Könyvkritika: Ken Kesey - Száll a kakukk fészkére

Ismét egy olyan könyvről fogok írni, amit már olvastam gimnáziumi tanulmányaim során. Akárcsak a Tombol a hold, ez is a hatvanas években íródott, csakhogy ez amerikai író tollából származik, és Amerikában is játszódik, de a korszakra jellemző lázadó hangulat abszolút központi elemként jelenik meg benne. Egyáltalán nem ez volt a tervem, kicsit rá is nyomta a bélyegét a mostani olvasásomra, de sajnos így sikerültek a könyvtári kölcsönzéseim.
A történetről röviden: Randle McMurphy kényszerkezelésre érkezik egy meg nem nevezett elmegyógyintézetbe, aminek régi lakója egy Bromden nevű indián. Az ő szemén keresztül bontakoznak ki előttünk az osztály betegeinek mindennapjai, illetve az új páciens arra irányuló törekvése, hogy felrázza a bentlakó embereket az egyhangúságból…
Ha emlékeim nem csalnak, akkor egy mozgókép-és médiaismeret órának köszönhetően pattant ki a fejemből annak az ötlete, hogy el kéne olvasnom ezt a könyvet. A tanár úr ugyanis egy alkalommal Kesey könyvének Milos Forman rendezésében készült filmváltozatát vetítette le nekünk, s engem azonnal elkapott a film hangulata, habár akkoriban még nem igazán láttam a sztoriban azt a kettősséget és erős szimbolikát, amit most egyértelműen felfedeztem. Arról sajnos nem igazán tudok emlékeket előhívni, hogy pontosan mit is éreztem a kötet első elolvasása után, de ha nagyon nem nyerte volna el a tetszésemet, akkor valószínűleg nem kezdtem volna bele egy újraolvasásba. Az elnyomó hatalom, ami engedelmességre és együttműködésre kényszeríti polgárait, s ha az egyén nem az elvárható módon viselkedik, akkor a hatalom fogja, és megszereli, helyreállítja, vagy pedig örökre elzárja a külvilágtól: nagyjából így lehetne lefordítani a cselekmény fő helyszíneként felbukkanó elmegyógyintézeti osztály „kódolt” jelentését. Bromden narrációjában számtalanszor utal „az Üzemre”, illetve rengeteg elektronikai, műszaki látomásos részletek vannak, amik a fenti metaforát erősítik. A történet eme nagyon erős kritikája és politikai állásfoglalása tökéletesen közvetíti az író gondolatait, érzelmeit, amit a korról való esetleges ismeretek birtokában abszolút meg lehet érteni. Ugyanakkor sokszor éreztem azt, hogy elfáradok a temérdek emlékképtől, hasonlattól, információtól, véleménytől, amit Bromden elénk tárt elbeszélése közben, mivel úgy kanyarogtak egymás után a mondatai, mint valami hosszú gombolyag, s én voltam a cica, aki játék közben kigombolyította a fonalat, majd alaposan belegabalyodott. Azzal nem volt bajom, hogy nagyobb betekintést kaptunk az indián múltjába, ezzel is gyarapítva a kormány nem túl szép tetteinek felsorolását, viszont az elmegyógyintézetről született lázas látomásai a darabokra szétszerelhető robotszerű emberekről lehettek akármilyen kreatív szimbólumok, néha bizony összezavartak, és az éppen zajló történésektől is eltérítettek. McMurphy berobbanása az osztályra, majd folyamatos lázadása a szabályok, a rend ellen, önmagában is érdekes sztori volt, minden nyerészkedése ellenére nagyon szerettem, ahogy megpróbálta kibillenteni megfásult semmittevésükből a bentlakókat. A Főnénivel folytatott – hol visszafogott, hol nyílt – háborúskodása valamilyen szinten hőssé emelte az ír vagányt, aki nagy árat fizetett, de mégis elérte a célját, és felnyitotta némely beteg szemét. Eltűnődtem azon, hogy végső soron ez a sztori nem feltétlenül McMurphyről szólt, hanem szótlan narrátorunkról, aki tudat alatt valószínűleg évek óta változni akart, de kellett neki még egy utolsó lökés, ami McMurphy személyében érkezett meg. A történet befejezése érdekes, megható, sőt egy kicsit meglepő is volt. SPOILER: Én legalábbis nem számítottam rá, hogy Bromden megfojtja a lobotómián átesett McMurphyt. Értem, hogy azért tette, mert McMurphy biztosan nem akart volna ilyen állapotban tovább élni, ha tisztában lett volna magával, ettől függetlenül engem váratlanul ért. SPOILER VÉGE. Pár mondat erejéig még kitérnék a szereplőkre. A narrátor Bromdenről már szóltam, McMurphy lobbanékony és energikus természete engem tökéletesen magával ragadott, a bentlakók között is izgalmas figurákra lehetett bukkanni: az éleslátó megjegyzéseivel kitűnő Hardingra, vagy a visszahúzódó (talán pont ezzel hívta fel magára a figyelmemet) Billyre. A Főnéni, polgári nevén Miss Ratched pedig az egyik legjobban megírt és finomra hangolt negatív karakter lett, akinél lassan, de biztosan érte el az író, hogy megutáljuk és irtózzunk tőle.
Összefoglalóan tehát azt mondhatom, Ken Kesey könyve egy remekül felépített történet, ami önmagában is megállja a helyét, a benne rejtőző szimbolika azonban mindenképpen ad neki egy pluszt. Az ötlete, illetve bizonyos szereplői és jelenetei tetszettek, viszont egészében nekem kissé nagy falatnak bizonyult. De az is lehet, hogy a társadalmi elvárások vagy éppen a hatalom ellen kitartóan lázadó karakterek történeteit nem közvetlenül egymás után kellett volna olvasnom. Akárhogy is, engem nem nyűgözött le teljesen, a hatvanas évek ilyetén hangulatú írásai iránt érdeklődők valószínűleg jobban kedvüket lelik majd benne.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - McMurphy anekdotáit.
  - Bromden megszólal.
  - A horgászkirándulást.
  - Az éjszakai mulatozást az osztályon, majd annak következményeit.
  - Bromden könyv végi döntéseit és tetteit.

