Könyvkritika: J. R. R. Tolkien - A babó

Az idei késő tavasz és nyár folyamán újraolvastam A Gyűrűk Ura-trilógiát, amiről be is számoltam három blogbejegyzésben (ezeket sorrendben elolvashatjátok itt, itt és itt). Ezután úgy éreztem, kell egy kis szünet, mielőtt ismét ellátogatok Tolkien világába, és folytatom azon művei elolvasását, amiket ismerek már korábbról. Ma arról a könyvecskéjéről lesz szó, amit bizonyos értelemben a fent említett kötetek előzményének is tekinthetünk, hiszen az Egy Gyűrű, ami központi szerepet tölt be a trilógiában, itt bukkan fel először.
A történetről röviden: Zsákos Bilbó békés hobbitként tengeti napjait otthonában. Egyik nap betoppan hozzá Gandalf, a varázsló és tizenhárom törp, akik arra kérik, csatlakozzon küldetésükhöz, amelynek célja, hogy visszaszerezzék őseik mesés kincsét a gonosz sárkánytól, Smaugtól. Bilbó vonakodva bár, de elfogadja a meghívást, és ekkor még nem sejti, hogy élete legnagyobb kalandjában lesz része…
Némi szöveggondozási panaszkodással indítanék. Habár nem rendelkezem mélyebb ismeretekkel a könyvkiadás rejtélyeiről, ezért nem tudom, pontosan hogyan mennek ezek a dolgok, de rettentő zavaró volt, hogy sok név teljesen másként szerepelt itt, mint A Gyűrűk Urában. Hallottam már olyanról, hogy egy fordítást átdolgoznak, pontosítanak, szerintem ebben az esetben is indokolt lett volna. Teszem hozzá, hogy az általam kikölcsönzött példány 1992-es kiadású, amennyire tudom, azóta megjelentek párszor új köntösben a Tolkien-művek, úgyhogy lehetséges, hogy azoknál végrehajtották a változtatásokat, de véleményem szerint a korábbi kiadásoknál is megtehették volna ugyanezt. Ráadásul a fordító logikáját se tudtam követni: Bilbó nevét, illetve Völgyzugoly megnevezését nem, Gollam nevét viszont lefordította. Jómagam A Gyűrűk Urából ismert neveket fogom használni a bejegyzés során, mert azok ismertebbek. A rövid kitérő után lássuk ezt a kedves kis történetet! Jobban tetszett, mint A Gyűrűk Ura, többek között azért, mert nem kalandozott el annyiszor különféle mondák és versek felé, s az események is gyorsabban zajlottak, és követhetőbbek voltak, mint a trilógia nagyszabású, szerteágazó történetszálai. Sokkal inkább hasonlított egy gyerekmesére, amiben fantasztikus varázslények keverednek érdekes kalandokba, ahonnan aztán ötletes megoldásokkal szabadulnak ki. Szinte láttam magam előtt, ahogy valamikor a jövőben, a gyerekemmel ülök az ágyban, és esti mese gyanánt követjük Bilbót és a törpöket, amint egyik veszélyből a másikba csöppennek. A szöveg is sokkal egyszerűbb, könnyedebb és játékosabb volt, számtalanszor kiszólt az olvasóhoz, sőt illusztrációk is színesítették az elmondottakat. A kalandok során veszélyes és megható pillanat épp úgy akadt, mint vicces és izgalmas. Bilbó főszereplő volta ellenére szép lassan vált igazán fontos szereplővé, ahogy a cselekmény előrehaladtával egyre nagyobb bátorságot és önbizalmat gyűjtött. Megmondom őszintén, Gandalf titokzatossága és random el-, illetve feltűnéseit már a trilógiában sem kedveltem különösebben, ez az érzés itt is megmaradt. A törpöknél zavart, hogy sokan vannak, és ezért nem ismerhettük meg őket behatóbban, a többségük egyetlen tulajdonsággal rendelkezett csupán. Az utazás során jó pár lénnyel találkozhattunk, akik közül Beorn lett az egyik kedvencem, Völgyzugoly rövidke feltűnésének is örültem, mert a trilógiában az a hely, valamint Lothlórien voltak a kedvenc helyeim. A könyv végi csata kissé hamar lezajlott, de ezen se keseregtem sokat, mivel a trilógia második kötetében előforduló háborúskodásokat se nagyon szerettem olvasni.
Összességében aranyos kis történet volt ez egy szeretnivaló főszereplővel, kalandos történettel és lenyűgöző lényekkel. A Gyűrűk Urához képest egy fokkal jobban tetszett, de Tolkien varázsvilága ezúttal sem tudott teljesen magával ragadni.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A törpök és Gandalf váratlan felbukkanását Bilbó házánál.
  - Gollam és Bilbó rejtvényjátékát.
  - Vendégeskedés Beornnál.
  - Szökés a tündéktől.
  - Smaug és Bilbó beszélgetéseit.