Könyvkritika: Cormac McCarthy - Nem vénnek való vidék

Mostanában ismételten rám tört az újraolvasási láz, ugyanis a mai alkalommal megint egy korábban már elolvasott kötet kerül terítékre.
A történetről röviden: A hetvenes, nyolcvanas évek Amerikájában járunk, egészen pontosan a Mexikóval határos Texas államban, ahol egyre nagyobb teret nyer a kábítószer terjesztése és használata. Moss pillanatnyi elhatározásból elemel kétmillió dollárt egy rosszul sikerült drogüzlet helyszínéről, aminek eredményeképpen folyamatosan menekülnie kell az őt üldözők elől, akik mindnyájan a pénzzel teli táskát akarják, de közülük is kitűnik a meglehetősen kegyetlen módszerekkel dolgozó gyilkológép, Chigurh…
A könyv első olvasása során elsősorban az a szabályom vezérelt, hogy egy könyvből készült filmadaptáció megtekintése előtt általában szeretek megismerkedni a nyomtatott verziójával. A Coen-testvérek filmje felkeltette az érdeklődésemet, és tetszett is, amikor megnéztem, most visszagondolva azonban bőven elég lett volna, ha csak a mozgóképpel foglalkozom. A kötetben először a központozás majdnem teljes hiánya (pontok azért vannak, és a dialógusok is elkülöníthetők valamennyire) tűnt fel, ami az elején meg is nehezítette az olvasást. Az egyes cselekedetek aprólékos leírása hasonlóan zavaró volt számomra, egy idő után viszont kezdett tetszeni az a letisztult fogalmazásmód, amivel bemutatta a szereplőket, a helyszíneket és az üldözés különböző mozzanatait. Főleg Chigurh visszafogott, mégis fenyegető hajszája volt rám nagy hatással, mellette Bell seriff fejezetek elején megjelenő filozofikus gondolatait is érdekes volt követni. A dőlt betűvel szedett szövegből a seriff fiatalkoráról és háborús tapasztalatairól is tudomást szerezhettünk, ugyanakkor sokat elmélkedett az amerikai társadalom romlásáról, a vietnami harcok értelméről vagy épp értelmetlenségéről. Seriffi munkája, az állampolgárok iránti elköteleződése szintén szóba került, de arról is beszélt, hogy az elharapózó drogbiznisz, valamint a nyomában járó erőszak és vérfürdő már neki is sok, és hiába próbálja, nem bírja megállítani. Az elbeszéléseiből egy megkeseredett, némiképp csalódott ember portréja rajzolódott ki, és tulajdonképpen ő volt a központi figura ebben a történetben, Moss és a táska csupán erős mellékszálként jelentek meg. Ami ezt a szálat illeti: első olvasáskor, és eleinte most is az volt az érzésem, hogy Moss nem valami nagy koponya, mert már az elejétől tudható, hogy semmi jó nem fog abból származni, ha ellopja a táskát. Jobban belegondolva viszont rájöttem, hogy ő csak egy esendő kisember, aki nincs túlságosan eleresztve pénzügyileg, és ezért az adott pillanatban hozott egy akkor még viszonylag jónak tűnő döntést, aminek persze később alaposan megitta a levét. A feleségét, Carla Jeant sajnáltam nagyon, mert szerintem ő volt az egyetlen, akinek alakulhattak volna szerencsésebben a dolgai.
Helyenként kifejezetten jól állt a könyvnek a szikárság, a leegyszerűsített leírások, a szereplői kidolgozott, érdekes karakterek voltak, néha azonban elvesztem az írásjeleket szinte teljesen hanyagoló szövegben. Habár nem tartom rossznak Cormac McCarthy könyvét, úgy érzem, anno elég lett volna, ha megelégszem a film megnézésével, és nem akarom mindenáron megismerni a könyvváltozatot, ugyanis az író stílusa távol áll az én ízlésemtől (a film nyelve szerintem jóval fogyaszthatóbb volt).


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Chigurh ámokfutását.
  - Carla Jean és Chigurh beszélgetését.
  - A seriff elbeszéléseit, illetve a felesége iránt érzett szerelmét.