Könyvkritika: Sarah Cohen-Scali - Max

Az eddigi évek alkalmankénti csalódásai miatt idén óvatosan közelítettem a holokauszttal foglalkozó könyvekhez, aztán szeptemberben ért egy pozitív élmény és most is úgy éreztem, szívesen olvasnék arról a korszakról, ezért molyos várólistám segítségével kiválasztottam ezt a könyvet, ami ugyan nem a holokausztról szól, viszont a második világháború előtt és alatt játszódik a náci Németországban, így valamilyen szinten beletartozik az érdeklődési körömbe.
A történetről röviden: Főszereplőnk, Max (vagy Konrad) 1936-ban, a Führer születésnapján jön világra a Lebensborn-program keretében. Ezt a programot a Birodalom vezetői hozták létre a felsőbbrendű árja faj növekedése és szaporodása érdekében, s a kisfiú ennek az első mintapéldánya. Maxot embrió korától fogva követhetjük, amint elkötelezett náciként részt vesz mindenben, amivel elősegítheti a Birodalom népességének növekedését, míg egy napon találkozik a nála pár évvel idősebb Lukasszal és onnantól lassan elkezdi megkérdőjelezni addigi szilárd hitét a Führerben és ideológiájában…
Már a leírásból látható, hogy nem mindennapi történettel rukkolt elő az írónő, egyszerre érdekes és meghökkentő a kiindulópontja, hogy egy embrió, majd egy kisgyerek szemszögéből figyelhetjük a történéseket, ráadásul ez a kisfiú már a fogantatása pillanatától hithű náci. Amikor a könyv fülszövegét anno elolvastam, engem is valószínűleg ez a furcsa kettősség fogott meg és vett rá, hogy várólistára tegyem, holott utólag azt mondom, kellett volna még ezen gondolkodnom egy kicsit. Manapság így is teszek, ha meglátok egy feltűnő borítójú, című kötetet, utánanézek, és ha nem vagyok benne 100%-ig biztos, hogy érdekel-e a sztorija, várok pár napot, akár hetet és ez idő alatt végiggondolom, tényleg meg akarom-e ismerni jobban, tényleg szükségem-e van rá, hogy elolvassam. Kár, hogy a Maxszal ezt nem tettem meg, mert akkor megkímélhettem volna magam egy jó adag kiakadástól, bizonytalankodástól és konstans félelemtől, hogy vajon mennyire fogok rossz és értetlen embernek tűnni attól, hogy lepontozom. Számomra ugyanis kész érzelmi káosz volt a könyv, és egyáltalán nem a jó értelemben: az első olvasási napon rettentően felhúztam rajta magam, mert hatásvadásznak és hiteltelennek találtam. Első körben az írónő fogott egy nagyon problémás korszakot és témát, jelesül a második világháború korát és a náci Németországot, akikről mára már köztudott, mennyi szörnyűséget követtek el, elsősorban a zsidókkal, majd ehhez hozzáadta a legsebezhetőbb és legártatlanabb emberi lényt, egy kis magzatot, később kisfiút és ezt a keveréket felöntötte néhány kanál igaz és egy vödörnyi elferdített vagy totálisan fals információval: íme, már el is készült a tökéletes alkotás, amiből a kisdiákokat tanítjuk arról, milyen csúnyák és gonoszok voltak a nácik. Félreértés ne essék, egyáltalán nem azt állítom, hogy a nácik tettei jók lettek volna, mert nem voltak azok, mélyen elítélem őket, főleg a holokauszt megtörténte miatt; nekem inkább az volt a bajom, hogy az egész könyvből nem a tanítás, a témáról való párbeszédek kezdeményezése iránti akarat érződött, hanem szimplán a gyűlölet szítása és az emberek megdöbbentése. Másnál valószínűleg ezzel elérte, amit akart, nálam azonban nem járt sikerrel: én nem tudtam olyan értelemben ledöbbenni Max kommentárjain és gondolatain, hogy: „úristen, szegény kisfiú, hát igen, az a rossz náci rendszer hozta őt létre és ez milyen borzasztó, hogy még csak kisbaba, de már teljesen ellepte az agyát a propaganda!”, stb. Én csak simán ideges lettem tőle, mert oké, tudományosan alátámasztott tény, hogy a babák egy csomó mindent hallanak az anyaméhben, ettől függetlenül totálisan idegenül hatott, ahogy Max a kódolt szavakról, a Birodalom célkitűzéseiről beszélt. A későbbiek során, amikor pár éves lett és különféle „bevetéseken” kellett részt vennie, amikkel például a megszállt területeken gyerekeket rabló németeknek segített, ott is nagyon taszított a viselkedése, az egész személyisége és megint csak azt tudom mondani, hogy igen, értem az elképzelést, miszerint a rendszer termelte ki és formálta, ezért viselkedett úgy, ahogy és ezért záporoztak belőle a káromkodások, engem mégis nagyon zavart és csak még jobban elidegenítette tőlem a karaktert, nem pedig empátiát, esetleg sajnálatot ébresztett bennem. Fentebb már említettem a fals információk és a néhány valós adat összemixelését, erre szeretnék most kitérni. A borító úgy reklámozza magát és az írónő a megjegyzésében is leírja, hogy ez elvileg valós eseményeken alapuló könyv. Na, kérem szépen, ha valaki azt vállalja, hogy a valóban megtörtént történelembe helyezi regénye cselekményét, akkor illene rendesen utánajárni azoknak a dolgoknak, amiket szerepeltetni vagy megemlíteni szeretnék. Az utószót jegyző Karsai László nagyon szépen összefoglalja a kötet tévedéseit, kezdve a Lebensborn-otthonok valódi szerepével, de az utószó elolvasása nélkül is észleltem hiteltelen jeleneteket, és ez még jobban felháborított, hogy megtévesztő adatokat tényként tüntet fel, s így akar fiatalokat megismertetni egy fontos és sokat hivatkozott történelmi korszakkal… Ha Max története egy alternatív jövőben játszódott volna, amiben a nácik nyerték meg a háborút és tiszta árja fajúvá akarják tenni egész Európát, s ennek érdekében létesítenek Lebensborn-otthonokat, akkor azt mondanám, oké, mivel ez egy elképzelt világ, végülis megtörténhetnek benne olyan dolgok, amikről tudjuk, hogy igazából nem estek meg. Egyszóval rémesen állt a helyzet köztem és a könyv között, szó szerint szenvedtem az olvasással, de a „könyvet nem hagyok félbe, még ha ki is süti az agyamat”-elvem alapján továbbhaladtam és igyekeztem nem megrongálni a könyvtári példányt. Aztán megérkezett a cselekménybe Lukas. És gyakorlatilag neki köszönhető, hogy ez a bejegyzés némileg nyugodtabb és szofisztikáltabb lett, mint amilyenre eleinte terveztem. És különben is, jobb ez így, hogy elhatárolódom az írónő tervétől, miszerint gyűlöletre csak gyűlölettel lehet felelni: ő zsigerből utálja a nácikat, ezt egyértelművé teszi a haragtól csöpögő mondataival; én pedig nem kedveltem meg túlságosan az ő irományát, mégsem dühtől fröcsögő mondatokban fejtem ki véleményemet a totális inkompetenciájáról. Vagy mégis? Na, mindegy is, beszéljünk inkább Lukasról! A közte és Max között idővel kialakuló kelletlen szövetség, ami az együtt átéltek hatására lassan barátsággá alakul át, kétségtelenül a legerősebb, a legérzelmesebb és a legjobb része volt az egész regénynek. Ami azt illeti, én egy idő után úgy voltam vele, minden sokkal érdekesebb lett volna, ha ez a könyv a Lukas, és nem a Max nevet kapja, mert Lukasban annyi potenciál rejlett. Szívesen olvastam volna többet arról, hogyan élte meg a háború kitörését, a családjától való elszakadást, hogyan élte meg a Napolában a mindennapokat, az őt fűtő érzelmeket, gondolatokat is szerettem volna jobban megismerni, nem csupán Max feltételezéseit hallgatni. Vele legalább jó lapot húzott az írónő: ahogy Max egyre többet volt Lukasszal, egyre jobban kötődött hozzá és egyre inkább próbálta a helyébe képzelni magát, úgy szép lassan én is elkezdtem nyitni a kisfiú felé. Bár be kell vallanom, még a befejezéskor sem tudtam őt nagyon sajnálni, némi halvány együttérzés azért felcsillant és hozzátartozik az igazsághoz, hogy Lukas hozott ugyan némi színt a cselekménybe, ettől függetlenül nála is akadtak tettek és jelenetek, amiket nem feltétlenül hittem el.
