A történetről röviden: Mikael Blomkvist gazdasági újságírót egy vesztes sajtóper után egy meglehetősen rejtélyes üggyel keresik meg: Henrik Vanger, az idős milliárdos legkedvesebb unokahúga, Harriet negyven évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt, s Henrik biztos benne, hogy a lányt meggyilkolták, ráadásul szerinte a családtagok között kell lennie a bűnösnek. Mikael vonakodva bár, de elfogadja a megbízást, ám kutakodásai végül hátborzongató felfedezésekbe torkollnak, melyekben nagy segítségére van egy titokzatos, tetovált hacker, Lisbeth Salander…
Amikor először hallottam erről a sorozatról, még csupán
három kötetet számlált, azóta viszont újabb három könyvvel bővült, amiket
azonban már egy másik személy írt meg tiszteletben tartva az író szellemiségét,
Stieg Larsson ugyanis jelen könyv első megjelenése után nem sokkal tragikus
hirtelenséggel elhunyt (az eredeti trilógia további két részével azonban
addigra már elkészült, csak a kiadás váratott magára). Mivel alapvetően
érdekesnek találtam az eredeti trilógiát, az íróváltástól függetlenül a
folyamatosan megjelenő folytatásokat is szorgosan pakoltam a várólistámra, s
félig-meddig ennek is köszönhetően döntöttem úgy, hogy emlékeim felfrissítése
céljából újra nekivágok az első három könyvnek, aztán a tervek szerint jövőre
jönnének David Lagercrantz irományai. A
tetovált lányban elsősorban a krimiszál érdekelt, azonban útközben a sok
szálon futó, sok témát érintő történet egyéb részleteire is felfigyeltem. Azt
már az elején szeretném leszögezni, hogy a pénzügyi spekulációk, a gazdasági
újságírás egyáltalán nem tartoznak az érdeklődési körömbe, úgyhogy a könyv
elejének és végének olvasásánál néha azt éreztem, hogy vagy elalszom a könyv
fölött, vagy irgalmatlan fejfájás fog rám törni a sok szakmai blablától.
Amennyire tőlem telt, igyekeztem megérteni a Wennerström-ügy történéseit, de
igazából csak az író felkészültségét és hozzáértését tudom dicsérni ezzel
kapcsolatban, mert a részletes, hosszan levezetett dialógusokból,
magyarázatokból, amelyek bemutatták, miként kezdődött az ügy, egyértelműen
látszott, hogy Larsson mindent tud a gazdasági újságírásról, annak
fontosságáról, ugyanakkor a szakma nehézségeit sem hallgatta el. Azt sem tartom
kizártnak, hogy Mikael tulajdonképpen az ő könyvbeli alteregója; nem sokat
tudok az író életéről, viszont a fülszövegben olvasottak alapján simán el tudom
képzelni, hogy olyan kitartó, vehemens és intelligens újságíró volt, mint
amilyen a könyv férfi főszereplője. Térjünk is rá inkább a gyilkosság utáni
nyomozásra, amihez nem mondom, hogy jobban értek, mint a vállalatigazgatók sikkasztásaihoz,
de talán egy fokkal könnyebben megértem az összefüggéseket, indokokat. Henrik
Vanger, az idősödő milliárdos negyven éve próbál rájönni, mi történt
unokahúgával, Harriettel 1966. szeptember 22.-én. A lányt ugyanis ezen a napon
látták utoljára a Vanger-család rezidenciájának számító Hedeby-szigeten, s a
családtagok közötti ellenségeskedések, széthúzások miatt Henrik meg van róla
győződve, hogy az aznapra összehívott családi vacsorán résztvevők egyike
ölhette meg Harrietet. Az idős úr olyannyira megszállottjává vált az ügynek,
hogy az eltelt évtizedek alatt megszerezte az ügy rendőrségi aktáit, számtalan
fényképet, saját megjegyzéseket halmozott fel, melyekkel aprólékosan
dokumentálta az ominózus nap eseményeit, a szigeten lévők aznapi cselekedeteit,
így Mikaelnek temérdek anyag állt rendelkezésére. Habár eleinte egyáltalán nem
volt biztos, hogy talál valamit, a Vanger-család történelmében való elmélyülés
egyszerre volt érdekes és elborzasztó, főleg amikor fény derült némely felmenők
fanatikus náci múltjára. Mivel engem érdekel ez a téma, ezek a részek abszolút
lekötötték a figyelmemet, igaz, később kissé furcsálltam, hogy ennek végül nem
lett különösebb hatása a nyomozásra. Elképzelhető, hogy ez csupán egy elterelő
hadművelet volt az író részéről, vagy szimplán úgy gondolta, inkább elkerüli
azt a klisét, hogy a nácizmusból eredő kegyetlenségre vezeti vissza az okokat.
Helyette egy nagyon erős feminista irányba kormányozta el a sztorit, amihez
Lisbeth Salander személye is hozzájárult, de róla majd később. A
Harriet-rejtély felfejtése közben Blomkvist egy borzalmas gyilkosságsorozat
nyomaira bukkant, méghozzá a Harriet jegyzetfüzetében talált titokzatos név- és
számsorozatok segítségével. Lisbeth gyakorlatilag ekkor kapcsolódott be a
nyomozásba, előtte párhuzamosan követtük az ő életét és mindennapjait, valamint
Mikael munkáját, innentől azonban társakként próbálták megoldani a
gyilkosságokat és azt a kérdést, hogy ezek hogyan kapcsolódhatnak Harriethez,
illetve az ő meggyilkolásához. A számsorozatok rejtélye brutális, olykor véres
részleteket tartalmazott, ami eléggé megterhelő és sötét olvasmányélmény volt.
Az áldozatok mind nők voltak, s a cselekmény folyamán az élő szereplők közül is
nem egyről kiderült, hogy élt már bántalmazó kapcsolatban, vagy szenvedett már
el akár szexuális jellegű bántalmazást is férfiaktól, vagyis a könyv egy éles kiáltvány
volt a nők elleni erőszakról, annak minden negatív részletével,
problematikájával együtt, ugyanakkor némi megelégedést kínált az a tény, hogy
jó pár női karakter a maga módján sikeresen szállt szembe az őket elnyomó
férfiakkal. A könyvben végigvonuló erős kritika - legyen szó nők bántalmazásáról vagy pénzemberek piszkos ügyeiről - kidolgozottsága,
megdöbbentő őszintesége és megrázó valóságossága teljes mértékben megfogott,
még a nehezen értelmezhető részek ellenére is. Ami viszont egy kicsit levett
ezek értékéből, azok a nyomozáshoz köthető apróságok voltak, amikről nem
állítom, hogy nem történhetnek meg, engem azonban eléggé zavartak. Az egész
fényképvadászat, úgy, ahogy volt, hiteltelennek és légből kapottnak tűnt, az
sem tetszett, bár jó, tegyük fel, hogy szerencsés véletlen, hogy Lisbeth az
első netes kereséskor rögtön talált cikkeket, amik kapcsolódhattak az egyik
névhez Harriet listájában, és számomra az is erőltetettnek hatott, ahogy
kikövetkeztették, mi is történt valójában Harriettel.
A rétegzett, többféle témát körüljáró elbeszélés mellett az
író a szereplőit sem hanyagolta el, ők is sokszínű, izgalmas, esetleg rejtélyes
egyének voltak, akik közül számomra egyértelműen kiemelkedett Lisbeth Salander.
A róla megtudott információk, a történet során átélt események alapján
legszívesebben azonnal megismerkedtem volna ezzel a lánnyal, s szerettem volna
valahogyan kiérdemelni a bizalmát és biztosítani róla, hogy hozzám bármikor
fordulhat segítségért. Azonban arra is rájöttem, hogy egyáltalán nem biztos,
hogy képes lettem volna teljesen megérteni őt, pláne igazi segítséget nyújtani neki,
főleg annak tükrében, hogy bizonyos helyzetekben sokkal jobban feltalálta
magát, mint ahogy én tettem volna és öntörvényű, néha illegális, mégis
kielégítő és frappáns módon ártalmatlanított gonosz embereket. Nagyon bonyolult
és összetett személyiség, s kíváncsian várom, hogy bővebb betekintést kapjunk a
múltjába (mivel már alig emlékszem a korábbi olvasásból, hogy pontosan mi is az
ő komplett sztorija). A hackervilág megint csak egy olyan dolog számomra, amit
egyáltalán nem értek és nem ismerek, Lisbeth titkos netes kapcsolatait,
kutatásait, tetteit érdekes volt követni, s igaz, hogy ő az esetek nagy
részében jóra használta tudását, én azért eléggé elkezdtem aggódni a saját
e-mailfiókom, netes dolgaim és laptopom védelme miatt (nem mintha bármilyen illegális
tevékenységet folytatnék, de azért magánszféra meg magánélet meg
magántulajdon…). Mikael kevésbé érdekelt, bár az elkötelezettsége, az
intelligenciája, az igazságérzete, az együttérzése mind olyan tulajdonságai
voltak, amiért könnyen megkedveltem. Lisbeth-tel remek párost alkottak, egy
élmény volt olvasni a beszélgetéseiket, már alig várom, hogy ismét együtt
nyomozgassanak. A férfi kapcsán szeretnék visszacsatolni kicsit az
újságíráshoz: mint mondtam, a gazdasági újságírás teljesen hidegen hagy, sőt az
egész újságírás témakörben engem a kritikaírás érdekel és foglalkoztat
leginkább, viszont az nagyon tetszett, ahogy a nyomozással összefüggésben
bepillanthattunk abba, miként gondolkozik, következtet egy újságíró, nem
beszélve a Millennium szerkesztőségéről, ahol láthattuk, milyen főbb tagokból
áll, hogyan működik egy újság, s mennyi mindenre kell figyelni egy-egy lapszám
szerkesztésénél.
Összességében nézve kissé nehézkes, mégis érdekes élmény
volt ez az újraolvasás. A krimiszál egész jó volt, fenntartotta a feszültséget
a szükséges pillanatokban, a feminista üzenet nagyon tetszett, akárcsak Lisbeth
kidolgozott és rejtélyes jelleme, s ugyan a gazdasági részeknél értetlenkedve
csóváltam a fejem, legalább az újságírásról tanultam egy-két új dolgot. Ha egy
szövevényes krimire vágysz, ahol nemcsak a nyomozás van a középpontban, s nem
okoz gondot, hogy helyenként alaposan meg kell birkóznod a szöveggel, hogy
megértsd, mi folyik éppen, akkor bátran ajánlom figyelmedbe e könyvet.
Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A Vanger-családfát és a sziget térképét. Nagy segítség a történetben való eligazodáshoz.
- A fejezetek előtt felsorolt statisztikai adatokat. Elszomorítóak.
- A Harriet jegyzetfüzetében lévő nevek és számsorozatok rejtélyének megoldását.
- Lisbeth feliratos pólóit.
- Lisbeth beszólásait és badass pillanatait.
- A Harriet-ügy megoldását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése