Könyvkritika: Jodi Picoult & Samantha van Leer - Sorok között

Az újraolvasások és megkezdett könyvsorozatok mellett úgy éreztem, itt az idő, hogy rákukkantsak a várólistámra és ismételten onnan válasszak ki lehetőleg valami jó olvasmányt. Nem volt könnyű dolgom, ugyanis a könyvtár ebből a szempontból nem nagyon akart a barátom lenni, mert amelyik kötetre ráböktem, vagy ki volt kölcsönözve hosszú időtartamra, vagy eleve nem is volt fellelhető az állományban. Végül kikötöttem ennél a könyvnél, amit egyszer már majdnem elolvastam tavasszal, de akkor inkább egy horrorra, az Álom doktorra szavaztam.
A történetről röviden: Delila tizenöt éves lány, aki abszolút kívülállónak számít a középiskolában. Egyetlen vigasza egy tündérmese, amire véletlenül bukkan rá a könyvtárban és azonnal beleszeret… nem is igazán a történetbe, hanem elsősorban a jóképű főhősbe. Egy alkalommal azonban furcsa változást vesz észre az illusztrációkon, s ábrándozásainak tárgya, a mesebeli herceg megszólítja őt a lapokról…
Jodi Picoult nevével sokszor találkoztam már, de még egyetlen művét sem olvastam, és erre a könyvre sem miatta figyeltem fel, bár meg kell mondanom, meglehetősen érdekes dolognak gondoltam, hogy a lányával együtt írt meg egy könyvet. Én azt hittem, ez azt takarja, hogy ő találta ki a sztorit, de a kamaszlány főszereplő miatt néha tanácsot kért a lányától, a bevezetőből azonban kiderült, hogy eleve a lánya, Samantha jött elő a történettel, de emellett mindent közösen dolgozták ki a sztorit, felváltva gépelték a szöveget, vagyis ez a kötet valóban kettejük szellemi terméke. Ahogy mondtam, nem az író(k) személye, sokkal inkább az alaptörténet keltette fel az érdeklődésemet, mert megszállott és lelkes könyvmolyként már számtalanszor előfordult velem, hogy beleképzeltem magam az éppen olvasott cselekménybe és legalább ennyiszer történt meg az is, hogy azt kívántam, bárcsak egyik-másik szereplő létezne a valóságban vagy csak simán kimászna hozzám a lapok közül és ezáltal válna valóságossá. Delila esetében az utóbbi eset forgott fent, egész pontosan rájött, hogy a mesebeli herceg ugyanolyan valóságos, mint ő, megvannak a saját gondolatai és csupán egy szerepet játszik abban az elbeszélésben, amibe beleírták, valójában azonban elvágyódik onnan. Ez volt az első fantasztikus ötlet, ami a fülszövegben nem szerepelt, de máris adott egy réteget a cselekménynek. Amit aztán újabb és újabb rétegek követtek, ahogy Delila és Olivér egyre jobban megismerkedtek és elhatározták, hogy kihozzák a fiút a történetből. A mesék karaktereinek szerepjátszása, a történet íratlan és változtathatlan(nak tűnő) szabályai, a meseújraírás lehetősége: egymás után érkeztek a jobbnál jobb és kreatív fordulatok, bővítések, amik szórakoztató mivoltuk mellett izgalmas kérdéseket vetettek fel a történetírásról, az elbeszélés sokszínűségéről. Az egyetemen jártam egy Az elbeszélés lehetőségei című kurzusra, ahol pont ehhez hasonló olvasmányokat, filmeket, sőt még egy sorozatot is tárgyaltunk, amik mind rendkívüli módon, a megszokottól eltérően mesélték el a cselekményeket és eszembe is jutott, hogy ha akkoriban olvastam volna a Sorok közöttet, még akár fel is vethettem volna elemzendő kötetként, bár valószínűleg furán néztek volna rám, hiszen egy ifjúsági könyvbe oltott tündérmeséről beszélünk, azonban a benne rejlő szerzői és elbeszélői rétegek megértek volna egy próbát. A cselekményvezetésben az is nagyon tetszett, hogy három részre tagolódott: egyrészt olvashattuk a Sorok között című mesét, azt, amibe Delila beleszeretett, másrészt a két főszereplő, Delila és Olivér szemszögeinek köszönhetően betekintést nyerhettünk a mindennapjaikba, a gondolataikba, az egymással kapcsolatos érzéseikbe, sőt a fiú jeleneteiben a mese világába is bepillanthattunk. Csodálatos részletességgel és remek ötletességgel jelenítette meg a két író, hogy a szereplők hogyan látnak minket, Olvasókat, hogy nagy részük totális ellentétben áll az általa eljátszott szereppel, valamint hogy illusztrált, szépen berendezett világ ide vagy oda, simán el lehet barangolni a lap széléig, esetleg megbotlani egyik-másik betűben. Delila személyében egy tipikus iskolai kívülállót, ugyanakkor nagyon okos és érdeklődő lányt ismerhettünk meg, akinek anyukájával való bonyolult, de szeretetteljes kapcsolata talán az anya-lánya írópáros miatt kapott nagy szerepet és lett szépen kidolgozott, hiteles, akárcsak az a családi probléma, ami megmagyarázta, hogy Delila miért szerette meg annyira pont ezt a mesét. Apropó, mese: a cselekmény előrehaladtával fény derült a mese keletkezésének háttértörténetére, amiért ismételten elismerésemet kell kifejeznem, hogy milyen sokrétű és hihetetlenül kreatív módon teremtették meg ennek a könyvnek minden fontos szabályát és aprónak látszó, idővel azonban fontossá váló részleteit az írók. A mese illusztrációi lenyűgözőek voltak, de a szövegek közé ékelődött fekete-fehér képek is tökéletesen beleillettek a könyvbe, sőt az olvasói bevonódást is elősegítették, én legalábbis néha azt hittem, Olivér TÉNYLEG ott mászik a lap oldalán, esetleg a lap tetején repkedő tündér egyszer csak az orrom előtt tűnik fel. És igen, Olivér egész lapot betöltő, a sztoriban kiemelt szerepet játszó rajzát is áttanulmányoztam párszor, de nekem sajnos nem mozdult meg és nem is beszélt hozzám. Lehetséges, hogy azért, mert minden Olvasónak meg kell találnia azt a bizonyos könyvet, ami csak neki és hozzá szól, ahogy a mesekönyvet is csak Delila hallotta? (vagyis volt még valaki, de ez spoiler, úgyhogy csitt, LooneyLuna!) Hm, ez izgalmas felvetés, viszont akkor én eddig mindig tévedtem, amikor azt hittem, hogy már megtaláltam a kedvenc könyveimet, bár az egyik Harry Potter-borítóról mintha egyszer rám kacsintott volna Harry… Na jó, hagyjuk a humorizálást, mert teljesen eltérek bejegyzésem eredeti tárgyától és különben is, én mindig is Ronba voltam/vagyok szerelmes. De az is előfordulhat, hogy Olivér a maga nemében kivételes, mert az összes létező elbeszélés főszereplője közül csak ő elégedetlen a mesebeli szerepével és életével. Mondtam én, hogy erről órákat lehet filozofálni és simán beleférne egy egyetemi kurzus kereteibe, műfajától függetlenül. Szóval, a sok pozitív példa és dicsérgetés után már azt hihetnétek (lévén egy ideig én is azt hittem), hogy elérkezett a pillanat, amikor a 2019-es évben első alkalommal kapja meg egy könyv a legnagyobb értékelési számot, az ötöst. Erre sajnos még várnunk kell, ugyanis nem voltam teljesen elégedett a végeredménnyel. A függővég megválaszolatlan kérdések halmazát hagyta ránk, amivel nincs is baj, hiszen meg kell ágyazni a második résznek, valamint abba is kellenek lehetséges konfliktusok, melyek feltételezéseim szerint abból fognak fakadni, hogy Delila és Olivér is rájönnek, hogy hiába a sok éjjeli beszélgetés meg a szerelem első látásra/olvasásra, mégsem ismerik igazán a másikat, és talán az ismerkedés során kiderül, hogy nem is illenek annyira egymáshoz. Nekem mindenesetre a romantikus mondatok, jelenetek szépsége ellenére vannak fenntartásaim velük kapcsolatban, hiszen igazából mindketten egy vágyképbe szerettek bele és ez a tény kissé keserédessé teszi az elsőre imádnivaló kapcsolatukat. A fordulatok is lehettek bármennyire jók és tették feszültté az elbeszélést, a történet vége felé némelyiket kezdtem kicsit soknak és felesleges időhúzásnak érezni. A történetvezetésről már írtam, hogy tetszett a sokszínű alapötlete, a megvalósításában is rengeteg érdekesség rejlett, ugyanakkor azt vettem észre, hogy a cselekmény sikeres fejlesztését alaposan megsínylették a karakterek. Delila viselkedésében valamilyen szinten érthető a csőlátás, hogy csak a könyvre és Olivér kihozására koncentrált, ez azonban kissé unszimpatikus szereplővé tette őt, hiszen a környezetében lévő szeretteiről abszolút megfeledkezett, csupán átmenetileg, illetve akkor jutottak eszébe, amikor a fiú kiszabadításáról volt szó; Olivérről pedig a klisés jó tulajdonságokon kívül semmi különöset nem tudhattunk meg, ezért elég egysíkú figura lett. Mind a mese, mind a való élet mellékszereplői kapcsán remélem, hogy benne lesznek a folytatásban is, és ott esetleg többet tudhatunk meg róluk, mert jelen könyvben nem sok vizet zavartak, csupán a háttérből asszisztáltak.
Összefoglalva gondolataimat, azt kétséget kizáróan kijelenthetem, hogy olvasásra érdemes, kreatív alapötletű, gyönyörű illusztrációkkal teli könyvvel találkozhat az, aki kezébe veszi a könyvet. A történetvezetése, a jobbnál jobb ötletei, az izgalmas függővége garantálják a szórakozást, s talán még a hiányos karakterrajzokat is feledtetni tudják. Ha kicsit is könyvmolynak tartod magad, akkor tuti ismerős és szívmelengető lesz a kiindulópontja, könnyem beleképzelheted magad Delila helyébe, Olivért meg helyettesítheted kedvenc fiktív szereplőddel. Igaz, hogy nem nyűgözött le teljesen, ettől függetlenül kíváncsian várom a folytatást.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A mesét.
  - Az illusztrációkat.
  - Az újabb és újabb információkat, szabályokat a mesével kapcsolatban.
  - Delila rövid látogatását a könyvbe.
  - A mese írónőjének megjelenését, illetve a hozzá kapcsolható fordulatot.
  - A befejezést.

Filmkritika: Pókember - Idegenben

Az áprilisi Bosszúállók – Végjáték pontot tett egy tíz éve építgetett korszak végére, a Marvel-filmek harmadik fázisát azonban mégsem az, hanem a most tárgyalt film zárja le. Egyelőre még semmi konkrétum nincs arról, mi lesz ezután, de remélhetőleg a jövő héten esedékes San Diegói Comic-Conon kapunk valami infót a negyedik fázisról. Addig is, beszélgessünk egy kicsit kedvenc hálószövőnk aktuális kalandjáról! Ha még nem láttad a Végjátékot, akkor összefuthatsz pár spoilerrel a bejegyzésben, úgyhogy csak óvatosan!