Ha az őszinte érzéseimre hallgatok, akkor azt mondom, hogy senkinek nem ajánlom ezt a könyvet, még csak a megközelítését sem javaslom. Azonban ahogy fentebb írtam, én nem szeretnék a gyűlöletre gyűlölettel reagálni, meg egyébként is, Lukas van annyira érdekes, megható és szórakoztató figura, hogy miatta finomabban fogalmazzam meg véleményemet. Tehát: olvastam már ennél sokkal megterhelőbb témájú, ténylegesen valós dolgokat tartalmazó könyveket, amiknek megértésével, befogadásával semmi bajom nem volt, itt azonban sokszor éreztem késztetést arra, hogy abbahagyjam a könyvet, mert az elejétől fogva taszított a számomra hatásvadász és hiteltelen hozzáállásával, s ellenérzésemet csupán egy jól kidolgozott szereplő és a főhős vele kialakuló kapcsolata csökkentette. Ha valakinek tetszik a nem mindennapi kiindulópont, s idővel sem akad fenn a könyv stílusán és hibás részletein, akkor neki akár még egy jó olvasmányélménye is kerekedhet belőle. Az én esetemben ez nem jött össze, úgy látszik, nekem eddig terjed a tűrőképességem.


Értékelés: 2,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Lukas összes jelenetét.
  - Karsai László utószavát, illetve a lábjegyzeteket.

Könyvkritika: Suzanne Selfors - Mentsük meg Júliát!

Amikor februárban újraolvastam a Shiver – Borzongás című könyvet, a hátsó borítóján találtam egy csomó hangzatosnak tűnő könyvcímet, amiknek utána is néztem. Némelyek olyannyira felkeltették az érdeklődésemet, hogy már meg is ismerkedtem velük, másokat azonban csak felírtam magamnak arra az esetre, ha éppen semmilyen ötletem nem lenne a következő olvasmányomat illetően. Ez a lista most előkerült, hogy kiválasszam róla azt a könyvet, amiről a bejegyzés szólni fog.
A történetről röviden: Mimi Wallingford híres színészcsalád leszármazottja és a családi színház darabjaiban rendszeresen ő játssza a főszerepet – most például a Rómeó és Júliában alakítja a tragikus sorsú női főhőst a tinibálvány popsztár, Troy Summer oldalán. A lány azonban más álmokat dédelget, messze a reflektoroktól, ám szigorú édesanyja mindenáron a színpadon akarja tartani. A darab utolsó előadása során különös dolog történik: Mimi és Troy a tizenhatodik századi Veronában találják magukat, s miután jobban megismerik a Shakespeare-mű szereplőit, Mimi úgy dönt, megpróbálja a lehetetlent: megváltoztatni a híres dráma végét…
Egy vallomással kezdeném: nem olvastam a Rómeó és Júliát, s bármennyire ötletes és szórakoztató volt ez a könyv, továbbra sem érzem magamban a késztetést, hogy változtassak ezen. Amikor gimnáziumban Shakespeare-ről tanultunk, a tanár úr volt olyan kedves, hogy felkínálta a választás lehetőségét: vagy ezt olvassuk el az írótól, vagy a Hamletet. Azt nem tudom, az osztály hány százaléka vette rá magát egyáltalán az olvasásra, s azon belül hogyan oszlott el a szerelmi történet és a dán trónörökös olvasóinak a száma, de én mindenképpen Hamletre szavaztam. Akkoriban, kamaszkorom kellős közepén érdekes módon igyekeztem távol tartani magam a romantikus történetektől, filmektől (ne kérdezzétek, miért, később ezen változtattam, s manapság szívesen ismerkedem a műfaj képviselőivel, bár a giccsárban úszókat igyekszem mellőzni), s ebből kifolyólag a két fiatal