Minisorozat-kritika: Karácsonyi ének (2019)

Pár nappal ezelőtt olvashattátok Charles Dickens Karácsonyi énekéről írt gondolataimat, s ahogy a bejegyzés végén említettem, még aznap megnéztem a legfrissebb tévés feldolgozást, a továbbiakban pedig röviden beszámolok róla.
A történetről röviden: Ebenezer Scrooge kapzsi üzletember, akit a pénzen, a hasznon kívül semmi nem érdekel, ebből kifolyólag a karácsonyt sem szereti, sőt megveti az ünneplő embereket. Szenteste egykori üzlettársa, Jacob Marley szelleme jelenik meg neki, s közli vele, hogy az éjjel folyamán három szellem fogja meglátogatni. Egy hosszú, rossz emlékekkel és lehetséges következményekkel teli utazás veszi kezdetét, melynek célja Marley lelkének megváltása, illetve Scrooge lelkének megmentése…
A könyv korábbi filmes, sorozatos feldolgozásait egyáltalán nem ismerem, bár nem kizárt, hogy kisgyerekként láttam valamelyik tv-csatornán, de konkrét emlékeim nincsenek róla, az olvasmányélmény frissessége azonban nagyon is érződött. A könyvek mozgóképes adaptálását illetően nem vagyok az a fajta, aki azt szeretné, hogy az olvasottakat egy az egyben, változtatás nélkül adaptálják, de azt igenis elvárom, hogy a történet lényege, mondanivalója ne vesszen el a munkafolyamat során, az meg már csak hab a tortán, ha esetleg tesznek olyan, az eredetibe szépen beleilleszkedő kiegészítéseket, amik gazdagítják a sztorit. A Karácsonyi ének kapcsán talán mondhatom azt, hogy kifejezetten reménykedtem plusz betoldásokban, ugyanis a nyomtatott verzióból nekem hiányoztak a szereplők hátterei, főleg a főhősé ahhoz, hogy teljesen megérthessem a hozzáállásukat. Nos, a sorozat valamilyen szinten teljesítette ezen vágyaimat: Scrooge múltja hangsúlyos részt kapott, Cratchitékkel is szorosabbra fűzték a viszonyát, csakhogy ezeket a lehető legsötétebb és legkegyetlenebb színekkel festették meg. Alapvetően az egész produkció sokkolóbb, helyenként explicitebb volt Dickens művénél, ami tetszett is, meg nem is. A komorabb tónus nem zavart, ahogy az elsőre furcsán ijesztő jelenetek sem, mint például Marley „felébredése” vagy purgatóriumi látogatása, ugyanakkor ahogy lassan feltárult előttünk Scrooge múltja, legfőképp a gyermekkori traumái, kezdtem túlzásnak érezni az egészet. Mármint annak örültem, hogy próbáltak magyarázatot adni rá, mitől lett olyan, amilyen, viszont a bemutatott okok nagy részét sokalltam egy tanmese feldolgozásába. Ugyanez volt a helyzet a rengeteg monológgal, ritkán dialógussal: egyértelműen arra szolgáltak, hogy láthassuk Scrooge milyen lehetetlen, gonosz ember, akit csak a racionalitás, a pénz, az ár-érték arány tudnak lekötni, ám elhadart, gazdasági mivoltuk miatt alig értettem belőlük valamit. Aztán jöttek a szellemek… A könyvben ugyebár mindegyik szellem nagyjából egyforma időt töltött a főszereplővel, míg itt a múlt karácsonyainak szelleme a komplett játékidő háromnegyedében kísér(tet)te Scrooge-ot, s a sorozat nézése közben ez engem zavart is egy kicsit, s csak később jöttem rá, hogy ez remek döntésnek bizonyult, hiszen a múlt volt a legmeghatározóbb tényező mind Scrooge személyiségének alakulásában, mind abban, hogy rájöjjön, mit kéne máshogy csinálnia a jobb emberré válás érdekében. A gyermekkorban történt szörnyűségek mellett a fiatalkori szerelem, majd az üzletemberlét is bemutatásra kerültek, és volt egy számomra nagyon kegyetlen jelenet, ami azonban tökéletesen ábrázolta, mennyire elvesztette az emberiességét Scrooge, mivel mindenre csupán megvásárolható áruként tekintett, s nem volt képes észrevenni a tettek mögötti érzelmek valódi értékét. Ötletes megoldás volt, hogy a jelen karácsonyának szelleme egy Scrooge számára ismerős ember személyében jelent meg, a jövő karácsonyának szelleméről pedig kiderült, miért nem beszél (ha ez a könyvet olvasóknak mind egyértelmű volt rajtam kívül, akkor én kérek elnézést, de nekem nem esett le). Dickens elbeszélésében a főszereplő magatartása egyik szélsőségből a másikba váltott át, különösebb átmenetek nélkül: Marley szellemének felbukkanásakor viszonylag hamar elhitt neki mindent, a szellemek által mutatott emlékek, látomások is azonnal hatottak rá, holott elvileg egy rettentően zsémbes férfiról volt szó, s ezt a hibát szépen kijavította a sorozat. Scrooge eleinte heves ellenállást tanúsított, elég kelletlenül tartott csak a múlt szellemével, s nagyon sokáig mondogatta magának, hogy csupán álmodik, de idő kellett ahhoz is, hogy igazán meghassák a látottak, hogy rádöbbenjen, mi a pontos üzenetük az emlékképeknek, a látomásoknak. A Scrooge-ban végbement változás végpontja itt is kissé túlzás volt, bár valamilyen szinten lehet az átéltek miatti izgalomnak betudni a viselkedését. Amikor pár héttel ezelőtt belebotlottam ebbe a sorozatba az IMDb főoldalán, s megnéztem az előzetesét, teljesen odáig voltam a színészgárdától (persze a látványterv és a történet is megfogott, de ők voltak az elsők): az igazat megvallva, egyikőjüknek sem vagyok elvakult rajongója abban az értelemben, hogy nem tudok sokat a filmográfiájukról, nem követem folyamatosan a munkásságukat (és nem nézek róluk állandóan interjúkat, nem gondolok rájuk álmatlan éjszakákon és a legfőbb, hogy még sosem képzeltem el őket a jövendőbeli férjemként :DD), de mindig felkapom a fejemet, ha meglátom őket valamilyen ajánlóban. A főszereplő Scrooge mellett a múlt karácsonyainak szelleme kapta a legtöbb szerepet, talán ebből is fakadt, hogy az őket alakító két színész nyűgözött le a legjobban. Guy Pearce remekül ragadta meg Scrooge figurájának lényegét, szép lassan vezetett végig minket a karakter érzelmi útján, a szellem szerepében pedig Andy Serkis brillírozott, hol félelmetes, hol megértő és együtt érző volt, s ez a kettősség számomra a sorozat legérdekesebb alakjává avatta. Kisebb szerepekben is innen-onnan ismert arcok bukkantak fel, de nem volt akkora jelenlétük, hogy külön kiemeljem őket, azt meg feleslegesnek tartom, hogy csak azért soroljam fel őket, hogy felemlegethessem más szerepeiket és az azokhoz kapcsolódó érzéseimet. Azt viszont mindenképpen szeretném megemlíteni, hogy hiába sikerült összeválogatni egy tehetséges színészgárdát, még így is előfordult pár alkalommal, hogy különösebb érzelem nélkül szavalták a forgatókönyvet, aminek drámaiságra kihegyezett fennkölt beszédmódja olykor üresnek és erőltetettnek hatott. Még egy pár mondatot szeretnék szentelni a látványtervnek: Dickens-történetről lévén szó, a viktoriánus korban jártunk, s egyszerűen imádtam a korhű öltözékeket, épületeket, még úgy is, hogy egyáltalán nem voltak fontosak a történet szempontjából. Az operatőri munka lenyűgöző volt, akadt egy-két beállítás, ami kifejezetten tetszett, de az „akciójelenetek” is átélhetőre sikeredtek, tényleg olyan volt, mintha mi, nézők is ott lettünk volna az események sűrűjében.
Összefoglalva az eddig leírtakat, ez az adaptáció komolyabb, sötétebb oldalról közelítette meg az eredeti alapanyagot, és ez hol jól, hol rosszul sült el. A történetbe pakolt plusz információk, betoldások részletesebbé tették az elbeszélést, ugyanakkor kissé talán átestek vele a ló túloldalára és szükségtelenül kegyetlenre vették a figurát. Scrooge kidolgozott karakter lett, a többiek azonban ugyanúgy statisztaszerepben maradtak, mint könyvbeli verziójuk, s ezen a színészek se tudtak segíteni. Ha valakit érdekel a sorozat, nem fogom lebeszélni a megtekintéséről, mert egyáltalán nem rossz, nagyjából sikerült megőriznie Dickens szellemiségét, de elvitte egy olyan irányba, ami kicsit távol esik a karácsonyi hangulattól, az ünnepi emelkedettségtől, s ezért valószínűleg sokaknak nem fogja elnyerni a tetszését.


Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A szellemek látogatásait, s a velük járó emlékeket, látomásokat.
  - Azt a jelenetet, amiben tetőzik Scrooge érzéketlensége.
  - A Cratchit-családot. Imádnivalóak.


Karácsonyi ének /A Christmas Carol/ (2019)
színes, feliratos, 60 perc
Rendező: Nick Murphy
Szereplők: Guy Pearce, Stepehn Graham, Joe Alwyn, Andy Serkis, Charlotte Riley, Jason Flemyng, Vinette Robinson

Könyvkritika: Charles Dickens - Karácsonyi ének (Ismerkedéseim a viktoriánus irodalommal vol.6)

Már tavaly decemberben gondoltam rá, hogy ha úgyis ismerkedem a viktoriánus irodalommal, akkor ideje lenne elolvasnom a kor legismertebb írójának legismertebb karácsonyi történetét, de ahogy az velem gyakran előfordul, mire észbe kaptam, minden példányt kikölcsönöztek a könyvtárból. Idén azonban sikerült időben hozzájutnom, s az eredeti tervem az volt, hogy a karácsonyra való készülődés gyanánt olvasom el, s véleményezem, ám mivel más frontokon is kellett készülnöm az ünnepekre, így lett belőle egy kissé megkésett ajándék, amit remélem, így is szívesen fogadtok.
A történetről röviden: Ebenezer Scrooge egy kapzsi, magának való üzletember, akinek semmi és senki nem számít a pénzen kívül, s nem mellesleg szívből utálja a karácsonyt. Szenteste azonban megjelenik neki egykori üzlettársa szelleme és arra figyelmezteti, hogy próbáljon változtatni önmagán, különben nyomorúságos élet várja a halál után. Ezután Scrooge-ot három szellem látogatja meg a múlt, a jelen és a jövő emlékképeivel, látomásaival, melyekből a férfi rájön, mik az igazán fontos dolgok az életben…
A Karácsonyi énekről sokszor, sok helyen olvastam, hallottam, lehet, hogy régebben valamelyik mozgóképes feldolgozását is láttam (bár konkrét emlékeim nincsenek róla), úgyhogy nagyjából tisztában voltam a cselekménnyel, de kíváncsi voltam a pontos történésekre. A vidám karácsony és a kísérteties események keverése ötletes koncepciónak bizonyult, habár a több száz oldalon átnyúló, részletekbe menő cselekményszálak, karakterjellemzések, fantasztikus hangulatteremtések után fura érzés volt egy ilyen rövidke történetet olvasni az írótól. Könnyen felismerhető stílusjegyei azért nyomokban jelen voltak: a Londont beborító sűrű köd, a látott, hallott baljós dolgok leírásainak hála, tűpontos és kellően borzongató atmoszférába csöppentünk, én legalábbis biztosan, ugyanis hiába ültem egy napfényes, fűtött szobában, éreztem a csípős hideget és bizony összerezzentem az ijesztő jelenetektől. A három szellem látogatásaiban tetszett, hogy mindnyájan eltérőek voltak, mind megjelenésben, mind viselkedésben. Előfordulhat, hogy azért, mert másra számítottam, de nekem Scrooge gondolkodásmódja túl hamar változott meg, szinte már az első szellemmel való találkozáskor belátta hibáit, miközben egy rettentően zsémbes, ellenszenves öregembernek ábrázolták, szóval én azt hittem, hogy ehhez több időre lesz szüksége. Ettől függetlenül a múlt karácsonyok szelleme által megmutatott emlékképeken nagyon meghatódtam, amiben a nosztalgia is szerepet játszott, mert eszembe jutottak saját gyermekkori emlékeim. A jelen karácsony szellemének üdítő jelenléte nemcsak a viktoriánus Anglia ünnepi szokásaiba engedett betekintést, hanem alapvetően a karácsony lényegét ragadta meg, amit mai rohanó világunkban is egyre többen figyelmen kívül hagynak: ünnep van, tehát ünnepeljünk, legyünk együtt és örvendjünk, erre a kis időre felejtsük el a bánatot, a nehézséget és csak a boldogságra, a békességre koncentráljunk. A jövő karácsony szellemével azonban megérkeztek a gondok: abban a fejezetben eléggé hatásvadásszá vált az elbeszélés: már a nagy meglepetésnek szánt, de teljesen egyértelmű leleplezést is olcsónak éreztem, amire rátett egy lapáttal Pici Tim sorsának alakulása. Értem én, hogy mind Scrooge, mind az olvasó számára sokkoló „ébresztőt” szánt az író a karácsony igazi értékének felismerése mellett arról is, hogy szenteljünk több időt embertársainkra, főleg a szegényekre és elesettekre, csakhogy lehetett volna ezt az üzenetet kevesebb érzelmi túlzással is közvetíteni. A karakterek terén meglehetősen nagy hiányérzet maradt bennem, ugyanis alig tudtunk meg valamit róluk, a főszereplőn kívül a többiek csak a háttérben álldogáló statiszták voltak. Igaz, ami igaz, Scrooge-ról se kaptunk sok információt, például sosem derült ki, miért lett pénzéhes, nyerészkedő ember, amikor gyermek- és fiatalkorában láthatóan szerényebb, visszafogottabb gondolkodású volt, emellett kapcsolatainak rétegzettebb bemutatása is elmaradt. Lehet azt mondani, hogy a Karácsonyi ének elsősorban erkölcsi példázatnak készült, ahol nem a kidolgozott figurák és nem is a sokszínű cselekmény, hanem a mondanivaló a lényeg, s bizonyos mértékben egyet is értek ezzel az állítással, ám szerintem érdekesebb, átélhetőbb lett volna az elbeszélés némi plusz kiegészítéssel. Összességében azonban örülök, hogy végre megismerhettem ezt a történetet, a hangulatfestésben gyönyörűen keveredett a félelmetes és a csodálatos, a különböző karácsonyi szellemek jelenetei emlékezetes mivoltuk mellett elgondolkodtattak, hogy nekem vajon miket mutattak volna, s ne feledkezzünk meg a mai napig is aktuális üzenetéről: a karácsony a szeretet, a béke, az összetartozás ünnepe és amit a legjobb azokkal az emberekkel tölteni, akik a legfontosabbak számunkra.

(Múlt héten futottam bele IMDb-n a könyv legfrissebb feldolgozásának, egy háromrészes minisorozatnak az előzetesébe, ami december 24.-én került bemutatásra. Jómagam a mai nap folyamán tervezem megnézni az adaptációt, s igyekszem olyan ügyes lenni, hogy még ebben az évben elkészüljön róla a blogbejegyzés.)

 

 

Értékelés: 4/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A ködös Londont.

  - Jacob Marley szellemének felbukkanását.

  - A három szellem által megmutatott dolgokat.

  - A mondanivalót.

Könyvkritika: Sarah Addison Allen - A varázslat tava

Az elmúlt hetek, hónapok hosszúra nyúló, sok szálon futó, esetenként túlírt történetei után valami rövidebb, könnyedebb könyvre vágytam. Mint idén oly’ sokszor, ezúttal sem sikerült a kinézett könyvet kikölcsönöznöm a könyvtárból, úgyhogy megint improvizáltam és a várólistámról választottam olvasmányt magamnak.
A történetről röviden: Eby Pim és férje ötven évvel ezelőtt vásárolták meg a Suley közelében fekvő üdülőhelyet, Lost Lake-et. George évekkel ezelőtti halála után az asszony továbbra is üzemelteti a helyet, ám az elmaradozó vendégek, s az Európába való visszavágyódás miatt úgy dönt, a nyár végén eladja Lost Lake-et. Ekkor toppan be hozzá rég nem látott unokahúga, Kate és annak kislánya, Devin, illetve néhány törzsvendég is érkezik, s Eby egyre kevésbé biztos abban, hogy tényleg meg akar-e válni az ingatlantól…
Sarah Addison Allen nevével több alkalommal találkoztam már, ugyanis jelen könyvön kívül még hármat írt, amelyek közül nem mindegyik sztorija nyerte el teljes mértékben a tetszésemet, az írónő stílusa azonban, amiben keveredett a báj, a romantika és némi varázslat, mindig elbűvölt. (Ha kíváncsiak vagytok, a címekre kattintva olvashatjátok el korábbi könyveiről írt véleményeimet: Sugar Queen – Édes élet; A barackfa titka; A csodálatos Waverley-kert.) Így kézenfekvőnek tűnt, hogy kellemes olvasmányélmény fog kikerekedni mostani választásomból. Legnagyobb bánatomra, nem ez történt. Az elhamarkodott felvezetés még nem lett volna akkora baj, hiszen mind a szereplők, mind mi, olvasók is szerettünk volna mielőbb megérkezni a Lost Lake-hez, megismerkedni a történetével, a törzsvendégeivel, de ami utána következett, a drámai elemek túlzsúfolásától kezdve, a szinte nem is létező, majd csettintésre megoldódó bonyodalmakon át a kidolgozatlan karakterekig, arra bizony nem voltam felkészülve. Ha valaki, én pontosan tudom, milyen súlyos dolog egy vagy több családtag elvesztése, az eltávozásukat követő gyász nehézségéről nem is beszélve, s nem egyszer, nem kétszer szoktam magányosnak érezni magam, ettől függetlenül rettentően zavart, hogy nagyjából mindegyik szereplőről kiderült, csonka családban nőtt fel és szinte mindenki a mai napig cipelte, viselte az akkori fájdalma nyomait. És nem, nem azért volt ezzel problémám, mert érzelmileg inkompetens vagyok, hanem mert folyamatosan az volt az érzésem, hogy az írónőnek ezzel nem a karakterépítés, esetleg a figura iránti szimpátia felébresztése volt a célja, csupán a szimpla érzelmi zsarolás, hogy a kedves olvasó minél inkább hatódjon meg. Ehhez hozzájött még az abszolút kiszámítható cselekményvezetés, hiszen nem volt kérdés, hogy az egymást évtizedek óta kerülgető emberek pont most jönnek rá, eljött az idő bevallani az érzelmeiket, egy percig nem aggódtam azon, vajon a gusztustalan, felvarrt arcú milliomos tényleg megkaparinthatja-e Lost Lake-et vagy Eby időben észbe kap, és ezekbe egyébként nem is kötnék bele, mert lehet úgyis érdekes egy történet, hogy nincsenek benne nagy rejtélyek, feszültségek, viszont akkor ne variáljuk meg a dolgokat olyan felesleges összetevőkkel, mint a semmire se jó bonyodalmak, fordulatok, melyekről három oldal múlva kiderül, hogy különösebb ráhatásuk nincs és nem is lesz a sztorira. Abszolút romantikus alkat vagyok és az itt bemutatott két kapcsolatban megvolt az az érdekes plusz, amitől más esetben rajongtam volna értük, de olyan langyosan adta elő őket az írónő, hogy leginkább csak untattak. A dúsgazdag családból származó, onnan mégis kilógó különcök megszokott szereplőknek számítanak Allen történeteiben, de ezúttal a furcsa, ám jólelkű lányokat elnyomni próbáló gonosz rokonok ábrázolása szélsőségesen klisés lett; nem attól lettem ideges, hogy milyen kiállhatatlan Eby nővére, hanem attól, hogy mennyire kirítt a szövegből az írói erőlködés, miszerint: „Igen, ő egy NAGYON ROSSZ szereplő, aki érzelmileg mélységesen megkínozza aranyos csodabogarunkat, szóval UTÁLD, AMENNYIRE CSAK TUDOD!!!” Szerencsére akadt egy-két kedvelhető, vagy épp imádnivaló karakter, sőt az kifejezetten tetszett, hogy többségük háttértörténetét röviden elmesélte az írónő, szolgáltatva ezzel egy kevéske pozitívumot a sok félrement próbálkozás közepette. Az össze nem illő ruhadarabjairól és színes kiegészítőiről elhíresült, mások által észre nem vehető dolgokat is látó kislány, Devin lett a kedvencem, kicsit Lunára emlékeztetett a Harry Potter-sorozatból (aki nem meglepő módon szintén az egyik kedvenc szereplőm), illetve a felnőttes, érett gondolkodásmódját is szerettem. Allen más könyveiben a férfi szereplők között is lehetett izgalmas egyéniségeket találni, ez nekem most hiányzott, Wes és Jack csupán halvány árnyékokként léteztek a sok nő mellett. Nem beszéltem még a történetet átszövő mágikus elemekről, amik a fentebb említett karakterek mellett gondoskodtak arról, hogy ne legyen totális csalódás ebből az olvasásból. Az egyes szereplők különleges képességei, a birtokukban lévő misztikus tárgyak, az őket ténylegesen kísértő múltjuk mind olyan jeleneteket, pillanatokat eredményeztek, melyekben szívesen merültem el, s ideig-óráig még azt is elhitették velem, hogy alakulhat jobbá ez a könyv. Azt meg kell hagyni, hogy az írónő remekül tudja a természetfeletti és a hétköznapi részeket úgy összemixelni, hogy valóban elhihessük, a varázslat állandóan jelen van a mindennapjainkban, csak oda kell figyelnünk rá.
Egy kicsit bánatos vagyok, mert a bejegyzésben megfogalmazott kritikám ellenére én őszintén próbáltam szeretni ezt a kötetet, de nem mehettem el szó nélkül a sekélyes történetvezetése, valamint a kidolgozatlan, egymás mellé dobált karakterei és az indokolatlan bonyodalmai mellett. Úgy gondolom, az írónő számára ez nem volt több egy pihekönnyű ujjgyakorlatnál, amibe random beledobálta a stílusát jellemző tulajdonságokat, de a szívet már elfelejtette hozzáadni.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A képeslapokat.
  - Devin "ruhakölteményeit".
  - A szereplők háttértörténeteit.
  - Bulahdeen és Selma csipkelődő barátságát.
  - A misztikummal megfűszerezett jeleneteket.

Könyvkritika: Stephen King - Hasznos Holmik

Beköszöntött a borongós, hűvös idő és ahelyett, hogy vidám, szórakoztató történetekkel dobnám fel magam, úgy döntöttem, hideg időhöz borzongató olvasmány dukál, így kötöttem ki (idén már harmadszorra) Stephen Kingnél.
A történetről röviden: Castle Rock csendes amerikai kisváros, ahol ritkán történik bármi. Épp ezért kapja fel a fejét mindenki, amikor a Fő utcán új bolt nyílik, a Hasznos Holmik, amelynek kínálatában bárki megtalálhatja azt, amire nagyon vágyik, legyen az egy fénykép Elvis Presleyről, egy értékes horgászbot, esetleg egy zománcüveg lámpaernyő. A város lakossága tódul is az üzletbe, ám hamarosan a kisváros nyugalmát egy szörnyű gyilkosság zavarja meg, ami még csak a kezdet…
Stephen King írásaiban sok más mellett az ötletességet szeretem nagyon, s ebben a történetben is az izgalmas kiindulópont ragadta meg a figyelmemet, emellett természetesen a már megszokott részletes helyszín-és karakterrajzait is nagyon vártam. Castle Rock lakosai, még ha a későbbiekben nem is játszottak fontos szerepet az eseményekben, a sokrétű jellemzéseiknek hála, a szemünk előtt keltek életre, s olyan érzést keltettek az olvasóban, mintha évek, évtizedek óta ismerné őket, s ez a város fontosabb helyeire is igaz volt: annyit mesélt róluk az író, hogy nem volt nehéz azt képzelned, éppen a Fő utcán sétálsz, Nan Villásreggelizője felé tartva, s közben Pangborn seriff járőrözik. Az egész atmoszférateremtés fantasztikus volt, ami csak fokozódott a baljós történések megszaporodásával. A Hasznos Holmikat az elejétől fogva titokzatosság lengte körül, a bolt régies, már-már múzeum jellegű kialakítása pedig csak fokozta a kíváncsiságot mind Castle Rock népében, mind az olvasóban, hogy ki is ez a Leland Gaunt, hogyan és honnan tett szert ekkora árumennyiségre, s milyen furcsa, hogy mindenki számára van valami személyre szabott kincse. A kíváncsiságból gyanakvás lett (legalábbis részemről), s amikor a jutányos árak mellé a boltos egy apró csínyt is kért vásárlóitól portékája megvételéért, én már sejtettem, hogy ő valami természetfeletti lény lehet, akár maga az ördög. Hogy igazam lett-e vagy sem, azt nem árulom el, hiszen nem áll szándékomban senki jövőbeni olvasmányélményét elrontani, azt viszont elmondom, hogy hiába voltak érdekesek a vásárlások, főleg azok a részek, amikor a vevők egyfajta transzba kerültek a megvenni kívánt áru megérintésétől, számomra egyre kevésbé tetszett a hosszúra nyúló bevezetés. Igen, le kellett fektetni az alapokat a későbbiek jobb megértéséhez, illetve a feszültséget is komótosan kellett fokozni, hogy adott pillanatban minél nagyobbat üssön, de néhol azt éreztem, lehetett volna rövidebbre szabni az elmondottakat; némelyik szereplő gyötrődése, félelmének bemutatása kapcsán ugyanez volt a gondolatom. Voltak kiemelt szereplők, mint például Alan, Polly vagy épp Norris, akiknél értem, hogy a rétegzettebb figura eléréséhez kellett az oldalakon keresztül taglalt múlt, az abból fakadó keserűség, ettől függetlenül kevesebből ugyanúgy átláthatóak lettek volna gondolkodásmódjaik, tetteik. Az sem segítette a könyvvel való zökkenőmentes haladásomat, hogy az író az egyes fejezeteket rövid, számozott részekre osztotta fel, amitől szakadozottnak, darabosnak tűnt a cselekményvezetés. Miután az egyébként csendes kisvárosban véres összecsapás zajlott két polgár között, vártam volna, hogy onnantól felgyorsulnak az események, ám a csínyek továbbra is megfontoltan történtek, s mire a harmadik részben tényleg felpörögtek a dolgok, addigra én egy kissé elvesztettem a lelkesedésemet, bár azt meg kell valljam, az elharapózó zűrzavart, az emberek egymás ellen fordulását remekül ábrázolta az író, döbbenetes és félelmetes volt egyszerre. A befejezés felemás érzéseket hagyott bennem: egyrészt tetszett, mert volt benne valami felemelő, másrészt viszont olyan egyszerűnek tűnt, azt hittem, nehezebb lesz leszámolniuk az ellenséggel. Ha már ellenség: vele kapcsolatban eléggé zavart, hogy mindent az irányítása alatt tartott, igyekezett elébe menni annak, hogy tervét valaki keresztülhúzza, s közben mégis alapvető buktatókról feledkezett meg. Talán mert természetéből adódóan eszébe se jutottak? Meglehet, ettől függetlenül nekem ez levett valamennyit a figura hitelességéből. A Hasznos Holmik üzletpolitikája mögött rejtőző nagyon erős mondanivaló engem kifejezetten megfogott, jelesül, hogy milyen gyarló is az ember, mert mennyi minden rosszra képes csak azért, hogy megkaphassa és meg is tarthassa a legtitkosabb vágyát, s bizony van, aki ebbe bele is bukik, viszont ugyanebben az emberben megvan az a képesség is, hogy rájöjjön, hibázott és hajlandó ezért vezekelni. Térjünk át egy kicsit a szereplőkre, illetve arra a tényre, hogy King bácsi gyakorlatilag évtizedekkel előbb elkezdte azt a fajta univerzumépítést, amiben manapság a Marvel Studios az úr. A gondterhelt múltú, magányos, mégis elhivatott seriff tökéletes főszereplőnek bizonyult, a múltbeli fájdalmakon való rágódása átélhető volt, s érdekes adalékként szolgált a bűvészkedéshez való vonzódása, amiről már az elején sejtettem, hogy lesz valami jelentősége a cselekmény során. A Pollyval alkotott párosukat nagyon szerettem, szurkoltam is értük ezerrel, s egyébként Polly lett a kedvenc szereplőm. Neki is megvolt a maga keresztje, a problémás múlt, ami folyamatosan kísértette, és ugyan nem tetszett, ahogy ezt a múltat kezelte, azt viszont csodáltam benne, amilyen kitartó, büszke, ugyanakkor kedves és megértő nő volt. Na és akkor lássuk azt az univerzumépítést! Nagyon örülök neki, hogy a Hasznos Holmikat úgy olvastam, hogy volt már némi fogalmam Stephen King könyveiről, mert így sokkal szórakoztatóbb volt észrevenni azokat a kis meglepetéseket, utalásokat, amiket elrejtett jelen könyv történetében. Castle Rock ugyanis jó pár King-történetnek adott helyet, s az író ezeket meg is idézte, sőt újból elmesélte, vagy csak röviden összefoglalta őket, úgyhogy a King-világba újoncként betévedő olvasónak sem kell aggódnia, hogy nem értené esetleg ezt a sztorit, mivel neki semmit nem mondanak a szövegben felbukkanó elszórt utalások, nekem azonban adott egy pluszt az ismerős nevek, események megemlítése, nem is beszélve Ász Merrill itteni szerepéről. Nem mellesleg, akadtak nevek, amik csupán azért voltak ismerősek, mert láttam őket egy King-könyv fülszövegében, de olvasni még nem olvastam őket, a mostani felbukkanásuk azonban meghozta a kedvemet, szóval nem elképzelhetetlen, hogy közülük kerül majd ki a következő borzongásadagom, az azonban biztos, hogy ez csak a jövő évben fog bekövetkezni, mert az idei év hátralévő részére könnyedebb olvasmányokat szemeltem ki magamnak.
Magam is meglepődtem, mert azt gondoltam, hosszú könyvről hosszú bejegyzést fogok írni, de minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább arra jutottam, hogy megpróbálom a gondolataim lényegét leírni, és nem húzom-vonom hosszú sorokon keresztül a mondandómat. Ami a könyvet illeti, az alaptörténete nagyon kreatív volt, s ezt a kreativitást sikerült valamennyire megtartania a cselekményvezetés folyamán, ugyanakkor szerintem helyenként lehetett volna rövidebbre venni az elbeszélést. Az írótól megszokott hangulat, a helyszínleírások, a szereplők bemutatása ezúttal is remek lett, és nekem külön tetszett az ismerős érzés, amit az egyéb köteteiben megírt történetekre tett célozgatások keltettek bennem.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A keretes szerkezetet. Tulajdonképpen ki beszélget kivel?
  - A Hasznos Holmikban kötött üzleteket.
  - A boltot és Mr. Gauntot körüllengő rejtélyességet.
  - Alan bűvésztrükkjeit.
  - Alan és Polly kapcsolatát.
  - A harmadik részben elszabaduló káoszt.

Könyvkritika: Libba Bray - Az az édes, távoli harang

A mai bejegyzés tárgyát képező kötet a Rettentő gyönyörűség és a Lázadó angyalok című könyvek folytatása, egyben a Gemma Doyle-trilógia befejező része, amely az olvasás mellett a karizom edzésében is segíthet, lévén egy féltégla tömegével bír.
A történetről röviden: Megérkezett a tavasz a Spence Akadémiára, s a nagyobb lányok növekvő izgalommal készülnek a hamarosan kezdődő báli szezonra és az udvari bemutatkozásra. Gemmának és barátainak azonban egy sokkal nagyobb és sötétebb dologgal is foglalkozniuk kell; egyrészt szövetséget kéne kötniük a birodalmak törzseivel, másrészt pedig felvenniük a harcot a Télvidék fenyegető árnyai ellen…
Nem is tudom, mi lenne jobb, ha a pozitív vagy ha a negatív dolgokkal kezdeném. Előbbiekkel igazából csak ismételném önmagam, utóbbiakból pedig sajnos sok van, félek, teljesen elkedvetlenednék a bejegyzés végére. Jó, olyan szépen süt a nap, inkább a jókat veszem előre. Az első két kötetről szóló bejegyzéseimben már áradoztam egy sort a lenyűgözően részletes korszakrajzról, aminek segítségével már az olvasás elején azonnal a viktoriánus Angliába csöppenünk. Akár London utcáin suhannak szereplőink egy bérkocsiban, akár a Spence Akadémia környékét járják a gótikus regényeket idéző ködös, állathangokkal teli éjszakában, a tökéletes atmoszférateremtésnek, valamint az élethű leírásoknak hála, úgy érezhetjük, mi is ott vagyunk velük. A későbbiekben fogok pár keresetlen szót szólni az írónő történetszerkesztési hibáiról, azt viszont nagyon becsülöm benne, hogy nem csupán tessék-lássék módon szórt el a történetben pár viktoriánus érdekességet, hanem láthatóan alapos kutatómunkát végzett könyvtrilógiája megírása előtt és ennek köszönhetően a korra jellemző apró részletek, az akkori hírességek, színházi előadások megemlítése még színesebbé teszik az egyébként is sokrétű cselekményt. Az akkori hétköznapok pontos ábrázolása mellett a könyv természetfeletti szálának kiindulópontja, a nőkből álló titkos csoport, a Rend és a mi világunktól elzártan létező birodalmak már a kezdetektől fogva érdekes volt, de itt újabb izgalmas információk kerültek napvilágra, illetve a történetben rejtőző, mögöttes mondanivalókat is egy újabbal, talán a legfontosabbal gazdagította az írónő. Eddig ugye ott volt az önálló, erős nőkből álló Rend, ami nemcsak a viktoriánus kor kritikájaként fogható fel, hiszen ebben a korban a nők nem sok önálló döntést hozhattak, mindent a családjuk, majd a férjük döntött el helyettük, hanem általánosságban véve a női egyenjogúság és a feminizmus megtestesítőjeként is. A Rettentő gyönyörűségben a Gemma nyomába szegődő indiai fiatalember, Kartik személyében a kisebbségek társadalmon belüli kívülállósága, elnyomása is szóba került, ami a második könyvben a birodalmak számtalan különböző népének megjelenésével kapott igazán nagy szerepet, ahol már az egymás iránti tolerancia volt a fő üzenet. Ezek a problémák napjainkra sem oldódtak meg teljesen, sőt jelen kötet központi kérdésköre, az egyet nem értésből, az elkeseredésből fakadó harc, majd háború kirobbantása, ugyanakkor a békére való törekvés, legyen az bármennyire törékeny, nem is lehetne aktuálisabb (megjegyzem: a könyv 2007-ben íródott, 2011-es a magyar kiadása és szomorú látni, hogy az emberiség nem hogy tanulna a hibáiból, épp ellenkezőleg, még inkább rájuk akar licitálni). És nagyjából idáig tartott a napsütés, most érkeznek a borongós felhők (bár kint szerencsére továbbra is süt a nap). A kötet végén van egy felettébb szórakoztató interjú az írónővel, amiben többek között sok szó esik ennek a könyvnek a tervezéséről, szerkesztéséről, s ahol bevallja, ha visszamehetne az időben, valószínűleg jobban átgondolná a kötet szerkesztését és írt volna még egy részt ahelyett, hogy 835 oldalban ebbe zsúfol bele mindent. Köszönöm, hogy ön mondta ki, Miss Bray, és nem nekem, a csalódott olvasónak kellett kimondania. Mert nem az a bajom, hogy megrándult a csuklóm, valahányszor felvettem az asztalról a könyvet, mivel olyan nehéz volt, nem is az a gond, hogy ne tudnék sok száz oldalon keresztül figyelni egy kidolgozott, jól végigvitt cselekményre, hanem az itt a bibi, hogy a rengeteg elmondásra váró információ, felvezetés, feszültségkeltés, karakterépítés egyszerűen agyonnyomta egymást, s ezzel együtt a hangulatomat és a figyelmemet is. Az elején csak húzta az időt, állandóan bedobott valami történést, amivel elterelte a lányok gondolatait a szövetség létrehozásáról, és oké, egyrészről értem, hogy ők elsősorban mégiscsak tizenhét éves fiatal lányok, tele álmokkal, vágyakkal, melyeket a varázslat segítségével meg tudnának valósítani és ez megrészegíti őket, ettől függetlenül nagyon zavaró volt, hogy nem történt semmi érdemi és közben persze hogy a gonosz meg munkálkodott, hiszen ezért hívják őt gonosznak… Számomra ez kissé olcsó megoldásnak tűnt, de ugyanezt elmondhatnám a Holtak Fájáról meg Wilhelmina Wyattről is: jöttek a sejtetések, apró utalások, amik előtt értetlenül álltak szereplőink, aztán gyakorlatilag a semmiből, kb. 600 oldal után, mikor a történetvezetés megkövetelte, akkor csettintésre rakták össze a kirakóst. A Lázadó angyaloknál akadt egy szerintem elég nagy cselekményvezetési baki: egyrészt az írónő a kezdetektől egy bizonyos személlyel kapcsolatban plántálta belénk, hogy tutira ő a rossz, s ezt olyan gyanús hangsúllyal tette, hogy biztos lehettél benne, nem ő lesz az, másrészt pedig bemutatott egy szójátékot, amivel ha te is eljátszottál, jóval előbb rájöhettél a fordulatra, s véleményem szerint ez egy nagy hiba. A mostani könyvnél megint belesétált ebbe a csapdába, habár kisebb léptékben, de voltak olyan, szereplőkkel kapcsolatos fordulatok, amik az írói céllal ellentétben egyáltalán nem tartogattak meglepetéseket. A legjobban a nagy összecsapás, leszámolás sínylette meg a történet-és karaktervezetés részleteinek túlzott egymásra halmozását, ugyanis mire oda elértem, nagyjából semmi izgalom nem maradt bennem, nem érdekelt, ki hal meg, ki éli túl, mi lesz a Rend és a birodalmak sorsa, mivel addigra totálisan belefáradtam abba, hogy megpróbáljak értelmet keresni az összetekeredett elbeszélői szálakban. Nagy kár érte, mert megvolt benne a potenciál, és ha az írónő nem akart volna sokat markolni, s két részre bontotta volna, lehetett volna ebből egy szép és tisztességes lezárás. A karakterek terén Gemmában nagyot csalódtam: azt a részt értem, hogy egyedül érezte magát a birodalmakkal kapcsolatos nagy döntések meghozatalához, azt viszont nem, hogy miért nem tudta volna ezt valakivel megbeszélni. Állandóan magába fojtotta, ugyanakkor hisztizett miatta, hogy őrá senki nem figyel, meg nem is tudja, kivel beszélhetné meg. A másik a varázslathoz való hozzáállása: meg akarta osztani, de azért ki is akarta élvezni, s itt is csupa szélsőség volt: egyik pillanatban tisztában volt vele, hogy helytelenül cselekszik a használatával, a következőben mégis ezzel próbálta felhívni magára a figyelmet. A korábbi könyvekben sokkal ésszerűbben, alkalomadtán felnőttesebben viselkedett nehéz helyzetekben, s főleg ezért zavart, hogy most ennyire hebehurgya volt. A hozzá köthető szerelmi szálról sajnos csak spoilerezéssel tudnék beszélni, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy bár nem úgy sült el, ahogy én azt vártam, mégis megajándékoztak pár emlékezetes és megható jelenettel. Barátnőivel fennálló kapcsolatát elég töredezettnek éreztem ebben a részben: korábban is látszott, hogy a szimpátia mellett azért van bennük egy adag irigység is Gemma irányába, amiért neki önmagában is van varázsereje, nekik viszont nincs, most pedig a tetőfokára hágott irigységen túl egymás elől rejtegetett titkok is megrengették köreiket. A titkok kipattanásából következő feszültséget azonban nem igazán beszélték meg, ennek ellenére pár oldallal később már megint legjobb barátnők voltak. Hogy is van ez? A családi kapcsolatai hasonlóan kidolgozatlanok voltak, mind a bátyjával, mind az édesapjával kialakult kötelékét különösebb felvezetés nélkül átmenetileg lerontotta, majd hirtelen idillivé tette az írónő. Történetének befejezése elég keserédes lett, kicsit szomorú is vagyok, amiért nem kapott meg mindent, viszont az tetszett, hogy az ismeretlentől való félelem ellenére is bátran tette meg első lépését a függetlenség felé, s közben a birodalmak iránti hűségéről sem feledkezett meg. Nézzük barátnőit! Felicity sosem volt a kedvencem, bár a harciasságát, a szabadságvágyát szerettem, azt viszont nem, hogy társadalmi helyzete folytán úgy érezte, bármit megtehet, bárkit megsérthet következmények nélkül. Vele kapcsolatban volt egy fordulat, amit mondjuk az eddigiek alapján lehetett sejteni, mégis örültem neki, mert általa még egy plusz réteget kapott az a bizonyos egymás elfogadása-üzenet. Annben az első könyvtől kezdve saját magam viktoriánus verzióját láttam, annyi különbséggel, hogy nekem a szép külső hiánya mellett még jó hangom sincs, szóval én tutira eláshattam volna magam a Temzébe, ha abba a korba születek (mert amilyen szerencsecsomag vagyok, biztosan nem egy előkelő családba születtem volna). Szóval Ann-nek minden gondját, baját, félelmét át tudtam érezni, egy idő után pedig neki köszönhetően döbbentem rá, hogy sosem jó, ha csak a rosszat látjuk magunkban, s milyen idegesítő is az, ha a barátaid állandóan csak azt hallják tőled, hogy semmihez sem értesz és semmire sem vagy jó (ettől függetlenül továbbra is szívesen irkálok negatívumokat magamról a blogbejegyzéseimben, lásd fentebb a zárójeles megjegyzést; javíthatatlan vagyok :D). Most nagyon szurkoltam neki, hogy sikerüljön alakítania a sorsán és annyira örültem minden jelenlegi sikerélményének, melyeket remélhetőleg sok-sok jövőbeni fog majd követni.
Ahogy mindig, úgy ezúttal is igyekeztem minden lényeges elemre kitérni, de tényleg annyira összezavart és némileg csalódottá tett a könyv, hogy lehet, nem sikerült hibátlanra az értékelésem. Mivel a trilógia zárókötetéről van szó, idebiggyesztenék egy kis összefoglalást a három könyvről: az alapötlet remek, a könyvről könyvre kiderülő újabb információk okos adagolása fenntartja az érdeklődést, a viktoriánus kor hangulatát is hitelesen idézi meg, a mögöttes mondanivalóira szintén érdemes odafigyelni, ugyanakkor sajnos a történet előrehaladtával jó pár szerkesztési, cselekményvezetési hiba bukkan fel, úgyhogy összességében nézve vegyes érzéseket hagyott bennem, mégsem bántam meg, hogy elolvastam. Az első könyv nagyon jó felvezető, a másodiknak is megvannak a maga izgalmas részletei, a harmadik átgondolatlansága, túlzsúfoltsága azonban eléggé lerontja az addig jól építgetett sorozatot. Ettől függetlenül tudom ajánlani, főleg ha hozzám hasonlóan rajongsz a viktoriánus korért és szereted a természetfeletti történeteket.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A borítót. Mert egyszerűen gyönyörű.
  - A könyvet indító versrészletet, illetve az egyes felvonások elején lévő szövegrészleteket.
  - Gemma és Kartik közös jeleneteit. Még mindig imádom őket.
  - A megvillanó humort.
  - A befejezést.
  - A könyv végén található interjút az írónővel.

Filmkritika: Álom doktor

A Pókember – Idegenben júliusi bemutatója óta nem voltam moziban.  Egyrészt nem is találtam olyan filmet, amire szívesen beültem volna, másrészt viszont egy-két érdekes alkotást sikeresen elmulasztottam, ugyanis mire eldöntöttem, hogy szakítok rá időt, levették a műsorról. Úgyhogy nagy szükségem volt már egy jó kis mozizásra, amiről reméltem, hogy megelégedve sétálok majd ki; hogy ez sikerült-e és miért is erre a filmre esett a választásom, azt lejjebb olvashatjátok el.
A történetről röviden: Több, mint harminc év telt el azóta, hogy Dan Torrance túlélte a Panoráma Hotelben történt szörnyűségeket, ám az ott szerzett emlékeket nem lehet egyhamar elfelejteni. A férfi gyógyuló alkoholistaként egy álmos kisvárosban vállal munkát kórházi kisegítőként, s nemsokára találkozik egy Abra nevű kislánnyal, aki ugyanúgy ragyog, mint ő és akit egy titokzatos csoportosulás, az Igaz Kötés üldöz…
Az Álom doktor egy 2013-ban megjelent Stephen King-könyv adaptációja, ami a nagy sikerű A ragyogás folytatása, hiszen az ott kisfiúként szereplő Dannyt ebben a könyvben már felnőttként láthatjuk viszont. A ragyogásból 1980-ban Stanley Kubrick forgatott filmet Jack Nicholson és Shelley Duvall főszereplésével, amit ugyan King ki nem állhatott, a nézők szerették, s mára már kultikus státusznak örvend. A magam részéről az első kötetet eddig kétszer olvastam és nagyon tetszett, a filmváltozatot is láttam és szerintem vizuálisan lenyűgöző, valamint meglehetősen borzongató az egész atmoszférája, az Álom doktort pedig idén márciusban olvastam, s elég vegyes érzéseket hagyott bennem. Amikor olvastam róla, hogy filmre adaptálják, kíváncsi lettem rá, mert maga az alapsztori remek filmes alapanyag és adaptáláskor egyébként is tömörítik, kissé átírják az eredetit, s úgy gondoltam, talán kihoznak belőle egy tisztességes mozgóképes verziót. És ezen elvárásomat nagyjából teljesítették is, igaz, engem jobban meggyőztek azzal, ahogy a Kubrick-film jellegzetes pillanatait, beállításait visszaidézték. De ne rohanjunk ennyire előre, egyelőre nézzük meg, hogyan is sikerült az Álom doktor filmre vitele! Véleményem szerint egész jó munkát végeztek: a több mint 500 oldalas könyvből ki tudták emelni a lényeges elemeket, bár természetesen voltak kihagyások, változtatások, melyeknél nem minden döntéssel voltam elégedett. A film elején megkezdett, részletes építkezést útközben elhagyta a forgatókönyv, és hiába mutatott be fontos jeleneteket, amik mentén szépen vezette a történetet, mégis hiányérzetem maradt és nem, nem a nyomtatott verzió kimaradt részletei miatt; attól függetlenül is kellett volna még pár jelenet, ami jobban felvázolja a szereplők érzéseit, egymáshoz való viszonyát, a köztük lévő kapcsolatokat. Talán Abra szülei sínylették meg leginkább ezt a fajta hanyagságot, akikről nem igazán derült ki, pontosan mit is gondolnak kislányuk különleges képességéről, annak veszélyeiről, de a film elején látott fiatal lány és annak kisbabájának Danre való hatása vagy Billy beavatása Dan és Abra nyomozásába is hasonlóan kidolgozatlan lett. Főszereplőnk alkoholizmussal való küszködését, a gyógyulás folyamatát is csupán röviden felvázolták, holott az eredeti regénynek pont ez volt a leglényegesebb pontja, s csak utána jött a természetfeletti szál borzongatása. Az Igaz Kötés tagjainak részletes bemutatása a könyvben sem ment végbe teljesen, itt tisztában vagyok vele, hogy dramaturgiai oka volt annak, miért csak három-négy embert emeltek ki közülük, azonban ők is elbírtak volna egy rövid háttértörténetet. Ezen negatívumokat némileg enyhítette az a hangulat, ami belengte az egész filmet: a ragyogás használata nagyon izgalmas és kreatív beállításokból álló jeleneteket eredményezett, a látomások, az emlékek pedig nem az olcsó ijesztgetésre, épp ellenkezőleg, a sejtetésre, a néző fantáziájára hagyatkozva érték el az igazi félelemfaktort. A két főszereplő, Dan és Abra közös jeleneteiben tapintható volt a színészek közti összhang s ennek köszönhetően a köztük kialakuló mentor-tanítvány viszony egyszerre volt érdekes, szerethető és megható. Na és akkor térjünk rá a film harmadik harmadára, mert személy szerint nekem az volt a kedvencem, teljesen a székbe szögeztek a történések. A sztori ugyanis hol máshol érhetne véget, mint a Panorámában, ahol a rendező egyáltalán nem titkolta Kubrick filmje iránti rajongását, ugyanakkor King mindkét műve felé is tisztelettel fordult, s nem mellesleg, tovább tökéletesítette az addig is remekül működő baljós hangulatépítést. A szállodán belül számtalan ikonikus helyszínt újra meglátogattunk, a hozzájuk kapcsolódó jelenetek fantasztikus pontossággal idéződtek meg, s függetlenül attól, hogy más színészek játszották el a szálloda „lakóit”, ugyanolyan hátborzongatóak voltak, mint negyven évvel ezelőtt. Az kifejezetten tetszett, hogy némelyik jelenet ismerős mivoltán csavartak egyet, de ami engem legjobban lenyűgözött, az a befejezés volt, ami egyfajta kört leírva kötötte össze a két könyvet és a két filmet egy szép csokorba. Hú, ez lehet, hogy kicsit szentimentális hasonlat, számomra azonban ez a megoldás igenis érzelmes volt, bár talán pont ezért tetszett. Térjünk át a színészekre! Van az a szokásom (nem mindig, csak alkalomadtán), hogy ha olvasok egy könyvet, nem feltétlenül magamban képzelem el a figurákat, inkább egy színészt, színésznőt próbálok társítani hozzájuk. Amikor az Álom doktort olvastam, Danhez Joel Edgertont képzeltem el, az eddig látott szerepei alapján úgy gondoltam, jól meg tudná jeleníteni a lecsúszott alkoholista, majd a gyógyulófélben lévő főszereplőben rejlő sokrétűséget. Ewan McGregorról egy évekkel ezelőtti, gimnáziumi drámaórán megtekintett filmnek köszönhetően (Trainspotting; hm, tényleg, azt valamikor újra kéne nézni, most valószínűleg jobban érteném, akkor csak egy nagy összefüggéstelen káosznak éreztem) tudom, hogy képes egy olyan összetett személyt eljátszani, mint Dan, eleinte mégsem nyűgözött le. Az alkoholista részeknél volt szakálla és kicsit szakadtnak nézett ki, aztán megborotválkozott és jobban odafigyelt az öltözködésére: ennyi. A gyermekkorban átélt traumák súlyát se tudta igazán átadni, viszont amikor összehozta a sors Abrával és átment egy tanító, védő szerepbe (ó, te jó ég, most esett le az Obi-Wan párhuzam; pedig nem is vagyok nagy SW-tudós), onnantól már sokkal jobban tetszett, sőt amikor a szállodában összefutott egy régi és nagyon közeli ismerősével, a kettejük közt lezajló beszélgetés nyomán felszabaduló gondolatokat, érzéseket is hitelesen és meghatóan jelenítette meg. Az Abrát játszó kislány egészen elképesztő volt: megvolt benne a gyermeki ártatlanság, a különleges képessége miatt azonban hamar fel kellett nőnie, s ezt a komolyabb énjét is remekül hozta a fiatal színésznő. Magamat ismétlem, de muszáj leírnom, mert tényleg csodálatos párost alkottak Ewan McGregorral, jól működött köztük a kémia. És most jön a legjobb rész. Kalapos Rose szerepére egy olyan angol színésznőt kerestem, aki fenyegető, mégis nőies és időtlen szépség, hiszen a könyvbeli leírások is ilyennek mutatták be. És eszembe jutott a Mission: Impossible – Titkos nemzetből Elsa Faust, vagyis Rebecca Ferguson. Majd pár héttel a könyv olvasása után olvastam róla, hogy TÉNYLEG Rebecca Ferguson fogja játszani Rose-t! Mondom, azta, ebbe jól beletrafáltam! És a rendező is beletrafált, ugyanis imádtam Rose összes jelenetét. Hiába volt ő a főgonosz, nem tudtam nem kedvelni, minden megmozdulásában tökéletesen benne volt az Abrára áhítozó, kegyetlen nőszemély, ugyanakkor a mimikájával, a gesztusaival abszolút megteremtette Rose időn kívüliségét, nőiességét, és az öltözködésében, kiegészítőiben jelen lévő hippi stílus meg persze az a bizonyos kalap is jól állt neki. Még egy pár mondatban megemlíteném a zenehasználatot, mert egy ideje valamiért elkezdtem jobban odafigyelni a filmeknek, sőt a sorozatoknak is ezen részeire. Horrorfilmről lévén szó, a zene, a zörejek nagy szerepet kaptak, s természetesen itt sem maradt ki a tisztelgés a Ragyogás felé: az ottani nyugtalanító dallamok visszatértek, s főként a Panorámában játszódó szekvenciáknál, de egyéb helyeken is jól működött vele a hangulatépítés. Jelen film főtémájának szánt baljóslatú dobolás azonban kissé félresikerült. A szívdobbanásszerű ritmusa jó pár jelenetnél kitűnő aláfestésként szolgált, ezáltal is fokozva a feszültséget, de néha elég zavaró volt, pláne egy moziteremben ülve, ahol minden tízszer hangosabbnak hallatszik.
Összefoglalva azt mondhatom, egy korrekt adaptációról van szó, ami nemcsak alapanyaga felé fordult kellő tisztelettel, hanem annak első részét és az abból forgatott filmet is szépen idézte meg. Előzetes ismeretek nélkül is érthető és követhető, de szerintem legalább a Ragyogást érdemes megnézni előtte, mivel úgy sokkal összetettebb és izgalmasabb élményt fog nyújtani a film harmadik harmada. Nekem meg jár a vállveregetés, amiért első alkalommal merészkedtem el egy horrorfilmre moziba (amúgy nem kell tőle nagyon tartani, nem elsősorban a szimpla ijesztgetésre épít).


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Dan és Abra közös jeleneteit.
  - A különleges képességek használatát.
  - Dan találkozását egy régi ismerőssel és úgy alapvetően az egész részt, ami a Panorámában játszódik.


Álom doktor (Doctor Sleep)
színes, magyarul beszélő, 152 perc
Rendező: Mike Flanagan
Szereplők: Ewan McGregor, Rebecca Ferguson, Kyliegh Curran, Cliff Curtis, Zahn McClarnon, Bruce Greenwood,

Sorozatkritika: Fekete vitorlák

Lassan egy hónapja már, hogy végére értem a sorozatnak, de egyszerűen nem tudtam rávenni magam a róla szóló bejegyzés megírására. Az ok kissé talán triviális: tetszett, amit láttam, ugyanakkor nem éreztem azt, hogy igazán behúzott volna magával akár a cselekmény izgalma, akár a benne szereplő személyek iránti szimpátia vagy unszimpátia, úgyhogy erősen fontolgattam, hogy a blog indulása óta ez lesz az első sorozat, amiről nem írok összesítő kritikát, de hát milyen amatőr blogger vagyok én, ha gyáván megfutamodom csupán azért, mert kicsit nehezebb dolgom van, mint korábban? Szóval itt vagyok, ragyogok és ezennel bemutatom nektek a cselszövő kalózok és a gyarmatukért harcoló angolok történetét, megspékelve jó pár hajós csatajelenettel, valamint remekül megírt párbeszédekkel.
A történetről röviden: 1715-ben járunk, a helyszín egy atlanti-óceáni angol gyarmat, New Providence Island, azon belül is Nassau, ahol a kalózok uralkodnak. Virágzik a kereskedelem, köszönhetően az ide települt kereskedőcsalád, a Guthrie-k és a kalózkapitányok közötti csereüzleteknek, amelyek alapját kifosztott hajók rakományai képezik. A történet kezdetén a leghírhedtebb kapitány, Flint szövetséget köt Eleanor Guthrie-val, a kereskedőcsalád egyetlen örökösével, hogy megszerezzék egy spanyol hajó aranyszállítmányát, amivel bebiztosíthatnák a sziget stabil jövőjét. Mindeközben fenyegető árnyként lebeg felettük az angol Birodalom katonáinak közeledése, valamint feltűnik egy titokzatos figura, bizonyos John Silver…
Mint mindig, most is mesével indítanám véleményezésemet. Pár évvel ezelőtt egy tv-csatornán botlottam bele a sorozatba, s puszta kíváncsiságból belenéztem, holott nem vagyok nagy kalózrajongó. Három vagy négy részt láttam belőle, ami idő alatt megakadt a szemem az egyik férfi mellékszereplőn, mert hát nőből vagyok, na. :) Az egyik rész úgy fejeződött be, hogy ez a szereplő látszólag meghalt, s utána sajnos már nem volt elérhető a tv-csatorna (pár hetes kódolatlan időszaka volt, népszerűsítés céljából), így kétségek közt maradtam, hogy vajon mi lett vele. És ahelyett, hogy egyszerűen rákerestem volna a neten, elhatároztam, hogy megnézem az egész sorozatot, pedig ismételten hangsúlyozom, nem szeretem különösebben a kalózokat és őszintén szólva, ha ezt a szereplőt kivesszük a képletből, a sztori se kötött le annyira. Nem baj, a hibáinkból tanulunk, legközelebb nem dőlök be ilyen könnyen a brit akcentusnak és a sármos kinézetnek (vagy igen, lévén imádom ezt a kombót? :D). Úgyhogy tavaly szeptemberben felültem a Rozmár fedélzetére és bő egy évet töltöttem a legénység között, de Nassau szigetének hierarchiájába, mindennapi működésébe is betekinthettem, s közben sokatmondó párbeszédek, megdöbbentő fordulatok, rengeteg cselszövés (bár azért a Trónok harcát nem tudta felülmúlni) és összetett, érdekes karakterek között foroghattam. Egyetlen gondom volt, az viszont meglehetősen nagy: sem a történelmi korszak, sem az arra jellemző gazdasági-kereskedelmi téma nem áll közel hozzám, úgyhogy az első évadokban, amikor sokat beszéltek a hatékonyabb üzleteléssel kapcsolatos lehetőségekről, vagy utaltak az angol-spanyol ellentétre, leginkább csak lestem megkukulva, mint hal a szatyorban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az évadok előrehaladtával jobban megértettem ezeket a dolgokat, de akkorra szerencsére „földhözragadtabb” irányba kanyarodott el a cselekmény. Ezzel persze nem akarom a hozzám hasonló laikusok kedvét elvenni, érthetőek és követhetőek a történések közgazdasági és történelem diploma nélkül is (haha), nálam azonban ez a hátrány kissé rányomta bélyegét a sorozatnézésre. A fent felvázolt történet főképp az első évadot fedte le, a későbbiekben a sziget kalózai közötti ellenségeskedés, egymás átverése, kijátszása kapott nagy szerepet, ekkoriban történt az, hogy radikálisan megváltozott az egyes karakterekhez való viszonyom: akit addig ki nem állhattam, kezdtem megkedvelni a múltjából kiderült dolgok vagy egyéb tettei miatt, akiket pedig kedveltem, elkövettek dolgokat, amik elidegenítettek tőlük. Eleanorra például minden negatív tulajdonsága, túlzásba vitt makacssága ellenére hamar felfigyeltem az első évadban, mivel jó volt látni egy erős, önálló nőt a sok férfi között. Ehhez képest a második évadban nagyon ellentmondásos döntései voltak, az ide-oda ingadozása sem tetszett, és a harmadik évadban tett valamit, ami szerintem megbocsáthatatlan, még annak tükrében is, hogy az a férfi előzőleg nagyon megbántotta. Aztán ott volt Flint, akiben tetszett a kiállása, a határozottsága, mégsem szerettem a döntései miatt. Erre a második évadban egy csomó mindent megtudtam róla, amely információk máris más mederbe terelték hozzáállásomat. Ha jobban belegondolok, mint oly sok más sorozatnál, itt sem feltétlenül a sztori, inkább a szereplők, a köztük folyamatosan változó, bonyolult kapcsolatrendszerek adták a sorozat igazi lényegét. Na meg az Urca de Lima nevezetű hajó aranya, melyről azt hittem, csupán a történet elején lesz nagy szerepe, de egyfajta visszatérő motívumként mindig megjelent, hogy könnyítse, vagy épp bonyolítsa a cselekményt. Számomra a harmadik évadtól váltak igazán érdekessé a dolgok, amikortól is szinte teljes egészében a közeledő angolok elleni felkészülés, összefogás volt a középpontban; jöttek ők már korábban is, csak akkor nem elsősorban harcolni és pusztítani. Most azonban úton volt Woodes Rogers, a rettenthetetlen katona, akinek egyetlen cél lebegett a szeme előtt: visszavenni Nassaut a törvényen kívüliektől és rendes angol gyarmattá tenni. Közeledésének hírére a korábban egymást ki nem álló, esetleg a másik megölésére készülő kalózkapitányok megpróbáltak közös megegyezésre jutni, elásni a csatabárdot a nagyobb jó érdekében, jelesül, hogy megtarthassák maguknak Nassaut és kiépíthessék rajta saját civilizációjukat. Az ellenállás szervezése persze nem volt zökkenőmentes, még úgy sem, hogy nem csak kalózok csatlakoztak hozzájuk. A negyedik évadnál arra számítottam, hogy csak a háborúról fog szólni, és talán ez az évad lepett meg legjobban, ugyanis volt benne bőven háború, ugyanakkor mindkét harcoló oldalon a szövetségesek között felütötte fejét a bizalmatlanság, s ebből kifolyólag egyáltalán nem úgy értek véget a harcok és a történet, ahogy azt előzetesen feltételeztem. Ami nem is baj, sőt talán ez volt az első sorozat, ahol nem elégedetlenkedtem az évadzáróban történtek miatt, hanem meglepetéssel konstatáltam, hogy: „igen, végül is befejeződhet ez így is.” Most pedig jöjjenek a szereplők, mert ahogy láthatjátok, a cselekmény összefoglalásával nem boldogulok túl jól, és egyébként is, rájuk sokszor jobban figyeltem, mint a tényleges eseményekre. Nagyon sok érdekes főszereplőt és mellékszereplőt mozgatott a sorozat, de alapvetően elmondható, hogy még a pár epizódszerepig eljutó karakterek között is akadtak emlékezetes és szórakoztató figurák. Hölgyeké az elsőbbség alapon, kezdjük Eleanor Guthrie-val! Mint említettem, vele elég ellentmondásosan alakult a viszonyom: szerettem az elhivatottságát, a harciasságát, viszont a cselszövései, azon döntései miatt, amivel szövetségeseit, barátait elárulta a saját önös céljai érdekében, csalódtam benne. A sorozat második felében kissé megenyhültem irányába, bár ott is voltak döntései, amiket nem értettem, a befejező évadban pedig még meg is sajnáltam egy kicsit. Valószínűleg a helyzetéből, a vezetői pozíciójából is adódott, hogy sokszor férfias magatartást és viselkedést tanúsított, s ahogy később ő maga is megfogalmazta, a sok tennivaló, a Nassauért való harcolás közepette elfelejtette, ki is ő valójában, ám idővel az érzékenyebb, törékenyebb oldalát is megismerhettük. Max egy prostituáltként, Eleanor szeretőjeként kezdte pályafutását, az ő hosszas küzdelme, a lassú felemelkedése szintén egy erős, független nőt mutatott be, aki dacolt azzal a tudattal, hogy óriási hátrányból indul és rendületlenül tört a cél felé. Nála is voltak pontok, amikor elvesztette a bizalmamat, mert akárcsak Eleanor, ő is követett el árulásokat és hozott áldozatokat azért, hogy megvalósíthassa álmait (hát igen, volt kitől tanulni). Volt még egy nő, Anne Bonny, akit szintén érdekes karakternek tartottam, csak nehezen tudom megfogalmazni, miért. Hűséges volt a férfihez, akit egyszerre szeretett és tisztelt, ugyanakkor korántsem volt egy csendes háziasszony, hanem egy kemény, kegyetlen, precíz kalóznő, tele komplikált érzelmekkel és egyszerű gondolkodásmóddal. A Jackkel alkotott párosukat imádtam és rengeteget izgultam értük, ugyanis számtalan hullámhegyet és völgyet élt meg kapcsolatuk a négy évad alatt. Áttérve a férfi szereplőkre, akiknek nagy részét egyértelműen a kalózok alkották, nagyon érdekes és ötletes hozzáállás volt a készítők részéről, hogy a főbb férfikaraktereknél szembemenve az ismert sztereotípiával, nem italozó, nőket kergető félnótásoknak, épp ellenkezőleg, intelligens, előrelátó, az alapvető viselkedési és kommunikációs etikettel tisztában lévő embereknek mutatták be őket. Néha már-már hitetlenkedve hallgattam a választékos szókinccsel előadott hosszas elmélkedéseiket, fejtegetéseiket (persze nem kellett őket félteni, ha a helyzet úgy hozta, akkor gond nélkül teletűzdelték mondanivalójukat azokkal a bizonyos csúnya szavakkal). Fentebb már említettem Jacket: ő tökéletes példája volt az eszes kalóznak, s nem mellesleg, minden szituációra tartogatott valamilyen elmés kommentárt; egyébként jól jött neki a sok ész, mert jó pár alkalommal kellett megoldhatatlannak tűnő helyzeteket helyrehoznia, esetleg kivágnia magát belőlük. Ami az egyik legfontosabb főhőst, Flintet illeti, személyében a legösszetettebb figurát ismerhettük meg. Első ránézésre egy mindenen keresztülgázoló, félelmet nem ismerő kalóznak tűnt, s miután a második évadban megtudhattuk múltja részleteit, hogy honnan is jött ő, mi táplálja a motivációját, amellyel Nassaut civilizált hellyé akarja tenni, jöttem rá, mennyire sokrétű ember. Már előtte is figyelmesen hallgattam a beszédeit, filozofálásait, ám amikor egyfajta mentorrá vált a negyedik évadban, jó párszor magukkal ragadtak a mondatai. Bár történetének én sokkal véresebb és véglegesebb befejezést képzeltem el, nagyon tetszett az alkotók gyökeresen más iránya és más megoldása. Legyen szó bármilyen sorozatról, általában mindig a rosszfiú karakterekre figyelek fel rögtön, főleg ha idővel kiderül róluk, hogy miért rosszak, aztán meg az, hogy annyira azért nem is rosszak, azt meg pláne szeretem, ha mindezen összetevőket kidolgozottan, apró részletekben építkezve közli velünk a forgatókönyv. Flintnél ezt hibátlanul teljesítették, úgyhogy ha a kedvencem nem is lett, azt kétségkívül elismerem, hogy ő volt az igazi mozgatórugója és lényege a sorozatnak. Vagyis pontosabban egy idő után őmellette a John Silverrel való bonyolult viszonya is meghatározó összetevővé vált. John egy szélhámos figuraként szambázott be a Rozmárra az első évadban és sokáig totális érdektelenséget mutatott a kalózlét iránt, csupán a gyors meggazdagodás gondolata hajtotta, s ezért átvert mindenkit és keresztbe tett mindenkinek, attól függően, hogy az érdekei éppen mit kívántak. Ebből kifolyólag ellenszenvvel viseltetettem irányába, csakhogy mint sok más szereplő, ő is megváltozott: hozott egy áldozatot, önkéntelenül kivívva a Rozmár legénységének tiszteletét, s Flint is innentől kezdve látta benne a szövetségest, a tanítványt, aki kalóznak és vezetőnek született, csak idő kellett, hogy rájöjjön erre. A harmadik és negyedik évad nagyon erősen az ő kapcsolatukra koncentrált, ami a gondtalan egyetértés és az eltérő elképzelések között ingadozott, s érdekes módon, amikor azt hitted, végképp eldőlt, hogy viszonyuk melyik irányba megy tovább, még akkor is érhettek meglepetések. Nem tudom, hány olvasóban merült fel a kérdés, hogy a felsorolt férfiak közül ki lehetett az, aki akkora hatást gyakorolt rám csupán a létezésével, hogy elkezdtem a sorozatot, mert kíváncsi voltam, mi fog vele történni. Nos, egyikőjük sem, ez a férfiú, Billy ugyanis egy fontosabb mellékszereplő volt, aki nem mindig volt annyira előtérben és a cselekmény alakulásába se szólt bele nagyon, az utolsó évadokra azonban kinőtte magát (haha; ez azért vicces, mert kb. kétméteres a pasi :D). Igazából az első, második évados szereplését, tetteit utólag kevésbé tartom izgalmasnak, őszintén szólva, akkoriban inkább az kötött le, hogy mennyire jól néz ki és úristen, milyen izmos karjai vannak (nem röhög és nem ítél el, legalább bevallom, hogy gyarló nő vagyok, akit néha elszédítenek a külsőségek). A harmadik és negyedik évadban a kalózok összefogásában, a lázadásban, az ellenállásban azonban érdemi szerepe volt, a két főhőssel, Flinttel és Silverrel fennálló ellentmondásos viszonyát is remekül felépítették, s hiába nem lett túl pozitív történetének befejezése, nagy meglepetésemre tetszett, pedig azt gondoltam, ha a kedvenc karakteremmel valami csúnyát csinálnak, akkor mérges leszek, ehhez képest simán elfogadtam, hogy miért az lett a sorsa, ami. Még egy pár szót szeretnék a sorozat látványvilágára szentelni, mielőtt összesítem értékelésemet. Akár a hajókon, akár Nassaun töltötték napjaikat, a 18. századi kalózlét élethűen jelent meg előttünk, ami az első évadokban főleg a kocsmákba és bordélyházakba járást jelentette, de más magas korhatár-besorolású sorozatokhoz hasonlóan, egy idő után ez is elhagyta az idiótaságokat kiabáló részegek vagy az örömlányokkal különféle pózokba tekeredő kalózok hosszú jelenetsorait, hogy elkezdjen a történetvezetésre fókuszálni. A cselekmény néha elkalandozott a civilizált nagyvárosokba, úgy mint London, Boston vagy Charlestown, ahol szintén tapintható volt a korhű hangulat. Nekem azonban leginkább a hajók tetszettek, melyeket minden apró részletre kiterjedve terveztek meg, illetve a hajók közötti grandiózus és remekül megkoreografált csatajelenetek is lenyűgözőek voltak. Ó, igen és ki ne hagyjam a sorozat remekül megkomponált intróját, ami minden alkalommal egyből megteremtette a sorozat témájához szükséges hangulatot.
Jelen összefoglalás kissé rövidebbre sikerült, mint általában a sorozatértékeléseim. Ez főleg azért van, mert hiába volt érdekes élmény a Fekete vitorlák, a nézése során végig éreztem némi kívülállóságot, sosem tudtam teljesen bevonódni a sorozatba, s ezért okozott a szokásosnál nagyobb nehézséget gondolataim írásos formába öntése, de úgy érzem, a lényeget bele tudtam csempészni a bejegyzésbe. Az olyan érdemei, mint a csavaros történetvezetés, a nem várt és okos meglepetések, a tűpontos látványvilág és nem utolsósorban a komplex karakterrajzok miatt azonban örülök neki, hogy megismerkedtem vele. Kalózrajongóknak kötelező!


Értékelés: 70%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az intrót.
  - A szárazföldi és vízi csatajeleneteket.
  - Flint múltját.
  - A dramaturgiailag ügyesen elhelyezett szereplőhalálokat.
  - Flint és Silver kapcsolatát.
  - Az utolsó epizódot.


Fekete vitorlák /Black Sails/ (2014-2017)
színes, feliratos, 56 perc
Rendező: Steve Boyum, Alik Sakharov, Lukas Ettlin, Stefan Schwartz, Neil Marshall, stb.
Szereplők: Toby Stephens, Hannah New, Luke Arnold, Tom Hopper, Clara Paget, Jessica Parker Kennedy, Toby Schmitz, Zach McGowan, Louise Barnes, Luke Roberts, Ray Stevenson, David Wilmot

Könyvkritika: Sarah Cohen-Scali - Max

Az eddigi évek alkalmankénti csalódásai miatt idén óvatosan közelítettem a holokauszttal foglalkozó könyvekhez, aztán szeptemberben ért egy pozitív élmény és most is úgy éreztem, szívesen olvasnék arról a korszakról, ezért molyos várólistám segítségével kiválasztottam ezt a könyvet, ami ugyan nem a holokausztról szól, viszont a második világháború előtt és alatt játszódik a náci Németországban, így valamilyen szinten beletartozik az érdeklődési körömbe.
A történetről röviden: Főszereplőnk, Max (vagy Konrad) 1936-ban, a Führer születésnapján jön világra a Lebensborn-program keretében. Ezt a programot a Birodalom vezetői hozták létre a felsőbbrendű árja faj növekedése és szaporodása érdekében, s a kisfiú ennek az első mintapéldánya. Maxot embrió korától fogva követhetjük, amint elkötelezett náciként részt vesz mindenben, amivel elősegítheti a Birodalom népességének növekedését, míg egy napon találkozik a nála pár évvel idősebb Lukasszal és onnantól lassan elkezdi megkérdőjelezni addigi szilárd hitét a Führerben és ideológiájában…
Már a leírásból látható, hogy nem mindennapi történettel rukkolt elő az írónő, egyszerre érdekes és meghökkentő a kiindulópontja, hogy egy embrió, majd egy kisgyerek szemszögéből figyelhetjük a történéseket, ráadásul ez a kisfiú már a fogantatása pillanatától hithű náci. Amikor a könyv fülszövegét anno elolvastam, engem is valószínűleg ez a furcsa kettősség fogott meg és vett rá, hogy várólistára tegyem, holott utólag azt mondom, kellett volna még ezen gondolkodnom egy kicsit. Manapság így is teszek, ha meglátok egy feltűnő borítójú, című kötetet, utánanézek, és ha nem vagyok benne 100%-ig biztos, hogy érdekel-e a sztorija, várok pár napot, akár hetet és ez idő alatt végiggondolom, tényleg meg akarom-e ismerni jobban, tényleg szükségem-e van rá, hogy elolvassam. Kár, hogy a Maxszal ezt nem tettem meg, mert akkor megkímélhettem volna magam egy jó adag kiakadástól, bizonytalankodástól és konstans félelemtől, hogy vajon mennyire fogok rossz és értetlen embernek tűnni attól, hogy lepontozom. Számomra ugyanis kész érzelmi káosz volt a könyv, és egyáltalán nem a jó értelemben: az első olvasási napon rettentően felhúztam rajta magam, mert hatásvadásznak és hiteltelennek találtam. Első körben az írónő fogott egy nagyon problémás korszakot és témát, jelesül a második világháború korát és a náci Németországot, akikről mára már köztudott, mennyi szörnyűséget követtek el, elsősorban a zsidókkal, majd ehhez hozzáadta a legsebezhetőbb és legártatlanabb emberi lényt, egy kis magzatot, később kisfiút és ezt a keveréket felöntötte néhány kanál igaz és egy vödörnyi elferdített vagy totálisan fals információval: íme, már el is készült a tökéletes alkotás, amiből a kisdiákokat tanítjuk arról, milyen csúnyák és gonoszok voltak a nácik. Félreértés ne essék, egyáltalán nem azt állítom, hogy a nácik tettei jók lettek volna, mert nem voltak azok, mélyen elítélem őket, főleg a holokauszt megtörténte miatt; nekem inkább az volt a bajom, hogy az egész könyvből nem a tanítás, a témáról való párbeszédek kezdeményezése iránti akarat érződött, hanem szimplán a gyűlölet szítása és az emberek megdöbbentése. Másnál valószínűleg ezzel elérte, amit akart, nálam azonban nem járt sikerrel: én nem tudtam olyan értelemben ledöbbenni Max kommentárjain és gondolatain, hogy: „úristen, szegény kisfiú, hát igen, az a rossz náci rendszer hozta őt létre és ez milyen borzasztó, hogy még csak kisbaba, de már teljesen ellepte az agyát a propaganda!”, stb. Én csak simán ideges lettem tőle, mert oké, tudományosan alátámasztott tény, hogy a babák egy csomó mindent hallanak az anyaméhben, ettől függetlenül totálisan idegenül hatott, ahogy Max a kódolt szavakról, a Birodalom célkitűzéseiről beszélt. A későbbiek során, amikor pár éves lett és különféle „bevetéseken” kellett részt vennie, amikkel például a megszállt területeken gyerekeket rabló németeknek segített, ott is nagyon taszított a viselkedése, az egész személyisége és megint csak azt tudom mondani, hogy igen, értem az elképzelést, miszerint a rendszer termelte ki és formálta, ezért viselkedett úgy, ahogy és ezért záporoztak belőle a káromkodások, engem mégis nagyon zavart és csak még jobban elidegenítette tőlem a karaktert, nem pedig empátiát, esetleg sajnálatot ébresztett bennem. Fentebb már említettem a fals információk és a néhány valós adat összemixelését, erre szeretnék most kitérni. A borító úgy reklámozza magát és az írónő a megjegyzésében is leírja, hogy ez elvileg valós eseményeken alapuló könyv. Na, kérem szépen, ha valaki azt vállalja, hogy a valóban megtörtént történelembe helyezi regénye cselekményét, akkor illene rendesen utánajárni azoknak a dolgoknak, amiket szerepeltetni vagy megemlíteni szeretnék. Az utószót jegyző Karsai László nagyon szépen összefoglalja a kötet tévedéseit, kezdve a Lebensborn-otthonok valódi szerepével, de az utószó elolvasása nélkül is észleltem hiteltelen jeleneteket, és ez még jobban felháborított, hogy megtévesztő adatokat tényként tüntet fel, s így akar fiatalokat megismertetni egy fontos és sokat hivatkozott történelmi korszakkal… Ha Max története egy alternatív jövőben játszódott volna, amiben a nácik nyerték meg a háborút és tiszta árja fajúvá akarják tenni egész Európát, s ennek érdekében létesítenek Lebensborn-otthonokat, akkor azt mondanám, oké, mivel ez egy elképzelt világ, végülis megtörténhetnek benne olyan dolgok, amikről tudjuk, hogy igazából nem estek meg. Egyszóval rémesen állt a helyzet köztem és a könyv között, szó szerint szenvedtem az olvasással, de a „könyvet nem hagyok félbe, még ha ki is süti az agyamat”-elvem alapján továbbhaladtam és igyekeztem nem megrongálni a könyvtári példányt. Aztán megérkezett a cselekménybe Lukas. És gyakorlatilag neki köszönhető, hogy ez a bejegyzés némileg nyugodtabb és szofisztikáltabb lett, mint amilyenre eleinte terveztem. És különben is, jobb ez így, hogy elhatárolódom az írónő tervétől, miszerint gyűlöletre csak gyűlölettel lehet felelni: ő zsigerből utálja a nácikat, ezt egyértelművé teszi a haragtól csöpögő mondataival; én pedig nem kedveltem meg túlságosan az ő irományát, mégsem dühtől fröcsögő mondatokban fejtem ki véleményemet a totális inkompetenciájáról. Vagy mégis? Na, mindegy is, beszéljünk inkább Lukasról! A közte és Max között idővel kialakuló kelletlen szövetség, ami az együtt átéltek hatására lassan barátsággá alakul át, kétségtelenül a legerősebb, a legérzelmesebb és a legjobb része volt az egész regénynek. Ami azt illeti, én egy idő után úgy voltam vele, minden sokkal érdekesebb lett volna, ha ez a könyv a Lukas, és nem a Max nevet kapja, mert Lukasban annyi potenciál rejlett. Szívesen olvastam volna többet arról, hogyan élte meg a háború kitörését, a családjától való elszakadást, hogyan élte meg a Napolában a mindennapokat, az őt fűtő érzelmeket, gondolatokat is szerettem volna jobban megismerni, nem csupán Max feltételezéseit hallgatni. Vele legalább jó lapot húzott az írónő: ahogy Max egyre többet volt Lukasszal, egyre jobban kötődött hozzá és egyre inkább próbálta a helyébe képzelni magát, úgy szép lassan én is elkezdtem nyitni a kisfiú felé. Bár be kell vallanom, még a befejezéskor sem tudtam őt nagyon sajnálni, némi halvány együttérzés azért felcsillant és hozzátartozik az igazsághoz, hogy Lukas hozott ugyan némi színt a cselekménybe, ettől függetlenül nála is akadtak tettek és jelenetek, amiket nem feltétlenül hittem el.
Ha az őszinte érzéseimre hallgatok, akkor azt mondom, hogy senkinek nem ajánlom ezt a könyvet, még csak a megközelítését sem javaslom. Azonban ahogy fentebb írtam, én nem szeretnék a gyűlöletre gyűlölettel reagálni, meg egyébként is, Lukas van annyira érdekes, megható és szórakoztató figura, hogy miatta finomabban fogalmazzam meg véleményemet. Tehát: olvastam már ennél sokkal megterhelőbb témájú, ténylegesen valós dolgokat tartalmazó könyveket, amiknek megértésével, befogadásával semmi bajom nem volt, itt azonban sokszor éreztem késztetést arra, hogy abbahagyjam a könyvet, mert az elejétől fogva taszított a számomra hatásvadász és hiteltelen hozzáállásával, s ellenérzésemet csupán egy jól kidolgozott szereplő és a főhős vele kialakuló kapcsolata csökkentette. Ha valakinek tetszik a nem mindennapi kiindulópont, s idővel sem akad fenn a könyv stílusán és hibás részletein, akkor neki akár még egy jó olvasmányélménye is kerekedhet belőle. Az én esetemben ez nem jött össze, úgy látszik, nekem eddig terjed a tűrőképességem.


Értékelés: 2,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Lukas összes jelenetét.
  - Karsai László utószavát, illetve a lábjegyzeteket.

Könyvkritika: Suzanne Selfors - Mentsük meg Júliát!

Amikor februárban újraolvastam a Shiver – Borzongás című könyvet, a hátsó borítóján találtam egy csomó hangzatosnak tűnő könyvcímet, amiknek utána is néztem. Némelyek olyannyira felkeltették az érdeklődésemet, hogy már meg is ismerkedtem velük, másokat azonban csak felírtam magamnak arra az esetre, ha éppen semmilyen ötletem nem lenne a következő olvasmányomat illetően. Ez a lista most előkerült, hogy kiválasszam róla azt a könyvet, amiről a bejegyzés szólni fog.
A történetről röviden: Mimi Wallingford híres színészcsalád leszármazottja és a családi színház darabjaiban rendszeresen ő játssza a főszerepet – most például a Rómeó és Júliában alakítja a tragikus sorsú női főhőst a tinibálvány popsztár, Troy Summer oldalán. A lány azonban más álmokat dédelget, messze a reflektoroktól, ám szigorú édesanyja mindenáron a színpadon akarja tartani. A darab utolsó előadása során különös dolog történik: Mimi és Troy a tizenhatodik századi Veronában találják magukat, s miután jobban megismerik a Shakespeare-mű szereplőit, Mimi úgy dönt, megpróbálja a lehetetlent: megváltoztatni a híres dráma végét…
Egy vallomással kezdeném: nem olvastam a Rómeó és Júliát, s bármennyire ötletes és szórakoztató volt ez a könyv, továbbra sem érzem magamban a késztetést, hogy változtassak ezen. Amikor gimnáziumban Shakespeare-ről tanultunk, a tanár úr volt olyan kedves, hogy felkínálta a választás lehetőségét: vagy ezt olvassuk el az írótól, vagy a Hamletet. Azt nem tudom, az osztály hány százaléka vette rá magát egyáltalán az olvasásra, s azon belül hogyan oszlott el a szerelmi történet és a dán trónörökös olvasóinak a száma, de én mindenképpen Hamletre szavaztam. Akkoriban, kamaszkorom kellős közepén érdekes módon igyekeztem távol tartani magam a romantikus történetektől, filmektől (ne kérdezzétek, miért, később ezen változtattam, s manapság szívesen ismerkedem a műfaj képviselőivel, bár a giccsárban úszókat igyekszem mellőzni), s ebből kifolyólag a két fiatal lángra lobbanó szerelmét is messziről elkerültem. A sztorihoz hozzátartozik, hogy Hamlet őrülete se tett rám mély benyomást; én egyszerűen az a fajta irodalomszerető ember vagyok, akit a drámák valahogy nem tudnak lekötni. Ebből könnyen kitalálható, hogy nem a népszerű tragédia, inkább az izgalmas kiindulópont vonzott ehhez a könyvhöz, nekem ugyanis tetszik ez a fajta koncepció, hogy akár valós, akár fikciós művek világába utaznak el szereplőink valamilyen kimondott, esetleg sejtetett csoda folytán. Nyáron a Sorok között című könyv kapcsán már írtam erről, s igaz, hogy a két alkotás sok szinten különbözik, számomra azonban egyértelmű hasonlóság a történetekbe való belépésről, azok megváltoztathatóságáról szóló mondandójuk. Még mielőtt teljesen elfeledkezem a bejegyzés eredeti tárgyáról, gyorsan rá is térek! Az elbeszélést E/1. személyben, Mimi tolmácsolásában hallhattuk, s már ez remek kezdetnek bizonyult, ugyanis így részletes betekintést nyerhettünk a lány gondolataiba, érzéseibe, megismerhettük a színjátszáshoz való viszonyát, a híres családi múlt miatt ránehezedő terhet, nem is beszélve a kamaszkori énkeresésről, az állandó bizonytalankodásról. Mimi szó szerint szenvedett attól, hogy szinte születésétől fogva az volt a kötelessége, hogy továbbvigye és öregbítse családja nevét, s igazából semmilyen választási lehetőséget nem adtak neki és nem is kérdezték, hogy ő mit szeretne, a külvilág meg csak annyit látott belőle, hogy nyafog azért, mert Wallingford-leszármazottként állandóan színpadon lehet, miközben másnak keményen küzdenie kell, hogy eljusson odáig. Az édesanya rendíthetetlen mantrája a család iránti elkötelezettségről engem is rettentően idegesített egy idő után; tipikusan az az anya volt, aki a saját meg nem valósult álmait a gyerekével akarta megvalósíttatni, függetlenül attól, hogy a gyerek ezt nem akarta. A könyv végén furcsa is volt a hirtelen engedékeny viselkedése, amivel a lánya felé fordult, de némi lehiggadás után az ő szemszögét is meg lehetett érteni. Mimi kapcsán el is gondolkodtam, hogy basszus, mennyien irigylik a híres emberek gyermekeit, nemcsak annak okán, hogy X meg Y a szüleik, hanem az ezzel járó hírnevet, pénzt, jólétet s bizony ezek a fiatalok is sokszor a pokolba kívánhatják az ezzel járó egész felhajtást. Nem is csoda, hogy némelyikük a züllésbe menekül… A történetre visszatérve, Mimi anyukája mellett Troy, a szereplőtárs és a szerelem titkos tárgya kapott nagy hangsúlyt, s igaz, hogy eléggé klisésnek találtam a popsztáros hátteret, akárcsak Mimi utálattal vegyes rajongását és igen, egy kicsit még azt is, ahogyan összejöttek, alapvetően mégis szerethető és szórakoztató párosnak tartottam őket. Troy valódi énjéről, a benne rejlő igazi érzésekről szóló nagy vallomása is éppenhogy átment a giccsvizsgáló szerkezetemen, szóval azért meglátszott, hogy nem elsősorban én vagyok a célcsoportja ennek a könyvnek (sem). Beszéljünk inkább az ötletes adalékról, jelesül a Rómeó és Júlia történetébe való átröppenésről! A magyarázat, hogy hogyan és mivel kerültek át Veronába, nagyon tetszett, ahogy az is, hogy a dráma szereplői helyenként eltértek a popkultúrába beépült képüktől, bár ezt magyarázhatjuk azzal, hogy Mimi elméje által teremtődött meg a hely, ezáltal az ő tudatalatti, esetlegesen valós személyek általi elképzelései alapján született meg egyik-másik figura. A két főhős ellentétes ábrázolása különösen vicces volt: a depressziósan siránkozó Rómeó állt szemben az életvidám, tettre kész, szabadságra vágyó Júliával. Az ő korában az volt a lányok felé támasztott társadalmi elvárás, hogy teljesen alárendeljék magukat családjuk akaratának, szép hozományt ígérő házasságot kössenek, majd hagyják, hogy férjuruk uralkodjon felettük: ahogy Mimi a híres családi név nyomasztó terhétől akart szabadulni, úgy Júlia sem akarta elfogadni a rá erőltetett, szerelem nélküli házasságot (hát igen, a történelem jó ideig nem igazán bánt kesztyűs kézzel a nőkkel). Nem meglepő, hogy hasonló gondjaik miatt hamar összebarátkoztak, s Miminek küldetésévé vált Júlia megmentése (amivel valamilyen szinten saját magát is megmentette, hiszen a veronai kalandok során jött rá bizonyos dolgokra önmagával kapcsolatban). Talán nem spoiler, ha elárulom, hogy közismert történet nem feltétlenül a megszokott mederben haladt (újabb piros pont a kreativitásért!), de természetesen feltűntek a jellegzetes motívumok és mondatok. Apropó, mondatok: a fejezetek címeiül Shakespeare-drámákból kiemelt idézetek szolgáltak, amik egyébként remekül jellemezték az adott fejezetet. Nekem kissé levett a hitelesség és a teljes beleélés élményéből, hogy a leírásoknál úgy éreztem, az írónő biztonsági játékot játszott: tett ugyan egy-két elszórt utalást a korabeli berendezésre, szokásokra, legtöbbször azonban megmaradt a „reneszánsz” szó használatánál. Oké, a könyv olvasóinak nagy része úgyis a szerelmespárra koncentrál és valószínűleg én vagyok ennyire bogaras, de hiányoztak azok a részletek, amiktől igazán elhihettem volna, hogy tényleg a tizenhatodik századi Itáliában vagyunk éppen. A befejezést kissé elhamarkodottnak és összecsapottnak éreztem, annak viszont örültem, hogy voltak a cselekménynek olyan, nem annyira fontosnak látszó, ugyanakkor lényeges szimbólumai, melyeket szépen végigvezetett az írónő: igen, rád gondolok, ablakból leskelődő kiscica.
Összességében nézve azt mondhatom, kellemes kikapcsolódás volt ez az olvasás még úgy is, hogy már kinőttem ebből a korosztályból. Remek alaptörténetéből kihozta a maximumot, olyan szereplőket vonultatott fel, akikkel együtt lehet érezni (még a negatívok egy részével is), s nagy szerencsémre nem tolta túl a giccses romantikát. Sőt ha levesszük a híres családi szálat, Mimi olyan problémákkal,  félelmekkel küzdött, olyan vágyakat dédelgetett, ami minden kamasz olvasónak ismerős lehet és minden, a kort már átélt fiatal felnőttben (vagy akár tovább is mehetnék a felsorolásban) nosztalgikus érzéseket ébreszthet, így egy kicsit magadénak is érezheted a lány történetét. Kamaszok, romantikusok, Shakespeare-rajongók, érdeklődő könyvmolyok, nektek mind ajánlom ezt a kedves kis könyvet, mert mindegyikőtök találhat benne valamit, ami csak neki szól.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A fejezetcímeket.
  - A humort.
  - Az utazást kiváltó tárgy történetét.
  - Mimi rövid fellángolását a darab egyik szereplője iránt.
  - Mimi és Troy közös jeleneteit.
  - A befejezést.

Minisorozat-kritika: Szép remények (1999)

Ha valami, hát ez a bejegyzés a semmiből jött, egyáltalán nem terveztem/reméltem, hogy a közeljövőben meg tudom nézni ezt a sorozatot, de szeretem az ilyen típusú, pozitív meglepetéseket, úgyhogy a következőkben a nagy örömködés mellett a sorozat által kiváltott gondolatokról, érzésekről olvashattok. Mivel a regénynek számos sorozatos, sőt filmes verziója létezik, ezért a félreértések elkerülése végett tüntettem fel a címben az évszámot is.
A történetről röviden: Pip árva fiú, aki mogorva nagynénjénél és jólelkű nagybátyjánál, a helyi kovácsnál nevelkedik. Egy nap a világtól elzártan élő, titokzatos Havisham kisasszony hívatja magához, mert játszótársat keres nevelt lánya, Estella mellé. Pip az első pillanatban beleszeret a gyönyörű, ámde gőgös lányba. Útjaik egy idő után elválnak, s amikor évekkel később egy ügyvéd azzal keresi fel, hogy rejtélyes pártfogója akadt, akinek köszönhetően úriember válhat belőle, Pip beleveti magát a londoni előkelő élet forgatagába abban a reményben, hogy körülményei, viselkedése megváltozása miatt Estella végre felfigyel rá…
Írhatnám még pár soron keresztül az összefoglalást, ugyanis a sorozat alapját képező regény a maga 500 oldalával rengeteg különféle cselekményszálat és karaktert sorakoztat fel az olvasó előtt, s bizony a róla szóló januári bejegyzésnél sem volt könnyű dolgom a könyv kivonatának megírásával. Mielőtt azonban rátérnék a sorozatra, bevált szokásom szerint mesélnék egy kicsit a nem várt, mégis nagy örömöt okozó találkozásról. A könyvkritikáimban sokszor említettem már a könyvtárat, ahonnan általában beszerzem az olvasmányaimat, nos, ennek a könyvtárnak sok más szépsége és hasznossága mellett tekintélyes DVD-gyűjteménye is van, amiket ugyanúgy kölcsönözhetsz, csak kevesebb időtartamra, mint a könyveket. Erről természetesen már a beiratkozásom óta tudtam, de különösebben nem törődtem vele, mivel voltak egyéb források, ahonnan hozzájutottam filmekhez és sorozatokhoz. Már a januári olvasás előtt tudtam erről a ’99-es sorozatról, mert tavaly valamelyik tv-csatornán láttam belőle részleteket és el is raktároztam magamnak, hogy ezt bizony meg kéne nézni valamikor. A könyv elolvasása után gondoltam is rá, hogy megnézném, elkezdtem kutakodni utána, de nem jártam sikerrel, s végül jegeltem a témát (igen, könnyen kitalálhatjátok, hogy mindenhol kerestem, KIVÉVE a könyvtárt). Múlt héten, különösebb cél és előzetes ötletek nélkül tettem egy kört a DVD-s szekció körül, s nézelődés közben egyszer csak észrevettem a címét, de azt hittem, a 2012-es filmverzióról van szó, szóval egykedvűen nyúltam érte, ám amikor kihúztam a sorból és Ioan Gruffudd nézett rám a borítóról, azt hittem, menten elájulok. Rövidke netes keresgélésem nem járt sikerrel, ezért lemondtam róla, miközben valahányszor a könyvtárban jártam, ott voltam tőle karnyújtásnyira… Nem fecséreltem az időt a hisztire (bár itthon azért hümmögtem egy sort a hülyeségemen), inkább gepárdsebességgel rohantam a kölcsönző pulthoz, hogy aztán az eseménydús hétvége miatt csak ezen a héten tudjam megnézni az oly régóta áhított sorozatocskát. És akkor most jöhet a kérdés: megérte a nagy felfedezés, jó volt a sorozat? Röviden egy erős „talán”-t tudnék rá mondani. A viktoriánus irodalom és kor iránti fokozódó rajongásomat nem fogom újra felvezetni, írtam már a témáról kb. hét könyvkritikában, akárcsak Dickenshez és az írásaihoz fűződő viszonyomról, ezt viszont pár mondatban kifejtem, mert fontos a véleményem szempontjából. Kellett egy kis idő, hogy ráérezzek az író stílusára, annak befogadására és ne akarjak állandóan előrerohanni és megtudni a nagy válaszokat, konklúziókat, hanem szépen ballagni a szereplők mellett, élvezni a korhű és részletes leírásokat, a párbeszédeket, a finom humort. A Szép remények hosszúsága is megriasztott elsőre, olvasáskor voltak fejezetek, jelenetek, amiket elnyújtottnak éreztem, az atmoszférája, a figurái, a mondanivalója azonban lenyűgöztek, épp ezért azt gondoltam, hogy ha ugyanezt a történetet mesélik el vizuálisan, s kissé tömörebben, az nekem nagyon is fog tetszeni. És érdekes módon, mint oly sokszor, megint tévedtem. Mert kétségtelenül látszott a készítők eredeti mű felé mutatott alázata, tisztelete, a kisebb változtatásokkal sem csorbítottak nagyon a regény cselekményén, a karaktereket remek színészek keltették életre, valami mégis hiányzott. Ezt a valamit próbálom három napja megfogalmazni magamban és arra jutottam, hogy az író szellemisége, a virtuóz mesemondása volt a hiányzó láncszem. Ugyanis lehettek bármilyen jók a színészek és hitelesek a kosztümök, meglehetősen dramatikus és tankönyvszerű lett az egész, olyan érzésem volt tőle, mint az általános és középiskolás diákok körében népszerű rövidített olvasmányoktól, amik ugyan listázzák a szereplőket, leírják a fontosabb tudnivalókat róluk három mondatban, illetve a cselekmény sarkalatos pontjait is kiemelik, így azonban érdektelenné és személytelenné teszik az eredetit. Bevallom, nekem is volt ilyen rövidített olvasmányos könyvem, de nem sok hasznát vettem pont a fentebb leírtak miatt; valószínűleg embere válogatja és voltak olyan osztálytársaim, akiknek ez elég volt, nekem viszont az esetek többségében kellett az eredeti könyv, hogy tényleg megértsem a vele kapcsolatban tanultakat és rendesen tudjak felelni róla adott alkalommal. Na jó, ebből a sorozatból azért több mindent meg lehetett tudni a sztori menetéről és a karakterek közti viszonyokról, bár voltak cselekményszálak, amiket kidolgozatlanul, csupán a fontosságuk miatt erőltettek bele az elbeszélésbe: a legjobb példa erre Estella származásának háttere, ami a nyomtatott verzió ismeretében viszonylag érthető (ám még így is hiányos) volt, de eléggé a levegőben lógott és nem simult bele a történetmesélés szövetébe. Evezzünk át a szereplőkre, mert bizony ott sem voltam teljesen elégedett. Charlotte Rampling, aki Havisham kisasszonyt játszotta, abszolút meggyőzött a tv-ben látott részletekben: egyszerre volt fenséges és szürreálisan hátborzongató, pont ahogyan Dickens leírta és azt gondoltam, tökéletes választás volt a szerepre. Ehhez képest az összes jelenetét látva egy szép, de üres és sótlan figura bontakozott ki előttem, aki csupán halvány árnyéka volt a könyv komikusan tragikus, komplex kisasszonyának. Nem a színésznő játszott rosszul, hanem a szerepet nem írták meg olyan összetettnek, a kisasszony tragikus múltja, az Estellával kapcsolatos tervei korántsem voltak olyan hangsúlyosan ábrázolva, mint a regényben, holott ezek mind szerepet játszottak abban, milyennek láttuk őt, mit éreztünk iránta. Ez volt ez egyik legnagyobb csalódásom a sorozatban, mert hiába Pip a főszereplő, szerintem a Szép remények igazi központi figurája Havisham kiasszony, aki ennél kidolgozottabb adaptációt érdemelt volna. A többiekkel különösebb bajom nem volt, talán Estellánál annyi, hogy felnőttkorára meglepően visszafogott lett, a könyvben még akkor is elég gőgös volt és csak a történet utolsó negyedében enyhült meg kissé, de ez már lehet, hogy szőrszálhasogatás. Herbert Pocket, Pip londoni lakótársa üde színfoltként tündökölt, imádtam a hiperaktivitását és az állandó vidámságát, optimizmusát. Jaggerst és Wemmicket totálisan másnak képzeltem, ettől függetlenül tetszettek, főleg az utóbbi, akinek Várához fűződő kapcsolata az egyik kedvenc részem volt a könyvben. Nem feledkezhetek meg a történet főszereplőjéről sem, de mit is írhatnék megformálójáról? Igazából amióta láttam őt a Mindörökké című sorozat főszerepében, ahol egy 200 éves halhatatlant játszott és visszatérő poénja volt a sorozatnak, hogy a modern korban is megőrizte brit úriember mivoltát és a hagyományokat, amikhez hozzászokott, szóval azóta rajongok érte és pont ezért esett erre a ’99-es adaptációra a választásom és nem valamelyik másikra. Ahogy a mindössze egy évadot megért sorozatban, úgy itt is jól állt neki az úriemberség, ugyanakkor Pip ártatlan, falusias énjét is csodálatos érzékenységgel jelenítette meg. Mondtam már, hogy imádom a szigetországi színészeket? Amellett, hogy zene füleimnek az akcentusuk, egyszerűen árad belőlük egyfajta régi korokat idéző, megfoghatatlan „britség” (nem tudok rá jobb szót), ami nemcsak a viselkedésükben vagy az öltözködésükben, hanem a lényükben, a létezésükben nyilvánul meg. Van ennek bármi értelme? Eddig még sosem próbáltam konkrétan megfogalmazni, miért szeretem őket és van egy olyan érzésem, hogy ez a leírás sem sikerült a legjobban, de ti, társaim a rajongásban, remélem, értitek és érzitek mondandóm lényegét. :) Visszatérve a sorozatra, a vizuális világáról mindenképpen szeretnék szólni pár szót. Csodálatos képekben tárult elénk a vidéki Anglia, Havisham kisasszony pusztulóban lévő kastélya hátborzongatóan gyönyörű volt, aztán mikor átkerült a történet a viktoriánus Londonba, gyakorlatilag eszemet vesztettem. Az épületek, az utcák, a járókelők lenyűgöző részletességgel és hitelességgel keltek életre, legyen szó a város koszosabb vagy épp tisztább arcáról. A harmadik részben volt egy báljelenet, ami olyannyira elbűvölt, hogy úgy döntöttem, másnap kifosztok egy jelmezkölcsönzőt, főleg ha van viktoriánus ruhájuk, de törvénytisztelő ember lévén, letettem eme szándékomról. Habár elsősorban a báli ruhák tetszettek, ugyanakkor a vidéki tanítónő egyszerűbb, kényelmesebb viseleteit is szívesen magamra öltöttem volna. Olvasás során, a részletes leírásoknak hála, nem volt nehéz elképzelni a történet hátteréül szolgáló helyszíneket, mégis jó érzés volt végre vizuálisan is látni őket.
Hát ez lenne véleményem a sorozatról, mely váratlanul pottyant ölembe. A külsőségei, úgymint a korhű kosztümök, szobabelsők, épületek fantasztikusan néztek ki, ám még ők sem vonhatták el figyelmemet a tömörített történet hiányosságairól és az olykor felszínes karakterkezelésről. Korrekt, alázatos adaptáció, amit a hibái ellenére is ajánlok, azonban erősen javaslom az eredeti regény elolvasását is (lehetőleg a sorozat megnézése előtt).


Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Havisham kisasszony otthonát.
  - Pip és Estella közös jeleneteit.
  - A szórakoztató mellékszereplőket.
  - A báljelenetet. <3
  - A befejezést.


Szép remények /Great Expectations/ (1999)
színes, feliratos, 168 perc
Rendező: Julian Jarrold
Szereplők: Ioan Gruffudd, Justine Waddell, Charlotte Rampling, Bernard Hill, Clive Russell, Emma Cunniffe, Tony Curran, Daniel Evans, Ian McDiarmid, Nicholas Woodeson, Gabriel Thompson, Gemma Gregory

Könyvkritika: Charles Dickens - London aranykora és más karcolatok (Ismerkedéseim a viktoriánus irodalommal vol.5)

Hosszabb szünet után tértem vissza a viktoriánus korhoz és annak első számú irodalmi képviselőjéhez, Mr. Dickenshez, csakhogy ezúttal nem egy regényét, hanem különálló, rövidke beszámolóit hívtam segítségül, hogy még jobban megismerjem azt a kort, amiben ő élt és alkotott.
A történetről röviden: A kötet tizenhat karcolatot tartalmaz, melyekben Dickens, a fiatal újságíró éles szemű megfigyelőként tudósít a londoni emberekről és mindennapjaikról…
Legutóbb májusban olvastam az írótól, méghozzá a Nehéz időket, ami a megszokott finom humor és optimizmus helyett a totális kilátástalanságot és gőgös elnyomást hangsúlyozta, s ez a hangnemváltás arra ösztökélt, hogy tartsak némi távolságot a műveitől. Félreértés ne essék, nem tartom rossz regénynek a Nehéz időket, inkább csak a pesszimizmusát nem tudtam jól kezelni. Amikor eldöntöttem, hogy ismét jöhet valami viktoriánus olvasnivaló, különösebb ötletem nem volt, a könyvtár Dickens-polcán bent lévő könyvek közül random választottam egyet. Az sem zavart, hogy nem egybefüggő történetet mesél el, hanem különálló, novellákhoz hasonló írásokból áll össze, sőt elég érdekesnek találtam, hogy az ismertebb regényei után olvasok a kezdeti újságírós korszakából, s visszafelé láthatom meg, honnan indult és hova jutott el Dickens. Nem meglepő módon a tizenhat karcolat mindegyikében megvillan az egyedi mesélőkedv, a részletekbe menő és érzékeny leíró stílus, ami Dickens sajátja és amitől még kétszáz év elteltével is hitelesek és átélhetőek elbeszélései, ráadásul ezekben a beszámolókban számtalan olyan alak bukkan fel, akik későbbi híres regényeinek emlékezetes karaktereit ihlették. Akárcsak a Poe-novelláskötet esetében, itt sem áll szándékomban elemezni az egyes karcolatokat, vagy külön-külön beszélni róluk, helyette összefoglalóan mondom el a véleményemet. Ha már olvastátok legalább egy Dickens-bejegyzésemet, akkor a következőkben érkező mondatok ismerősen fognak csengeni. Nem kellett sokat lapoznom a könyvben, hogy a fentebb említett mesélőkedv, a tűpontos megfigyelés és az abból származó sokrétű leírások nyomán a számomra oly’ kedves viktoriánus Londonban találjam magam. Igaz, ez a város korántsem olyan makulátlan hely, mint amilyennek én szeretem elképzelni, megvannak a maga piszkos titkai, én mégis imádtam a városnéző túrát, amit a „Boz” álnév alatt publikáló Dickens szervezett nekem karcolataival. Hol a rátarti egyházfit láttam, amint a tűzoltómasinával bajlódik, hol a zálogházban álldogáltam a szegénysorban sínylődő asszonyok mellett, akik a családjuk utolsó értékeit próbálják pénzzé tenni és ezzel biztosítani egy, esetleg kétnapnyi ételt, szállást gyermekeiknek, de jártam a baljós mellékutcákban, a bíróságokon, a börtönben, ahol a nyomor, a szegénység által bűnös életre tért arcokkal találkozhattam. Az író maga sem született gazdag, arisztokrata családba, ő is megtapasztalta a nélkülözést, így nem csoda, hogy élete további részében mély empátiával és megértéssel fordult a szegények, elesettek felé, s regényeit arra is használta, hogy felhívja a figyelmet eme társadalmi réteg reménytelen helyzetére. Ez a fajta együttérzés sugárzott minden sorából, még a börtönök lakóinak nagy része felé is szánalommal fordult, hiszen mit tehettek ők arról, hogy nyomorba és bűnözésbe születtek, s mivel egész életükben csak ezt az életformát ismerték, rendszeresen űzték is, s nem tudtak kilépni belőle. Az írói képzelőerő már itt megmutatkozott: nem elégedett meg azzal, hogy csupán a látottakat adja vissza írásban, néha bizony elkalandozott a fikció irányába, s egy-egy lány, asszony, fiatalember arcvonásai, ruházata, viselkedése alapján kanyarított köréjük egy háttértörténetet, ami akár még igaz is lehetett. A leírások, a finom irónia és az ötletes humor mellett ez az összetevő tetszett még nagyon a karcolatokban. Az olvasás befejeztével magamban két részre osztottam a tizenhat elbeszélést: a vidámakra és a komorabbakra. Én alapvetően vidám, sőt alkalmanként vicces emberként aposztrofálom magam, bár hajlamos vagyok az idegeskedésre, a kiakadásra (ahol persze utólag jövök rá, hogy teljesen felesleges volt és kezelhettem volna nyugodtabban is egy-egy helyzetet), az önmarcangolásra és a szomorúságra; ezeket általában igyekszem derűs dolgokkal feloldani, legyen az egy dal meghallgatása vagy egy ronggyá nézett kedvenc jelenet újranézése egy kedvenc sorozatból. Szóval, az alapvetően vidám énemből kiindulva ennél a kötetnél inkább a pozitívabb kicsengésű történetek lettek a kedvenceim, de a borongósabb, esetenként filozofikusabb elbeszélések realisztikussága is hatott rám; az értékelés résznél majd felsorolom cím szerint a nekem tetsző karcolatokat. A pozitívabbaknál a nem is annyira rejtett szatirikus, ironikus hangvétel számtalan humoros pillanatot eredményezett, s közben olyan komoly témákról beszélt, mint hogy a jótékonysági intézetek nem mindig a segítségre szorulókra, inkább magukra szeretik irányítani a figyelmet, vagy hogy legyen bármilyen hiábavaló, az emberek nehezen válnak meg a régi korok szokásaitól. A pesszimistább, szomorúbb elbeszélések pedig kivétel nélkül a viszonylagos jólétből lesüllyedő, de arról nem tehető emberekről, illetve a már eleve szegénynek születőkről, az ő tetteikről, döntéseikről szóltak, s kritikusan beszéltek az állam akkori rossz törvényhozásainak eredményeiről. Pár mondatban szeretnék kitérni a könyvpéldányra, mert véleményem szerint szép, letisztult és autentikus hangulatot árasztó borítója mellett a belsőjén is meglátszik a fordítók és a kiadó igényes munkája. A korszak iránti érdeklődésemből kifolyólag lapozgattam már szakirodalmakat, úgyhogy a helyszínekre, személyekre, társadalmi rendekre való hivatkozások egy részét értettem, ettől függetlenül nagyon is hasznosnak találtam a lábjegyzeteket, valamint a kötet szerkesztőjének utószava is érdekes információkat mondott el a karcolat műfajáról és Dickens magyar irodalomra gyakorolt hatásáról. Tudom, hogy ez egy kicsit furcsán hat, mivel általában nem szoktam sok szót vesztegetni egy könyv kinézetére, szerkesztésére, de az elmúlt években összefutottam jó pár olyan könyvvel, ami nyelvtanilag, stilisztikailag és jegyzetügyileg is hagyott kívánnivalót maga után, és üdítő érzés volt végre pozitívan csalódni.
Összességében nézve a kor és az író iránt érdeklődőknek mindenképpen ajánlom ezt a kiadványt, ami ugyan nem több száz, csupán pár tíz oldalakon mesél hétköznapi emberek hétköznapi dolgairól, de teszi ezt olyan utánozhatatlan, érzelemmel és részletekkel gazdag leírásokon keresztül, amire csak a legnagyobb és legjobb írók képesek.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni (ez esetben "személyes kedvenc karcolatok"):
  - Jótékony hölgyek
  - A reggeli utcák
  - Üzletek és bérlőik
  - Seven Dials
  - Bérkocsiállomások
  - Astley cirkusza
  - A greenwichi vásár
  - Karácsonyi vacsora
  - A mi kis fürdőhelyünk