Könyvkritika: Maggie Stiefvater - The Raven Boys - A Hollófiúk

Maggie Stiefvater könyveivel pár éve ismerkedtem meg, és az eddigi sorozatai nagyon tetszettek. Mind a történetben, mind a karakterekben volt valami, aminek a segítségével elég hamar belebolondultam a könyveibe, de legfőképp a Tündérdallam című sorozatába a tündéres háttér miatt. Így amikor egy újabb könyvsorozata látott napvilágot, nem volt kérdés, hogy előbb vagy utóbb azt is el fogom olvasni. A mai bejegyzés eme sorozat első kötetéről fog szólni. Az alábbiakban spoilerek előfordulhatnak!
Blue tizenhét éves, különc lány, akinek az egész családja jósokból és látókból áll, egyedül a lánynak nincs ilyen képessége: ő csak az energiákat tudja felerősíteni, ezért sokszor részt vesz anyja jóslásain. Kicsi kora óta mondogatják neki, hogy ő fogja igaz szerelmének a halálát okozni, ezért Blue egy ideje már nem hisz a szerelemben. Szent Márk éjszakáján anyja féltestvérével kilátogat a holtak útjára, ahol azoknak a szellemei sorakoznak fel, akik az elkövetkező évben meg fognak halni. Blue egy fiatal fiú szellemét pillantja meg, akiről később kideríti, hogy a helyi elit gimnázium, az Aglionby Akadémia tanulója. A hiedelem szerint aki nem jós vagy látó, és úgy lát meg egy szellemet Szent Márk éjszakáján, az csak két okból lehet: vagy te vagy az igaz szerelme, vagy te ölted meg őt. Blue hamarosan belekeveredik a Hollófiúknak is nevezett négy tagú csapat mindennapjaiba, megismeri a Ley-vonal utáni titokzatos kutatásuk részleteit, s közben szép lassan közelebb kerül két Hollófiúhoz is…
Az elején nagyon nem találtam a történetben a jól ismert Stiefvater-stílust: Blue-val nem tudtam azonosulni, a szereplőkről alig tudtam valamit, állandóan rejtélyekben beszéltek, olyan dolgokra utalgattak, amikről korábbról semmi információm nem volt, vicces részek csak elvétve akadtak (emlékszem, a Tündérdallam-sorozatban oldalakon keresztül sírva nevettem James beszólásain), így csalódottan bóklásztam a könyv lapjain, és kerestem valami pozitívumot, amibe kapaszkodhatnék. Aztán szinte észrevétlenül én is belesüllyedtem a Ley-vonal utáni keresésbe, már ismerősökként üdvözöltem a fiúkat (még akkor is, ha továbbra is alig volt bármi infóm az életükről), s most, a könyv befejezése után már kíváncsian várom, mit tartogat számomra a következő kötet. Igaz, a Ley-vonal cselekményszála nekem nem olyan izgalmas, mint a korábbi könyvekben felbukkant dolgok, Blue az első olyan Stiefvater-főhősnő, akit a könyv végére sem bírtam teljesen megkedvelni, és a fiúk rejtélyei is inkább kissé bosszantanak, mint érdekelnek. Ennek ellenére voltak olyan leírások, jelenetek, karakterek és egy megdöbbentő fordulat, amik mégis a jó irányba billentették el a mérleget. A Hollófiúkat annyira a szívembe zártam, hogy nem is tudnék egy kedvencet kiemelni közülük, mindegyikőjüket másért szeretem. Na jó, talán Ronant választanám a rosszfiú énje meg a titokzatos múltja miatt… :)
Nehezen indult, de a végére azért jól sült el a megismerkedésem a Hollófiúk-sorozat indító kötetével, így bátran ajánlom mindenkinek, aki egy kis természetfelettire vágyik, érdeklődik a Ley-vonalak iránt, vagy egyszerűen csak szereti Maggie Stiefvater stílusát. Én pedig őszintén remélem, hogy a folytatások kicsit több izgalmat és magyarázatokat rejtenek magukban, s a sorozat végére már a Hollófiúknak is akkora rajongója leszek, mint a Tündérdallamnak.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A fiúk összetartását és barátságát.
  - Cabeswater titkait.
  - A fordulatot. Lehet, hogy nem nagy szám, de nekem leesett az állam.

