Könyvkritika: J. R. R. Tolkien - A babó

Az idei késő tavasz és nyár folyamán újraolvastam A Gyűrűk Ura-trilógiát, amiről be is számoltam három blogbejegyzésben (ezeket sorrendben elolvashatjátok itt, itt és itt). Ezután úgy éreztem, kell egy kis szünet, mielőtt ismét ellátogatok Tolkien világába, és folytatom azon művei elolvasását, amiket ismerek már korábbról. Ma arról a könyvecskéjéről lesz szó, amit bizonyos értelemben a fent említett kötetek előzményének is tekinthetünk, hiszen az Egy Gyűrű, ami központi szerepet tölt be a trilógiában, itt bukkan fel először.
A történetről röviden: Zsákos Bilbó békés hobbitként tengeti napjait otthonában. Egyik nap betoppan hozzá Gandalf, a varázsló és tizenhárom törp, akik arra kérik, csatlakozzon küldetésükhöz, amelynek célja, hogy visszaszerezzék őseik mesés kincsét a gonosz sárkánytól, Smaugtól. Bilbó vonakodva bár, de elfogadja a meghívást, és ekkor még nem sejti, hogy élete legnagyobb kalandjában lesz része…
Némi szöveggondozási panaszkodással indítanék. Habár nem rendelkezem mélyebb ismeretekkel a könyvkiadás rejtélyeiről, ezért nem tudom, pontosan hogyan mennek ezek a dolgok, de rettentő zavaró volt, hogy sok név teljesen másként szerepelt itt, mint A Gyűrűk Urában. Hallottam már olyanról, hogy egy fordítást átdolgoznak, pontosítanak, szerintem ebben az esetben is indokolt lett volna. Teszem hozzá, hogy az általam kikölcsönzött példány 1992-es kiadású, amennyire tudom, azóta megjelentek párszor új köntösben a Tolkien-művek, úgyhogy lehetséges, hogy azoknál végrehajtották a változtatásokat, de véleményem szerint a korábbi kiadásoknál is megtehették volna ugyanezt. Ráadásul a fordító logikáját se tudtam követni: Bilbó nevét, illetve Völgyzugoly megnevezését nem, Gollam nevét viszont lefordította. Jómagam A Gyűrűk Urából ismert neveket fogom használni a bejegyzés során, mert azok ismertebbek. A rövid kitérő után lássuk ezt a kedves kis történetet! Jobban tetszett, mint A Gyűrűk Ura, többek között azért, mert nem kalandozott el annyiszor különféle mondák és versek felé, s az események is gyorsabban zajlottak, és követhetőbbek voltak, mint a trilógia nagyszabású, szerteágazó történetszálai. Sokkal inkább hasonlított egy gyerekmesére, amiben fantasztikus varázslények keverednek érdekes kalandokba, ahonnan aztán ötletes megoldásokkal szabadulnak ki. Szinte láttam magam előtt, ahogy valamikor a jövőben, a gyerekemmel ülök az ágyban, és esti mese gyanánt követjük Bilbót és a törpöket, amint egyik veszélyből a másikba csöppennek. A szöveg is sokkal egyszerűbb, könnyedebb és játékosabb volt, számtalanszor kiszólt az olvasóhoz, sőt illusztrációk is színesítették az elmondottakat. A kalandok során veszélyes és megható pillanat épp úgy akadt, mint vicces és izgalmas. Bilbó főszereplő volta ellenére szép lassan vált igazán fontos szereplővé, ahogy a cselekmény előrehaladtával egyre nagyobb bátorságot és önbizalmat gyűjtött. Megmondom őszintén, Gandalf titokzatossága és random el-, illetve feltűnéseit már a trilógiában sem kedveltem különösebben, ez az érzés itt is megmaradt. A törpöknél zavart, hogy sokan vannak, és ezért nem ismerhettük meg őket behatóbban, a többségük egyetlen tulajdonsággal rendelkezett csupán. Az utazás során jó pár lénnyel találkozhattunk, akik közül Beorn lett az egyik kedvencem, Völgyzugoly rövidke feltűnésének is örültem, mert a trilógiában az a hely, valamint Lothlórien voltak a kedvenc helyeim. A könyv végi csata kissé hamar lezajlott, de ezen se keseregtem sokat, mivel a trilógia második kötetében előforduló háborúskodásokat se nagyon szerettem olvasni.
Összességében aranyos kis történet volt ez egy szeretnivaló főszereplővel, kalandos történettel és lenyűgöző lényekkel. A Gyűrűk Urához képest egy fokkal jobban tetszett, de Tolkien varázsvilága ezúttal sem tudott teljesen magával ragadni.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A törpök és Gandalf váratlan felbukkanását Bilbó házánál.
  - Gollam és Bilbó rejtvényjátékát.
  - Vendégeskedés Beornnál.
  - Szökés a tündéktől.
  - Smaug és Bilbó beszélgetéseit.

