Könyvkritika: J. D. Salinger - Zabhegyező

Született már pár olyan bejegyzés, amelynek egy olyan könyv állt a középpontjában, amivel gimnáziumban találkoztam először, de mostanában eszembe jutott, hogy szeretném feleleveníteni az olvasottakat, ezért újból nekivágtam a kötet(ek)nek. A Zabhegyező is beleillik ebbe a sorba.
A történetről röviden: Holden Caulfield egy tizenhat éves kamasz, akit karácsony előtt csapnak ki aktuális iskolájából. A srác úgy dönt, mielőtt hazamenne és szembenézne a szüleivel, pár napig csavarog egyet a városban…
Arra nem emlékszem pontosan, ki hívta fel a figyelmemet erre a könyvre: vagy a már sokszor emlegetett könyvtáros, Anna néni vagy pedig az egyik irodalomtanárom. A lényeg, hogy megismerkedtem vele, de sajnos az se nagyon rémlik, milyen érzelmeket váltott ki belőlem. A mostani olvasás közben annyi beugrott, hogy Holdent nem kedveltem túlságosan, s a történetet sem értettem teljesen (holott akkoriban korban közelebb voltam a főhőshöz, mint most). Ezúttal sem volt könnyű a megértés, mert ugyan a cselekmény mindössze arról szólt, hogy Holden ide-oda járkált New Yorkban, s közben véleményezte a körülötte lévőket, gondolkodott és elemezte a múltat, jelent és jövőt, a világhoz és emberekhez való hozzáállása azonban hagyott némi kívánnivalót maga után. A folyamatos negatív megszólalásai miatt egyáltalán nem volt az a fajta figura, akivel tudnál szimpatizálni, viszont néhány alkalomnál tisztán látszott, hogy ő egy rémült kamasz, aki keresi a helyét a világban, és mivel még nem találta meg, ezért dühös mindenre és mindenkire, mert mellettük haszontalannak érzi magát. Sok helyzetben erre kellett emlékeztetnem magam, különben ugyanott lyukadtam volna ki, ahol legutóbb, vagyis hogy Holden egy rém ellenszenves fiatalember. A legjobban akkor tetszett, amikor a húgáról vagy az öccséről mesélt, vagy a lányokhoz való viszonyát ecsetelte, ezen alkalmakkor rövid időre láthatóvá vált az igazi énje. A sztoriról sokat nem lehet elmondani, nagy fordulatok nincsenek benne, Holden mondja el nekünk a történteket visszaemlékezés útján. Filmrajongóként és moziba járóként egyvalamit nem tudok megbocsátani neki, és az a mozi iránti hatalmas utálata. Tisztában vagyok vele, hogy a filmtörténet és a filmipar kitermelt már egy halom borzalmas mozgóképet, csapnivaló színészek is mindig voltak, vannak és lesznek, de akkor sem tudtam felfogni azt a nagyfokú elutasítást, amivel ő fordult a filmek irányába. Bár nem befolyásolta nagymértékben az olvasmányélményemet, de megemlíteném a kissé idejétmúlt fordítást. 1998-as kiadású példányt olvastam, ami változatlanul közölte az 1964-es első fordítást, pedig szerintem ráfért volna némi szókincsbeli frissítés. Pár éve hallottam róla, hogy újrafordították az egész könyvet, és új címmel (Rozsban a fogó) jelentették meg, lehet, jobban jártam volna, ha azt kölcsönzöm ki. Nem kizárt, hogy talán belelapozok, de egyelőre nincs tervben az elolvasása, mert nem hiszem, hogy sokat változtatna a jelenlegi véleményemen.
Összességében úgy érzem, volt értelme az újraolvasásnak, mert kicsit jobban megértettem a főszereplő gondolatvilágát, azonban ez sem volt elég ahhoz, hogy igazán közel kerüljön hozzám vagy ő, vagy az elmesélt kalandjai.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Holden megvillanó érzelmességét.
  - A történeteket a húgáról és az öccséről.
  - A húgával való beszélgetéseket.

