Előző bejegyzésemben említést tettem két sorozatról, melyek egy ideje arra várnak, hogy értékelést írjak róluk. Nos, ők sajnos egyelőre még parkolópályán maradnak, július után ugyanis szeptemberben ismét bemutattak a mozik egy Marvel-filmet, amelyet sikerült is megtekintenem, s az engem mostanában jellemző késéssel ugyan, de végre írásba öntöm a róla kialakult véleményemet.
A történetről röviden: Shaun még tinédzserkorában, a családi traumák elől menekülve érkezett Amerikába, ahol nyugisan éli az életét, mígnem egy nap bérgyilkosok támadnak rá, s a történtek arra késztetik, hogy visszatérjen egykori otthonába és szembenézzen apjával, aki a Tíz Gyűrű nevű terroristaszervezet vezetője…
Mozis tekintetben a Fekete Özvegy nyitotta meg a Marvel univerzumépítésének negyedik fázisát, amelyben az ígéretek szerint az eddigiektől eltérő történeteket, meglepő eseményeket és természetesen újabb szuperhősöket ismerhetünk meg, akik idővel átvehetik a jelenlegiek helyét és ők válhatnak a világ új védelmezőivé és megmentőivé. Korábbi marveles bejegyzéseimben már esett róla szó, hogy a filmek képregényes háttereiről semmilyen tudással nem rendelkezem, tehát az első három fázis során is mindegyik eredettörténet, mindegyik hős első bemutatkozása újdonságként szolgált számomra, bár az egy kaptafára elmesélt sztori kicsit más, egyénre szabott tálalásban az eltelt évek alatt egyre kevesebb lelkesedést váltott ki belőlem, s a beígért változatosság se győzött meg túlságosan, szóval tulajdonképpen fogalmazhatnék úgy is, puszta megszokásból ültem be erre a filmre. Akadtak persze üdítő kivételek az eddig bemutatott szólófilmek között, amiket a rendezői kézjegy, a sablonosnak látszó történet mögött húzódó mondanivaló összetettsége, a megszokottnál ötletesebb elbeszélői mód kiemelt a többiek közül, és nagy meglepetésemre, valamint örömömre a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája is ezek sorát gazdagítja. A film fókuszában álló ázsiai kultúráról nem sokat tudok, és sosem érdeklődtem iránta különösebben, ehhez képest azonnal beszippantott ez a világ, kezdetnek már az óriási pluszpont volt a szememben, hogy nagyjából az első tíz percben kínaiul folyt a társalgás a szereplők között, és ez részben a későbbiekben is megmaradt, hogy az angol (illetve szinkron esetében magyar) mellett a karakterek a saját anyanyelvükön kommunikáltak. Apróságnak tűnhet, de számomra ez egyből autentikusságot kölcsönzött a történetnek, amit csak fokoztak a további kulturális jellegzetességek, úgymint a részletgazdag legendák, a titokzatos, mágikus helyek, lények, a csodálatos öltözékek és természetesen a harci koreográfiák. Az emberek többségének az ázsiai kultúráról először a számtalan harcművészeti ág jut eszébe, melyek kivétel nélkül sokoldalú, egyedi és virtuóz mozdulatokat tartalmaznak, szóval várható volt, hogy ez a film témájánál fogva valószínűleg tele lesz ilyen jelenetekkel, ami így is történt, és uramisten, mennyire fantasztikusak voltak! A remekül megkomponált és pazarul fényképezett mivoltuk mellett az tetszett bennük nagyon, hogy minden mozdulat milliméter pontosan, előre átgondoltan zajlott le, mindegyiknek megvolt a maga mondandója, és néhány esetben tulajdonképpen egy minitörténetet mesélt el a két harcoló fél viszonyáról. A jelenlétük egyébként is frissítőnek hatott, mert nem agyonvágott, agyoneffektezett akciójelenetekbe kellett belefásulnom, hanem alaposan szemügyre vehettem az összecsapásokat, átérezhettem egy-egy ütés súlyát, egyszóval bőven volt bennük feszültség és izgalom. Kiemelnék azért egy kivételt, azt a bizonyos, már az előzetesekben ellőtt, buszos csihipuhit, ami szerintem felesleges túlzás volt, mármint maguk a harcok jól néztek ki, csak a köréjük kanyarított környezetet és tétet éreztem soknak. Magáról a film cselekményéről még nem ejtettem szót, és ez egyrészt annak köszönhető, hogy számomra nem feltétlenül a történések, inkább a mögöttük rejlő rétegek, mondanivalók voltak érdekesek, másrészt a konkrét sztori eleve nem tartalmazott akkora újdonságokat, hogy érdemes lenne mélyebben belemenni a részleteibe. Az eleje némileg összeszedetlen, helyenként logikailag megkérdőjelezhető volt, én legalábbis utólag visszatekintve nem igazán értem, minek kellett annyi plusz kanyar, ha az apa eleve tudta, ki merre jár éppen, mindenesetre a családegyesítés megtörténte után éreztem azt, hogy felpörögtek az események, a természetfeletti szál is meglehetősen izgalmasra sikerült, s ugyan nem voltak nagy fordulatok, így is kifejezetten érdekesre és felettébb élvezhetőre tudták hangolni az utolsó harmadot, ahol tobzódhattál a szemkápráztató és lenyűgöző látványvilággal megtámogatott harcokban, megcsodálhattál szebbnél szebb mitikus lényeket, és végignézhetted egy új hős megszületését. A cselekményvezetés hangsúlyosan alkalmazta egyik kedvenc elbeszélői megoldásomat, a flashbacket, azaz a visszatekintést, s talán emiatt maradtak el a történetbeli csavarok, mert ezek a múltbeli eseményeket bemutató jelenetek szolgálták az igazi feszültségkeltést azáltal, hogy aprólékosan csepegtetett információk mentén engedtek egyre nagyobb betekintést fontosabb szereplőink múltjába, gondolatvilágába, a köztük lévő kapcsolatrendszerek bonyolultságába, hogy pontosan megérthessük, kit milyen motivációk mozgatnak.
Jelen bejegyzés kapcsán gondolkodtam el rajta, hogy vajon mi változott meg bennem, amiért manapság jobban feltűnnek a felszínen elmondottak mögött rejlő rétegek, vagy esetleg a Marvel-filmek változtak volna az idő előrehaladtával, és nagyobb figyelmet fektetnek e rétegek elhelyezésére, a lényeg, hogy ahogy a Fekete Özvegynél, úgy ennél a filmnél is egy csomó érdekes aspektust fedeztem fel az elbeszélés szövetében, sőt amikor a bejegyzés vázlatán dolgoztam, azon kaptam magam, hogy akarva-akaratlanul párhuzamot vonok Shaun/Shang-Chi és Natasha szélesvásznon látott kalandjai között, és ugyan hamar elvetettem azt az ötletet, hogy a két film összehasonlításáról szóljon a blogbejegyzés, annyiban mégis utalok rá, hogy a Fekete Özvegyhez hasonlóan ebben a filmben is fontos szerephez jutott a család, sőt véleményem szerint a családtagok közti kötelék fontossága, komplexitása, a köztük feszülő ellentétek kibeszélése, feloldása sokkal kidolgozottabban volt jelen. A különbség annyiból állt, hogy itt valódi rokoni kapcsolat kötötte össze a tagokat, valamint ez egy csonka család volt egy apával és két gyermekkel, akikhez való eltérő viszonyulásával több visszatekintő jelenet is foglalkozott, melyekből tökéletesen látszott, mennyire meghatározta a két gyermek fiatal felnőtté válását apjuk akkori viselkedése, ami testvéri kapcsolatukon is markáns nyomot hagyott, s a felgyülemlett sértettséget, bűntudatot csak most, hosszú évekkel később voltak képesek megbeszélni és maguk mögött hagyni. A múltban történt családi tragédián keresztül, ami változást hozott az addig békés és idilli hangulatba, a gyász emberekre és kapcsolataikra való hatását követhettük végig, hogy ki milyen folyamatok mentén próbált megbirkózni a veszteséggel: volt, aki a véres bosszút, volt, aki a menekülést és az elfojtást választotta, és a jelen eseményeinek láncolata kellett ahhoz, hogy a maga egyéni módján mindegyik családtag megbékéljen a hosszú idő óta hordozott fájdalommal és elfogadja azt. A filmen végigvonuló harmadik fő téma főszereplőnk legjobb barátja, Katy kapcsán jutott eszembe, de jobban belegondolva, a főhősre, valamint annak húgára is rávonatkoztatható, és ezzel talán át is nevezhető a film műfaja: nem eredettörténet, inkább felnövéstörténet. Még a sztori elején, amikor átlagos amerikai fiatalként ismertük meg Shaunt és Katyt, utóbbinak volt egy érdekes beszélgetése a szüleivel, amiben azt mondta, hogy ő még fiatal, előtte az élet, amit szeretne kiélvezni, és majd útközben találja ki, mit is akar pontosan kezdeni magával a jövőben. Valószínűleg a korosztályba való belepasszolásom okán én a lány külső lazaságát, életstílusát a belső tanácstalansága, céltalansága rejtegetéseként értelmeztem, amit szerintem kisebb vagy nagyobb mértékben, de majdnem az összes fiatal átél ebben az életszakaszban, s ehhez alkalomadtán egy nagy adag megfelelési kényszer is társulhat, hiszen például Katynél az a helyzet állt fent, hogy ázsiai bevándorló család leszármazottjaként folyamatosan azt hallgatta otthon, hogy a nagyszülei nem azért érkeztek Amerikába és dolgoztak keményen mindennap, hogy ő vendégek autóját parkolgassa egy hotelben. Shang-Chi és Hszia-ling esetében pedig a felnőtté válást számomra a múlttal és a családi hátterükkel való szembenézés, megbékélés jelentette. Marvel-filmről lévén szó, ezúttal sem maradtunk pluszjelenetek nélkül: mindkettőben érdekesnek tűnő folytatási lehetőségeket pedzegettek meg, bár nekem erős a gyanúm, hogy az első jelenet talán nem egy Shang-Chi második rész felvezetése lehet, hanem inkább összekötő szál egy soron következő filmmel, mondjuk az Örökkévalókkal vagy Doctor Strange multiverzumos kalandjaival, de ez puszta felvetés, lehet, hogy már annyira ráálltam a filmek és sorozatok közötti kapcsolódási pontok megfigyelésére, hogy ott is ilyeneket látok, ahol valójában nincs semmi. Ja, és az első jelenet tartogatott két kellemes meglepetést, akik jelenléte a filmben rövid időre feltűnő alak mellett hivatalosan is megerősítette főszereplőnk hősstátuszát.
Itt az ideje, hogy rátérjek a történet szereplőire és az őket életre keltő színészekre! A címszereplő Shang-Chit alakító Simu Liuról első körben annyit gondoltam, hogy meglehetősen szemrevaló fiatalember és elképesztően tehetséges az akciójelenetekben: mint megtudtam IMDb-ről, egy csomó harcművészeti ágat elsajátított már a film előtt, aztán még párat a forgatásra való készülés során, szóval ennek tükrében nem meglepő, miként tudott hiteles és tűpontos lenni a harci koreográfiák prezentálásában. Ami a karakter bonyolult érzelmi világának megjelenítését illeti, ugyan elhittem neki a múlt előli menekülést, a bűntudatot és a feltörő emlékek miatt érzett fájdalmat, mégsem tudott száz százalékig meggyőzni, ettől függetlenül a karizmája és a fentebb említett harcművészeti tudása tökéletessé tették őt a címszereplő megformálására. A húga, Hszia-ling egy igazi feminista szereplő volt, aki a boldogtalan és elnyomottan leélt gyermekkor ellenére saját erejéből vált önálló, független, kemény fiatal nővé, az őt alakító színésznő is fantasztikus dolgokat művelt az akciójelenetekben, ugyanakkor a komolyabb részekben neki is csak néha sikerült igazán átadnia a karakterében dúló elfojtott érzéseket. Apjuk figurájában az tetszett nagyon, hogy bár elsőre úgy tűnt, ő lesz a film (Marvel-berkekben nagyrészt) felszínes főgonosza, hamar kiderült, hogy azon kevés negatív karakterek egyike, akit több mozgat a szimpla hatalomvágynál és a világ leigázásánál. Személy szerint én történettípustól függetlenül azt a fajta gonoszt szeretem, aki látszólag velejéig romlott, valójában azonban van az életének egy olyan fix pontja (ez általában egy szerelmi szál, de lehet egy gyermek, egy szülő, stb.), ami által rájöhetünk, van neki egy emberibb, kedvesebb oldala is, s máris egy plusz réteget kapott az addig klisésnek látszó ellenszenves szereplő. Ha a jó és a rossz szavakat színekkel jellemezzük, akkor a fehéret és a feketét szoktuk említeni, ez alapján Wenwu leginkább a szürke tartományba illett bele olyan értelemben, hogy tett ugyan rossz dolgokat, de idővel jó útra tért, s amikor visszarántotta a sötétség, akkor is jó cél érdekében, a szerelem és szeretet által vezérelve cselekedett; az már más kérdés, hogy ennek nevében egyáltalán nem szép tetteket követett el. A gyászt feldolgozni képtelen, abba lassan beleőrülő ember tökéletes metaforája volt ő, akit Tony Leung lenyűgözően részletgazdag alakítással keltett életre, és a változatosság kedvéért jegyezzük meg, hogy a többiekhez hasonlóan lehengerlő volt a harci jelenetekben. Shang-Chi legjobb barátja, Katy volt az abszolút kedvencem, akiben a fentebb már tárgyalt felnőtté válás aspektusának hangsúlyos jelenléte nagyon tetszett, és a sziporkázó humorát is bírtam, emellett örültem neki, hogy bár remek dinamikájuk volt a címszereplővel, mégsem boronálták össze őket a készítők, megkímélve a nézőket egy sokadik, kissé talán feleslegesen erőltetett szerelmi száltól (mondjuk, a jövőben még megtehetik…). Habár némileg kilógott az első pluszjelenet történéseiből, de nem kiabálok el semmit, simán elképzelhető, hogy hihetően tudják majd beintegrálni őt a további eseményekbe. Van még két szereplő, akik mindenképpen említést érdemelnek, ám úgy gondolom, kilétük és a cselekményben betöltött szerepük felfedése túlmenne a spoilerhatáron, amit ugyebár én nem szeretek átlépni, ezért igyekszem róluk név és pontos konkrétumok nélkül beszélni. Jelenlétük üdítő színfoltja lett a filmnek, bár azért érződött, hogy nem saját jogukon, inkább az univerzumépítési, utólagos kijavítási munkálatok miatt kerültek ide. Egyikőjük feltűnése teljes mértékben meglepett, bár a közegbe végül is beleillett, sőt most jut eszembe, vele együtt megjelent egy eddig kevésbé ismert, de már látott MCU-s karakter, akiről nem sok információval rendelkezem, s ebből kifolyólag egyelőre nem is nagyon tudom hova tenni a felbukkanásának miértjét. A másik vendégszereplőről olvastam korábban, hogy tiszteletét teszi a filmben, és őrá szerintem az átlag Marvel-néző alapjáraton is számított volna a hírhedt kapcsolódási pontok miatt, mindenesetre cameójával egyrészt elsimították a korábban felvert nemtetszés-hullámokat, másrészt pedig parádésan vicces pillanatokkal aknázták ki a szereplőt játszó színész sokoldalúságát.
Ahhoz képest, hogy egy hónapig húztam-vontam a filmről írandó bejegyzés elkészítését, egész hosszú mondanivaló kerekedett ki belőle, a tartalomról pedig csak remélni merem, hogy érthető és élvezhető lett. Összességében nézve egy szemkápráztató, az ázsiai kultúra és harcművészet sokszínűségét bemutató és ünneplő alkotást láthattam, ráadásul ismét moziban (aminek értékét az elmúlt másfél év világeseményeinek tükrében még sokáig fogom hangsúlyozni). Hozta a már megszokott marveles eredettörténet-formulát, azonban az egyedi látványvilágnak és az elbeszélés mögötti plusz rétegeknek köszönhetően képes volt újszerűen hatni, és ezzel a húzásával jó értelemben véve tudott meglepetést okozni. Azt mondtam, nem lesz összehasonlítás, de nem bírom ki: amennyire csalódtam a Fekete Özvegyben, legalább annyira tetszett a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája.
Értékelés: 80%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Wenwu és későbbi feleségének első találkozását.
- A családi újraegyesülést Makaóban.
- Katy megszólalásait.
- Az MCU-s vendégszereplők jelenlétét.
- Bármelyik jelenetet, amiben használják a tíz gyűrűt (vagyis inkább karkötőt).
- A végső összecsapást apa és fia között.
- Az elmaradhatatlan pluszjeleneteket.
Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája /Shang-Chi and the Legend of the Ten Rings (2021)
színes, magyarul beszélő, 132 perc
Rendező: Destin Daniel Cretton
Szereplők: Simu Liu, Tony Leung, Awkwafina, Meng'er Zhang, Fala Chen, Michelle Yeoh, Wah Yuen, Florian Munteanu
