Január 27.-e
a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja, ugyanis ezen a napon
szabadította fel a Vörös Hadsereg az auschwitzi koncentrációs tábort. Már évek
óta rendszeres résztvevője vagyok a moly.hu oldalon az emlékhétre kiírt
kihívásnak, mert egyrészt fontosnak tartom az áldozatok előtti tisztelgést,
másrészt pedig az emlékezéssel egyben felhívjuk a figyelmet arra, hogy nem
szabad engednünk egy ilyen borzalmas dolog újbóli megtörténését. Idén abba a
szerencsés helyzetbe kerültem, hogy a karácsonyra kapott, régóta vágyott
könyvem ebben a témában íródott, így nem volt kérdés, mit fogok választani az
emlékolvasásra.
A
történetről röviden: 1944. október 7.-én zajlott le az auschwitzi koncentrációs
tábor egyetlen felkelése, amelyet zsidó sonderkommandósok robbantottak ki. Az
író nemcsak magával a felkeléssel foglalkozik, hanem annak előzményeit,
következményeit is tárgyalja, valamint bemutatja a koncentrációs tábor
területén tevékenykedett titkos ellenállási mozgalmakat és azok cselekedeteit…
Gideon Greif
másik, magyarul is olvasható, a sonderkommandós túlélőkkel készült interjúkat
tartalmazó kötetéről, a Könnyek nélkül sírtunkról már írtam itt a blogon. Annak a könyvnek a papírborítóján
olvastam először jelen könyvről, és rögtön tudtam, hogy minél hamarabb
szeretnék a magaménak tudni egy példányt és alaposan áttanulmányozni. Greif
munkássága, illetve Nemes Jeles László Oscar-díjas remekműve, a Saul fia előtt nem sokat (jó, legyünk
őszinték: semmit se) tudtam a Sonderkommandóról, az általa ellátott
felfoghatatlan feladatokról, mivel nem kerültek elém olyan holokausztirodalmi
művek, amik róluk szóltak volna. Gideon Greifnek hála, azonban az elmúlt
években sikerült bővítenem eddigi hiányos ismereteimet, sőt a téma iránt is
teljes mértékben felkeltette az érdeklődésemet. Most elolvasott könyve az
előzőhöz hasonlóan részletekbe menően precízen, igaz, néha kissé száraz
megfogalmazásban és esetleges ismétlésekkel rekonstruálta az eseményeket, de
látszott a szövegen, hogy írója elkötelezett és értő kutatója a feldolgozott
témának, amit hét fejezetben osztott el. Elsőként bemutatta a Sonderkommandót,
annak kialakulását és különböző feladatait; ez a szakasz nagy részben a Könnyek nélkül sírtunk bevezetésének
rövidített változata, úgyhogy ez egy kis ismétlés volt számomra, de természetesen
tisztában voltam vele, hogy az összkép megértéséhez szükséges írnia róluk itt
is. A második és harmadik fejezet az auschwitzi koncentrációs táborban működő
különféle titkos földalatti mozgalmak munkásságát hivatott bemutatni; ez
szintén egy olyan téma, amiről eddig nem sokat tudtam vagy olvastam. Érdekes
volt megtudni, hogy a szörnyű helyzet ellenére voltak olyan foglyok, akik nem
adták fel, hanem minden lehetséges eszközzel, az adott körülmények között,
többnyire passzív, de eredményes módon igyekeztek ellenállni a náci elnyomásnak.
A negyedik fejezet az elmaradt felkelésekről szólt, onnantól pedig áttért a
Sonderkommando szervezkedéseire, előkészületeire, majd magára a felkelésre, ami
sajnos egyáltalán nem a tervek szerint ment végbe, és nem is ért túl jó véget,
mégis dicsőséges eseményként vonult be a történelembe. A befejező rész a
felkelést követő nyomozást és megtorlást beszélte el, és egyben emléket állított
a meggyilkolt ellenállóknak. Ahogy fentebb már írtam, mindenre kiterjedő
részletességgel, pontossággal és lelkiismeretességgel lett összeállítva a
könyv, számtalan tanúvallomásból, visszaemlékezésből szemezgetve tárta elénk az
író a történteket. A sok helyszín- és személynév, valamint a
gázkamra-krematórium épületek számozásának többfélesége helyenként töménnyé
tette a szöveget, engem meg bűntudatba kergetett, amiért itt van ez a sok bátor
ember, akiknek illene megjegyezni a nevüket, de egyszerűen nem megy, mert
annyian vannak, ráadásul némelyiküknek többféle neve van, így mire egyet
lapozok, már elfelejtem, kik szerepeltek az előző oldalon. A
helyszínleírásokhoz nem ártott volna egy vázlat vagy térkép, ami megkönnyítette
volna az olvasónak, hogy jobban megértse a távolságokat, az egyes útvonalak,
barakkok elhelyezkedését. A csatolt képek között volt ugyan egy tervrajz, és
néhány fotó a romokról, de ez véleményem szerint nem volt elég a szövegben
leírtak illusztrálásához. A Könnyek
nélkül sírtunkhoz majdnem százoldalnyi jegyzet készült, és ez most sem volt
másképp, bár értelemszerűen a kevesebb oldalszámú könyvben kevesebb jegyzet
kapott helyet. Ezekben a „rendes” hivatkozások mellett magyarázatokra,
kiegészítésekre, esetleges személyes megjegyzésekre bukkanhattunk. Utóbbiak
kapcsán kiemelném az író azon kommentárjait, amikor egyes visszaemlékezéseket,
tanúvallomásokat pontatlannak vélt, más, hitelesebb források állításai, vagy
épp az emlékezés nehézsége, megbízhatatlansága miatt, ez ugyanis felettébb
fontos megállapítás és adalék a jövőbeni túlélő-visszaemlékezések olvasásához,
megítéléséhez.
Akárcsak az
előző könyvnél, itt is meg kell köszönnöm Gideon Greifnek (habár a nullával
vetekszik a valószínűsége annak, hogy valaha is elolvasná ezt a bejegyzést),
hogy a Sonderkommandót, ezt a mai napig kevéssé ismert és ellentmondásosan
megítélt csoportot választotta kutatása tárgyául, és a sonderkommandós túlélők
részletgazdag interjúkötete után egy hasonlóan értékes könyvet írt meg.
Megrázó, ugyanakkor felemelő történet a felkelőké, akiknek merészségét még a
legsötétebb időben és helyen sem tudták megtörni. Álljon itt egy idézet, amiről
az író úgy gondolta, szép befejezése lesz a kötetnek, és szerintem is annyira
frappánsan foglalja össze az elmondottakat, hogy muszáj nekem is idéznem, és
egyben remélem, ezzel sikerül felkeltenem mások figyelmét e könyv irányába:
„A zsidó
fiúk megmutatták, hogy nem égnek el a tűzben, és nem öli meg őket a gáz. Ez
persze sovány vigasz, ám akárki írja is le Auschwitz történetét, nem fog
megfeledkezni róla, hogy megemlítse őket.”
Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Igazából az egész könyvet ide kéne írnom, de számomra az ötödik, hatodik és hetedik fejezet, valamint a képek voltak a kiemelkedő részek.
2019. január 26., szombat
2019. január 20., vasárnap
Könyvkritika: Charles Dickens - Szép remények (Ismerkedéseim a viktoriánus irodalommal vol.3)
Rövid szünet után ismételten visszatértem a tizenkilencedik századi Angliába, hogy
tovább bővítsem a korral kapcsolatos szépirodalmi ismereteimet. Maradtam
Dickensnél, és még jó ideig ő lesz soron, bár azt nem állítom, hogy csak az
életműve végigolvasása után fogok áttérni más írókra, kell egy kis
változatosság, úgyhogy valószínűleg érkeznek majd bejegyzések más viktoriánus
írók könyveiről is.
A történetről röviden: Főhősünk az árva Pip, akit házsártos nagynénje és annak csupaszív kovács férje nevel. A fiút egyik nap elviszik a közeli városba, a titokzatos körülmények között élő Havisham kisaszonyhoz, ahol Pip találkozik Estellával, és elutasító viselkedése ellenére rögtön beleszeret. Ettől fogva elvágyódik szegényes otthonából, egyszerű rokonai és ismerősei köréből, művelt, jó körülmények között élő úriemberré szeretne válni, s hamarosan egy rejtélyes jótevőnek köszönhetően el is indulhat ezen az úton…
Sokat gondolkodtam, hogyan kezdjek neki ennek a bejegyzésnek, mert ugyan egy rakás gondolatom támadt a könyvről, mégsem tudtam őket egységgé szervezni, csak kavarogtak össze-vissza. Maga a történet is ilyen: sok szálon fut, Pip élettörténete mellett számtalan másik szereplő apró mellékszálába kapcsolódhatunk bele, s habár az előző Dickens-könyveknél épp eleget panaszkodtam a bő lére eresztett elbeszélés miatt, most érdekes módon tetszett ez a megoldás. Alkalmanként – főleg a kötet vége felé – azért kicsit zavart, hogy az író még mindig mondja és mondja és mondja, holott én már inkább a lezárást olvasnám. A cselekmény nagy részében viszont ültem a kis fantáziacsónakomban, és szép lassan csordogáltam lefelé az eseményfolyón, néha elkalandoztam kis elágazó patakocskákba, aztán visszatértem a fő sodrásba. Különösen a sztori eleje kötött le, amikor még a mocsár közelében, a kis kovácsműhely melletti házikóban és annak környékén zajlottak a történések. Joe, a kovács lett a kedvenc karakterem, mert olyan végtelenül jóságos és kedves emberként írta meg őt Dickens, hogy még akkor sem haragudott Pipre, amikor én igen. Miután Pip elindult a szép reményei felé, ott sem tört le igazán az olvasói kedvem, csupán a főhős hozzáállásával nem értettem egyet, ezért fenntartásokkal haladtam az elbeszéléseiben, pláne azoknál a részeknél, ahol Estelláról folyt a szó. Az igaz, hogy a történet előrehaladtával megtudhattuk, miért lett Estella olyan gőgös és érzéketlen, amilyennek megismertük, és eme tudás óhatatlanul árnyalta a karakterét, nekem mégsem tetszett ez a fajta szerelmi epekedés. A korábbi Dickens-regények szerelmei valahogy ártatlanabbak, szebbek és optimistábbak voltak, s ugyan a Szép reményekben is találhattunk ilyen példákat, Pip és Estella szerelme számomra keserédes lett. Értettem a miértjét, ettől függetlenül nehezen tudtam elfogadni. Ha már szóba jött a keserűség: mind a Copperfield Dávid, mind a Twist Olivér bőven tartalmazott pesszimista és sötét hangulatú jeleneteket, történéseket, mégis sugárzott belőlük a remény, a jobb jövő ígérete, jelen könyv azonban jól hangzó címe ellenére meglehetősen negatív lett. A címről hamar elkezdtem sejteni, hogy egy óriási irónia, és az sem lepett meg, hogy nem úgy sültek el a dolgok, ahogy Pip elképzelte, arra viszont nem gondoltam, hogy a sztori végkicsengését is pesszimistának, megfáradtnak fogom érezni. Nem azt mondom, hogy rossz lenne az a helyzet, ahova Pip eljutott a könyv végére, de az a tény, hogy igazából semmi nem úgy sikerült, ahogyan remélte és tervezte, az szerintem elég negatív végkifejletnek tűnik. Az eddig olvasott Dickens-regényekhez hasonlóan itt is remekül megalkotott szereplőkkel találkozhattunk, akik között a végletesen jók vagy rosszak mellett sokrétűen megrajzoltakat is megismerhettünk, de a vissza-visszatérő komikus figurák sem hiányozhattak. A gazdag leírások nem álltak meg a táj, a házak, a helyszínek bemutatásánál, hanem kiterjedtek egynémely karakterre. Havisham kisasszony a maga megfoghatatlan időtlenségében az egyik legérdekesebb egyénisége lett a cselekménynek, az eltelt időnek és az utólag megmagyarázott elhatározásoknak köszönhetően Estella szintén izgalmas szereplővé nőtte ki magát, s Pip sem okozott csalódást, hála a karakterfejlődésnek. A rejtélyes jótevő személyével kapcsolatos fordulaton nem lepődtem meg annyira, ugyanis hiába utalt minden jel egy bizonyos egyénre, sejtettem, hogy pont ezért lesz becsapás. A személy és Pip viszonyának alakulása szintén egy szépen végigvitt pontja volt a cselekménynek, sőt kifejezetten tetszett, ahogy Dickens előre nem látható módon, zseniális virtuozitással kötött össze olyan történetszálakat és embereket, akikről sosem gondoltam volna, hogy lehet közük egymáshoz.
Összefoglalva csapongó véleményemet: ez volt az első Dickens-könyv, ami hosszan elnyújtott eseményei ellenére nem untatott, inkább kellemesen ringatott, s bár nem örültem a negatív történéseinek, mégis tudtam értékelni az ezúttal kissé borúsabbra vett hangnemet. Az írótól megszokott leírások most is elbűvöltek, ismét sikerült emlékezetes szereplőket alkotnia, úgyhogy kíváncsian várom, melyik könyvével folytatom majd munkássága felfedezését.
Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Joe, a kovács minden megszólalását.
- Havisham kisasszonyt és a házát.
- Wemmick úr Várát.
- Kiderül, ki a jótevő.
- A befejezést.
A történetről röviden: Főhősünk az árva Pip, akit házsártos nagynénje és annak csupaszív kovács férje nevel. A fiút egyik nap elviszik a közeli városba, a titokzatos körülmények között élő Havisham kisaszonyhoz, ahol Pip találkozik Estellával, és elutasító viselkedése ellenére rögtön beleszeret. Ettől fogva elvágyódik szegényes otthonából, egyszerű rokonai és ismerősei köréből, művelt, jó körülmények között élő úriemberré szeretne válni, s hamarosan egy rejtélyes jótevőnek köszönhetően el is indulhat ezen az úton…
Sokat gondolkodtam, hogyan kezdjek neki ennek a bejegyzésnek, mert ugyan egy rakás gondolatom támadt a könyvről, mégsem tudtam őket egységgé szervezni, csak kavarogtak össze-vissza. Maga a történet is ilyen: sok szálon fut, Pip élettörténete mellett számtalan másik szereplő apró mellékszálába kapcsolódhatunk bele, s habár az előző Dickens-könyveknél épp eleget panaszkodtam a bő lére eresztett elbeszélés miatt, most érdekes módon tetszett ez a megoldás. Alkalmanként – főleg a kötet vége felé – azért kicsit zavart, hogy az író még mindig mondja és mondja és mondja, holott én már inkább a lezárást olvasnám. A cselekmény nagy részében viszont ültem a kis fantáziacsónakomban, és szép lassan csordogáltam lefelé az eseményfolyón, néha elkalandoztam kis elágazó patakocskákba, aztán visszatértem a fő sodrásba. Különösen a sztori eleje kötött le, amikor még a mocsár közelében, a kis kovácsműhely melletti házikóban és annak környékén zajlottak a történések. Joe, a kovács lett a kedvenc karakterem, mert olyan végtelenül jóságos és kedves emberként írta meg őt Dickens, hogy még akkor sem haragudott Pipre, amikor én igen. Miután Pip elindult a szép reményei felé, ott sem tört le igazán az olvasói kedvem, csupán a főhős hozzáállásával nem értettem egyet, ezért fenntartásokkal haladtam az elbeszéléseiben, pláne azoknál a részeknél, ahol Estelláról folyt a szó. Az igaz, hogy a történet előrehaladtával megtudhattuk, miért lett Estella olyan gőgös és érzéketlen, amilyennek megismertük, és eme tudás óhatatlanul árnyalta a karakterét, nekem mégsem tetszett ez a fajta szerelmi epekedés. A korábbi Dickens-regények szerelmei valahogy ártatlanabbak, szebbek és optimistábbak voltak, s ugyan a Szép reményekben is találhattunk ilyen példákat, Pip és Estella szerelme számomra keserédes lett. Értettem a miértjét, ettől függetlenül nehezen tudtam elfogadni. Ha már szóba jött a keserűség: mind a Copperfield Dávid, mind a Twist Olivér bőven tartalmazott pesszimista és sötét hangulatú jeleneteket, történéseket, mégis sugárzott belőlük a remény, a jobb jövő ígérete, jelen könyv azonban jól hangzó címe ellenére meglehetősen negatív lett. A címről hamar elkezdtem sejteni, hogy egy óriási irónia, és az sem lepett meg, hogy nem úgy sültek el a dolgok, ahogy Pip elképzelte, arra viszont nem gondoltam, hogy a sztori végkicsengését is pesszimistának, megfáradtnak fogom érezni. Nem azt mondom, hogy rossz lenne az a helyzet, ahova Pip eljutott a könyv végére, de az a tény, hogy igazából semmi nem úgy sikerült, ahogyan remélte és tervezte, az szerintem elég negatív végkifejletnek tűnik. Az eddig olvasott Dickens-regényekhez hasonlóan itt is remekül megalkotott szereplőkkel találkozhattunk, akik között a végletesen jók vagy rosszak mellett sokrétűen megrajzoltakat is megismerhettünk, de a vissza-visszatérő komikus figurák sem hiányozhattak. A gazdag leírások nem álltak meg a táj, a házak, a helyszínek bemutatásánál, hanem kiterjedtek egynémely karakterre. Havisham kisasszony a maga megfoghatatlan időtlenségében az egyik legérdekesebb egyénisége lett a cselekménynek, az eltelt időnek és az utólag megmagyarázott elhatározásoknak köszönhetően Estella szintén izgalmas szereplővé nőtte ki magát, s Pip sem okozott csalódást, hála a karakterfejlődésnek. A rejtélyes jótevő személyével kapcsolatos fordulaton nem lepődtem meg annyira, ugyanis hiába utalt minden jel egy bizonyos egyénre, sejtettem, hogy pont ezért lesz becsapás. A személy és Pip viszonyának alakulása szintén egy szépen végigvitt pontja volt a cselekménynek, sőt kifejezetten tetszett, ahogy Dickens előre nem látható módon, zseniális virtuozitással kötött össze olyan történetszálakat és embereket, akikről sosem gondoltam volna, hogy lehet közük egymáshoz.
Összefoglalva csapongó véleményemet: ez volt az első Dickens-könyv, ami hosszan elnyújtott eseményei ellenére nem untatott, inkább kellemesen ringatott, s bár nem örültem a negatív történéseinek, mégis tudtam értékelni az ezúttal kissé borúsabbra vett hangnemet. Az írótól megszokott leírások most is elbűvöltek, ismét sikerült emlékezetes szereplőket alkotnia, úgyhogy kíváncsian várom, melyik könyvével folytatom majd munkássága felfedezését.
Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Joe, a kovács minden megszólalását.
- Havisham kisasszonyt és a házát.
- Wemmick úr Várát.
- Kiderül, ki a jótevő.
- A befejezést.
2019. január 9., szerda
Könyvkritika: Jay Asher - Tizenhárom okom volt...
Az új év
első könyves bejegyzésének tárgyát képező kötet eléggé érdekes körülmények
között hívta fel magára a figyelmemet, de örülök, hogy megtette, és jó lenne,
ha ez többször megismétlődne, persze más könyvekkel.
A történetről röviden: Amikor hazaér az iskolából, Clay Jensen egy neki címzett csomagot talál a verandájukon. A küldemény tartalma egy kazettákkal teli cipősdoboz, amin Hannah Baker sorolja el azt a tizenhárom okot, ami az öngyilkosságához vezetett. Clay elkezdi hallgatni a felvételeket, s nemcsak a titokban imádott lányt ismeri meg jobban, hanem jó pár iskolatársukról tud meg meghökkentő és borzalmas dolgokat…
Remélem, sikerült felkeltenem a kíváncsiságotokat a bevezetőmmel, és most el is mesélem, miként vett rá ez a könyv, hogy elolvassam. December közepén, az ünnepi időszakhoz közeledvén, egyik nap (éjjel? hajnalban?) megjelent álmomban. Vagyis pontosabban a cselekménye elevenedett meg előttem, engem is szereplőnek vonva be, csak a részletek voltak mások. Ugyanúgy egy lány volt a főszereplő, aki megtudta, hogy van egy másik lány, aki érdeklődik iránta, de nem mer lépni, mert attól tart, visszautasítanák vagy kinevetnék. Ezért az első lány úgy döntött, látványos és nyilvános módon közli a második lánnyal, hogy nem kell szégyenkeznie, ő is hasonlóan érez iránta. A közlési módra sajnos már nem emlékszem, a lényeg, hogy rosszul sültek el a dolgok, de azt se tudom, voltak-e egyéb okok is, amiért a lány az öngyilkosság mellett döntött. A kazetták helyett írásokra emlékszem, viszont az is rémlik, hogy hallottam a lány hangját, úgyhogy elképzelhető, hogy audiofelvételek is készültek. Az enyém volt a lány legjobb barátnője-szerep, és tudomásom szerint semmiben nem ártottam neki, ezért ért váratlanul, hogy engem is okként nevezett meg. További részletekre nem emlékszem, azon kívül, hogy mind a könyv címe, mind a borítója feltűnt, de hogy milyen szerepet játszottak a sztoriban, vagy hogy egyáltalán kötődtek-e hozzá, azt nem tudom. Nem mondanám magam különösebben spirituális embernek, viszont hiszek a természetfeletti dolgokban, szeretek titokzatos, rejtélyes jeleket találni a mindennapok történései közepette, sőt mindig igyekszem felidézni az előző napi álmaimat, s kibogozgatni a benne történteket. Túlzás lenne azt állítanom, hogy hosszan szoktam elemezgetni a szimbólumokat és fejtegetni az álmaim jelentéseit, de előfordult már, hogy álmodtam valamit, és pár nappal később nem pont úgy, de megvalósult az, amit láttam. Persze ne nagy dolgokra gondoljatok, inkább ilyenekre, hogy a Bosszúállókkal álmodtam, és nem sokkal később kijött egy előzetes az éppen aktuális Bosszúállók-filmhez :D Amikor reggel felébredtem, olyan élénken élt bennem az álom emléke (az esetek többségében vagy elfelejtem ébredésre, vagy nagyon kevés infó marad meg), hogy azt gondoltam, ez egy jel, amit azért kapok, mert sokszor zsémbelődöm azon, hogy nem tudom, mit olvassak legközelebb (ezért is írtam, hogy többször is megtörténhetne velem ez), hogy megfogadtam, 2019-et ezzel a könyvvel fogom indítani. Ja igen, némi adalék a szkeptikusoknak: voltak előzetes ismereteim a könyvről, de csak nagy vonalakban az alapsztoriról, és ennyi. A belőle készült sorozatot se nézem, és egyáltalán nem beszélgettem senkivel a könyvről, a neten se olvastam róla cikkeket, abszolút nem volt körülöttem semmilyen tényező, ami befolyásolta volna az álmot.
A majdnem egyoldalas elbeszélésem után lássuk végre magát a könyvet! Szeretem az ifjúsági könyveket, olyan történeteket is olvastam már és tetszettek is, amiben problémákkal küzdő, öngyilkosságon gondolkodó főszereplő volt, úgyhogy elsősorban nem is a sztori, hanem az fogott meg, ahogyan el lett mesélve. A kazettás történetmesélés nagyon tetszett, és komolyan mondom, a szövegben jelzett Lejátszás/Szünet/Stop gombok jelzéseinek köszönhetően teljesen olyan volt, mintha nem olvasnám, hanem én is hallgatnám Hannah-t. Nem tudom, hogy ettől a kijelentéstől öregnek kéne-e éreznem magam, de nekem is volt walkmanem, kazettás magnóm is, és hallgattam kazettákat, szóval tudom, milyen, amikor becsukódik a kazettatartó vagy amikor surrog a magnószalag, és ez hozzáadott egy pluszt élményt az olvasáshoz, ahogy felidéződtek bennem ezek a hangok. Érdekes megoldás volt Clay narrációját szembeállítani Hannahéval, sőt izgalmas lett volna más, a kazettákon szereplő emberek reakcióiról többet megtudni, hogy ők miként élték meg a saját szereplésüket, vagy a hallottak mennyiben változtatták meg a többiekről kialakult képeiket. Részletgazdagabbá tehette volna a cselekményt, ha mások nézőpontja is szerepet kapott volna. Ugyanakkor azt is értem, hogy miért pont Clayt választotta másik főszereplőnek az író, és lehetséges, hogy nagyon szétdarabolta volna az elbeszélést a sok narrátor, de ahogyan egyiküknél röviden meglépte ezt, ugyanilyen kis adagokban másokkal is megcsinálhatta volna. Eleinte alig bírtam letenni a könyvet: Hannah szavai és okai fogva tartottak, igaz, néha úgy éreztem, hogy felfújta az alapvetően kis dolgokat. Aztán jöttem rá, hogy hát épp ez a lényeg, hogy kicsinek tűnik, de a sok kicsi szép lassan összeolvad egy hatalmas dologgá, és ha nem vigyázol, akkor könnyen maga alá temethet. Nekem a középiskolában szerencsére nem kellett olyan gonosz tettekkel szembesülnöm, mint amiket Hannah ellen elkövettek, a csalódottságát, a bizonytalanságát, a magányosságát viszont tökéletesen megértettem és átéreztem, habár én teljesen más okból éltem át ezeket az érzelmeket. A történetek mellett legalább ennyire érdekelt az is, hogy Clay mikor és milyen minőségben fog szerepelni a szalagokon. Ez valószínűleg abból fakadt, hogy az ő szemszögén keresztül hallgattuk Hannah-t, így akarva-akaratlanul Clayjé váltunk, de különben is nagyon kíváncsi voltam, hogy a nagy tagadása, miszerint nem csinált semmit, vajon csak védekezés az igazság ellen vagy valódi? Miután választ kaptam a kérdéseimre, az elbeszélések is kezdtek más irányt venni, és hiába lettek az okok egyre súlyosabbak, mégsem érintettek meg annyira, mint a korábbiak. Míg az elsőknél nem, ezeknél az volt az érzésem, hogy csak töltelékként használta őket a lány (tehát valamilyen szinten maga az író), mivel mire idáig elért, többször hangsúlyozta, hogy meghozta a döntését. Azt elhiszem, hogy ezek még mélyebbre taszították az önmarcangolásba, de szerintem nem volt akkora tétjük (a kegyetlenebb mivoltuk ellenére sem), mint az őket megelőzőeknek. Mintha szétesett volna a cselekményvezetés, az egyik meglehetősen súlyos oknak nem igazán lett megoldása/feloldása, a tizenkettedik ok nem is volt igazán ok, a tizenharmadiknál pedig igaz, hogy a másik egyén sem próbálkozott nagyon, viszont szerintem Hannah sem adott neki elég kapaszkodót. Ami az öngyilkosságot és az oda vezető utat illeti, én nem hibáztatom Hannah-t a döntéséért, a felsorolt indokok nagy részéből érthető, miért tette azt, amit. A „kérhetett volna segítséget” résszel is úgy vagyok, hogy ha azt nézzük, ő próbálta (mondjuk, igaz, hogy nem eléggé), mégsem figyeltek rá. Ezzel persze nem azt mondom, hogy támogatom az öngyilkosságot, a cselekményen belül azonban megértem a főszereplő elhatározását, habár nem feltétlenül értek egyet vele. A való világban élő, Hannah-hoz hasonló embereknek igenis azt javasolnám, hogy próbáljanak segítséget kérni, a másik oldalnak pedig, hogy vegyék észre az árulkodó jeleket, és amennyire tőlük telik, próbáljanak segíteni.
Összefoglalóan mit is mondhatnék? Ahogy a bevezetőben már utaltam rá, örülök, hogy feltűnt az álmomban ez a kötet, mert kreatív formába csomagolva beszélt egy nagyon fontos és súlyos témáról. Sajnos a történet vége felé ez a kreativitás megcsappant, a cselekményvezetés addigi kiegyensúlyozottsága eltűnt, de ettől eltekintve egy értékes és érdekes könyvről van szó, ami véleményem szerint nagyban elősegítheti az öngyilkosságról szóló diskurzusokat.
Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A Clayről szóló kazettát.
- Tony szerepét a történetben.
- A könyv végén az íróval készült interjút.
A történetről röviden: Amikor hazaér az iskolából, Clay Jensen egy neki címzett csomagot talál a verandájukon. A küldemény tartalma egy kazettákkal teli cipősdoboz, amin Hannah Baker sorolja el azt a tizenhárom okot, ami az öngyilkosságához vezetett. Clay elkezdi hallgatni a felvételeket, s nemcsak a titokban imádott lányt ismeri meg jobban, hanem jó pár iskolatársukról tud meg meghökkentő és borzalmas dolgokat…
Remélem, sikerült felkeltenem a kíváncsiságotokat a bevezetőmmel, és most el is mesélem, miként vett rá ez a könyv, hogy elolvassam. December közepén, az ünnepi időszakhoz közeledvén, egyik nap (éjjel? hajnalban?) megjelent álmomban. Vagyis pontosabban a cselekménye elevenedett meg előttem, engem is szereplőnek vonva be, csak a részletek voltak mások. Ugyanúgy egy lány volt a főszereplő, aki megtudta, hogy van egy másik lány, aki érdeklődik iránta, de nem mer lépni, mert attól tart, visszautasítanák vagy kinevetnék. Ezért az első lány úgy döntött, látványos és nyilvános módon közli a második lánnyal, hogy nem kell szégyenkeznie, ő is hasonlóan érez iránta. A közlési módra sajnos már nem emlékszem, a lényeg, hogy rosszul sültek el a dolgok, de azt se tudom, voltak-e egyéb okok is, amiért a lány az öngyilkosság mellett döntött. A kazetták helyett írásokra emlékszem, viszont az is rémlik, hogy hallottam a lány hangját, úgyhogy elképzelhető, hogy audiofelvételek is készültek. Az enyém volt a lány legjobb barátnője-szerep, és tudomásom szerint semmiben nem ártottam neki, ezért ért váratlanul, hogy engem is okként nevezett meg. További részletekre nem emlékszem, azon kívül, hogy mind a könyv címe, mind a borítója feltűnt, de hogy milyen szerepet játszottak a sztoriban, vagy hogy egyáltalán kötődtek-e hozzá, azt nem tudom. Nem mondanám magam különösebben spirituális embernek, viszont hiszek a természetfeletti dolgokban, szeretek titokzatos, rejtélyes jeleket találni a mindennapok történései közepette, sőt mindig igyekszem felidézni az előző napi álmaimat, s kibogozgatni a benne történteket. Túlzás lenne azt állítanom, hogy hosszan szoktam elemezgetni a szimbólumokat és fejtegetni az álmaim jelentéseit, de előfordult már, hogy álmodtam valamit, és pár nappal később nem pont úgy, de megvalósult az, amit láttam. Persze ne nagy dolgokra gondoljatok, inkább ilyenekre, hogy a Bosszúállókkal álmodtam, és nem sokkal később kijött egy előzetes az éppen aktuális Bosszúállók-filmhez :D Amikor reggel felébredtem, olyan élénken élt bennem az álom emléke (az esetek többségében vagy elfelejtem ébredésre, vagy nagyon kevés infó marad meg), hogy azt gondoltam, ez egy jel, amit azért kapok, mert sokszor zsémbelődöm azon, hogy nem tudom, mit olvassak legközelebb (ezért is írtam, hogy többször is megtörténhetne velem ez), hogy megfogadtam, 2019-et ezzel a könyvvel fogom indítani. Ja igen, némi adalék a szkeptikusoknak: voltak előzetes ismereteim a könyvről, de csak nagy vonalakban az alapsztoriról, és ennyi. A belőle készült sorozatot se nézem, és egyáltalán nem beszélgettem senkivel a könyvről, a neten se olvastam róla cikkeket, abszolút nem volt körülöttem semmilyen tényező, ami befolyásolta volna az álmot.
A majdnem egyoldalas elbeszélésem után lássuk végre magát a könyvet! Szeretem az ifjúsági könyveket, olyan történeteket is olvastam már és tetszettek is, amiben problémákkal küzdő, öngyilkosságon gondolkodó főszereplő volt, úgyhogy elsősorban nem is a sztori, hanem az fogott meg, ahogyan el lett mesélve. A kazettás történetmesélés nagyon tetszett, és komolyan mondom, a szövegben jelzett Lejátszás/Szünet/Stop gombok jelzéseinek köszönhetően teljesen olyan volt, mintha nem olvasnám, hanem én is hallgatnám Hannah-t. Nem tudom, hogy ettől a kijelentéstől öregnek kéne-e éreznem magam, de nekem is volt walkmanem, kazettás magnóm is, és hallgattam kazettákat, szóval tudom, milyen, amikor becsukódik a kazettatartó vagy amikor surrog a magnószalag, és ez hozzáadott egy pluszt élményt az olvasáshoz, ahogy felidéződtek bennem ezek a hangok. Érdekes megoldás volt Clay narrációját szembeállítani Hannahéval, sőt izgalmas lett volna más, a kazettákon szereplő emberek reakcióiról többet megtudni, hogy ők miként élték meg a saját szereplésüket, vagy a hallottak mennyiben változtatták meg a többiekről kialakult képeiket. Részletgazdagabbá tehette volna a cselekményt, ha mások nézőpontja is szerepet kapott volna. Ugyanakkor azt is értem, hogy miért pont Clayt választotta másik főszereplőnek az író, és lehetséges, hogy nagyon szétdarabolta volna az elbeszélést a sok narrátor, de ahogyan egyiküknél röviden meglépte ezt, ugyanilyen kis adagokban másokkal is megcsinálhatta volna. Eleinte alig bírtam letenni a könyvet: Hannah szavai és okai fogva tartottak, igaz, néha úgy éreztem, hogy felfújta az alapvetően kis dolgokat. Aztán jöttem rá, hogy hát épp ez a lényeg, hogy kicsinek tűnik, de a sok kicsi szép lassan összeolvad egy hatalmas dologgá, és ha nem vigyázol, akkor könnyen maga alá temethet. Nekem a középiskolában szerencsére nem kellett olyan gonosz tettekkel szembesülnöm, mint amiket Hannah ellen elkövettek, a csalódottságát, a bizonytalanságát, a magányosságát viszont tökéletesen megértettem és átéreztem, habár én teljesen más okból éltem át ezeket az érzelmeket. A történetek mellett legalább ennyire érdekelt az is, hogy Clay mikor és milyen minőségben fog szerepelni a szalagokon. Ez valószínűleg abból fakadt, hogy az ő szemszögén keresztül hallgattuk Hannah-t, így akarva-akaratlanul Clayjé váltunk, de különben is nagyon kíváncsi voltam, hogy a nagy tagadása, miszerint nem csinált semmit, vajon csak védekezés az igazság ellen vagy valódi? Miután választ kaptam a kérdéseimre, az elbeszélések is kezdtek más irányt venni, és hiába lettek az okok egyre súlyosabbak, mégsem érintettek meg annyira, mint a korábbiak. Míg az elsőknél nem, ezeknél az volt az érzésem, hogy csak töltelékként használta őket a lány (tehát valamilyen szinten maga az író), mivel mire idáig elért, többször hangsúlyozta, hogy meghozta a döntését. Azt elhiszem, hogy ezek még mélyebbre taszították az önmarcangolásba, de szerintem nem volt akkora tétjük (a kegyetlenebb mivoltuk ellenére sem), mint az őket megelőzőeknek. Mintha szétesett volna a cselekményvezetés, az egyik meglehetősen súlyos oknak nem igazán lett megoldása/feloldása, a tizenkettedik ok nem is volt igazán ok, a tizenharmadiknál pedig igaz, hogy a másik egyén sem próbálkozott nagyon, viszont szerintem Hannah sem adott neki elég kapaszkodót. Ami az öngyilkosságot és az oda vezető utat illeti, én nem hibáztatom Hannah-t a döntéséért, a felsorolt indokok nagy részéből érthető, miért tette azt, amit. A „kérhetett volna segítséget” résszel is úgy vagyok, hogy ha azt nézzük, ő próbálta (mondjuk, igaz, hogy nem eléggé), mégsem figyeltek rá. Ezzel persze nem azt mondom, hogy támogatom az öngyilkosságot, a cselekményen belül azonban megértem a főszereplő elhatározását, habár nem feltétlenül értek egyet vele. A való világban élő, Hannah-hoz hasonló embereknek igenis azt javasolnám, hogy próbáljanak segítséget kérni, a másik oldalnak pedig, hogy vegyék észre az árulkodó jeleket, és amennyire tőlük telik, próbáljanak segíteni.
Összefoglalóan mit is mondhatnék? Ahogy a bevezetőben már utaltam rá, örülök, hogy feltűnt az álmomban ez a kötet, mert kreatív formába csomagolva beszélt egy nagyon fontos és súlyos témáról. Sajnos a történet vége felé ez a kreativitás megcsappant, a cselekményvezetés addigi kiegyensúlyozottsága eltűnt, de ettől eltekintve egy értékes és érdekes könyvről van szó, ami véleményem szerint nagyban elősegítheti az öngyilkosságról szóló diskurzusokat.
Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A Clayről szóló kazettát.
- Tony szerepét a történetben.
- A könyv végén az íróval készült interjút.
2019. január 2., szerda
Év végi összesítés 2018
Eltelt egy
újabb év, úgyhogy itt az ideje a szokásos bejegyzésnek, amelyben összefoglalom
ez évi könyves, filmes és sorozatos kalandjaimat. Az ünnepi időszakban kissé
ellustultam, ezért rendhagyó módon nem az óév utolsó napján, hanem most, az
újév első napjaiban kerül publikálásra összesítésem. A korábbi évekről szólókat
elolvashatjátok az évszámokra kattintva: 2015, 2016, 2017.
Könyvek
Az elsődleges célkitűzésem az volt 2018-ra, hogy sikerüljön legalább 50 darab könyvet elolvasnom. Ezt arra alapoztam, hogy a moly.hu oldalon, ahol évek óta tag vagyok, ez a legalacsonyabb szám, amiért plecsnit lehet kapni, és jó lett volna megszerezni azt a kitüntetést. Sajnos csak 34 könyv került végül elolvasásra, mégsem érzek csalódottságot, mert így is remek kötetekkel ismerkedhettem meg, vagy épp fedezhettem fel őket újra, sőt a 2017-es olvasásaimat is sikerült hárommal túlszárnyalnom. További pozitívum, hogy a betervezett könyvsorozat-befejezéseket maradéktalanul teljesítettem, de a karácsonyra kapott két könyvet is már 2018 első két hónapjában elolvastam. A két sorozat a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei és a Stage Dive voltak, mindkettőből egy-egy kötet hiányzott (bár előbbinél volt még egy kiegészítő kötet, ami szintén sorra került), és nagyjából ugyanolyan érzéseket váltottak ki belőlem, mint a korábbi részek. Ransom Riggs félelmetesen furcsa, de imádnivaló és érdekes történeteibe hamar beleszerettem, Kylie Scott olcsó szexjelenetekben és papírmasé szereplőkben tobzódó sztorijaitól azonban kiráz a hideg, az biztos, hogy a jövőben messziről elkerülök minden könyvet, amihez neki bármilyen köze van. Ó, most jut eszembe, hogy igaziból van még egy sorozat, hiszen James Dashner Útvesztő-sorozatának utolsó, ötödik kötetét is 2018-ban olvastam el. A Lázkód egyébként az idei legjobb olvasmány címet is kiérdemelte, ugyanis remek lezárása (és egyben folytatása, lévén ez közvetlen előzménye a kezdő kötetnek, Az útvesztőnek) lett a sorozatnak, ami az írótól megszokott feszült, de humort és megható pillanatokat sem nélkülöző ritmusban tárta elénk, hogyan és miért is kezdődött el pontosan az Útvesztő-próba.
A 2018-as évre volt egy olyan ötletem, hogy igyekszem jobban feltérképezni az angol történelmet, különös figyelmet fordítva a viktoriánus korra és annak irodalmára. Évek óta nagy rajongója vagyok a szigetországnak, ezért zsémbeltem is magammal egy sort, hogy miért csak most jutott eszembe ez a dolog. Jelenleg ott tartok, hogy olvastam szakirodalmakat sokféle témáról, úgy mint VIII. Henrik, a Rózsák Háborúja, a viktoriánus Anglia társadalma. Ezekről azért nem készültek blogbejegyzések, mivel nem olvastam el őket teljesen, csupán szemezgettem a fejezetek közül. A viktoriánus irodalomból egyelőre még csak két könyvet (Charles Dickens: Copperfield Dávid, Twist Olivér) olvastam el, de ezt a számot mindenképp szeretném növelni 2019-ben.
Új történetek felfedezése mellett igyekeztem arra is időt szakítani, hogy visszanyúljak régebbi olvasmányokhoz, ezeknek többségét gimnáziumban olvastam el, és random módon válogattam ki őket, ahogy éppen eszembe jutottak. Voltak köztük jó és rossz választások, némelyik önmagában volt borzalmas, másoknál pedig csak szimplán arra jöttem rá, hogy értékelni tudom, de szeretni nem az adott kötetet. A negatív tapasztalatoktól függetlenül ezt a gyakorlatot is szeretném folytatni a jövőben. Nagyjából tehát azt mondhatom, elégedett vagyok az idei könyves teljesítményemmel, de 2019-ben még jobb eredményt várok el magamtól, lévén újra minimum 50 darab könyv elolvasása a cél. Emellett szeretnék több ifjúsági könyvvel, illetve természetfeletti vagy fantasy témájú történetekkel megismerkedni, mert úgy érzem, ezekre nem fordítottam annyi figyelmet, amennyit szerettem volna. Az újraolvasások és első olvasások fele-fele arányú váltakozását jó lenne 2019-ben is összehozni, de őszintén szólva, most inkább újdonságokra szeretnék koncentrálni, bár ehhez arra is szükség lenne, hogy többet kutassak számomra ismeretlen könyvek és elbeszélések után. Úgyhogy kedves Olvasóm, ha a felsorolt könyvek, a belinkelt bejegyzések és a molyos adatlapom alapján lenne olyan könyvpéldány, amit szívesen ajánlanál nekem elolvasásra, ne habozz megírni!
Ó, igen és el ne felejtsem megemlíteni, hogy 2018 karácsonyára ismételten könyvet kaptam ajándékba, akiről szándékaim szerint már januárban készül majd egy kritika.
A könyvekkel foglalkozó blokk végén pedig jöjjön egy rövid kis összefoglaló:
Legjobb olvasmányélmény 2018-ban: James Dashner – Lázkód
Említésre méltó olvasmányélmények 2018-ból: Jojo Moyes – Miután elvesztettelek
Fredrik Backman - A nagymamám azt üzeni, bocs
Ransom Riggs - A különlegesek regéi
Louisa Reid – A fájdalom helye
Legrosszabb olvasmányélmény 2018-ban: N. H. Kleinbaum – Holt Költők Társasága (nagyon ritkán mondok ilyet, de ennek a könyvnek még a létezése is bűn)
Filmek
Érdekes helyzet, hogy filmes téren elértem a kitűzött céljaimat, mégsem vagyok teljes mértékben elégedett a teljesítményemmel kapcsolatban. Ez főleg a mozizásaimra igaz, mivel csupán nyolcszor jutottam el moziba, amit filmrajongóként nagy szégyenként élek meg. Voltak hónapok, amikor nem találtam semmi olyan mozgóképet, ami érdekelt volna annyira, hogy pénzt adjak ki rá, máskor pedig szintén a pénz volt a meghatározó dolog, ugyanis spórolás ürügyén inkább lemondtam filmekről, amikről azt gondoltam, kíváncsi vagyok rájuk, de mégsem szélesvásznon szeretném őket megtekinteni. Ugyanakkor meg elmentem olyan filmekre, amiket simán nézhettem volna otthon kisképernyőn… A képregényfilmek, valamint a különféle franchise-ok aktuális részei domináltak a mozizásaim során, előbbiek szereplésében semmi meglepő nincs, hiszen már évek óta írok róla, hogy nagy rajongója vagyok a Marvel Mozis Univerzum hőseinek, és egyetlen filmjüket sem mulasztanám el, de mostanában az X-Men szereplőinek kalandjaira is próbálok odafigyelni. Más stúdiók is próbálkoznak hasonló univerzumépítéssel, engem ezek közül kb. csak a Potter-sorozat mellékágaként definiálható Legendás állatok-filmek érdekelnek, a januárban befejeződött Az útvesztő-sorozattal nálam abszolút lezárult a young adult-korszak és szerintem a stúdióknak is fel kéne ébredniük és belátniuk, hogy kifulladt ez a műfaj. Az viszont sajnos nem látszik, hogy én bizony a kisebb költségvetésű, egyszerűbb történetű filmeket is szeretem, jövőre remélem, lesznek ilyen filmek a mozikban, és a spórolós énemet rá tudom venni pár ilyen mű megnézésére. A könyves újraolvasás mintájára a DVD-n, illetve a gépemen meglévő filmek közül újranéztem párat, és szerencsémre néha a televízióban is sikerült elkapnom pár filmet, némelyik kellemes meglepetés volt, de akadtak csalódások és olyanok is, amiket megnéztem, de semmi különösebb pozitív vagy negatív gondolatot nem generáltak bennem. Akárcsak a könyveknél, itt is szerettem volna elérni a bűvös 50-es számot és ez sikerült is (sőt eggyel át is léptem, mert 51 lett összesen a 2018-as filmnézésem), igaz, ehhez kellett az ünnepi időszak, mivel novemberben és decemberben eléggé ellustultam, és nem volt kedvem filmet nézni (ez tuti valamilyen karácsony előtti depresszió lehet, mert a könyvolvasásnál is ugyanez történt). Annak viszont örülök, hogy végre elszántam magam, és 2018-ban már nem csupán mozis filmekről írtam itt a blogon. Ezt mindenképp szeretném folytatni a jövőben is, főleg hogy az említésre méltó filmek közé is bekerültek olyanok, amikről csak a snitt.hu oldalon írtam.
2019-ben is szeretném elérni a minimum 50 darab filmes álomhatárt, valamint több mozizásról és egyéb filmnézésről szeretnék írni. Szuperhősfilmekből nem lesz hiány, a magam részéről a Bosszúállók – Végjáték című filmet várom a legjobban (már a trailertől is totálisan kiakadtam jó értelemben), ami nemcsak pontot tesz a 2018-ben bemutatott első rész, a Bosszúállók – Végtelen háború történetének végére, de a Marvelnél is lezár egy korszakot. Kétségkívül ez lesz a legnagyobb dobásuk, de emellett érkezik még két önálló szuperhősfilmjük, bemutatkozik az első női szuperhős, Marvel Kapitány, valamint Pókember kalandjai is folytatódnak (annak ellenére, hogy a Végtelen háború sztorija szerint ő jelenleg halott). Elvileg X-Men-filmekre is számíthatunk, miután 2018-ról 2019-re tolták a bemutatókat, újraforgatások és egyéb változtatások miatt. Ahogy láthatjátok, az egyelőre még csak gondolataimban létező 2019-es mozis tervezetem szintén a képregényfilmekre épül, de tényleg igyekszem más témájú alkotásokat is felfedezni a mozik kínálatában.
A blokk befejezéseként jöjjön az összefoglaló:
Legjobb filmélmény 2018-ban: Fekete Párduc
Említésre méltó filmek 2018-ból: Bosszúállók – Végtelen háború; Kémek hídja; Szenilla nyomában; Emlékezz!