A történetről röviden: Peter Parker és osztálytársai egy európai városnéző kirándulással indítják nyári vakációjukat. Ám ahelyett, hogy legjobb barátjával lazítana és megpróbálna közelebb kerülni a lányhoz, aki tetszik neki, Nick Fury megbízásából Peternek együtt kell működnie Quentin Beckkel, egy másik dimenzióból érkezett szuperhőssel, hogy megállítsák a veszélyes Elementálokat…
A Pókember - Hazatérésben sok más remek dolog mellett az tetszett nagyon, hogy szuperhősködés ide, gonosz legyőzése oda, Peter elsősorban mégiscsak egy tinédzser srác volt, aki izgalmas kalandként fogta fel az egészet, ugyanakkor az átlagos mindennapjait sem szerette volna teljesen elengedni. Ez a vonal most folytatódott, hiszen Peter a nyári vakációt egyfajta szökésnek gondolta, amikor szögre akaszthatja a hálóvetőt meg a Pókemberruhát és a barátaival lehet, illetve pontosan megtervezett lépések mentén meghódíthatja a kiszemelt lányt. Ez azonban korántsem volt ilyen egyszerű, és a szuperhősléttel járó felelősség-, valamint kötelességtudat felismerése, elfogadása volt az egyik sarkalatos pont, amire rá kellett jönnie a film cselekménye során. Hasonlóan fontos részlet volt a Végjáték eseményeinek feldolgozása mind egyéni, mind társadalmi szinten, ugyanis az itt „elpittyenés”-ként emlegetett, öt évet felölelő eltűnések hatással voltak az itt maradtak, de még inkább az eltűntek életére. Az egyéni szinten pedig ott volt Peter gyászfeldolgozása (aminek kicsit hiányoltam a hangsúlyosságát), hiszen Tony Stark önfeláldozásának köszönhetően menekült meg az emberiség, Peternek azonban ő nem csupán Vasember volt, hanem mentor, már-már pótapa, ráadásul az emberek folyamatosan arról beszéltek, hogy ki viheti tovább Vasember örökségét és Pókember volt az első számú jelölt. Ekkora nyomásnál nem csoda, hogy szabadulni akart a szuperhősködéstől és vakációzni egy jót. Csakhogy jött Nick Fury… Az osztálykirándulás mellett a film másik fontos történetszála az emberiséget fenyegető Elementálok megállítása volt, amiben egy másik dimenzióbeli szuperhőssel, bizonyos Quentin Beckkel, azaz Mysterióval kellett összefognia Pókembernek. Az Elementálok elleni harcok ugyan hozták az MCU-tól megszokott színvonalat, ám a vizuális kidolgozottság és az összecsapások megkoreografálása kissé egyszerűre sikerült, sokszor összefolytak előttem a történések és nem azért, mert megártott a sok pattogatott kukorica, hanem mert hiányzott belőlük az igazi erő. Ezzel szemben a cselekményvezetés, a karakterábrázolás okos és kreatív lett, legyen szó akár a fordulatról, akár a szereplők közti viszonyok alakulásáról. Magán a fordulaton nem lepődtem meg, mert van egy bevett (rossz?) szokásom, hogy mindig utánanézek egy kicsit az aktuális Marvel-filmnek, képregénytudós youtuberek videóiba is belekukkantok, csak hogy legyen valami alapműveltségem a sztoriról, a figurákról és az egyik ilyen alkalommal hallottam a fordulatot érintő információról, ugyanakkor a filmbeli háttér, a pontos motivációk abszolút újdonságok voltak és tökéletesen illeszkedtek az eddig felépített MCU-történetbe. Ahogy Peter szuperhősködéshez való viszonya, vagy a Végjátékban történtek következményei is hangsúlyos mondanivalót közvetítettek, úgy a fordulat is fontos üzenetet, vagyis inkább kritikát fogalmazott meg a valóság és az illúzió elkülönítéséről, arról, hogy nem szabad mindig a szemednek hinned, és hogy a mai világban a modern technológia vagy épp a média felhasználásával könnyen manipulálhatók az emberek. Elég komoly üzenet ez egy elsőre poénosnak, akciódúsnak, de nem túl mélynek tűnő tinifilmtől, viszont pont ettől lett kiemelkedően jó. Ha már poénok meg tinifilm: az osztálykirándulás minden vicces katasztrófájával és romantikájával együtt szórakoztató és imádnivaló volt, két akciójelenet között el lehetett merülni a tinédzserek bonyolult, piszkálódással, szerencsétlenkedéssel és reménykedésekkel teli, nagyon is ismerős világában, hiszen mindenki volt egyszer tinédzser és tutira megtapasztalt egy-két „érdekesen sikerült” kirándulást, aki meg még csak most van ebben a korban, vagy kerül bele pár év múlva, az legalább felkészül lelkileg a várható izgalmakra. J Lehet, hogy azt a gyerekcsoportot, akik velem együtt látták a filmet, is okulás céljából hozták el, hogy lássák, mi történik, ha nem viselkednek jól a kiránduláson? Hm… Na jó, elég a humorizálásból, térjünk vissza a véleményezésre! A karakterekről még nem beszéltem, jöjjenek hát ők. Tom Hollandet azóta imádom Peter Parkerként, amióta először beszökkent az MCU-ba az Amerika Kapitány – Polgárháborúban; megvan benne az a fajta fiatalos lendület és lazaság, ami kell ehhez a szerephez, nagyon szerethetően és hitelesen adja elő Peter szerencsétlenkedéseit, hibázásait, de a komolyabb érzelemkifejezéseket igénylő jelenetekben is remekül helytáll. Az egyik kedvenc jelenetem tőle ebben a filmben az volt, amikor kiakadt a repülőn és Happynek panaszolta el, hogy mindent elrontott és fogalma sincs, hogy hozza helyre: hiteles, átélhető és nagyon emberi jelenet. Peter osztálya hemzsegett a színes egyéniségektől, akikre muszáj volt odafigyelned, mindegy, hogy pozitív vagy negatív okok miatt. Ned és Betty osztálykirándulásra összegabalyodó párosa, a nagymenő és elkényeztetett Flash beszólásai vagy a potenciális ellenfél, Brad, aki szintén arra a lányra hajtott, akire főhősünk, tipikus, az iskolás évekből jól ismert, mégsem egysíkú karakterek voltak. Peter szerelmi érdeklődését, MJ-t az összetettsége okán szerettem meg nagyon, egyszerre okos, ötletes, mégis visszahúzódó kívülálló, és már csupán ezen tulajdonságai miatt megkedveltem, de Zendaya mindebbe belevitt egy nagy adag visszafogott érzékenységet, teljessé téve a figurát. És nem mellesleg, aranyos párt alkottak Tom Hollanddel, imádtam a közös jeleneteiket. A felnőtteknél az osztályt kísérő, kitartóan lelkesedő, majd lassan összeroppanó tanárokon rengeteget nevettem, az MCU-ból már ismert arcok (Nick Fury, Maria Hill, Happy Hogan) feltűnései üde színfoltjai voltak a sztorinak, akárcsak a laza, lelkes és lendületes May néni; tényleg jó ötlet volt, hogy végre nem egy idős asszonynak, hanem egy pörgős nőnek ábrázolták Peter nagynénjét. Quentin Beck szerepében Jake Gyllenhaal kihozta a maximumot ebből az érdekes szerepből, egy-két jelenetben kifejezetten erős jelenléttel rendelkezett. Vannak ám stáblista utáni jelenetek is, szám szerint kettő és egyik jobb, mint a másik, nem mostanában volt ilyen, hogy mind a két jelenetre azt mondtam volna, hogy: „Hűha!”. Az elsőben felfedezhetünk egy ismerős arcot, ha nem az MCU-ban találkoztunk először Pókemberrel, illetve nagyon izgalmas konfliktust vet fel az elkövetkező harmadik filmre, ami ugyan még nincs bejelentve, de nagy a valószínűsége, hogy lesz. A másodiktól meg besírtok. Vagy lehet, hogy nem, mert nem tartjátok akkora cuccnak, de az tuti, hogy én besírtam, mert annyira kreatív és megdöbbentő volt egyszerre.
Összefoglalóan tehát azt mondhatom, hogy ez a film több szinten is remekül, bár nem hibátlanul teljesített. Egyrészt ügyesen folytatta az előző rész által megkezdett utat, másrészt pedig a Bosszúállók – Végjáték okozta sokkot, katarzist is szépen enyhítette és adott neki lezárást. Tudott vicces, könnyed tinifilm lenni, amibe azonban egy látványos és ötletes történetet ágyazott, nem beszélve arról a plusz réteg mondanivalóról, amit Peter szuperhőssége vagy a fordulat kapcsán megpendített. Szóval, Marvel-rajongástól függetlenül tudom ajánlani ezt a filmet bárkinek, mert amellett, hogy szórakoztat, ha odafigyelsz, komoly és elgondolkodtató üzeneteket hordoz, sőt gyorstalpaló turistakalauznak sem utolsó (csak kár, hogy London keveset szerepelt…).


Értékelés: 80%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A vakáció minden egyes percét.
  - A humort, ami mind vizuális, mind szóbeli szinten remekül működik.
  - A tárgyat, amit Tony Stark Peterre hagyott.
  - A fordulatot.
  - A Peter által átélt illúziókat.
  - Peter és Mj közös jeleneteit.
  - Az apró, elszórt, nosztalgikus utalásokat az MCU-univerzumra.
  - A stáblista utáni jeleneteket.


Pókember - Idegenben (Spider-Man: Far From Home)
színes, magyarul beszélő, 129 perc
Rendező: Jon Watts
Szereplők: Tom Holland, Zendaya, Jacob Batalon, Jake Gyllenhaal, Samuel L. Jackson, Jon Favreau, Marisa Tomei, Cobie Smulders, Tony Revolori, Angourie Rice

Könyvkritika: Libba Bray - Lázadó angyalok

Februárban ismerkedtem meg Libba Bray elbűvölő viktoriánus történetével, a Rettentő gyönyörűséggel és már alig vártam, hogy belevághassak a következő részbe.
A történetről röviden: A Spence Akadémia lányai, köztük Gemma, Felicity és Ann a karácsonyi szünetre készülődnek, az előkelő társaságok összejöveteleire, operalátogatásokra és a nyüzsgő bálokra. Csakhogy feltűnik Kartik, aki a titokzatos Templom megkeresésére és a varázslat megkötésére biztatja Gemmát, ugyanis a birodalmak némely lakói rosszra használhatják fel az elszabadult varázslatot, nem is beszélve Kirkéről, aki még mindig nem tett le arról, hogy bejusson a birodalmakba és visszaszerezze a hatalmat…
A Rettentő gyönyörűségről írt bejegyzésben már értekeztem a viktoriánus korhoz fűződő kimeríthetetlen érdeklődésemről és növekvő rajongásomról, úgyhogy nem fogok nagy meglepetést okozni azon kijelentésemmel, hogy remegő izgalommal kezdtem bele az olvasásba. És eleinte bizony húztam a számat, mert egyáltalán nem az történt, amire az előző könyv befejezése alapján számítottam, mivel ott a Rend újraalakítását helyezték kilátásba, ehhez képest most meg valami Templomot kell keresgélni és különben is, jönnek az ünnepek… Később persze beláttam, hogy Rend meg birodalmak ide vagy oda, de ezeknek a lányoknak bizony van egy hétköznapi életük is, ahol folyamatosan meg kell felelniük és nem tűnhetnek el csak úgy az iskolából vagy a társasági összejövetelekről, hogy felkutassák boszorkánytársaikat, illetve a varázslat megkötése igenis fontos dolog, különben a birodalmak számtalan lakója átlopakodhat és kárt okozhat az emberek világában. A viktoriánus London részletes helyszínleírásai, az ottani emberek cselekedetei, legyen szó akár az előkelők operába járásáról vagy a kelet-londoni nyomornegyed kéregető gyerekeiről, olyan élethűek voltak, hogy sokszor kerített magába az érzés, hogy a szereplők mellett én is ott sétálok, kocsizok, rohanok a londoni sokaságban, ülök az operában és kicsi távcsövemmel figyelem a félhomályos páholyok rejtett titkait, egyszóval