Ahogy a
legutóbbi bejegyzésemben ígértem, most egy könyves kritikával jelentkezem,
méghozzá a The Raven Boys – A Hollófiúk
című kötet folytatásával. A karácsonyi felhajtás, illetve filmes és sorozatos
elfoglaltságaim miatt csak ma értem a végére az olvasásnak, de nem csak ezek
akadályoztak az olvasásban. Részletek lentebb!
A
történetről röviden: Miután a Ley-vonalat felélesztették, a kis csapat
folytatja a Glendowerrel kapcsolatos kutatást. Azonban mindnyájuk magánéletében
is változások állnak be, s ha mindez nem lenne elég, egy titokzatos fazon tűnik
fel Henriettában, aki egy nagyon értékes dolgot próbál megtalálni…
Jaj, hol is
kezdjem? Annyi minden kavarog bennem ezzel a könyvvel kapcsolatban, hirtelen
nem is tudom, honnan induljak el. Az elején tetszett a könyv, jobban indult,
mint az első rész, viszont hamarosan itt is elhatalmasodott a sok
titokzatoskodás meg rejtvényben beszélés az írónő részéről, ami engem már az
előző alkalommal is rettentően zavart. Valamint most tűnt fel az, hogy a fiúk
bármennyire is egy csapatot alkotnak, és segítik egymást, gondolatban bizony
sokszor kritizálják a másikat. Ez az én szememben eléggé meggyengítette a
barátságukat, s ezért nem is tudtam annyira szeretni őket, és összetartani
velük, mint legutóbb. És ha ez még nem lenne elég, véleményem szerint ezúttal
az írónő rengeteg történést akart beleszuszakolni ebbe a könyvbe, aminek meg is
lett a következménye: számtalan alkalommal csak úgy a semmiből jönnek elő
megoldások, fordulatok, és sok minden történik egyszerre, de maga a főszál
(Glendower megtalálása) semennyit sem halad előre. Tisztában vagyok vele, hogy
egy könyvsorozatban az a lényeg, hogy van egy alapsztori, ami végigvonul a
sorozat összes kötetén, s csak a legvégén értünk meg mindent vele kapcsolatban,
de számomra akkor is nagyon elsikkadt Glendower ebben a részben.
Most térjünk
át a szereplőkre! Ahogy fentebb írtam, mindegyikük életében bekövetkeznek
változások, de ez sem tesz jót minden karakternek. Ronan abszolút főszereplővé
lépett elő, aminek örültem, mivel rájöttem, hogy ő a kedvencem a fiúk közül.
Bonyolult, titkokkal teli lélek, akinek meg kell küzdenie a saját démonaival.
Gansey barátságosabb és egyszerűbb lett, már nem lehet rajta állandóan érezni az
előkelőséget, s a barátaira is jobban odafigyel, mint tette eddig. Blue-t
továbbra sem tudom kedvelni, Adam pedig ellenszenvessé és érthetetlenné vált
számomra. A kevés új karakterről se mondható el sok jó: Szürke (nem, nem fogok
semmilyen A szürke ötven árnyalata-poént
elsütni) figurája elhiteltelenedett a cselekmény végére, és Kavinsky jelenlétét
se tudtam teljes mértékben értelmezni.
Jogosan
tehetitek fel a kérdést: van-e egyáltalán valami, ami tetszett nekem ebben a
könyvben? Nos, a válasz az, hogy van. Tetszett, hogy közelebbről is
megismerhettük Ronant; a szerelemmel kapcsolatos jeleneteket még mindig képes
úgy megírni az írónő, hogy belesajdul a szívem az olvasásukba, mert annyira
gyönyörű a megfogalmazásuk; és sikerült pár igazán jó viccet is beletenni a
sztoriba.
Összefoglalva
a bennem kavargó sok érzelmet, azt kell mondanom, hogy az első rész jobban
elnyerte a tetszésem, mint ez. Sok volt a huzavona, kevés új információt kaptunk,
vannak dolgok, amiket még mindig nem magyaráz meg rendesen az írónő, és úgy
alapvetően semmi nagy izgalmat nem tartogatott az Álomrablók számomra. Ennek ellenére a lezárás, a Glendower iránti
kíváncsiságom (kösz szépen, Gansey, hogy engem is megfertőztél vele!) és Ronan
további szereplése miatt maradok még a sorozat mellett, de erősen ajánlom, hogy
a harmadik kötet tényleg adjon már válaszokat, mert kezdek már türelmetlen
lenni!
Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Ronan álmait.
- Blue és Noah csókját.
- Ronan hollóját, Láncfűrészt. Néha olyan jókat lehet nevetni rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése