Sorozatkritika: Gengszterkorzó

A januárban publikált előző évről szóló összefoglalómban igazi bejegyzésdömpinget ígértem a hónapra, leginkább a tavalyi év utolsó/idei év első napjaiban befejezett sorozatok miatt. Végül a könyvek mellett mindössze egy sorozatkritikát sikerült elkészítenem, egyrészt időhiányból kifolyólag, másrészt pedig azért, mert útközben rájöttem, nem az a lényeg, mikor írom meg az értékelést, hanem hogy amit leírok és az olvasók elé tárok, értelmes és átgondolt legyen. Szóval, most következzen a tavalyi év utolsó napjaiban befejezett Gengszterkorzóról a véleményem, jó olvasást hozzá!

A történetről röviden: Történetünk 1920-ban kezdődik azon a napon, amikor Amerikában bevezetik a szesztilalmat. Atlantic City kincstárnoka, Nucky Thompson és más prominens városok simlis gengszterei meglátják a kialakult helyzetben rejlő gyors meggazdagodási lehetőséget, és politikai, valamint egymás közötti kapcsolatok kiépítésébe kezdenek, mialatt a szesztilalmis ügynökök árgus szemmel figyelik minden lépésüket…

A sorozat 2010 és 2014 között futott az HBO-n, én nagyjából két és fél évvel ezelőtt figyeltem fel rá. A gengszterek, mint öltönyös rosszfiúk mindig is érdekeltek, izgalmasnak találtam a karakterükben lévő kettősséget, hogy elegáns, talpig úriembernek látszó egyének valójában rendszeresen törvényt szegnek, és ha a szükség úgy kívánja, a gyilkosságtól sem riadnak vissza, ehhez jött még háttérnek a húszas évek Amerikája, melynek féktelen mulatozásai, soha meg nem szűnő jazzdallamai pillanatok alatt elbűvöltek. Aztán az első évad pár epizódja után meg is kaptam a hidegzuhanyt a nyakamba, amikor rájöttem, mennyire nem vagyok tisztában e bűnözők világának a működésével, és hogy én tulajdonképpen csak a felszínbe, a külsőségekbe szerettem bele, a befolyásos politikusok maguk mellé állítása csempészetük gördülékenysége érdekében, vagy az egymás közötti megállapodások hosszas kivesézése kevésbé vagy egyáltalán nem kötnek le. Az ábrázolt korszak hangulata, a kis történelmi érdekességek bemutatása, és egyik-másik különlegesnek ígérkező karakter miatt mégsem hagytam abba a sorozatot, s ha nehézkesen is, de igyekeztem a szervezkedések, szövetségek keszekusza fonalát kibogozgatni. Pont ezért mielőtt továbbhaladnék, szeretném előre leszögezni, hogy konkrétan a gengszterek tevékenységeiről, a politikába való belemerülésükről nem sok szó fog esni, inkább általánosságban, illetve a számomra érdekes aspektusok mentén fogom tárgyalni a cselekményvezetést, bár szerintem, akiben van fogékonyság a téma iránt, így is el tudja dönteni, érdekli-e a sorozat, vagy sem. Az első évad nagy vonalakban a szesztilalom első évét mutatta be, hogy kezdő csempészeink miként próbálják kiépíteni szövetségeiket, valamint saját önálló birodalmukat városaikban: három főbb várost (Atlantic City, Chicago, New York) és a bennük működő csempészhálózatot ismerhettük meg közelebbről, az abszolút fókusz viszont Nuckyra, az Atlantic Cityben működő csempészre vetült, az ő üzleti- és magánélete, idővel múltján, jelenén és jövőjén töprengő gondolatai kapták a legnagyobb figyelmet. Az együttműködéssel párhuzamosan a rivalizálás is elindult, szövetségesek fordultak egymás ellen, hol nyíltan, hol titokban, főnökök és alkalmazottak szúrták hátba vagy adták át egymást az ellenségeknek saját bőrük és üzletük védelme érdekében, s habár az esetek többségében igazi kihívás volt követni ezeket, mégis nekik köszönhetőek a sorozat legfeszültebb és legmegdöbbentőbb jelenetei.

Ahogy már említettem, nekem mindig is a háttérként szolgáló atmoszféra és a történelmi, társadalmi dolgok bemutatása volt igazán érdekes az elbeszélésben, ezek ugyanis tűpontos kortablóként funkcionáltak, de egyben azt is megmutatták, milyen lehetett különböző társadalmi osztályok tagjaként megélni ezt a korszakot. Az első pár évadban sokszor szóba került az első világháború, az egyes csempészhálózatok fiatalabb tagjai ugyanis szinte kivétel nélkül a frontot megjárt emberek voltak, akik visszatérésük után mentális vagy fizikai sérüléseik miatt nem tudtak visszailleszkedni a társadalomba, mert úgy érezték, az átéltek után már nem tudnak normális, hétköznapi életet élni, ezért nem maradt más választásuk, mint továbbra is azt csinálni, amit a háborúban tettek: követni a parancsokat és ha a feljebbvaló úgy kívánja, akkor gyilkolni. A kor kisebbségben lévő társadalmi osztályai közül a nők és a színesbőrűek helyzetével foglalkozott részletesebben a sorozat. Nucky életének hangsúlyos szereplője, Margaret karakterén keresztül például betekintést nyerhettünk a nőmozgalmakba, a szavazati jogért való harcba, később pedig a nők szexualitással, fogamzásgátlással kapcsolatos oktatásába, esetleg önálló munkavállalásába, vagyis láthattuk azt a folyamatot, amikor a nők végre felismerték, hogy ők is érnek és érdemelnek annyit, mint a férfiak, és nem csupán az engedelmes feleség szerep jutott nekik. A fehérek és a színesbőrűek között régóta fennálló konfliktus szintén jelen volt a sorozat szövetében, pár összecsapás erejéig a Ku-Klux-Klan is feltűnt, a legtöbb problémát mégis inkább az okozta, hogy a színesbőrűek egyre jobban sérelmezték, hiába csempészek a saját jogukon, a fehérek még így is lenézik, alkalomadtán szolgaként kezelik őket. A történet nagy része Amerikában játszódott, volt azonban egy rövid kitérője Nagy-Britannia felé, amikor is Nucky az ír függetlenségi harcokban résztvevőkkel próbált üzletet kötni: a nőkhöz és a színesbőrűekhez képest ők viszonylag kevés figyelmet kaptak, de azért említem meg őket, mert ebből is jól látszik, mennyire figyeltek a készítők a húszas évek minden fontosabb részletének kitárgyalására. Általában nem vitték előbbre a cselekményt, engem viszont minden esetben lenyűgöztek az apró történelmi tények, utalások, melyek még autentikusabb hangulatot teremtettek: az első évadban például szóba került a halottnak hitt orosz hercegnő, Anasztázia felbukkanása, akiről ugyebár elég hamar kiderült, hogy csupán egy csaló, vagy ott volt az első pilótanő története, aki megpróbálta átrepülni az óceánt, de útközben sajnos lezuhant. Ezek mellett a korszakra jellemző vaudeville előadások, filmszínházi vetítések és egyéb zenés rendezvények rendszeres jelenléte is biztosították, hogy egy-egy epizód nézésekor visszarepülhessek a húszas évek csillogó, tomboló világába.

A további évadok során ezek a plusz adalékok megritkultak, az évadonkénti egy év előrelépéssel egyre inkább a gengszterek közti viszonyok változásai és saját birodalmuk kiterjesztése, stabilizálása került a középpontba. A terjeszkedést leginkább a két befolyásosabb város, Chicago és New York bűnözői tervelték ki egymástól függetlenül, rendszerint a kevésbé erősebb Atlantic City kárára, ahol azonban Nucky Thompson igyekezett állni a sarat. A harmadik évadban egy meglehetősen erőszakos és kiszámíthatatlan viselkedésű ember, Gyp Rosetti érkezett a városba; a vele való macska-egér harc, az ezt kihasználó kisebb ellenségek, szövetségesek folyamatos oldalváltásai, szervezkedései igazán feszült, kegyetlen pillanatokat tartogattak és egyben a legvéresebb évadot eredményezték. Mondjuk, a sorozat előtte és utána sem spórolt a leszámolásokkal, az évadok általában kisebb vagy nagyobb, mindenesetre történet szempontjából erősen meghatározó leszámolással zárultak, de évadok közben sem volt ritka egy-egy lövöldözés, kivégzés, hiszen mégiscsak gengszterek a főszereplők, akik híresek arról, hogy így szeretik elintézni a vitás ügyeiket. A negyedik évadra az alkohol mellett a New Yorkból kiinduló drog vált fő csempészáruvá, és természetesen ez az üzletág is szerette volna megvetni a lábát Atlantic Cityben, valamint a szesztilalmis ügynökök helyett most már az FBI lihegett Nucky nyakába. Az ötödik évadra azonban valami megváltozott, és ugyan nem olvastam utána a témának, ettől függetlenül hajlok afelé, hogy a sorozatot gyártó tévétársaság váratlan ötlettől vezérelve döntött a befejezés mellett, és mondta azt a készítőknek, hogy az utolsó, ötödik évadban varrjanak el minden szálat, kerekítsenek valami lezárásféleséget a sorozatnak, holott ők még nem feltétlenül ebben gondolkodtak. Mással nem igazán tudom magyarázni a hirtelen jött nagy időugrást, az addig komótosan, kidolgozottan építgetett történet- és karaktervezetés összecsapottá válását: a negyedik évad meglepő befejezése után rettentően furcsa volt hét évvel később, 1931-ben venni fel a történet fonalát, miközben kérdések özönlöttek a fejemben, hogy ez miért így van, ő hogy kötött ki ott, ahol most van, mi történt velük az eltelt idő alatt, stb., és sajnos ahogy haladt előre az évad, ezeknek a többségére nem, vagy csak nagyon tömören kaptam meg a választ. Ami viszont remek megoldás volt, hogy az előreugrás mellett visszaugrás is történt, az 1880-as évektől követhettük végig, milyen utat járt be a fiatal Nucky Thompson, mialatt azzá a férfivá vált, akit mi a sorozat kezdetén és idején megismertünk. A befejezést illetően egyetlen nagyobb problémám volt, mégpedig a Nuckyhoz kapcsolódó nagy fordulat, ami eléggé érzelmi hatásvadászatnak tűnt még úgy is, hogy egyébként jól beleillett a sztori menetébe.

Egy több városban játszódó, ebből kifolyólag több szálon futó történetről lévén szó, számtalan karakter tűnt fel az évadok alatt, akik hol kisebb, hol nagyobb mértékben voltak befolyással az eseményekre, én most ebből a sokaságból azokat fogom kiemelni, akikben felfedeztem valami érdekeset, vagy volt bennük valami, ami megfogott. Kezdjük a sorozat főszereplőjével, Nucky Thompsonnal! Már a sorozat elején látszott rajta, okos és ravasz ember, aki mindig tudja, kinek mit kell mondani, és kivel hogyan kell viselkedni, s e tulajdonságai mind az üzleti életben, mind a törvény előtt jó szolgálatot tettek neki. A többi simlishez képest ő igyekezett tisztes állampolgár maradni, és általában a tárgyalást, rábeszélést részesítette előnyben a problémák kegyetlen és véres megoldása helyett, bár akadtak ritka alkalmak, amikor mégis az utóbbi módszerhez folyamodott. Racionális gondolkodása ellenére sokszor hagyta magát az érzelmei által befolyásolni, főleg ha a családjáról vagy számára fontos emberekről volt szó, s idővel arra is rájött, hogy a rengeteg pénz és a jólét semmit nem ér, ha nincs, akivel megoszd. Az ötödik évad flashbackjeiben visszatérő elem volt a nehéz gyermekkora, valószínűleg ebből eredeztethető az anyagi biztonságra való törekvése, illetve a boldog családi élet iránti vágya. Történetének lezárása meglepő és sokkoló volt, az nagyon tetszett benne, hogy ezzel bezárult a kör, hiszen egykori tettei, melyekről azt hitte, megúszta őket, visszajöttek és tízszeres erővel csaptak le rá, viszont egy kicsit azt éreztem, hogy ezt a megoldást csupán a drámaiság kedvéért rángatták elő, minden különösebb felvezetés nélkül. Nuckynak volt egy öccse, Eli, őt elsősorban a köztük lévő testvéri kapcsolat sokrétű dinamikája miatt említem meg, amely nagyon sok mélypontot és csúcspontot megért, sokszor tűnt úgy, hogy a rokoni köteléket felülírják önös érdekek, vagy akár múltbeli sérelmek. Eli a bátyja árnyékában élő kistestvér archetípusa volt, amiből sosem tudott igazán kilépni, pedig alaposan próbálkozott. A sorozat elején magamban mindig „szegény szerencsétlen”-ként hivatkoztam rá, mert tényleg az történt, hogy bármilyen ötlete volt, bármibe kezdett, bármit bíztak rá, egyik esetben sem sikerült rendesen megcsinálnia, sőt volt, hogy egyenesen elrontotta a dolgokat, és bajt okozott. Legnagyobb fia, Will tervei újabb konfliktust hoztak a testvéri kapcsolatba, hiszen Elinak azzal kellett szembesülnie, hogy a saját fia nem őt, hanem Nuckyt tekinti a példaképének, valamint hogy pont azzal a fajta munkával akar foglalkozni, amit ő csak azért csinált, hogy jobb és tisztességesebb életet biztosíthasson a gyermekeinek, tehát többek között Willnek is. Eli életének folytatását függőben hagyták, én szeretném azt hinni, végül vette a bátorságot, és megpróbált szerezni magának egy újabb esélyt.

