövegben előfordult, hogy zárójelben megjelent a szó jelentése, de voltak ünnepek, imák, amikről szívesebben tudtam volna meg ezt-azt. Szintén szerkesztési vagy lektorálási hiba, ami az olvasmányélményből nem vesz le, de azért zavaró: az utolsó fejezethez rendelt jegyzetekből hiányzik az egyik lábjegyzet, s pár helyen a jegyzet egyáltalán nincs összefüggésben a számmal megjelölt mondatrészekkel. Mindezek mellett természetesen maximális tiszteletem az írónak, mert egyértelműen meglátszik a könyvbe belefektetett munkája, és az is sugárzik a lapokról, hogy őt is mennyire érdekli és megérinti ez a téma, és szeretne minél pontosabb képet adni nekünk, olvasóknak a Sonderkommandó mai napig erősen vitatott szerepéről. Köszönöm Gideon Greifnek, hogy megírta ezt a művet, és köszönöm az összes interjúalanynak, aki megszólalt, és megosztotta a maga történetét, nemcsak velem, hanem rengeteg hozzám hasonló érdeklődő olvasóval.
Úgy érzem, ha valamikor, akkor ezúttal nagyon fontos a bejegyzésemnek az a része, ahol az ajánlást hozom szóba. A Könnyek nélkül sírtunk-at csak és kizárólag azoknak ajánlom, akik érdeklődnek a holokauszttal kapcsolatos irodalom iránt, esetleg látták a Saul fiát, és az irányította figyelmüket a témára. Előre szólok, hogy olvasás előtt készüljetek fel rá, hogy bármilyen stabilnak érzitek magatokat érzelmileg, az elolvasottak meg fognak ingatni titeket, és napokig elkísérnek majd bizonyos mondatfoszlányok. De legyetek erősek, és olvassátok végig, mert ennyit megérdemelnek azok, akik úgy döntöttek, megosztják veletek/velünk a történeteiket.


Értékelés: 5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az átkötő reklámszalagtól kezdve a papírborítón át a keményborítótól fogva a könyvbe belenyomtatott összes betűt. Ennek a kötetnek már a létezése is igazi érték.

Filmkritika: HHhH - Himmler agyát Heydrichnek hívják

A mai bejegyzésben egy történelmi drámáról olvashattok. Júliusban, amikor a Dunkirköt néztem meg moziban, akkor láttam ennek a filmnek az előzetesét. Bár nem döntöttem el egyből, hogy tutira moziban tekintem meg, végül mégis elmentem rá.
A történetről röviden: Reinhard Heydrich egyike volt Hitler vezérkarának. Himmler megbízásából egy ideig az SS-t vezette, később Cseh-Morva Birodalmi Protektor lett, s ő dolgozta ki az ún. „végső megoldás” (az árja nép ellenségeinek, elsősorban a zsidóknak totális megsemmisítése) részleteit. 1942 májusában cseh ellenállók merényletet követtek el ellene, aminek következtében hamarosan meghalt. A náci vezetőség megtorlásként porig rombolta Lidicét, a falut, ahonnan feltételezhetően az ellenállók származtak…
A leírásból is kiderül, hogy több szál futott egymás mellett a film cselekményében, s ez volt a legnagyobb hibája. Az elején bepillantást nyerhettünk Heydrich életének azon szakaszába, amikor felesége hatására belépett a nemzetiszocialista pártba, ahol egyre feljebb jutott a ranglétrán, s egyre kegyetlenebb eszközökhöz nyúlt. Itt hiányzott például az átmenet bemutatása: az egyik jelenetben még bizonytalankodó férfi, akit éppen kirúgtak a haditengerészettől, és a felesége irányítja, a következő jelenetben pedig már random lövi le az embereket. A film második felében megismerhettük a cseh ellenállás néhány fontosabb tagját, a merénylet kidolgozását is végigkövethettük, de ezt is felületesen, bennem felvetődött jó néhány kérdés, amire nem kaptam választ. Nem azt mondom, hogy eleve rossz ötlet volt, hogy a két történetszálat egymás mellett vezetik fel, de mindkét résznek jobban járt volna, ha vagy egyikkel, vagy másikkal foglalkoznak csupán. Abból kerekedhetett volna egy jó film, így viszont lett két fél film, amik közül a második egyértelműen felette áll az elsőnek. Az ellenállók elhivatottsága átsüt a vásznon, a merénylet tényleges végrehajtásakor visszafojtott lélegzettel várod a moziszékedben ülve, hogy sikerül-e végrehajtaniuk a tervet. A templomban zajló végjáték egyszerre volt izgalmas és brutális, annak köszönhető, hogy nem teljes csalódottsággal jöttem ki a teremből. Valamint a nagyszerű színészi játékoknak is: Jason Clarke a címszerepben kellően kimért és kegyetlen volt, a felesége karakterét azonban fájdalmasan semmilyenre írták meg, és csak Rosamund Pike kvalitásai mentették meg a teljes elszürküléstől. A merényletet elkövető két cseh katonát játszó színészek szintén dicséretet érdemelnek, ők is képesek voltak élettel megtölteni szerepeiket, és elérni, hogy szorítsunk értük a fontosabb pillanatokban.
Tisztában vagyok vele, hogy ez nem az a típusú film, amire özönleni fognak az emberek, és ezen sajnos az én blogbejegyzésem sem tud változtatni. Én régóta érdeklődöm a náci rezsimmel, a zsidóüldözésekkel foglalkozó irodalom és mozgóképek iránt, úgyhogy a hasonló érdeklődésű embereknek mindenképpen tudom ajánlani ezt a filmet. Nem hibátlan, de vannak olyan értékei, amik miatt érdemes adni neki egy esélyt.


Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A nem mindig lineáris cselekményvezetést.
  - A merényletre való készülődést.
  - A templomban zajló végjátékot.


HHhH - Himmler agyát Heydrichnek hívják (HHhH - The Man with the Iron Heart)
színes, magyarul beszélő, 120 perc
Rendező: Cédric Jimenez
Szereplők: Jason Clarke, Rosamund Pike, Jack Reynor, Jack O'Connell, Mia Wasikowska, Stephen Graham

Könyvkritika: Anthony Horowitz - Kettes számú közellenség

Szeptemberben már írtam a Diamond fivérek című könyvsorozatról, illetve annak első részéről. Mivel eltelt egy hónap, ideje volt, hogy sorra kerüljön a második kötet.
A történetről röviden: A Sólyom gyémántjában megismert Nick ezúttal egy komolyabb ügybe keveredik. A rendőrség arra kéri, hogy átmenetileg költözzön be egy fiatalkorú bűnözők számára fenntartott intézménybe, a többszörös bűnelkövető Johnny Powers mellé, és szedjen ki belőle bizonyos információkat. Miután Nick visszautasítja az ajánlatot, Snape főfelügyelő tesz róla, hogy a srác mégiscsak a börtönben kössön ki, akinek így nincs más választása, mint összehaverkodni az ország első számú közellenségével…
Az előző kötet tetszett is, meg nem is. Voltak remek részei, ugyanakkor olyan jelenetei is, amiket egyszerűen nem éreztem hitelesnek, így az összkép számomra felemás lett. Ez a könyv egy fokkal jobban sikerült, mint elődje. A kiindulópont egy izgalmasabb történetet sejtetett, de humoros jelenetekből sem volt hiány. Bár ennek a sztorinak is voltak megkérdőjelezhető részletei, a pörgős akciójelenetek és a vicces beszólások mégis feledtették velem ezeket a hibákat. A főszereplő Nickben azt szeretem a legjobban, hogy minden helyzethez hozzá tud tenni valami plusz kommentárt, s még a kellemetlen szituációkban sem hagyja el kamaszos lazasága és szórja a poénokat a párbeszédekben; a bátyja, Tim pedig továbbra is a totális esetlenségével tűnt ki a történetből. A könyv végi nagy leleplezés nagyot ütött, bár én elgondolkodtam rajta, hogy a franciául tudó olvasók esetleg már korábban rájöhettek a titokzatos főgonosz kilétére.
Egy könnyen olvasható, érdekes könyvről van szó, és nem is szeretném feleslegesen szaporítani a szót vele kapcsolatban, a fontosabb dolgokra mind kitértem a fentiekben. Örülök neki, hogy átment némi fejlődésen a mű, remélem, a soron következő részekben is marad ez a színvonal.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Nick "ámokfutását" Woburn Abbey-ben.
  - A metróállomás alatti titkos rejtekhelyet.
  - Tim Piros Páva utáni nyomozásának végeredményét.
  - Kiderül a titokzatos Kerítés személye.

Könyvkritika: Ray Bradbury - Fahrenheit 451

A mai alkalommal egy olyan könyvről fogok bejegyzést írni, amit gimnáziumban olvastam először, és nagy hatással volt rám. Az elmúlt hetekben, hónapokban jutott eszembe, hogy valamikor jó lenne újra elolvasni.
A történetről röviden: Guy Montag tűzőrként dolgozik, mindennapos feladatai közé tartozik a könyvégetés. Jól megszokott napjaiba egy fiatal lány, Clarissa hoz változást, mert olyan furcsa dolgokról beszél neki, mint a harmat a füvön vagy az eső íze. A lány hamarosan eltűnik, Guy azonban egyre többet töpreng, s olyan döntéseket hoz, amelyek alapban változtatják meg az életét…
Amikor először találkoztam a történettel, a könyvégetés döbbentett meg leginkább, mert borzasztó volt arról olvasni, hogy ezrével, tízezrével pusztítják el őket (a könyv címe egyébként arra a hőmérsékletre utal, amelyen a könyvpapír tüzet fog). Ha belegondoltam abba, milyen lenne végignéznem, ahogy a magánkönyvtáram imádott kötetei a lángok martalékává válnak, végigfutott rajtam valami leírhatatlan félelem és szomorúság. A mostani újraolvasás alkalmával azonban arra is figyeltem, hogy az író által felvázolt jövőkép bizonyos részei megvalósulni látszanak a jelenben. Ami itt futurisztikusnak ható masinéria, az manapság hétköznapi használati tárgy. A tömegkultúra szintén változott, s bizony a mai kor emberét jobban leköti az őt körülvevő rengeteg audiovizuális kütyü, mint a nyomtatott újságok vagy könyvek, ami engem, könyvszerető embert nagyon elkeserít. Ezek mellett vannak olyan rémisztő jóslatok és megfigyelések a cselekményben, amikkel kapcsolatban csak reménykedhetünk, hogy nem fognak valóra válni. Maga a sztori elég tömör volt, s ugyan az érthetőségébe, követhetőségébe nem lehet belekötni, néhol örültem volna részleteknek akár a politikai hatalmat, akár a társadalmi berendezkedést illetően. Montag nem volt túl karakteres főszereplő, csak sodródott az árral, a nagy változása kissé elhamarkodottnak tűnt (igaz, kaptunk utalásokat arra vonatkozóan, hogy már korábban is elgondolkodott tettei, munkája helyességén). A felesége nagyon idegesítő és felháborítóan viselkedő szereplő volt, Fabernek és a könyv végén megismert professzoroknak viszont voltak érdekes aspektusaik. A harmadik rész végén zajló beszélgetések felemelőek voltak, szép lezárást adtak a történetnek.
Az általam elolvasott kötetben helyet kapott még két novella és egy rövid beszélgetés az íróval. Az első novella egy trükkmester és egy producer viszonyáról szólt, s érdekes csattanóval zárult, a második egy túlsúlyos és a férje által teletetovált asszonyt mutatott be nekünk, amely elbeszélést viszont nem értettem teljesen. Az íróval készített interjúból pedig megtudhattuk, mit gondol önmagáról, munkásságáról.
Összefoglalva a leírtakat, azt tudom mondani, hogy a Fahrenheit 451 egy rövid, de hipnotikus erejű írás, amely helyenként filozofikussá válik, s hiába jelent meg már több mint hatvan éve, olyan megállapításokat tartalmaz, amik az évek elteltével sem vesztettek erejükből.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Clarissa monológjait.
