Az elmúlt pár hónapban személyes okok miatt csend honolt hőn szeretett blogomon, most viszont visszatértem abból az apropóból, hogy július 27.-én, 11 hónap után végre ismét moziban tekinthettem meg egy filmet. Ahogy eddig, úgy ezután sem szeretném iderángatni az életemben jelenlévő problémákat és gondokat, a lényeg az, hogy erre a bejegyzésre egyfajta új kezdetként tekintek, melynek segítségével talán újra megtalálom a hangomat és a kedvemet az íráshoz, mert már így is sorban áll két sorozat, amikről jó lenne pötyögni valamit. Egyelőre azonban koncentráljunk a mai bejegyzés témájául szolgáló filmre!
A történetről röviden: Az Amerika Kapitány - Polgárháború eseményei után Natasha Romanoff bujkálni kényszerül, ám utolérik őt múltja elvarratlan szálai, ezért régen látott orosz családjával közös küldetésre indul, hogy végleg elpusztítsa fiatalkora meghatározó helyszínét, a Vörös Szobát…
Legutóbb tavaly augusztusban, a Tenet című filmen voltam moziban, amit hét hónapnyi folyamatos izgulás és aggódás előzött meg, hogy tényleg bemutatják-e a filmet, és nem halasztják-e el későbbi időpontra, ehhez képest a mostani majdnem egyéves szünetet viszonylag türelmesen várakoztam végig. Ebben talán közrejátszott az a tényező is, hogy a Marvel 2021-től nem csupán a szélesvásznon, hanem kisképernyőn is elkezdte ontani magából az érdekesebbnél érdekesebb tartalmakat, szóval bőven akadt néznivaló, a más stúdióktól érkező, eltérő műfajú filmek közül pedig egyik sem érdekelt annyira, hogy szándékomban állt volna pénzt kiadni rájuk. Az első női Bosszúálló önálló kalandjára viszont nagyjából azóta kíváncsi voltam, hogy először olvastam arról, tervben van egy ilyen film, úgyhogy számomra nem volt kérdés, amint újra lehetséges a mozizás, erre fogok elsőként elmenni. A Bosszúállók-filmek során sose soroltam Natashát a kedvenc szereplőim közé, a múltjáról megtudott apró töredékek alapján azonban egyértelműen azt gondoltam, hogy ő egy felettébb titokzatos és izgalmas karakter, akiről szívesen hallanék többet, de nagyfokú bizakodásra adtak okot a szólófilmet készítők nyilatkozatai is, melyek egytől egyig azt állították, a történet során jobban megismerhetjük Natasha korábbi életét, betekintést nyerhetünk a Vörös Szobába, és olyan új dolgokat tudhatunk meg a karakterről, amik részletgazdagabbá, árnyaltabbá teszik őt. Női nézőként az sem volt utolsó szempont számomra, hogy egy erős, független, harcos női főszereplőt, valamint hozzá hasonló női szereplőket felvonultató alkotásnak ígérkezett a Fekete Özvegy, én ugyanis egyebek között olyan filmek iránt is érdeklődöm, amikben hangsúlyosan jelen van a női reprezentáció, tehát nem pusztán a férfi szereplők által megszerzendő trófeaként, az ő vágyaikat kielégítő biodíszletként, hanem komplex, önálló, egyéni karakterekként ábrázolják a nőket. Sokszor szoktam arra hivatkozni az értékeléseimben, hogy talán azért nem tetszett az adott alkotás, mert túl nagy elvárásokat támasztottam irányába, esetleg megszaladt az egyébként is eléggé élénk fantáziám, amivel olyan elképzeléseket alkottam a történetről, melyeket a készítőknek eszük ágában sem volt megvalósítaniuk, és sajnálattal kell leírnom, hogy ennél a filmnél hasonló helyzet állt elő. Mielőtt belekezdenék a hibák és hiányosságok felsorolásába, mindenképpen szeretném megemlíteni azt a csodálatos és felemelő pillanatot, amikor a reklámok és filmajánlók után (nem volt se Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája, se Örökkévalók, ejnye-bejnye…) elsötétült a terem, majd pedig felhangzott az ismerős zene, és elkezdett peregni a Marvel-logó, mert ott bizony bepárásodott a szemüvegem az elmorzsolt könnycseppektől, hiszen ezt az elmúlt fél évben csupán a laptopon hallhattam és láthattam, miközben szorgosan követtem a Marvel-sorozatokat, most pedig itt ülök a szélesvászon előtt, egy tágas moziteremben… A lelkesedés még egy ideig megmaradt, ugyanis a kezdő flashback-jelenet Natasha családjával, az utána következő bevezető történések remekül megalapozták a hangulatot, és furcsa módon pont a magyar vonatkozású helyszínen („ - Budapeszt… - Nem, azt úgy kell mondani, hogy Budapest!”) zajló események során bizonytalanodtam el, két ok miatt: egyrészt ott voltak az akciójelenetek, amikből a közelharcok pazarul néztek ki, Nat és Jelena párharcát például kifejezetten imádtam, az üldözős-menekülős részeknél viszont valamit nagyon elronthattak a vágószobában, ritmustalanok és kapkodóak voltak a jelenetek, egyszerűen nem tudták átadni az eseményekben rejlő feszültséget és izgalmat. Másrészt nekem személy szerint nagy csalódást okozott, hogy az évek óta többször emlegetett budapesti küldetés mindössze pár mondatban és egy rövid jelenetben került bemutatásra. Azzal tisztában voltam, hogy nem konkrétan Nat és Clint bevetése miatt kap szerepet fővárosunk a filmben, ettől függetlenül ha már beleépítették az elbeszélésbe, akkor több teret és időt érdemelt volna, főleg abból kiindulva, hogy az eltelt évek alatt egyfajta belsős poénná vált, aminek jó lett volna részletesebben megismerni a háttértörténetét. Nagyjából innentől vált egyre szembetűnőbbé, hogy a készítők inkább a látványra helyezték a hangsúlyt a cselekmény és pláne a karakterek helyett, s alapjáraton nem is okozott volna gondot az akciójelenetek sokasága, hiszen mégiscsak egy szuperhősfilm pergett a vásznon, csakhogy egy idő után nehezen tudtam elhinni, vagy akár értékelni a látottakat: talán szőrszálhasogatásnak tűnhet, de engem rettentően bosszantott, hogy oké, ezek az Özvegyek magasan képzett, ravasz, mindenre elszánt bérgyilkosok, emellett azonban hétköznapi, halandó emberek, legalábbis a sztori egyáltalán nem utalt rá, hogy kaptak volna bármiféle szuperkatona-szérummal vagy valami ahhoz hasonlóval összefüggő kezelést, ebből kifolyólag kissé túlzásnak tűnt, hogy simán leugrottak több emeletes magasságokból, probléma nélkül szökelltek két épület között, a verekedések, menekülések, üldözések folyamán pedig egyáltalán nem vagy alig szereztek maradandó sérüléseket. Igen, tudom, ez egy akciófilm, itt nem a realizmus a fő szempont, illetve valószínűleg a korábbi Marvel-filmekben is találhatnék ilyen hibákat, de épp ez az, hogy azokban a kreatívan előadott történettel, a nem túltolt, ugyanakkor tűpontosan megalkotott vizuális világgal és nem utolsósorban a karakterekkel le tudták kötni a figyelmemet, ami így nem rugózott folyamatosan ilyen apróságokon. Jelen filmnél azonban a Marveltől megszokott szemkápráztató látványvilág eléggé szegényes és hiteltelen lett, a harci jelenetek nagy része és a csúcspontnak szánt nagy leszámolásjelenet szó szerint és átvitt értelemben is csak lógott a levegőben, semmilyen kreativitást nem sikerült felfedeznem bennük.
Mint mondtam, az előtérbe került látvány a történetvezetés kárára vált, ugyanis egy információszegény, kidolgozatlan és elpocsékolt cselekményt kellett végignéznem. Kezdjük azzal, hogy a tulajdonképpeni konfliktus abból eredt, hogy Nat, aki egy képzett kém, számtalan bevetéssel a háta mögött, nem győződött meg arról, ténylegesen meghalt-e a likvidálandó célszemély, majd nagyokat csodálkozott, amikor jó pár év elteltével közölték vele, hogy az a valaki él… Hát, jó… Diszfunkcionális orosz családja kapcsán elég zavaró volt, hogy a forgatókönyv nem sokat foglalkozott az újbóli találkozás során felszakadó régi sebek drámájával, a karakterek egyéni reakcióival, csupán sietősen egy helyre terelte őket, aztán már jöhetett is a közös akciózás. A színészek közti remek dinamikának köszönhetően a komolyabb és a könnyedebb pillanatok így is maradéktalanul átélhetőek voltak (bár akadt egy karakterfordulat, amit igazán megtámogathattak volna egy-két indokkal), ettől függetlenül jó lett volna közelebbről és jobban megismerni a szereplőket. A Vörös Szoba és a Kiképző szála sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeimet: előzetesen szinte mindenhol azt olvastam a készítőktől, hogy ebben a filmben nemcsak hogy újra ellátogatunk a Szobába, hanem alaposabb betekintést kapunk az ott zajló dolgokba, ehhez képest az egészet elintézték annyival, hogy megmutatták a vezetőjét, a helyszínét és egy mondatban összefoglalták a működését. Biztos volt olyan néző, aki megelégedett ennyivel, nekem ez kevés volt. A Kiképzőnél a készítők elkövettek egy dramaturgiai hibát, ezért a szemfülesebbek jó egy órával hamarabb kitalálhatják, ki rejtőzik az álarc mögött, és amellett, hogy ez elvesz az élményből, véleményem szerint a leleplezéssel és a főgonosz aljasságának hangsúlyozásával kicsit túltolták a cselekményben addig pont megfelelő mennyiségben és minőségben jelenlévő mondanivalót a nőket elnyomó patriarchátus problematikájáról. A befejezésben tetszett, hogy a kohézió jegyében összekötötték ezt a filmet a Bosszúállók - Végtelen háborúval, de a legjobb rész még hátravolt, hiszen nincs Marvel-film pluszjelenet nélkül. Őszintén szólva, engem úgy megleptek és egyben felcsigázták az érdeklődésemet a jelenet történéseivel és annak a bizonyos karakternek a felbukkanásával, hogy erre az egy jelenetre nagyobb százalékot adnék, mint magára a teljes filmre. Egyértelműen szorosabbra fűzték vele a sorozatok és filmek közti kapcsolatot, most már csak azt szeretném tudni, mi fog kisülni ebből a lassú, ám magabiztos építkezésből. Egyébként akkora poén, hogy anno, amikor ez a szereplő szerepelt az egyik sorozatban, olvastam olyan cikkeket, amik arról szóltak, eredetileg a Fekete Özvegyben tűnt volna fel először, és akkor én arra gondoltam, csak tervezték, hogy szerepeltetik, de végül nem került bele, a film megtekintése után viszont azonnal leesett, hogy itt volt ő végig, csak a koronavírus-járvány okozta premierdátum-tologatások miatt láthattuk előbb a TV-ben, mint a moziban. A lényeg, hogy kellemes meglepetés volt a jelenléte, a humora változatlanul parádés, alig várom már, hogy többet is megtudhassak róla és a pontos céljairól.
Ahogy már említettem, sajnos a karakterek kidolgozottsága is megsínylette az akciójelenetek túlzott használatát, szinte mindegyikőjükről elmondható, hogy leginkább az őket alakító színészek tehetségének hála lettek többek kétdimenziós papírmasé báboknál, a forgatókönyv ugyanis alig engedett betekintést a szereplők érzelmi és gondolati világába, az esetek többségében a felszínt kapargatva tért ki olyan témákra, amik igazán megérdemeltek volna sokrétűbb és mélyebb diskurzusokat. A legszembetűnőbb problémám abból fakadt, hogy hiába volt ez a film Natasha önálló kalandjának beharangozva, hősnőnk a korábbi Marvel-filmek mellékszereplői státuszában összetettebb és érdekesebb jelenség volt, mint címszereplőként a saját történetében. Scarlett Johansson néha megvillant egy-két meghatóbb vagy viccesebb jelenetben, de a központi konfliktusok, a családdal való újraegyesülés vagy a lezártnak hitt múlttal való szembesülés drámai mélységét nem igazán sikerült hitelesen átadnia. Natasha helyett Jelena, a kishúg volt az igazi főhős, s megfordult a fejemben, hogy talán azért volt ez, mert őt majd a jövőben is szeretnék szerepeltetni az MCU-ban, bár akkor sem úgy kellett volna bevezetni őt, hogy közben Natasháról veszik el a reflektorfényt. A fiatal lány egyéni története önmagában izgalmasabb és érzelemdúsabb volt, mint a film egyéb vetületei: a maga mögött hagyott, ám még mindig kísértő özvegyes múlt által okozott bűntudatot, az akkori tetteinek jóvátétele iránti eltökéltséget, valamint a gyermekkorban elvesztett, mégis állandóan dédelgetett családi idill rideg valósága miatti sebzettséget Florence Pugh olyan ösztönös természetességgel és jelzésszerű, ugyanakkor sokatmondó gesztusokkal jelenítette meg, hogy talán e fantasztikus képességének köszönhetően érezhette azt a néző, hogy nem Nat, hanem Jelena a tulajdonképpeni főszereplő. A sok keserűség és komolyság ellenére Jelena pazar humorral és jól irányzott, ötletes beszólásokkal rendelkezett, gyakorlatilag ő szállította a film legviccesebb és legjobb pillanatait, mondatait. Furcsa családjuk további két tagja közül Alexei volt az, akihez szintén társultak poénos jelenetek, de vele és Melinával kapcsolatban is csalódásként éltem meg, hogy nem szerepeltek túl sokat, alig tudtunk meg róluk valami érdemi dolgot. Mindezek mellett nekem annak részletesebb bemutatása is nagyon hiányzott, hogy ők négyen milyenek voltak egy családként, örültem volna több visszatekintő jelenetnek, nosztalgiázásnak, s szerintem arról is kevés szó esett, hogy kinek mit jelentett/jelent az a kötelék, ami anno kialakult köztük. Az ominózus vacsorajelenet, melynek célja e témák körüljárása volt, tarthatott volna hosszabban is, és válhatott volna belőle egy igazán drámai, sérelmeket, fájdalmakat és eltérő véleményeket ütköztető nagyjelenet. A főgonoszra nem fecsérlem az időt és a teret, egysíkú, ezerszer látott, klisés figura volt, a cameószerepben beugró Ross tábornok jelenlétét is csupán a Polgárháborút és a Fekete Özvegyet összekötő kapcsolat indokolta (vagy még talán az sem), ellenben Masont, a beszerzőt, mindenest, nem tudom, mi az ő rendes megnevezése, szóval őt pillanatok alatt megkedveltem, remek kémiájuk volt Nattel, kár, hogy őt csak most ismerhettük meg, és jó kérdés, van-e arra esély, hogy még találkozzunk vele; én mindenképp örülnék neki.
Összefoglalóan azt mondhatom, a várakozásaimat alulmúlta a film, sőt talán évek óta ez az első olyan marveles alkotás, ami nem tudott különösebben lenyűgözni. Ettől függetlenül azt nem bántam meg, hogy elmentem rá moziba, mert a hibái ellenére is fantasztikus élmény volt szélesvásznon megnézni, bár pont a helyenként fantáziátlan és túlzásba vitt látványvilág okozta a legnagyobb problémát számomra, főleg hogy mellette csak egy bukdácsoló történetre és kidolgozatlan karakterekre futotta a készítőktől. Natasha Romanoff ennél méltóbb búcsút érdemelt volna.
Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Natasha és Jelena párharcát a budapesti házban.
- Jelena beszólásait, főleg Nat "szuperhős-beállásával" kapcsolatban.
- Natasha és Jelena testvéri csipkelődéseit.
- A családi vacsorát.
- A fordulatokat.
- Természetesen az elmaradhatatlan pluszjelenetet.
Fekete Özvegy /Black Widow/ (2021)
színes, magyarul beszélő, 134 perc
Rendező: Cate Shortland
Szereplők: Scarlett Johansson, Florence Pugh, David Harbour, Rachel Weisz, Ray Winstone, O-T Fagbenle, Ever Anderson, Violet McGraw, William Hurt