lángra lobbanó szerelmét is messziről elkerültem. A sztorihoz hozzátartozik, hogy Hamlet őrülete se tett rám mély benyomást; én egyszerűen az a fajta irodalomszerető ember vagyok, akit a drámák valahogy nem tudnak lekötni. Ebből könnyen kitalálható, hogy nem a népszerű tragédia, inkább az izgalmas kiindulópont vonzott ehhez a könyvhöz, nekem ugyanis tetszik ez a fajta koncepció, hogy akár valós, akár fikciós művek világába utaznak el szereplőink valamilyen kimondott, esetleg sejtetett csoda folytán. Nyáron a Sorok között című könyv kapcsán már írtam erről, s igaz, hogy a két alkotás sok szinten különbözik, számomra azonban egyértelmű hasonlóság a történetekbe való belépésről, azok megváltoztathatóságáról szóló mondandójuk. Még mielőtt teljesen elfeledkezem a bejegyzés eredeti tárgyáról, gyorsan rá is térek! Az elbeszélést E/1. személyben, Mimi tolmácsolásában hallhattuk, s már ez remek kezdetnek bizonyult, ugyanis így részletes betekintést nyerhettünk a lány gondolataiba, érzéseibe, megismerhettük a színjátszáshoz való viszonyát, a híres családi múlt miatt ránehezedő terhet, nem is beszélve a kamaszkori énkeresésről, az állandó bizonytalankodásról. Mimi szó szerint szenvedett attól, hogy szinte születésétől fogva az volt a kötelessége, hogy továbbvigye és öregbítse családja nevét, s igazából semmilyen választási lehetőséget nem adtak neki és nem is kérdezték, hogy ő mit szeretne, a külvilág meg csak annyit látott belőle, hogy nyafog azért, mert Wallingford-leszármazottként állandóan színpadon lehet, miközben másnak keményen küzdenie kell, hogy eljusson odáig. Az édesanya rendíthetetlen mantrája a család iránti elkötelezettségről engem is rettentően idegesített egy idő után; tipikusan az az anya volt, aki a saját meg nem valósult álmait a gyerekével akarta megvalósíttatni, függetlenül attól, hogy a gyerek ezt nem akarta. A könyv végén furcsa is volt a hirtelen engedékeny viselkedése, amivel a lánya felé fordult, de némi lehiggadás után az ő szemszögét is meg lehetett érteni. Mimi kapcsán el is gondolkodtam, hogy basszus, mennyien irigylik a híres emberek gyermekeit, nemcsak annak okán, hogy X meg Y a szüleik, hanem az ezzel járó hírnevet, pénzt, jólétet s bizony ezek a fiatalok is sokszor a pokolba kívánhatják az ezzel járó egész felhajtást. Nem is csoda, hogy némelyikük a züllésbe menekül… A történetre visszatérve, Mimi anyukája mellett Troy, a szereplőtárs és a szerelem titkos tárgya kapott nagy hangsúlyt, s igaz, hogy eléggé klisésnek találtam a popsztáros hátteret, akárcsak Mimi utálattal vegyes rajongását és igen, egy kicsit még azt is, ahogyan összejöttek, alapvetően mégis szerethető és szórakoztató párosnak tartottam őket. Troy valódi énjéről, a benne rejlő igazi érzésekről szóló nagy vallomása is éppenhogy átment a giccsvizsgáló szerkezetemen, szóval azért meglátszott, hogy nem elsősorban én vagyok a célcsoportja ennek a könyvnek (sem). Beszéljünk inkább az ötletes adalékról, jelesül a Rómeó és Júlia történetébe való átröppenésről! A magyarázat, hogy hogyan és mivel kerültek át Veronába, nagyon tetszett, ahogy az is, hogy a dráma szereplői helyenként eltértek a popkultúrába beépült képüktől, bár ezt magyarázhatjuk azzal, hogy Mimi elméje által teremtődött meg a hely, ezáltal az ő tudatalatti, esetlegesen valós személyek általi elképzelései alapján született meg egyik-másik figura. A két főhős ellentétes ábrázolása különösen vicces volt: a depressziósan siránkozó Rómeó állt szemben az életvidám, tettre kész, szabadságra vágyó Júliával. Az ő korában az volt a lányok felé támasztott társadalmi elvárás, hogy teljesen alárendeljék magukat családjuk akaratának, szép hozományt ígérő házasságot kössenek, majd hagyják, hogy férjuruk uralkodjon felettük: ahogy Mimi a híres családi név nyomasztó terhétől akart szabadulni, úgy Júlia sem akarta elfogadni a rá erőltetett, szerelem nélküli házasságot (hát igen, a történelem jó ideig nem igazán bánt kesztyűs kézzel a nőkkel). Nem meglepő, hogy hasonló gondjaik miatt hamar összebarátkoztak, s Miminek küldetésévé vált Júlia megmentése (amivel valamilyen szinten saját magát is megmentette, hiszen a veronai kalandok során jött rá bizonyos dolgokra önmagával kapcsolatban). Talán nem spoiler, ha elárulom, hogy közismert történet nem feltétlenül a megszokott mederben haladt (újabb piros pont a kreativitásért!), de természetesen feltűntek a jellegzetes motívumok és mondatok. Apropó, mondatok: a fejezetek címeiül Shakespeare-drámákból kiemelt idézetek szolgáltak, amik egyébként remekül jellemezték az adott fejezetet. Nekem kissé levett a hitelesség és a teljes beleélés élményéből, hogy a leírásoknál úgy éreztem, az írónő biztonsági játékot játszott: tett ugyan egy-két elszórt utalást a korabeli berendezésre, szokásokra, legtöbbször azonban megmaradt a „reneszánsz” szó használatánál. Oké, a könyv olvasóinak nagy része úgyis a szerelmespárra koncentrál és valószínűleg én vagyok ennyire bogaras, de hiányoztak azok a részletek, amiktől igazán elhihettem volna, hogy tényleg a tizenhatodik századi Itáliában vagyunk éppen. A befejezést kissé elhamarkodottnak és összecsapottnak éreztem, annak viszont örültem, hogy voltak a cselekménynek olyan, nem annyira fontosnak látszó, ugyanakkor lényeges szimbólumai, melyeket szépen végigvezetett az írónő: igen, rád gondolok, ablakból leskelődő kiscica.
Összességében nézve azt mondhatom, kellemes kikapcsolódás volt ez az olvasás még úgy is, hogy már kinőttem ebből a korosztályból. Remek alaptörténetéből kihozta a maximumot, olyan szereplőket vonultatott fel, akikkel együtt lehet érezni (még a negatívok egy részével is), s nagy szerencsémre nem tolta túl a giccses romantikát. Sőt ha levesszük a híres családi szálat, Mimi olyan problémákkal,  félelmekkel küzdött, olyan vágyakat dédelgetett, ami minden kamasz olvasónak ismerős lehet és minden, a kort már átélt fiatal felnőttben (vagy akár tovább is mehetnék a felsorolásban) nosztalgikus érzéseket ébreszthet, így egy kicsit magadénak is érezheted a lány történetét. Kamaszok, romantikusok, Shakespeare-rajongók, érdeklődő könyvmolyok, nektek mind ajánlom ezt a kedves kis könyvet, mert mindegyikőtök találhat benne valamit, ami csak neki szól.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A fejezetcímeket.
  - A humort.
  - Az utazást kiváltó tárgy történetét.
  - Mimi rövid fellángolását a darab egyik szereplője iránt.
  - Mimi és Troy közös jeleneteit.
  - A befejezést.