Filmkritika: Pán

A ma szóba kerülő film elsősorban azért ragadta meg a figyelmemet, mert a Pán Péter a kedvenc mesém: ugyanis én is sokszor érzem azt, hogy nem szeretnék felnőni, hanem szívesen maradnék örök gyerek. Korábban már volt szerencsém egy-két feldolgozáshoz, és természetesen a legújabb film sem kerülhette el a figyelmemet. A Pán azonban egy dologban különbözik az eddigi feldolgozásoktól: ezúttal ugyanis azt láthatjuk, hogyan válik egy árva kisfiúból a mindenki által jól ismert hős, Pán Péter.
A történetről röviden: Péter a második világháború által sújtott Angliában él egy árvaházban. Feltett szándéka, hogy megkeresi édesanyját, aki egyetlen tárgyat hagyott örökül fiára, egy pánsíp alakú medált. Egyik este Pétert és több másik fiút az árvaházból repülő hajókon közlekedő kalózok rabolják el, s viszik el Sohaországba, ahol a rettegett Feketeszakáll az úr. Péter hamarosan megtudja, hogy egy jóslat szerint ő a kiválasztott, aki megszabadíthatja Sohaországot a kalózoktól. Kalandos utazás veszi kezdetét, melynek során Péter találkozik bennszülöttekkel, tündérekkel, sellőkkel, krokodilokkal, egy fiatal hercegnővel, Tigrisliliommal és egy jóképű fiatal bányásszal, aki a Hook nevet viseli...
A mostanában divatos mesefeldolgozási láz a Pánt is elérte, aminek eredményeképpen egy színes-szagos, néhol parodisztikus musicalbe hajló film bontakozott ki a szemem előtt. Ezt azonban most nem feltétlenül negatív módon értem. Azt meg kell hagyni, volt jó pár jelenet, ami rettentően színes és giccses lett (a Sohamadarakra például mi szükség volt?), de alapvetően szép és letisztult volt a látványvilág. A történet elsőre furának tűnt, illetve volt benne pár apró buktató, de aztán idővel rájöttem, hogy az egész film szándékosan akar egy kicsit túlzásba esni. Vegyük például a musicaljelenetet! Megérkezik az elrabolt gyermekeket szállító hajó, és köszöntésképp a bányákban dolgozók elkezdik énekelni a Nirvanától a Smells like teen spiritet. Igen, tudom, elsőre furának hat, de minél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem azt, hogy jó ötlet volt így összekötni két, egymástól teljesen különböző dolgot. És a fentebb említett okra vezetem vissza azt a tényt is, hogy Hugh Jackman elképesztően ripacs volt ebben a filmben; de Feketeszakáll karaktere ezt kívánta meg. A többi színészre semmilyen negatívumot nem tudok mondani: Levi Miller nagyszerűen hozta Péter szerepét, élethű és hiteles volt az egész film alatt; Garrett Hedlund ugyan néha instant idegrángással küzdött (mással nem lehet magyarázni azt, ahogy egyik-másik jelenetben jelen volt), de alapvetően jól ragadta meg Hook figuráját; Rooney Mara meg egyszerűen csodaszép és nagyon tehetséges színésznő.
Összefoglalva a bejegyzésem lényegét, egyáltalán nem rossz film a Pán, a színészgárda meg a látványvilág elviszi a hátán a filmet. Egyszeri kikapcsolódásnak tökéletes, ha másért nem, legalább azért, hogy két órára megint kicsit gyerekek lehessünk. Mert valljuk be, valahol a szívünk mélyén, mindannyian vágytunk/vágyunk rá néha, hogy berepüljön az ablakunkon egy kisfiú és elvigyen minket Sohaországba, ahol örökké önfeledt gyermekek lehetünk.
(megjegyzés: azért nekem továbbra is a 2003-as Pán Péter című film a kedvencem a feldolgozások közül; illetve számomra senki nem tudja überelni a Once Upon a Time Hook kapitányát :D)


Értékelés: 70%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az Emlékfa történetét.
  - Hook krokodilfóbiáját.
  - A Pétert játszó Levi Millert. Én mondom, egy csoda ez a gyerek.


