Könyvkritika: Jodi Picoult & Samantha van Leer - Sorok között

Az újraolvasások és megkezdett könyvsorozatok mellett úgy éreztem, itt az idő, hogy rákukkantsak a várólistámra és ismételten onnan válasszak ki lehetőleg valami jó olvasmányt. Nem volt könnyű dolgom, ugyanis a könyvtár ebből a szempontból nem nagyon akart a barátom lenni, mert amelyik kötetre ráböktem, vagy ki volt kölcsönözve hosszú időtartamra, vagy eleve nem is volt fellelhető az állományban. Végül kikötöttem ennél a könyvnél, amit egyszer már majdnem elolvastam tavasszal, de akkor inkább egy horrorra, az Álom doktorra szavaztam.
A történetről röviden: Delila tizenöt éves lány, aki abszolút kívülállónak számít a középiskolában. Egyetlen vigasza egy tündérmese, amire véletlenül bukkan rá a könyvtárban és azonnal beleszeret… nem is igazán a történetbe, hanem elsősorban a jóképű főhősbe. Egy alkalommal azonban furcsa változást vesz észre az illusztrációkon, s ábrándozásainak tárgya, a mesebeli herceg megszólítja őt a lapokról…
Jodi Picoult nevével sokszor találkoztam már, de még egyetlen művét sem olvastam, és erre a könyvre sem miatta figyeltem fel, bár meg kell mondanom, meglehetősen érdekes dolognak gondoltam, hogy a lányával együtt írt meg egy könyvet. Én azt hittem, ez azt takarja, hogy ő találta ki a sztorit, de a kamaszlány főszereplő miatt néha tanácsot kért a lányától, a bevezetőből azonban kiderült, hogy eleve a lánya, Samantha jött elő a történettel, de emellett mindent közösen dolgozták ki a sztorit, felváltva gépelték a szöveget, vagyis ez a kötet valóban kettejük szellemi terméke. Ahogy mondtam, nem az író(k) személye, sokkal inkább az alaptörténet keltette fel az érdeklődésemet, mert megszállott és lelkes könyvmolyként már számtalanszor előfordult velem, hogy beleképzeltem magam az éppen olvasott cselekménybe és legalább ennyiszer történt meg az is, hogy azt kívántam, bárcsak egyik-másik szereplő létezne a valóságban vagy csak simán kimászna hozzám a lapok közül és ezáltal válna valóságossá. Delila esetében az utóbbi eset forgott fent, egész pontosan rájött, hogy a mesebeli herceg ugyanolyan valóságos, mint ő, megvannak a saját gondolatai és csupán egy szerepet játszik abban az elbeszélésben, amibe beleírták, valójában azonban elvágyódik onnan. Ez volt az első fantasztikus ötlet, ami a fülszövegben nem szerepelt, de máris adott egy réteget a cselekménynek. Amit aztán újabb és újabb rétegek követtek, ahogy Delila és Olivér egyre jobban megismerkedtek és elhatározták, hogy kihozzák a fiút a történetből. A mesék karaktereinek szerepjátszása, a történet íratlan és változtathatlan(nak tűnő) szabályai, a meseújraírás lehetősége: egymás után érkeztek a jobbnál jobb és kreatív fordulatok, bővítések, amik szórakoztató mivoltuk mellett izgalmas kérdéseket vetettek fel a történetírásról, az elbeszélés sokszínűségéről. Az egyetemen jártam egy Az elbeszélés lehetőségei című kurzusra, ahol pont ehhez hasonló olvasmányokat, filmeket, sőt még egy sorozatot is tárgyaltunk, amik mind rendkívüli módon, a megszokottól eltérően mesélték el a cselekményeket és eszembe is jutott, hogy ha akkoriban olvastam volna a Sorok közöttet, még akár fel is vethettem volna elemzendő kötetként, bár valószínűleg furán néztek volna rám, hiszen egy ifjúsági könyvbe oltott tündérmeséről beszélünk, azonban a benne rejlő szerzői és elbeszélői rétegek megértek volna egy próbát. A cselekményvezetésben az is nagyon tetszett, hogy három részre tagolódott: egyrészt olvashattuk a Sorok között című mesét, azt, amibe Delila beleszeretett, másrészt a két főszereplő, Delila és Olivér szemszögeinek köszönhetően betekintést nyerhettünk a mindennapjaikba, a gondolataikba, az egymással kapcsolatos érzéseikbe, sőt a fiú jeleneteiben a mese világába is bepillanthattunk. Csodálatos részletességgel és remek ötletességgel jelenítette meg a két író, hogy a szereplők hogyan látnak minket, Olvasókat, hogy nagy részük totális ellentétben áll az általa eljátszott szereppel, valamint hogy illusztrált, szépen berendezett világ ide vagy oda, simán el lehet barangolni a lap széléig, esetleg megbotlani egyik-másik betűben. Delila személyében egy tipikus iskolai kívülállót, ugyanakkor nagyon okos és érdeklődő lányt ismerhettünk meg, akinek anyukájával való bonyolult, de szeretetteljes kapcsolata talán az anya-lánya írópáros miatt kapott nagy szerepet és lett szépen kidolgozott, hiteles, akárcsak az a családi probléma, ami megmagyarázta, hogy Delila miért szerette meg annyira pont ezt a mesét. Apropó, mese: a cselekmény előrehaladtával fény derült a mese keletkezésének háttértörténetére, amiért ismételten elismerésemet kell kifejeznem, hogy milyen sokrétű és hihetetlenül kreatív módon teremtették meg ennek a könyvnek minden fontos szabályát és aprónak látszó, idővel azonban fontossá váló részleteit az írók. A mese illusztrációi lenyűgözőek voltak, de a szövegek közé ékelődött fekete-fehér képek is tökéletesen beleillettek a könyvbe, sőt az olvasói bevonódást is elősegítették, én legalábbis néha azt hittem, Olivér TÉNYLEG ott mászik a lap oldalán, esetleg a lap tetején repkedő tündér egyszer csak az orrom előtt tűnik fel. És igen, Olivér egész lapot betöltő, a sztoriban kiemelt szerepet játszó rajzát is áttanulmányoztam párszor, de nekem sajnos nem mozdult meg és nem is beszélt hozzám. Lehetséges, hogy azért, mert minden Olvasónak meg kell találnia azt a bizonyos könyvet, ami csak neki és hozzá szól, ahogy a mesekönyvet is csak Delila hallotta? (vagyis volt még valaki, de ez spoiler, úgyhogy csitt, LooneyLuna!) Hm, ez izgalmas felvetés, viszont akkor én eddig mindig tévedtem, amikor azt hittem, hogy már megtaláltam a kedvenc könyveimet, bár az egyik Harry Potter-borítóról mintha egyszer rám kacsintott volna Harry… Na jó, hagyjuk a humorizálást, mert teljesen eltérek bejegyzésem eredeti tárgyától és különben is, én mindig is Ronba voltam/vagyok szerelmes. De az is előfordulhat, hogy Olivér a maga nemében kivételes, mert az összes létező elbeszélés főszereplője közül csak ő elégedetlen a mesebeli szerepével és életével. Mondtam én, hogy erről órákat lehet filozofálni és simán beleférne egy egyetemi kurzus kereteibe, műfajától függetlenül. Szóval, a sok pozitív példa és dicsérgetés után már azt hihetnétek (lévén egy ideig én is azt hittem), hogy elérkezett a pillanat, amikor a 2019-es évben első alkalommal kapja meg egy könyv a legnagyobb értékelési számot, az ötöst. Erre sajnos még várnunk kell, ugyanis nem voltam teljesen elégedett a végeredménnyel. A függővég megválaszolatlan kérdések halmazát hagyta ránk, amivel nincs is baj, hiszen meg kell ágyazni a második résznek, valamint abba is kellenek lehetséges konfliktusok, melyek feltételezéseim szerint abból fognak fakadni, hogy Delila és Olivér is rájönnek, hogy hiába a sok éjjeli beszélgetés meg a szerelem első látásra/olvasásra, mégsem ismerik igazán a másikat, és talán az ismerkedés során kiderül, hogy nem is illenek annyira egymáshoz. Nekem mindenesetre a romantikus mondatok, jelenetek szépsége ellenére vannak fenntartásaim velük kapcsolatban, hiszen igazából mindketten egy vágyképbe szerettek bele és ez a tény kissé keserédessé teszi az elsőre imádnivaló kapcsolatukat. A fordulatok is lehettek bármennyire jók és tették feszültté az elbeszélést, a történet vége felé némelyiket kezdtem kicsit soknak és felesleges időhúzásnak érezni. A történetvezetésről már írtam, hogy tetszett a sokszínű alapötlete, a megvalósításában is rengeteg érdekesség rejlett, ugyanakkor azt vettem észre, hogy a cselekmény sikeres fejlesztését alaposan megsínylették a karakterek. Delila viselkedésében valamilyen szinten érthető a csőlátás, hogy csak a könyvre és Olivér kihozására koncentrált, ez azonban kissé unszimpatikus szereplővé tette őt, hiszen a környezetében lévő szeretteiről abszolút megfeledkezett, csupán átmenetileg, illetve akkor jutottak eszébe, amikor a fiú kiszabadításáról volt szó; Olivérről pedig a klisés jó tulajdonságokon kívül semmi különöset nem tudhattunk meg, ezért elég egysíkú figura lett. Mind a mese, mind a való élet mellékszereplői kapcsán remélem, hogy benne lesznek a folytatásban is, és ott esetleg többet tudhatunk meg róluk, mert jelen könyvben nem sok vizet zavartak, csupán a háttérből asszisztáltak.
Összefoglalva gondolataimat, azt kétséget kizáróan kijelenthetem, hogy olvasásra érdemes, kreatív alapötletű, gyönyörű illusztrációkkal teli könyvvel találkozhat az, aki kezébe veszi a könyvet. A történetvezetése, a jobbnál jobb ötletei, az izgalmas függővége garantálják a szórakozást, s talán még a hiányos karakterrajzokat is feledtetni tudják. Ha kicsit is könyvmolynak tartod magad, akkor tuti ismerős és szívmelengető lesz a kiindulópontja, könnyem beleképzelheted magad Delila helyébe, Olivért meg helyettesítheted kedvenc fiktív szereplőddel. Igaz, hogy nem nyűgözött le teljesen, ettől függetlenül kíváncsian várom a folytatást.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A mesét.
  - Az illusztrációkat.
  - Az újabb és újabb információkat, szabályokat a mesével kapcsolatban.
  - Delila rövid látogatását a könyvbe.
  - A mese írónőjének megjelenését, illetve a hozzá kapcsolható fordulatot.
  - A befejezést.