az írónő hibátlanul teremtette meg a történet hátteréül szolgáló atmoszférát, s tette még hitelesebbé a korszakra jellemző apróságok megemlítésével. Az első könyvben különösen tetszett, hogy a boszorkányok gyülekezete, a Rend a női egyenjogúság, önállóság szimbóluma, vagyis egyfajta feminista átirat volt, és ez a vonal folytatódott itt, mégpedig a társadalmi különbségek kritikájával, ami nemcsak London előkelő és nyomorult arcában jelent meg, hanem a Rend által a birodalmak törzseitől megtagadott varázslatban is. A mágikus történetszálon bővíthettük ismereteinket, hiszen találkozhattunk a birodalmak néhány barátságos és kevésbé szimpatikus lakójával, akik közül nekem az Érinthetetlenek lettek a kedvenceim, kíváncsi vagyok, milyen szerepet fognak játszani a továbbiakban. A Rend, a birodalmak hátterét is jobban megismerhettük, s Gemma látomásai is folytatódtak, amik együttesen jó adag borzongatást kínáltak. Személyes kedvencem volt az elmegyógyintézet, a bolondok beemelése a sztoriba: egyrészt van valami megmagyarázhatatlan vonzódásom az elmegyógyintézetekben játszódó titokzatos, esetleg szörnyűséges történetekhez, legyen az fikció, vagy valóságon alapuló szóbeszéd, másrészt pedig izgalmasnak tartottam, hogy némelyikük nem is volt bolond, csupán a természetfeletti érzékelése miatt hitték annak az orvosok, azaz a „tudomány emberei”. Kelletlenül bár, de a nagy dicséretek után át kell térnem a negatívumokra, melyek megléte elvett egy kicsit a fantasztikus élményből. Először is, a könyv hossza. Nem azért mondom, mert nem szeretek sok száz oldalas köteteket olvasni; ha jól van megírva, szívesen úszkálok a sokrétű cselekményvezetésben, követve a szereplők kalandjait, azt viszont nem szeretem, amikor olyan érzésem támad, hogy sokasodnak a történések, de közben egyáltalán nem haladunk semerre, az pedig kifejezetten zavaró, amikor az író elénk tár egy jelenetet, ami a hatás kedvéért a fejezet végén, drámaian ér véget, aztán várod, hogy később megtudd, pontosan hogyan végződött, de az a pillanat sosem jön el és ettől befejezetlennek tűnnek részek. Még jó, hogy ez nem a fő történetszálak sarkalatos pontjait érintette… Azoknál ugyanis ott volt a jól ismert, ám ezúttal kissé ügyetlenül használt írói fogás, az elterelés. Kaptunk egy új szereplőt, aki körül MINDEN EGYES ESETBEN gyanús események, tárgyak, félbehagyott mondatok lebegtek, ráadásul a főszereplő is rá gyanakodott, s mivel E/1. személyben folyt az elbeszélés, önkéntelenül is Gemma szemével láttál és fülével hallottál. A nagy elterelés közepette azonban az írónő nem vette észre, hogy így kiszámíthatóvá és némileg unalmassá tette a sztorit, amin eleinte bosszankodtam is egy sort. A fordulatnál úgy-ahogy kiköszörülte a csorbát, csakhogy a fordulathoz kapcsolódva újabb hibát vétett, mivel megosztott egy apró érdekességet, konkrétan egy betűjátékot, amivel a szereplők is szórakoztak egy sort, és valószínűleg nem én voltam az egyedüli olvasó, aki szintén kipróbálta, így nagyjából 200 oldallal előbb tudtam a csavart és meglepődni nem, csak csalódni tudtam, mert furcsa volt szembesülni a ténnyel, hogy egy nagyon szimpatikus és kedves figuráról derült ki, hogy Kirké. Bár ha jobban belegondolok, attól, hogy hatalomra vágyott, még nem biztos, hogy minden véleményét és tanácsát egyből rossznak kell értelmezni. A szereplők leírásainál is éreztem némi megingást az előző könyvhöz képest, az elején Felicity és Ann viselkedése kapcsán sokat ciccegtem, aztán végülis rájöttem, hogy érthető a