Pán (Pan)
színes, magyarul beszélő, 111 perc
Rendező: Joe Wright
Szereplők: Hugh Jackman, Levi Miller, Garrett Hedlund, Rooney Mara, Adeel Akhtar, Nonso Anozie, Amanda Seyfried, Cara Delevingne

#eztcsakúgymertkiakasztottagotham

Felhívom minden kedves és mélyen tisztelt olvasó figyelmét, hogy a következő bejegyzést erős érzelmi állapotban írtam, így lehetnek részek, amik némelyekben visszatetszést kelthetnek, sőt biztos lesznek olyanok is, akik hülyének néznek, amiért így gondolkodom. Azért remélem, néhányan talán egyetértenek velem, s megértik, miért reagáltam úgy, ahogy. Egyszóval mindenki csak és kizárólag saját felelősségére kezdjen neki a továbbolvasásnak (plusz ne felejtse el azt az apró tényt sem, hogy spoileres beszámoló következik).
Még a tavasz folyamán felkerült a blogra két részletben azoknak a sorozatoknak a listája, amiket néztem/nézek. Az első részben tértem ki a Gotham című sorozatra, meséltem róla röviden, és beszámoltam azon döntésemről, hogy az első évad véget értével abbahagyom a sorozat nézését, mert nem tetszik az a vonal, amerre halad. Ezután pedig záporoztak rám az információk, miszerint Jerome (az első évad legeslegjobb szereplője) a második évadban visszatér, ráadásul nagyobb szerepben. Plusz az évadpromót is megkukkantottam, és abban teljesen lenyűgözött az a pár képkocka, amin őt mutatták, illetve azt, ahogy elszabadítja az őrületet Gothamben. Így "nem hivatalosan" úgy határoztam, belenézek a második évad első részébe, aztán majd onnan meglátom, mennyiben javul a színvonal, és kezd el tetszeni a dolog. Az évadnyitó el is kapott rendesen, de azért nem adtam könnyen magam, és a második résznél már visszatértek azok az érzések, amik anno az első évadnál is előjöttek, vagyis amik azt sugallták, ne pazaroljam az időm erre a sorozatra. De Jerome karaktere, valamint az őt játszó Cameron Monaghan színészi játéka még marasztaltak, így érkeztem el a harmadik részhez. Ami nagyon-nagyon felhúzott, de legalább arra jó volt, hogy végleg megszakítsak minden kapcsolatot Gotham City polgáraival. Az epizód (Jerome szempontból) jól indult, az apjával közös jelenete elég intenzívre sikeredett, a jótékonysági esten való bűvészkedése pedig abszolút illett a karakterhez több okból is - egyrészt a szereplő cirkuszi múltja, másrészt a bűvészkedésben rejlő játékosság miatt, amit simán el lehet ferdíteni és rossz célra használni. Aztán megérkezett Theo Galavan, a milliárdos férfi, aki ugyebár kiszabadított jó pár őrült embert, köztük Jerome-ot is az Arkham Asylumból, és egy szimpla mozdulattal leszúrta a fiút, ezzel bebiztosítva magát, hogy Gotham polgárai hősnek higgyék. Így múlt el a félig-meddig Joker-szálnak nevezett szál dicsősége. Hát, kösz ezt a nagy semmit. És akkor most következzen a kiakadás!
Kedves showrunner(ek)! Van egy remekül kidolgozott gonosz karaktered, aki abszolút ellopja a show-t mindenki elől az egész sorozatban, a képregényes háttérnek vagy akár az írók fantáziájának hála, még bőven van lehetőséged bővíteni a szereplő sztoriját, és erre te alattomos módon hátba szúrod őt azzal, hogy összesen négy résznyi szereplés után egyszerűen kidobod a kukába, de azért elhúzod a mézes madzagot a nézők előtt azzal a jelenettel, amikor folyamatosan mutogatsz betegesen nevető embereket, és azt hiszed, hogy én majd ezt elfogadom, és türelemmel várom, hogy egyszercsak majd érkezik egy új valaki, aki a jövőbeli Joker lehet. Nos, tévedsz, engem ezzel nem tudsz megvenni. Engem (talán, esetleg, netalántán) megvehettél volna Cameron Monaghan színészi kvalitásaival, de nem, te helyette megpróbáltad rámtukmálni ezt a "Jerome öröksége fennmarad" marhaságot, és kiírtad az egyetlen igazán jó szereplőt a sorozatból! Tudom, hogy nem ezen fog múlni a nézettség vagy az, hogy lesz-e harmadik évad vagy sem, de ettől függetlenül leírom: ennek a húzásnak hála, én is kihúzom a követendő sorozataim listájáról (immár másodszorra) a Gothamet, és ha a jövőben bárki érdeklődik nálam, hogy ajánlanám-e neki ezt a sorozatot, habozás nélkül fogom rávágni a NEMET!!!!!!!!! Sőt, elindítok egy láncot (ami nem fog sokáig tartani, mert úgyse olvassa senki ezt a blogot, de mindegy), hogy azok, akik egyetértenek a fenti állításaimmal, szintén álljanak fel, s ebben a pillanatban, most a második évad elején suhintsák meg a képzeletbeli kerti szerszámukat, és kaszálják el a sorozatot!
Mindentől függetlenül kellemes emlékekkkel fogok visszaemlékezni arra a négy (igen, jól olvastad, ez a karakter ÖSSZESEN csak ennyi részben volt benne) epizódra, amely adott is valami újat az eddig már megismert Joker-interpretációkhoz, valamint megismertetett egy kitűnő, fiatal színésszel, akit remélem a jövőben is megtalálnak az ehhez hasonló érdekes és összetett karakterek. A Gotham showrunnerjei pedig ezért a felháborító húzásukért meg menjenek és zárják be magukat jó mélyre az Arkham Asylumba, majd pedig szálljanak magukba és gondolkodjanak el rajta, mekkora hibát követtek el, amikor begépelték a forgatókönyvbe a "Theo Galavan hirtelen felpattan a színpadról, felkap egy ott heverő kést, és nyakon szúrja Jerome-ot" mondatot.

Hú, máris kicsit jobban érzem magam, hogy dühös billentyűzetcsapkodások közepette kiírtam magamból az idegbajt. Köszi blog, hogy vagy nekem és bármi bajomat megoszthatom veled :) <3

Könyvkritika: Mary Shelley - Frankenstein

Ritkán szoktam önszántamból klasszikus olvasmányt venni a kezembe, általában csak akkor olvasok ilyeneket, ha az aktuális tananyagom megköveteli tőlem. Ezúttal azonban egy tv-sorozat győzött meg arról, hogy tegyek egy próbát a Frankenstein című híres könyvvel. Nos, lássuk, mire mentem vele!
A történet nagyrészben már ismert, de azért röviden vázolnám: Victor Frankenstein, a fiatal, nagy terveket szövögető tudós elhatározza, hogy kitágítja a tudomány határait, és megpróbál életet lehelni a már halott testbe. Terve sikerül, ám első alkalommal annyira megrémül teremtményétől, hogy elrohan mellőle. Victor régi életébe menekül vissza, igyekszik elfelejteni a borzalmas tettet, amit véghez vitt, csakhogy teremtménye egy nap visszatér hozzá, s nyomorult magányát feloldandó, azt kéri Frankensteintől, teremtsen neki egy párt. A fiatalember megtagadja a kérést, és ezzel szörnyű események sorát indítja el...
Az elbeszélés módja nagyon érdekesen épül fel: először Robert Walton leveleit olvashatjuk, aki Margaret nevű húgával osztja meg a sarkkörön szerzett hajózási élményeit. Egyik nap a hajó legénysége egy meglehetősen beteges kinézetű idegent vesz fel a fedélzetre (aki nem más, mint Victor Frankenstein), s innetől Robert a leveleiben dokumentálja a Victor által elmesélt történetet. Abból kiindulva, hogy Mary Shelley-t a romantikusokhoz sorolhatjuk, egyáltalán nem meglepő, hogy ilyen formában íródott a mű, arra a korra jellemző volt ez a műfaj. És ezzel nagyjából el is mondtam az egyetlen érdekességet a műről. Jöjjenek most a negatívumok. Meglátszik a történeten, hogy nem mai darab, sok időhúzás, elhallgatás van benne, illetve tele van természeti leírásokkal, a lelki folyamatok boncolgatásával, ami mind-mind a romantikus háttérre utal. Klasszikus ide vagy oda, én bizony ezen hibák miatt nem tudtam maradéktalanul élvezni a cselekményt, pedig egyébként az alapkoncepciójával semmi bajom nincsen. Csakhogy az idő elteltével sok minden változik, így ami a 19. században még rémisztő és izgalmas volt, az mára kicsit ódivatúvá vált. A mondanivaló természetesen ma is érvényes, a kirekesztettség, a magány ábrázolása valóban nagyon erősen jelen van a műben, viszont a körítést a mai kor embere kicsit nehezen tudja befogadni.
Összefoglalva gondolataimat, annyit mondhatok, hogy nem bántam meg, amiért belefogtam ebbe a könyvbe, mert voltak benne részek, amik lekötöttek, a mondanivaló is tetszett és szerintem a lezárása abszolút méltó az egész történethez (plusz elmondhatom magamról, hogy elolvastam egy újabb klasszikust), de ezen kívül sajnos nem sok mindent nyújtott nekem a Frankenstein.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiekt érdemes figyelni:
  - A teremtmény első találkozását Frankensteinnel, amelynek során beszámol eddigi tapasztalatairól.
  - Frankenstein és a teremtmény könyvvégi sorsát.