Könyvkritika: Jodi Picoult & Samantha van Leer - Lapról lapra

Tavaly júliusban olvastam el az anya-lánya írópáros első könyvét, a Sorok közöttet, ami könyvmoly énem számára oly’ ismerős alaphelyzetével és a történetében rejlő kreativitásával hamar belopta magát a szívembe. Most, kicsivel több, mint egy évvel később úgy éreztem, itt a tökéletes alkalom, hogy megtudjam, hogyan folytatódik Delila és Olivér meséje.

A történetről röviden: Miután legyőzték az őket elválasztó akadályt, Delilának és Olivérnek rá kell jönnie, hogy a való világban korántsem olyan egyszerűek a dolgok, mint a mesékben. Főleg úgy, hogy a mese nem akarja egykönnyen elengedni főszereplőjét, így a szerelmeseknek dönteniük kell, mennyit hajlandóak kockáztatni azért, hogy örökké együtt maradhassanak…

A Sorok között egy remek alapsztoriból indult ki, miszerint mit tennél, ha a kedvenc könyved kedvenc szereplője egyszer csak elkezdene beszélni hozzád, s miután még jobban megismernéd, mit tennél meg azért, hogy kihozhasd őt a te valóságodba és örökké vele lehess? Emellett volt még egy nagyon eredeti ötlete a könyvnek: mi van akkor, ha a történetek szereplői valójában nem is olyanok, amilyennek olvasás közben látod őket, hanem csak egy szerepet játszanak, s amikor a könyv csukva van, teljesen más karakterek, és a könyv cselekményében megjelenő szerepüktől függetlenül van saját kis életük és gondolatviláguk. Elsősorban ez a két összetevő fogott meg az első kötetben, a szereplőket néha kissé sablonosnak éreztem, a jól kitalált függővég és az iránti kíváncsiságom, hogy Delila és Olivér szerelme mennyire és meddig fog működni a való világban, azonban egyértelművé tette, hogy idővel el fogom olvasni a folytatást. Az elbeszélés három szemszögön keresztül haladt: Delila és Olivér mellett Edgar, a Sorok között írónője fiának mesebeli sorsát követhettük, ahogy igyekezett átvenni Olivér helyét, s közben megszokni az új szituációt, amibe belekerült. Edgar fejezeteiben a mese további résztvevői is szerephez jutottak, részletesebb betekintést kaptunk a gondolataikba, és abba, hogy ki hogyan élte meg a mese történetének változtatásait, valamint Olivér eltávozását. Ezek a részek kifejezetten tetszettek, mert így jobban megismerhettük az egyes szereplők érzelmi világát, a mesében való szerepükhöz, valamint ezzel összefüggésben önmagukhoz való viszonyulását, amik egyaránt eredményeztek humoros és megható pillanatokat: vicces volt az állandóan a súlya és a kinézete miatt aggódó paripa, Fuszekli panaszkodásait hallgatni, ugyanakkor szívszorító volt látni, hogy Frocli mennyire hiányolja legjobb barátját, a leginkább azonban Szerafima, a királykisasszony karakterfejlődése lepett meg, aki szép lassan ébredt rá arra, hogy nem kell örökké a szerepét meghatározó szabályokhoz ragaszkodnia, hanem ezektől függetlenítheti magát, s élhet úgy, ahogyan szeretne (a mese keretein belül természetesen). A szereplőkhöz hasonlóan idővel Edgar is felismert bizonyos dolgokat, például hogy eredeti elképzelései, melyekben azt gondolta, szuper érzés lesz egy saját maga által teremtett történet főhőse lenni, nem igazán jöttek össze, s hiányzott neki az addig kellemetlennek gondolt valóság. Ami Delilát és Olivért illeti, az előző könyvben azt gondoltam róluk, hogy bármennyire aranyosak együtt, túlságosan hamar jött létre köztük a nagy, lángoló szerelem, s mindenképpen arra számítottam, a folytatás részletesebben be fogja mutatni, milyen hatással lehet kapcsolatuk alakulására a való világ és a szürke hétköznapok. Nos, kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy történetük átfordult egy hagyományos klisékkel operáló tinidrámába, ami csak nyomokban tartalmazta azt, hogy milyen nehézségek várhatnak egy ilyen rendkívüli párra a kisváros utcáin vagy épp az iskola folyosóin. Kettejük közül Delila viselkedése rettentően idegesített: szinte rátelepedett Olivérre, alig hagyott neki személyes teret, hogy felfedezhesse ennek a világnak a sokszínűségét, és megpróbálja megtalálni benne a helyét. Minden közös jelenetüktől csak erősebb lett bennem a meggyőződés a lány önzőségéről, aki kívülállóságát és egyedüllétét akarta kompenzálni a meséből kiemelt szépfiúval. Az egész olyan volt, mintha Delila csak a maga kénye-kedvére hozta volna ki Olivért a könyvből, bele se gondolva abba (s erre később sem kaptunk utalást), mekkora változás ez a fiúnak, mennyi mindent kell megtanulnia, s hogy nem csak abból áll az élet, hogy ölelkeznek és csókolóznak naphosszat. Értem én, hogy Delila egy tizenéves tinédzser, tele romantikus álmokkal, ettől függetlenül néha gondolhatott volna másokra is saját magán kívül. Ez a kellemetlen tulajdonsága végigkísérte őt a könyvön, ugyanis a továbbiakban is önös érdekeitől hajtva hozott döntéseket, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a következmények hogyan hatnak barátaira. Vele ellentétben Olivér túllépett a mesebeli herceg sablonjain, s részletekbe menően tudhattuk meg, mennyire hiányolja szereplőtársait, elsősorban legjobb barátját, Froclit, hogy nap mint nap megrémül attól, milyen keveset tud a való világ dolgairól, vagy hogy milyen keserű érzés rádöbbennie, hogy gyakorlatilag most is szerepet játszik, csak itt senki nem írta meg neki előre a mondatokat és tetteket. Énem romantikus felének természetesen bejöttek azon tulajdonságai, hogy udvarias, kedves és folyton bókol, ráadásul megingathatatlan a szerelme Delila iránt, viszont az ismeretlen világgal való viaskodásai avatták igazán érdekes és összetett karakterré.

Számomra is kissé furcsa érzés, hogy a szereplők jellemzéseivel kezdtem a bejegyzést a történet taglalása helyett, a helyzet azonban az, hogy a cselekmény első felében a három főszereplő mindennapjai és érzései voltak fókuszban, szóval ha akartam volna, se tudtam volna másról írni. A második felétől helyeződött át a hangsúly a mesére, vagyis pontosabban arra a tényre, hogy a könyvnek nem tetszett Olivér eltávozása és a történet megváltozása, ezért mindent megtett, hogy visszaállítsa a rendet. Az ebből fakadó izgalmas szituációk, az ezek megoldását sürgető nyomozások, tervezések hozták vissza azt az érzést, hogy igen, ez a könyv több, mint egy újabb hagyományos tini szerelmes történet. Edgar mesebeli kalandozásai által az írók remek újdonságokat és kiegészítéseket csempésztek be a cselekménybe, legyen szó akár az írói képzelet konkrét megjelenési helyéről, vagy a regényekben elrejtett utalásokról, melyekről még maga az író sem tudja pontosan, hol is találhatók. Emellett szeretném még megemlíteni az egyes fejezetek közé ékelt, elgondolkodtató kérdéseket tartalmazó leírásokat, melyek kapcsán el lehetett morfondírozni olyan kifejezetten érdekes felvetéseken, hogy tulajdonképpen kié egy történet? Az íróé, aki megalkotta, az olvasóé, aki felfigyelt rá, és visszavonhatatlanul beleszeretett, vagy a szereplőké, akik segítségével életre kelt? Kisajátíthatja-e bármelyikük is csak a maga hasznára? Szóba került az is, hogy történetmesélés, a történetalkotás egyetemes, mindennapi cselekvés, ami bele van kódolva az emberekbe, s amit mindenki gyakorol tudatosan vagy tudattalanul, önmagába fordulva vagy a világ elé tárva, sőt az sincs kizárva, hogy mi magunk is egy valaki más által kitalált történet szereplői vagyunk.

Visszatérve a konkrét eseményekhez: a mese rendetlenkedése miatt veszélybe került Olivér való világbeli tartózkodása, Edgar mesében maradását pedig saját kételyei mellett egy való világbeli tragédia rövidítette meg, de erre a problémára is okos megoldás született, a látszólag elért boldog befejezés viszont kérdések sokaságát hagyta bennem. Mert odáig oké, hogy néhányan megkapták a maguk happy endjét, de mi lesz a többiekkel, akik legalább ugyanannyira megérdemelnék? Szépen és jól, ráadásul tényleg ügyesen hozták helyre a dolgokat, de ez hosszú távon mennyire lesz kifizetődő és fenntartható? Ki akar egész életében egy tulajdonképpeni hazugságban élni? (Amióta ez a mondat eszembe jutott, biztos vagyok benne, hogy hasonlít egy film, könyv vagy sorozat mottójához, tagline-jához. Ha valakinek van ötlete, honnan származhat, az kérem, írja meg, mert akárhogy töröm a fejem, nem tudom, honnan ismerős, csak azt tudom, hogy ismerős.) Lehet azt mondani, és nem tagadom, van benne igazság, hogy túlságosan realistán nézem a történetet ahelyett, hogy a mesés lényegére koncentrálnék, ennek ellenére sem tudok elvonatkoztatni ezektől a hibáktól. A moly.hu szerint nem zárult még le a sorozat, ugyanakkor arra sem találtam információt, valóban tervezi-e a folytatást az anya-lánya páros, vagy egyéb elfoglaltságaik miatt maradtak lezáratlanul az események, esetleg teljes mértékben ránk, olvasókra bízzák a történet továbbgondolását, mindenesetre kíváncsi lennék, ők belegondoltak-e a felsorolt problémákba, illetve hogy ők merre vinnék tovább az elbeszélés fonalát és szereplőik sorsát.

Összességében nézve ebben a kötetben korántsem volt annyi varázslat, mint az előzőben. Csak nyomokban tartalmazta a korábban olyannyira meghatározó ötletességet, eredetiséget, ellenben hosszan olvashattam azt a fajta drámázós, egysíkú tinis történetet, amiből már épp eleget kaptam a Vörös Pöttyös Könyvek rosszul sikerült darabjainak köszönhetően.

Értékelés: 3/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A csodaszép illusztrációkat.

  - Olivér poénos csetlés-botlásait a való világban.

  - Hapci lelkesedését.

  - Fuszekli folyamatos panaszkodását. Egy hiú ló, hát nézzenek oda!

  - A mesével kapcsolatos újdonságokat.

  - A popkulturális utalásokat.

  - Az egyes fejezetek közötti elgondolkodtató sorokat.

Christopher Nolan elmejátékai 3. rész - Eredet

Amikor áprilisban útjára indítottam ezt a rovatot, még úgy volt, hogy július 16.-án mutatják be Nolan legújabb filmjét, de aztán a koronavírus-járvány miatt több alkalommal elhalasztották a premierdátumot. Ebből kifolyólag én sem siettetem a Mementó és A tökéletes trükk mellé harmadiknak kiválasztott alkotás, az Eredet megtekintését, de mivel nyakunkon a Tenet premierje (augusztus 26.), végre elérkezettnek láttam az időt, hogy újra megnézzem a rendező azon filmjét, ami az emberek többségének eszébe jutott aktuális mozijának előzetesei alapján.

A történetről röviden: Dom Cobb egy tolvaj, aki különleges dolgok ellopásával foglalkozik: gondolatokat lop ki az emberek agyából, mialatt ők alszanak. Az egyik ilyen megbízás nem sikerül, azonban a meglopni kívánt fél felbéreli Cobbot egy különösen összetett munkára, melynek során nem ellopni kell egy gondolatot a célszemély fejéből, hanem elültetni benne egyet…