távolságtartásuk és az irigykedésük, sőt a történet során kiderültek róluk dolgok, elhangzottak tőlük olyan mondatok, amik bizonyították, hogy az írónő igenis odafigyel a karaktereire és a felszín alatti bonyolult lelkületükre. Ann-nél a helyzetébe való beletörődését, a folyamatos pesszimizmusát nehezen viseltem el, egészen addig, amíg meg nem világosodtam, hogy tulajdonképpen én is mindig ezt csinálom a barátnőim előtt, hogy csak a rossz tulajdonságaimat, a szerencsétlenkedéseimet emlegetem, azt, hogy mikre nem vagyok képes ahelyett, hogy észrevenném a tehetségemet, a pozitívumaimat, szóval kedves barátnők, itt kérek bocsánatot tőletek a sok károgásért és hisztiért, amit feleslegesen csapok, ti mégis mindig végighallgatjátok és türelmesen próbáltok meggyőzni az ellenkezőjéről. Most már tudom, milyen idegesítő lehettem és lassan talán kezdem elhinni, hogy én is érek valamit és vannak dolgok, amikben igenis jó vagyok. Annre visszatérve, reménykedem benne, hogy sikerül elfogadnia önmagát, bátor lesz és szembemegy a korszak rá vonatkozó feltételezéseivel, azaz több lesz egy középszerű nevelőnőnél. Felicity nagyzása, fensőbbségessége most sem volt szimpatikus, és tartok tőle, hogy egy kritikus helyzetben el fogja árulni Gemmát, viszont megtudtunk róla egy szívszorító dolgot, ami némileg árnyalta a karakterét. Gemma és Kartik párosa között továbbra is izzott a levegő és kezdem megkedvelni őket, mert egyértelműen látszik, hogy összeillenek, a beszélgetéseikből, az udvariasságukból csak úgy sütött a visszafojtott vonzalom. Volt egy másik fiatalember, aki felkeltette Gemma érdeklődését, egy bizonyos Simon Middleton, akiről az útközben szállingózó vegyes információk miatt egy idő után – Gemmához hasonlóan – nem igazán tudtam eldönteni, hogy kedvelem-e vagy sem, az viszont kétségtelen, hogy az udvarlásai, az apró ajándékai egy színtiszta angol úriember képét festették elém, s ebben még az abszintes húzása sem ingatott meg teljesen. Ha most azt mondanám, hogy engem nyugodtan leitathatott volna, akkor könnyűvérű nőnek gondolnátok, ami azonban nem lenne igaz állítás, mert valós helyzetben egyáltalán nem engednék/dőlnék be ilyesfajta csábításnak. A lényeg tehát az, hogy eltekintve ettől az egy rossz tulajdonságától, kellemes volt olvasni a Gemmával közös jeleneteit és elképzelni, hogy voltak idők, amikor a férfiak hihetetlenül kifinomultak és udvariasak voltak (jó, most is vannak ilyenek, meg a briteknél ez amúgy is szériatartozék, nem hiába vagyok oda értük, de azért manapság eléggé kiveszett a világból az udvarlás és a romantika, ami szerintem nagy kár).
Szokás szerint jó hosszan és szerteszét szaladgálva közöltem veletek véleményemet, ettől függetlenül remélem, ki tudjátok hámozni belőle a lényeget, ami lerövidítve a következő: nem tetszett annyira, mint az első kötet, viszont hozta a megfelelő hangulatot, részletgazdagok voltak a leírásai, érdekesek az új információi, izgalmasak a történései, azonban lehetett volna tömörebb a történetmesélés és kidolgozottabbak az írói fogások. A megválaszolatlanul hagyott kérdések, illetve az újabb viktoriánus „rajongóadagom” miatt kíváncsian várom, mit tartogat számomra a befejező könyv.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A borítót. Gyönyörű, akárcsak az előző kötetnél.
  - Gemma humorát.
  - A birodalmak felfedezését és a megismert törzseket.
  - A londoni mindennapokat.
  - Gemma és Kartik, illetve Gemma és Simon közös jeleneteit. Reménytelen romantikus vagyok, tudom. :)
  - A fordulatot.