Könyvkritika: Cormac McCarthy - Nem vénnek való vidék

Mostanában ismételten rám tört az újraolvasási láz, ugyanis a mai alkalommal megint egy korábban már elolvasott kötet kerül terítékre.
A történetről röviden: A hetvenes, nyolcvanas évek Amerikájában járunk, egészen pontosan a Mexikóval határos Texas államban, ahol egyre nagyobb teret nyer a kábítószer terjesztése és használata. Moss pillanatnyi elhatározásból elemel kétmillió dollárt egy rosszul sikerült drogüzlet helyszínéről, aminek eredményeképpen folyamatosan menekülnie kell az őt üldözők elől, akik mindnyájan a pénzzel teli táskát akarják, de közülük is kitűnik a meglehetősen kegyetlen módszerekkel dolgozó gyilkológép, Chigurh…
A könyv első olvasása során elsősorban az a szabályom vezérelt, hogy egy könyvből készült filmadaptáció megtekintése előtt általában szeretek megismerkedni a nyomtatott verziójával. A Coen-testvérek filmje felkeltette az érdeklődésemet, és tetszett is, amikor megnéztem, most visszagondolva azonban bőven elég lett volna, ha csak a mozgóképpel foglalkozom. A kötetben először a központozás majdnem teljes hiánya (pontok azért vannak, és a dialógusok is elkülöníthetők valamennyire) tűnt fel, ami az elején meg is nehezítette az olvasást. Az egyes cselekedetek aprólékos leírása hasonlóan zavaró volt számomra, egy idő után viszont kezdett tetszeni az a letisztult fogalmazásmód, amivel bemutatta a szereplőket, a helyszíneket és az üldözés különböző mozzanatait. Főleg Chigurh visszafogott, mégis fenyegető hajszája volt rám nagy hatással, mellette Bell seriff fejezetek elején megjelenő filozofikus gondolatait is érdekes volt követni. A dőlt betűvel szedett szövegből a seriff fiatalkoráról és háborús tapasztalatairól is tudomást szerezhettünk, ugyanakkor sokat elmélkedett az amerikai társadalom romlásáról, a vietnami harcok értelméről vagy épp értelmetlenségéről. Seriffi munkája, az állampolgárok iránti elköteleződése szintén szóba került, de arról is beszélt, hogy az elharapózó drogbiznisz, valamint a nyomában járó erőszak és vérfürdő már neki is sok, és hiába próbálja, nem bírja megállítani. Az elbeszéléseiből egy megkeseredett, némiképp csalódott ember portréja rajzolódott ki, és tulajdonképpen ő volt a központi figura ebben a történetben, Moss és a táska csupán erős mellékszálként jelentek meg. Ami ezt a szálat illeti: első olvasáskor, és eleinte most is az volt az érzésem, hogy Moss nem valami nagy koponya, mert már az elejétől tudható, hogy semmi jó nem fog abból származni, ha ellopja a táskát. Jobban belegondolva viszont rájöttem, hogy ő csak egy esendő kisember, aki nincs túlságosan eleresztve pénzügyileg, és ezért az adott pillanatban hozott egy akkor még viszonylag jónak tűnő döntést, aminek persze később alaposan megitta a levét. A feleségét, Carla Jeant sajnáltam nagyon, mert szerintem ő volt az egyetlen, akinek alakulhattak volna szerencsésebben a dolgai.
Helyenként kifejezetten jól állt a könyvnek a szikárság, a leegyszerűsített leírások, a szereplői kidolgozott, érdekes karakterek voltak, néha azonban elvesztem az írásjeleket szinte teljesen hanyagoló szövegben. Habár nem tartom rossznak Cormac McCarthy könyvét, úgy érzem, anno elég lett volna, ha megelégszem a film megnézésével, és nem akarom mindenáron megismerni a könyvváltozatot, ugyanis az író stílusa távol áll az én ízlésemtől (a film nyelve szerintem jóval fogyaszthatóbb volt).


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Chigurh ámokfutását.
  - Carla Jean és Chigurh beszélgetését.
  - A seriff elbeszéléseit, illetve a felesége iránt érzett szerelmét.