Ahogy a korábban tárgyalt két film esetében, úgy itt is hiányzott az újdonság varázsa, hiszen harmadszorra vagy talán negyedszerre néztem újra. Az kétségtelenül előny volt, hogy így legalább több figyelmet szentelhettem a részleteknek, cserébe viszont semmilyen meglepetést nem okoztak a történet nagy csavarjai, sőt arra a meglehetősen kellemetlen tényre döbbentem rá, hogy engem ez a film nem is nyűgöz le igazán. Az egyedi alapkoncepció remek, azonban nagy bánatomra nem fejti ki rendesen a szabályokat, túl sok a megmagyarázatlan apróság és történés az álmok világával, a szintek közötti átjárással kapcsolatban, ráadásul a mostani nézéskor kifejezetten untatott a rengeteg akciófilmes jelenet. Persze ezzel nem azt mondom, hogy ezek egyáltalán nem kellettek volna bele, inkább úgy fogalmaznék, hogy egy ilyen kiindulópontú filmtől kreatívabb akciókra számítottam, amik nyomokban azért megvoltak, lásd a városhajtogatós és a forgó folyosós jelenetet, de izgalmasabb lett volna, ha még ennél is jobban elrugaszkodnak a valóságtól. Ez a kissé negatív hangulatú felvezetés azonban nem jelenti azt, hogy ne élveztem volna a film bizonyos részeit, nem értékeltem volna némelyik ötletét. A rendező védjegyének számító rendhagyó időkezelés ezúttal az álom és valóság, illetve az egyes álomszintek elkülönítésében játszott nagy szerepet, hiszen máshogy telt az idő az egyes szinteken. Az álomvilág létrehozásának komplexitásáról, az extraktorok munkamódszereiről megtudott, aprólékosan adagolt információk nagyon érdekeltek, akárcsak a Fischeren végrehajtandó incepció tervezési fázisai, és természetesen a három álomszinten (plusz a váróban) zajló történések (leszámítva az autós üldözéseket és a lövöldözéseket) is okoztak izgalmas perceket. Habár az incepció végrehajtása során folyamatosan felmerülő problémák, gondok egy részét kissé hatásvadásznak találtam, alapvetően tetszettek a szintek vizuális kidolgozottságai és az is, ahogy szép lassan kirajzolódott előttünk az eredeti terv, majd a hirtelen jött események tükrében annak improvizált verziói. Ez egyébként vegyes érzéseket váltott ki belőlem, mert egyrészről még több minden derült ki az extraktorok által bevethető trükkökről, másrészről viszont olyan volt, mintha Nolan utólag, a dramaturgia miatt talált volna ki újabb és újabb szabályokat az álomvilághoz, nem pedig a már kigondolt szabálykönyvet mutatta be ügyesen adagolt információk mentén. Az álomszintekben való elmerüléssel egy időben Cobb múltjában és elméjében is egyre mélyebbre jutottunk, ám mivel nem először szembesültem a feltárt tényekkel, őszintén szólva, egyáltalán nem hatott meg a Mallal kapcsolatos nagy leleplezés (ennek egyéb okai is voltak, amikre később visszatérek). A komótosan, részletekbe menően haladó cselekményvezetéshez képest a befejezés meglepően gyorsan érkezett, amiből kiindulva nem is csodálom, hogy sokan arra tippelnek, az a film vége, hogy Cobb csak álmodja az egészet, és valójában nem tért vissza a családjához. Nem tudom, ez mennyire volt szándékos a rendező részéről, nekem személy szerint nem tetszett, hogy így összecsapta a küldetés végét, ellenben az utolsó, mára már ikonikussá vált képkocka továbbra is az egyik kedvenc filmes jelenetem, amellyel ránk marad annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy akkor ez most álom vagy valóság?

A karaktereknél azt vettem észre, hogy Cobbon kívül a többiek csupán kétdimenziós figurák, akik tökéletesen kiegészítik az incepcióra összeverbuvált csapatot, önálló személyiségük, háttértörténetük azonban nincs. Utóbbival még kibékülnék, hiszen nem várhatom el egy két és fél órás filmtől, hogy elmeséljen egy összetett történetet, megmagyarázza az általa kreált világ szabályait, és még mindegyik szereplőnek rajzoljon részletes hátteret is. Szóval a háttérsztorik hiánya nem probléma, ettől függetlenül az kissé zavart, hogy a (még így is remek alakítást nyújtó) színészek gyakorlatilag tulajdonságok nélküli bábukat játszottak. Az újonc Ariadne jó ürügy volt arra, hogy a nézők számára elmesélhessék az álomvilág főbb tudnivalóit, Arthur és Eames párosának vicces civakodása hozott némi humort az elbeszélésbe (plusz számomra kitűnő eye-candy alapanyagot szolgáltattak :P), a többiek viszont annyira semmilyenek voltak, hogy beszélni sem érdemes róluk. Ami Cobbot illeti, az igaz, hogy róla tudtuk meg a legtöbbet a film játékideje alatt, alattomos tudatalattija okozott is néhány kellemetlen pillanatot az álmokban végzett munkája során, ennek ellenére engem érzelmileg egyáltalán nem hatott meg a személyes tragédiája. Kezdjük ott, hogy Leonardo DiCaprio és Marion Cotillard színészi kvalitásaihoz nem fér kétség, közös jeleneteikből mégis teljesen hiányzott a kémia. Aztán folytassuk azzal, hogy a férfiban rejtőző bűntudat, hazavágyódás, emlékekhez való ragaszkodás csupán szavak szintjén volt jelen, a magatartásából nem igazán érződött ki. A tökéletes trükkről írt véleményemben említettem azt a kritikát, ami Nolant éri annak kapcsán, hogy női szereplői kidolgozatlanok, legtöbbször vagy a férfi főszereplő bosszúállásának motivációi, vagy ők maguk a bosszúállók. Bár korábban nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de a mostani újranézés után úgy gondolom, a fenti kritika erre a filmjére is igaz. Mal nem volt több egy fékezhetetlen ámokfutónál, s minden cselekedete olyannyira ellenszenvessé tette, hogy a vele kapcsolatos végső leleplezés után sem tudtam megsajnálni, áldozat mivoltát abszolút elnyomták az álmokban véghezvitt kegyetlenkedései.

Összességében nézve kissé csalódásként éltem meg ezt az újranézést. Lehet, hogy az emlékeim űztek csúnya játékot velem, de úgy rémlett, nekem ez régebben jobban tetszett. Amit most sem vitatok el tőle, az a kreatív alapkoncepciója, ugyanakkor nem tudok elmenni azon tény mellett, hogy fontos részletek megmagyarázatlanul maradtak, helyenként sablonosak voltak az akciójelenetek, a karakterek többsége pedig kétdimenziós bábuvá redukálódott.

Ami a rovat negyedik, egyben befejező részének „alanyát”, a Tenetet illeti: mindenképpen moziban szeretném megnézni, de egyelőre még nem döntöttem el, hogy mikor. A máskor olyannyira áhított premiernapi megtekintésről a feltételezhető embertömeg miatt inkább lemondtam, ugyanakkor hajt a kíváncsiságom, úgyhogy valószínűleg pár napon belül elmegyek rá, s idővel természetesen arról is érkezik majd értékelés.


Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az álomvilág szabályait, az extraktorok trükkjeit.
  - A csapattagok összeverbuválását.
  - Az álomszinteken zajló eseményeket.
  - Az utolsó képkockát. Tudjátok, miért.


Eredet /Inception/ (2010)
színes, magyarul beszélő, 148 perc
Rendező: Christopher Nolan
Szereplők: Leonardo DiCaprio, Ellen Page, Joseph Gordon-Levitt, Tom Hardy, Ken Watanabe, Dileep Rao, Cillian Murphy, Marion Cotillard, Michael Caine

Könyvkritika: Charles Dickens - Ódon ritkaságok boltja (Ismerkedéseim a viktoriánus irodalommal vol.7)

Ebben az évben eléggé elhanyagoltam a viktoriánus irodalommal való kapcsolatomat, úgyhogy itt volt az ideje, hogy újból ellátogassak e kor legjelesebb írójához, Charles Dickenshez, s megismerkedjek újabb részletgazdag történetével.

A történetről röviden: Nell és nagyapja szegény körülmények között élnek egy, az idős úr által üzemeltetett régiségkereskedésben. A nagyapa egyetlen célja, hogy jobb életet és jövőt teremtsen unokájának, ám az ehhez szükséges pénzt nem éppen becsületes úton igyekszik megszerezni. Ez végül oda vezet, hogy nagyszülő és unoka menekülni kényszerülnek, s reménykednek abban, hogy találhatnak egy távoli, nyugodt helyet, ahol senki nem keresi és senki nem zaklatja őket…

