Minisorozat-kritika: A bíbor szirom és a fehér (2011)

Legutóbb nyáron néztem minisorozatot, ami sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Az őszi időszakban újfent megjött a kedvem ehhez a műfajhoz, úgyhogy novemberben meg is tekintettem a mai bejegyzés tárgyául szolgáló alkotást, a továbbiakban pedig elolvashatjátok, ez a választásom jobban sült-e el, mint a júliusi. Általában igyekszem elkerülni a spoilerezést, ezúttal azonban kitérek a cselekmény konkrét elemeire, történéseire, szóval ennek tudatában folytassátok az olvasást!

A történetről röviden: A 19. századi Londonban járunk, ahol Sugar, a fiatal prostituált egy jobb életről ábrándozik, miközben titokban „bosszúkönyvet” ír az őt és más barátnőit kihasználó kuncsaftokról. Egy nap megismerkedik a jómódú William Rackhammel, aki hamarosan a pártfogója lesz, s Sugar előtt végre megnyílik az ajtó a tehetős világ felé. De vajon meddig tart ez az idill?

Amikor elhatároztam, hogy teszek egy újabb minisorozatos kitérőt, nem volt konkrét ötletem arra, mit is nézzek, annyit tudtam csak, hogy kedvenc korszakom, a viktoriánus kor idején játszódót szeretnék, de nem egy Dickens-adaptációt (fura módon az ő könyveinek sorozatos feldolgozásait csak az írott verzió elolvasása után szeretem megnézni, és nyár óta sajnos nem volt alkalmam olvasni tőle). Némi internetes keresgélés után akadtam rá erre a sorozatra, aminek kifejezetten tetszett az alaptörténete a fiatal prostituáltról, aki sokkal többre hivatott, és többet is szeretne elérni az életben, mint férfiak vágyait kiszolgálni, ráadásul időközben kiderült, hogy ez egy könyvadaptáció, szóval azt gyorsan fel is raktam a molyos várólistámra. Utólag nagyon remélem, hogy megadja majd a választ bizonyos kérdésekre, amikre a sorozat alig, vagy egyáltalán nem tért ki, és nekem ez volt vele a legnagyobb bajom. Négyszer egyórányi időtartama alatt nem tudtam rendesen megismerni és megérteni a legtöbb szereplő életét, viselkedését, gondolkodását, s alapvetően az egész sorozat nézése közben éreztem egyfajta hiányt, hogy nem kapok elég magyarázatot és információt, amiknek segítségével jobban átláthatnám a cselekményt. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy adaptálás esetén tömörítik, rövidítik az eredeti alapanyagot, összevonnak szereplőket, esetleg dramaturgiai okok miatt behoznak plusz kitalált történetelemeket, ettől függetlenül néhány helyen elfért volna pár apró kiegészítés, amitől a néző könnyebben összerakhatta volna a történések miértjét, vagy a karakterek motivációjának pontos okait. A készítők azonban úgy döntöttek, inkább a történet azon részeire helyezik a hangsúlyt, hogy a nyomornegyedben kezdődik az elbeszélés, illetve hogy férfiak által kihasznált nő a főszereplő, és így próbálják minél jobban meghökkenteni és sokkolni a nézőt. Azzal, hogy kétpercenként felvillantottak egy fekélyes arcú, kócos, zsíros hajú öregasszonyt, vagy egy utcán fekvő kisfiút, még nem tették hitelessé és átérezhetővé, milyen lehetett St. Gilesban élni az 1870-es években, de ugyanez volt a helyzet az utcalányok mindennapjainak bemutatásával is; engem például kifejezetten zavart, hogy Sugar állítólag London legkapósabb prostituáltja volt, aki elvileg arról írta titkos könyvét, miként bántak el vele és nőtársaival a kuncsaftok, ehhez képest egyetlen jelenetet sem láttunk, ami ezt alátámasztotta volna. Persze nem azt mondom, hogy azért mert nem láttuk, csupán utalást kaptunk rá, nem történt volna meg, egyszerűen csak azt gondolom, ha legalább egy olyan alkalmat mutattak volna, amikor Sugart vagy valamelyik ismerősét tényleg bántotta valaki, máris érthetőbb lett volna, mitől olyan bosszúszomjas. Ugyanígy azt sem értettem, miért William különféle módon való megöléseiről fantáziálva szerzett ihletet a könyvéhez, mikor a férfi egyáltalán nem bánt vele rosszul, sőt a közeledéseiben sem volt semmilyen erőszakos követelőzés. Ha nem számítom ezeket a részeket, akkor azt mondhatom, hogy kis idő elteltével megtetszett a kettejük közt ábrázolt kapcsolat, főleg miután a szenvedély és a vágy mellett egyre nagyobb szerepet kapott az, hogy a lány mennyit segített a háttérből Williamnek a szappangyár papírmunkáiban, ötleteket adott neki az egyes termékek leírásaihoz, neveihez, és ezzel együtt megnyílt előtte az út egy jobb élet felé.

A harmadik résztől fogva Sugar fontos pozícióba került, ugyanis William lányának nevelőnője lett, és nekem nagyon tetszettek azok a jelenetek, amikor Sugar Sophie-val foglalatoskodott. A viktoriánus korban, ha lány született a családban, azt nem sokra tartották, mivel ő nem örökölhette meg a cég vezetését, nem tudta továbbvinni a család nevét, szóval akkoriban a lányokat főleg csak feleségnek és anyának szánták, semmi többnek. Sophie esetében William is kimondta, hogy kár, amiért lány lett, hiszen nem lehet ráhagyni a céget, nincs értelme taníttatni, Sugar ehhez képest számtalan témával ismertette meg, miután rájött, hogy a kislány felfedező szeretne lenni: irodalmi klasszikusokat olvastak és földrajzot tanultak. Véleményem szerint Sugar valamilyen szinten gyerekkori önmagát látta Sophie-ban, ezért próbálta olyan nagy igyekezettel tanítani, hogy felnőve merjen önálló, gondolkodó fiatal nő lenni, és ne hagyja, hogy a férfiak által uralt társadalom mondja meg neki, mit csináljon az életével. A sorozat ugyebár a 19. század második felében játszódott, amikor már elindultak olyan kezdeményezések, hogy nők is tanulhassanak egyetemeken, és bizonyos értelemben a feminizmus is elkezdődött, hiszen egyre több olyan nő volt, aki elutasította az előre eltervezett házasságot, helyette szabadon élte a maga életét, végezte a munkáját férfi jelenlét nélkül.

A kislányról való gondoskodás mellett Sugar a Rackham-házban egy másik személy gondviselője is lett, Williamnek ugyanis volt egy felesége, Agnes, aki ingadozó elmeállapota miatt legtöbb idejét a négy fal között töltötte. Számomra egyébként az ő tragikus története volt az egyik legérdekesebb aspektusa a sorozatnak, és ugyan itt is hiányoltam az információk megfelelő mértékű adagolását, így is elborzasztott az, amikor kiderült, milyen lehetséges okok vezettek Agnes őrületéhez. A negyedik epizódban drasztikus változások történtek, melyeknek következtében Sugar idillinek tűnő élete szépen lassan elkezdett darabjaira hullani, s ami nekem a legnagyobb döbbenetet okozta, az William hirtelen megváltozott viselkedése volt, valamint az a tény, hogy ha nem is olyan módon, mint a korábbi férfiak, de ugyanúgy kihasználta Sugart, annyi különbséggel, hogy nála egy idő után mind a lány, mind a néző (én legalábbis biztosan) elhitte, hogy kapcsolatuk akár komolyabb szintre is léphet. Sugart azonban kemény fából faragták, aki nem hagyta, hogy maga alá temesse mindeddig fantasztikusnak tűnő életének összeomlása, hanem elkezdett kiutat keresni belőle. A befejezés kettős érzéseket váltott ki belőlem: egyrészt tetszett az az út, amit választott és az is, hogy a készítők nyitva hagyták az elbeszélést, ránk bízva a folytatás továbbgondolását, másrészt viszont ahogy a sorozat korábbi részeiben, úgy itt is azt éreztem, valami apró információt igazán adhattak volna, mert túlságosan kérdőjeles lett a lezárás. A fő történetszál, William és Sugar kapcsolatának alakulásával párhuzamosan egyéb mellékszálak is futottak, melyek közül szeretnék egyet kiemelni, ami szerintem nagyobb figyelmet is kaphatott volna: William bátyja és egy özvegy segélyegyleti asszony be nem teljesülő románcát, amiből engem a segélyegyleti rész érdekelt volna igazán; miután megemlítették, hogy Mrs. Fox prostituáltaknak segít új életet kezdeni, arra számítottam, nagyobb szerephez jut az egylet, esetleg egy-két jelenetben betekinthetünk a munkájukba, hogy pontosan miként zajlik náluk a segítségnyújtás. Mivel erőteljesen kapcsolódott az alaptörténethez, megérte volna ezt a szálat részletesebben kibontani.

Térjünk is át a karakterekre, azon belül is a három főszereplőre, mivel sajnos a mellékszereplők egyike sem kapott olyan kidolgozott jellemet, hogy érdemes legyen róluk bármit is mondani. William Rackham furcsa egy figura volt, eleinte csak egy teszetosza alak, aki nem tudott magával mit kezdeni. Miután megismerkedett Sugarrel, neki köszönhetően határozottabb lett, s habár teljesen belehabarodott a fiatal prostituáltba, a felesége iránt is volt egyfajta felelősségérzete, s folyamatosan azzal győzködte magát, hogy a nő egy nap kigyógyulhat az elmebajból. Végig egy jólelkű, udvarias, rajongó férfinak látszott, ezért először le is döbbentem azon, amit Agnesszel tett a harmadik epizódban, és a miértjére se nagyon jöttem rá, aztán még nagyobbat néztem a negyedik epizódos pálfordulásán, bár utólag belegondolva lehet, hogy ő egész idő alatt inkább csak a segítsége miatt tartotta maga mellett Sugart, nem pedig azért, mert valóban érzett volna iránta szerelmet. Mindenesetre azon nagyon felháborodtam, amikor egy bizonyos okra hivatkozva küldte el a lányt, bele se gondolva abba, hogy annak az oknak ő maga is lehetett az okozója. Ami a két női főszereplőt illeti, a sorozat címe egyértelműen rájuk utalt: A bíbor szirom és a fehér, vagyis Sugar, a vörös hajú, merész prostituált, aki szenvedélyt hozott William életébe, és Agnes, a halványszőke, törékeny asszony, aki próbált jó feleség lenni, csak azt nem tudta, hogyan legyen az. Sugar az első két részben kifejezetten ellenszenves volt nekem, bár tetszett az eltökéltsége, hogy mennyire vissza akar vágni az őt kihasználó férfiaknak, valamint a független élet utáni vágyakozása és az írás iránti szenvedélye is olyan tulajdonságai voltak, amiknek köszönhetően kezdeti nemtetszésemet rövid idő után szimpátia váltotta fel. Amikor Sophie nevelőnője lett, érzékelhetően meglágyította a kislány jelenléte, s onnantól kifejezetten szurkoltam neki, hogy a szigorú viktoriánus kori szabályok ellenére sikerüljön valahogy William elismert és megbecsült partnerévé, társává válnia. Az anyjához fűződő bonyolult kapcsolatáról szívesen hallottam volna még részleteket, de talán majd a könyvverzió többet foglalkozik vele. Agnes a viktoriánus kor prűdségének áldozata volt, egy szánnivaló figura, ugyanis mint kiderült, a traumát, amiből valószínűleg az őrülete fakadt, az okozhatta, hogy nem világosították fel bizonyos intim dolgokkal kapcsolatban. Mivel a férfiak nőkön való uralkodása központi téma volt a sorozatban, az én értelmezésemben ez a két nő a férfidominanciára reagáló két ellentétes pólust testesítette meg: Sugar a viselkedésével, a gondolkodásmódjával, a véleményének vállalásával egy aktív lázadó volt, míg Agnes csendes, visszahúzódó, jól nevelt fiatalasszonyként passzív elszenvedője lett a férfiak hatalommal való visszaélésének. Annak ellenére, hogy külsőleg és jellemben is teljesen eltértek egymástól, mégis kialakult köztük egy különleges kötelék, ami végső soron mindkettejüket megmentette, és elindította egy jobb élet felé. Csak magamat ismétlem, ettől függetlenül elmondom, hogy jó lett volna többet megtudni az olyan mellékszereplőkről, mint Mrs. Castaway, Christopher, Mrs. Fox és Sugar utcalány barátnői; tudom, hogy kellett egy idő- és tartalmi limitet szabni az adaptációnak, mégis úgy érzem, egy-két plusz epizód, vagy csak pár apró kiegészítés sokat dobott volna a befogadói élményen.

Ha a júliusban látott minisorozat minőségével hasonlítom össze, akkor ez egy fokkal jobb volt, viszont önmagában nézve sajnos így is csalódást okozott. Nagy bánatomra nem igazán tudtam felfedezni benne a hőn szeretett viktoriánus kor esszenciáját, a történet- és karaktervezetéséből pedig olyan plusz részletek hiányoztak, amiktől érdekesebb, érthetőbb és átérezhetőbb lett volna a végeredmény.

Értékelés: 60%

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A zenei aláfestést.

  - A Sugar és Agnes közti különleges kapcsolatot.

  - Sugar és Sophie közös jeleneteit.

  - A nyitott befejezést.

A bíbor szirom és fehér /The Crimson Petal and the White/ (2011)

színes, feliratos, 58 perc

Rendező: Marc Munden

Szereplők: Romola Garai, Chris O'Dowd, Amanda Hale, Shirley Henderson, Elizabeth Berrington, Richard E. Grant, Gillian Anderson, Mark Gatiss

Könyvkritika: Kody Keplinger - Lying Out Loud - A hazugságháló

Az idei évet egy könnyed, szórakoztató, ám mégis elgondolkodtató témát körüljáró ifjúsági könyvvel indítottam, s később tudomásomra jutott, hogy az írónőnek van még egy könyve, ami ugyanebben a közegben játszódik, csak más szereplőket helyez a középpontba, akik rövid időre már az első kötetben is feltűntek. Mivel tetszett az előző könyv stílusa, úgy gondoltam, teszek egy próbát ezzel is.

A történetről röviden: Sonny Ardmore remekül hazudik. Legyen szó bonyolult családi hátteréről, iskolai késésekről, fizetésképtelenségről a menzán, a lány minden helyzetből kivágja magát hihetően előadott hazugságaival. A legjobb barátnője, Amy Rush az egyetlen, akit valamennyire közel enged magához, és aki mellette áll, bármi történjék is. A suliba érkezik egy új fiú, Ryder Cross, aki mindent és mindenkit leszól, kivéve Amyt, akiért teljesen odavan. A lány nem viszonozza érdeklődését, amikor azonban kap a fiútól egy e-mailt, Sonnyval úgy döntenek, megleckéztetik a kibírhatatlan viselkedése miatt. Ez végül egy félreértéshez vezet, melynek következtében Sonny és Ryder egyre közelebb kerülnek egymáshoz, de vajon mi történik, ha Sonny kifogy a hazugságokból és szembe kell néznie az igazságokkal?

Sok párhuzamot fedeztem fel a The DUFF - A pótkerék és jelen könyv között, mégsem mondanám, hogy önmagát másolta az írónő, inkább csak felhasználta az ismerős környezetet, szereplőket, hogy ismét betekintést engedjen a tinédzserek összetett és komplikált világába, ami tele van magánnyal, önbizalomhiánnyal, ki nem mondott véleményekkel, félelmekkel és keszekusza kapcsolatokkal, ugyanakkor bőven megtalálható benne a humor, a szeretet és a szoros barátságok. Sonny bizonyos tulajdonságaiban akár az előző kötet főhősének kishúga is lehetett volna, hiszen neki is voltak családi gondjai, elégedetlen volt önmagával, a külsejével, s bármennyire szerette legjobb barátnőjét, sokszor irigy volt rá akár a külseje, akár a családja anyagi háttere miatt. Biancával ellentétben ő a hazudozásba menekült e problémák elől, először önmagát csapta be, s idővel úgy érezte, könnyebb az élete, ha mindenkit csak áltat nyilvánvalóan hamis állításokkal, mert amíg mások elhiszik, amit mond, addig neki sem kell az igazsággal foglalkoznia. Nem tudom, van-e erről valamilyen statisztika, hogy melyik életkorba tartozó emberek hazudnak a legtöbbet, de ahogy haladtam előre az olvasásban, azon gondolkodtam, hogy ez a téma általában rávonatkoztatható az emberekre, nem csupán a tinik sajátja. Magamon és másokon is tapasztaltam már, hogy vannak alkalmak, amikor egyszerűen könnyebb elhallgatni az igazat; most nem elsősorban apró füllentésekre gondolok, de akár számba vehetjük azokat is, mert valamilyen szinten azokkal is a konfliktusokat akarjuk el-vagy megkerülni, megkönnyíteni az életünket, s a különféle méretű hazugságok által biztonságba ringatjuk magunkat, elfeledkezve arról az aprócska tényről, hogy ez csupán átmeneti biztonság lehet. Ha pedig Sonnyhoz hasonlóan elkezdünk hálót szőni hazugságainkból, megtörténhet, hogy egyik pillanatról a másikra bekebelez minket, s többé nem találunk kiutat belőle, vagy egyszerűen elszakad, akkor pedig meg kell birkóznunk a kellemetlen következményekkel. Sonny esetében dicséretes, hogy időről időre megpróbált kikecmeregni az általa létrehozott csapdából, de mindig megfutamodott, hiszen a hazugságoknak köszönhetően végre normális élete lehetett, amit egyáltalán nem akart elengedni, így addig gyűltek a hazugságok, míg végül nem volt már hova elrejteni őket, s mindenki számára kiderült az igazság. Persze vegyük figyelembe, hogy egy tinédzserekről szóló, elsősorban szórakoztató és tanító jellegű elbeszélésről van szó, tehát nem kell nagyon drámai és sötét dolgokra gondolni, az viszont abszolút kiérződött a hiteles, átélhető leírásokból, hogy a lány miért érezte kilátástalannak és magányosnak a mindennapjait. Sonny és Ryder félreértésen alapuló, mégis őszinte kapcsolata egy másik érdekes témát is behozott a cselekménybe, ami már a The DUFF - A pótkerékben is megjelent, jelesül, hogy ne ítélj csak a külső és a viselkedés alapján, mert nem tudhatod, hogy az elsőre sznobnak és utálatosnak tűnő fiú milyen gondokkal küzd szobája és elméje magányában. A két fiatal online chatelései, SMS-ezései a remek poénok és popkulturális utalások mellett azért is tetszettek, mert nem féltek érzelmesebb vizekre evezni, és megnyílni egymásnak, megmutatva ezzel azt, hogy első benyomás ide vagy oda, mindenkinek érdemes adni egy esélyt, és jobban megismerni, mert meglepő dolgok sülhetnek ki belőle. Minden pozitív témája és mondanivalója ellenére azért akadtak problémáim a könyvvel, főleg a sok dráma, illetve egy idő után Sonny epekedése volt az, ami helyenként eléggé zavart, de ez talán fakadhatott abból is, hogy már kinőttem a tinikorból, meg én eleve másként kezeltem volna bizonyos helyzeteket, mint a lány. Habár így sem volt egy hosszú olvasmány, a könyv második felénél azt éreztem, rövidebb huzavonával is eljuthattunk volna a befejezésig, ott szerintem kicsit sokáig húzta az időt az írónő az igazság napvilágra kerülésével. Nem szép dolog az összehasonlítgatás, de meg kell mondjam, Bianca és Wesley párosát sokkal jobban kedveltem az előző könyvben, köztük folyton izzott a kémia, míg Sonnyt és Rydert inkább a vicces és aranyos jelzőkkel tudnám illetni, ők nem is lettek számomra annyira emlékezetes pár, mint előbbiek. Hihetetlen, de most pötyögés közben eszembe jutott még egy-két, a könyvben felbukkant téma, amit mindenképpen szeretnék röviden megemlíteni. Egyrészt ott volt a hétköznapi életen egyre jobban eluralkodó online kommunikáció, melynek ezúttal nem is annyira a negatív része volt kihangsúlyozva (bár halványan benne volt, hiszen az egyik szereplő másnak adta ki magát), inkább az, hogy írásban, személyes kontakt (na jó, ez tuti a járvány hatására került be a fejembe és most e bejegyzésbe :D) nélkül felszabadultabban beszélgetnek egymással az emberek, elmondanak olyat is, amit szemtől szemben nehezen adnának ki magukból (igen, tudom, ennek is megvan a veszélye, ha rossz embernek árulsz el sokat magadról, de maradjunk most az ártatlanabb megközelítésnél). A másik pedig a barátság, az emberi kapcsolatok fontossága volt, aminek pozitív hatásait a Rush-családnak köszönhetően tapasztalta meg Sonny. Először állandó bűntudat gyötörte, hogy kellemetlenséget okoz a családnak ottlétével, holott ők nagyon kedvesen és segítőkészen viszonyultak hozzá, s kellett egy kis idő, mire rájött, hogyan becsülje és köszönje meg ezt. Az Amyvel kialakult szoros barátságuknak nemcsak a jelenét láthattuk, a múltjába, az érzelmi hátterébe is bepillanthattunk, és egy őszinte, feltétel nélküli barátság képe rajzolódott ki, melyet sem a felek, sem az őket ismerők nem tudtak elképzelni egymás nélkül. Sajnos Sonny hazugságba menekülése veszélyeztette ezt a megbonthatatlannak tűnő szövetséget, és néha irigyeltem is Amyt a türelméért, mert voltak helyzetek, amikben én biztosan másként reagáltam volna Sonny tetteire. Az ő beszélgetéseik is tele voltak érzelmekkel, és nekem személy szerint nagyon tetszett az, hogy minden bűntudat, rossz döntés, az ebből eredő fájdalom és megbántottság ellenére nem hagyták veszendőbe menni a barátságukat, hanem igyekeztek higgadtan, nyíltan megbeszélni, ki mit hibázott, és azt miképp hozhatná helyre; ez is remekül példázza azt, milyen erős és szétszakíthatatlan kötelék alakult ki köztük.

Nos, valamennyire már szóba kerültek a karakterek, a róluk kialakult véleményem, de azért még szentelek nekik egy rövidebb bekezdést. Akárcsak az előző könyv főszereplőjében, Biancában, úgy Sonnyban is felfedeztem olyan tulajdonságokat, amik rám is jellemzőek, így viszonylag hamar elkezdtem szimpatizálni vele, mert bizonyos értelemben tudtam jól, mit érez. Imádtam a pörgős, ötletes humorát, a barátnőjéhez fűződő elkötelezettségét és hűségét (illetve azt, ahogy ennek visszaszerzéséért megfogadta, hogy változni fog), bár azért voltak időszakok, amikor kicsit megorroltam rá, mivel túlfeszítette a húrt, és nem bírt leállni a hazudozással. Amynél arra számítottam, kicsit jobban megismerhetem a The DUFF - A pótkerékbeli rövid feltűnéséhez képest, s ugyan kiderült róla pár dolog, legfőképpen maradt az a csendes, visszahúzódó figura, aki korábban volt, igaz, a könyv vége felé határozottabb lett, s azt különösen kedveltem benne, mennyire józanul és higgadtan gondolkodott, s milyen végtelenül türelmes volt Sonnyval. Ami Rydert illeti, én őszintén szólva végig nem értettem, mit eszik rajta annyira Sonny, hiába tárult fel előttem a srác gondolati és érzelmi világa, hiába voltak aranyosak a közös jeleneteik, nem éreztem őt annyira érdekes vagy markáns szereplőnek. Az előző kötet ismerős arcainak felbukkanásai egytől egyig tetszettek, bár voltak, akikre nem emlékeztem volna, ha a szöveg nem segít abban, hogy ki is volt ő a másik történetben. Természetesen Wesley és Bianca jelenlétének, valamint a kapcsolatuk alakulásának fontos pillanataira tett visszautalásoknak örültem a legjobban, akik között láthatólag a sztori szerint eltelt két év alatt sem szűnt meg izzani a levegő. Reméljük, jelenlegi kötetünk szerelmespárjával is ez fog történni, ugyanis a befejezésből (teszem hozzá, nagyon kreatív megoldással) csupán annyit sejthetünk, hogy nincs minden veszve.

Összességében nézve nagyjából ugyanolyan élményként írnám le e könyv elolvasását, mint az őt megelőző nagytestvéréét. A felvetett témák, a részletgazdag karakterek és az okos humor mellett néha sokalltam a drámázást, a cselekményvezetést kicsit túlhúzta az írónő, de alapvetően megint egy olyan történetet alkotott meg, ami a műfaj célközönségének nagyon is ajánlott, mert sokat tanulhatnak belőle önmagukról, egymásról, valamint az elfogadásról és a társas kapcsolatok fontosságáról, a náluk idősebb korosztályok pedig feleleveníthetik emlékeiket, s ezáltal talán könnyebben érthetik meg a tinédzserek olykor zűrzavarosnak látszó világát.

Értékelés: 3,5/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - Sonny ártatlan, viccesebb hazugságait.

  - Sonny és Ryder chateléseit.

  - Wesley és Bianca rövid felbukkanásait.

  - Amy és Sonny teljesen őszinte beszélgetését a müzlistálak felett.

  - Sonny romantikus húzását Ryder vissazszerzéséért.

  - A befejezést.

Könyvkritika: Rachel Joyce - Harold Fry valószínűtlen utazása

Az elmúlt hónapokban úgy éreztem, olvasási válságba kerültem, mivel az elolvasott könyvek kivétel nélkül felemás érzéseket hagytak bennem, egyik sem tudott hosszú távon lekötni, meghatni, pláne igazi katarzist okozni, mindegyikből hiányoltam valamit. Várólistámhoz fordultam segítségért, aki igaz, hogy néha szeret trükközni velem, és rossz könyvet felkínálni, mégis reménykedtem benne, hogy kihúz ebből a közönyből. Nos, elöljáróban annyit mondhatok, ez a történet egy valódi érzelmi hullámvasút volt, de a legjobb fajtából.

A történetről röviden: Harold Fry nemrégiben vonult nyugdíjba sörfőzdei állásából. Napjai egyhangúan telnek, mígnem egyszer csak levele érkezik Queenie Hennessytől, akivel húsz éve nem találkoztak, s aki a halálos ágyából írt neki. A férfi rövid válaszlevelet fogalmaz, majd elindul a legközelebbi postaládához, és ekkor kezdődik el egy hosszú, kanyargós utakon és rég eltemetett emlékeken át vezető utazás. Harold ugyanis elhatározza, hogy gyalog megy el a lakhelyétől kilencszáz kilométerre lévő Berwick-upon-Tweedbe Queenie-hez, mert hisz benne, hogy amíg ő gyalogol, a nő élni fog…

Kicsivel több mint egy éve fedeztem fel ezt a könyvet egy szupermarketben, ahol a háztartási gépek és a mosószerek osztálya közötti részen elhelyezett kis emelvényen üldögélt második része, valamint sok más, náluk kevésbé színvonalasabb alkotások közepette. Miután a borító hátulját átfutva rájöttem, hogy ez egy Angliában játszódó történet, tudtam, hogy előbb vagy utóbb szeretnék megismerkedni vele, a megvásárlását viszont elvetettem, mert annyira nem varázsolt el. Most viszont nagyon jó érzékkel döntöttem a könyvtárból való kikölcsönzése mellett, ugyanis visszahozta az érzést, amiről azt hittem, elvesztettem: azt, amikor beszippant egy könyv, amikor úgy érzed, együtt létezel a szereplőkkel, velük együtt éled át a történéseket, velük sírsz vagy épp nevetsz, nem pedig közömbös, vállvonogató kívülállóként üldögélsz a kanapén, és tisztes távolból figyeled a könyvben zajló tevékenykedéseket. Talán azért ment olyan könnyen a cselekménybe való bevonódás, mert több (igaz, meglehetősen halvány) párhuzamot is felfedeztem Harold és saját magam között: én például szívesen töltöm azzal az időt, mialatt A-ból B-be tartok gyalogosan (de akár tömegközlekedésen is), hogy elmélkedem, sőt ha rég nem látott ismerős környéken járok, akkor egyből megrohannak az oda köthető emlékeim; ugyan jóval fiatalabb vagyok Haroldnál, tehát vannak olyan élethelyzetek, amiket én még nem éltem meg, ettől függetlenül velem is elő szokott fordulni, hogy a múlton merengek, illetve azon, hogy bizonyos szituációkban miért nem viselkedtem másképp; s habár alapvetően nehezen oldódok fel idegenek társaságában, megtörtént már, hogy buszon, vonaton szóba elegyedtem emberekkel. Ahogy Harold rótta a kilométereket, számtalan emberrel találkozott, akikkel megosztotta gyaloglása történetét, legtöbbször pedig kapott cserébe egy szeletet az őt meghallgató ember életéből. Ekkor jött rá arra, hogy amíg jobban meg nem ismerünk valakit, s csak a külseje, a viselkedése alapján ítéljük meg, valójában fogalmunk sincs az őt foglalkoztató gondokról, az általa elzárt érzelmekről és titkokról. A gyalogút azonban nem csupán erre szolgált, hanem egyfajta belső utazásra is elvitte őt, s vele együtt minket a gondolataiba, hosszú idő óta eltemetett emlékeibe. Megtudhattuk, milyen volt a gyermekkora, hogyan találkozott a feleségével, milyen érzés volt apává válnia, gyakorlatilag végigvezetett minket az életén, a döntésein, a cselekedetein, melyeket utólag visszatekintve szeretett volna másképp kezelni. Útját tehát egy tulajdonképpeni vezeklésnek szánta, egyrészt Queenie irányába, aki húsz évvel ezelőtt segített neki, ám Harold még csak meg sem köszönte, másrészt pedig önmaga és a családja irányába, akikkel annyi mindent elrontott, amit már lehetetlen volt helyrehozni, legfeljebb megbékélni lehetett a történtekkel. A történetmesélésben nagyon tetszett az az írói húzás, hogy szinte a könyv végéig fogalmunk sem volt, mi történt pontosan húsz évvel ezelőtt, amikor Queenie eltűnt, illetve amikor Harold és a felesége, Maureen elhidegültek egymástól, bár az ügyesen adagolt részletek alapján idővel sejteni lehetett a megoldást. A külső utazás leírásai az idős embert körülvevő táj szépségéről, a sokféle növényről, melyet egy növényhatározó segítségével azonosított be zarándokunk, kétségkívül csodálatosan megfogalmazott mondatokban és hasonlatokban tárultak elénk, mégis egysíkúvá tették az elbeszélést, és számomra az is kicsit lelombozó volt, hogy a Harold által érintett helységekből alig láttunk és hallottunk valamit. Utóbbival kapcsolatban természetesen idővel beláttam, hogy végtére is nem egy útikönyvet olvasok, úgyhogy a továbbiakban inkább Haroldra koncentráltam. Akár a való élet, a gyalogút is tele volt hullámhegyekkel és völgyekkel, s az írónő ezeket is tökéletesen időzítve építette bele a cselekménybe: akadtak útszakaszok, ahol főhősünk elbizonytalanodott, vagy a feltoluló emlékképek miatt szó szerint küzdött minden egyes lépéssel, az pedig különösen érdekes rész volt, amikor Harold egy időre társaságot kapott. Mondjuk, engem a szóban forgó fejezetek eléggé felbosszantottak némelyik szereplő viselkedése miatt, mert egyszerűen visszataszító volt, hogy sokan mennyire félreértették az idős ember célját, nem beszélve azokról, akik ezt gátlástalanul ki is használták, esetleg a maguk javára fordították. A végcél elérése egy kissé kiábrándítónak tűnt, de viszonylag hamar rájöttem, hogy azért érzem így, mert addigra teljesen átvettem Harold reménykedését, elképzeléseit, s tulajdonképpen vele együtt csapott arcon a kellemetlen valóság, a befejezésben viszont az újra megtalált boldogság öröme nyújtott enyhe vigaszt e szomorúságra.

A könyv egyszerre volt kevés és sokszereplős, hiszen Harold jó pár névtelen, csak egy tulajdonság, foglalkozás, érzelmi megnyilvánulás alapján beazonosítható emberrel futott össze útja során, s bizony voltak közöttük olyanok, akikről rövid életszeleteik alapján rögtön tudtam, hogy szívesen megismerném őket jobban is. Ilyen volt Martina, a szlovák orvos, aki a szerelemért ment Angliába, az ezüsthajú úr, akinek tiltott viszonya van egy angolul alig tudó fiúval, Kate, az egyik zarándoktárs, aki nemrég vált el, és Wilf, a problémás fiatal, aki a saját fiára emlékeztette Haroldot. A részletgazdagabb karakterrajzok között első helyen természetesen címszereplőnk áll, aki rengeteg fájdalmat és bűntudatot cipelt magával hosszú évtizedeken át, és egy végül ezer kilométeresre duzzadt gyalogút kellett ahhoz, hogy ezekkel megbékéljen. Egyszerre volt megható és szívszorító olyan emlékeiről és a hozzájuk kapcsolódó érzelmeiről olvasni, mint a szeretet nélkül eltöltött gyermekkor, az apaságtól való félelem, a tudat, hogy mind a feleségét, mind a fiát cserbenhagyta, mert nem tudta, hogyan legyen jó férj és apa. Ahogy ezek az emléktöredékek lassan egy képpé formálódtak, úgy értettem és szerettem meg egyre jobban Harold Fry-t, és bár hasonlóan merész utazásra nem vállalkoznék, így gondolatban szívmelengető élmény volt társául szegődni utazásán. Maureen, a felesége szintén fontos figurája volt a történetnek, őt eleinte nem igazán kedveltem a sápítozása miatt, amiért nem hitt a férjében, és valamiféle betegség tünetének gondolta ezt az egészet, de a cselekmény előrehaladtával őt is jobban megismerhettük, és akárcsak férje, ő maga is bejárt egy utat, jelesül kettejük múltjának útját, ahol folyamatos bizonytalankodások közepette újból, többször megvizsgálta az akadályokat, bukkanókat, s rá kellett jönnie, hogy ő sem teljesen ártatlan abban, amilyenné a házasságuk és az életük vált, s ha késve is, de eldöntötte, hogy változtatni fog a dolgokon. Habár Queenie volt a mozgatórugója az eseményeknek, róla meglehetősen kevés információ derült ki, ami csak azért nem zavar, mert készült ennek a könyvnek egy második része Queenie Hennessy szerelmes levelei címmel, mely remélhetőleg jobban beavat majd az ő életébe is (ez a kötet valószínűleg majd csak jövőre fog felbukkanni a blogon).

Összességében nézve csodálatos és felemelő élmény volt Harold Fry valószínűtlen utazásáról olvasni. Nem ragadott magával teljesen, a számomra mindig kissé idegen tájleírások néha kizökkentettek, azonban a szereplői, a történeteik és az élet apró pillanatainak fontosságáról, az egymásra való odafigyelésről sallangmentesen megfogalmazott gondolatainak köszönhetően ismét megízlelhettem, milyen az, amikor magával ragad, megérint és gondolkodásra késztet egy könyv.

Értékelés: 4/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A belső borítón és a fejezetek elején lévő illusztrációkat, illetve a könyv végén található térképet Harold utazásáról.

  - Az út során megismert embereket és történeteiket.

  - A Harold által írt levelet, amiből megtudhatjuk a teljes igazságot.

  - Harold és Queenie találkozását.

Könyvkritika: Edgar Allan Poe - A Morgue utcai kettős gyilkosság

Tavaly nyáron készült egy bejegyzés Az Usher-ház vége című novelláskötetről, amelybe Poe 22 olyan elbeszélését válogatták össze, amiknek elsődleges összekötő kapcsuk a misztikum volt. Akkor előrevetítettem, hogy ugyanettől a kiadótól van egy másik válogatás, amit szeretnék az év folyamán elolvasni. Nos, végül jöttek más olvasmányok, s az egész dolog elfelejtődött, hogy most, majdnem másfél év után ismét eszembe jusson.

A történetről röviden: A kötet 13 novellát tartalmaz, többek között azt a három elbeszélést, melynek főhőse minden detektívek őse, C. Auguste Dupin. A maradék tíz történet ezúttal realistább, ám nem kevésbé borongós hangulatot ígér…

A korábbi novellagyűjteményt baljós légkör, szándékosan homályban hagyott konkrétumok és gyakori természetfeletti jelenlét lengte körbe, ehhez képest most csupa olyan történet került bemutatásra, amikben ugyan megmaradt az íróra jellemző borzongató stílus, azonban a rejtélyekről és látszólagos megmagyarázhatatlan eseményekről előbb vagy utóbb az derült ki, hogy bizony van egy egyszerű, hétköznapi megoldásuk. Ez a földhözragadtabb hozzáállás egyértelműen a három detektívnovellában mutatkozott meg a legerősebben, ahol főhősünk, a visszavonult életet élő, művelt ember, C. Auguste Dupin a tiszta logikára és az alapos következtetésekre hagyatkozva oldotta meg az első ránézésre lehetetlennek tűnő bűneseteket. A három novella közül a kötet címéül szolgáló A Morgue utcai kettős gyilkosság a legismertebb és legkedveltebb, nem mellesleg ezt tartják a krimi műfaj origójának, főszereplőjét pedig a mára már híressé vált számtalan hivatalos vagy amatőr nyomozó atyjának. Emlékszem, amikor gimnazista koromban először olvastam el a novellát, mennyire zseniálisnak tartottam Dupin lenyűgöző eszmefuttatását és a történet megoldását. A mostani újraolvasás során viszont meglepő módon egy kicsit bosszantott nyomozónk éleselméjűsége, pontosabban az zavart, hogy alig láttunk valamit a belülről bezárt szobában történt gyilkossági ügyhöz kapcsolódó vizsgálódásaiból, kutatásaiból, ezekről csupán a végkövetkeztetés összefoglalása során értesültünk. Az elmúlt években, mialatt mind nyomtatott, mind mozgóképes formában ismerkedtem a krimik különféle verzióival, eltérő habitusú, csavaros észjárású nyomozóival, mindig is a nyomozás aprólékos részletei, a kirakós darabkáinak felkutatása és összeillesztése kötött le a legjobban (meg persze az elkövető leleplezése), valószínűleg ebből fakadhatott a fenti problémám. Ez egyébként a másik két krimire is rávonatkoztatható, főleg a Marie Roget titokzatos eltűnésére, ahol kifejezetten csalódást keltő volt számomra, hogy a különféle újságcikkek, tanúvallomások, valamint a rendőrségi jelentések hibáinak részletezése és elemzése közben maga a bűntett és az elkövető utáni nyomozás egyre kevesebb teret kapott, s hiába értettem, hogy a hibák kijavítása vezethet el a megoldáshoz, a novella vége felé már alig tudtam figyelni, s ezen az sem segített, hogy a hosszas felvezetést követően nagyon rövidke lezárást kapott az ügy. Ami a többi tíz elbeszélést illeti, sajnos csak elvétve találtam köztük olyat, aminek kiindulópontja érdekesnek tűnt, s a belőle kikerekedő történet is tetszett. Habár tavaly a misztikus novellák esetében is előfordult, hogy zavartak a homályos utalások, az elhallgatott dolgok, az okkult tudományokra támaszkodó filozofálgatások, valahogy azoknak a hangulata és maguk az elmesélt események mégis nagyobb hatást gyakoroltak rám, mint jelen kötet novellái. Persze így is akadt egy-két, a Poe-esszenciát megfelelő mértékben tartalmazó történet, melyeknek olvasása megpendítette bennem a félelem húrjait. Legfőképpen A kút és az inga főhősének folyamatos rettegése az ismeretlentől, a válogatott kínzások átélésének meglehetősen élethű leírásai, valamint Az elsietett temetés hátborzongató alapkoncepciója ragadták meg képzeletemet, ezek mellett pedig az egyébként nem túl izgalmas novellákban is fellelhető volt pár emlékezetes jelenet. Az Usher-ház végéről szóló bejegyzésben már említettem, de mivel itt is nagyban befolyásolta az élményt, úgy érzem, ismét ki kell térnem egynéhány zavaró körülményre. Abban biztos vagyok, hogy Edgar Allan Poe nagyon tájékozott és olvasott ember lehetett, legalábbis erre következtetek az általa idézett írók, költők, gondolkodók és tudósok sokaságából, viszont őt bármennyire is elkápráztatták ezen emberek magvas gondolatai és fejtegetései, az én jóval egyszerűbb elmémet inkább csak fárasztották. Amikor a logika és a következtetés kapcsán előkerült a matematika, azon belül is az analízis tudománya, és oldalakon átívelő értekezés következett ezek összefüggéseiről, hát bizony, a határán voltam annak, hogy messzire hajítom magamtól a kötetet (persze nem tettem, hiszen 1. könyvet nem bántunk, 2. könyvtári példányokat meg pláne nem, mert azért még büntetés is jár). Sajnos hiába a humán beállítottság és a bölcsészkar, a hosszasan tárgyalt filozófiai részekkel sem tudtam megbarátkozni, és az is eléggé kizökkentett az olvasásból, hogy az idegennyelvű szavak állandó jelenléte miatt gyakorlatilag bekezdésenként meg kellett állnom, és hátralapoznom a Jegyzetek részhez, hogy nagyjából megértsem, mit akar épp mondani a szerző. Igen, elfogadom, ha valaki azt mondja erre, hogy ez felesleges nyávogás és szőrszálhasogatás, de mint már mondtam, én egy egyszerű ember vagyok, és az én befogadói élményemet bizony ilyen kis dolgok is nagyban képesek befolyásolni.

Nem szándékosan igazítottam bejegyzésem rövidségét a benne tárgyalt könyv rövidségéhez, csupán az történt, hogy ezek a novellák nem ébresztettek bennem annyi különböző gondolatot és eszmefuttatást, mint mondjuk Az Usher-ház végében található testvéreik nagy része. Helyenként azért bennük is fellelhető az utánozhatatlan Poe-stílus, úgyhogy az író életműve iránt érdeklődőknek mindenképpen javaslom elolvasásra.

Értékelés: 3/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni (mint általában a novelláskötetek esetében, ezúttal is a nekem leginkább tetsző novellák felsorolása következik):

  - A kút és az inga; Az elsietett temetés; Te vagy az!

Könyvkritika: Stieg Larsson - A lány, aki a tűzzel játszik

Fél évvel ezelőtt kezdtem el az eredeti Millennium-trilógia újraolvasását, a következőkben a második rész újbóli felfedezése során kialakult véleményemet olvashatjátok.

A történetről röviden: Az elismert folyóirat, a Millennium tényfeltáró anyagot készül megjelentetni a svédországi leánykereskedelemről, melynek főként külföldről behozott fiatal külföldi lányok az áldozatai. A cikkek és a hozzájuk kapcsolódó, a kuncsaftokat leleplező könyv megjelenése előtt nem sokkal meggyilkolják a témával foglalkozó fiatal párt. A rendőrség és a Millennium szerkesztősége is nyomozásba kezd, hogy kiderítsék a tettesek kilétét és indítékait, a nyomok pedig nagyon hamar belekeverik az ügybe a tetovált lányt, Lisbeth Salandert…

Kicsit tartottam ettől az újraolvasástól, mert emlékeztem rá, hogy a Larsson által írt trilógiából az első rész még úgy-ahogy tetszett, a további két rész azonban egyáltalán nem aratott nálam nagy sikert. Erre alaposan ráerősített az első rész márciusi újraolvasása, amely során kétségkívül érdekes volt követni a negyven évvel ezelőtti eltűnés körüli rejtélyek felfejtését, a gazdasági, politikai részeket viszont egyáltalán nem értettem, ellenben alaposan elfáradtam tőlük. Jelen könyv cselekménye szintén egy bűnügy utáni nyomozásra épült, mégis sokkal erőteljesebb politikai színezetet kapott, tele az állami korrupció elleni éles kritikával, ami ambivalens érzéseket keltett bennem, ugyanis alig értettem valamit a sokrétűen felvázolt háttérből, lévén semmilyen formában nem érdekel ez a témakör, azt a részét viszont nem volt nehéz felfognom, hogy milyen mélyre képes süllyedni a rendszer, ha a saját érdekeinek, titkainak a megvédéséről van szó. A kettős gyilkosság megtörténte után, a két különálló (hivatalos rendőrségi és magánjellegű Millenniumi) nyomozás során azt éreztem, hogy maga a téma, illetve a mögötte rejtőző felháborító ellentmondás egyre jobban elsikkadt, hogy átadja a helyét egy még nagyobb és felháborítóbb állam által elkövetett cselekedetnek. Utóbbi szoros összefüggésben állt Lisbeth Salanderrel, ezáltal újabb információkat tudhattunk meg erről a titokzatos lányról, hogy milyen események formálták őt olyanná, amilyennek mi megismertük. Az kétségkívül tetszett, hogy a sokféle emlékek, beszámolók folyamatos adagolásával szép lassan tárult fel előttünk Lisbeth múltja, ugyanakkor zavart is egy kicsit, hogy emiatt a kezdetben központinak számító prostitúciós szál idővel nem kapott elég figyelmet. Akárcsak az első könyvben, itt is hosszan, részletekbe menően követhettünk végig egy nyomozást (pontosabban kettőt), annyi különbséggel, hogy ez a bűntett a jelenben történt, frissebbek voltak a nyomok, az adatok, illetve hogy az egyik fontosabb szereplő lett az első számú gyanúsított, s gyakorlatilag a történet nagy részében őt próbálták meg elkapni, de emellett persze igyekeztek minél kimerítőbben megvizsgálni a bizonyítékokat, kideríteni az indítékokat. A Millennium szerkesztőségének magánnyomozása az első részben olvasottakhoz hasonlított, nemhiába mindkét esetben a kérlelhetetlen Mikael Blomkvist próbálta meg felgöngyölíteni a fonalat, de üdítő változatosság volt, hogy a rendőrség munkamódszerébe is betekintést nyerhettünk. Habár az aprólékosan leírt részletek néha bizony kikezdték a türelmemet, mégis igyekeztem alaposan figyelni, hiszen tisztában vagyok vele, hogy a valóságban nem olyan könnyű elkapni egy gyilkost, mint ahogy azt a filmek és a sorozatok sejtetik. A tetovált lány elbeszélését sokszorosan átszövő, nők elleni erőszak éles kritikája ha lehet, ezúttal még erősebb hangsúlyt kapott: a leánykereskedelem során kihasznált lányok mellett egy rendőrnő és Lisbeth egyik barátnője, a leszbikusságát büszkén vállaló szociológushallgató jelenetein keresztül mutatkozott meg leginkább az undorító hímsovinizmus és a nők teljes lenézése, tárgyiasítása. Voltak alkalmak, amikor annyira megcsömörlöttem az utálkozva fröcsögő férfiaktól, hogy majdnem abbahagytam a könyv olvasását, ugyanakkor az is felmerült bennem, hogy az író helyenként egy kissé talán túltolta a gyűlölködő férfiak számát. A negatív megnyilvánulások legnagyobb dózisát egyértelműen Lisbeth Salander kapta, akinek gyermek- és fiatalkorából rengeteg szívszorító vagy épp gyomorforgató részletre derült fény. Borzasztó érzés volt, amikor szép lassan helyére kerültek a kirakós darabkái és rádöbbentél arra, hogy tulajdonképpen miért kellett neki annyit szenvednie. Szóba került már a politikai korrupció és a nők elleni erőszak kritikája, volt azonban még egy hasonlóan fontos téma a történetben, amire szeretnék kitérni: a szenzációhajhászatra berendezkedett média, ami egyre inkább részévé válik a mindennapjainknak. Mind a könyvben, mind a valóságban visszataszítónak találtam/találom a féligazságokat, innen-onnan összeollózott interjúrészleteket felvonultató, a minél figyelemfelkeltőbb, ám egyben elrettentőbb cikkeket, hírbeszámolókat, amelyekben minden szégyenérzet nélkül osztanak meg részleteket gyilkossági helyszínekről, a gyilkosság elkövetései módjáról, vagy teregetnek ki magánjellegű információkat egy ember életéből, csupán az olvasottság és a nézettség kedvéért.