A múlt héten érkezett Marvel-trailerek, illetve velük kapcsolatos gondolataim

Ilyen is régen volt már, hogy egy nap két bejegyzés kerüljön fel a blogra, de múlt héten történtek bizonyos események a filmes világban, amikről mindenképpen terveztem írni. Pontosabban csak az egyik volt tervben, de végül úgy döntöttem, a másikat is szóba hozom, mégiscsak ugyanazon stúdiónak a filmjei, ráadásul össze is függnek. Előrebocsátom, hogy nem abból a célból írok, hogy elemezzem a látottakat, esetleges képregényes történetelemeket fedezzek fel, mivel én a Marvel szuperhőseit csupán a mozivászonról ismerem, ami kevés infóm van róluk, azt nálam avatottabb rajongók YouTube-os videóiból tudom.

Szóval, múlt héten kettő darab előzetes is érkezett a Marveltől, bár a másodikkal alaposan megvárattak, már épp kezdtem lemondani róla, amikor péntek délután feltűnt a neten. Az első trailer a Marvel Kapitány című mozijukhoz kiadott második kedvcsináló volt. Az elsőről azért nem írtam szeptemberben, mert nem tudtam mit mondani. Egyrészt nem tudtam sokat a karakterről (mostanra már művelődtem kicsit), másrészt maga a videó se mutatott különösebben érdekes dolgokat. A második előzetes kapcsán is olvastam olyan véleményeket, amik arról szólnak, hogy egyszerűen nem tudja megmozgatni az emberek többségét ez a film, csak egy szimpla eredettörténetnek tűnik, ami semmi izgalmas újdonsággal nem kecsegtet. Az a nagy helyzet, hogy egy részem hajlik ezen vélemények felé, holott a kezdetektől nagy érdeklődéssel fordulok a film felé, mivel ez lesz az első Marvel-film, ami egy női szuperhősről szól, valamint a főszerepet az a Brie Larson játssza, aki a kedvenc színésznőim közé tartozik. Az elsőhöz képest azonban egy fokkal jobb lett ez a mostani trailer, ugyanis többet mondott a cselekményről, felvillantott izgalmasnak tűnő szereplőket (Annette Benning? hát erről a hírről mikor maradtam le??), Marvel Kapitány is talán vagányabbnak nézett ki, mint korábban. Nick Furyt meg mindig öröm látni :) És azt se felejtsük el, hogy Carol Danversnek várhatóan nagy szerepe lesz a soron következő Bosszúállók-filmben. Igyekszem bizakodó maradni, és remélhetőleg márciusban egy olyan kritikát olvashattok a filmről itt, a blogon, ami rácáfol a jelenlegi bizonytalankodásomra.

 

Na de nézzük azt a másik előzetest, ami valóságos érzelmi áradást indított el bennem négy nappal ezelőtt! A múlt hét a visszafogott, de izgatott várakozás jegyében telt, mert annyira reménykedtem, hogy végre kijön a várva várt Avengers 4-trailer. Marvel Kapitány kicsit meg is itta a levét ennek, mert elsőre nem igazán tudott foglalkoztatni. Csütörtök, péntek táján már úgy voltam vele, hát jó, úgy