  - A felsorolt könyveket, verseket, írókat, filozófusokat, tudósokat.
  - Montag és az öregemberek beszélgetéseit, terveit.

Sorozatkritika: Teen Wolf - Farkasbőrben

Úgy néz ki, ez a hetem a sorozatok bűvöletében telik, mivel ez már a második bejegyzés ebben a témában. A Teen Wolf hat év után ért véget múlt vasárnap, én szerdán tekintettem meg az évadzárót, most pedig megpróbálom összeszedni és értelmes formában elétek tárni, mit is gondolok erről a hat évadról. Spoilerek előfordulhatnak, úgyhogy óvatosan olvassatok tovább!
A történetről röviden: Scott McCall átlagos középiskolás, akit egy éjszakai erdei kaland során megharap egy vérfarkas. Scott élete egy csapásra megváltozik, az addig nyugodt kisvárost, Beacon Hillst pedig mindenféle természetfeletti lény árasztja el, akik közül nem mindenkinek pozitívak a szándékai. Scott barátai segítségével próbálja meg felvenni a harcot ellenük…
A sorozattal egy barátnőmnek köszönhetően ismerkedtem meg. Tudni kell róla, hogy ő rengeteg sorozatot néz egyszerre, s amikor iskolai tanulmányaink miatt együtt laktunk, egy idő után rendszeres esti program lett, hogy sorozatot néztem vele, amik közül fel is figyeltem jó párra, úgyhogy gyakorlatilag neki köszönhetem a jelenleg nézett sorozataim háromnegyedét. A Teen Wolfos dolog úgy kezdődött, hogy eleinte csak mesélt róla, illetve részleteket mutatott meg egyes epizódokból, amikben általában mindig Stiles szerepelt. :D Az ötödik évadnál történt meg először, hogy megtekintettem vele egy epizódot. Még ugyanabban az évben, egész pontosan tavaly nyáron pedig végignéztem az addig elkészült öt évadot, és percek alatt rajongóvá váltam. Ezért is ért teljes sokként, amikor szintén az elmúlt évben, a Comic-Conon bejelentették, hogy a hatodik évad után abbahagyják, hiszen nekem akkor még új volt az egész, és nem akartam, hogy ilyen hamar el kelljen engednem. Most, hogy letudtam az utolsó évadot, még mindig nem tudom elhinni, hogy nem lesz több új rész. De a sopánkodás helyett koncentráljunk inkább az egyes évadokra! Az első nagyon nem jött át. Emlékszem, azon húztam fel magam a legjobban, hogy minden epizódban legalább egy (de inkább kettő) srác random módon vetkőzött, s néha teljesen feleslegesen járkált fel-alá félmeztelenül. Később azért ebben is megláttam a pozitívumot (hahaha :DD), de örültem neki, hogy a továbbiakban ezt egyre inkább visszaszorították. Visszatérve az évadra, maga a történet alig kötött le, voltak ugyan érdekes részei, de nem sok. A szereplők közül Petert gyűlöltem a legjobban (ezt a mondatrészt jól jegyezzétek meg, pár sor múlva érdekes lesz majd visszaolvasni), Stilest pedig imádtam, természetesen. Magamtól nem is kezdtem volna bele a második évadba, de megnyugtattak, hogy folytassam csak, mert ennél sokkal jobb lesz. És valóban így lett. Abban az évadban jobban feltárult előttünk a természetfeletti világ, és megjelent egy olyan lény, a kanima, amiről korábban még sosem hallottam, de pont emiatt szerettem meg nagyon a sorozatot, hogy tudott új dolgokat mondani arról a világról, amiről addig azt hittem, vérfarkasokkal, vámpírokkal és tündérekkel van tele (köszönhetően a True Bloodos, Vámpírnaplókos, Alkonyatos múltamnak). Az Argent-család története is folytatódott, színre lépett Gerard, aki szerintem az egyik legjobb ember-főgonosz volt, bár a hatodik évadban kicsit elszúrták, de erről később. Lydiával szintén történtek dolgok, amik rettentően izgalmasak és misztikusak voltak, én az egész banshee-sztoriért nagyon odavoltam, s ez miatt is szomorkodtam egy sort, mert voltak évadok, ahol ezt sem használták ki rendesen. Stiles újfent tündökölt a beszólásaival, Peter pedig – ahogy az akkori jegyzeteimben fogalmaztam – „jobban néz ki, mint a halála előtt”. Na igen, ekkor kezdődött az iránta való rajongásom, ami a harmadik és negyedik évadban csúcsosodott ki. Az egy dolog, hogy az egész ember messziről sugározta magából a férfiasságot, de olyan arckifejezésekkel tudta előadni az esetenként frenetikus mondanivalóját, hogy nem bírtam küzdeni ellene, és pikk-pakk, a kedvencemmé avattam. Ha már harmadik évad: van nekem egy általános megfigyelésem, ami eddig az esetek 85%-ában bevált. E szerint a sorozatokban mindig a harmadik évad a legjobb. Persze a saját tapasztalatom már rácáfolt párszor erre a kijelentésre, de alapvetően szerintem megállja a helyét. A Teen Wolfnál mindenképp, ugyanis az az évada remek, észvesztő és fantasztikus volt, újabb természetfeletti érdekességekkel, humoros, de ugyanakkor nagyon érzelmes jelenetekkel, és egy karizmatikus főgonosszal, aki mögött egy olyan színész állt, akiből a korábbiak alapján ki nem néztem volna, hogy képes erre. Illetve ez volt az első évad, ami kétszer tizenkét részből állt az eddigi egyszeri helyett, de szerencsére nem tette unalmassá és vontatottá, sőt! Az első félben feltűnt Darachnak köszönhettem jó pár félelmetes jelenést, remek párosoknak lehettem szem-és fültanúja (Derek-Stiles, Peter-Stiles, Scott-Stiles, Scott-Argent), akiknek bizonyos dialógusait a mai napig kívülről fújom, de úgy egészében nézve elmondható, hogy ebben az évadban születtek a legemlékezetesebb beszélgetések, beszólások, itt sültek el legjobban a poénok. Aztán jött a második fél… Basszus, most kicsivel több, mint egy év távlatából is beleborzongok a Nogitsunés cselekménybe. Egyszerűen zseniális volt az elejétől a végéig, a világháborús háttértörténet pedig kifejezetten tetszett. Persze kellett ehhez a zsenialitáshoz egy színész Dylan O’Brien személyében, akit ekkor kedveltem meg igazán, mert itt láthattam meg, hogy nemcsak a vicces, csetlő-botló barátot, hanem a kegyetlen, ravasz főgonoszt is simán el tudja játszani. A hatodik évadban pár percre megidézték, és mondanom sem kell, hogy kirázott a hideg, mikor Void Stiles megjelent. Az évad egy nagyon szomorú véggel zárult, hiszen Allison meghalt, aki egyébként szintén egy remek szereplő volt, nem is voltam túl boldog a távozása kapcsán. A negyedik évad furcsának és kidolgozatlannak tűnt, a halállistás dolog annyira semmilyen volt az előző történésekhez képest. Plusz a nagy fordulat, miszerint az egész Peter ötlete volt, amit Meredith kihallgatott, és megvalósított, sem ütött akkorát. Jöttek új szereplők, régiek eltűntek, akik meg maradtak, velük sem történt minden úgy, hogy annak értelme lett volna. Erre a szereplőeltűnésekre hamarosan visszatérek… Rövidre zárva a dolgot, alig vártam, hogy véget érjen az évad, és kezdhessem az ötödiket, aminek a második felének nagy részét már ismertem. Jó volt megtudni az előzményeket, mert értelemszerűen amikor a Rettegés Doktorairól meg a Fenevadról először hallottam, fogalmam sem volt, hogy mi bennük olyan érdekes. Örültem neki, hogy újabb természetfeletti lényekről esik szó, a Doktoros részek nagyon érdekesek voltak. Igaz, számomra legalább ennyire érdekes volt a városban hirtelen feltűnő srác, akiről elég hamar kiderült, hogy nem a jó oldalon áll: Theo Raeken. Mit is mondtam a bejegyzés elején arról, hogy a sorozat férfi szereplői állandóan vetkőztek, ha kellett, ha nem? Na hát, Theónál bizony keveselltem a vetkőzéseinek a számát :DDD Komolyra fordítva a szót, nagyon tetszett benne, ahogy előadta magát, hogy Scott falkájához szeretne tartozni, közben meg folyamatosan keverte-kavarta a szálakat. Meg azért neki is voltak remekül megírt dumái, bár ebben a mezőnyben Stiles továbbra is lepipálta (kedvencem: Scott és Stiles találkoznak Theóval a könyvtárban. Scott: „What are you doing here?”, Theo: „I still need to graduate.”, Stiles: „No, no. What you need is to be beaten severely with a lead pipe wrapped in barb wire.”). Nagy örömömre a hatodik évadra is visszatért, s ott meg aztán végképp imádtam, főleg a Liammel közös párosukat. Ugye volt nekik némi gondjuk egymással a múltban történtek miatt, s annyira jó volt nézni, ahogy feszül közöttük ez az ellentét, de a közös cél érdekében hajlandóak összefogni, s ha a helyzet megkívánta, akár még segítettek is a másiknak. Szóval elérkeztünk a hatodik évadhoz. Az első felében nehezen szoktam meg, hogy Stiles nincs állandóan a színen. Tudjuk jól, hogy ennek való életbeli okai voltak, s ezért én nem is lázadoztam annyira, de természetesen nagyon örültem, amikor felbukkant. Peterrel közös jelenetein szakadtam egy sort, a tizedik részben pedig a korábbi évados önmagát idézte meg a poénbombáival. A Szellemlovasok, a hajtóvadászat sztorija izgalmasnak tűnt ugyan, de nem magyaráztak meg mindent rendesen, az előző évadból átemelt náci vérfarkas cselekményszála is elsikkadt egy idő után. Az eddigi évadokban is előfordult, hogy nem tisztáztak le mindent, maradtak homályos foltok, de nem zavart túlságosan, csupán apró hibaként értékeltem, itt viszont nagyon bosszantott, s ez bizony az évad második felére is megmaradt. Pedig remegő térdekkel és kezekkel vártam a júliusban kezdődő 6B-t, s kaptam ugyan tőle egy rakás emlékezetes jelenetet, de elég keserű szájízt hagyott maga után, a sorozat is jobb lezárást érdemelt. Kezdjük ott a problémák felsorolását, hogy a vadászok megjelenése és az Anuk-Ité feltűnése sok volt egyszerre ennek a tíz résznek. Nem párhuzamosan haladtak egymás mellett, hanem egyik lenyomta a másikat. Máskor sokkal több időbe került, és sokkal több részletet tudhattunk meg egy-egy főgonoszról, most azonban kaptunk némi információt róla, utolsó előtti részben testet öltött, majd az utolsó részben szépen legyőzték. Kész, punktum. Ellenben a vadászokat nem győzték le, azok egyszerűen csak megfutamodtak Beacon Hillsből, de azért továbbra is üldözik a természetfelettieket. Jó, oké, ez biztos csak nekem fura. Azzal nincs bajom, hogy nem zárták le teljesen a sztorit, de eléggé nyitva hagyták, hiszen a Monroe elleni küzdelem simán megtöltene még egy évadot. Kicsit visszamenve, Gerard hiába bukkant fel ismét, hiányzott belőle az igazi harci szellem. Csak szónokolt, bár ott is ellentmondásokba keveredett (eleinte az volt a célja, hogy elkapja Liamet, lévén ő Scott bétája, aztán jött a sárga farkasölős golyó, amit elvileg egy Argentnek kellett volna kilőnie, amit ő maga mondott el, ennek ellenére mégis Monroe-nak adta), és azt se nagyon értem, a lánya, Kate miért jött vissza a cselekménybe, mert sok vizet nem zavart. A nagy stratégiája teljesen szétesett az évadzáróra. A visszatérő szereplőknek örültem, s ugyan mindenki megkapta a megérdemelt tizenöt perc hírnevét, néhányuknak elég erőltetett jelenetben kellett helyt állnia. Úgyhogy csalódottan vettem tudomásul, hogy a végére ért a sorozat, bár én azt kívánom, bárcsak jönne még egy évad, mert ráférne a gatyába rázás a jelenlegi állapotokra. Mindegy, próbálok a pozitív dolgokra emlékezni, mint amilyen a Liam-Theo páros volt, vagy Stiles újabb frenetikus jelenléte és kommentárjai.
Még mielőtt rátérnénk az összefoglalásra, vessünk egy pillantást a szereplőkre és a közöttük felmerült viszonyokra, mert az elején ebben nagyon jó volt a sorozat. Nekem személyes kedvenceim voltak a szülő-gyerek kapcsolatok, amik közül a Stilinski-család lopta be magát leginkább a szívembe, de a McCall mama-Scott és az Argent apu-Allison párosok is említést érdemelnek. Ahogy fentebb többször utaltam rá, abban is remekeltek a készítők, hogy elsőre össze nem illő, de együttműködve remek csapatot alkotó emberkéket eresszenek össze. Derek-Stiles, Peter-Stiles, Derek-Argent, Liam-Theo, csak hogy a kedvenceimet emeljem ki. A baráti kapcsolatok szintén fontos összetevőnek számítottak, elég csak a Scott-Stiles, vagy az Allison-Lydia kapcsolatra gondolni, de Scott falkájának tagjait összességében is ide lehet sorolni. Volt viszont egy viszonyrendszer, ahol a sorozat nagyon alulteljesített: a szerelmi szálak. Ha kreáltak egy jó szerelmespárt, akkor vagy szétbombázták őket, vagy nem írtak nekik rendes történetet. Az egyetlen értékelhető szerelmespár Allison és Scott voltak, onnantól fogva csak melléfogásoknak lehettünk szemtanúi. A Lydia-Stiles szerelmet az elejétől építgették, de aztán mindkettejüket berakták más kapcsolatokba, s végül a hatodik évadba erőltették be a nagy Stydia összeborulást. Az évadzáróban meg kábé alig néztek egymásra, hát kösz szépen… A Scott-Kira szerelem szintén ígéretesen indult, aztán Kirát elküldték a Bőrváltókhoz, ahonnan vissza se hozták, ami a sorozat legorbitálisabb hibája volt. A Scott-Malia szerelmet beleerőszakolták az utolsó évadba, mert mégiscsak furán nézett volna ki, ha pont a főszereplő nem kap csajt a végjátékban. Az Argent apu-McCall mama szerelemnek pedig hihetetlenül örültem… volna, ha kicsit jobban kidolgozzák. Ja és a Liam-Hayden szerelmet sem kellett volna megtorpedózni, mondom ezt úgy, hogy engem a hideg rázott Haydentől… Az egyéni karaktereket nézve a lényeget már elmondtam, de hadd fűzzek hozzá némi kiegészítést. Scott jól megírt főszereplő volt, aki minden évadban elvitte a hátán a cselekményt, s alapvetően a falkájának tagjai is mind remek szereplők lettek volna, ha némelyiküket részletesebben megírják. Lydia nekem nagy kedvencem, és volt még szerintem bőven szufla az ő természetfelettiségében, Allisont kár volt olyan korán kiírni, Kirát is nagy hiba volt eltüntetni. Liam jó választás volt, bár helyette maradhatott volna Isaac a sztoriban. Peter hatalmas figura volt, s ezt valószínűleg a rajongásom mondatja, de őt is beleszőhették volna jobban az eseményekbe (illetve a Maliával való kapcsolatán is dolgozhattak volna). Theo sem csupán egy rosszfiú volt számomra, aki csak arra képes, hogy keresztbe tegyen mindenkinek, és szétziláljon erős kapcsolatokat, hanem egy srác, aki tartozni akart valahova, csak nem tudta, hogyan tegye ezt meg. Szerencsére van egyvalaki, akiben semmilyen hibát nem lehet találni, aki központi karakterré nőtte ki magát emberi volta ellenére, s aki nélkül korántsem lett volna ennyire jó a sorozat: Stiles. Az egy dolog, hogy viccesre írták meg, de kellett hozzá egy színész, aki ezt a karaktert képes életre kelteni, s bátran mondom, hogy Dylan O’Briennél jobbat nem találhattak volna erre a munkára. A poénok és a szerencsétlenkedések mögött ott volt a srác, aki bármit megtett a barátaiért, az apjáért, s a maga módján képes volt bátor lenni és harcolni.