A karakterekről szóló rész viszonylag rövid és tömör lesz, mert hiába a számtalan, kisebb-nagyobb fontossággal bíró szereplő, csak kevesen tudták igazán megragadni a figyelmemet. Lisbeth ellentmondásos, mégis összetett személyét hamar megkedveltem az első részben, bírtam a beszólásait, nagyon érdekeltek a belső gondolatai, s alig vártam már, hogy még jobban megismerhessem. Ehhez képest csalódtam a mostani karakterrajzában. A könyv eleji semmittevésével, hirtelen érzelmi fejlődésével, érettebbé válásával nem tudtam mit kezdeni, elsősorban azért, mert A tetovált lány végén és A lány, aki a tűzzel játszik elején látott Lisbeth között hiányzott valamiféle átvezetés, hogy mitől indult el ebbe az irányba. A róla kiderült újabb információk ugyan ébresztettek bennem empátiát iránta, de valahogy mégsem tudtam úgy közel kerülni hozzá, és alkalomadtán izgulni érte, mint korábban. Mikael az elejétől fogva csupán a Lisbethtel való együttműködése miatt érdekelt, önmagában nézve nem lett a szívem csücske, bár a munkája és a barátai iránti elkötelezettségét, a kérlelhetetlen nyomozói vénáját most is becsültem. Ami a többieket illeti, a mellékszereplők között akadt néhány színfolt, akiket említés szintjén felsorolok: Paolo Roberto, a híres bokszoló és Lisbeth barátja nagyon vicces és egyben kitartó szereplő volt, Sonja Modig, a rendőrségi nyomozócsapat egyetlen női tagjának személyében pedig egy újabb okos, harcias, hatalmas igazságérzettel megáldott nőt köszönthettünk, aki remekül verte vissza a férfi munkatársaitól származó negatív kommenteket, melyek a nyomozásban való részvételének és nyomozói képességeinek megkérdőjelezésére irányultak.

Összességében nézve az első részhez képest ez egy fokkal kevésbé tetszett, sőt igazából arra döbbentett rá, hogy nekem nem igazán jön be ez a műfaj. Az általa tárgyalt témákról megfogalmazott mondanivalója kétségkívül elgondolkodtató volt, a gyilkossági ügy hosszan elnyúló nyomozása, a tőlem abszolút távol álló politikai részletek és egyéb felesleges betoldások (mégis mire kellett az elején az a rengeteg matematikai fejtegetés? tisztára olyan érzésem volt tőle, mintha megint a gimis matekórán ülnék, és higgyétek el, egyáltalán nem hiányzott az az érzés…) miatt egy idő után kissé érdektelenné vált számomra a történet, arról nem is beszélve, hogy ismét sikerült alaposan lefárasztania.

Értékelés: 3/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - Lisbeth és Mikael együttműködését.

  - Az egymás mellett futó nyomozásokat.

  - A Lisbeth múltjáról kiderülő új információkat.

Sorozatkritika: A S.H.I.E.L.D ügynökei

Három héttel ezelőtt néztem meg a sorozat dupla befejező epizódjait, úgyhogy itt volt az ideje a róla szóló bejegyzés elkészítésének. Mint általában, ezúttal is igyekeztem elkerülni a spoilereket, egy van a 2012-es Bosszúállókkal kapcsolatban, de azt talán már mindenki látta/tudja, ettől függetlenül azért kiírom a figyelmeztetést.

A történetről röviden: A New York-i csata hatására a S.H.I.E.L.D berkein belül Phil Coulson összehív egy csapatot, amelynek feladata a Földön történő különféle rendkívüli események kivizsgálása lesz…

Gondolom, senkinek nem fogok meglepetést okozni azon kijelentésemmel, hogy a Marvel-filmek iránti rajongásom (amire számtalan bizonyítékot találhattok a blogon), vagyis a sorozat indulásakor még csupán kezdeti érdeklődésem miatt kezdtem el nézni, hiszen 2013-ban éppen hogy csak ismerkedtem a Mozis Univerzum filmjeivel. A lehetséges filmes utalások mellett az sem volt elhanyagolható tény, hogy az előzetesekben felbukkant az a Phil Coulson, aki elvileg meghalt a Bosszúállók eseményei során. Szóval, kíváncsian és információra éhesen, hogy mégis miként lehet életben, vágtam bele az általa összeválogatott csapat küldetéseinek követésébe. Őszinte leszek, ezt a sorozatot az évenkénti aktuális bemutatói alapján néztem, ergo az idei, hetedik évadon kívül a többi évadról nincsenek friss emlékeim, csak régebbiek (hívjatok lustának, de nem volt kedvem egy komplett újranézéshez, elsősorban a szerintem csökkenő színvonal és egyéb technikai korlátok miatt), szóval csak nagy vonalakban fogom vázolni a történetvezetéssel és a karakterekkel kapcsolatos gondolataimat. Ahogy mondtam, a Marvel-filmekhez való esetleges kötődések és a Coulson feltámadása körüli rejtély érdekelt leginkább, s az első két évad tökéletesen kiszolgált engem ezen a téren. Az összeválogatott csapat epizódonkénti küldetéseivel párhuzamosan a titokzatos T.A.H.I.T.I-projektről is egyre több minden derült ki, ugyanakkor a S.H.I.E.L.D belső működéséről, legyen szó kódnevekről, információszerzésről vagy technikai felszerelésekről, szintén megtudhattunk egyet s mást. Aztán jött a nagy leleplezés az első évad második felében, ami nekem a mai napig az egyik kedvenc részem, mert kitűnően kapcsolta össze a sorozatot a filmes univerzummal. Úgy tudom, hogy ez volt az eredeti elképzelés, tehát az időnkénti szoros átkötés, ám ezt egy idő után végül elengedte a Marvel, s megmondom őszintén, én egy kissé csalódott is lettem, miután megritkultak ezek az összeköttetések. A második évad a S.H.I.E.L.D.-ben bekövetkezett változások hatásaira és az ellenség elleni harcra koncentrált, s kevesebb mértékben, de még mindig tartalmazott utalásokat a filmekre, azokból ismerős karakterek is feltűntek kisebb vendégszerepekben. A harmadik évadtól éreztem azt, hogy az MCU elengedte az ügynökök kezét, bár most így utólag, mialatt igyekeztem felfrissíteni emlékeimet, találtam olyan cikkeket, melyek arról szóltak, hogy a második-harmadik évadtól jelen lévő embertelenek történetszállal egy esetleges mozifilmet készítettek elő, amiből végül semmi nem lett. Ja, bocsánat, de, egy mindössze egy évadot megélt sorozat, ami A S.H.I.E.L.D ügynökeiben bemutatott embertelenek közül senkit sem szerepeltetett, s semmi fontosabb átkötés nem volt a két sorozat között; azért vagyok ilyen jól informált, mert volt szerencsém megnézni az Emberteleneket, csak annyira embertelenül rossz volt (hahaha), hogy még arra sem tartottam érdemesnek, hogy írjak róla.

A harmadik évadtól tehát levált a sorozat a filmes univerzumról, s ugyan ezek után is jöttek izgalmasabbnál izgalmasabb történetszálak - nekem személy szerint a negyedik és ötödik évad ötletei különösen tetszettek -, valahogy mégis elveszett a kezdeti lelkesedésem. Ehhez nagyban hozzájárult az, hogy folyamatosan azt éreztem, a képregényes hátterek ismerete nélkül elveszett vagyok, mert bármennyire is érthetőek voltak az események, mégis ott motoszkált bennem az, hogy jobban érteném a kikacsintásokat és könnyebben tudnám követni, hogy miről van szó, ha lenne valami fogalmam a képregényekről. Lehet, hogy ez nem volt szándékos a készítők részéről, s persze végeztem néhány internetes kutatást, azonban az érzés így sem múlt el teljesen. A másik dolog, ami miatt nem tudott maradéktalanul lekötni a sorozat, az a rengeteg szaknyelvi duma volt. Egy ilyen speciális ügynökség esetében természetes, hogy újabbnál újabb, vagányabbnál vagányabb kütyüket találnak ki és raknak össze egy-egy aktuális küldetésre, vagy hogy a feladat teljesítéséhez elengedhetetlen fizikai és kémiai reakciókat tanulmányozniuk, megfejteniük, viszont amikor ezeket elkezdték egymás között megtárgyalni, csak értetlenül pislogtam. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem a sorozat hibája, s volt is egy időszak két évad között, amikor azon gondolkodtam, hogy befejezem a sorozat nézését, hiszen az elsődleges ok, amiért belekezdtem, már nincs jelen, csakhogy addigra már olyannyira megkedveltem a szereplőket, a köztük alakuló kapcsolatrendszereket, illetve hogy mindig, mindenkivel történt valami - pozitív vagy negatív értelemben - meghatározó esemény, ami az egyéni fejlődésükre is nagymértékben kihatott, hogy miattuk végül maradtam. A hatodik évad a korábbiaktól eltérően csak 13 résszel érkezett, s innentől már sejtettem, hogy hamarosan pontot tesznek a sorozat végére. Magán az évadon nagyon látszott a rövidebbre szabott történetvezetés, de ez sajnos nem igazán vált az előnyére, ugyanis túl hamar, sokszor klisék bedobálásával jutottunk el A-ból B-be, ráadásul már az is kezdett unalmas lenni, függetlenül a viszonylag kreatív megoldásoktól, hogy sportot űztek egy (volt az néha több is) fontos figura halálából, majd valamilyen úton-módon való visszahozásából. A hetedik évad alapötletében tetszett az időutazás szerepeltetése, gondolom, ezzel egy kicsit a nosztalgiafaktor irányába akartak elmozdulni, hogy összefoglalva az eddigi történéseket, szép búcsút vehessenek a sorozattól. Nos, ideig-óráig örültem a különböző korokba való utazgatásuknak (lévén egyébként is szeretem az ilyen típusú történeteket), a korábbról már ismert szereplők ismételt felbukkanásainak, de az elhamarkodottság, a sablonos megoldások, karakterek megint levettek az élményből. A főgonosz Nathanielről a mai napig nem tudom eldönteni, hogy szándékosan vette ennyire ripacsra a figurát a színész, vagy egyszerűen ő maga volt ekkora ripacs. Azt sem tudtam egykönnyen elfogadni, hogy a kedvenc párosom egyik tagját szinte végig nélkülöznöm kellett, igaz, az elbeszélés szintjén megállta a helyét hiányának magyarázata, s azóta olvastam is róla, hogy a színésznek egyéb munkái is akadtak, ezért tudott csak keveset szerepelni.

