Könyvkritika: Stephen King - Carrie

Június elején elkezdtem nézni a Stranger Things című sorozatot, amiben egy álmos amerikai kisvárosban titokzatos események történnek, és feltűnik egy különleges képességekkel rendelkező kislány is. Amellett, hogy fantasztikus cselekményvezetéssel és első osztályú színészgárdával rendelkezik, a sorozatban sok utalást találhatunk a nyolcvanas évek popkultúrájára. Innen jött az ötlet, hogy visszatérek az újraolvasás terepére, és ahhoz a Stephen Kinghez, aki mestere a rejtélyes és félelmetes történeteknek. A ma bemutatásra kerülő könyve ráadásul szintén egy különleges képességű lányról szól, igaz, itt nagyjából ki is merül a hasonlóság.
A történetről röviden: Carrie White tizenhat éves lány, aki vallási fanatikus anyjával él, és állandó célpontja iskolatársai gúnyolódásának. Egy újabb megaláztatást követően ráébred telekinetikus képességére. A tanév vége közeledtével sor kerül a végzősök báljára, ahova Carrie is meghívást kap, ám egyik iskolatársa kegyetlen bosszúja következtében a lány szabadjára engedi a benne rejtőző erőt…
Öt évvel ezelőtt olvastam először ezt a könyvet, s akkoriban még riadt újoncként nézelődtem Stephen King világában, s ennek a történetnek nagy szerepe volt abban, hogy további műveihez is kedvet kapjak. Az író három dologhoz nagyon ért: a részletes helyszínképekhez, a karakterépítéshez és a feszültségkeltéshez. A leírásait olvasva rendszeresen úgy érzem, hogy a szereplőkkel együtt én is ott sétálok a város utcáin, vagy ülök velük a szobájukban, a gondolataik között. Akik egyébként hús-vér figurákként kelnek életre a könyv lapjain, s akikkel tökéletesen együtt tudunk érezni vagy épp teljes szívünkből utálhatjuk/elítélhetjük őket bizonyos cselekedeteikért. Jelen esetben Carrie-t végig abszolút együttérzéssel figyeltem, s bár nekem szerencsére nem kellett hasonló megaláztatásokat elszenvednem gimnáziumi éveim alatt, és a családomban sincsenek olyan emberek, mint Carrie bűntől megszállottan irtózó anyja, mégis valamennyire átéreztem a helyzetét. A gimnázium egyéb tanulóin keresztül bepillantást nyerhettünk a suli különböző klikkjeibe, szerelmespárjaiba, és úgy alapvetően a dolgokhoz való hozzáállásukba. Sue-t egyáltalán nem hibáztatom a döntéséért, habár nem teljes mértékben jött szívből, mégiscsak szép gesztus volt, ami szerencsétlen módon végül hatalmas tragédiához vezetett. Ha már tragédia, akkor térjünk is rá a feszültségkeltésre és ezen keresztül a szöveg szerkesztésére: King ugyanis újságcikkek, a témában íródott könyvek, levelek, tanúvallomások egyvelege mellett meséli el Carrie történetét, ám ezek mind az események után keletkeztek, s már az elejétől fogva sejtetik az elkövetkező borzalmakat, aminek következtében minél közelebb érünk a bál estéjéhez, mi, olvasók annál inkább rettegünk, hogy mik fognak történni. Így lassan kapunk képet az elnyomott, folyamatosan megalázott lányról, akit még a saját anyja is csak bántani tud, felmerül különleges képességének eredete és kialakulása, megtudjuk, miként készülnek fel iskolatársai az ellene irányuló csínyre, majd pedig következik az apokaliptikus végjáték, amikor Carrie besokall, és úgy dönt, visszavág mindenkinek. A pokoli káosz, ami a báli estén elszabadul Chamberlainben, valóban érzékelhető horrorként jelenik meg, az ezt követő beszámolók keserűsége egyértelműen jelzi a pusztítás mértékét. A Sue-val kapcsolatban halványan beékelt szál kicsit befejezetlennek tűnt, de Carrie családjának homályban maradt részleteire is kíváncsi lettem volna, viszont belátom, hogy ez a könyv elsősorban nem erről, vagyis nem a természetfelettiről szólt, az csak egy izgalmas mellékzönge volt. A lényeg kétségkívül arra irányult, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha valakit kisgyermekkorától fogva akár szóban, de akár fizikailag is rendszeresen bántanak. Margarettől, Carrie anyjától szabályosan undorodtam egy idő után, borzalmas volt a rikácsolása, meg az is, ahogy a lányát kezelte.
Összességében nézve a feszült történetmesélés, a sztori sokféle műfajban és időben ugráló elmesélése mellett a félelmetes felszín alatt megbúvó mondanivaló volt azon összetevő, ami a legjobban tetszett. Ha még csak most ismerkedsz Stephen King munkásságával, akkor is tudom ajánlani, de ha nem vagy nagy horror-rajongó, akkor is érdemes elolvasnod ezt a könyvet.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Ahogy a különféle szövegrészletekből összeáll a történet.
  - Carrie készülődését a bálra.
  - Elszabadul a pokol.
  - A könyv végi levelet.

Könyvkritika: Ransom Riggs - A különlegesek regéi

Februárban értem a végére Ransom Riggs lenyűgöző regénytrilógiájának, amelynek második részében tűnt fel A különlegesek regéi című könyv, ami segítséget nyújtott szereplőinknek. Ez a könyv 2017-ben jelent meg, úgyhogy kisebb szünetet követően visszatértem ebbe a csodálatos világba, hogy megismerkedjek a különlegesek folklórjának fontos darabjával. Ha pedig elolvasnátok a trilógiáról írt bejegyzéseimet, kattintsatok a címekre: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei, Üresek városa, Lelkek könyvtára.
A történetről röviden: A kötet tíz darab regét foglal magába, amik közül kettő már ismerős lehet az Üresek városából. Mindegyik tartalmaz valamilyen erkölcsi tanulságot, de korántsem olyan vidám módon, mint a mi világunkban megszokott tündérmesék…
Nagyon megörültem, amikor sikerült kikölcsönöznöm a könyvet a könyvtárból, mert most pont jól jött egy kis természetfelettis/fantasy témájú olvasmány. Már a fentebb említett sorozatrészben feltűnt két rege is kíváncsivá tett, és egyébként is jó érzés volt megint belépni a Riggs által teremtett rendkívüli, semmihez sem hasonlítható univerzumba. A könyv önmagában is remekül megszerkesztett: az első oldalon, ahol a könyvhöz kapcsolódó fontosabb információk (fordító, kiadó) szoktak lenni, teljes mértékben a különleges világhoz igazodva írja le a tudnivalókat. Az Előszóban Millard Nullingstól, a láthatatlan fiútól olvashatunk egy rövid bevezetést a regékről, de az egyes elbeszéléseknél is tesz néha megjegyzéseket, illetve lábjegyzeteket. Akárcsak a Vándorsólyom kisasszony-trilógia, ezek a mesék sem hétköznapiak, épp ellenkezőleg: különös, furcsa, meghökkentő köd lengi körül őket, némelyik sztorija kifejezetten taszító. Vannak regék, amik nélkülözik a boldog befejezést, vagy nem úgy fejeződnek be, ahogy azt elvárnánk, mégis ezen összetevőktől lesznek igazán jók. Az erkölcsi tanulságok mellett (amiket nemcsak a különlegesek, de az „átlagosak” is hasznosíthatnak) különféle korokba utazhatunk el, különféle nemzetiségű és mentalitású különlegesek történetét olvashatjuk el. Mellettük a gyönyörű illusztrációkat is megcsodálhatjuk (a borító szintén csodaszép), bár én keveselltem őket, felbukkanhatott volna még egy-két rajz a regék közben is. Ami még nagyon tetszett a regékben, azok a valós történelmi tények voltak, amik segítségével elhelyezhettük egy korszakba és általa kicsit jobban megérthettük a mondanivalót, vagy csak tanulhattunk új dolgokat. A Harry Potter-sorozathoz J. K. Rowling írt három kiegészítő könyvecskét, ezek egyike volt a Bogar bárd meséi, ami nekem a mai napig nagy kedvencem. Számomra A különlegesek regéi a Vándorsólyom kisasszony-trilógia Bogar bárdja, habár stílusban nagyban különbözik tőle, de ugyanolyan jól illeszkedik bele a már megismert történetbe.
Véleményem szerint felesleges lenne egyesével elemezgetnem a regéket, mert azzal csak szétspoilerezném a bejegyzést, ami nem áll szándékomban, helyette inkább jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki rajong Vándorsólyom kisasszony különleges védenceinek kalandjaiért, hogy a világért se hagyja ki ezt a nem mindennapi, fantasztikus könyvecskét, amiből megtudhat egy s mást a különlegesek világáról.


Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Itt most azoknak a regéknek a címét említem meg, amik leginkább elnyerték a tetszésemet: Az első ymbryne, Aki szellemekkel barátkozott, A Szent Pál galambjai, A rémálmokat szelídítő lány

Filmkritika: A Hangya és a Darázs

Nagy meglepetésemre egy héttel az eredetileg tervezett július 26.-ai bemutató előtt megérkezett a mozikba A Hangya folytatása, úgyhogy nem is késlekedtem, és elrohantam megnézni.
A történetről röviden: Az Amerika Kapitány: Polgárháborúban játszott szerepe miatt Scott Langet két év házi őrizetre ítélték, Hank Pymnek és Hope-nak pedig bujkálniuk kell. Utóbbiak ez idő alatt megoldást keresnek arra, miként hozhatnák ki Janetet, Hope édesanyját a Kvantumvilágból. Scott egy nap furcsa látomást él át, amiben látni véli Janetet, ezért Hank és Hope átmenetileg felveszik vele a kapcsolatot. Ez azonban olyan események láncolatát indítja el, amelyben a Pym-technológia után sóvárgó fegyverkereskedők mellett felbukkan egy titokzatos alak, Szellem is…
A 2015-ös első rész anno abszolút újdonságként hatott még a Marvel Filmes Univerzumában is a megkapó humorával, a különleges, méretváltoztató technológiájával és azzal, hogy közvetlenül egy Bosszúállók-rész után érkezve egyszerű, mégis üdítő szórakozást kínált. A mostani alkalom sem más abból a szempontból, hogy ismét egy Bosszúállók-film után került a mozikba, amely hatalmas sokkot generált világszerte, így pont jól jött egy újabb kisebb volumenű mozgókép. A Hangya és a Darázs röviden összefoglalva egy vicces, pörgős heist-film, ami azonban alig ad lehetőséget nézőjének arra, hogy átgondolja és felfogja a vásznon zajló történéseket. Egyrészt tanúi lehetünk annak, ahogy Hank és Hope azon dolgoznak, hogy harminc év elteltével újra láthassák elveszettnek hitt feleségüket/édesanyjukat, másrészt pedig csúnya nézésű alvilági figurák, illetve egy különleges képességgel rendelkező rejtélyes egyén próbálja megkaparintani a labort, amiben a rengeteg technológia mellett megtalálható a Kvantumkapu, amin Janetet tervezik visszahozni. Nagyjából ennek a labornak a kicsinyített változata vándorol kézről-kézre, s ezt a folyamatot követhetjük figyelemmel, miközben némi fizikai agytágításon is részt vehetünk a kvantumtechnológiától kezdve egészen a difraktor (ez az egyetlen alkatrész, aminek meg tudtam jegyezni a nevét) működéséig. Emellett néha szóba kerül (és elég poénos helyzeteket teremt), hogy Scottnak egyáltalán nem szabadna a házán kívül tartózkodnia, különben megszegi az egyezséget, és hosszú börtön vár rá. A humor nagy segítségére van a cselekménynek abban, hogy ne legyen unalmas: verbális síkon is számtalan remek beszólásnak, dialógusnak lehetünk fültanúi, vizuálisan pedig természetesen a méretváltoztatások (amik persze nemcsak a Hangyára vagy a Darázsra, de a harcokban bevetett tárgyakra is értendőek) okoznak vicces és nem utolsósorban látványos jeleneteket. Ami nekem nagyon tetszett a sztoriban, az a különféle kapcsolatok ábrázolása volt. Scott és a kislánya, Cassie közt jó pár szívmelengető párbeszéd zajlott le, Hank és Hope apa-lánya viszonya sokat finomodott az első film óta, Szellem történetében is fontos szerephez jutottak a családi, baráti kötelékek. Vele kapcsolatban kifejezetten örültem, hogy az első film emlékezetesnek egyáltalán nem nevezhető főgonosza után egy ilyen érdekes, tragikus figurát ismerhettünk meg, akire nem is feltétlenül használnám a „főgonosz” szót, ugyanis elég személyes okból kifolyólag akarta megszerezni a laborban rejlő technológiát. A fegyverkereskedőről inkább ne beszéljünk, mert ő pont olyan sablonos és felejthető, mint amilyennek a rossz filmekben feltűnő gengsztereket elképzeled… Az első részből már ismert szereplőkre természetesen nem lehet panaszkodni: Paul Rudd hihetetlen lazasággal, humorral és hatalmas szívvel játssza el a Hangyát, Evangeline Lilly egyenlő partnere ebben Darázsként (kettejük között ezerrel izzik a kémia), Scott egykori rablóhaverjai sem lettek kevésbé viccesek (Luis megint alakít a dumájával :DDD), és a nagy nevű színészekben (Michael Douglas, Michelle Pfeiffer, Laurence Fishbourne) sem kell csalódnunk.
Számomra az előző részéhez hasonlóan a Hangya és a Darázs egy kellemes kikapcsolódást nyújtó, ötletes poénokkal és látványos akciójelenetekkel operáló film, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy kicsit kiheverjük a Bosszúállók: Végtelen háború okozta megrázkódtatásokat (illetve elkezdjük a találgatásokat a folytatásról az első pluszjelenetben történteknek köszönhetően).


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Scott és Cassie kapcsolatát.
  - Az első nagyobb volumenű harcot a gengszter éttermében. Kész vizuális csemege.
  - Szellem sztoriját.
  - Scott elnevezi a hangyákat.
  - A Hangya-ruha méretváltozás-szabályozójának meghibásodásából eredő humorforrásokat.
  - Luis és az igazságszérum esete :DDD
  - Stan Lee cameóját.
  - A két pluszjelenetet, bár igazából csak az elsőnek van jelentősége.


A Hangya és a Darázs (Ant-Man and the Wasp)
színes, magyarul beszélő, 118 perc
Rendező: Peyton Reed
Szereplők: Paul Rudd, Evangeline Lilly, Micahel Douglas, Laurence Fishbourne, Hannah John-Kamen, Walton Goggins, Michael Pena, Michelle Pfeiffer

Könyvkritika: J. R. R. Tolkien - A Gyűrűk Ura - A király visszatér

Harmadik, egyben befejező részéhez érkezett a Középföldén vívott Gyűrűháború krónikája. Az előző kötetekről szóló bejegyzéseket megtalálhatjátok itt és itt. Bár úgy gondolom, manapság már mindenki rendelkezik hézagos ismerettel erről a históriáról, azért felhívom a figyelmet az enyhe spoilerveszélyre.
A történetről röviden: Szauron seregei gyülekeznek, majd rövid időn belül el is kezdik a támadást a Mordorhoz legközelebb eső birodalom, Gondor ellen. Mindeközben Frodó és Samu egyre közelednek végső céljuk, a Végzet hegye felé…
Az előző kötet elolvasása eléggé lefárasztott, és ennek az elejénél is azt éreztem, hogy nem igazán kötik le a figyelmemet az éppen zajló események. Gondor harcra készülését, Rohan vonulását és Aragorn elsőre végzetesnek tűnő, de végül hatalmas segítséget hozó útját csupán kívülállóként követtem, s a csata elkezdődése kellett ahhoz, hogy egy kicsit érdeklődőbben forduljak a történések felé. A harcjelenetek sodró lendületűek, izgalommal teltek voltak, különösebb üresjáratok nélkül. Ezek mellett Trufa és Pippin külön utakon átélt kalandjai, illetve az egymás utáni bánkódásuk tetszett nagyon, szívet melengető volt arról olvasni, mennyire hiányolják a másikat, s persze sokat gondoltak Szövetségbeli társaikra, valamint a legveszélyesebb küldetést végző hobbit-barátaikra. A párhuzamos cselekményvezetés újfent előkerült, igaz, csak rövid időre, mivel a háború végeztével összeért a két történetszál. Frodó és Samu útjánál megint rám telepedett kissé az unalom érzése, aztán jött a felismerés, hogy hát azért nyúlik ilyen hosszúra az elbeszélés, mert Mordor fekete földjén egyáltalán nem könnyű előrébb haladni, mivel Frodó egyre jobban fárad a Gyűrű súlyától. Samu hűsége és kitartása ismét megmutatkozott, annyira szépek voltak azok a jelenetek, ahol saját magától vonta meg az ételt-italt, csak hogy Frodónak több jusson, és erőre kaphasson, de úgy alapvetően az aggódását is nagyon szerettem benne. Azon viszont meglepődtem, hogy a Gyűrű sorsa röviden, alig két-három mondatban lett elintézve, az eddigi ráérős mesélés miatt valószínűleg nagyobb csinnadrattára számítottam. A Gyűrűháborút követő fejezetek szép befejezést adtak e nagyszabású mesének, habár a Megyében meg akadt néhány elintéznivaló. Az utolsó fejezet minden unalmamat, nyafogásomat elűzte egy időre, ugyanis egyszerre volt szomorú és gyönyörű, ahogy az elhajózókat figyeltük a hobbitokkal együtt. Aztán jött százötven oldalnyi Függelék, ami rettentően kiszívta az agyamból és a szemeimből az energiát. Az rendben van, hogy Tolkien nemcsak egy hihetetlenül sokszínű világot hozott létre, hanem kidolgozta annak komplett történelmét, időszámítását, népeinek különféle neveit, nyelveit, de ezt nem lehetett volna egy kiegészítő kötetként megjelentetni??? Hosszú, aprónál apróbb részletekbe menő levezetéseken kellett keresztülrágnom magam rúnaírásról, hangzók használatáról, sőt még a Gyűrűk Ura sztoriját is elolvashattam újra, ezúttal dátumokra lebontva. Biztos rengetegen vannak, és bizonyos szempontból meg tudom érteni őket, akik délutánokat, estéket nem sajnálva tanulmányozzák a Függeléket, és tanulnak meg írni-olvasni tünde-nyelven, oké. Én azonban nem tartozom ezen emberek közé, mégis végig kellett küzdenem magam a hatalmas mennyiségű információhalmazon. Igen, tudom, erre lehet azt mondani, hogy nem kötelező elolvasni, viszont számomra egy könyv az első borítótól az utolsóig tart, csak akkor van teljesen kiolvasva. És szerintem több értelme lett volna ennek egy külön könyvként, egyébként is egy csomó Tolkien-írásművet adtak ki, amik különböző, de ehhez a történethez tartozó elbeszélésekről szólnak.
Összefoglalva a három könyvvel kapcsolatos érzéseimet: szép és meglehetősen részletes az a világ, amit az író megalkotott, számtalan apróság nekem is megtetszett, azonban helyenként sok volt a mese, és kevés az aktív történés, ami sokszor unalomba és érdektelenségbe fullasztotta az olvasásomat. Akit érdekelnek az ilyen típusú könyvek, az biztos megtalálja benne azokat az értékeket, amikre nekem nem sikerült rálelnem.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A csatát Pelennor mezején.
  - Samu hűségét.
  - A Gyűrű sorsát.

