Christopher Nolan elmejátékai 1. rész - Mementó

Christopher Nolan évek óta a kedvenc rendezőm. Ha jól emlékszem, az Eredet volt az első film, amit láttam tőle, majd ezt követték további alkotásai is, ugyanis nagyon megtetszett a rendező egyedi stílusa, elsősorban a rendhagyó elbeszélési módja, valamint az, ahogy nemcsak szereplői, de a néző agyával is alaposan eljátszadozott. Amikor tavaly decemberben kiadták legújabb filmje, a Tenet első előzetesét, egyből eszembe jutott az Eredettel való párhuzam (a trailerről szóló cikkek nagy része szintén ezt a filmjét emlegette), s akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy elindítok a blogomon egy négyrészes sorozatot, melyben eddigi filmográfiájának azt a három darabját fogom bemutatni, amik szerintem a leginkább rokoníthatók legfrissebb filmjével. Ez egyrészt remek alkalmat kínál nekem arra, hogy újranézhessem a kedvenc filmjeimet tőle, másrészt pedig remélhetőleg olyanokkal is megismertethetem őket, akik esetleg eddig még nem hallottak róluk. A sorozat zárófilmje pedig természetesen a Tenet lesz, amelynek júliusi premierdátumát egyelőre még tartja a stúdió, de a jelenlegi járványügyi helyzet miatt előfordulhat, hogy egyéb, általam nagyon várt filmek mellett végül ezt is csak ősszel lehet majd megtekinteni. A lényeg, hogy akármikor adják a mozik, mindenképpen fogok róla bejegyzést írni.

A történetről röviden: Leonard Shelbynek egy múltbeli sérülés miatt nincs rövidtávú memóriája, vagyis az agya nem képes új emlékeket eltárolni. A férfi tetoválások, fényképek és jegyzetek segítségével kiépített magának egy megbízható rendszert, mellyel az a legfőbb célja, hogy megtalálja azt az embert, aki megölte a feleségét, s egyben az ő memóriáját is tönkretette…

Sokadszori alkalommal néztem újra ezt a filmet, így értelemszerűen hiányzott az újdonság varázsa, feltűntek apróbb hiányosságok, logikai buktatók, de igyekszem ezektől függetleníteni magam, s egy figyelemfelkeltő ajánlót írni. Ami már az első nézés alkalmával is lenyűgözött, s amit Nolan egyéb filmjeiben is szeretek, az az egyedi cselekményvezetési stílusa; a rendező ugyanis szeret azzal játszani, hogy a történetet nem a megszokott módon meséli el. Ennek egyik legextrémebb példája jelen film, mivel itt a filmek többségét jellemző linearitás helyett nonlineárisan, vagyis visszafelé követhettük a történéseket. A fordított időrendben bemutatott események elsősorban azt a célt szolgálták, hogy mi, nézők jobban átérezhessük, milyen lehet Leonard élete, aki számára - az egyik szereplőt idézve - „Minden visszafelé történik: tudja, mit fog most csinálni, de nem tudja, mit tett éppen.” A magam részéről többedik megnézés ide vagy oda, bizony kaptam egy kis fejfájást a sok koncentrálás miatt, mert amellett, hogy az elbeszélői mód okán óhatatlanul belehelyezkedtem Leonard helyébe, a színes, visszafelé haladó jelenetek mellett még ott voltak a párhuzamosan futó fekete-fehér jelenetek, amik egyfajta flashback (visszatekintő)-szekvenciaként működve jobb betekintést engedtek Leonard rendszerébe, de egyben tovább bővítették a történetet is. A gyilkos utáni kutatása során megismerhettük a főszereplő tetoválásokra, polaroid fényképekre és jegyzetekre épülő „memóriáját”, valamint két fontosabb mellékszereplőt, akik egymástól függetlenül, a maguk módján próbáltak segítségére lenni a nyomozásban.

Csakhogy vele ellentétben nekünk, nézőknek a film egészére is
rálátásunk volt, ezáltal szép lassan elkezdtük összerakni nemcsak a főhős kirakósát, hanem a filmét is, s hamarosan rádöbbenhettünk, hogy valójában egy önös érdekekre épülő, manipulatív játszma tanúi vagyunk. Spoilerek nélkül ezt nehéz lenne részletesebben tárgyalni, s függetlenül attól, hogy húszéves a film és valószínűleg tele van az internet a fordulataival, én nem szeretném elrontani az élményt, úgyhogy nem megyek bele mélyebben a történet ecsetelésébe. Apró érdekesség, hogy a filmnek létezik egy „normális” verziója is, valaki ugyanis a linearitásnak megfelelően illesztette egymás után a jeleneteket. Nekem nem volt szerencsém ehhez a változathoz, bár őszintén szólva nem is nagyon törtem magam, hogy felkutassam, egyrészt mert szerintem ez a film így az igazi, másrészt pedig ha úgy van, gondolatban én magam is át tudom rendezni a sorrendet. Amit egyébként meg is tettem a filmnézés után, s arra a következtetésre jutottam, hogy igazából ennek a filmnek a rendhagyó történetmesélés az egyetlen valódi erőssége, anélkül csupán egy közepesen érdekes thrillernek lehetne nevezni, sőt a meglepetések nagy része el is tűnne a sztoriból, hiszen már az elejétől tudnánk a szereplők pontos motivációit, és a fő mondanivaló az emberi elme összetettségéről, az emlékekhez való ragaszkodásról, azok fontosságáról, esetleges eltorzításáról sem lenne olyan erősen elgondolkodtató, mint jelen esetben.

A karaktereket illetően már esett szó arról, hogy a cselekményvezetés okán Leonardhöz kerülhettünk a legközelebb, illetve róla tudtuk meg a legtöbb információt (amik a sztori előrehaladtával egyre megkérdőjelezhetőbbé váltak), mellette azonban volt még két ember, akikkel együtt egy meglehetősen összetett háromszöget alkottak: Teddy, a mindig vidám és segítőkész barát, valamint Natalie, a titokzatos pultosnő, aki szintén segített kideríteni egy-két dolgot. Hármójuk komplex, ellentmondásokkal teli viszonya számtalan csavart tartogatott a film során, érthető, ám mégsem mindig becsületes motivációjuk miatt folyamatosan változott a róluk kialakított képed, s én legalábbis még a film befejezése utáni több napnyi tűnődés ellenére sem tudtam dűlőre jutni velük kapcsolatban. Mert utálhatunk-e valakit azért, amiért alkalomadtán kihasznált egy másik embert, ugyanakkor segített is neki? Vagy kedvelhetünk-e valakit azok után, hogy megtudjuk róla, hogy bizonyítékokat manipulált csak azért, hogy hasznosnak érezhesse magát? Igazából a mostani megnézés során jöttem rá, hogy engem ezek a szereplők a köztük felépülő viszonyok érdekes fordulataitól függetlenül sem tudtak lekötni, csak báboknak láttam őket, akik eljátszottak egy kreatívan megírt színdarabot.

Összefoglalóan azt tudom mondani, hogy az eltelt évek, a többszöri újranézés ellenére nagyon érdekes és sokrétű agytornának tartom a filmet, s ezért elsősorban azoknak ajánlom, akik a szimpla szórakozást kínáló mozgóképek mellett/helyett valami többre vágynak, nekik ugyanis remek választás lehet!

 

 

Értékelés: 80%

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - Az első jelenetet. Már az megalapozza a cselekményvezetés módját.

  - A tetoválások, fényképek, jegyzetek jelentőségét.

  - Sammy Jankis történetét.

  - A befejezést, amikor minden kirakósdarabka a helyére kerül.

 

 

Mementó /Memento/ (2000)

színes, fekete-fehér, feliratos, 113 perc

Rendező: Christopher Nolan

Szereplők: Guy Pearce, Carrie-Anne Moss, Joe Pantoliano, Stephen Tobolowsky, Jorja Fox