Könyvkritika: Kody Keplinger - The DUFF - A pótkerék

Idei első olvasmányomra egy Vörös Pöttyös könyv hátulján lévő, rengeteg könyvet felsoroló ajánlóban figyeltem fel, s ifjúsági története mellett az vonzott még hozzá, hogy a főszereplőt ugyanúgy hívják, mint engem.
A történetről röviden: Bianca Piper egy cinikus lány, akinek mindenről megvan a véleménye: utálja a középiskolát, hányingert kap a romantikus filmektől, hazugságnak tartja a középiskolás szerelmeket és nem mellesleg, ki nem állhatja a suli szoknyavadászát, Wesley Rush-t. Ez a gyűlölet csak fokozódik, amikor a fiú DUFFnak szólítja, ám magánéleti problémái miatt egyszer csak azon kapja magát, hogy megcsókolja a fiút, s mivel ez átmenetileg képes elfeledtetni gondjait, beleveti magát egy titkos viszonyba Wesley-vel, csakhogy nem számol az érzelmi következményekkel…
Mint említettem, egyből felfigyeltem erre a könyvre a főszereplő neve láttán, mivel nem sűrűn fordult elő velem eddig, hogy összeakadtam volna a saját nevemmel egy könyvben. Amikor kicsi voltam, még viszonylag ritkaságnak számított, miután pedig megtanultam olvasni, egy ideig nem érdekelt különösebben, hogy felbukkan-e a nevem valamelyik olvasmányomban, de nem is futottam össze vele kb. egyszer sem. Ennek természetesen nem kell semmi különösebb jelentőséget tulajdonítani, és azzal is tisztában vagyok, hogy biztos vannak ilyen nevű szereplők jó pár könyvben, csak esetleg nekem nem terjed ki arra a műfajra az érdeklődésem. A lényeg az, hogy a név mellett a leírásokban is kicsit magamra ismertem, szóval kissé egoistán fogalmazva, azt gondoltam, ez a könyv nem csak nekem, hanem rólam is szólhat. Igaz, hogy már kinőttem a benne megjelenített korból, de visszagondolva a gimis éveimre, egyértelműen rám lehetett volna sütni a DUFF szót, bár a könyv egyik nagy erénye, hogy rámutat arra, e mozaikszó értelmezése teljesen relatív. A rövidítés egyébként a Designated Ugly Fat Friend kijelentést rejti, ami szabad fordításban annyit tesz: Ügyeletes Ronda Dagi Barátnő, s Wesley szerint ez azokra a lányokra értendő, akik a baráti körben csak arra jók, hogy a csapat szebb tagjait levadászni kívánó srácok beszélgetést imitáljanak velük, ezzel meghódítva a valójában kiszemelt lányokat, hiszen milyen megható és cuki, ha egy srác a csúnyácska, magának való barátunkkal cseverészik. Az emberek felcímkézése, beskatulyázása végigkíséri egész életünket, de a középiskola az a helyszín, ahol ez a legtöbbször és legnyilvánvalóbban jelenik meg. Keplinger története is főleg erről szól, elsősorban a lányok szemszögéből nézve, mert főleg ők azok, akik egymást is előszeretettel ítélik meg pletykák vagy csak szimpla irigység miatt, ugyanakkor érzelmileg is sokkal sérülékenyebbek, s ha a külvilág felé el is intézik azzal, hogy őket nem érdekli, milyen véleményt alakítanak ki róluk iskolatársaik, valójában igenis sokat rágódnak rajta, nem beszélve az ebből fakadó önbizalomhiányról. Bianca sem különbözik ezektől a lányoktól: habár ő nem tartozik a népszerűek közé, így nincs is annyit reflektorfényben, hogy sok pletyka és kibeszélés tárgya legyen, az irigységből, a kicsi önbecsülésből adódóan ő is elítéli a srácokra folyamatosan ráakaszkodó lányokat, még a saját barátnőiről is megvan a véleménye, amiért képesek minden pénteken kiöltözni és a táncparketten produkálni magukat, hogy felhívják magukra a fiúk figyelmét. Hiába állítja, neki ilyesmire nincs szüksége, a szerelmet sem keresi, nem érdekli, mit gondolnak róla mások, amiért csak a gardedám szerepét tölti be, Wesley ominózus kijelentése után mégis elkezdi megkérdőjelezni önmagát, a kinézetét, s rengeteget töpreng azon, mások milyennek látják őt. Ebből a folyamatos gondolatörvényből, illetve az otthon kialakuló válási drámából keres kiutat, s érdekes módon az általa legjobban gyűlölt Wesley bizonyul a megfelelő gyógyszernek. Ez volt az első pont, ami nekem nem tetszett a sztoriban: igen, ott volt a fülszövegben, szóval számítani lehetett rá, de talán a beállítottságom miatt volt, hogy egyáltalán nem tudtam megérteni a lány döntését. Talán egyfajta titkos bosszú akart lenni Wesley irányába, hogy mivel mélyen megsértette, ezért cserébe ő a végletekig kihasználja, mert hát milyen ironikus, hogy rondának titulált, mégis gond nélkül beenged az ágyába? Elképzelhető, ettől függetlenül ez a rész nem nyűgözött le különösebben, még úgy sem, hogy Bianca és Wesley évődésein kifejezetten jókat szórakoztam, sőt a komolyabb beszélgetéseiket sem éreztem erőltetettnek. Az idővel kialakult szerelmi háromszög másik fiútagját, Tobyt is imádtam a maga giccsesen überkedves módján, s attól függetlenül, hogy egy percig sem volt kérdés, Bianca végül kit választ, kettejük romantikázásait is szerettem, mivel én is hasonló típusú srácokhoz vonzódom (a fiktív történetek területén azonban sokszor a rosszfiúkat részesítem előnyben, khm, khm… :DD). A másik pont, ami véleményem szerint gyengéje volt a cselekményvezetésnek (bár mondhatjuk, hogy szükséges volt, mert így nézhettük végig, ahogy főhősünk rádöbben a hibáira, a rossz hozzáállására), az a lány alkalmanként hihetetlenül idegesítő viselkedése volt. Folyton kritizálta a barátnőit, ezért eleinte nem is értettem, hogy akkor tulajdonképpen miért van velük, aztán szerencsére idővel megtudhattuk, hogy igenis szoros kapcsolat köti őket össze, a barátságuk kialakulásáról szóló visszaemlékezések is szépek voltak; aztán ott volt a középiskoláról, a romantikáról való cinikus gondolkodásmódja, amit egyrészt meg tudtam érteni, másrészt viszont rettentően zavart, hogy állandóan szidott és lehordott mindent. Nem mondom, én se vagyok egy szent, régebben és mostanában is előfordul, hogy teszek hasonlóan idegesítő megjegyzéseket, de azért van egy határ. Druszám úgy tűnt, azt a határt már rég ledózerolta és elszabadult tank módjára ontotta magából a kritikát. Dicséretes dolog, ha valakinek van véleménye, ami az esetek többségében értelmes is, ennek ellenére lehetett volna ezt visszafogottabban is. Hm, most ezzel tulajdonképpen én is kritizálom őt, pedig épp az lenne a könyv fő üzenete, hogy legyünk toleránsak másokkal szemben, s persze fogadjuk el önmagunkat is; úgy látszik, nekem még fejlődnöm kell. A családi gondokat illetően szintén azt gondolom, Bianca helytelenül cselekedett, az érvei, hogy miért nem akar a barátainak, pláne a saját édesanyjának szólni az otthoni helyzetről, főleg az utóbbi személlyel kapcsolatban nem állták meg a helyüket. A családnak össze kell tartania és kommunikálnia egymással, úgyhogy szerintem teljesen egyértelmű, hogy az anyukáját mindenképpen értesítenie kellett volna, nem pedig várni, hogy varázsütésre megoldódjanak a dolgok (az már egy másik történet, hogy tényleg eléggé tündérmese módon oldotta fel az író ezt a konfliktust). Mindezen negatívumoktól függetlenül a mondanivalót nagyon értékelem a könyvben, s felemás érzéseim ellenére emiatt is gondolom úgy, hogy érdemes elolvasni, mert az önértékelési zavarral küzdő lányok bátorságot és önbizalmat meríthetnek belőle, a tinédzser korosztály, de akár a náluk idősebbek pedig rájöhetnek, hogy ne mindig a külsőségek alapján ítéljék meg embertársaikat, és sose feledjék, hogy az általuk kritizáltak ugyanolyanok, mint ők, hiszen nekik is lehetnek problémáik, amiket ugyanúgy rejtegetnek, mint ők a sajátjukat. Ó, igen, visszatérve egy mondat erejéig arra, miért is relatív a DUFF szó: te a saját szemszögödből nézve tartod magad kevesebbnek, s látod szebbnek a barátaidat, azonban ez valószínűleg fordítva is igaz, hogy mondjuk, ami szerinted szép bennük, arról ők pont másként vélekednek, és amiatt érzik magukat a csapat DUFFjának. Vagyis senki és mindenki lehet DUFF, s elsőre negatívnak tűnő jelentését sem nehéz pozitívra fordítani: ha körbevesznek a barátaid, akik szeretnek, elfogadnak téged, sőt meglepő módon meglátják benned és ki is hangsúlyozzák azt a szépséget, amit te nem tudsz észrevenni magadban, akkor teljesen felesleges címkéken és skatulyákon gondolkodni és aggódni.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A filmes és könyves utalásokat, párhuzamokat.
  - Bianca és Wesley közös jeleneteit.
  - Bianca és Toby közösen eltöltött Valentin-napját.
  - Wesley levelét.