Filmkritika: Super 8

Legutóbb májusban, a Deadpool 2 kapcsán jelentkeztem filmes kritikával, júniusban egyáltalán nem, júliusban pedig csak a hónap végén megyek moziba, ezért úgy döntöttem, hozok megint egy nem mozis filmkritikát. A Tűzgyűrűhöz hasonlóan ezt is láttam már korábban, viszont van annyira jó, hogy megérdemli a blogon való reklámozást.
A történetről röviden: 1979-ben járunk, Lillianben, egy álmos amerikai kisvárosban. Épp kezdődik a nyári szünet, egy csapat amatőrfilmes fiatal pedig egy rövidfilm elkészítésén ügyködik. Egy éjszaka, amikor az állomáson forgatnak, tanúi lesznek egy titokzatos vonat kisiklásának, s hamarosan különös dolgok történnek a városban…
Elöljáróban elmondanék néhány érdekes tudnivalót: a film címe arra utal, hogy régebben 8 mm-es filmszalagra vették fel a mozgóképeket, természetesen ilyenre forog a srácok munkája is. A film rendezője J. J. Abrams (Star Trek; Mission Impossible 3; Star Wars: Az ébredő Erő) a producerek között pedig nem kisebb nevet találunk, mint Steven Spielberget, akinek olyan, 70-es, 80-as években készült filmjei tettek nagy hatást Abramsre, mint az E.T. – A földönkívüli, vagy a Harmadik típusú találkozások. Azokra az évekre egyébként is jellemző volt az űrlényeket, titkos kormánykísérleteket felvonultató filmek gyártása, hiszen akkoriban javában tartott a hidegháború, de az űr felderítésével kapcsolatos versengés is akkor érte el csúcspontját. Ezzel a rövid gyorstalpalóval persze nem azt akarom mondani, hogy ha egyáltalán nem vagy tisztában ezen előzményekkel, akkor nem tetszene, vagy nem értenéd a filmet, de mindenképpen hozzátesz valamit az összképhez. Amikor először láttam, jómagam sem voltam ennyire felkészült filmtörténetből, mivel akkoriban még nem tanultam filmszakon. Mégis megfogott, és ez volt a lényeg. A történet remekül lett elmesélve, fokozatosan adagolt információk és feszültség mentén bontakoztak ki a titkos katonai kísérlet részletei, és hogy mi is volt az, ami elszabadult a vonatról. A furcsa eltűnések, áramkimaradások miatt lassan elharapózó pánik (ami híven tükrözte a kor legnagyobb félelmét, miszerint biztos, hogy a szovjetek állnak az események mögött) tökéletes hátteret biztosított a készülő amatőr rövidfilmnek, igaz, annak zombivírusos, nem űrlényes témája volt. A forgatás apró részletei, a felvételek önmagukban is érdekesek voltak, és jó volt látni, hogy a srácok fiatal koruk ellenére milyen profin bánnak a kamerával, a sminkkel, a vizuális trükkökkel. Számomra egyébként is a gyerekcsapat volt a film abszolút fénypontja. Némelyikük nagyobb szerepet kapott, mégis mindenkinek megvolt a maga „tizenöt perc hírneve”, és a csak őt jellemző tulajdonsága. A köztük zajló beszélgetések, veszekedések, kialakult és jól megszokott ugratások mind életszerűek és viccesek voltak, bár némi dráma is felütötte a fejét, mikor megérkezett a csapatba az egyetlen lány, Alice, akit Elle Fanning hihetetlen bájjal és törékenységgel játszott el, s néha bizony még a fiúk elől is ellopta a show-t. A bajban azonban kérdés nélkül (igaz, kissé húzódozva) fogtak össze, és akkor derült ki igazán, mennyire törődnek egymással. Az érzelmi kapcsolatok egyébként is nagy hangsúlyt kaptak azáltal, hogy két gyereket is egyedülálló szülő nevelt, amely szülők között feszült némi ellentét egy múltban történt tragédia miatt.
Összefoglalva tehát: aki szereti a kicsit sci-fis sztorikat, amiben fiatalok lesznek szemtanúi és később szereplői elsőre megmagyarázhatatlannak tűnő dolgoknak, annak mindenképpen ajánlom, hogy (ha eddig még nem tette meg) kezdje el minél hamarabb a Stranger Things című sorozatot! :D Bocs, de ezt a poént muszáj volt ellőnöm, én ugyanis kb. egy hónapja lettem rajongója, és nem tudtam nem felfedezni pár hasonlóságot e film és a sorozat között. Visszatérve a Super 8-ra, tényleg tudom ajánlani mindenkinek, aki szereti a fentebb említett történeteket, de ha valami titokzatos, vicces és megható keverékből készült mozgóképre vágynál, akkor se hagyd ki.


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A rövidfilm forgatását.
  - A gyerekcsapat közti kémiát.
  - A lény megmutatja magát.
  - A stáblista közben végignézhetjük az elkészült zombis filmet. Csillagos ötös!


Super 8 (Super 8)
színes, magyarul beszélő, 112 perc
Rendező: J. J. Abrams
Szereplők: Joel Courtney, Ryan Lee, Zach Mills, Riley Griffiths, Gabriel Basso, Elle Fanning, Kyle Chandler, Noah Emmerich, Ron Eldard

Könyvkritika: Charles J. Tibbits - Angol és skót népmesék és legendák

Nemrégiben elkezdtem élénk érdeklődést mutatni azon mítoszok és legendák iránt, amik a mai Egyesült Királyság területén születtek meg sok-sok évszázaddal ezelőtt. Ennek eredményeképpen kölcsönöztem ki a könyvtárból ezt a könyvet, s rövidsége miatt úgy döntöttem, elejétől a végéig elolvasom, majd pedig bemutatom a blogomon.
A történetről röviden: A kiadvány 24 darab angol és skót népmesét tartalmaz, az utószóban pedig rövid magyarázatokat találunk az eredetükről és fontosabb motívumaikról…
Pár hete történt, hogy felfedeztem az egyik tévécsatornán a Mítoszok és legendák címen futó harmincperces sorozatot. Az egyes epizódok különféle ismert mítoszokat mutattak be, folklórkutatókat és analitikusokat szólaltattak meg, akik a kialakulásukról, vagy épp a bennük rejlő pszichológiai, tudatalatti szimbólumokról beszéltek bővebben. Innen jött az ötlet, hogy elkezdjek kutatni a könyvtárban olyan könyvek után, amik kedvenc országom és kultúrám, az Egyesült Királyság mondavilágába tartozó legendákról, mesékről, természetfeletti lényekről szólnak, s így hozott össze a sors eme példánnyal. A címben feltüntetett kétféle nép meséit különálló fejezetekben találhatjuk meg, némelyik csupán pár oldal, de vannak hosszabb történetek is. A mai Egyesült Királyság területén egykor a kelta nép élt, akikkel kapcsolatban számtalan, varázslattal és misztikus lényekkel teli történet maradt fent. Az egyik legtöbbet emlegetett lények a tündérek, akik azonban korántsem olyan kedvesek és segítőkészek, mint ahogy a magyar mesékben, vagy az Európában hatalmas népszerűségnek örvendő Grimm-mesékben ábrázolják őket, hanem gonosz, csalafinta népség, akik általában hátráltatják, és nem segítik az embereket. Mellettük az óriások, sellők és koboldok képezik fontos részét az angol folklórnak, ami nem meglepő azon tények tükrében, hogy Skóciában jó pár tó található, és a brit táj bővelkedik megközelíthetetlennek tűnő barlangokban; ezen földrajzi jellegzetességek – ahogy a könyv is utal rá – nagy mértékben befolyásolták a mitológia alakulását. Egyetlen problémám volt, mégpedig az, hogy az utószóból kiderült, az eredeti gyűjteményes kötetben összesen 57 elbeszélés van, én szívesen elolvastam volna a többit is, ki tudja, lehet, hogy azokban egyéb mitikus egyedek is előkerültek. A könyv végén lévő magyarázatok érdekes kiegészítésként szolgáltak a mesék mellé, tágították kicsit az olvasó tudását a párhuzamok és szimbólumok felfejtése által.
Aki hozzám hasonlóan érdeklődik az angol mitológia iránt, annak mindenképpen ajánlom az elolvasását, de véleményem szerint az egyszeri átlagolvasó is kellemes pillanatokat tölthet el vele, ha fogékony arra, hogy ezen mesék által képzeletben az angol és skót táj titokzatos részein kalandozzon.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Egyértelműen a meséket. Mindegyiknek megvan a maga sajátos bája.
  - Az utószóban leírt magyarázatokat.