Könyvkritika: Stephen King - A ragyogás

Idén már egyszer – szerencsére pozitív végeredménnyel – újraolvastam egy King-könyvet, a Carrie-t, ezért gondoltam rá, hogy alkalomadtán sort kerítek egy másik könyvére, ami legalább annyira tetszett első olvasáskor, mint a fentebb említett mű.
A történetről röviden: A Colorado-hegységben megbújva található a Panoráma, egy impozáns szálloda. Ide érkezik téli gondnoknak Jack Torrance családjával, akik egyébként is nehéz időszakon vannak túl. Jack felesége, Wendy és maga Jack is úgy gondolja, jó hatással lehet rájuk, hogy a szállodában tölthetnek együtt egy kis időt, és maguk mögött hagyhatják a múltat. Csakhogy nem számolnak a szálloda sötét titkaival, amik nem sokkal a család beköltözése után életre kelnek, hogy megkaparintsák maguknak a legkisebb Torrance-t, a különleges képességgel megáldott Dannyt…
Tisztán emlékszem rá, hogy nyáron, a hűvös és besötétített lakásban olvastam először a könyvet, és kinti napsütés ide vagy oda, én bizony rettegtem. Akkoriban még nem merültem el túlságosan a félelmetes filmek, sorozatok és persze könyvek tengerében, így abszolút újdonságként hatottak rám a Panorámában zajló horrorisztikus történések. A mostani olvasásnál is érzékeltem ezt a félelmet, de nem olyan mélyen, mint anno. Ettől függetlenül érdeklődve és esetenként összerezzenve követtem Danny és a családja mindennapjait és gondolatait. Stephen Kinget mindenki a „horror királya”-ként emlegeti, nekem azonban a sokrétű karakterrajzai, a szereplői között felvázolt viszonyrendszerek sokszor jobban tetszenek, mint az ijesztgetései. Persze azokat is imádom, mert mindig remekül adagolt feszültséggel vezet bele minket az író egy-egy borzongató eseménybe. Jelenlegi írásában eleinte nem is történik sok minden a materiális világban, a gondolatok és emlékek szintjén viszont rengeteg információ zúdul ránk, amikből szép lassan kibontakoznak előttünk a Torrance család múltbeli, de a jelenben is erősen létező problémái, az aggódás, félelem, bizonytalanság. Jack gyógyulófélben lévő alkoholista, akinek rendszeresen eszébe jut szintén italozó apja, az iskolában elkövetett gyerekbántalmazás, amiért kirúgták az állásából és sokszor gyötri magát azzal, hogy ő kudarcra van ítélve mindenben. Wendy Jack visszaesésétől tart, a szállodát sem találja túl biztatónak, valamint rendszerint gondol arra, hogy rossz anyává válik, akárcsak a saját anyja. Danny pedig a folyamatos látomások és rémképek közepette retteg a rájuk váró borzalomtól, amiről ugyanakkor nem mer beszélni, mert tudja, hogy a gondnoki állás fontos az apjának. Az állandóan ide-oda gyűrűző gondolatok mellett gondosan felépített feszültséggel jelenik meg a Panoráma fenyegető árnya, ami aztán elkezdi magába bolondítani Jacket. Ahogy a férfi egyre inkább beleássa magát az alagsorban talált papírokba, egy gyilkosságokkal, csalásokkal, átverésekkel terhes múltban találja magát, amely egy idő után már nem hajlandó múltnak maradni, hanem beszivárog Torrance-ék jelenébe. Ez a két történetszál – a családi kamaradráma és az elharapózó horror – egy tökéletesen megkomponált regénnyé állnak össze. Visszatérve kicsit a szereplőkhöz: számomra Danny volt a kedvenc karakter, egyszerre volt szívszorító és meglepő, hogy fiatal kora ellenére milyen okosan viselkedett; Jack szerintem a legkidolgozottabb figura lett, akinek a vívódásai meghatóak, de félelmetesek is tudtak lenni; kettejük érzelmi harcába Wendy nem igazán tudott beleszólni. A mellékszereplők közül Hallorannt mindenképpen meg kell említenem, az ötödik részben a Panorámához vezető útja a feszültségkeltés csúcspontja volt. Ami a borzongást illeti: pont megfelelő mennyiségben és mindig ötletes módon bukkant fel a cselekmény során, engem a sövényállatok készítettek ki a legjobban. Az elbeszélést illetően az zavart egy kissé, hogy az Epilógusból nem derültek ki részletek, hogy mi történt pontosan a Panorámából való távozás után, vagy, hogy miként vélekedett az esetről az igazgató. Nem mondanám feltétlenül hibának, sőt így az igazi, hogy homályban maradt, de a Panorámában rejtőző erőről is szívesen olvastam volna még, az eredetéről, a képességeiről. Összességében nézve azonban örülök, hogy újraolvastam a könyvet. Most ugyan nem féltem tőle annyira, mint első alkalommal, ellenben felfigyeltem a részletgazdagságára és a horror felszín alatt rejtőző metaforára.


Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Danny látomásait és a bennük megjelenő Tonyt.
  - A szállodában feltűnő rémképeket.
  - Az irodalmi utalásokat.
  - Az estélyt.
  - A végjátékot.