Könyvkritika: Charles Dickens - Copperfield Dávid (Ismerkedéseim a viktoriánus irodalommal vol.1)

Új rovat indul útjára a blogomon a könyvkritikákon belül. Tavaly év végén fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy jobban belevetem magam a viktoriánus irodalom megismerésébe. Hogy miért pont ezt a korszakot választottam? Azt már valószínűleg említettem, hogy nagyon érdeklődöm a Brit-szigetek országai (azon belül is elsősorban Anglia) iránt, nos, egyrészt ebből fakadt a kíváncsiságom, konkrétabb válasszal azonban nem igazán tudok szolgálni. Amit eddig olvastam/hallottam erről a korszakról, egyszerűen felkeltette a figyelmemet. Anglia akkori társadalmi és gazdasági változásai jelentős hatással voltak arra, hogy az ország elérje mai állapotát, meg úgy egyébként megfogott a kor hangulata. Úgyhogy mostantól alkalmanként viktoriánus korban és korról íródott szépirodalmi művekről olvashattok beszámolókat. Ha szükségesnek tartom, néha kiegészítem a bejegyzéseket a szakirodalmakból felszívott tudással, de elsősorban a regény rám gyakorolt hatásairól szeretnék írni (mint rendesen).
A történetről röviden: Főhősünk, Copperfield Dávid gyermek-és ifjúkorát ismerhetjük meg ebből a kötetből. A fiú korán elárvul, és szigorú mostohaapja először egy durva nevelőintézetbe, majd gyermekmunkára küldi. Dávid szenvedései közepette sem veszíti el akaraterejét, és kis idő elteltével úgy dönt, felkeresi nagynénjét, azon reménytől vezérelve, hogy ő megadja neki azt a támogatást és gondoskodást, amit eddig megtagadtak tőle…
Már ez elejétől fogva egyértelmű volt számomra, hogy Charles Dickens valamelyik művével fogom kezdeni a viktoriánus irodalomba való kalandozásomat, ugyanis ő a fő hivatkozási pont, ha szóba kerül ez a korszak. Dickenst már a saját korában nagy írónak kiáltották ki, közmegbecsülésnek örvendett, és csak úgy ontotta magából a történeteket, amikben hűen mutatta be az akkori társadalmi osztályokat, valamint az akkori viszonyokat. Többségében szegény sorsú, de tiszta szívű főszereplőkről írt, akik a kezdeti borongós tapasztalatok után sikeres és boldog emberekké váltak, rendszerint egy gazdag rokon vagy pártfogó segítségével. Jelen írásába önéletrajzi elemek is kerültek, például a fiatal Dickens egyik első munkája ugyanúgy az üvegmosás volt, mint Dávidnak, az adósok börtönébe kerülő Micawber úrban pedig saját apját mintázta meg az író. Térjünk is rá a könyvre! Megmondom őszintén, eleinte nem nagyon találtam a közös hangot a regénnyel. Lehet, hogy a fordítás volt az oka, de többször neki kellett futnom a mondatoknak, az ide-oda csapongó meséléssel sem tudtam mit kezdeni, s rettentően furcsa volt, hogy a születése történetével kezdte az elbeszélést Dávid. Aztán persze lassan összeálltak a darabkák, az első fejezet jelentőségére is rájöttem később, s azon kaptam magam, hogy beleolvadtam a könyvbe. A szeretnivaló szereplőket megszerettem, a negatívakat pedig szívből utáltam, s szomorúan követtem Dávid sorsának alakulását, akiben az mindig tetszett, hogy igyekezett kitartani, és nem megtörni, nem elkeseredni teljesen. Valahányszor egy új helyszínre érkeztünk, úgy éreztem, én is ott állok Dáviddal az utcán, bámulom a házat, amibe éppen be fog lépni, vásárolok vele a péknél, stb. Egyszóval a leírások olyan élethűek, részletgazdagok voltak, hogy az olvasó egyből a viktoriánus Londonban, vagy a vidéken érezhette magát. Dávid megpróbáltatásai szívszorítóak voltak, nagyon-nagyon sajnáltam szegény fiút, amiért fiatalon árván maradt, ráadásul egy gonosz mostohaapával, aki egyáltalán nem törődött vele. Egyébként néha rövidnek tűntek az egyes fejezetek, szűkszavúan beszélt olyan dolgokról, amikre én kíváncsi lettem volna (az új iskola, az első ifjúkori szerelmek). Az általam elolvasott kötet csak a gyermek-és fiatalkorra koncentrált, de remélem, hogy a továbbiakból is van magyar nyelvű fordítás, mert jó pár történetszál maradt lezáratlan, amiknek a folytatásai, következményei nagyon érdekelnének. A karakterek nagy része vagy végtelenül jó vagy végtelenül rossz volt, de akadtak azért emberek a kettő közötti tartományban, illetve voltak, akikről Dávid naiv szemszöge miatt nem feltétlenül tudtam, mit gondoljak, bár általában át lehetett látni az ő pozitív szemüvegén, és érezni, milyen lehet valójában az a szereplő. Valószínűleg az E/1. személyű elbeszélés miatt, de Dávidot pillanatok alatt megszerettem, és mint már mondtam, sokszor nagyon sajnáltam, és reméltem, hogy hamarosan jobbra fordul a sora. Dickens a többi figurájáról is tűpontos jellemrajzokat adott, és ezáltal valósággal életre keltek a könyv lapjain. Érdekes volt megfigyelni a különféle típusú embereket, akik olykor szórakoztatták, taszították vagy épp meghatották Dávidot (és az olvasót). Peggotty szeretetétől, aggódásától minden alkalommal elérzékenyültem, Betsey néni határozottsága mögé rejtőző gondoskodását is nagyon szerettem (és jaj, mennyire imádtam, amikor egy vitriolos monológgal elintézte a Murdstone-okat). Wickfield úr, a lánya, Peggotty úr, Ham, a kis Emmi szintén a kedves személyek sorát gyarapították, bár kicsit bánt, hogy utóbbi végül nem játszott olyan szerepet Dávid életében, mint amire számítottam. Murdstone úr és nővére voltak a legutálatosabb karakterek; nagyon felháborított, hogy állandóan szidták szegény Dávidot, folyamatosan elszeparálták az édesanyjától, és teljes mértékben meg akarták törni őt lelkileg.
Összességében véve nem kezdődik rosszul a viktoriánus irodalommal való kapcsolatom. Bár az elején hozzá kellett szoknom a fogalmazásmódjához, de a történetét lehetett követni, a karakterrajzai, a helyszínleírásai csodálatosak voltak, és a nem feltétlenül vidám témába helyenként könnyedén csempészte be a humort.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Betsey néni első feltűnését.
  - Dávid és a kis Emmi gyerekszerelmét.
  - Dávid londoni életét.
  - Micawber úr és felesége állandóan változó kedélyállapotát.
  - Dávid ifjúkori csalódásait.

Könyvkritika: Ota Kraus, Erich Kulka - Halálgyár

Számtalan bejegyzésben került már említésre, hogy mindig nagy érdeklődéssel fordulok a holokauszttal foglalkozó irodalmi és mozgóképes alkotások felé, születtek is erről blogbejegyzések az elmúlt években. Legutóbb januárban, a holokauszt nemzetközi emléknapja alkalmából posztoltam egy könyvkritikát, az ősz beköszöntével pedig úgy döntöttem, ismét visszatérek a témához.
A történetről röviden: A kötet szerzői, Ota Kraus és Erich Kulka cseh politikai foglyokként tartózkodtak Auschwitz-Birkenauban nagyjából három éven keresztül. Az ott áléltekre való visszaemlékezéseik mellett más túlélők is megszólalnak, valamint fennmaradt náci dokumentumok és a nürnbergi per anyagai szolgálnak a könyv gerincéül…
A könyvtárból a korábbi, 1958-as (létezik egy 2000-es is) kiadást sikerült beszereznem, úgyhogy az elején tartottam is tőle, hogy az esetleges szövegbeli fogalmazások zavarni fognak, és nem tudok majd az elmondottakra koncentrálni, valamint értelemszerűen voltak olyan dolgok, amikben azóta történtek változások. Nos, helyenként valóban érződött, hogy túlcifrázottak a mondatok, de ez nem befolyásolta különösebben az olvasmányélményt. A könyv fejezetekre tagolódott, amelyekben a szerzők az auschwitzi táborkomplexum különféle altáborainak, helyszíneinek bemutatása mellett a mindennapi életről, az őrök kegyetlenkedéseiről, a titokban szerveződő ellenállási mozgalmakról és arról a tevékenységről is sokat beszéltek, ami miatt igazán hírhedtté vált a hely: a gázkamrákról és a hozzájuk tartozó krematóriumokról, amikben európai zsidók és nem zsidók százezreit ölték meg kegyetlen módszerekkel, félelmetesen megszervezett keretek között. A leírt információk nagy része nem volt ismeretlen előttem, hiszen mint már mondtam, jó ideje olvasok könyveket ebben a témában, viszont voltak részletek, amikről korábban nem tudtam sokat, ezekre nagyobb figyelmet fordítottam. Ami összességében nézve a legnagyobb bajom volt a könyvvel, az a szerkesztettsége. A szerzők többször hangsúlyozták: az vezérelte őket a kötet megírásában, hogy a világ részletes képet kapjon arról, milyen szörnyűségek folytak Auschwitz szögesdrót-kerítései mögött, mégis végig azt éreztem, a sokféle felmerülő témáról csak felületes elbeszélések születtek, mintha az elmondottak mennyisége fontosabb lett volna a minőségénél. A könyv elolvasása után egyáltalán nem érzem úgy, hogy minden fontosabb ténynek birtokában lennék, és konkrét képet tudnék alkotni a tábor működéséről. Tisztában vagyok vele, hogy mi, akik csupán a visszaemlékezésekből szerezhetünk tudomást ezen dolgokról, sosem érthetünk meg minden egyes apróságot, de még így is kevésnek gondolom az átadott információt. Olvastam már vallomásokat más foglyoktól, azok sokkal részletesebben taglalták a táborban folyó mindennapokat, az átélt eseményeket.
Habár megdöbbentő és borzasztó dolgok sokasága került elő a vallomásokból és a felhasznált dokumentumokból, számomra egyszerűen hiányzott a kohézió, ami igazán egységessé tette volna őket, illetve az egyes fejezetek rövidre szabott alfejezetekre bontása sem nyerte el mindig a tetszésemet. Nagyon-nagyon ritkán, mondhatnám, szinte soha nem fordul elő az, hogy én nemtetszésemnek adjak hangot egy holokauszttal foglalkozó könyv esetében, pláne ha az túlélőktől származik, most mégis ez a helyzet. Ez az első alkalom, amikor nem hatottak rám olyan mély módon az olvasottak, mint ahogy az lenni szokott a témában született művek esetében.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A rajzolt illusztrációkat, valamint a fényképeket.
  - A magyarországi zsidók deportálásával foglalkozó részeket.

Sorozatkritika: Mindörökké

Augusztus elején egy könyvről írt bejegyzésben megemlítettem ezt a sorozatot, pontosabban egy epizódját, ami ihletforrásként szolgált az olvasmány kiválasztásához. Hétfőn értem a végére a sorozat egyetlen évadának, úgyhogy itt az ideje értékelni a látottakat.
A történetről röviden: Henry Morgan a New York-i rendőrségen dolgozik halottkémként. Jó oka van erre, ugyanis 200 éve történt vele valami, amitől halhatatlanná vált, és úgy gondolja, a halottak tanulmányozása során rájöhet az átka megtörésére. Mindeközben pedig alkalmanként segítséget nyújt Jo Martinez nyomozónak bűnügyek megoldásánál. Egy nap rejtélyes telefonhívást kap, ami azt sejteti, lehetséges, hogy nincs egyedül különös módon szerzett halhatatlanságával…
Ha jól emlékszem, tavaly tavasszal futottam bele ebbe a sorozatba az egyik tévécsatornán, és meg is néztem belőle pár részt. A nyomozások is érdekeltek, de főleg Henry múltra való visszaemlékezései miatt figyeltem fel rá, illetve a halhatatlanná válását körüllengő titokzatosság is kíváncsivá tett. Utánanéztem, és megtudtam, csupán egy évad készült belőle, aztán elkaszálták, ezért úgy döntöttem, valamikor belevágok és végignézem; ez az idei nyáron következett be. Az elején szinte mindegyik résznél pár perc alatt rájöttem, hogy a tv-ben már láttam, ennek ellenére előfordult, hogy találtam bennük új részleteket, amiknek anno nem szenteltem akkora figyelmet. Az évad második felétől végre jöttek még nem látott epizódok, és mindig izgatottan vártam a Henryről kiderülő újabb infókat, valamint a titokzatos telefonáló aktuális cselekedeteit, sőt az ő múltjának aprócska részleteire is nagyon kíváncsi voltam. Alapvetően elmondható, hogy kettejük történetszála sokkal jobban érdekelt, mint a nyomozások; volt, hogy simán rájöttem, ki az elkövető és párszor logikai következetlenségek bújtak meg a bűnügyek felderítésének módszereiben. Henry az elmúlt 200 évben szerzett tapasztalatai, illetve orvosi végzettségének köszönhetően rendszeresen hasznos tanácsadónak bizonyult a gyilkosok megtalálásában. Az emlékei szintén nagy szerepet játszottak, amelyekben sokszor felbukkant Abigail, a nagy szerelem, akivel a második világháború után találkozott, de számtalan más korban és helyszínen láthattuk őt: Párizsban, a húszas években, New Yorkban a múlt század elején, vagy épp Londonban, a Hasfelmetsző Jack-gyilkosságok idején. Ezek rendszerint valamilyen módon kapcsolódtak az éppen folyó bűnügyi vizsgálathoz (utóbbit például valaki megpróbálta tökéletesen leutánozni), és számomra mindig nagyon izgalmas volt megfigyelni a párhuzamokat, meg persze azt is imádtam, hogy különböző időkbe utazhattunk el Henry emlékei által. Habár a halhatatlanná válására nem kaptunk kielégítő magyarázatot, legalább láthattuk részletesen, mi történt pontosan azon az ominózus estén, valamint az is kiderült (ami szintén nagyon érdekelt), hogy Abigail miként tudta meg Henry titkát. A rejtélyes telefonáló, aki Adamnek hívatta magát, s alaposan megváratott, mire felfedte az arcát, talán még Henrynél is jobban érdekelt, mivel hosszabb ideje volt halhatatlan, és a tettei alapján elég kiszámíthatatlannak tűnt. Annyira vártam róla is valami információt, de összességében alig tudtunk meg valamit az eltelt évszázadairól, s ez miatt csalódott is vagyok. Oké, értem, hogy az esetleges folytatás okán nem akartak egyből mindent elmondani vele kapcsolatban, de azért az ő múltja is kaphatott volna nagyobb szerepet. A hatásvadász belépőit is untam egy idő után, sőt, az évad végére úgy éreztem, nem igazán tudták, mit akarnak csinálni a szereplővel, egyre zavarosabb és szélsőségesebb lett, az évadzáróban tanúsított viselkedését pedig egyáltalán nem értettem. Nagy kár, mert érezhetően sok minden volt ebben a figurában, amit nem hoztak ki belőle. A többi szereplőről szólva mindnyájan érdekes, könnyen megkedvelhető karakterek voltak: Abe, aki régiségüzletet működtetett Henryvel, kedves és figyelmes öregúr volt, és alkalomadtán nagy nőcsábász tudott lenni; Lucas, Henry halottkém-asszisztense szolgáltatta a legtöbb humoros pillanatot, és imádtam az állandó dumáját, valamint a popkulturális utalásait, amiket persze Henry rendszerint nem értett; Martinez nyomozó és Henry között remekül működött a kémia, bár nekem néha elég ügyetlennek tűnt a nő Henry következtetési képességei mellett. A főszereplő tökéletes volt: sármos, elegáns brit úriember, akit persze hogy egy sármos, brit színész keltett életre. A régimódisága, a mai világgal kapcsolatos idegenkedő hozzáállása vicces, de helyenként megható pillanatokat is rejtegetett magában. Az Abigaillel átélt love storyjukat az elejétől fogva imádtam, külön tetszett, hogy szenteltek egy epizódot a nő eltűnése utáni nyomozásnak. Mivel egy évadról van szó, nem olyan nehéz felidéznem a kedvenc részeimet, mint mondjuk egy hét évados sorozatnál, ahol azért nehezebb visszaemlékezni, pontosan melyik epizódban történet ez vagy az. Egyrészt ott volt a hatodik a sorozatgyilkosos sztorival (ez inspirált a Gyilkosok ideje elolvasásában), a kilencedik a zenei téma miatt, a tizenegyedik, amiben Adam elég nagy banzájt kavart Henrynek, a tizennegyedik a holokauszt és a második világháború felemlegetése kapcsán, és a huszonegyedik az Abigailes történet miatt. Az évadzáróval kapcsolatban vegyesek az érzéseim. Az mindenképpen tetszett, hogy meglepett, és nem éppen úgy fejeződött be, ahogy én azt előzőleg feltételeztem. Mint már említettem, Adam tettein nem igazán tudtam kiigazodni, a lezárásban viszont jó volt, hogy nem tűnt teljesen befejezettnek (akkor még valószínűleg reménykedtek benne, hogy kapnak második évados berendelést).
Összefoglalóan azt mondhatom, rövidsége ellenére kellemes időtöltés lehet a Mindörökké című sorozat megtekintése, amit az izgalmas alaptörténete és a jól kitalált szereplői tesznek érdekessé, de a nyomozások iránt érdeklődők is jól szórakozhatnak. Én a magam részéről egy egyszer nézhetős, de nem túl emlékezetes sorozatnak tartom, aminek ha készült volna több évada, akkor valószínűleg nem kezdtem volna bele, mivel hosszú távon nem kötöttek volna le a bűnügyek felderítései.


Értékelés: 70%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Henry reakcióit Lucas dumáira.
  - Abe és Henry kapcsolatát.
  - Henry visszaemlékezéseit.
  - Az Abigailes jeleneteket.
  - Adam random és néha egészen virtuóz feltűnéseit.


Mindörökké /Forever/ (2014-2015)
színes, feliratos, 43 perc
Rendező: Brad Anderson, John T. Kretchmer, Zetna Fuentes, Peter Lauer, David Warren, stb.
Szereplők: Ioan Gruffudd, Alana De La Garza, Joel David Moore, Donnie Keshawarz, Lorraine Toussaint, Judd Hirsch, Mackenzie Mauzy, Burn Gorman

Filmkritika: Éjszakai ragadozók

Augusztusban nem készült filmes témájú bejegyzés, mert nem volt olyan mozifilm, ami érdekelt volna, illetve a tv-ben, laptopon megtekintett filmek között se találtam olyat, amiről tudtam volna írni (rövidke értékelések persze születtek a snitt.hu oldalra, de az nem ugyanaz). Ezért úgy döntöttem, hogy a szeptembert egy film megnézésével és értékelésével indítom, amely alkotás jó ideje birizgálta már a kíváncsiságomat.
A történetről röviden: Susan egy művészeti galéria vezetője, aki sármos és szintén művészetben utazó férjével él, ám mégsem érzi magát kiegyensúlyozottnak és boldognak. Egyik nap küldeményt kap exférjétől, aki arra kéri, olvassa el kiadásra váró regényét. A könyv hatására Susan visszaemlékezik múltbeli döntéseire, miközben az olvasottak is behálózzák gondolatait…
2016-ban hatalmas sikere volt ennek a filmnek, sokan az év egyik legjobbjának és nagy Oscar-esélyesnek tartották, a színészi alakítások mellett a történetvezetést és a rendezést dicsérték (végül egy jelölést kapott, de abból sem lett díj; nyert viszont Golden Globe-ot Legjobb férfi mellékszereplő kategóriában). Ennek a pozitív hype-nak köszönhetően vettem fel a várólistámra, és ahogy már mondtam, nagyon vártam, hogy sort keríthessek rá. Aztán amikor tegnap elkezdtem nézni, megijedtem és elbizonytalanodtam. Azon tűnődtem, vajon bennem van a hiba, esetleg nincs meg hozzá a megfelelő hangulatom, mert nem láttam többet, mint egy szép, de üres filmet. Szerencsére ez a kezdeti fennakadás a cselekmény kibontakozása után eltűnt. Remek megoldás volt Susan jelenének és a könyv sztorijának párhuzamos elbeszélése, amelyek közé néha flashbackek is beékelődtek. Egyrészt folyamatos feszültségben vártuk, vajon merre halad tovább a könyv története, másrészt pedig megtudhattuk Susan és Edward, az exférj közös múltjának bizonyos részleteit. Érdekes volt figyelni Susant visszaemlékezés és olvasás közben, megismerni őt, a problémáit, az önmarcangolását, a boldogtalanságát, bár őszintén szólva, én nem jöttem rá még a film végére sem, hogy tulajdonképpen mitől lett ilyen ember. Az Éjszakai ragadozók című kötet cselekménye brutális és elszomorító volt egyben, Tony igazságkeresése, a családja ügyében nyomozó rendőr elhivatottsága és a befejezésében rejlő szimbolika tetszett, bár néha nagyon szikár és minimalista volt a történetmesélés. Ami a film végét illeti, elgondolkodtató volt, viszont nekem kicsit lezáratlannak tűnt, olyan „túl gyorsan lett vége”-érzést hagyott maga után. Beszéljünk egy kicsit a film egyéb erényeiről! Az ötletes beállításoknak, a szép ruháknak köszönhetően csodálatosan nézett ki a látványvilág (mondjuk utóbbi nem volt akkora meglepetés, mivel a rendező „főállásban” elismert divattervező), csak ámultam egy-egy jelenet kidolgozottságán, tűpontos megtervezettségén, amelyek néha olyan benyomást keltettek, mintha festmények lennének. És elérkeztünk a legfontosabb ponthoz: a színészekhez, ugyanis meg vagyok győződve róla, hogy ha nem egy ilyen hihetetlenül erős és színvonalas szereplőgárda állt volna rendelkezésre, akkor feleannyira se tetszett volna a film (még így is kellett némi idő, hogy belerázódjak). Amy Adams gyönyörű nő, ez kőbe vésett tény, mindegyik ruhában úgy nézett ki, mint egy élő műalkotás, de emellett olyan kiváló színész, amit egyszerűen nem tudok szavakkal leírni. A film nagy részében olvasott és eltűnődve nézett a semmibe, mégis mindig le tudtad olvasni az arcáról az érzelmeket és a fejében zakatoló gondolatokat. Voltak jelenetek, amikor csak ültem és csodáltam a szépségét és a tehetségét. Az exférjet, illetve a könyv főszereplőjét is megszemélyesítő Jake Gyllenhaalt hasonlóan frenetikus színésznek tartom, és ő sem okozott csalódást. Az Adamsszel közös jelenetekben hozta az egyszerű, de szerethető romantikust, Tonyként pedig nagyszerűen mutatta be a gyászoló és bosszúra szomjazó családapát. A nyomozónál voltam úgy, hogy eleinte idegenkedtem tőle, de amikor kiderült, hogy bármire képes azért, hogy elkaphassa a tetteseket, akkor kissé megváltozott a róla kialakult véleményem. A három tettes közül Ray kapott nagyobb szerepet, és atyaég, mit művelt ebben a szerepben Aaron Taylor-Johnson! Visszataszító és kegyetlen figura volt, alkalmanként azonban nem tudtam nem nevetni rajta, és volt valami figyelemreméltó a világhoz való különc hozzáállásában. A kisebb mellékszerepekben olyan színészeket láthattunk meg és ámulhattunk el rajtuk, mint Armie Hammer, Jena Malone vagy Michael Sheen.
Összefoglalóan azt mondhatom, alapvetően tetszett a film, bár korántsem nyűgözött le annyira, mint vártam; lehetséges, hogy túlságosan beleéltem magam a sok pozitív kritikába, és valami hatalmas dobásra számítottam. Az Éjszakai ragadozók egy érdekes megoldásokkal, tökéletes látványvilággal és jó érzékkel összeválogatott színészgárdával rendelkező, korrektül megrendezett film, számomra azonban hiányzott belőle az a plusz, amitől azt mondhattam volna rá, hogy rendkívüli alkotás. Ettől függetlenül ajánlom megtekintésre, mert számtalan pozitív és érdekes részlete van, amikre érdemes odafigyelni (igaz, azt még most sem értem, hogy mire volt jó a kezdőjelenetben meztelenül táncoló duci hölgyekkel sokkolni a nézőt).


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A látványvilágot.
  - A Hastings-család éjszakai megtámadását.
  - Edward és Susan közös jeleneteit.
  - Amy Adamset. Mondjuk az Oscar-bizottság is jobban figyelhetne rá, mert már hosszú évek óta megérdemelné azt a szobrocskát.


Éjszakai ragadozók (Nocturnal Animals)
színes, feliratos, 116 perc
Rendező: Tom Ford
Szereplők: Amy Adams, Jake Gyllenhaal, Michael Shannon, Aaron Taylor-Johnson, Laura Linney, Jena Malone, Michael Sheen, Armie Hammer, Isla Fisher, Ellie Bamber