A Mementó után most következzék az a film, melynek főszereplői foglalkozásukból adódóan szó szerint a nézők elméjével játszanak, hiszen ők az illúzió nagymesterei, a bűvészek.
A történetről röviden: Robert Angier és Alfred Borden színpadi segédként dolgoznak egy bűvész mellett. Kezdeti barátságuknak egy előadás közbeni tragédia vet véget, s egyben elindítja a két férfi közti versengést, ami egyre merészebb tettekre és trükkökre sarkallja őket…
Nem fogok nagy meglepetést okozni azzal, ha elárulom, hogy ezt a filmet se most láttam először, s habár az újdonság varázsa ismét hiányzott, legalább nagyobb figyelmet szentelhettem az elszórt utalásoknak, s csóváltam is rendesen a fejem, hogy a nyilvánvaló jelek ellenére hogy nem jöttem rá az első nézés alkalmával a nagy csavarra, hiszen az összes információ ott volt az orrom előtt. A megfejtés igen egyszerű: azért, mert Nolan legalább olyan tehetséges bűvész, mint jelen filmjének hősei. Az előző bejegyzésben már említett rendhagyó időkezelés innen sem hiányozhatott, bár ezúttal nem volt olyan kacifántos a történetmesélés, mint a Mementónál, azonban könnyűnek sem nevezném. Két főszereplőnk párhuzamosan olvasta egymás naplóját, így hol a múltjukat ismerhettük meg, hol pedig az olvasás jelenében zajló eseményeket követhettük. Amellett, hogy megtudtuk, milyen történésre vezethető vissza a rivalizálásuk, alapos betekintést kaphattunk a 19. századi bűvészműsorok helyenként igen nagyszabású előadásaiba, sőt még a kulisszák mögé is beleshettünk. „Keressük a titkot, de nem találjuk. De nem is vagyunk igazából kíváncsiak rá. Mert nem a valóságot akarjuk, hanem az illúziót.”, hangzik el a filmben, s valóban, a bűvészkedés igazi izgalma a rejtélyességéből fakad, hiszen miután rájössz a titokra, szertefoszlik a varázs. Ezért is volt először furcsa, hogy a film cselekménye során gyakorlatilag az összes trükk leleplezésre került, aztán utólag úgy gondoltam, ez talán egyfajta elterelés lehetett a rendező részéről, hogy az igazi nagy fordulatra ne jöjjünk rá idő előtt. Ha már fentebb szóba került a filmkészítő-bűvész párhuzam, hadd térjek ki erre egy kicsit. A filmtörténet kezdetén a mozit sokáig a bűvészműsorokhoz hasonlították, mivel ugyanúgy elkápráztatták a nézőket, mint a bűvészek kártyatrükkjei, sőt az első filmesek között akadtak olyanok, akik bűvészkedéssel is foglalkoztak, a legismertebb példa erre Georges Mélies (vele kapcsolatban tudom ajánlani Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret című csodálatos könyvét, illetve a belőle készült filmadaptációt; meg persze a rendező filmjeit, melyek többsége megtalálható a videómegosztókon). Manapság, a számítógéppel generált vizuális effektek világában klisének tűnhet az az állítás, hogy a filmkészítők célja az illúziókeltés, a néző valóságból való kiszakítása, régebben azért ez jóval több erőfeszítést és kreativitást igénylő feladat volt. Szerintem Nolan, hasonlóan a régi korok alkotóihoz, remekül hozza létre az illúziót, s ugyanúgy képes becsapni minket, akár az idősíkokkal, akár a történetvezetéssel, mint tették azt filmes elődei. A bekezdés elején említettem, hogy számtalan olyan apróság feltűnt az újranézés során, amit korábban nem vettem észre, s amik nem feltűnően, de nagyon ügyesen a fő trükk megfejtése felé terelnek bennünket. Ezúttal is szeretném elkerülni a spoilerezést, úgyhogy konkrét példák felsorolása helyett inkább azt javaslom, hogy érdemes másodszor, harmadszor is megnézni a filmet, mert minden mondatnak nagy jelentősége van, de a trükkök és a leleplezések is sokat elárulnak a végső fordulatról. Ahogy sodródunk az eseményekkel, és egyik ámulatból a másikba esünk a két főszereplő versengése kapcsán, szép lassan kibontakozik a fő mondanivaló is, jelesül, hogy ki mire képes a sikerért, milyen áldozatokat hajlandó meghozni az örökké tartó dicsőségért. A többszöri újranézés pozitívumok mellett sajnos negatívumokkal is járt: bármennyire is érdekfeszítő volt a bűvészek előadásait, egymással való harcát nézni, egy idő után arra lettem figyelmes, hogy két trükk között leült a sztori, s nem történt semmi érdekes. A szereplők magánéleti gondjai csupán
töltelékjeleneteknek tűntek, hiányzott belőlük a drámai mélység, Nikola Tesla mellékszála elsőre izgalmasan hangzott, de a cselekmény menetére tett hatásától függetlenül elég súlytalan lett, ráadásul volt egy számomra elég bosszantó logikai buktató az elbeszélésben, amiről nagyjából a film második felében hullt le a lepel, és egyszerűen nem tudom elhinni, hogy az senkinek nem szúrt szemet a szereplőt ismerők közül.