Legrosszabb filmélmény 2018-ban: Valami Amerika 3. (na itt kifejezetten örültem, hogy haboztam és nem mentem el moziba megnézni, hanem csak szeptemberben, a TV2-n néztem meg)
Sorozatok
A blogom első éveiben ezzel a témakörrel méltatlanul keveset foglalkoztam, az elmúlt egy-két évben azonban igyekeztem változtatni a kialakult helyzeten. 2018-ról egyértelműen kijelenthetem, hogy a sorozatok éve volt nálam, ugyanis 6 db sorozatba kezdtem bele, ami nálam nagy szó, mivel korábban nem szívesen keresgéltem újakat, inkább az évek óta futók mellett ragadtam le, és műfajban sem nagyon léptem túl a természetfelettis-tinis sorozatokon, amiknek rendszerint szeptembertől májusig tartott egy-egy évada. Mostanában azonban kezdek megbarátkozni a kevesebb epizódszámú, de nagyobb történetívű sorozatokkal, illetve 2019-ben szeretnék jobban nyitni a mini-sorozatok felé. Ami az elkezdett sorozatokat illeti, habár én újként definiáltam őket, hiszen számomra újdonságok voltak, mégiscsak kettő indult 2018-ban. Az egyik a The Alienist, amiről tettem is említést a 2017-es összesítésben, és fantasztikus élményt adott ez az 1900-as évek eleji Amerikában játszódó nyomozós történet sötét titkokkal, izgalmas karakterekkel és lenyűgöző szereplőgárdával. A könyvnek, amiből készült, van egy második része, és ugyan egyelőre nem találkoztam arra vonatkozó infóval, hogy azt is tervezik megfilmesíteni, de azért még várok, hátha. Amint biztos lesz, hogy nem folytatják, mindenképpen fogok egy bejegyzést szentelni a sorozat bemutatásának. A másik újonc pont beleillik abba a tinis-természetfelettis tematikába, ami már nem tud annyira lekötni. Ez a Legacies – A sötétség öröksége, ami az augusztusban befejeződött The Originals – A sötétség kora (komolyan, kinek jutnak eszébe ilyen fantáziátlan címek???) mellékágaként értelmezhető, ugyanis az utóbbiban központi szerepet játszó Klaus Mikaelson lánya, Hope kalandjait követi, aki a Vámpírnaplók helyszínén, Mystic Fallsban felépült, természetfeletti fiataloknak fenntartott iskolában tanul, korántsem nyugodt körülmények között, mivel titokzatos erők veszélyeztetik a diákokat. Az eddig leadott hét rész alapján nem fűzök nagy reményeket a sorozathoz, nagyon tinidrámás, és a már unalomig ismert természetfeletti lényeket, valamint a (más sorozatokban már bőven kitárgyalt) velük kapcsolatos problematikákat fejtegeti. Az első évadot azért végignézem, de ha továbbra sem tud megnyerni magának, valószínűleg más sztorik felé fordítom a figyelmemet. Amikor véget ért a The Originals – A sötétség kora, reménykedtem benne, hogy a szellemisége nem fog elveszni, hanem továbbél a Legacies – A sötétség örökségében, de jelenleg úgy tűnik, hiába vártam. Maradjunk még egy kicsit a csalódások terepén! Az American Horror Story legutóbbi évada, az Apocalypse hatalmas izgalmakat váltott ki belőlem, ugyanis két korábbi évaduk kombójaként hivatkoztak rá. Az elején remekül induló, de aztán arányokat tévesztő évad olyannyira felháborított, hogy ki kellett írnom magamból az érzéseimet egy blogbejegyzés formájában. 2019-ben új évaddal jelentkeznek majd, őszintén remélem, hogy ezúttal nem fognak csalódást okozni!
Térjünk át azokra a sorozatokra, amelyek már futnak pár éve vagy már be is fejeződtek, én azonban csak 2018-ban fedeztem fel őket. A nyár, valamint az ősz folyamán kezdtem bele két-két sorozatba, amikben azt imádom a legjobban, hogy mindegyik különböző korszakban játszódik, különféle hozzáállásokról szól, és nekik köszönhetően döbbentem rá, milyen izgalmas dolog egyik történetből és korszakból a másikba ugrálni, mialatt nézem az egyes epizódokat. Pont ezért én nem is nagyon szoktam a „binge-watchot”, avagy darálást űzni, azaz egy sorozatból egy nap csak egy részt nézek meg, és egy héten is maximum csak kettőt vagy hármat. Most decemberben tettem kivételt, mivel a futó sorozatok téli szünetre mentek, és több idő szabadult fel, de 2019-ben visszatérek a korábbi módszeremhez, mert nekem nagyon tetszik a várakozás izgalma, a találgatás, hogy vajon mi minden fog történni a szereplőkkel. Nyári programom egy mindössze egy évadból álló sorozat, a Mindörökké mellett a 2019-ben harmadik évadához érkező Stranger Things megtekintése volt, és utóbbiba teljesen belezúgtam. Imádom a nyolcvanas évek életérzést, amit áraszt, holott nem sok korabeli filmet láttam eddig, én magam pedig még nem is éltem akkoriban. A szereplői összetettek, szerethetőek (vagy épp utálhatóak), a színészgárda lenyűgöző, főleg a gyerekek, a sztori csupa rejtély, félelem és izgalom, ahol ötleted sincs, hogy mi vár a következő részben, de tutira eláll tőle a szavad. Egyszóval rajongok, de nagyon, és epekedve várom a harmadik évadot, ami elvileg valamikor nyáron érkezik. Az ősz pedig sötétebb, erőszakosabb, káromkodásokkal és mészárlásokkal telepakolt sorozatokat hozott magával, ami tökéletesen mutatja, mennyire szeretnék eltávolodni a tinis drámáktól (amiket egyébként továbbra is szeretek könyvben vagy filmben). Furcsa érzés, de tetszik ez a szélsőséges változás, ami a sorozatnézési szokásaimban zajlik. Mindkét sorozat befejeződött már, az egyik egy 18. századi sztori kalózok és az angol birodalom csatározásairól, a másik pedig az 1920-as évek Amerikájának gengsztervilágát hivatott bemutatni. A Fekete vitorláknak épp a felénél járok, ez az az ominózus sorozat, aminél decemberben kicsit áttértem a sorozatdarálás színterére. Egyrészt a kedvenc szereplőm sorsa miatt, másrészt pedig a szereplők közt zajló érdekes és meglepő átverések, szövetségek, kettős játékok okán. A Gengszterkorzóból eddig csupán egy évadot láttam, elvileg januárban szeretném folytatni, viszont a Fekete vitorlák második évada olyan izgalmasan ért véget, hogy lehet el fogja venni a helyet Nucky Thompsonék elől. A gengszterek világának történései ugyanis még nem tudtak teljesen megvenni maguknak, a történet lassú építkezése, a rengeteg karakter kicsit fárasztó, viszont látom bennük a potenciált, és hogy még csak ezután jönnek az igazi történések.
Az újak mellett szánjunk pár szót a régebbi motorosoknak is! Fentebb már szóba került, hogy a The Originals – A sötétség kora öt évad után 2018-ban a végére ért, és bizony nem volt könnyű elengednem ezt a sokszínű és remek sorozatot, főleg hogy azon kevés sorozatok közé tartozott, amit a kezdetektől követtem. Mellette az Egyszer volt, hol nem volt is befejeződött, ezt könnyebben engedtem el, mivel már két évada úgy éreztem, hogy ellaposodott az eleinte ötletes alapsztori és már azt fontolgattam, hogy abbahagyom, amikor kiderült, hogy a 2018-as hetedik lesz az utolsó évad. Sajnos idén is búcsút kell majd vennem (és hosszú blogbejegyzést pötyögnöm róluk) két sorozattól, a Trónok harcától és az Agymenőktől. Mindkettőt később ismertem meg, mint hogy elindultak volna, és előbbit jobban is kedvelem az összetettsége miatt, utóbbiban pedig pont azt szeretem, hogy a sok komoly és sokrétű cselekményű sorozat mellett néha ki tudok kapcsolódni ennek a könnyed humorával. Természetesen már egy csomó ötletem van újabb sorozatokkal kapcsolatban, amikről most egyelőre nem szeretnék elárulni semmit, maradjunk annyiban, hogy a könyveknél szóba hozott angol történelem iránti érdeklődésem a sorozatok terepére is begyűrűzött. Hosszú szünetről tér majd vissza nyáron a S.H.I.E.L.D ügynökei című sorozat, aminek valószínűleg az a magyarázata, hogy megvárják, amíg a Marvel filmes részlegében lezárulnak dolgok, és ezáltal nagyobb szabadsággal és függetlenséggel kezelhetik a sorozat karaktereit és történetüket, nem kell annyira figyelniük a filmekre.
Nos, ez lenne 2018-as évi teljesítményeim összegzése. Habár egyik témakörre sem merem 100%-san kijelenteni, hogy elégedett vagyok vele, viszont mindegyiknél értem el olyan dolgokat, amiknek örülök, arra pedig kifejezetten büszke vagyok, hogy a blogon sikerült több és többféle bejegyzést írnom kedvenc témáimról. Ahogy mindig, most is remélem, hogy remek könyveket, filmeket és sorozatokat ismerhetek meg 2019-ben, amikről majd folyamatosan pötyöghetem a véleményeimet. Boldog és sikerekben gazdag új évet kívánok minden kedves Olvasónak, aki rátalál és végigolvassa eme bejegyzésemet, és kutassatok tovább, mert vannak még itt érdekes olvasnivalók! :)
Könyvek
Az elsődleges célkitűzésem az volt 2018-ra, hogy sikerüljön legalább 50 darab könyvet elolvasnom. Ezt arra alapoztam, hogy a moly.hu oldalon, ahol évek óta tag vagyok, ez a legalacsonyabb szám, amiért plecsnit lehet kapni, és jó lett volna megszerezni azt a kitüntetést. Sajnos csak 34 könyv került végül elolvasásra, mégsem érzek csalódottságot, mert így is remek kötetekkel ismerkedhettem meg, vagy épp fedezhettem fel őket újra, sőt a 2017-es olvasásaimat is sikerült hárommal túlszárnyalnom. További pozitívum, hogy a betervezett könyvsorozat-befejezéseket maradéktalanul teljesítettem, de a karácsonyra kapott két könyvet is már 2018 első két hónapjában elolvastam. A két sorozat a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei és a Stage Dive voltak, mindkettőből egy-egy kötet hiányzott (bár előbbinél volt még egy kiegészítő kötet, ami szintén sorra került), és nagyjából ugyanolyan érzéseket váltottak ki belőlem, mint a korábbi részek. Ransom Riggs félelmetesen furcsa, de imádnivaló és érdekes történeteibe hamar beleszerettem, Kylie Scott olcsó szexjelenetekben és papírmasé szereplőkben tobzódó sztorijaitól azonban kiráz a hideg, az biztos, hogy a jövőben messziről elkerülök minden könyvet, amihez neki bármilyen köze van. Ó, most jut eszembe, hogy igaziból van még egy sorozat, hiszen James Dashner Útvesztő-sorozatának utolsó, ötödik kötetét is 2018-ban olvastam el. A Lázkód egyébként az idei legjobb olvasmány címet is kiérdemelte, ugyanis remek lezárása (és egyben folytatása, lévén ez közvetlen előzménye a kezdő kötetnek, Az útvesztőnek) lett a sorozatnak, ami az írótól megszokott feszült, de humort és megható pillanatokat sem nélkülöző ritmusban tárta elénk, hogyan és miért is kezdődött el pontosan az Útvesztő-próba.
A 2018-as évre volt egy olyan ötletem, hogy igyekszem jobban feltérképezni az angol történelmet, különös figyelmet fordítva a viktoriánus korra és annak irodalmára. Évek óta nagy rajongója vagyok a szigetországnak, ezért zsémbeltem is magammal egy sort, hogy miért csak most jutott eszembe ez a dolog. Jelenleg ott tartok, hogy olvastam szakirodalmakat sokféle témáról, úgy mint VIII. Henrik, a Rózsák Háborúja, a viktoriánus Anglia társadalma. Ezekről azért nem készültek blogbejegyzések, mivel nem olvastam el őket teljesen, csupán szemezgettem a fejezetek közül. A viktoriánus irodalomból egyelőre még csak két könyvet (Charles Dickens: Copperfield Dávid, Twist Olivér) olvastam el, de ezt a számot mindenképp szeretném növelni 2019-ben.
Új történetek felfedezése mellett igyekeztem arra is időt szakítani, hogy visszanyúljak régebbi olvasmányokhoz, ezeknek többségét gimnáziumban olvastam el, és random módon válogattam ki őket, ahogy éppen eszembe jutottak. Voltak köztük jó és rossz választások, némelyik önmagában volt borzalmas, másoknál pedig csak szimplán arra jöttem rá, hogy értékelni tudom, de szeretni nem az adott kötetet. A negatív tapasztalatoktól függetlenül ezt a gyakorlatot is szeretném folytatni a jövőben. Nagyjából tehát azt mondhatom, elégedett vagyok az idei könyves teljesítményemmel, de 2019-ben még jobb eredményt várok el magamtól, lévén újra minimum 50 darab könyv elolvasása a cél. Emellett szeretnék több ifjúsági könyvvel, illetve természetfeletti vagy fantasy témájú történetekkel megismerkedni, mert úgy érzem, ezekre nem fordítottam annyi figyelmet, amennyit szerettem volna. Az újraolvasások és első olvasások fele-fele arányú váltakozását jó lenne 2019-ben is összehozni, de őszintén szólva, most inkább újdonságokra szeretnék koncentrálni, bár ehhez arra is szükség lenne, hogy többet kutassak számomra ismeretlen könyvek és elbeszélések után. Úgyhogy kedves Olvasóm, ha a felsorolt könyvek, a belinkelt bejegyzések és a molyos adatlapom alapján lenne olyan könyvpéldány, amit szívesen ajánlanál nekem elolvasásra, ne habozz megírni!
Ó, igen és el ne felejtsem megemlíteni, hogy 2018 karácsonyára ismételten könyvet kaptam ajándékba, akiről szándékaim szerint már januárban készül majd egy kritika.
A könyvekkel foglalkozó blokk végén pedig jöjjön egy rövid kis összefoglaló:
Legjobb olvasmányélmény 2018-ban: James Dashner – Lázkód
Említésre méltó olvasmányélmények 2018-ból: Jojo Moyes – Miután elvesztettelek
Fredrik Backman - A nagymamám azt üzeni, bocs
Ransom Riggs - A különlegesek regéi
Louisa Reid – A fájdalom helye
Legrosszabb olvasmányélmény 2018-ban: N. H. Kleinbaum – Holt Költők Társasága (nagyon ritkán mondok ilyet, de ennek a könyvnek még a létezése is bűn)
Filmek
Érdekes helyzet, hogy filmes téren elértem a kitűzött céljaimat, mégsem vagyok teljes mértékben elégedett a teljesítményemmel kapcsolatban. Ez főleg a mozizásaimra igaz, mivel csupán nyolcszor jutottam el moziba, amit filmrajongóként nagy szégyenként élek meg. Voltak hónapok, amikor nem találtam semmi olyan mozgóképet, ami érdekelt volna annyira, hogy pénzt adjak ki rá, máskor pedig szintén a pénz volt a meghatározó dolog, ugyanis spórolás ürügyén inkább lemondtam filmekről, amikről azt gondoltam, kíváncsi vagyok rájuk, de mégsem szélesvásznon szeretném őket megtekinteni. Ugyanakkor meg elmentem olyan filmekre, amiket simán nézhettem volna otthon kisképernyőn… A képregényfilmek, valamint a különféle franchise-ok aktuális részei domináltak a mozizásaim során, előbbiek szereplésében semmi meglepő nincs, hiszen már évek óta írok róla, hogy nagy rajongója vagyok a Marvel Mozis Univerzum hőseinek, és egyetlen filmjüket sem mulasztanám el, de mostanában az X-Men szereplőinek kalandjaira is próbálok odafigyelni. Más stúdiók is próbálkoznak hasonló univerzumépítéssel, engem ezek közül kb. csak a Potter-sorozat mellékágaként definiálható Legendás állatok-filmek érdekelnek, a januárban befejeződött Az útvesztő-sorozattal nálam abszolút lezárult a young adult-korszak és szerintem a stúdióknak is fel kéne ébredniük és belátniuk, hogy kifulladt ez a műfaj. Az viszont sajnos nem látszik, hogy én bizony a kisebb költségvetésű, egyszerűbb történetű filmeket is szeretem, jövőre remélem, lesznek ilyen filmek a mozikban, és a spórolós énemet rá tudom venni pár ilyen mű megnézésére. A könyves újraolvasás mintájára a DVD-n, illetve a gépemen meglévő filmek közül újranéztem párat, és szerencsémre néha a televízióban is sikerült elkapnom pár filmet, némelyik kellemes meglepetés volt, de akadtak csalódások és olyanok is, amiket megnéztem, de semmi különösebb pozitív vagy negatív gondolatot nem generáltak bennem. Akárcsak a könyveknél, itt is szerettem volna elérni a bűvös 50-es számot és ez sikerült is (sőt eggyel át is léptem, mert 51 lett összesen a 2018-as filmnézésem), igaz, ehhez kellett az ünnepi időszak, mivel novemberben és decemberben eléggé ellustultam, és nem volt kedvem filmet nézni (ez tuti valamilyen karácsony előtti depresszió lehet, mert a könyvolvasásnál is ugyanez történt). Annak viszont örülök, hogy végre elszántam magam, és 2018-ban már nem csupán mozis filmekről írtam itt a blogon. Ezt mindenképp szeretném folytatni a jövőben is, főleg hogy az említésre méltó filmek közé is bekerültek olyanok, amikről csak a snitt.hu oldalon írtam.
2019-ben is szeretném elérni a minimum 50 darab filmes álomhatárt, valamint több mozizásról és egyéb filmnézésről szeretnék írni. Szuperhősfilmekből nem lesz hiány, a magam részéről a Bosszúállók – Végjáték című filmet várom a legjobban (már a trailertől is totálisan kiakadtam jó értelemben), ami nemcsak pontot tesz a 2018-ben bemutatott első rész, a Bosszúállók – Végtelen háború történetének végére, de a Marvelnél is lezár egy korszakot. Kétségkívül ez lesz a legnagyobb dobásuk, de emellett érkezik még két önálló szuperhősfilmjük, bemutatkozik az első női szuperhős, Marvel Kapitány, valamint Pókember kalandjai is folytatódnak (annak ellenére, hogy a Végtelen háború sztorija szerint ő jelenleg halott). Elvileg X-Men-filmekre is számíthatunk, miután 2018-ról 2019-re tolták a bemutatókat, újraforgatások és egyéb változtatások miatt. Ahogy láthatjátok, az egyelőre még csak gondolataimban létező 2019-es mozis tervezetem szintén a képregényfilmekre épül, de tényleg igyekszem más témájú alkotásokat is felfedezni a mozik kínálatában.
A blokk befejezéseként jöjjön az összefoglaló:
Legjobb filmélmény 2018-ban: Fekete Párduc
Említésre méltó filmek 2018-ból: Bosszúállók – Végtelen háború; Kémek hídja; Szenilla nyomában; Emlékezz!
Legrosszabb filmélmény 2018-ban: Valami Amerika 3. (na itt kifejezetten örültem, hogy haboztam és nem mentem el moziba megnézni, hanem csak szeptemberben, a TV2-n néztem meg)
Sorozatok
A blogom első éveiben ezzel a témakörrel méltatlanul keveset foglalkoztam, az elmúlt egy-két évben azonban igyekeztem változtatni a kialakult helyzeten. 2018-ról egyértelműen kijelenthetem, hogy a sorozatok éve volt nálam, ugyanis 6 db sorozatba kezdtem bele, ami nálam nagy szó, mivel korábban nem szívesen keresgéltem újakat, inkább az évek óta futók mellett ragadtam le, és műfajban sem nagyon léptem túl a természetfelettis-tinis sorozatokon, amiknek rendszerint szeptembertől májusig tartott egy-egy évada. Mostanában azonban kezdek megbarátkozni a kevesebb epizódszámú, de nagyobb történetívű sorozatokkal, illetve 2019-ben szeretnék jobban nyitni a mini-sorozatok felé. Ami az elkezdett sorozatokat illeti, habár én újként definiáltam őket, hiszen számomra újdonságok voltak, mégiscsak kettő indult 2018-ban. Az egyik a The Alienist, amiről tettem is említést a 2017-es összesítésben, és fantasztikus élményt adott ez az 1900-as évek eleji Amerikában játszódó nyomozós történet sötét titkokkal, izgalmas karakterekkel és lenyűgöző szereplőgárdával. A könyvnek, amiből készült, van egy második része, és ugyan egyelőre nem találkoztam arra vonatkozó infóval, hogy azt is tervezik megfilmesíteni, de azért még várok, hátha. Amint biztos lesz, hogy nem folytatják, mindenképpen fogok egy bejegyzést szentelni a sorozat bemutatásának. A másik újonc pont beleillik abba a tinis-természetfelettis tematikába, ami már nem tud annyira lekötni. Ez a Legacies – A sötétség öröksége, ami az augusztusban befejeződött The Originals – A sötétség kora (komolyan, kinek jutnak eszébe ilyen fantáziátlan címek???) mellékágaként értelmezhető, ugyanis az utóbbiban központi szerepet játszó Klaus Mikaelson lánya, Hope kalandjait követi, aki a Vámpírnaplók helyszínén, Mystic Fallsban felépült, természetfeletti fiataloknak fenntartott iskolában tanul, korántsem nyugodt körülmények között, mivel titokzatos erők veszélyeztetik a diákokat. Az eddig leadott hét rész alapján nem fűzök nagy reményeket a sorozathoz, nagyon tinidrámás, és a már unalomig ismert természetfeletti lényeket, valamint a (más sorozatokban már bőven kitárgyalt) velük kapcsolatos problematikákat fejtegeti. Az első évadot azért végignézem, de ha továbbra sem tud megnyerni magának, valószínűleg más sztorik felé fordítom a figyelmemet. Amikor véget ért a The Originals – A sötétség kora, reménykedtem benne, hogy a szellemisége nem fog elveszni, hanem továbbél a Legacies – A sötétség örökségében, de jelenleg úgy tűnik, hiába vártam. Maradjunk még egy kicsit a csalódások terepén! Az American Horror Story legutóbbi évada, az Apocalypse hatalmas izgalmakat váltott ki belőlem, ugyanis két korábbi évaduk kombójaként hivatkoztak rá. Az elején remekül induló, de aztán arányokat tévesztő évad olyannyira felháborított, hogy ki kellett írnom magamból az érzéseimet egy blogbejegyzés formájában. 2019-ben új évaddal jelentkeznek majd, őszintén remélem, hogy ezúttal nem fognak csalódást okozni!
Térjünk át azokra a sorozatokra, amelyek már futnak pár éve vagy már be is fejeződtek, én azonban csak 2018-ban fedeztem fel őket. A nyár, valamint az ősz folyamán kezdtem bele két-két sorozatba, amikben azt imádom a legjobban, hogy mindegyik különböző korszakban játszódik, különféle hozzáállásokról szól, és nekik köszönhetően döbbentem rá, milyen izgalmas dolog egyik történetből és korszakból a másikba ugrálni, mialatt nézem az egyes epizódokat. Pont ezért én nem is nagyon szoktam a „binge-watchot”, avagy darálást űzni, azaz egy sorozatból egy nap csak egy részt nézek meg, és egy héten is maximum csak kettőt vagy hármat. Most decemberben tettem kivételt, mivel a futó sorozatok téli szünetre mentek, és több idő szabadult fel, de 2019-ben visszatérek a korábbi módszeremhez, mert nekem nagyon tetszik a várakozás izgalma, a találgatás, hogy vajon mi minden fog történni a szereplőkkel. Nyári programom egy mindössze egy évadból álló sorozat, a Mindörökké mellett a 2019-ben harmadik évadához érkező Stranger Things megtekintése volt, és utóbbiba teljesen belezúgtam. Imádom a nyolcvanas évek életérzést, amit áraszt, holott nem sok korabeli filmet láttam eddig, én magam pedig még nem is éltem akkoriban. A szereplői összetettek, szerethetőek (vagy épp utálhatóak), a színészgárda lenyűgöző, főleg a gyerekek, a sztori csupa rejtély, félelem és izgalom, ahol ötleted sincs, hogy mi vár a következő részben, de tutira eláll tőle a szavad. Egyszóval rajongok, de nagyon, és epekedve várom a harmadik évadot, ami elvileg valamikor nyáron érkezik. Az ősz pedig sötétebb, erőszakosabb, káromkodásokkal és mészárlásokkal telepakolt sorozatokat hozott magával, ami tökéletesen mutatja, mennyire szeretnék eltávolodni a tinis drámáktól (amiket egyébként továbbra is szeretek könyvben vagy filmben). Furcsa érzés, de tetszik ez a szélsőséges változás, ami a sorozatnézési szokásaimban zajlik. Mindkét sorozat befejeződött már, az egyik egy 18. századi sztori kalózok és az angol birodalom csatározásairól, a másik pedig az 1920-as évek Amerikájának gengsztervilágát hivatott bemutatni. A Fekete vitorláknak épp a felénél járok, ez az az ominózus sorozat, aminél decemberben kicsit áttértem a sorozatdarálás színterére. Egyrészt a kedvenc szereplőm sorsa miatt, másrészt pedig a szereplők közt zajló érdekes és meglepő átverések, szövetségek, kettős játékok okán. A Gengszterkorzóból eddig csupán egy évadot láttam, elvileg januárban szeretném folytatni, viszont a Fekete vitorlák második évada olyan izgalmasan ért véget, hogy lehet el fogja venni a helyet Nucky Thompsonék elől. A gengszterek világának történései ugyanis még nem tudtak teljesen megvenni maguknak, a történet lassú építkezése, a rengeteg karakter kicsit fárasztó, viszont látom bennük a potenciált, és hogy még csak ezután jönnek az igazi történések.
Az újak mellett szánjunk pár szót a régebbi motorosoknak is! Fentebb már szóba került, hogy a The Originals – A sötétség kora öt évad után 2018-ban a végére ért, és bizony nem volt könnyű elengednem ezt a sokszínű és remek sorozatot, főleg hogy azon kevés sorozatok közé tartozott, amit a kezdetektől követtem. Mellette az Egyszer volt, hol nem volt is befejeződött, ezt könnyebben engedtem el, mivel már két évada úgy éreztem, hogy ellaposodott az eleinte ötletes alapsztori és már azt fontolgattam, hogy abbahagyom, amikor kiderült, hogy a 2018-as hetedik lesz az utolsó évad. Sajnos idén is búcsút kell majd vennem (és hosszú blogbejegyzést pötyögnöm róluk) két sorozattól, a Trónok harcától és az Agymenőktől. Mindkettőt később ismertem meg, mint hogy elindultak volna, és előbbit jobban is kedvelem az összetettsége miatt, utóbbiban pedig pont azt szeretem, hogy a sok komoly és sokrétű cselekményű sorozat mellett néha ki tudok kapcsolódni ennek a könnyed humorával. Természetesen már egy csomó ötletem van újabb sorozatokkal kapcsolatban, amikről most egyelőre nem szeretnék elárulni semmit, maradjunk annyiban, hogy a könyveknél szóba hozott angol történelem iránti érdeklődésem a sorozatok terepére is begyűrűzött. Hosszú szünetről tér majd vissza nyáron a S.H.I.E.L.D ügynökei című sorozat, aminek valószínűleg az a magyarázata, hogy megvárják, amíg a Marvel filmes részlegében lezárulnak dolgok, és ezáltal nagyobb szabadsággal és függetlenséggel kezelhetik a sorozat karaktereit és történetüket, nem kell annyira figyelniük a filmekre.
Nos, ez lenne 2018-as évi teljesítményeim összegzése. Habár egyik témakörre sem merem 100%-san kijelenteni, hogy elégedett vagyok vele, viszont mindegyiknél értem el olyan dolgokat, amiknek örülök, arra pedig kifejezetten büszke vagyok, hogy a blogon sikerült több és többféle bejegyzést írnom kedvenc témáimról. Ahogy mindig, most is remélem, hogy remek könyveket, filmeket és sorozatokat ismerhetek meg 2019-ben, amikről majd folyamatosan pötyöghetem a véleményeimet. Boldog és sikerekben gazdag új évet kívánok minden kedves Olvasónak, aki rátalál és végigolvassa eme bejegyzésemet, és kutassatok tovább, mert vannak még itt érdekes olvasnivalók! :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)