Minisorozat-kritika: Karácsonyi ének (2019)

Pár nappal ezelőtt olvashattátok Charles Dickens Karácsonyi énekéről írt gondolataimat, s ahogy a bejegyzés végén említettem, még aznap megnéztem a legfrissebb tévés feldolgozást, a továbbiakban pedig röviden beszámolok róla.
A történetről röviden: Ebenezer Scrooge kapzsi üzletember, akit a pénzen, a hasznon kívül semmi nem érdekel, ebből kifolyólag a karácsonyt sem szereti, sőt megveti az ünneplő embereket. Szenteste egykori üzlettársa, Jacob Marley szelleme jelenik meg neki, s közli vele, hogy az éjjel folyamán három szellem fogja meglátogatni. Egy hosszú, rossz emlékekkel és lehetséges következményekkel teli utazás veszi kezdetét, melynek célja Marley lelkének megváltása, illetve Scrooge lelkének megmentése…
A könyv korábbi filmes, sorozatos feldolgozásait egyáltalán nem ismerem, bár nem kizárt, hogy kisgyerekként láttam valamelyik tv-csatornán, de konkrét emlékeim nincsenek róla, az olvasmányélmény frissessége azonban nagyon is érződött. A könyvek mozgóképes adaptálását illetően nem vagyok az a fajta, aki azt szeretné, hogy az olvasottakat egy az egyben, változtatás nélkül adaptálják, de azt igenis elvárom, hogy a történet lényege, mondanivalója ne vesszen el a munkafolyamat során, az meg már csak hab a tortán, ha esetleg tesznek olyan, az eredetibe szépen beleilleszkedő kiegészítéseket, amik gazdagítják a sztorit. A Karácsonyi ének kapcsán talán mondhatom azt, hogy kifejezetten reménykedtem plusz betoldásokban, ugyanis a nyomtatott verzióból nekem hiányoztak a szereplők hátterei, főleg a főhősé ahhoz, hogy teljesen megérthessem a hozzáállásukat. Nos, a sorozat valamilyen szinten teljesítette ezen vágyaimat: Scrooge múltja hangsúlyos részt kapott, Cratchitékkel is szorosabbra fűzték a viszonyát, csakhogy ezeket a lehető legsötétebb és legkegyetlenebb színekkel festették meg. Alapvetően az egész produkció sokkolóbb, helyenként explicitebb volt Dickens művénél, ami tetszett is, meg nem is. A komorabb tónus nem zavart, ahogy az elsőre furcsán ijesztő jelenetek sem, mint például Marley „felébredése” vagy purgatóriumi látogatása, ugyanakkor ahogy lassan feltárult előttünk Scrooge múltja, legfőképp a gyermekkori traumái, kezdtem túlzásnak érezni az egészet. Mármint annak örültem, hogy próbáltak magyarázatot adni rá, mitől lett olyan, amilyen, viszont a bemutatott okok nagy részét sokalltam egy tanmese feldolgozásába. Ugyanez volt a helyzet a rengeteg monológgal, ritkán dialógussal: egyértelműen arra szolgáltak, hogy láthassuk Scrooge milyen lehetetlen, gonosz ember, akit csak a racionalitás, a pénz, az ár-érték arány tudnak lekötni, ám elhadart, gazdasági mivoltuk miatt alig értettem belőlük valamit. Aztán jöttek a szellemek… A könyvben ugyebár mindegyik szellem nagyjából egyforma időt töltött a főszereplővel, míg itt a múlt karácsonyainak szelleme a komplett játékidő háromnegyedében kísér(tet)te Scrooge-ot, s a sorozat nézése közben ez engem zavart is egy kicsit, s csak később jöttem rá, hogy ez remek döntésnek bizonyult, hiszen a múlt volt a legmeghatározóbb tényező mind Scrooge személyiségének alakulásában, mind abban, hogy rájöjjön, mit kéne máshogy csinálnia a jobb emberré válás érdekében. A gyermekkorban történt szörnyűségek mellett a fiatalkori szerelem, majd az üzletemberlét is bemutatásra kerültek, és volt egy számomra nagyon kegyetlen jelenet, ami azonban tökéletesen ábrázolta, mennyire elvesztette az emberiességét Scrooge, mivel mindenre csupán megvásárolható áruként tekintett, s nem volt képes észrevenni a tettek mögötti érzelmek valódi értékét. Ötletes megoldás volt, hogy a jelen karácsonyának szelleme egy Scrooge számára ismerős ember személyében jelent meg, a jövő karácsonyának szelleméről pedig kiderült, miért nem beszél (ha ez a könyvet olvasóknak mind egyértelmű volt rajtam kívül, akkor én kérek elnézést, de nekem nem esett le). Dickens elbeszélésében a főszereplő magatartása egyik szélsőségből a másikba váltott át, különösebb átmenetek nélkül: Marley szellemének felbukkanásakor viszonylag hamar elhitt neki mindent, a szellemek által mutatott emlékek, látomások is azonnal hatottak rá, holott elvileg egy rettentően zsémbes férfiról volt szó, s ezt a hibát szépen kijavította a sorozat. Scrooge eleinte heves ellenállást tanúsított, elég kelletlenül tartott csak a múlt szellemével, s nagyon sokáig mondogatta magának, hogy csupán álmodik, de idő kellett ahhoz is, hogy igazán meghassák a látottak, hogy rádöbbenjen, mi a pontos üzenetük az emlékképeknek, a látomásoknak. A Scrooge-ban végbement változás végpontja itt is kissé túlzás volt, bár valamilyen szinten lehet az átéltek miatti izgalomnak betudni a viselkedését. Amikor pár héttel ezelőtt belebotlottam ebbe a sorozatba az IMDb főoldalán, s megnéztem az előzetesét, teljesen odáig voltam a színészgárdától (persze a látványterv és a történet is megfogott, de ők voltak az elsők): az igazat megvallva, egyikőjüknek sem vagyok elvakult rajongója abban az értelemben, hogy nem tudok sokat a filmográfiájukról, nem követem folyamatosan a munkásságukat (és nem nézek róluk állandóan interjúkat, nem gondolok rájuk álmatlan éjszakákon és a legfőbb, hogy még sosem képzeltem el őket a jövendőbeli férjemként :DD), de mindig felkapom a fejemet, ha meglátom őket valamilyen ajánlóban. A főszereplő Scrooge mellett a múlt karácsonyainak szelleme kapta a legtöbb szerepet, talán ebből is fakadt, hogy az őket alakító két színész nyűgözött le a legjobban. Guy Pearce remekül ragadta meg Scrooge figurájának lényegét, szép lassan vezetett végig minket a karakter érzelmi útján, a szellem szerepében pedig Andy Serkis brillírozott, hol félelmetes, hol megértő és együtt érző volt, s ez a kettősség számomra a sorozat legérdekesebb alakjává avatta. Kisebb szerepekben is innen-onnan ismert arcok bukkantak fel, de nem volt akkora jelenlétük, hogy külön kiemeljem őket, azt meg feleslegesnek tartom, hogy csak azért soroljam fel őket, hogy felemlegethessem más szerepeiket és az azokhoz kapcsolódó érzéseimet. Azt viszont mindenképpen szeretném megemlíteni, hogy hiába sikerült összeválogatni egy tehetséges színészgárdát, még így is előfordult pár alkalommal, hogy különösebb érzelem nélkül szavalták a forgatókönyvet, aminek drámaiságra kihegyezett fennkölt beszédmódja olykor üresnek és erőltetettnek hatott. Még egy pár mondatot szeretnék szentelni a látványtervnek: Dickens-történetről lévén szó, a viktoriánus korban jártunk, s egyszerűen imádtam a korhű öltözékeket, épületeket, még úgy is, hogy egyáltalán nem voltak fontosak a történet szempontjából. Az operatőri munka lenyűgöző volt, akadt egy-két beállítás, ami kifejezetten tetszett, de az „akciójelenetek” is átélhetőre sikeredtek, tényleg olyan volt, mintha mi, nézők is ott lettünk volna az események sűrűjében.
Összefoglalva az eddig leírtakat, ez az adaptáció komolyabb, sötétebb oldalról közelítette meg az eredeti alapanyagot, és ez hol jól, hol rosszul sült el. A történetbe pakolt plusz információk, betoldások részletesebbé tették az elbeszélést, ugyanakkor kissé talán átestek vele a ló túloldalára és szükségtelenül kegyetlenre vették a figurát. Scrooge kidolgozott karakter lett, a többiek azonban ugyanúgy statisztaszerepben maradtak, mint könyvbeli verziójuk, s ezen a színészek se tudtak segíteni. Ha valakit érdekel a sorozat, nem fogom lebeszélni a megtekintéséről, mert egyáltalán nem rossz, nagyjából sikerült megőriznie Dickens szellemiségét, de elvitte egy olyan irányba, ami kicsit távol esik a karácsonyi hangulattól, az ünnepi emelkedettségtől, s ezért valószínűleg sokaknak nem fogja elnyerni a tetszését.


Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A szellemek látogatásait, s a velük járó emlékeket, látomásokat.
  - Azt a jelenetet, amiben tetőzik Scrooge érzéketlensége.
  - A Cratchit-családot. Imádnivalóak.


Karácsonyi ének /A Christmas Carol/ (2019)
színes, feliratos, 60 perc
Rendező: Nick Murphy
Szereplők: Guy Pearce, Stepehn Graham, Joe Alwyn, Andy Serkis, Charlotte Riley, Jason Flemyng, Vinette Robinson

Könyvkritika: Charles Dickens - Karácsonyi ének (Ismerkedéseim a viktoriánus irodalommal vol.6)

Már tavaly decemberben gondoltam rá, hogy ha úgyis ismerkedem a viktoriánus irodalommal, akkor ideje lenne elolvasnom a kor legismertebb írójának legismertebb karácsonyi történetét, de ahogy az velem gyakran előfordul, mire észbe kaptam, minden példányt kikölcsönöztek a könyvtárból. Idén azonban sikerült időben hozzájutnom, s az eredeti tervem az volt, hogy a karácsonyra való készülődés gyanánt olvasom el, s véleményezem, ám mivel más frontokon is kellett készülnöm az ünnepekre, így lett belőle egy kissé megkésett ajándék, amit remélem, így is szívesen fogadtok.
A történetről röviden: Ebenezer Scrooge egy kapzsi, magának való üzletember, akinek semmi és senki nem számít a pénzen kívül, s nem mellesleg szívből utálja a karácsonyt. Szenteste azonban megjelenik neki egykori üzlettársa szelleme és arra figyelmezteti, hogy próbáljon változtatni önmagán, különben nyomorúságos élet várja a halál után. Ezután Scrooge-ot három szellem látogatja meg a múlt, a jelen és a jövő emlékképeivel, látomásaival, melyekből a férfi rájön, mik az igazán fontos dolgok az életben…
A Karácsonyi énekről sokszor, sok helyen olvastam, hallottam, lehet, hogy régebben valamelyik mozgóképes feldolgozását is láttam (bár konkrét emlékeim nincsenek róla), úgyhogy nagyjából tisztában voltam a cselekménnyel, de kíváncsi voltam a pontos történésekre. A vidám karácsony és a kísérteties események keverése ötletes koncepciónak bizonyult, habár a több száz oldalon átnyúló, részletekbe menő cselekményszálak, karakterjellemzések, fantasztikus hangulatteremtések után fura érzés volt egy ilyen rövidke történetet olvasni az írótól. Könnyen felismerhető stílusjegyei azért nyomokban jelen voltak: a Londont beborító sűrű köd, a látott, hallott baljós dolgok leírásainak hála, tűpontos és kellően borzongató atmoszférába csöppentünk, én legalábbis biztosan, ugyanis hiába ültem egy napfényes, fűtött szobában, éreztem a csípős hideget és bizony összerezzentem az ijesztő jelenetektől. A három szellem látogatásaiban tetszett, hogy mindnyájan eltérőek voltak, mind megjelenésben, mind viselkedésben. Előfordulhat, hogy azért, mert másra számítottam, de nekem Scrooge gondolkodásmódja túl hamar változott meg, szinte már az első szellemmel való találkozáskor belátta hibáit, miközben egy rettentően zsémbes, ellenszenves öregembernek ábrázolták, szóval én azt hittem, hogy ehhez több időre lesz szüksége. Ettől függetlenül a múlt karácsonyok szelleme által megmutatott emlékképeken nagyon meghatódtam, amiben a nosztalgia is szerepet játszott, mert eszembe jutottak saját gyermekkori emlékeim. A jelen karácsony szellemének üdítő jelenléte nemcsak a viktoriánus Anglia ünnepi szokásaiba engedett betekintést, hanem alapvetően a karácsony lényegét ragadta meg, amit mai rohanó világunkban is egyre többen figyelmen kívül hagynak: ünnep van, tehát ünnepeljünk, legyünk együtt és örvendjünk, erre a kis időre felejtsük el a bánatot, a nehézséget és csak a boldogságra, a békességre koncentráljunk. A jövő karácsony szellemével azonban megérkeztek a gondok: abban a fejezetben eléggé hatásvadásszá vált az elbeszélés: már a nagy meglepetésnek szánt, de teljesen egyértelmű leleplezést is olcsónak éreztem, amire rátett egy lapáttal Pici Tim sorsának alakulása. Értem én, hogy mind Scrooge, mind az olvasó számára sokkoló „ébresztőt” szánt az író a karácsony igazi értékének felismerése mellett arról is, hogy szenteljünk több időt embertársainkra, főleg a szegényekre és elesettekre, csakhogy lehetett volna ezt az üzenetet kevesebb érzelmi túlzással is közvetíteni. A karakterek terén meglehetősen nagy hiányérzet maradt bennem, ugyanis alig tudtunk meg valamit róluk, a főszereplőn kívül a többiek csak a háttérben álldogáló statiszták voltak. Igaz, ami igaz, Scrooge-ról se kaptunk sok információt, például sosem derült ki, miért lett pénzéhes, nyerészkedő ember, amikor gyermek- és fiatalkorában láthatóan szerényebb, visszafogottabb gondolkodású volt, emellett kapcsolatainak rétegzettebb bemutatása is elmaradt. Lehet azt mondani, hogy a Karácsonyi ének elsősorban erkölcsi példázatnak készült, ahol nem a kidolgozott figurák és nem is a sokszínű cselekmény, hanem a mondanivaló a lényeg, s bizonyos mértékben egyet is értek ezzel az állítással, ám szerintem érdekesebb, átélhetőbb lett volna az elbeszélés némi plusz kiegészítéssel. Összességében azonban örülök, hogy végre megismerhettem ezt a történetet, a hangulatfestésben gyönyörűen keveredett a félelmetes és a csodálatos, a különböző karácsonyi szellemek jelenetei emlékezetes mivoltuk mellett elgondolkodtattak, hogy nekem vajon miket mutattak volna, s ne feledkezzünk meg a mai napig is aktuális üzenetéről: a karácsony a szeretet, a béke, az összetartozás ünnepe és amit a legjobb azokkal az emberekkel tölteni, akik a legfontosabbak számunkra.

(Múlt héten futottam bele IMDb-n a könyv legfrissebb feldolgozásának, egy háromrészes minisorozatnak az előzetesébe, ami december 24.-én került bemutatásra. Jómagam a mai nap folyamán tervezem megnézni az adaptációt, s igyekszem olyan ügyes lenni, hogy még ebben az évben elkészüljön róla a blogbejegyzés.)

 

 

Értékelés: 4/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A ködös Londont.

  - Jacob Marley szellemének felbukkanását.

  - A három szellem által megmutatott dolgokat.

  - A mondanivalót.

Könyvkritika: Sarah Addison Allen - A varázslat tava

Az elmúlt hetek, hónapok hosszúra nyúló, sok szálon futó, esetenként túlírt történetei után valami rövidebb, könnyedebb könyvre vágytam. Mint idén oly’ sokszor, ezúttal sem sikerült a kinézett könyvet kikölcsönöznöm a könyvtárból, úgyhogy megint improvizáltam és a várólistámról választottam olvasmányt magamnak.
A történetről röviden: Eby Pim és férje ötven évvel ezelőtt vásárolták meg a Suley közelében fekvő üdülőhelyet, Lost Lake-et. George évekkel ezelőtti halála után az asszony továbbra is üzemelteti a helyet, ám az elmaradozó vendégek, s az Európába való visszavágyódás miatt úgy dönt, a nyár végén eladja Lost Lake-et. Ekkor toppan be hozzá rég nem látott unokahúga, Kate és annak kislánya, Devin, illetve néhány törzsvendég is érkezik, s Eby egyre kevésbé biztos abban, hogy tényleg meg akar-e válni az ingatlantól…
Sarah Addison Allen nevével több alkalommal találkoztam már, ugyanis jelen könyvön kívül még hármat írt, amelyek közül nem mindegyik sztorija nyerte el teljes mértékben a tetszésemet, az írónő stílusa azonban, amiben keveredett a báj, a romantika és némi varázslat, mindig elbűvölt. (Ha kíváncsiak vagytok, a címekre kattintva olvashatjátok el korábbi könyveiről írt véleményeimet: Sugar Queen – Édes élet; A barackfa titka; A csodálatos Waverley-kert.) Így kézenfekvőnek tűnt, hogy kellemes olvasmányélmény fog kikerekedni mostani választásomból. Legnagyobb bánatomra, nem ez történt. Az elhamarkodott felvezetés még nem lett volna akkora baj, hiszen mind a szereplők, mind mi, olvasók is szerettünk volna mielőbb megérkezni a Lost Lake-hez, megismerkedni a történetével, a törzsvendégeivel, de ami utána következett, a drámai elemek túlzsúfolásától kezdve, a szinte nem is létező, majd csettintésre megoldódó bonyodalmakon át a kidolgozatlan karakterekig, arra bizony nem voltam felkészülve. Ha valaki, én pontosan tudom, milyen súlyos dolog egy vagy több családtag elvesztése, az eltávozásukat követő gyász nehézségéről nem is beszélve, s nem egyszer, nem kétszer szoktam magányosnak érezni magam, ettől függetlenül rettentően zavart, hogy nagyjából mindegyik szereplőről kiderült, csonka családban nőtt fel és szinte mindenki a mai napig cipelte, viselte az akkori fájdalma nyomait. És nem, nem azért volt ezzel problémám, mert érzelmileg inkompetens vagyok, hanem mert folyamatosan az volt az érzésem, hogy az írónőnek ezzel nem a karakterépítés, esetleg a figura iránti szimpátia felébresztése volt a célja, csupán a szimpla érzelmi zsarolás, hogy a kedves olvasó minél inkább hatódjon meg. Ehhez hozzájött még az abszolút kiszámítható cselekményvezetés, hiszen nem volt kérdés, hogy az egymást évtizedek óta kerülgető emberek pont most jönnek rá, eljött az idő bevallani az érzelmeiket, egy percig nem aggódtam azon, vajon a gusztustalan, felvarrt arcú milliomos tényleg megkaparinthatja-e Lost Lake-et vagy Eby időben észbe kap, és ezekbe egyébként nem is kötnék bele, mert lehet úgyis érdekes egy történet, hogy nincsenek benne nagy rejtélyek, feszültségek, viszont akkor ne variáljuk meg a dolgokat olyan felesleges összetevőkkel, mint a semmire se jó bonyodalmak, fordulatok, melyekről három oldal múlva kiderül, hogy különösebb ráhatásuk nincs és nem is lesz a sztorira. Abszolút romantikus alkat vagyok és az itt bemutatott két kapcsolatban megvolt az az érdekes plusz, amitől más esetben rajongtam volna értük, de olyan langyosan adta elő őket az írónő, hogy leginkább csak untattak. A dúsgazdag családból származó, onnan mégis kilógó különcök megszokott szereplőknek számítanak Allen történeteiben, de ezúttal a furcsa, ám jólelkű lányokat elnyomni próbáló gonosz rokonok ábrázolása szélsőségesen klisés lett; nem attól lettem ideges, hogy milyen kiállhatatlan Eby nővére, hanem attól, hogy mennyire kirítt a szövegből az írói erőlködés, miszerint: „Igen, ő egy NAGYON ROSSZ szereplő, aki érzelmileg mélységesen megkínozza aranyos csodabogarunkat, szóval UTÁLD, AMENNYIRE CSAK TUDOD!!!” Szerencsére akadt egy-két kedvelhető, vagy épp imádnivaló karakter, sőt az kifejezetten tetszett, hogy többségük háttértörténetét röviden elmesélte az írónő, szolgáltatva ezzel egy kevéske pozitívumot a sok félrement próbálkozás közepette. Az össze nem illő ruhadarabjairól és színes kiegészítőiről elhíresült, mások által észre nem vehető dolgokat is látó kislány, Devin lett a kedvencem, kicsit Lunára emlékeztetett a Harry Potter-sorozatból (aki nem meglepő módon szintén az egyik kedvenc szereplőm), illetve a felnőttes, érett gondolkodásmódját is szerettem. Allen más könyveiben a férfi szereplők között is lehetett izgalmas egyéniségeket találni, ez nekem most hiányzott, Wes és Jack csupán halvány árnyékokként léteztek a sok nő mellett. Nem beszéltem még a történetet átszövő mágikus elemekről, amik a fentebb említett karakterek mellett gondoskodtak arról, hogy ne legyen totális csalódás ebből az olvasásból. Az egyes szereplők különleges képességei, a birtokukban lévő misztikus tárgyak, az őket ténylegesen kísértő múltjuk mind olyan jeleneteket, pillanatokat eredményeztek, melyekben szívesen merültem el, s ideig-óráig még azt is elhitették velem, hogy alakulhat jobbá ez a könyv. Azt meg kell hagyni, hogy az írónő remekül tudja a természetfeletti és a hétköznapi részeket úgy összemixelni, hogy valóban elhihessük, a varázslat állandóan jelen van a mindennapjainkban, csak oda kell figyelnünk rá.
Egy kicsit bánatos vagyok, mert a bejegyzésben megfogalmazott kritikám ellenére én őszintén próbáltam szeretni ezt a kötetet, de nem mehettem el szó nélkül a sekélyes történetvezetése, valamint a kidolgozatlan, egymás mellé dobált karakterei és az indokolatlan bonyodalmai mellett. Úgy gondolom, az írónő számára ez nem volt több egy pihekönnyű ujjgyakorlatnál, amibe random beledobálta a stílusát jellemző tulajdonságokat, de a szívet már elfelejtette hozzáadni.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A képeslapokat.
  - Devin "ruhakölteményeit".
  - A szereplők háttértörténeteit.
  - Bulahdeen és Selma csipkelődő barátságát.
  - A misztikummal megfűszerezett jeleneteket.

Könyvkritika: Stephen King - Hasznos Holmik

Beköszöntött a borongós, hűvös idő és ahelyett, hogy vidám, szórakoztató történetekkel dobnám fel magam, úgy döntöttem, hideg időhöz borzongató olvasmány dukál, így kötöttem ki (idén már harmadszorra) Stephen Kingnél.
A történetről röviden: Castle Rock csendes amerikai kisváros, ahol ritkán történik bármi. Épp ezért kapja fel a fejét mindenki, amikor a Fő utcán új bolt nyílik, a Hasznos Holmik, amelynek kínálatában bárki megtalálhatja azt, amire nagyon vágyik, legyen az egy fénykép Elvis Presleyről, egy értékes horgászbot, esetleg egy zománcüveg lámpaernyő. A város lakossága tódul is az üzletbe, ám hamarosan a kisváros nyugalmát egy szörnyű gyilkosság zavarja meg, ami még csak a kezdet…
Stephen King írásaiban sok más mellett az ötletességet szeretem nagyon, s ebben a történetben is az izgalmas kiindulópont ragadta meg a figyelmemet, emellett természetesen a már megszokott részletes helyszín-és karakterrajzait is nagyon vártam. Castle Rock lakosai, még ha a későbbiekben nem is játszottak fontos szerepet az eseményekben, a sokrétű jellemzéseiknek hála, a szemünk előtt keltek életre, s olyan érzést keltettek az olvasóban, mintha évek, évtizedek óta ismerné őket, s ez a város fontosabb helyeire is igaz volt: annyit mesélt róluk az író, hogy nem volt nehéz azt képzelned, éppen a Fő utcán sétálsz, Nan Villásreggelizője felé tartva, s közben Pangborn seriff járőrözik. Az egész atmoszférateremtés fantasztikus volt, ami csak fokozódott a baljós történések megszaporodásával. A Hasznos Holmikat az elejétől fogva titokzatosság lengte körül, a bolt régies, már-már múzeum jellegű kialakítása pedig csak fokozta a kíváncsiságot mind Castle Rock népében, mind az olvasóban, hogy ki is ez a Leland Gaunt, hogyan és honnan tett szert ekkora árumennyiségre, s milyen furcsa, hogy mindenki számára van valami személyre szabott kincse. A kíváncsiságból gyanakvás lett (legalábbis részemről), s amikor a jutányos árak mellé a boltos egy apró csínyt is kért vásárlóitól portékája megvételéért, én már sejtettem, hogy ő valami természetfeletti lény lehet, akár maga az ördög. Hogy igazam lett-e vagy sem, azt nem árulom el, hiszen nem áll szándékomban senki jövőbeni olvasmányélményét elrontani, azt viszont elmondom, hogy hiába voltak érdekesek a vásárlások, főleg azok a részek, amikor a vevők egyfajta transzba kerültek a megvenni kívánt áru megérintésétől, számomra egyre kevésbé tetszett a hosszúra nyúló bevezetés. Igen, le kellett fektetni az alapokat a későbbiek jobb megértéséhez, illetve a feszültséget is komótosan kellett fokozni, hogy adott pillanatban minél nagyobbat üssön, de néhol azt éreztem, lehetett volna rövidebbre szabni az elmondottakat; némelyik szereplő gyötrődése, félelmének bemutatása kapcsán ugyanez volt a gondolatom. Voltak kiemelt szereplők, mint például Alan, Polly vagy épp Norris, akiknél értem, hogy a rétegzettebb figura eléréséhez kellett az oldalakon keresztül taglalt múlt, az abból fakadó keserűség, ettől függetlenül kevesebből ugyanúgy átláthatóak lettek volna gondolkodásmódjaik, tetteik. Az sem segítette a könyvvel való zökkenőmentes haladásomat, hogy az író az egyes fejezeteket rövid, számozott részekre osztotta fel, amitől szakadozottnak, darabosnak tűnt a cselekményvezetés. Miután az egyébként csendes kisvárosban véres összecsapás zajlott két polgár között, vártam volna, hogy onnantól felgyorsulnak az események, ám a csínyek továbbra is megfontoltan történtek, s mire a harmadik részben tényleg felpörögtek a dolgok, addigra én egy kissé elvesztettem a lelkesedésemet, bár azt meg kell valljam, az elharapózó zűrzavart, az emberek egymás ellen fordulását remekül ábrázolta az író, döbbenetes és félelmetes volt egyszerre. A befejezés felemás érzéseket hagyott bennem: egyrészt tetszett, mert volt benne valami felemelő, másrészt viszont olyan egyszerűnek tűnt, azt hittem, nehezebb lesz leszámolniuk az ellenséggel. Ha már ellenség: vele kapcsolatban eléggé zavart, hogy mindent az irányítása alatt tartott, igyekezett elébe menni annak, hogy tervét valaki keresztülhúzza, s közben mégis alapvető buktatókról feledkezett meg. Talán mert természetéből adódóan eszébe se jutottak? Meglehet, ettől függetlenül nekem ez levett valamennyit a figura hitelességéből. A Hasznos Holmik üzletpolitikája mögött rejtőző nagyon erős mondanivaló engem kifejezetten megfogott, jelesül, hogy milyen gyarló is az ember, mert mennyi minden rosszra képes csak azért, hogy megkaphassa és meg is tarthassa a legtitkosabb vágyát, s bizony van, aki ebbe bele is bukik, viszont ugyanebben az emberben megvan az a képesség is, hogy rájöjjön, hibázott és hajlandó ezért vezekelni. Térjünk át egy kicsit a szereplőkre, illetve arra a tényre, hogy King bácsi gyakorlatilag évtizedekkel előbb elkezdte azt a fajta univerzumépítést, amiben manapság a Marvel Studios az úr. A gondterhelt múltú, magányos, mégis elhivatott seriff tökéletes főszereplőnek bizonyult, a múltbeli fájdalmakon való rágódása átélhető volt, s érdekes adalékként szolgált a bűvészkedéshez való vonzódása, amiről már az elején sejtettem, hogy lesz valami jelentősége a cselekmény során. A Pollyval alkotott párosukat nagyon szerettem, szurkoltam is értük ezerrel, s egyébként Polly lett a kedvenc szereplőm. Neki is megvolt a maga keresztje, a problémás múlt, ami folyamatosan kísértette, és ugyan nem tetszett, ahogy ezt a múltat kezelte, azt viszont csodáltam benne, amilyen kitartó, büszke, ugyanakkor kedves és megértő nő volt. Na és akkor lássuk azt az univerzumépítést! Nagyon örülök neki, hogy a Hasznos Holmikat úgy olvastam, hogy volt már némi fogalmam Stephen King könyveiről, mert így sokkal szórakoztatóbb volt észrevenni azokat a kis meglepetéseket, utalásokat, amiket elrejtett jelen könyv történetében. Castle Rock ugyanis jó pár King-történetnek adott helyet, s az író ezeket meg is idézte, sőt újból elmesélte, vagy csak röviden összefoglalta őket, úgyhogy a King-világba újoncként betévedő olvasónak sem kell aggódnia, hogy nem értené esetleg ezt a sztorit, mivel neki semmit nem mondanak a szövegben felbukkanó elszórt utalások, nekem azonban adott egy pluszt az ismerős nevek, események megemlítése, nem is beszélve Ász Merrill itteni szerepéről. Nem mellesleg, akadtak nevek, amik csupán azért voltak ismerősek, mert láttam őket egy King-könyv fülszövegében, de olvasni még nem olvastam őket, a mostani felbukkanásuk azonban meghozta a kedvemet, szóval nem elképzelhetetlen, hogy közülük kerül majd ki a következő borzongásadagom, az azonban biztos, hogy ez csak a jövő évben fog bekövetkezni, mert az idei év hátralévő részére könnyedebb olvasmányokat szemeltem ki magamnak.
Magam is meglepődtem, mert azt gondoltam, hosszú könyvről hosszú bejegyzést fogok írni, de minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább arra jutottam, hogy megpróbálom a gondolataim lényegét leírni, és nem húzom-vonom hosszú sorokon keresztül a mondandómat. Ami a könyvet illeti, az alaptörténete nagyon kreatív volt, s ezt a kreativitást sikerült valamennyire megtartania a cselekményvezetés folyamán, ugyanakkor szerintem helyenként lehetett volna rövidebbre venni az elbeszélést. Az írótól megszokott hangulat, a helyszínleírások, a szereplők bemutatása ezúttal is remek lett, és nekem külön tetszett az ismerős érzés, amit az egyéb köteteiben megírt történetekre tett célozgatások keltettek bennem.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A keretes szerkezetet. Tulajdonképpen ki beszélget kivel?
  - A Hasznos Holmikban kötött üzleteket.
  - A boltot és Mr. Gauntot körüllengő rejtélyességet.
  - Alan bűvésztrükkjeit.
  - Alan és Polly kapcsolatát.
  - A harmadik részben elszabaduló káoszt.