Könyvkritika: Peter Marshall - Tombol a hold

Ez a könyv pár éve került a várólistámra, és már akkor is volt egy olyan homályos gondolatom vele kapcsolatban, hogy én ezt olvastam régebben. Most, a tényleges elolvasás után teljesen biztos vagyok ebben, úgyhogy így lett belőle egy előre nem tervezett, útközben kialakult újraolvasás.
A történetről röviden: Rendhagyó szerelmi történet ez a hatvanas évek Angliájában két, különböző osztályból származó fiatalról, akik normális körülmények között valószínűleg sosem találkoztak volna, egy betegség azonban közös tető alá sodorta őket…
Mint általában mindig, ezúttal is azzal indítok, hogy röviden elmesélem a könyvvel való első megismerkedésemet. A gimi első két évében olyan magyartanárunk volt, aki a kötelező tananyag mellett szerette felhívni a figyelmünket egyéb, a tanrendben nem szereplő művekre. Ezt olyan formában tette, hogy felolvasott az éppen ajánlásra kiválasztott kötetből. A Tombol a holdból sikerült egy olyan idézetet választania, ami a főszereplő fiúról szólt, s mivel a külső leírása hasonlított ahhoz a fiúhoz, akibe akkoriban „szerelmes voltam” (azért az idézőjel, mert sose beszélgettünk, csak távolról, plátóian rajongtam érte), ezért amint időm engedte, rohantam a könyvtárba, hogy kikölcsönözhessem. Mai ésszel természetesen butuska fruskának látom akkori énemet, amiért ilyen egyszerű ok miatt kezdett bele egy könyv elolvasásába, de hát fiatalság, bolondság… Főleg, hogy manapság, húszas éveim közepén ugyanígy elő szokott ez fordulni velem, akár könyvnél, akár filmnél. Mindenesetre nem nyűgözött le nagyon a történet, lévén egyáltalán nem arra számítottam, amit végül kaptam. Az azóta eltelt időben úgy érzem, tettem szert némi tudásra, és ebből kifolyólag kicsit jobban értettem bizonyos aspektusait a sztorinak. Igaz, elsősorban a filmtörténeti tanulmányaiból nyúltam a könyv megértéséhez szükséges ismereteimet, ugyanis gimnáziumban abszolút nem, de az egyetem magyar szakán sem sikerült olyan kurzussal összefutnom, ami a hatvanas évek angol irodalmát tárgyalta volna (nem azt állítom, hogy nem volt, csupán azt, hogy én nem jártam ilyenre, mivel valószínűleg ütközött egyéb órákkal). Tehát, amit a brit filmes újhullámmal kapcsolatban tanultam, a háború után felnövekvő fiatal generációról, akik keresik a helyüket a világban, mindenáron meg akarják valósítani önmagukat, de útkeresésük közben egyértelműen lázadnak mindenféle társadalmi konvenció ellen, ráadásul a szereplők többsége a munkásosztályból kerül ki, nos, ezeket mind rá lehet vonatkoztatni Peter Marshall regényére. Van itt egy bányavárosban éldegélő srác, aki nem szereti különösebben az iskolát, még az érettségit sem teszi le, azonban így is sikerül bejutnia a helyi laphoz újságírónak. Túlburjánzó, érdekes gondolatai mellett a lakóhelyéről, a nyomornegyed düledező házairól, az ottani emberek életéről is képet kaphatunk, sokat beszél az emlékekről, amik ehhez a nem túl szép, számára mégis sokat jelentő helyhez kötik. A történet másik főszereplője, Annette az előbb leírtak tökéletes ellentéte: remek környéken él, apja orvos, s ő maga is orvosnak készül… mivel az apja azt akarja. Eleinte külön-külön részekben követhetjük kettejük életének folyását, s már ezekben a fejezetekben sok minden kiderül a társadalmi elkülönülésről, a család fiatalokra gyakorolt hatásáról és a kitörésre vágyó gyerekekről. Majd szép lassan begyűrűzik a cselekménybe a váratlan fordulat, s láthatjuk, a két család, valamint a két gyerek miként próbál megbirkózni a kialakult helyzettel. Megmondom őszintén, nekem egy kicsit hiányosnak tűnt a második rész, azt vártam, hangsúlyosabban lesz jelen, hogy Bruce és Annette miket gondolnak, hogyan viszonyulnak a váratlan szituációhoz. Később ezt úgy magyaráztam, hogy magukban eldöntötték, elfogadják ezt, és nem keseregnek miatta, helyette inkább igyekeznek a legtöbbet kihozni belőle. És gyakorlatilag ekkor találkoztak, s ezáltal egymást is bátoríthatták. Itt indult el az igazi lázadás a rokkantak otthonának begyöpösödött gondolkodású vezetői és bentlakói ellen. Ami engem nagyon meglepett, az a sztorit körüllengő vallásellenesség volt. Főleg az egyház által fenntartott otthonban tartózkodás során került elő számtalan alkalommal, hogy van-e Isten, vagy sem, ha igen, akkor sem úgy létezik, ahogy az egyház sulykolja az emberekbe, meg egyébként is, miért kell állandóan hálát adniuk és meghunyászkodniuk csak azért, mert rokkantak, miért kell azt csinálniuk, amit az otthon előír nekik, miért ne lehetnének saját gondolataik, elképzeléseik és miért ne élhetnék a maguk kis önálló életét?  Talán ez volt a legérdekesebb része az egész könyvnek, a két fiatal tiszta, őszinte, mindennel szembemenő szerelme, amelyet két emberen kívül senki nem tartott elfogadhatónak, s ők mindezek ellenére boldogan tervezgették a jövőt, és hittek benne, hogy élhetnek teljes értékű életet. Hogy ezt végül sikerült-e elérniük, azt nem árulom el, ha már botor módon gyakorlatilag az egész elbeszélést elmondtam, legalább ezt titokban hagyom, bár úgy gondolom, attól, hogy valaki a könyv elolvasása előtt kattint rá erre a bejegyzésra, attól még elolvashatja a könyvet is, és kialakíthatja a saját gondolatát a felvetett kérdésekkel, értelmezésekkel kapcsolatban.
Ami engem illet, bizonyos részei tetszettek a könyvnek, elsősorban a szerelmi szál, illetve annak a háttere, valamint az atmoszférateremtő leírások helyekről, érzésekről, hangulatokról. A hosszas filozofálgatások azonban néha fárasztottak, én az a típusú egyszerű olvasó vagyok, aki nagy mennyiségben nem igazán kedveli az eszmefuttatásokat.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az osztott elbeszélésmódot.
  - A kis epizódot Gareth-tel.
  - Bruce és Annette érzékeny egymásra találását.
  - A mindig segítőkész házaspárt, Sarah-t és Sidet.