Korábban szemeztem már ezzel a könyvvel, amikor a könyvtárban járva Dickens művei között nézelődtem, de mindegyik alkalommal visszakoztam a hossza miatt. A címe és az alaptörténete azonban rabul ejtett, szóval nem volt kérdés, hogy idővel sorra fogom keríteni. Sajnos az eredeti elvárásaim nem igazán jöttek be, én ugyanis arra számítottam, hogy a régiségbolt fontos helyszín lesz legalább a történet elején, az író stílusához híven részletesen megismerhetjük az üzletet, az azt körülvevő helyeket, és rengeteg időt töltünk majd azzal, hogy csodáljuk az eladó tárgyakat, vagy figyeljük a betérő vevőket, s mialatt róluk is megtudunk ezt-azt, vásárlásaikat, esetleges eladásaikat is végigkövethetjük. Ehhez képest a bolt leginkább csak egyfajta börtönként jelent meg, aminek ódon, komor falai magukba zárták Nellt, nem hagyták kibontakozni ifjúságát, hiszen nagyapja hosszú időre magára hagyta őt, hogy a könnyű pénzszerzés reményétől hajtva kártyabarlangokban töltse az éjszakákat. Kissé nehéz szívvel, de igyekeztem túltenni magam ezen a csalódottságon, hiszen attól, hogy nem az elképzeléseim szerint alakulnak a dolgok, még lehet, hogy tetszeni fog az, amit Dickens gondolt ki e történettel kapcsolatban. Két fő cselekményszálon haladtak az események: az egyiken Nell és nagyapja vándorlását követhettük figyelemmel, a másikon pedig a Londonban maradt, a szökevényekhez ilyen vagy olyan módon kötődő emberek életébe, gondolataiba, motivációiba nyerhettünk nagyobb betekintést. Engem személy szerint az első szál jobban lekötött, érdekes látni, hogy milyen tájakon jártak, milyen sokféle emberrel találkoztak vándoraink, ugyanakkor az út korántsem csak szép pillanatokat tartogatott, utazóink sokszor szenvedtek a fáradtságtól, éhségtől, s az emberek között is akadtak, akik csak ki akarták használni, át akarták verni őket. A vándormutatványosok, állatidomárok és a mozgó panoptikumot üzemeltető hölgy feltűnései kölcsönöztek egyfajta bohémságot az elbeszélésnek, izgalmas volt ezekről a folyton úton lévő, az emberek szórakoztatásából, ámulatba ejtéséből élő művészekről többet megtudni, pláne hogy ők a viktoriánus kor jellegzetes figurái voltak, mivel ebben a korban igen népszerűvé váltak az ilyesfajta szórakoztatási formák. A sok viszontagság után főhőseink látszólagos nyugalomra és biztonságra leltek, s ugyan szerencsétlen módon tudtam, mi lesz a történet vége, mert régebben elolvastam egy, az íróról szóló rövid összefoglalót, ami sajnos leírta e könyv végét, mégis örültem, hogy megtalálták a helyüket abban a kis faluban, és azon gondolkodtam, milyen szép életük lesz ott. Ami a befejezést illeti, egyáltalán nem vagyok vele elégedett, és nem is értem, hogy hova lett Dickens pozitív szemlélete, s miért érezte úgy, hogy így kell befejeznie Nell és nagyapja történetét. A másik, Londonban játszódó szál számomra feleslegesen hosszú volt, bár kétségkívül akadtak vicces jelenetei, és az is tetszett, ahogy a szokásos rejtélyeskedő stílusban bevezetett egy karaktert, aki később fontos figurává vált és mindenkinél jobban kötődött a cselekmény másik szálához, legtöbbször mégis inkább untatott azzal, hogy túlzott részletességgel ecsetelte egyes szereplők háttértörténetét (pedig én ezt általában szoktam szeretni, legyen szó akár Dickensről, akár más írókról), a figurák egymáshoz való viszonyát, egymásról kialakuló gondolataikat., nem beszélve arról, hogy főhőseink történetszálának rovására ez a rész szinte teljesen eluralkodott a könyv utolsó harmadán. Az sem segített, hogy hétköznapi eseményeket, cselekedeteket olyan körülményesen írt körül a drága Mr. Dickens, hogy mire a mondat végére értem, elfelejtettem, hogyan kezdődött. Ez egy kissé paradox szituáció, mivel alapvetően szeretem az író stílusában a sokszínű leírásait, a nyelvi leleményeit, hogy nála egyetlen mondat is kész műalkotás, jelen esetben azonban csak fárasztott, és nem szórakoztatott ezzel.