Könyvkritika: Simon Toyne - Sanctus - A világ végzete

A 2017-es év végi összesítésemben utaltam rá, hogy a karácsonyi ajándékozásnak köszönhetően két könyvvel gazdagodtam, amikről majd 2018-ban olvashattok. A Lázkódot már bemutattam januárban, most pedig a másik könyvről írt értékelésem kerül fel a blogra.
A történetről röviden: Törökországban, Rom városában áll a Fellegvár, melynek szerzetesei egy történelem előtti időkre visszanyúló titkot őriznek. Egyikőjük, Sámuel testvér egy nap leveti magát a Fellegvár tetejéről, előtte azonban rejtélyes jelet rajzol ki a testtartásával. Tettének nyomában kibontakozik egy ősi harc folytatása azok között, akik mindenáron meg akarják védeni a Fellegvárban elrejtett Szentség titkát, illetve akik fel akarják tárni azt a világ előtt. Ebbe a háborúba csöppen bele az Amerikában újságíróként dolgozó Liv Adamsen, akinek talán mindenkinél több köze lehet a Szentséghez és a hozzá kapcsolódó próféciához…
Nagyon meglepődtem, amikor az egyik nagynénémtől kapott karácsonyi csomagban felfedeztem ezt a kötetet. Korábban nem hallottam róla, s egyébként is általában csak apukámtól szoktam könyvet kapni, tőle is csak azért, mert előre „megrendelem” nála. A hátsó borítóra nyomtatott rövid összefoglaló figyelemfelkeltő volt, úgyhogy kíváncsian vágtam bele az olvasásába. Viszonylag hamar eszembe juttatta A Da Vinci-kódot, mivel abban is a katolikus egyház néhány állítását cáfolták meg. Szó sincs azonban egyszerű másolatról, Simon Toyne írása teljesen más irányból közelíti meg a katolikus vallás és a Biblia eredetét, s meg kell mondjam, tetszett az ötlet, amire végül kifutott a történet. A leírások – mind helyszíni, mind karakterek szempontjából – részletgazdagok voltak, az egyes szereplőkről adott apró információk segítettek az olvasónak jobban megismerni őket, az események párhuzamosságát szintén sikerült jól megoldani. A sejtelmes utalásokkal teli első harmad után akciójelenetek sora következett, s bár nagyon filmszerűen lettek megírva, én a nagy részüket mégis végigunatkoztam, mert hiányzott belőlük az igazi pörgősség. A Fellegvárról és a benne lakó szerzetesrendről kiderült dolgok érdekesek, helyenként rémisztőek voltak, egyértelműen ezek vitték el a hátukon a cselekményt. Az akciójelenetek hibája mellett a fejezetek rövidsége sem nyerte el a tetszésemet. Értem én, hogy ezzel éppen a feszültségfokozás lett volna a cél, nekem olvasóként azonban rettentően zavaró volt, hogy másfél oldalanként szétvagdalták a szöveget.
Közepesen erős, kalandokban, misztikumban bővelkedő kötetről van szó, aminek bármennyire is izgalmasak az ötletei és színesek a leírásai, nem tudott teljesen magával ragadni, pedig ez nálam alapfeltétele a jó sztorinak.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A Fellegvárban élő szerzetesek rendjéről kapott információkat.
  - Liv történetét a születése körülményeiről.
  - Az elbeszélést a két ősi törzs küzdelméről.
  - A Szentséggel kapcsolatos titkot.