látszik, kell várnom még egy hetet… Épp IMDb-n nézelődtem, amikor oldalt, ahol a Twitterük bejegyzését mutatják, megláttam a következőt: „Part of the journey is the end. Watch the new official trailer for Avengers: Endgame”. Itt kellett két perc, mire felfogtam a szavak jelentését, majd következett 5-7 percnyi rajongói őrjöngés, és végül remegő kezekkel nyitottam meg a trailert YouTube-on. És elkezdtem sírni… a látottak meg alapvetően az érzés miatt is, hogy uramisten, hát végre itt van ez az előzetes! Talán háromszor néztem meg, mire úgy kb. felfogtam minden jelenetét, dialógusát. Fantasztikusan összevágták: végigvonul rajta az a depressziós, kilátástalan hangulat, ami a Bosszúállók – Végtelen háború eseményeinek tükrében totálisan érthető. Tony Stark kint sodródik az űrben, bűntudattól sújtva, hogy nem sikerült megállítani Thanost, a felvett búcsúüzenetében kézzelfoghatóak az érzései. A magam részéről úgy gondolom, Miss Potts mellett egy kicsit a rajongóknak is szólt ez a rész, s az külön tetszett, hogy pont ezzel a jelenettel kezdték a trailert, hiszen anno az első Vasember-film indította útjára az MCU-t. A Bosszúállók üres épületében az életben maradtak közül is főképp az eredeti csapattagokat láthattuk, akik ugyanolyan lesújtottan és tanácstalanul üldögéltek, mint Tony. Amerika Kapitány monológja a veszteségekről nagyon megható volt, remélem, hogy ez a végső vágásban is ugyanígy lesz benne. Egy pillanatra feltűnt Sólyomszem, akinek furcsa öltözékét az avatott vloggerektől megtudott információk alapján az magyarázza, hogy miután Thanos csettintése nyomán eltűnt a családja, roninná, vagyis névtelen harcossá vált, és esetleges bűnösök felkutatásával próbálja visszaszerezni őket. A sötét és komor hangulat pedig kapott egy kis humoros feloldást, amikor a trailer végén megérkezett a Hangya, és a megszokott dumálós üzemmódjában lenyomott egy rövidke monológot a főbejárat előtt: "This is Scott Lang. We met a few years ago, at the airport, in Germany. I got really big. Ant-Man, come on, I know you know that.” Mondjuk arra kíváncsi vagyok, hogyan tudott egyedül kimászni a Kvantum Birodalomból, amikor mindenki eltűnt a kocsi közeléből A Hangya és a Darázs végén… De tuti, hogy el fogják mondani. A film címét sem lehetett tudni eddig, bár a mindentudó képregénytudósok már nyár óta találgattak, és a végleges cím, az Endgame is a top tippjeik között volt, mivel nagyjából ezen a képregényen alapul a film, illetve Doctor Strange-nek, aki ugye az egyetlen, aki látta, hogy mivel győzhetik le Thanost, volt egy olyan mondata a Végtelen Háborúban, hogy: „We’re in the endgame now.” Szerintem találó és érdekes cím, nekem kifejezetten tetszik.