A karaktereivel viszont annál inkább lenyűgözött, mert szokásához híven ismét élettel teli, részletgazdagon megrajzolt szereplőket mutatott be nekünk. Főleg a jók és gyámoltalanok voltak többségben, de mint minden Dickens-műben, itt is akadt pár velejéig romlott gazember, volt azonban valaki, akinek kiállhatatlan, erőszakos természete és hosszas bűnlajstroma minimum megvetést, maximum tömény gyűlöletet hozott elő az egyébként türelmes és toleráns olvasóból. Quilp, a nagypapa hitelezője, aki rátelepedett vagyonukra, s végső soron a menekülés irányába taszította főszereplőinket, s úgy egyébként is mindenkinek csak keserítette az életét, visszataszító egy figura volt, képzeletbeli listámon odakerült Copperfield Dávid hasonlóan utálatos nevelőszülője és annak testvére, a Murdstone-ok mellé. Talán kissé meglepő lehet, de a jók közül nekem nem Nell lett a kedvencem, holott ő volt a főhős, és fiatal, ártatlan Dickens-hőshöz hűen szelíd, kedves, szerethető volt, ugyanakkor egy idő után számomra zavaróvá vált, hogy már szinte nem is emberi lényként, hanem egy angyali, magasztos entitásként tekintett rá mindenki, az író is folyton áhítattal adózott neki, s ezáltal egy imádott bálvánnyá dermedt a húsvér ember helyett. Aki az én figyelmemet maradéktalanul kiérdemelte, az Kit volt, a nagypapa boltossegédje és Nell jóbarátja, ez az udvarias, mindig vidám, talpig becsületes fiú, kinek sorsa ide-oda kanyargott jó és rossz utak között. Mindent szerettem benne: az édesanyja és kistestvérei iránti törődését, egykori gazdái iránti folyamatos aggódását, jelenlegi gazdái iránti tiszteletét és azt, hogy mindig derűt és jókedvet sugárzott magából. Még a nagypapáról szeretnék pár szót szólni, mert szerintem ő volt az egyik legellentmondásosabb szereplője a történetnek. Eleinte sajnáltam, hogy az unokájához fűződő szeretete és aggodalma milyen kétségbeesett tettekre sarkallja, aztán már csak csalódott haragot éreztem iránta, mert ugyan továbbra is az unokája jólétének előremozdítására hivatkozva cselekedett úgy, ahogy, elvakultságában azonban nem vette észre, hogy ezzel nemhogy segítené, csak rontja Nell lelki és fizikai egészségét, mivel a kislány állandóan aggódott érte, de egyben óriásit csalódott is benne bizonyos történések miatt. A léha életű, mindig mulatni vágyó, beszédes kedvű fickót, Richard Swivellert hirtelen jött, ám annál pozitívabb pálfordulása és a szegény cselédlánnyal, Udvarhölggyel kialakult párosa predesztinálta arra, hogy kissé kontextuson kívüli módon, de bekerüljön ebbe a felsorolásba.

Összességében nézve felemás érzések maradtak bennem a könyv elolvasása után. Az elég hamar kiderült, hogy előzetes elvárásaim nem fognak teljesülni, ettől függetlenül valamennyire magával tudott ragadni a történet, főleg Nell és a nagypapa vándorlásainak, Kit jelenlétének és a helyenként meglehetősen mulatságos jeleneteknek köszönhetően. A viktoriánus hangulatot számomra most főként a mutatványosok szerepeltetése biztosította, s ugyan szeretem az író mesélőkedvét, ezúttal inkább altató, mint élénkítő hatással volt rám. Még számtalan elbeszélés vár rám Mr. Dickenstől, a terveim szerint idén legalább még egyszer ellátogatok hozzá, talán akkor nagyobb szerencsém lesz.

Értékelés: 3,5/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A sokféle embert, akikkel Nell és nagyapja találkozik.

  - Mrs. Jarley panoptikumát.

  - Garlandék póniját. Az ő jelenetein garantáltan hangosan fogsz kacagni. :)

  - Kit sorsának alakulását.

  - Az egyedülálló úr történetét.