Számomra egy sorozatnál nagyon sokat számít a befejező epizód minősége, hogy sikerül-e minden szálat elvarrni, minden szereplőnek megadni azt, ami jár neki, s ez alapján egy addig közepes sorozat jobb megítélést kaphat tőlem, ugyanakkor egy addig remeknek tartott sorozat le is redukálódhat a szememben egy középszerű, rosszabb esetben idegtépő borzalommá (helló, Trónok harca!). A S.H.I.E.L.D ügynökeinél szerencsére az előbbi eset állt fenn: az évad történéseivel nem voltam maradéktalanul elégedett, bár viszonylag jól megoldották a lezárását, az igazán megható és egyben szívszorító rész viszont csak ezután következett. A kedvenc párosomról kiderült valami, amitől már elkezdtek könnyek gyűlni a szemembe (teszem hozzá gyorsan, hogy örömömben!), az egy évvel később játszódó befejezést pedig nőiesen bevallom, hogy végigbőgtem. Amellett, hogy jó volt látni, kivel mi történt, milyen irányt vett az élete, óhatatlanul benne volt a levegőben a búcsúzás, s bennem ekkor tudatosult, hogy ezt a csapatot ebben a formában többet már nem láthatom együtt, ami azért fájdalmas felismerés volt, mert hiába nem tudtam megbarátkozni a sorozat cselekményvezetésével, a karaktereit nagyon megszerettem, s hiányozni fognak a sorozatnézős estéimből.

Ezzel a lendülettel át is térhetünk a szereplőkre, akik számomra a sorozat igazi lelkét adták. Habár a kezdeti csapat jó pár tagcserén átment az évadok folyamán, a köztük lévő kapcsolatok sokrétű, folyton változó, szoros kötelékek maradtak, s ha külön-külön nem is sikerült mindenkit megkedvelnem, a csapatként való létezésüket, fejlődésüket, együttműködésüket mindig is szerettem. Egyéni szinten hadd emeljek ki egy-két embert! Először is ott volt a központi figura, akire az egész sorozat épült: Phil Coulson. A Marvel-filmekben egy laza, vidám, elkötelezett ügynököt alakított, s ugyan ezen tulajdonságai hatványozottan jelentek meg a sorozatban, hiszen itt eleve többet szerepelhetett, ezzel együtt összetett érzelmi és gondolatvilágának egyéb rétegeit is megismerhettük, legyen szó a feltámadását körüllengő rejtélyről, vagy az általa összeválogatott csapat tagjaihoz fűződő érzelmeiről, melyek hatására idővel nehezebben, de egyben megfontoltabban is hozott döntéseket egy-egy bevetés során. A Skye-jal lassan alakuló, majd egyre szorosabbá váló, kvázi szülő-gyermek kapcsolatuk rengeteg pozitív és negatív érzelmet rejtett, számomra a sorozat egyik legkidolgozottabb kapcsolatrendszere volt. Skye szintén egy nagyon fontos karaktere volt a sorozatnak, aki egy hackercsapat aktivistájaként került kapcsolatba a S.H.I.E.L.D-del, s a családtagjai után kutakodott, de már a sorozat elejétől sejthettük, hogy vele kapcsolatban tutira lesz valami nagy fordulat. Amikor kiderült a pontos családi háttere, az öröksége és keresztülment bizonyos átváltozásokon, onnantól lett igazán érdekes szereplő, ahogy birkózott a múltjáról megtudott dolgokkal és próbált alkalmazkodni az új énjéhez. Véleményem szerint ő kapta a legjobban kifejtett és végigvitt karakterívet, ami tele volt fájdalommal, veszteséggel, bűntudattal, de nagy adag vidámsággal, humorral, szerelemmel, szeretettel és önmagára találással. Ó, és a harcjeleneteit mindig imádtam nézni, nagyon badass volt a csaj! :D Az állandó tagok közül May az egyetlen, akiről nem tudok mit írni. Nekem sokáig ellenszenves volt, mivel alig mutatott ki érzelmeket, miután felengedett, s láthattuk, hogyan alakul a csapattagokkal a viszonya, akkor sem érdekelt igazán, mindvégig megmaradt bennem egyfajta távolságtartás a karakter irányába. Mack és Jojó a második és harmadik évadtól érkeztek meg, őket együtt nagyon szerettem, külön-külön inkább csak bizonyos tulajdonságokat bírtam bennük: Mackben a popkulturális utalásait, beszólásait, és a törődését, hogy minden tagra odafigyelt, érzelmi támaszt nyújtott számukra, vagy jó tanácsokkal látta el őket (amit vissza is kapott, amikor neki volt szüksége rá), Jojóban pedig a képességéből eredő hevességet és a csapat iránt lassan kialakuló elkötelezettségét.

És akkor elérkeztem kedvenc párosomhoz, akikről ezáltal elspoilerezem, hogy össze fognak jönni, de szerintem ez senkinek nem okoz nagy meglepetést, mert már az első pillanattól, az első közös jelenetüktől látszik, hogy belőlük előbb vagy utóbb egy pár lesz. Fitz és Simmons a kezdetek kezdetétől nagy kedvenceim voltak, bár a dialógusaik és monológjaik háromnegyedéből alig értettem valamit, mert ugye egyikük mérnök, másikuk biokémikus, én pedig egyik tudományághoz sem konyítok sokat (na jó, legyünk őszinték: semmit), a vitathatatlanul jelen lévő vonzalom és közös hullámhossz végig ott volt, s türelmetlenül vártam, mikor jönnek rá ezen érzések jelentésére, mikor vallják be ezeket egymásnak, s ha mindezzel megvannak, onnantól képesek lesznek-e a sok küldetés és nehézség közepette kitartani e kapcsolat mellett. Rengeteg viszontagságon kellett keresztülmenniük, s amikor már azt hitted, semmi nem szakíthatja szét őket, mindig jöttek újabb és újabb csapások, amikért egyrészt rettentően haragudtam a készítőkre, másrészről viszont ezek jók voltak arra, hogy lássák és mi, nézők is lássuk, hogy ez a kapcsolat működőképes, és ha romantikusra veszem a figurát, azt is mondhatnám, hogy ők bebizonyították, az igazi szerelem nem ismer akadályokat sem térben, sem időben. A szereplőtársak és én is szinte mindig egyként hivatkoztak rájuk, s nehéz feladatnak érzem különválasztani őket, hiszen az együttműködésük, az egymásért való küzdésük hamar eggyé kovácsolta őket, ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy külön-külön is sokszínű és érdekes figurák voltak. Fitz szótlanabb, visszafogottabb énje az első évad végén átéltek hatására még befelé fordulóbb lett, a későbbiekben azonban kiderült, hogy vannak az elméjének sötétebb rétegei is, s számomra egyszerre volt megdöbbentő és felettébb izgalmas őt egy teljesen más, sokkal magabiztosabb, sőt kegyetlenebb verzióban látni a negyedik-ötödik évad vonatkozó részeiben. Simmons könnyebben találta meg a hangot a csapat többi tagjával, s Fitzcel ellentétben őt nem törték meg annyira az egyéni csapások, csak erősebb és kitartóbb lett tőlük, aminek köszönhetően a közös csapásokat is optimistábban viselte. A sok nehézség mellett azért akadtak bőven vidám és megható pillanataik, amiknek nagyban köszönhető, hogy kitartottam a sorozatnál, és rávettem magam a végignézésére.

Ahogy már utaltam rá, pár évad után már nem tudtam olyan lelkesedéssel és érdeklődéssel követni a sorozatot, mint a kezdetekkor, s idővel csupán a karakterek iránti szimpátia tartott mellette. Ez valószínűleg a kissé keszekusza bejegyzésemből is kiérezhető, de azért remélem, ezzel nem vettem el az emberek kedvét e sorozat megtekintésétől. A magam tapasztalatából kiindulva, inkább olyan marveles rajongóknak ajánlom, akik nem bánják, ha a sorozat pár évad elteltével kevésbé kötődik a filmes univerzumhoz, hanem attól függetlenül kínál fel szórakoztató és ötletes történetszálakat.

Értékelés: 65%

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - Az első évad nagy leleplezését.

  - A filmes univerzum szereplőinek cameóit, köztük természetesen a Mesterrel, Stan Lee-vel.

  - Az epizódok végén feltűnő stáblista utáni jeleneteket (hiszen mégiscsak a Marvelnél vagyunk!)

  - A számolatlan, szenzációsan előadott popkulturális utalásokat.

  - A remekül megkoreografált harci jeleneteket.

  - Az embertelenek különféle képességeit.

  - A Vázban játszódó részeket.

  - Az összes FitzSimmons-jelenetet. <3

  - Az utolsó évad nosztalgiázását.

  - A befejezést.

A S.H.I.E.L.D ügynökei /Marvel's Agents of S.H.I.E.L.D/ (2013-2020)

színes, fekete-fehér, feliratos, 45 perc

Rendező: Kevin Tancharoen, Jesse Bochco, Billy Gierhart, Vincent Misiano, Garry A. Brown

Szereplők: Clark Gregg, Chloe Bennet, Ming-Na Wen, Elizabeth Henstridge, Iain De Caestecker, Henry Simmons, Natalia Cordova-Buckley, Brett Dalton, Jeff Ward, Nick Blood, Adrianne Palicki, Joel Stoffer, Luke Mitchell, Bill Paxton, Kyle MacLachlan

Christopher Nolan elmejátékai 4. rész - Tenet

Nagyjából fél évvel ezelőtt, a rovat első részének publikálásakor eléggé távolinak, elérhetetlennek tűnt az a film, amely miatt az egészet elkezdtem. A fokozódó járványhelyzet, a bezáró mozik, a folyamatosan csúszó premierdátumok híreitől egyre nyugtalanabb, majd idővel egyre pesszimistább lettem, s ugyan nem hagytam fel a rovat szerkesztésével, a kezdeti lelkesedésem lassan egykedvű várakozásba csapott át. Aztán végre eljött a premier napja, én azonban a biztonság kedvéért (meg hogy őszinte legyek, a kedvem visszanyeréséért) vártam egy kicsit, hogy végül múlt szombaton, 7(!!!) hónap elteltével ismét bemerészkedjek a moziba.

A történetről röviden: Főhősünk mindössze egy szó és egy kézjel birtokában vág neki országokon átívelő megbízatásának, melynek célja a világ megmentése, ám ennek érdekében nem kisebb ellenséggel kell szembeszállnia, mint az Idővel…

Még mielőtt belevágnék a filmmel kapcsolatos gondolataim, érzéseim ecsetelésébe, szeretnék tisztázni pár dolgot: 1. a spoilermentes vélemények híve vagyok, amihez ezúttal is tartom magam, szóval ha még nem láttad a filmet, ezt a bejegyzést akkor is nyugodtan elolvashatod. 2. bevallom őszintén, akadnak a történetnek bizonyos pontjai, amiket az azóta eltelt egy hét alatt sem sikerült teljesen megértenem, úgyhogy ha egy részletes és kimerítő elemzést keresel a filmről, nem én vagyok az embered. Most, hogy ezt megbeszéltük, jöhet is a véleményem, vagyis előtte hadd sztorizgassak egy kicsit arról, milyen volt ilyen hosszú kihagyás és a sajnos továbbra is jelenlévő járvány árnyékában elmenni moziba. Mint említettem, legutóbb 7 hónappal ezelőtt, január végén jártam ott, s mivel film- és moziszerető ember vagyok, a veszélyhelyzet idején nagyon nehezen szoktam hozzá a gondolathoz, hogy a tavaly decemberben megszerkesztett mozis tervezetemből semmi nem lett. A Tenet premierje körüli bizonytalanságok sem segítettek, de az egy percig nem volt kérdés, hogy ha a lehetőség megvan rá, akkor bizony moziban fogom megnézni ezt a filmet. Ez egyrészről a rendező és az ő mozizás iránti elkötelezettségének szólt (amely tevékenységnek én is nagy támogatója vagyok, a tv és a laptop sem rossz, de vannak olyan filmek és olyan jelenetek, amik moziban jönnek át igazán), a nyár folyamán ugyanis rengeteget lehetett arról olvasni, hogy Nolan mennyire ragaszkodik a szélesvásznon való bemutatóhoz, másrészről pedig hiányzott már az az utánozhatatlan érzés, amikor izgatottan várok és készülődök a mozizásra. Erre azonban rányomta bélyegét a járvány szüntelen jelenléte, megspékelve az újra növekedésnek induló esetszámokkal, úgyhogy egy csomót gondolkodtam és variáltam, de vagyok annyira lelkes, érdeklődő, néhányak szerint talán nemtörődöm, hogy a film kihagyása szóba sem jöhetett. Végül egy hétvégi, kora délelőtti, nagy termes vetítést választottam (azért egyébként jár a pont a Cinema Citynek, hogy több, mint húsz időpontban játszották a filmet az első héten, így szerintem egész jól el tudtak különülni az emberek, s nem alakulhatott ki tömeg), ahol heten gyűltünk össze, s jó dolog volt látni, hogy a kikapcsolódás ellenére mindenki igyekezett figyelni az egészségügyi biztonságra is, ami elsősorban abban mutatkozott meg, hogy alaposan szétszóródtunk a terem egymástól távol eső pontjaira.

És innentől át is térhetünk hosszas felvezetésemről a konkrét filmre! Azt mondtam, nem elemzést fogok írni, viszont van egy érdekesség, ami nekem kifejezetten tetszik a filmmel kapcsolatban, úgyhogy erről mindenképp szeretnék írni. A film címe Tenet, ami egy palindrom, vagyis visszafelé olvasva is ugyanaz, mint elölről olvasva. Ez a szó az ún. Sator-négyzetből származik, amit Pompeii és Herculaneum romjai között találtak, de egyéb korszakokból származó épületeken, helyszíneken is feltűnik. A mai napig nem sikerült teljesen megfejteni az eredetét, a háttértörténetét, ettől függetlenül számtalan izgalmas teória született róla. Én nem ezek, inkább a négyzeten található szavak miatt említem meg, amelyeket akármelyik irányból olvasod, újra és újra kiadják ugyanazokat a szavakat, ami egyértelmű utalás a film történetének központi elemére, a visszafordított, azaz inverz időre, emellett pedig ezek a szavak kisebb vagy nagyobb szerepben, de mind felbukkannak a cselekmény során.

Ugyebár a rovatom elsődleges célja az volt, hogy bemutassam a rendező azon filmjeit, amikben szerintem a legmarkánsabban van jelen egyedi stílusa, jelesül az a képessége, hogy remekül tud eljátszani az elbeszélés időszerkezetével, s ezáltal orránál fogva vezetheti nézőjét, akinek alapos agytorna árán sikerül csak összeraknia a kirakóst. Nos, ezzel a filmmel Nolan kimaxolta az idővel való játszadozást, ugyanis eljutottunk oda, hogy létezik az idő visszafordítása, pontosabban egy, az időben előrehaladó tárggyal vagy személlyel lehet megtenni azt, hogy visszafordítod az időben. A történet onnan indult, hogy inverz tárgyak bukkannak fel a jelenben, amiket a jövőből küldözget valaki, s a Főhős (akinek tényleg ennyi a neve) feladata lesz, hogy felfejtse, ki és miért küldi ezeket a tárgyakat, mi lehet az a globális katasztrófa és ki fogja azt kirobbantani, amit majd a megtudott információk birtokában neki kéne megakadályoznia. Ez egy klasszikus kémfilmes kiindulópont, melyben a titkosügynök különböző kontaktok segítségével, a világ egyik országából a másikba utazva próbálja megmenteni a világot egy gonosz embertől vagy egy gonosz szervezettől, s nagyjából a film első fele ennek tükrében telt el. Kaptunk egy rakás ütős akciójelenetet, jártunk a világ legalább négy különböző pontján, ám közben csak apró utalások érkeztek arra vonatkozóan, mi a csuda az az időinverzió és még inkább, mi az a Tenet? Ami engem illet, én Nolan filmjeiben mindig is az egyedi alapkoncepciókat és megoldásokat szerettem, a jól megkoreografált, kétségkívül látványos akciók kevésbé érdekeltek, s ez most sem volt másképp. Persze, fantasztikus volt látni a pergő izgalmú kezdő képsorokat, a betörés megtervezését, majd kivitelezését (a mai napig hihetetlen számomra, hogy a repülőgépes jelenetet valóban leforgatták, CGI használata nélkül), a Főhős és a főgonosz között körvonalazódó macska-egér harcot, egy idő után viszont elkezdtem hiányolni az információkat, illetve néha az volt az érzésem, hogy olyan jelenetekkel húzzák el az időt, amiknek nincs semmi jelentősége a későbbi történések szempontjából. Számomra itt kezdődtek a problémák, ugyanis az akciók és az egymást sűrűn követő jelenetek sokaságába olyannyira belegabalyodtam, hogy már eléggé elfáradtam, mire elértük azt a pontot, hogy részletesebben feltárult előttünk az időinverzió igazi lényege, nagypályás használata, a főgonoszról, a motivációjáról is egyre több minden derült ki, azonban ezt is olyan mennyiségű akcióval feldúsítva tálalta a rendező, hogy esélyem sem volt a dolgok normális megértésére. A film megtekintése közben nekem is eszembe jutott és az eltelt napok során látott cikkcímek is ezt a mondatot harsogják a mozi kapcsán: „Ne próbálja megérteni, csak érezze!”, én viszont az a fajta ember vagyok, aki igenis szeretne valami értelmet és konklúziót látni, felfogni a filmből, nem csupán annyit, hogy: „Hű, ez nagyon látványos és nagyon okos film volt, bár nem tudom, miért, mert egy szót sem értettem belőle!”. Azt nem vitatom el tőle, hogy a cselekmény második részét uraló inverz akciójelenetek egytől egyig kreatívak, innovatívak és teljes mértékben szemkápráztatóak voltak, ráadásul annyira a hatásuk alá vontak, hogy miután kijöttem a moziból, kellett egy tíz perc, mire visszazökkentem a való világba, és nem vártam arra, hogy az úton haladó autók között visszafelé száguldókat pillantsak meg, ettől függetlenül e jelenetek halmozása sajnos maga alá gyűrte nem csak az események magyarázatát, hanem a néző figyelmével együtt a sztori átlátását is. Nolan korai alkotásaira pont azért figyeltem fel, mert kevés akcióval, viszont annál több agytornával volt képes fenntartani a feszültséget, s ugyan ezt az énjét azóta sem felejtette el teljesen, jó pár filmjénél, de különösen ennél azt érzem, az akciójelenetek grandiózussága iránti lelkesedésével átesett a palánk másik oldalára. Ha leveszem a kémfilmes és a fizikával, filozófiával kapcsolatos rétegeket, s csak az inverzió ötletét, megvalósítását, a karakterrajzokat, az őket vezérlő motivációkat, na meg persze a rendezőtől megszokott utolsó pillanatokban felfedett, rendszerint érzelemdús fordulatokat, csavarokat nézem, akkor egy nagyon szórakoztató, nagyon okos és érzelmes mozgóképről van szó, amihez az akciójelenetek is hozzátesznek egy pluszt, nálam azonban nagyobb sikert ért volna el a film visszafogottabb használatukkal és a cselekmény érthetőbb kifejtésével.

Mint minden, a blogon tárgyalt mű esetében, itt sem mehetek el szó nélkül a szereplők mellett, pláne ha azt nézem, hogy milyen illusztris gárda gyűlt össze, és mennyire tökéletes, részletgazdag alakításoknak lehettem tanúja a vászon előtt ülve. A Főhős karaktere elsőre egy tipikus ügynöknek tűnt, aki végzi a feladatot, amivel megbízták. Csakhogy ő egy lazább, érzelmesebb főszereplő volt, én legalábbis jobban szimpatizáltam vele, mint a hasonló műfajú filmek szereplőivel, ráadásul ezt az is megkönnyítette, hogy ugyanolyan keveset tudott, mint maga a néző… egy ideig, de az útközben kiderült információk birtokában csak még inkább megkedvelhetted a Főhőst, amit nagyban elősegített John David Washington egyszerre könnyed, humoros, ugyanakkor átgondolt játéka. A segítőjét, közvetítőjét alakító Robert Pattinsonnal alkotott párosukon remekül szórakoztam, a viccesebb és komolyabb jeleneteik egyaránt szenzációsak voltak, imádtam, ahogy reagáltak egymásra és hogy tapintható volt köztük a kémia. Pattinson karakterében a visszafogott eleganciája és hűséges kitartása nagyon tetszett, a vele kapcsolatos plusz csavartól pedig csak szimplán leesett az állam. A főgonosz orosz gengszterben kétségtelenül megvoltak a szerepre jellemző klisés tulajdonságok, ellenben a háttértörténete, a motivációja iránti elkötelezettsége és a feleségéhez fűződő ellentmondásos érzelmei miatt mégis több volt egy sablonkarakternél, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy ezeket a szélsőségeket az őt alakító Kenneth Branagh képes volt úgy összehangolni, hogy abból végül egy sokrétű figura bontakozhatott ki. A rovat második és harmadik részeiben bemutatott filmek esetében felróttam Nolannek, hogy nem bánik túl jól a női karaktereivel, nem dolgozza ki őket rendesen. Nos, Kat szerepével sikerült valamennyire kiköszörülnie a csorbát: igaz, hogy eleinte egy csinos áldozatként ismertük meg, de ott volt benne egy karakán, küzdeni kész nő, aki az átélt események hatására szép lassan előbújt, s a jachton zajló jelenetben érte el teljes átalakulását. Elizabeth Debicki légies alakjával csodálatos volt minden jelenetben, ahogy egyszerre hozta a szép, de törékeny, illetve az egyre magabiztosabbá, eltökéltebbé váló nő szerepét, s olyan jó érzés volt végre egy kidolgozott és érthető, átérezhető motivációjú, erős, független női szereplőt látni egy Nolan-filmben.

Összefoglalva a fentieket: annak nagyon örülök, hogy büszkén újságolhatom a nagyvilágnak, hogy láttam a Tenetet, ráadásul moziban! Akciódús, szórakoztató és agytornáztató film, amit még biztos, hogy jó párszor meg fogok nézni (mondjuk tutira nem mostanában, kell egy kis pihenés :DDD), s ugyan nem tetszik a tény, hogy Nolan az akciót és a látványt részesítette előnyben az ötletes alapsztori kifejtése helyett, mégis egy remekül összerakott, kihagyhatatlan filmnek tartom, amit mindenképpen ajánlok, s bár azt mondtam, nem teljesen értek egyet a következő állítással, azért csak ide biggyesztem: Ne akarjátok mindenáron megérteni, inkább csak érezzétek és élvezzétek! :)

Ezzel végére ért a rendezővel foglalkozó rovatom. Hosszú, kanyargós út volt, sok küszködéssel (ne tudjátok meg, mennyi időt töltöttem el a laptopom előtt, azon rágódva, hogy mégis mit és hogyan írjak meg úgy, hogy valami értelme is legyen…), néhány kellemetlen felismeréssel, miszerint az évek alatt alaposan megváltoztak a filmjeihez fűződő érzéseim, ettől függetlenül örülök, hogy anno megszületett ez az ötlet a fejemben, és hogy belevágtam, mert végeredményben szerintem egész jó bejegyzések készültek el. Bár az újranézések miatt már kissé másként tekintek Christopher Nolanre és a filmjeire, továbbra is őt tartom a kedvenc rendezőmnek egyedi stílusával és ötleteivel együtt, s már alig várom, mit talál ki legközelebb!