Összefoglalóan tehát el tudom mondani, hogy egy jó ötletekkel, emlékezetes jelenetekkel és remek karakterekkel megspékelt sorozatról beszélünk, ami azonban sokszor nem fordult kellő tisztelettel a saját története és szereplői felé, s számtalan hibát vétett velük kapcsolatban. Nem adta meg nekik a megérdemelt szép befejezést, hanem egy kérdéseket felvető és összecsapott lezárással „jutalmazta meg” őket. Ennek ellenére voltak helyzetek, amikor rendesen bánt velük, s az ilyen alkalmakkor létrejött jeleneteket, beszólásokat valószínűleg évek múlva is emlegetni fogjuk. Nagyon fog hiányozni a sorozat, de szerencsére erre már feltalálták a megoldást, melynek neve: újranézés (ami egyébként nem ismeretlen fogalom számomra, mert a harmadik, negyedik és hatodik évadokban vannak olyan részek, amiket ötnél többször láttam; igen, jól olvastad!).


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Stiles kommentárjait. Egytől egyig gyöngyszem az összes.
  - Bármelyik jelenetet, amiben Stiles Derekkel, Peterrel, vagy más olyan emberrel van, akit nem kedvel vagy nem bízik benne.
  - Lydia banshee-énjének köszönhetünk jó pár ijesztő jelenetet.
  - A harmadik évadban, amikor Scott a Darach befolyása miatt megpróbálja megölni magát, Stiles lenyom neki egy olyan monológot, amitől egy hétig törölgeted a szemedet.
  - A baseballütő jelentőségét.
  - Az első Stydia-csókot.
  - A Nogitsune összes megjelenését, különös tekintettel arra, amikor Stilesként láthatjuk.
  - A lacrosse-csapat edzőjét. Rajta is lehet szakadni egy sort.
  - A harmadik évad végén, az egykori gyűjtőtábornál zajló történéseket.
  - A flashbackeket.
  - A hat és fél évadon végighúzódó rejtélyt (és egyben poénforrást) Stiles keresztnevét illetően.
  - Az Eichen-házban játszódó részeket.
  - Mason reakcióját, amikor tudomást szerez a természetfeletti lények létezéséről.
  - Az ötödik évad azon epizódját, amikor a szereplők a Rettegés Doktorairól írt könyvet olvassák.
  - Az ötödik évad tizedik epizódjában a Scott és Stiles közötti beszélgetést a zuhogó esőben.
  - A hatodik évad ötödik részét Peter és Stiles csodálatos prezentálásában.
  - A hatodik évad nyolcadik részét, amikor kiderül a náci vérfarkas múltja, illetve végre megtudhatjuk Stiles keresztnevét.
  - A hatodik évad kilencedik részében a Stilesos emlékek felszínre kerülését.
  - Liam és Theo párosát a hatodik évadban. Imádom őket!!! <3
  - A régi szereplők alkalmankénti feltűnéseit.


Teen Wolf - Farkasbőrben /Teen Wolf/ (2011-2017)
színes, feliratos, 41 perc
Rendező: Russell Mulcahy, Tim Andrew, Jennifer Lynch, Toby Wilkins, Christian Taylor, stb.
Szereplők: Tyler Posey, Dylan O'Brien, Holland Roden, Shelley Hennig, Linden Ashby, JR Bourne, Melissa Ponzio, Dylan Sprayberry, Arden Cho, Cody Christian, Crystal Reed, Khylin Rhambo, Ian Bohen, Tyler Hoechlin, Ryan Kelley, Gideon Emery, Michael Hogan, Seth Gilliam