Összefoglalva az előzetesről leírtakat: nem mond el sokat, csak sejtet dolgokat, de a Russo-testvéreket ismerve, simán lehet, hogy van némi félrevezetés a látottakban. A kezdeti komorságot ügyesen oldja fel némi vidámsággal, és természetesen eléri, hogy még az eddigieknél is jobban várjuk a filmet.

Könyvkritika: Peter Marshall - Tombol a hold

Ez a könyv pár éve került a várólistámra, és már akkor is volt egy olyan homályos gondolatom vele kapcsolatban, hogy én ezt olvastam régebben. Most, a tényleges elolvasás után teljesen biztos vagyok ebben, úgyhogy így lett belőle egy előre nem tervezett, útközben kialakult újraolvasás.
A történetről röviden: Rendhagyó szerelmi történet ez a hatvanas évek Angliájában két, különböző osztályból származó fiatalról, akik normális körülmények között valószínűleg sosem találkoztak volna, egy betegség azonban közös tető alá sodorta őket…
Mint általában mindig, ezúttal is azzal indítok, hogy röviden elmesélem a könyvvel való első megismerkedésemet. A gimi első két évében olyan magyartanárunk volt, aki a kötelező tananyag mellett szerette felhívni a figyelmünket egyéb, a tanrendben nem szereplő művekre. Ezt olyan formában tette, hogy felolvasott az éppen ajánlásra kiválasztott kötetből. A Tombol a holdból sikerült egy olyan idézetet választania, ami a főszereplő fiúról szólt, s mivel a külső leírása hasonlított ahhoz a fiúhoz, akibe akkoriban „szerelmes voltam” (azért az idézőjel, mert sose beszélgettünk, csak távolról, plátóian rajongtam érte), ezért amint időm engedte, rohantam a könyvtárba, hogy kikölcsönözhessem. Mai ésszel természetesen butuska fruskának látom akkori énemet, amiért ilyen egyszerű ok miatt kezdett bele egy könyv elolvasásába, de hát fiatalság, bolondság… Főleg, hogy manapság, húszas éveim közepén ugyanígy elő szokott ez fordulni velem, akár könyvnél, akár filmnél. Mindenesetre nem nyűgözött le nagyon a történet, lévén egyáltalán nem arra számítottam, amit végül kaptam. Az azóta eltelt időben úgy érzem, tettem szert némi tudásra, és ebből kifolyólag kicsit jobban értettem bizonyos aspektusait a sztorinak. Igaz, elsősorban a filmtörténeti tanulmányaiból nyúltam a könyv megértéséhez szükséges ismereteimet, ugyanis gimnáziumban abszolút nem, de az egyetem magyar szakán sem sikerült olyan kurzussal összefutnom, ami a hatvanas évek angol irodalmát tárgyalta volna (nem azt állítom, hogy nem volt, csupán azt, hogy én nem jártam ilyenre, mivel valószínűleg ütközött egyéb órákkal). Tehát, amit a brit filmes újhullámmal kapcsolatban tanultam, a háború után felnövekvő fiatal generációról, akik keresik a helyüket a világban, mindenáron meg akarják valósítani önmagukat, de útkeresésük közben egyértelműen lázadnak mindenféle társadalmi konvenció ellen, ráadásul a szereplők többsége a munkásosztályból kerül ki, nos, ezeket mind rá lehet vonatkoztatni Peter Marshall regényére. Van itt egy bányavárosban éldegélő srác, aki nem szereti különösebben az iskolát, még az érettségit sem teszi le, azonban így is sikerül bejutnia a helyi laphoz újságírónak. Túlburjánzó, érdekes gondolatai mellett a lakóhelyéről, a nyomornegyed düledező házairól, az ottani emberek életéről is képet kaphatunk, sokat beszél az emlékekről, amik ehhez a nem túl szép, számára mégis sokat jelentő helyhez kötik. A történet másik főszereplője, Annette az előbb leírtak tökéletes ellentéte: remek környéken él, apja orvos, s ő maga is orvosnak készül… mivel az apja azt akarja. Eleinte külön-külön részekben követhetjük kettejük életének folyását, s már ezekben a fejezetekben sok minden kiderül a társadalmi elkülönülésről, a család fiatalokra gyakorolt hatásáról és a kitörésre vágyó gyerekekről. Majd szép lassan begyűrűzik a cselekménybe a váratlan fordulat, s láthatjuk, a két család, valamint a két gyerek miként próbál megbirkózni a kialakult helyzettel. Megmondom őszintén, nekem egy kicsit hiányosnak tűnt a második rész, azt vártam, hangsúlyosabban lesz jelen, hogy Bruce és Annette miket gondolnak, hogyan viszonyulnak a váratlan szituációhoz. Később ezt úgy magyaráztam, hogy magukban eldöntötték, elfogadják ezt, és nem keseregnek miatta, helyette inkább igyekeznek a legtöbbet kihozni belőle. És gyakorlatilag ekkor találkoztak, s ezáltal egymást is bátoríthatták. Itt indult el az igazi lázadás a rokkantak otthonának begyöpösödött gondolkodású vezetői és bentlakói ellen. Ami engem nagyon meglepett, az a sztorit körüllengő vallásellenesség volt. Főleg az egyház által fenntartott otthonban tartózkodás során került elő számtalan alkalommal, hogy van-e Isten, vagy sem, ha igen, akkor sem úgy létezik, ahogy az egyház sulykolja az emberekbe, meg egyébként is, miért kell állandóan hálát adniuk és meghunyászkodniuk csak azért, mert rokkantak, miért kell azt csinálniuk, amit az otthon előír nekik, miért ne lehetnének saját gondolataik, elképzeléseik és miért ne élhetnék a maguk kis önálló életét?  Talán ez volt a legérdekesebb része az egész könyvnek, a két fiatal tiszta, őszinte, mindennel szembemenő szerelme, amelyet két emberen kívül senki nem tartott elfogadhatónak, s ők mindezek ellenére boldogan tervezgették a jövőt, és hittek benne, hogy élhetnek teljes értékű életet. Hogy ezt végül sikerült-e elérniük, azt nem árulom el, ha már botor módon gyakorlatilag az egész elbeszélést elmondtam, legalább ezt titokban hagyom, bár úgy gondolom, attól, hogy valaki a könyv elolvasása előtt kattint rá erre a bejegyzésra, attól még elolvashatja a könyvet is, és kialakíthatja a saját gondolatát a felvetett kérdésekkel, értelmezésekkel kapcsolatban.
Ami engem illet, bizonyos részei tetszettek a könyvnek, elsősorban a szerelmi szál, illetve annak a háttere, valamint az atmoszférateremtő leírások helyekről, érzésekről, hangulatokról. A hosszas filozofálgatások azonban néha fárasztottak, én az a típusú egyszerű olvasó vagyok, aki nagy mennyiségben nem igazán kedveli az eszmefuttatásokat.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az osztott elbeszélésmódot.
  - A kis epizódot Gareth-tel.
  - Bruce és Annette érzékeny egymásra találását.
  - A mindig segítőkész házaspárt, Sarah-t és Sidet.