Értékelés: 75%

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - Minden apró információt az inverzióval és a globális fenyegetéssel kapcsolatban, hogy ha csak részben is, de össze tudd rakni a képet.

  - Michael Caine remekül megírt cameóját. Köszönjük, Sir Michael! <3

  - A repülőgép hangárnak való nekivezetését. Mert hát na!!!!

  - Az inverz akciójeleneteket. Mert hát na!!!!

  - Sator háttértörténetét és motivációját.

  - A végső fordulatokat és a befejezést.

Tenet /Tenet/ (2020)

színes, magyarul beszélő, 150 perc

Rendező: Christopher Nolan

Szereplők: John David Washington, Robert Pattinson, Elizabeth Debicki, Kenneth Branagh, Dimple Kapadia, Clémence Poésy, Aaron Taylor-Johnson, Michael Caine

Könyvkritika: Jodi Picoult & Samantha van Leer - Lapról lapra

Tavaly júliusban olvastam el az anya-lánya írópáros első könyvét, a Sorok közöttet, ami könyvmoly énem számára oly’ ismerős alaphelyzetével és a történetében rejlő kreativitásával hamar belopta magát a szívembe. Most, kicsivel több, mint egy évvel később úgy éreztem, itt a tökéletes alkalom, hogy megtudjam, hogyan folytatódik Delila és Olivér meséje.

A történetről röviden: Miután legyőzték az őket elválasztó akadályt, Delilának és Olivérnek rá kell jönnie, hogy a való világban korántsem olyan egyszerűek a dolgok, mint a mesékben. Főleg úgy, hogy a mese nem akarja egykönnyen elengedni főszereplőjét, így a szerelmeseknek dönteniük kell, mennyit hajlandóak kockáztatni azért, hogy örökké együtt maradhassanak…

A Sorok között egy remek alapsztoriból indult ki, miszerint mit tennél, ha a kedvenc könyved kedvenc szereplője egyszer csak elkezdene beszélni hozzád, s miután még jobban megismernéd, mit tennél meg azért, hogy kihozhasd őt a te valóságodba és örökké vele lehess? Emellett volt még egy nagyon eredeti ötlete a könyvnek: mi van akkor, ha a történetek szereplői valójában nem is olyanok, amilyennek olvasás közben látod őket, hanem csak egy szerepet játszanak, s amikor a könyv csukva van, teljesen más karakterek, és a könyv cselekményében megjelenő szerepüktől függetlenül van saját kis életük és gondolatviláguk. Elsősorban ez a két összetevő fogott meg az első kötetben, a szereplőket néha kissé sablonosnak éreztem, a jól kitalált függővég és az iránti kíváncsiságom, hogy Delila és Olivér szerelme mennyire és meddig fog működni a való világban, azonban egyértelművé tette, hogy idővel el fogom olvasni a folytatást. Az elbeszélés három szemszögön keresztül haladt: Delila és Olivér mellett Edgar, a Sorok között írónője fiának mesebeli sorsát követhettük, ahogy igyekezett átvenni Olivér helyét, s közben megszokni az új szituációt, amibe belekerült. Edgar fejezeteiben a mese további résztvevői is szerephez jutottak, részletesebb betekintést kaptunk a gondolataikba, és abba, hogy ki hogyan élte meg a mese történetének változtatásait, valamint Olivér eltávozását. Ezek a részek kifejezetten tetszettek, mert így jobban megismerhettük az egyes szereplők érzelmi világát, a mesében való szerepükhöz, valamint ezzel összefüggésben önmagukhoz való viszonyulását, amik egyaránt eredményeztek humoros és megható pillanatokat: vicces volt az állandóan a súlya és a kinézete miatt aggódó paripa, Fuszekli panaszkodásait hallgatni, ugyanakkor szívszorító volt látni, hogy Frocli mennyire hiányolja legjobb barátját, a leginkább azonban Szerafima, a királykisasszony karakterfejlődése lepett meg, aki szép lassan ébredt rá arra, hogy nem kell örökké a szerepét meghatározó szabályokhoz ragaszkodnia, hanem ezektől függetlenítheti magát, s élhet úgy, ahogyan szeretne (a mese keretein belül természetesen). A szereplőkhöz hasonlóan idővel Edgar is felismert bizonyos dolgokat, például hogy eredeti elképzelései, melyekben azt gondolta, szuper érzés lesz egy saját maga által teremtett történet főhőse lenni, nem igazán jöttek össze, s hiányzott neki az addig kellemetlennek gondolt valóság. Ami Delilát és Olivért illeti, az előző könyvben azt gondoltam róluk, hogy bármennyire aranyosak együtt, túlságosan hamar jött létre köztük a nagy, lángoló szerelem, s mindenképpen arra számítottam, a folytatás részletesebben be fogja mutatni, milyen hatással lehet kapcsolatuk alakulására a való világ és a szürke hétköznapok. Nos, kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy történetük átfordult egy hagyományos klisékkel operáló tinidrámába, ami csak nyomokban tartalmazta azt, hogy milyen nehézségek várhatnak egy ilyen rendkívüli párra a kisváros utcáin vagy épp az iskola folyosóin. Kettejük közül Delila viselkedése rettentően idegesített: szinte rátelepedett Olivérre, alig hagyott neki személyes teret, hogy felfedezhesse ennek a világnak a sokszínűségét, és megpróbálja megtalálni benne a helyét. Minden közös jelenetüktől csak erősebb lett bennem a meggyőződés a lány önzőségéről, aki kívülállóságát és egyedüllétét akarta kompenzálni a meséből kiemelt szépfiúval. Az egész olyan volt, mintha Delila csak a maga kénye-kedvére hozta volna ki Olivért a könyvből, bele se gondolva abba (s erre később sem kaptunk utalást), mekkora változás ez a fiúnak, mennyi mindent kell megtanulnia, s hogy nem csak abból áll az élet, hogy ölelkeznek és csókolóznak naphosszat. Értem én, hogy Delila egy tizenéves tinédzser, tele romantikus álmokkal, ettől függetlenül néha gondolhatott volna másokra is saját magán kívül. Ez a kellemetlen tulajdonsága végigkísérte őt a könyvön, ugyanis a továbbiakban is önös érdekeitől hajtva hozott döntéseket, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a következmények hogyan hatnak barátaira. Vele ellentétben Olivér túllépett a mesebeli herceg sablonjain, s részletekbe menően tudhattuk meg, mennyire hiányolja szereplőtársait, elsősorban legjobb barátját, Froclit, hogy nap mint nap megrémül attól, milyen keveset tud a való világ dolgairól, vagy hogy milyen keserű érzés rádöbbennie, hogy gyakorlatilag most is szerepet játszik, csak itt senki nem írta meg neki előre a mondatokat és tetteket. Énem romantikus felének természetesen bejöttek azon tulajdonságai, hogy udvarias, kedves és folyton bókol, ráadásul megingathatatlan a szerelme Delila iránt, viszont az ismeretlen világgal való viaskodásai avatták igazán érdekes és összetett karakterré.

Számomra is kissé furcsa érzés, hogy a szereplők jellemzéseivel kezdtem a bejegyzést a történet taglalása helyett, a helyzet azonban az, hogy a cselekmény első felében a három főszereplő mindennapjai és érzései voltak fókuszban, szóval ha akartam volna, se tudtam volna másról írni. A második felétől helyeződött át a hangsúly a mesére, vagyis pontosabban arra a tényre, hogy a könyvnek nem tetszett Olivér eltávozása és a történet megváltozása, ezért mindent megtett, hogy visszaállítsa a rendet. Az ebből fakadó izgalmas szituációk, az ezek megoldását sürgető nyomozások, tervezések hozták vissza azt az érzést, hogy igen, ez a könyv több, mint egy újabb hagyományos tini szerelmes történet. Edgar mesebeli kalandozásai által az írók remek újdonságokat és kiegészítéseket csempésztek be a cselekménybe, legyen szó akár az írói képzelet konkrét megjelenési helyéről, vagy a regényekben elrejtett utalásokról, melyekről még maga az író sem tudja pontosan, hol is találhatók. Emellett szeretném még megemlíteni az egyes fejezetek közé ékelt, elgondolkodtató kérdéseket tartalmazó leírásokat, melyek kapcsán el lehetett morfondírozni olyan kifejezetten érdekes felvetéseken, hogy tulajdonképpen kié egy történet? Az íróé, aki megalkotta, az olvasóé, aki felfigyelt rá, és visszavonhatatlanul beleszeretett, vagy a szereplőké, akik segítségével életre kelt? Kisajátíthatja-e bármelyikük is csak a maga hasznára? Szóba került az is, hogy történetmesélés, a történetalkotás egyetemes, mindennapi cselekvés, ami bele van kódolva az emberekbe, s amit mindenki gyakorol tudatosan vagy tudattalanul, önmagába fordulva vagy a világ elé tárva, sőt az sincs kizárva, hogy mi magunk is egy valaki más által kitalált történet szereplői vagyunk.

Visszatérve a konkrét eseményekhez: a mese rendetlenkedése miatt veszélybe került Olivér való világbeli tartózkodása, Edgar mesében maradását pedig saját kételyei mellett egy való világbeli tragédia rövidítette meg, de erre a problémára is okos megoldás született, a látszólag elért boldog befejezés viszont kérdések sokaságát hagyta bennem. Mert odáig oké, hogy néhányan megkapták a maguk happy endjét, de mi lesz a többiekkel, akik legalább ugyanannyira megérdemelnék? Szépen és jól, ráadásul tényleg ügyesen hozták helyre a dolgokat, de ez hosszú távon mennyire lesz kifizetődő és fenntartható? Ki akar egész életében egy tulajdonképpeni hazugságban élni? (Amióta ez a mondat eszembe jutott, biztos vagyok benne, hogy hasonlít egy film, könyv vagy sorozat mottójához, tagline-jához. Ha valakinek van ötlete, honnan származhat, az kérem, írja meg, mert akárhogy töröm a fejem, nem tudom, honnan ismerős, csak azt tudom, hogy ismerős.) Lehet azt mondani, és nem tagadom, van benne igazság, hogy túlságosan realistán nézem a történetet ahelyett, hogy a mesés lényegére koncentrálnék, ennek ellenére sem tudok elvonatkoztatni ezektől a hibáktól. A moly.hu szerint nem zárult még le a sorozat, ugyanakkor arra sem találtam információt, valóban tervezi-e a folytatást az anya-lánya páros, vagy egyéb elfoglaltságaik miatt maradtak lezáratlanul az események, esetleg teljes mértékben ránk, olvasókra bízzák a történet továbbgondolását, mindenesetre kíváncsi lennék, ők belegondoltak-e a felsorolt problémákba, illetve hogy ők merre vinnék tovább az elbeszélés fonalát és szereplőik sorsát.

Összességében nézve ebben a kötetben korántsem volt annyi varázslat, mint az előzőben. Csak nyomokban tartalmazta a korábban olyannyira meghatározó ötletességet, eredetiséget, ellenben hosszan olvashattam azt a fajta drámázós, egysíkú tinis történetet, amiből már épp eleget kaptam a Vörös Pöttyös Könyvek rosszul sikerült darabjainak köszönhetően.

Értékelés: 3/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A csodaszép illusztrációkat.

  - Olivér poénos csetlés-botlásait a való világban.

  - Hapci lelkesedését.

  - Fuszekli folyamatos panaszkodását. Egy hiú ló, hát nézzenek oda!

  - A mesével kapcsolatos újdonságokat.

  - A popkulturális utalásokat.

  - Az egyes fejezetek közötti elgondolkodtató sorokat.