Filmkritika: Fekete Párduc

Az Amerika Kapitány: Polgárháború során epizódszerepben feltűnt T’Challa herceg önálló filmje csütörtökön megérkezett a mozikba, én pedig jól nevelt rajongóként el is mentem megnézni.
A történetről röviden: T’Challa visszatér Wakandába, hogy apja halála után annak helyébe lépve királlyá váljon. Hamarosan pedig veszélyes ellenségekkel kell szembeszállnia, hogy megvédje országát és népét…
A Marvel-filmek harmadik fázisában a már ismert szereplők történetének folytatásai mellett új karakterek kaptak lehetőséget arra, hogy egy szólófilm keretein belül bemutatkozzanak, s ezzel egy időben a filmes univerzum is eddig nem érintett területekre merészkedett. A Doctor Strange-ben a mágia birodalmába tettünk látványos utazást, a Pókember: Hazatérésben pedig a fiatal, középiskolás közegbe kirándultunk el, ahol egy tizenéves próbált megbirkózni a szuperhősség tudatával. Ezúttal az afrikai kontinens egy eltitkolt országába kalauzoltak el minket, ahol az ősi hagyományok világa keveredett a legmodernebb technológiával, a fikciós események mellett valós világbeli problémák is felszínre kerültek, mint például a színesbőrűek mai napig tapasztalható megkülönböztetése vagy a fejlődő országokban egyre nagyobb méreteket öltő elszegényedés. Remek ötlet volt a Marvel részéről, hogy egy ilyen történethez egy színesbőrű rendezőt szerződtetett le, ugyanis az ő egyéni stílusa és témához való hozzáállása miatt többről szólt ez a film, mint egy párducjelmezbe öltözött titokzatos ember akciózásai. Persze fordulatokban és izgalmakban is bővelkedett a sztori, de jó volt látni, hogy a hozzáadott plusz réteg legalább olyan hangsúlyos, mint a rengeteg harc. Utóbbiból egyébként rengeteg van a történet során, s egytől egyig mindegyik látványos, pörgős és lenyűgöző, maga a cselekmény is felveszi ezt a ritmust, s nem áll le egy pillanatra sem, nincsenek üresjáratok, csak szenzációs egymásnak feszülések, misztikus rituálék, remekül elhelyezett humorbombák és egy pazar színészgárda. Bár a Marvel-filmeket illetően alapvető tény, hogy a casting mindig jól eltalált, de itt még ez is egy fokkal jobb. Chadwick Boseman a címszerepben szó szerint uralja a vásznat, az ellenfelét játszó Michael B. Jordan végre prezentált egy főgonoszt, aki nem sablonokból épül fel, s kettejük szóbeli és fizikai harca mellett nagyon tetszett az édesapjaikhoz fűződő viszonyuk ábrázolása. A mellékszerepekben szintén csodálatos színészi játékokat láthattunk (Forest Whitaker, Angela Bassett, Sterling K. Brown), külön kiemelném T’Challa húgát, aki fiatalos szemtelenségével tűnt ki, valamint a Dora Milaje vezetőjét, Okoyét, aki fantasztikus egysorosokkal támadta a nézők rekeszizmait. És ne feledkezzünk el két emberről, akikkel találkoztunk már korábban (s akik egy másik filmes univerzumban balhéztak egy kicsit egy gyűrű miatt :DDD); velük kapcsolatban sikerült meglepniük az iránnyal, amerre elvitték a karaktereket: Everett Ross kilépett a „szigorú hivatalnok” gúnyából, a fegyverkereskedő Klaue pedig szórakoztató őrültként szánkázott végig az események egy részén (Andy Serkis meg egy zseni; mondjuk ez számomra nem újdonság, de muszáj volt megemlítenem).
Egyszóval az eddig elkészült marveles szólófilmek közül számomra egyértelműen ez a kedvenc, mert a megszokott látványosra komponált jelenetek és képek, a sosem kínos, épp ellenkezőleg ötletes és jól működő humor mellé végre komoly mondanivalót társított, amit ráadásul úgy integrált bele a cselekménybe, hogy nem sikkadt el két autós üldözés között. Azt hiszem, bele kéne néznem egy-két Ryan Coogler-filmbe…


Értékelés: 90%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A filmet nyitó mesét és az azt illusztráló animációt.
  - T'Challa királlyá avatási ceremóniáját.
  - A dél-koreai akciózást.
  - Stan Lee elmaradhatatlan cameóját.
  - A fordulatot.
  - T'Challa és Shuri állandó csipkelődését.
  - A stáblista utáni jeleneteket. Én a másodiktól enyhe sokkot kaptam :D Nem volt nagy meglepetés, inkább apró előreutalás, de nagyon örültem neki.