Nucky nem egy nővel keveredett romantikus viszonyba, azonban csak egyvalaki lett igazán meghatározó az életében: Margaret. Róla már volt szó, most pontosítanék egy kicsit az elmondottakon. Ír bevándorlóként érkezett Amerikába, és munkásfeleségként egy bántalmazó kapcsolatban élt, melyből olyan gyűlésekre menekült, ahol szavazati jogért és az alkohol betiltásáért harcoltak a nők. Itt kezdődött el úgymond az öntudatra ébredése, hogy szeretne több lenni, többet elérni az életben, ugyanakkor a Nuckyval való találkozás, az anyagi biztonság könnyű ígérete elcsábították, és elterelték gondolatait. Idővel rájött, hogy ő nem erre az életre vágyik, és elkezdte saját önállóságát kiépíteni, aminek meg is lett az eredménye a sorozat végére. Kettejük kapcsolatának kezdeti alakulásáért teljesen odavoltam, főleg hogy mindkettőjükön látszott, nem csupán a szánalom és a szükség, hanem bizony a kölcsönös vonzalom hozta őket össze, és ugyan történtek megcsalások, megbántások, ellentétek kapcsolatukban, mégis jó volt látni, hogy egy olyan erős kötelék alakult ki köztük, ami sosem szakadt meg véglegesen. Volt még egy nőfigura, aki meglehetősen izgalmas szereplő volt, bár igazán csak a sorozat befejezésére állt össze a nézőben karaktere komplexitása. Gillian Darmody a történet nagy részében külsejével, elbűvölő viselkedésével és a fia, majd az unokája iránti, néha kissé furcsának ható ragaszkodásával tűnt ki a tömegből, de már ekkoriban érkeztek elszórt információk múltjáról, gyermeke apjáról, a vele való bonyolult kapcsolatáról. Az ötödik évadban egyrészt csalódtam, hogy mennyire félvállról vették a karakterét, különösebb magyarázat nélkül sorjáztak az őt szerepeltető jelenetek, másrészt viszont a Nucky életét tárgyaló visszatekintésekben bizonyos idő után ő is felbukkant, s ugyan sok újdonságot nem tudtunk meg róla, azonban az, hogy láthattuk, mi volt az a pont, amikor élete váratlan és bizonyos értelemben tragikus fordulatot vett, értettette meg velünk természetének lényegét. Fia, Jimmy, illetve annak barátja, Richard nem feltétlenül játszottak nagy szerepet a cselekményben, viszont mindenképpen megemlítésre méltónak tartom őket a háborús múltjuk miatt. Szó volt már arról, miként hatott az első világháború a fronton harcoló fiatal amerikaiakra, és a két fiatalember karakterén keresztül részletes kép tárult elénk mind érzelmi, mind gondolati szinten, hogy milyen lehetett hazatérni, megpróbálni felvenni a hétköznapi élet ritmusát, miközben akár mentálisan, az álmaik, gondolataik, akár fizikailag, a háborús sérüléseik nap, mint nap emlékeztették őket az átélt borzalmakra. Richardra egyébként rögtön az első megjelenésekor felfigyeltem, és nagyon érdekes élmény volt követni őt, megismerni a gondolatait önmagával kapcsolatban, a félelmeit, a magányosságát, melyeknek oka súlyos arcsérülése volt; ilyenkor rendszerint megszakadt érte a szívem. Aztán idővel elkezdtem örvendezni, mert úgy tűnt, a sok viszontagság után rátalálhat a nyugalom és a boldogság, s ugyan története nem éppen úgy végződött, ahogy én szerettem volna, ettől függetlenül volt egyfajta szépség a lezárásában.