Minisorozat-kritika: Szép remények (1999)

Ha valami, hát ez a bejegyzés a semmiből jött, egyáltalán nem terveztem/reméltem, hogy a közeljövőben meg tudom nézni ezt a sorozatot, de szeretem az ilyen típusú, pozitív meglepetéseket, úgyhogy a következőkben a nagy örömködés mellett a sorozat által kiváltott gondolatokról, érzésekről olvashattok. Mivel a regénynek számos sorozatos, sőt filmes verziója létezik, ezért a félreértések elkerülése végett tüntettem fel a címben az évszámot is.
A történetről röviden: Pip árva fiú, aki mogorva nagynénjénél és jólelkű nagybátyjánál, a helyi kovácsnál nevelkedik. Egy nap a világtól elzártan élő, titokzatos Havisham kisasszony hívatja magához, mert játszótársat keres nevelt lánya, Estella mellé. Pip az első pillanatban beleszeret a gyönyörű, ámde gőgös lányba. Útjaik egy idő után elválnak, s amikor évekkel később egy ügyvéd azzal keresi fel, hogy rejtélyes pártfogója akadt, akinek köszönhetően úriember válhat belőle, Pip beleveti magát a londoni előkelő élet forgatagába abban a reményben, hogy körülményei, viselkedése megváltozása miatt Estella végre felfigyel rá…
Írhatnám még pár soron keresztül az összefoglalást, ugyanis a sorozat alapját képező regény a maga 500 oldalával rengeteg különféle cselekményszálat és karaktert sorakoztat fel az olvasó előtt, s bizony a róla szóló januári bejegyzésnél sem volt könnyű dolgom a könyv kivonatának megírásával. Mielőtt azonban rátérnék a sorozatra, bevált szokásom szerint mesélnék egy kicsit a nem várt, mégis nagy örömöt okozó találkozásról. A könyvkritikáimban sokszor említettem már a könyvtárat, ahonnan általában beszerzem az olvasmányaimat, nos, ennek a könyvtárnak sok más szépsége és hasznossága mellett tekintélyes DVD-gyűjteménye is van, amiket ugyanúgy kölcsönözhetsz, csak kevesebb időtartamra, mint a könyveket. Erről természetesen már a beiratkozásom óta tudtam, de különösebben nem törődtem vele, mivel voltak egyéb források, ahonnan hozzájutottam filmekhez és sorozatokhoz. Már a januári olvasás előtt tudtam erről a ’99-es sorozatról, mert tavaly valamelyik tv-csatornán láttam belőle részleteket és el is raktároztam magamnak, hogy ezt bizony meg kéne nézni valamikor. A könyv elolvasása után gondoltam is rá, hogy megnézném, elkezdtem kutakodni utána, de nem jártam sikerrel, s végül jegeltem a témát (igen, könnyen kitalálhatjátok, hogy mindenhol kerestem, KIVÉVE a könyvtárt). Múlt héten, különösebb cél és előzetes ötletek nélkül tettem egy kört a DVD-s szekció körül, s nézelődés közben egyszer csak észrevettem a címét, de azt hittem, a 2012-es filmverzióról van szó, szóval egykedvűen nyúltam érte, ám amikor kihúztam a sorból és Ioan Gruffudd nézett rám a borítóról, azt hittem, menten elájulok. Rövidke netes keresgélésem nem járt sikerrel, ezért lemondtam róla, miközben valahányszor a könyvtárban jártam, ott voltam tőle karnyújtásnyira… Nem fecséreltem az időt a hisztire (bár itthon azért hümmögtem egy sort a hülyeségemen), inkább gepárdsebességgel rohantam a kölcsönző pulthoz, hogy aztán az eseménydús hétvége miatt csak ezen a héten tudjam megnézni az oly régóta áhított sorozatocskát. És akkor most jöhet a kérdés: megérte a nagy felfedezés, jó volt a sorozat? Röviden egy erős „talán”-t tudnék rá mondani. A viktoriánus irodalom és kor iránti fokozódó rajongásomat nem fogom újra felvezetni, írtam már a témáról kb. hét könyvkritikában, akárcsak Dickenshez és az írásaihoz fűződő viszonyomról, ezt viszont pár mondatban kifejtem, mert fontos a véleményem szempontjából. Kellett egy kis idő, hogy ráérezzek az író stílusára, annak befogadására és ne akarjak állandóan előrerohanni és megtudni a nagy válaszokat, konklúziókat, hanem szépen ballagni a szereplők mellett, élvezni a korhű és részletes leírásokat, a párbeszédeket, a finom humort. A Szép remények hosszúsága is megriasztott elsőre, olvasáskor voltak fejezetek, jelenetek, amiket elnyújtottnak éreztem, az atmoszférája, a figurái, a mondanivalója azonban lenyűgöztek, épp ezért azt gondoltam, hogy ha ugyanezt a történetet mesélik el vizuálisan, s kissé tömörebben, az nekem nagyon is fog tetszeni. És érdekes módon, mint oly sokszor, megint tévedtem. Mert kétségtelenül látszott a készítők eredeti mű felé mutatott alázata, tisztelete, a kisebb változtatásokkal sem csorbítottak nagyon a regény cselekményén, a karaktereket remek színészek keltették életre, valami mégis hiányzott. Ezt a valamit próbálom három napja megfogalmazni magamban és arra jutottam, hogy az író szellemisége, a virtuóz mesemondása volt a hiányzó láncszem. Ugyanis lehettek bármilyen jók a színészek és hitelesek a kosztümök, meglehetősen dramatikus és tankönyvszerű lett az egész, olyan érzésem volt tőle, mint az általános és középiskolás diákok körében népszerű rövidített olvasmányoktól, amik ugyan listázzák a szereplőket, leírják a fontosabb tudnivalókat róluk három mondatban, illetve a cselekmény sarkalatos pontjait is kiemelik, így azonban érdektelenné és személytelenné teszik az eredetit. Bevallom, nekem is volt ilyen rövidített olvasmányos könyvem, de nem sok hasznát vettem pont a fentebb leírtak miatt; valószínűleg embere válogatja és voltak olyan osztálytársaim, akiknek ez elég volt, nekem viszont az esetek többségében kellett az eredeti könyv, hogy tényleg megértsem a vele kapcsolatban tanultakat és rendesen tudjak felelni róla adott alkalommal. Na jó, ebből a sorozatból azért több mindent meg lehetett tudni a sztori menetéről és a karakterek közti viszonyokról, bár voltak cselekményszálak, amiket kidolgozatlanul, csupán a fontosságuk miatt erőltettek bele az elbeszélésbe: a legjobb példa erre Estella származásának háttere, ami a nyomtatott verzió ismeretében viszonylag érthető (ám még így is hiányos) volt, de eléggé a levegőben lógott és nem simult bele a történetmesélés szövetébe. Evezzünk át a szereplőkre, mert bizony ott sem voltam teljesen elégedett. Charlotte Rampling, aki Havisham kisasszonyt játszotta, abszolút meggyőzött a tv-ben látott részletekben: egyszerre volt fenséges és szürreálisan hátborzongató, pont ahogyan Dickens leírta és azt gondoltam, tökéletes választás volt a szerepre. Ehhez képest az összes jelenetét látva egy szép, de üres és sótlan figura bontakozott ki előttem, aki csupán halvány árnyéka volt a könyv komikusan tragikus, komplex kisasszonyának. Nem a színésznő játszott rosszul, hanem a szerepet nem írták meg olyan összetettnek, a kisasszony tragikus múltja, az Estellával kapcsolatos tervei korántsem voltak olyan hangsúlyosan ábrázolva, mint a regényben, holott ezek mind szerepet játszottak abban, milyennek láttuk őt, mit éreztünk iránta. Ez volt ez egyik legnagyobb csalódásom a sorozatban, mert hiába Pip a főszereplő, szerintem a Szép remények igazi központi figurája Havisham kiasszony, aki ennél kidolgozottabb adaptációt érdemelt volna. A többiekkel különösebb bajom nem volt, talán Estellánál annyi, hogy felnőttkorára meglepően visszafogott lett, a könyvben még akkor is elég gőgös volt és csak a történet utolsó negyedében enyhült meg kissé, de ez már lehet, hogy szőrszálhasogatás. Herbert Pocket, Pip londoni lakótársa üde színfoltként tündökölt, imádtam a hiperaktivitását és az állandó vidámságát, optimizmusát. Jaggerst és Wemmicket totálisan másnak képzeltem, ettől függetlenül tetszettek, főleg az utóbbi, akinek Várához fűződő kapcsolata az egyik kedvenc részem volt a könyvben. Nem feledkezhetek meg a történet főszereplőjéről sem, de mit is írhatnék megformálójáról? Igazából amióta láttam őt a Mindörökké című sorozat főszerepében, ahol egy 200 éves halhatatlant játszott és visszatérő poénja volt a sorozatnak, hogy a modern korban is megőrizte brit úriember mivoltát és a hagyományokat, amikhez hozzászokott, szóval azóta rajongok érte és pont ezért esett erre a ’99-es adaptációra a választásom és nem valamelyik másikra. Ahogy a mindössze egy évadot megért sorozatban, úgy itt is jól állt neki az úriemberség, ugyanakkor Pip ártatlan, falusias énjét is csodálatos érzékenységgel jelenítette meg. Mondtam már, hogy imádom a szigetországi színészeket? Amellett, hogy zene füleimnek az akcentusuk, egyszerűen árad belőlük egyfajta régi korokat idéző, megfoghatatlan „britség” (nem tudok rá jobb szót), ami nemcsak a viselkedésükben vagy az öltözködésükben, hanem a lényükben, a létezésükben nyilvánul meg. Van ennek bármi értelme? Eddig még sosem próbáltam konkrétan megfogalmazni, miért szeretem őket és van egy olyan érzésem, hogy ez a leírás sem sikerült a legjobban, de ti, társaim a rajongásban, remélem, értitek és érzitek mondandóm lényegét. :) Visszatérve a sorozatra, a vizuális világáról mindenképpen szeretnék szólni pár szót. Csodálatos képekben tárult elénk a vidéki Anglia, Havisham kisasszony pusztulóban lévő kastélya hátborzongatóan gyönyörű volt, aztán mikor átkerült a történet a viktoriánus Londonba, gyakorlatilag eszemet vesztettem. Az épületek, az utcák, a járókelők lenyűgöző részletességgel és hitelességgel keltek életre, legyen szó a város koszosabb vagy épp tisztább arcáról. A harmadik részben volt egy báljelenet, ami olyannyira elbűvölt, hogy úgy döntöttem, másnap kifosztok egy jelmezkölcsönzőt, főleg ha van viktoriánus ruhájuk, de törvénytisztelő ember lévén, letettem eme szándékomról. Habár elsősorban a báli ruhák tetszettek, ugyanakkor a vidéki tanítónő egyszerűbb, kényelmesebb viseleteit is szívesen magamra öltöttem volna. Olvasás során, a részletes leírásoknak hála, nem volt nehéz elképzelni a történet hátteréül szolgáló helyszíneket, mégis jó érzés volt végre vizuálisan is látni őket.
Hát ez lenne véleményem a sorozatról, mely váratlanul pottyant ölembe. A külsőségei, úgymint a korhű kosztümök, szobabelsők, épületek fantasztikusan néztek ki, ám még ők sem vonhatták el figyelmemet a tömörített történet hiányosságairól és az olykor felszínes karakterkezelésről. Korrekt, alázatos adaptáció, amit a hibái ellenére is ajánlok, azonban erősen javaslom az eredeti regény elolvasását is (lehetőleg a sorozat megnézése előtt).


Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Havisham kisasszony otthonát.
  - Pip és Estella közös jeleneteit.
  - A szórakoztató mellékszereplőket.
  - A báljelenetet. <3
  - A befejezést.


Szép remények /Great Expectations/ (1999)
színes, feliratos, 168 perc
Rendező: Julian Jarrold
Szereplők: Ioan Gruffudd, Justine Waddell, Charlotte Rampling, Bernard Hill, Clive Russell, Emma Cunniffe, Tony Curran, Daniel Evans, Ian McDiarmid, Nicholas Woodeson, Gabriel Thompson, Gemma Gregory