Fekete Párduc (Black Panther)
színes, magyarul beszélő, 134 perc
Rendező: Ryan Coogler
Szereplők: Chadwick Boseman, Michael B. Jordan, Letitia Wright, Lupita Nyong'o, Danai Gurira, Angela Bassett, Forest Whitaker, Martin Freeman, Andy Serkis, Sterling K. Brown

Könyvkritika: Ransom Riggs - Lelkek könyvtára

A Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei és az Üresek városa után elérkeztünk a könyvsorozat záró darabjához, melyben nem kisebb a tét, mint a különlegesek világának megmentése. Kisebb szünet után tértem vissza ismét ehhez a varázslatos történethez, s nézzük, mennyire nyűgözött le a befejező kötet!
A történetről röviden: Jacob és Emma az előző részből megismert Addisonnal az oldalukon vetik bele magukat eddigi legveszélyesebb kalandjukba, amelynek során nemcsak barátaikat kell kiszabadítaniuk a fogságból, hanem meg kell állítaniuk Cault, aki a Lelkek Könyvtárának megtalálásával akarja bebiztosítani hatalmát a különlegesek felett…
A két korábbi részről írt bejegyzéseimben már kifejtettem, hogy milyen kreatív írónak tartom Ransom Riggset, amiért kitalálta ezt a nagyszerű világot, telepakolta ötletes apróságokkal, részletekkel, és ha mindez nem lett volna elég, régi fotográfiákkal illusztrálta nem hétköznapi történetét. A harmadik etapra azonban úgy érzem, kicsit elfáradt. Habár ez a leghosszabb kötet a trilógiában, számomra ez volt a legkevésbé érdekes. Félreértés ne essék, voltak benne remek jelenetek, új karakterek és az eddig megtudott információk mellé jöttek újabbak, mégis hiányzott belőle az a misztikum, amit annyira szerettem az előzőekben. Főleg a sztori elején, illetve a közepe táján jó pár olyan esemény volt, ami a puszta véletlenen alapult, s nem illeszkedett bele rendesen a cselekményvezetésbe, az összecsapásoknál pedig nem igazán sikerült átadni írásban az ilyen részekre jellemző feszültséget és izgalmat. A lezárás viszont tetszett, bár eleinte azt hittem, az író húz egy merészet, és nem happy enddel fejezi be a könyvet (SPOILER arra tippeltem, hogy Jacobot tényleg bezárják az elmegyógyintézetbe; érdekes megoldás lett volna, bár nem merem biztosan állítani, hogy el tudtam volna fogadni azt a verziót SPOILER VÉGE). Térjünk át a pozitívumokra, mert szerencsére rengeteg apró momentum volt, ami érdekessé vagy épp szórakoztatóvá tette a könyvet. Sharon, a hajós haláli figura volt, nem tudtam nem felfedezni a párhuzamot közte és a görög mitológia alvilági révésze, Kharón között, ugyanakkor több volt ő, mint egyszerű másolat. Jacob és Emma trilógián átívelő kapcsolata és szerelme itt újabb rétegeket kapott, s nagyon szurkoltam nekik a közös jövőért. Abaton városáról és a Lelkek Könyvtáráról szóló rege egyértelműen a kötet legjobb és legfantasztikusabb ötlete volt, de ide sorolható a Huroktikum és a hurkokkal kapcsolatos új dolgok, amik végül boldog irányba terelték a cselekményt. Két ember feltűnésének nem örültem, bár a történet alakulása miatt elengedhetetlen volt a megjelenésük: Jacob szülei. Már az első könyvben is rettentően idegesített a szűklátókörűségük és hogy könnyebb volt elhitetniük magukkal azt, hogy a fiuk mentálisan zavart, mintsem megpróbáltak volna nyitottabban közelíteni Jacob elbeszéléseihez.
Hadd ejtsek még néhány szót a fényképekről! Egyszerre volt félelmetes és gyönyörű, ahogy mindegyik kötetben tökéletesen beleillettek az éppen olvasott szövegbe, de néha átfutott az agyamon a gondolat, hogy (a trilógián túl) vajon milyen háttértörténete lehet egy-egy képnek s milyen célból készültek. A lényeg azonban az, hogy elkészültek, sőt megőrződtek éveken, évtizedeken keresztül egészen addig, amíg Ransom Riggs és a hozzá hasonló elkötelezett gyűjtők fel nem fedezték őket. Az pedig már csak hab a tortán, hogy előbbi nemcsak egyszerűen publikálta némelyik fotót, hanem kerekített köréjük egy fantasztikus részletekkel, szerethető karakterekkel benépesített rendkívüli világot, aminek megismerését mindenkinek meleg szívvel tudom ajánlani.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Sharont, a hajóst.
  - A hurkot, ahol a lidércek és Caul erődje van.
  - Az erődhöz vezető hídon lévő hídfőket.
  - Az elveszett hurokról szóló regét.
  - A befejezést.

Filmkritika: Az útvesztő - Halálkúra

A ma sorra kerülő film előző részét, Az útvesztő -Tűzpróbát 2015-ben tekintettem meg, s bizony keserű szájízzel távoztam a vetítésről. Eme élmény miatt kissé félve vártam a folytatást, és sajnos hasonlóan vegyes érzésekkel álltam fel a moziszékből. Vágjunk is bele a részletes értékelésbe! Mind a filmet, mind a könyvváltozatot nézve előfordulhatnak spoilerek, ennek tudatában olvassatok tovább!!!
A történetről röviden: A legutóbbi részben a VESZETT rajtaütött a Jobb Kar táborán, foglyokat ejtettek, s halottakat is hagytak maguk után. Thomas és társai a foglyok kiszabadítására indulnak, s útjuk során eljutnak az Utolsó Városba, ahol egy titkos szervezet és egy régi ismerős segítségével megpróbálják egyszer s mindenkorra legyőzni a VESZETT-et…
Már a film megtekintése előtt eldöntöttem, ezúttal nem fogok fennakadni a tényen, hogy a mozgóképes változat köszönőviszonyban sincs a nyomtatott verzióval, holott utóbbi tele van remek jelenetekkel és ötletes fordulatokkal (amik közül párat érdemes lett volna megtartani), mindössze egyetlen jelenetet szerettem volna, ha különösebb változtatás nélkül beemelnek a filmbe. Ez nem történt meg, de erről majd később! A nyitójelenet zseniális lett, a Jobb Kar táborának lerohanása után megmaradtakból összeállt kis csapat remek lett, a mentőakció izgalmas volt, a régi ismerős feltűnése engem ugyan nem lepett meg (lévén ismerem a könyvverziót), de még azt is viszonylag jól megoldották. Az hozzátartozik az igazsághoz, hogy már ezeknél a jeleneteknél felfigyeltem olyan klisés vagy épp olcsónak ható húzásokra, amitől kicsit megemelkedett a vérnyomásom, és amik már az előző filmnek sem tettek jót, de úgy voltam vele, oké, ennyi még belefér. Aztán elérkeztünk a film harmadik harmadához, és kezdtek elképesztően hosszúra nyúlni a történések. Miközben Lawrence és a bandája nekikészülődtek a város megostromlásának, Thomas és társai pedig még mindig a VESZETT központjában fogócskáztak, én lassan elkezdtem unatkozni, s ez bizony rányomta a bélyegét a filmnézésemre. Hiába következtek egymás után látványos robbantások, izgalmasnak tűnő fordulatok, meghatónak szánt pillanatok, egyszerűen nem tudtam szurkolni a szereplőknek, csak azon tűnődtem, meddig húzzák még az addigra már öt rétestésztára elég cselekményt. A lezárás sem tetszett, a jövőre nézve nem történt semmilyen utalás. És úgy érzem, most jött el az idő, hogy kieresszem dühös, csalódott és megdöbbent könyvrajongó énemet, aki felhívja a figyelmet néhány zavaró körülményre, de leginkább EGYETLENEGY jelenetről fog szólni pár keresetlen szót. Fentebb már említettem, hogy valamennyire megbékéltem a könyv totális átírásával, mert sikerült lenyűgöző látványvilágot, remekül megkomponált jeleneteket és egy jó kis szereplőgárdát összeraknia, viszont pár apróság akkor is zavart. 1. Gally magyarázata, hogy miként került az Utolsó Városba, egyáltalán nem állta meg a helyét, még a filmfranchise-t nézve sem. 2. Lawrence szerepére kár volt leszerződtetni az egyébként remek Walton Gogginst ezért a három jelenetért meg azért a látványos, de értelmetlen sminkért. 3. Teresát totálisan elcseszték, a karakterében fellelhető kettőséget egyáltalán nem tudta átadni a filmváltozat. A haláljelenete meg egyszerűen borzalmas volt. 4. Janson és Ava Paige még ennél is nagyobb szerepredukáláson mentek át, előbbinél a figurát játszó színészt sajnáltam a legjobban, akinek grimaszokon és nagy nézéseken kívül nem jutott egyéb tennivaló, utóbbira pedig fehér helyett szürke ruhákat kellett volna aggatniuk, az jobban illett volna a rettentően üres szerepéhez. 5. (oké, nagy levegő, ez kemény menet lesz…) Nem tudom elhinni, hogy képesek voltak arra, hogy az egész könyvsorozat egyik legikonikusabb Thomas-Newt jelenetéhez hozzányúljanak, pláne ilyen mértékben. Azzal nem lett volna bajom, ha kisebb változtatásokkal történik meg a dolog, csak annyit szerettem volna, legalább azt tartsák meg, hogy Newt kérleli Thomast és a fiú végül eleget tesz a kérésének. De nem, a mélyen tisztelt alkotóknak ez nem volt elég szívhez szóló, ó, nem, ők ennél sokkal könnyfacsaróbb részben gondolkodtak. Mert az tényleg szívszaggatóbb, hogy ide-oda rángatja a legjobb barátját a földön (itt egyébként elgondolkodtam, hogy ez a jelenet tökéletesen lefesti a filmet: Thomas úgy rángatja Newtot, ahogy a készítők rángatták a történetet, hogy hosszabbra nyújthassák), az meg pláne milyen drámai, hogy a harcuk közben Newt véletlenül saját magát szúrja le. HÁT NEM, EGYÁLTALÁN NEM JOBB, SŐT!!! A film során rengeteg közös jelenetük volt, amik simán megalapozhatták volna azt, hogy Thomas teljesíti Newt kérését, de nem, valamilyen ismeretlen oknál fogva a film készítői úgy gondolták, ez így jobb lesz. Ja, és a biztos katarzis miatt bevágtak a film végére egy levélolvasós jelenetet, hadd szipogjon mindenki (abba bele se kezdek, hogy az a levél a könyvben kb. két sorból állt, és még úgy is sokkal többet mondott, ráadásul a szerepe is más volt). Jelentem, én nem szipogtam, hanem azon morfondíroztam, min vezessem le a dühömet. Ha lépek hátra kettőt, akkor talán mondhatom azt, hogy a filmbeli jelenetek érzelmileg rendben voltak, csakhogy van egy másik verzió, ami önmagában tökéletes, s amit nagy kár volt átírni. Jóval a film megtekintése előtt megfogadtam, hogyha elrontják ezt a részt, az hatással lesz a filmmel kapcsolatos pontozásomra. Elrontották, úgyhogy a pontok is süllyednek valamennyit.
Összesítve tehát mindent, egy nézhető és viszonylag izgalmas filmet láthat az, aki beül erre a filmre. A könyvet ismerők valószínűleg nem lesznek teljesen elégedettek, sőt szerintem az egyszeri néző is könnyen találhat benne hibákat. Ami megmenti a teljes bukástól, azok a jól sikerült akciószekvenciák, a látványvilág és a színészgárda bizonyos tagjai.


Értékelés: 60%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A nyitójelenetet.
  - Minho szimulációját.
  - Thomas és Newt közös jeleneteit. Meg persze az őket játszó színészeket (oké, lebuktam :D)
  - Thomas és Janson öklözését.
  +1: hány másik film jut eszedbe egyes jelenetekről, fordulatokról...


Az útvesztő - Halálkúra (Maze Runner: The Death Cure)
színes, magyarul beszélő, 141 perc
Rendező: Wes Ball
Szereplők: Dylan O'Brien, Thomas Sangster-Brodie, Kaya Scodelario, Ki Hong Lee, Will Poulter, Patricia Clarkson, Aidan Gillen, Giancarlo Esposito, Rosa Salazar, Walton Goggins