Ezek után pedig foglalkozzunk egy kicsit a karakterekkel, először is a két főszereplővel, mert megmondom őszintén, én a történet végére oldalt váltottam. Eleinte ugyanis nem volt kétséges, hogy Angier a szimpatikusabb: nyugodt természete és elbűvölő sármja mellett az őt sújtó tragédia miatt is úgy gondoltam, ő érdemli meg a sikert. Borden csiszolatlanabb, hevesebb ember volt, aki alkalmanként ugyan mutatott gyengédebb érzelmeket is, elsősorban mégis a folyamatos fejlődés, a nézők lenyűgözése és Angier lepipálása hajtotta; az őket játszó színészek egyébként remek munkát végeztek.
Angiernek azonban volt egy húzása, amivel szerintem túl messzire ment, s később hiába mentegetőzött azzal, hogy ő maga is rájött, abba kell hagynia Borden és a siker állandó üldözését, nem hittem neki. A végső leleplezésnél, amikor mindkettejük titkára fény derült, úgy éreztem, hogy a film nagy részében ellenszenvesnek tűnő Borden jobban megérdemli a szánalmamat és a happy endet, mint Angier. Az kétségtelen, hogy nagy árat fizettek a megszállottságukért, viszont szerintem Bordentől többet követelt a trükk, mint Angiertől. Michael Caine-t azért szeretném megemlíteni, mert nekem nagyon szimpatikus az a fajta színész-rendező együttműködés, ami közte és Christopher Nolan között van már több mint 16 éve. Végignézve a Nolan-filmekben való szereplésein, elmondható, hogy mindig egy mentorfigurát alakít, s a Batman-filmek mellett talán még ez az a film, amiben a legnagyobb esélyt kapja a kiteljesedésre. Cutter szerepében csendes bölcsességgel asszisztálta végig a két férfi harcát, azonban a fontosabb momentumokban határozott viselkedésével mondott ítéletet felettük. A rendező történetei kapcsán eddig főleg egy nagy hibáról olvastam több helyütt is, amivel egy ideig nem értettem egyet, a mostani újranézés alkalmával azonban rájöttem, hogy erre a filmre biztosan igaz: a női szereplőkkel való bánásmód. A kritikusok szerint a nőket csupán férfi főszereplői motiválására vagy ellenfélnek használja, és nélkülözi náluk a sokrétű karakterábrázolást. Nos, A tökéletes trükk három női szereplője tökéletesen megfelelt ennek az állításnak: kétdimenziós kartonbábuk voltak, akik csak arra kellettek, hogy bosszúállásra kényszerítsék a férfiakat, a vágy titokzatos tárgyai legyenek, esetleg agonizáljanak férjük hanyag viselkedése miatt. Nagyon kellemetlen volt erre rádöbbenni, mert én szeretem az erős női karaktereket, akik többek a hagyományos sztereotípiáknál, s oké, lehet mondani, hogy ez most a férfiak játéka volt, ettől függetlenül többet érdemeltek volna, pláne olyan tehetséges színésznők megformálásában, mint Rebecca Hall vagy Scarlett Johansson (a ruháik viszont irigylésre méltóak voltak).
Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A bűvésztrükköket és a leleplezésüket.
- A befejezést, ahol kiderülnek főszereplőink titkai.
A tökéletes trükk /The Prestige/ (2006)
színes, magyarul beszélő, 130 perc
Rendező: Christopher Nolan
Szereplők: Christian Bale, Hugh Jackman, Michael Caine, Scarlett Johansson, Rebecca Hall, Piper Perabo, Andy Serkis, David Bowie
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése