Könyvkritika: Libba Bray - Rettentő gyönyörűség

Van egy olyan szabályom/megszokásom, hogy különböző műfajból igyekszem válogatni az egymást követő olvasmányaimat, ezzel próbálom elkerülni azt, hogy hamar ráunjak egy műfajra. Ehhez képest most megint egy természetfelettis történetet elmesélő könyvről fogok írni, amit az előző olvasmányom hátuljában, a kiadó egyéb megjelent kötetei között fedeztem fel, és azonnal megtetszett a sztorija.
A történetről röviden: Gemma Doyle tizenhat éves lány, aki Indiában él szüleivel, de minden vágya Angliába és azon belül is Londonba menni, ahol nyüzsgő társasági élet várja. Amikor egy tragédia sújtja a családját, a lányt beíratják a Spence Akadémiára, egy előkelő leányiskolába, ám nem megy könnyen a beilleszkedés, ugyanis Gemma más, mint a többiek: időként látomásai vannak, amik aztán valóra is válnak. Egy rejtélyes fiatalember óva inti ezektől a vízióktól, a lány azonban olyan titkokra bukkan, melyek alapjaiban változtatják meg a világról és az életéről alkotott elképzeléseit…
A leírásból nem feltétlenül derül ki, úgyhogy gyorsan lepötyögöm, hogy a történet a viktoriánus korban játszódik, ami nekem, aki lassan egy éve fedezgeti fel lassan, de biztosan és visszafogott rajongással ezt a kort, egyértelmű jel volt, hogy ezt a könyvet EL KELL OLVASNOM (és erre csak rátett huszonhárom lapáttal a tény, hogy amikor kinyitottam a könyvet, a Shalott kisasszonya című vers részletei tárultak elém, amely költeményről tudni kell, hogy Alfred Tennyson, a nagy és elismert viktoriánus költő írta, és ami nem mellesleg a kedvenc idegen nyelvű versem! Imádom azt a ritmikát és dallamot, amit angolul áraszt magából, és ezt szerencsére valamennyire a magyar fordítás is vissza tudta adni. Na jó, térjünk vissza a könyvhöz, mielőtt teljesen elragad az eksztázis.)! Természetesen a főszereplő fiatal lány rejtélyes képessége, illetve a sztorit alapvetően körbelengő misztikus feszültség is felkeltette a figyelmemet, és ezzel saját magamat cáfoltam meg, aki az előző, a Shiver – Borzongás című könyvről írt bejegyzésben kijelentettem, hogy nem igazán tudnak már lekötni a természetfelettis, tini drámás kötetek. Ez a könyv ugyanis magába szippantott, tökéletesen tárva elém a viktoriánus kor minden szépségét és csúnyaságát: a piszkos, zsúfolt londoni utcákat, a vidéken fekvő, magasztos épületet, amely a leánynevelő intézetnek adott otthont, valamint azt a társadalmat, ahol a fiatal lányoknak nincs sok beleszólásuk életük alakulásába, nem lehetnek önálló gondolataik, érzéseik, hanem az elvárásoknak megfelelően kell viselkedniük. Ilyen háttér mellett bontakozott ki Gemma és a Spence-ben megismert lányok titkos lázadása a konvenciók ellen, amikor is tudomást szereztek a Rendnek nevezett csoportról. Valószínűleg ez volt az a plusz, ami miatt igazán megtetszett és elbűvölt a könyv, jelesül hogy egy olyan korban játszódott, amikor a nőknek nem sok szavuk lehetett, a fiatal lányok nem maguk döntöttek a jövőjükről, és ekkor találkoztak a szereplők az ókori görög és római istennőkig visszanyúló, őket, az erejüket, hatalmasságukat, önállóságukat dicsőítő rejtélyes körrel, amiknek olyan nők voltak a tagjaik, akik képesek voltak a varázslásra. A természetfeletti szállal párhuzamosan láthattuk, mennyi mindent vártak el abban a korban a lányoktól, és hogy gyakorlatilag megpecsételte a sorsodat az, hogy melyik társadalmi osztályba születtél, mennyire befolyásosak a szüleid, illetve hogy mennyire vagy szép. Felicity, Pippa és Ann a felsorolt különféle lehetőségek megtestesült példái voltak, és persze mindnyájan harcolni akartak az eleve elrendelt sorsuk ellen, így nem meglepő, hogy megigézte őket a Rendről hallott elbeszélés. Az ő láthatatlan ellenállásuk, a gondolataik, vágyaik megismerése legalább annyira magával sodort, mint a cselekmény misztikus, lassan építkező feszültsége, melyet remekül kiegészítettek a csodálatos helyszínleírások, a viktoriánus kort jellemző apró utalások, idézetek és a jól elhelyezett fordulatok. Az írónőnek remekül sikerült megtalálnia az egyensúlyt azzal kapcsolatban, hogy mennyi információt mondjon el és mennyit tartson meg a további kötetekre, nálam legalábbis elérte, hogy tökéletesen értettem jelen könyv történéseit, de maradtak azért lezáratlan dolgok, amikre minél hamarabb szeretnék választ és magyarázatot kapni. Kicsit kitérve a szereplőkre: Gemma tökéletes főszereplő volt, az E/1. személyű elbeszélés miatt még a szokásosnál is könnyebb volt azonosulni vele, betekintést nyerni sokrétű gondolataiba, érzéseibe, ahol az édesanyjához fűződő ellentmondásos viszonya, a szabadság utáni vágy, a természetfeletti hatalomtól való félelem vagy az iránta való vonzódás, és persze a titokzatos követője, az indiai fiatalember is feltűntek. A másik három lányt Gemma szemén keresztül láthattuk, úgyhogy nagyban befolyásoltak az ő érzelmei, de ettől függetlenül sem tudtam teljesen megkedvelni Felicityt és Pippát, Annben azonban abszolút felfedeztem önmagamat, nagyjából én is ilyen lettem volna, ha a viktoriánus korba születek. A tanárok közül Miss Moore lett a kedvencem, amiért a megszokottól eltérően önálló gondolkodásra késztette a lányokat, és volt benne valami megfejthetetlen, amivel kapcsolatban remélem, hogy a Rendhez van köze.
Érdekes, hogy a sok negatívum ellenére továbbra is kedvelem ezt a korszakot, valahogy mindig az olyan apró részleteibe feledkezem bele, mint amilyenek a gyönyörű ruhák, a bálok, a csodálatos építészeti remekek, és hajlamos vagyok megfeledkezni az elrendezett, boldogtalan házasságokról, a nők jogainak totális ignorálásáról és azokról a feltehetően nagyon kényelmetlen fűzőkről (arról nem is beszélve, hogy a Twist Olivérben hosszasan és részletesen taglalt árnyoldal, a mocskos utcákon bolyongó törvényen kívüliek világa is tetszett a maga visszataszító módján). Összességében nézve magával ragadó, elbűvölő stílusú regényként jellemezném ezt a könyvet, ami tűpontosan mutatja be a viktoriánus kor visszáságait, közben pedig elmesél egy borzongatóan izgalmas feminista mesét egy csapat bátor lányról, akik megpróbálnak szembeszállni az előre megírtnak tűnő sorssal, és az is lehet, hogy végül sikerrel járnak. A folytatások majd megmondják.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Gemma pazar humorát.
  - A látomásokat.
  - Mary Dowd naplóját.
  - A lányok titkos találkáit.
  - Miss Moore rajzóráit és az általa elmesélt történeteket.
  - A Rendről megtudott dolgokat, amik valószínűleg fontosak lesznek a folytatásokban.

Könyvkritika: Maggie Stiefvater - Shiver - Borzongás

A tavaly útjára indított újraolvasási hullám folytatódik, ráadásul azzal az írónővel, akinek évekkel ezelőtt nagyon megszerettem a stílusát és a jól kitalált természetfeletti elbeszéléseit. A ma sorra kerülő könyvvel kapcsolatban látni fogjátok, hogy az eltelt idő alatt némileg átalakult az írásaihoz való hozzáállásom, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan művei, amiket továbbra is kedvelek.
A történetről röviden: Grace-t kiskorában megtámadták a farkasok, ám egyikőjük, egy sárga szemű farkas megmentette. A lány onnantól fogva megmagyarázhatatlan vonzalmat érez a farkaslét és megmentője iránt, pár év elteltével pedig találkozik egy sárga szemű fiúval, Sammel…
Az élet körforgásában elkerülhetetlen dolog a változás. Minden és mindenki változik, az érzéseink, a gondolataink, az embertársainkhoz való viszonyulásaink, minden. Az én történetekhez, könyvekhez fűződő érzelmeim, ítéleteim is. Ugyanis amíg majdnem hat évvel ezelőtt, a forró nyári napok hűsölései közepette totálisan szerelembe estem Grace és Sam párosával, sőt az egész farkasos témával, most csupán egy szépen megírt, de nem túl érdekes sztorinak láttam a történteket. Ráfoghatnám a begyulladt szememre és az ebből fakadó kedvetlenségemre, hogy ezért ment nehezebben az olvasás (le is tehettem volna addig a könyvet), de nem teszem, mert az nem fedné le az igazságot. Egyszerűen megváltozott az érdeklődési köröm, és ugyan továbbra is kíváncsi vagyok természetfeletti témájú könyvekre/filmekre/sorozatokra, a hagyományos, rengetegszer bemutatott és leírt természetfeletti lények (lásd vámpír-vérfarkas-boszorkány háromszög szereplői) elcsépelt, egy-két apró változtatással vagy újítással felturbózott sztorijait már nem tudom akkora figyelemmel kísérni, mint korábban. Voltak idők, amikor csak ez a műfaj kötött le, de úgy érzem, már mindent láttam és hallottam, sőt többet is, mint kellett volna, és hacsak nincs benne valami valóban kreatív csavar, nem igazán érdekel (valószínűleg ezért fogom abbahagyni a Legacies – A sötétség öröksége című sorozatot is, ha az évad végéig nem lepnek meg). Ettől függetlenül értékelem, hogy az írónő az eddigiektől eltérő módon ábrázolta a farkasokat, a realitás és a tudomány oldaláról való megközelítése mégsem nyerte el a tetszésemet, mert ezáltal elvette az egésznek a varázslatos, mitikus élét, holott szerintem pont az a lényege. A váltott szemszögű elbeszélést szoktam szeretni, és itt is tetszett, ahogy ugráltunk Grace és Sam gondolatai között. Maggie Stiefvater hősnői okosak, higgadtak, minden helyzetben megállják a helyüket, nagyon érzelemközpontúak és rendszerint a humoruk is remek, amely tulajdonságaiknak köszönhetően szinte kivétel nélkül meg tudom kedvelni őket. Grace-szel sem voltam másképp, főleg a szüleinek szóló sziporkáin nevettem nagyokat, a Samhez való vonzódásának pedig minden apró szavával elbűvölt. Samben a művészi hozzáállása nyűgözött le; nem tagadom, lehetetlenül romantikus alkat vagyok, szóval engem pillanatok alatt le lehet kenyerezni egy olyan fiú karakterrel, aki szereti a verseket, gitározik, és állandóan dalszövegeket ír. Az egymás iránti érzéseik intenzív kialakulása és szerelembe fordulása anno sokkal jobban tetszett, de azért valamennyire most is megérintette érzékeny lelkemet. A bejegyzés elején már mondtam, hogy szeretem az írónő stílusát, mert könyveiben tűpontosan megválogatott szavakkal, élettel teli, részletgazdag leírásokkal mesél, és ha ezúttal a cselekménnyel nem is, a gondolatok, érzések sokszínűségével sikerült fenntartania a figyelmemet. Romantikus alkat ide vagy oda, Grace és Sam évődései, a suliba járások, tinis oltogatások és beszélgetésféleségek egy idő után hosszúra nyúló üresjáratnak tűntek, elvéve a hangsúlyt a sztori feszültséget hordozó részleteiről. Oké, hogy ez a sorozatindító kötet, amiben elvileg csak az alapokat fekteti le az írónő, amire majd később építhet, illetve amit kibővíthet, ettől függetlenül elfért volna némi plusz infó a város farkasokhoz való hozzáállásáról, a falkáról, a Shelby-problémáról ahelyett, hogy hatvanadszorra is leírja, milyen finom erdőillata van Samnek. Ebből kiindulva sajnálom azt is, hogy nem sok mindent írhatok le a mellékszereplőkről azon kívül, hogy némelyikük bántóan semmilyen vagy épp érdekesnek látszó, de kidolgozatlan karakter lett. A folytatásokban remélhetőleg többet is megtudhatunk róluk, és az majd változtat valamit a jelenlegi nem túl rózsás képen (különösen Isabelt és a farkasfalkát illetően várom a kiegészítéseket).
Összességében nézve egy szeretnivaló párosról szóló, némi természetfeletti szállal megspékelt mesét olvashatunk, amelynek stílusa és leírásai magukkal ragadóak, a cselekményvezetés kidolgozatlansága és egysíkúsága azonban jócskán elvesz a pozitív élményből.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Grace totálisan inkompetens szüleit és a lány rájuk vonatkozó beszólásait.
  - Sam emlékeit a múltjáról.
  - Isabelt, az elsőre unszimpatikus, majd hirtelen Grace-szintű sziporkákkal támadó lányt.
  - Grace és Sam kettősét.
  - A befejezést.

Filmkritika: Két királynő

A Farkasbőrben című mini-sorozatot bemutató bejegyzésben már szóba került az angol történelem iránti érdeklődésem; ezt az utat folytatva írok most az első 2019-es mozizásomról, ami egyben az első filmes bejegyzés ebben az évben.
A történetről röviden: Stuart Mária 18 évesen megözvegyül, s nem sokkal ezután hazatér Skóciába, hogy királynőként uralkodhasson, illetve benyújtja igényét az angol trónra is. Az I. Erzsébettel folytatott rivalizálás, az ehhez köthető protestáns lázadások mellett keményen küzdenie kell azért is, hogy katolikus lordjai teljes jogú uralkodónak tekintsék…
Ahogy már korábban említettem, nemrégiben vetettem bele magam az angol történelem mélyebb megismerésébe. Eleinte csak a viktoriánus korra és annak irodalmára fókuszáltam, utána kezdtem el más időszakok felé fordulni, mint például a Rózsák Háborúja vagy VIII. Henrik kora. Lévén Henrik második lánya, és azon kevés nők egyike, akik királynővé váltak, ráadásul hosszú időre, természetesen I. Erzsébet is bekerült a látómezőmbe, bár azt meg kell valljam, róla egyelőre még nem olvastam olyan sokat. A Stuart Mária és közte zajló ellenségeskedésről, az összeesküvésekről, amiket állítólag a skót királynő szőtt, hogy megkaparinthassa magának az angol trónt, rendelkeztem felületes tudással a film megtekintése előtt, ugyanakkor azt is tudtam, hogy ez az alkotás máshogy közelíti meg mind kettejük kapcsolatát, mind Mária állítólagos tetteit. Új kutatások ugyanis arra engednek következtetni, hogy Mária korántsem volt olyan, mint amilyennek a korábbi források leírták, vagyis férjgyilkos, szajha, notórius összeesküvő. Inkább korának áldozata volt, azé a koré, amiben a patriarchális társadalmi berendezkedés nem bírta elviselni, hogy egy nő kezében legyen a hatalom. A film magyar címe két királynőt említ, az eredeti cím azonban csak Máriára, a skótok királynőjére hivatkozik, és valóban, a Máriával történt dolgok sokkal hangsúlyosabban vannak jelen, mint Erzsébet személyes vagy politikai élete. Mégis összeköti őket az, hogy koruk „szokásai” ellenére uralkodók lettek, a történelmi események megmutatásán felül ezt a párhuzamot használja fel és bontja ki a film.
Végigkövethetjük, ahogy Mária megpróbál visszailleszkedni a skót udvari életbe a Franciaországban töltött hosszú évek után, kiépíteni hatalmát az udvarban és az országban egyaránt, valamint békés módon elrendezni Erzsébettel az angol trón öröklésének problémáját. A film végig azt sugallja, hogy a két nő elsősorban azért nem tudott közös megegyezésre jutni, mert a tanácsaikban ülő férfiaknak nem ez volt a céljuk, akik a saját országuk, népük érdekeivel gyakoroltak nyomást a királynőkre. Mária egyébként nehezebb helyzetben volt, mint Erzsébet, mivel szinte ismeretlen volt a népe számára, és a lordok is megszokták már, hogy az ő kezükben összpontosul a hatalom. Az udvarában ellene folyó összeesküvést lassan, de tűpontos részletességgel dolgozták ki alattvalói, még olyanokat is magukkal rántva, akikben Mária feltétel nélkül megbízott. Miután magántitkára, David Rizzio koholt vádakra épülő meggyilkolásáért, majd férje, Lord Darnley szintén erőszakos, de rejtélyes halálért is őt tették felelőssé, Mária renoméja összeomlott. Ekkor fordult Erzsébethez egy titkos találkozó alkalmával, ellentmondásos, de tisztelettel teli kapcsolatuk végül mégis tragédiába torkollt.
A sok száz évvel ezelőtti történelmi eseményeket feldolgozó alkotásokat természetesen fenntartásokkal kell kezelni, hiszen a történészek a fennmaradt dokumentumok, feljegyzések alapján vonják le következtetéseiket. Ezek az irományok akár szándékosan is hamisíthatják a történteket, ha azzal a céllal születtek, hogy rossz színben tüntessenek fel valakit az utókor szemében. Habár én hajlok arra, amit a film mond, tehát hogy a Máriának tulajdonított gyilkosságokat, összeesküvéseket, köztük az Erzsébet ellenieket, amik végül a kivégzéséhez vezettek, nem ő tervelte ki és valósítatta meg az embereivel, tisztában vagyok vele, hogy ez csak egy értelmezési lehetőség, és simán lehet, hogy valóban olyan cselszövő volt, mint amilyennek más vélemények állítják. Akár igaz, akár nem, azt mindenképp a javára írom a cselekményvezetésnek, hogy letisztult, követhető és nem követel különösebb történelmi tudást a nézőjétől, a politikai játszmák háttereit is érthetően mutatja be. A díszletek, a ruhák, a külső és belső terek fényképezései csodálatosan tárják elénk a kor hangulatát, Margot Robbie és Saoirse Ronan személyében pedig két nagyszerű színésznő sokoldalú alakítását láthatjuk. Erzsébet limitált szerepéről már szóltam, ebből kifolyólag Robbie játéka nem is szól akkorát, de tökéletesen megmutatja a nőt, aki mindent feláldozott az országa iránti kötelességből. Saoirse Ronanről a tavalyi Lady Bird kapcsán már kijelentettem, mennyire tehetséges, ráadásul egy ideje a kedvenc színésznőim közé tartozik, úgyhogy a sztori mellett egy kicsit miatta is érdekelt a film. Mária nagyobb érzelmi utat járt be a történet folyamán, hiszen szembesülnie kellett árulással, megcsalással, dühvel és erőszakkal, az ezek által kiváltott érzéseket Ronan minden alkalommal kifogástalanul jelenítette meg. Kettejük egyetlen közös jelenete nemcsak dramaturgiailag, hanem színészi szempontból is a film csúcspontja lett. Kár, hogy egyikük sem kapott Oscar-jelölést…
Korrektül megrendezett, érzelemgazdag feminista alkotás kerekedett I. Erzsébet és Mária, skót királynő ellentmondásos kapcsolatának aktuális feldolgozásából, ami két erős, bátor nőről szól, akik képesek voltak királynőkké válni egy férfiak uralta világban. Az már más kérdés, hogy pont ez a képességük tette őket egyszerre nővérekké és kíméletlen vetélytársakká.


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A film elején és végén kiírt szövegeket. Egy kis történelmi gyorstalpaló.
  - Erzsébet és Mária levélváltásait.
  - A lordok Mária elleni összeesküvéseit.
  - A két királynő találkozását. Nincsenek konkrét bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy valóban létrejött-e, ettől függetlenül a film legjobb és legerősebb jelenete.


Két királynő (Mary, Queen of Scots)
színes, feliratos, 124 perc
Rendező: Josie Rourke
Szereplők: Saoirse Ronan, Margot Robbie, Guy Pearce, Joe Alwyn, Jack Lowden, David Tennant, James McArdle, Ismael Cruz Cordova

Minisorozat-kritika: Farkasbőrben (2015)

Még tavaly találtam ki, hogy 2019-ben a sorozatok terén nyitok kicsit a minisorozatok felé, ami elsősorban az angol történelem iránti megnövekedett érdeklődésemnek tudható be, igaz, várakoznak olyanok is a várólistámon, amiknek nem valamilyen történelmi esemény a központi eleme. Ennek a tervnek első elemeként mutatom be az általam januárban végignézett, hat epizódból álló Farkasbőrben című mini-sorozatot.
A történetről röviden: Az 1520-as évek végén járunk. VIII. Henrik angol király Aragóniai Katalinnal kötött házasságából húsz év alatt egyetlen életben maradt fiú sem született. Henrik sürgősen szeretne egy fiút, akivel bebiztosíthatná a trónöröklést, ezért arra kéri Wolsey bíborost, érje el Rómában a házasság érvénytelenítését, hogy Henrik feleségül vehesse szeretőjét, Boleyn Annát, aki fiúörököst ígért neki. Wolsey nem jár sikerrel, kegyvesztetté válik, s ekkor lép elő titkára, Thomas Cromwell, aki hamar a király bizalmasa és kényes ügyeinek intézője lesz…
Szeretem azzal indítani a véleményeimet, hogy elmesélem, milyen körülmények között bukkantam rá az adott könyvre, filmre, sorozatra. Nos, a Dél-Dunántúlon élve már jó pár éve felfedeztem, hogy a televíziónk alkalomadtán képes horvát tv-csatornákat befogni, amiken rendszeresen adnak külföldi sorozatokat, filmeket eredeti nyelven, horvát felirattal (megjegyzem, ezt a magyar csatornák is átvehetnék). Hétvége volt, és mivel a magyar adókon semmi érdekeset nem találtam, átböngésztem a horvátokat, és az egyiken épp a Farkasbőrben ment. Ott ragadtam, elsősorban a rengeteg ismerős színész miatt, de persze a sztorira is figyeltem. Az angol történelem autodidakta felfedezését csak pár hónappal ezután kezdtem, és akkor sem VIII. Henrik élete és kora volt kutatásaim elsődleges tárgya, csak később kaptam rá arra, hogy a könyvtár angol történelmet tömörítő polcain róla, tetteiről és feleségeiről keresgéljek anyagot. Most, miközben néztem a sorozatot, még érdeklődőbb lettem, sikerült is találnom egy vaskos, nagyon is összeszedettnek és érdekesnek tűnő könyvet Boleyn Annáról, aki egyértelműen a leghíresebb (hírhedtebb?) lett a hat feleség közül. Arra csak a sorozat elkezdésekor jöttem rá, hogy egy történelmi hűségre törekvő, de fikciós elemekkel gazdagított regény adaptálásaként jött létre, én azt hittem, teljes mértékben történelmileg bizonyított eseményekre épül. Utólag úgy gondolom, előzetes tudás nélkül is élvezhető és érthető a sorozat, én azért próbáltam valamennyire „felkészülni”, de persze egy rakás név jött szembe velem, akikről nem olvastam, és később kellett pótolnom a hiányosságaimat, ezáltal jobban megértve a történéseket.
A már említett házasság érvénytelenítése körüli igyekezetek, ellenkezések mentén bontakozott ki a cselekmény, ami általában zárt terekben zajló, titkos és nem annyira titkos beszélgetésekben kicserélt információkban nyilvánult meg. Ezek a dialógusok olyan élettel teliek, érzelem-és részletgazdagok voltak, hogy igazából nem is hiányoltam az egyes események konkrét megjelenítését, épp elég volt, ahogy beszámoltak róla egymásnak. A királyi udvarra jellemző intrikák, összeesküvések, sugdolózások tökéletes elegyét vonultatta fel a sorozat, de a hatalommal való visszaélés, a csendben szervezett bosszú is nagy szerepet kapott. Az első epizódokban megismerhettük a főbb szereplőket, motivációikat, esetleges hátterüket, főleg Thomas Cromwellét, aki a harmadik résztől lett igazán fontos figurája a történéseknek, sőt mondhatjuk, hogy ő volt a főszereplő, nem pedig Henrik vagy Boleyn Anna. Wolsey bíboros bukását követően Cromwell lassan, de biztosan használva ravasz észjárását érte el, hogy Henrik bizalmába, majd később a tanácsába fogadja. Miután ilyen magas pozícióba került, törvényeket fogalmazott és valósított meg, amik alapjaiban változtatták meg a katolikus egyház és Anglia viszonyát, s közben folyamatosan lavírozott a király új házasságát ellenzők és támogatók között. Miután Henrik Annától sem kapta meg a vágyott fiú utódot, Cromwell feladata lett a királynő leváltása, s a sorozat által sugalltak szerint ezzel a régóta kitervelt, bár ki nem mondott bosszúját teljesíthette be. Nekem eleinte nem volt egyértelmű Cromwell célja, hiszen egy időben úgy tűnt, jó kapcsolatot ápol Annával, az utolsó epizódban látottak, illetve a folyamatos visszaemlékezése egy bizonyos előadásra azonban nem hagytak kétséget afelől, hogy mi vezérelte a királynő hűtlenségével kapcsolatos bizonyítékok felkutatásakor. A történetvezetés nem volt mindig lineáris, néha előre-hátra ugrált a jelenben és a múltban, így megismerhettük Cromwell múltjának bizonyos részleteit, amik meghatározták és formálták a személyiségét. Érdekes volt megtudni, honnan indult és hova ért el a kitartásának, az eszének köszönhetően, vagy azt figyelni, hogy csupán a szavaival képes hatást gyakorolni emberek gondolataira, érzéseire. A Wolsey iránti hűsége bemutatta, mennyire hálás neki, amiért maga mellé vette, Henrikkel való kapcsolatában inkább a kötelesség kapott elsőbbséget, alkalomadtán pedig felettébb ügyesen befolyásolta a királyt. A csendes, magába zárkózó, belül azonban folyamatosan terveket, megoldásokat szövögető Cromwellt Mark Rylance olyan visszafogott zsenialitással játszotta el, hogy minden epizódnál elállt tőle a szavam. Olykor semmi mást nem csinált, csak szemlélődött, s biztos voltak, akik ezt unalmasnak találták, én azonban szinte láttam, ahogy forognak a kerekek az agyában. Láttam már őt pár filmszerepben, amikben bizonyította színészi kvalitásait, és talán a Kémek hídjában nyújtott ugyanilyen kiegyensúlyozott és egyszerűen nagyszerű alakítást, mint itt Thomas Cromwellként. Hozzá hasonlóan kiemelkedett az egyébként remek színészgárdából Claire Foy Boleyn Anna szerepében. VIII. Henrik második feleségét a mai napig két szélsőség mentén ítélik meg: vagy ő a szép, okos, félreértett nő, akinek intelligenciája nem kapta meg a megfelelő figyelmet a saját, férfiak uralta korában, vagy pedig ő a gaz csábító, a király kegyével gátlástalanul visszaélő és azt ellenségei megsemmisítésére használó, akaratos hisztérika. Bár nem ennyire végletesen, de mégiscsak a második csoportra rímelő Annát láthattuk jelen sorozatban, hiszen amint lehetősége kínálkozott rá, valóban lecsapott az általa nem kedvelt egyénekre, rendszeresen gúnyt űzött mindenkiből és ki nem hagyott egy alkalmat sem, hogy az előző királynőt, valamint Henrik első házasságának egyetlen életben maradt gyermekét ócsárolja. Claire Foy-jal megint csak úgy vagyok, mint Mark Rylance-szel, hogy nem igazán tudom szavakba önteni a gondolataimat. Minden negatív cselekedete ellenére egyszer sem éreztem, hogy tiszta szívből utálnám Annát, ugyanis a színésznő képes volt a karakter makacs, céltudatos, olykor kegyetlen tettei közepette megmutatni a sebezhetőségét, a jövőtől való félelmét, ami egyértelműen a hatodik epizód Towerbeli jeleneteiben, valamint a kivégzés előtti pillanatokban csúcsosodott ki. Érdekes módon VIII. Henrik szinte alig volt észrevehető eme két ember mellett, habár ezért nem Damian Lewis korrekt alakítása okolható, hanem egyszerűen a történet épült fel úgy, hogy a királyt egy nem túl izgalmas, könnyen befolyásolható egyénként ábrázolta. A bejegyzés elején, a sorozattal való első találkozásomról szólva elmondtam, hogy elsősorban a színészek miatt néztem bele. A már felsoroltak mellett ugyanis a fél Trónok harca-gárda felvonult (itt inkább fontosabb mellékszereplőkre gondoljatok, ne olyan főszereplőkre, mint Daenerys, Havas Jon vagy Cersei), fantasztikus figurákat hozva magukkal, illetve feltűnt egy-két fiatal színész, akikért híres filmszerepeik miatt már rajongok egy ideje. Ja igen, meg volt Mycroft is a Sherlockból :DD Na jó, viccet félretéve, mindenképpen hozzájárult a sorozatról alkotott pozitív összképhez, hogy tehetséges, már máshol is bizonyított, jobbára brit színészek bukkantak fel a kisebb-nagyobb szerepekben. Az érdekes cselekményvezetés, a gondosan összeválogatott színészek mellett hadd szenteljek pár szót a látványtervnek, hiszen egy 16. századi sorozat hitelességét nagymértékben befolyásolja a korhű atmoszféra. A belső terek berendezései, a karakterek ruhái és a zene tökéletes reneszánsz hangulatot varázsolt elém az epizódok során, sokszor kívántam azt, bárcsak beléphetnék a sorozat világába, hogy tegyek egy sétát a hosszú folyosókon, az udvarhölgyekéhez hasonló, gyönyörű ruhában. Ki tudja, milyen titkokra bukkanhattam volna a sötét sarkokban és szobákban…
Összefoglalóan azt mondhatom, remek kezdés volt ez a történelmi (mini)-sorozatokkal való ismerkedésemhez. Habár egy regény feldolgozásaként mesélte el a sokszor hallott/olvasott sztori újabb verzióját, ezt csodálatos atmoszférateremtéssel, lassú, viszont érdekes elbeszéléssel, valamint remek színészek asszisztálásával tette meg. Nem garantált a száz százalékos történelmi hűség, viszont ha kicsit is érdeklődsz az angol történelem iránt, akkor kár lenne kihagynod.

(Egyébként annyira ráfüggtem erre a korszakra, hogy erősen gondolkodom a Tudorok című sorozat elkezdésén, csak annyi negatívumot olvastam a történelmi eseményeket semmibe vevő hozzáállásáról, hogy egyelőre visszakozom.)


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Cromwell múltjának részleteit.
  - Aragóniai Katalin, Mária és Erzsébet hercegnő, valamint Jane Seymour rövid jelenéseit.
  - Boleyn Anna királynővé koronázását.
  - A beszélgetéseket, amikben néha nagyobb szerepe van az elhallgatott, mint a kimondott dolgoknak.
  - A hatodik epizódot.


Farkasbőrben /Wolf Hall/ (2015)
színes, feliratos, 60 perc
Rendező: Peter Kosminsky
Szereplők: Mark Rylance, Damian Lewis, Claire Foy, Anton Lesser, Jonathan Pryce, Bernard Hill, Mark Gatiss, Tom Holland, Thomas Brodie-Sangster, Mathieu Amalric