A gengszterek után nézzünk át egy kicsit a törvényes oldalra, ahol Nelson Van Aldent, a kérlelhetetlen szesztilalmis ügynököt szeretném bemutatni, véleményem szerint ugyanis neki írták az egyik, ha nem a legjobb karakterívet. A kezdetekkor egy furcsa, kettős személyiségű embert ismertünk meg, aki egyik részről mélyen vallásos, másik részről azonban titkos, illetlen vágyak és alkalmanként kiszámíthatatlanság, kegyetlenség vezérelték, semmitől sem riadt vissza, hogy megszerezze a szükséges információt, vagy elgördítse az eléje tornyosuló akadályokat. Hirtelen természete bajba sodorta, és sok konkrétumot nem szeretnék elárulni útjának alakulásáról, legyen elég annyi, hogy életének újratervezése elég meglepő helyre és idővel meglepő pozícióba juttatta. Szerintem kifejezetten remek ötlet volt pont őt belerakni ebbe a nem mindennapi helyzetbe, és megnézni, hogyan reagál rá, miként boldogul benne. Habár a sorozat jó pár ikonikus gengsztert (Al Capone, Arnold Rothstein, Meyer Lansky, Charlie Luciano) felvonultatott, róluk azért nem írok hosszabban, mert a fantasztikusabbnál fantasztikusabb színészi alakítások mellett másra nem igazán tudnék kitérni velük kapcsolatban. Én őket minden érzelmes jelenet, múltbeli háttérinformáció ellenére elsősorban mindig is rosszfiúknak láttam, akik szövetségekbe és árulásokba keveredtek, leszámolásokat, stratégiákat terveltek ki és valósítottak meg, mindeközben pedig úgy töltötték napjaikat, hogy mulatókba jártak, itták a jófajta csempészwhiskyt, szerencsejátékot űztek, és ágyba vitték a könnyűvérű nőket; egyszerűen nem találtam bennük olyan plusz réteget, ami a gengszterléten túl is izgalmassá tette volna őket.

Összességében nézve a sorozatot, leginkább megkönnyebbülést érzek, hogy végre befejeztem. Sosem vonódtam bele teljesen a világába, és az évadok során többször elgondolkodtam azon, érdemes volt-e elkezdenem, érdemes-e továbbra is néznem, de a húszas évek Amerikájának atmoszférája, némelyik karakter életútja, na meg persze a sármos, öltönyös gengszterek végül maradásra bírtak. Történetvezetés terén az ötödik évadig alaposan felépített, kreatív és feszült volt az elbeszélés, az utolsó évad átgondolatlansága, elsietettsége azonban rontott egy kicsit az összképen. Karakterek szintjén egytől egyig sokrétű és összetett szereplőket alkottak, akiket remekül kiválasztott, elképesztő alakításokat prezentáló színészek tolmácsolásában láthattunk. Nehézkes és helyenként göröngyös út volt, ettől függetlenül egy pozitív és kellemes élményként gondolok vissza a sorozatra, az érdeklődőknek pedig bátran ajánlom, hogy tegyenek vele egy próbát.

Értékelés: 70%

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - Nucky és Margaret kapcsolatát.

  - Van Alden sorsának alakulását.

  - Gyp Rosetti ámokfutását a harmadik évadban.

  - A leszámolásokat.

  - A befejezést.

Gengszterkorzó /Boardwalk Empire/ (2010-2014)

színes, feliratos, 55 perc

Rendező: Timothy Van Patten, Allen Coulter, Jeremy Podeswa, Ed Bianchi, stb.

Szereplők: Steve Buscemi, Kelly Macdonald, Michael Shannon, Shea Whigham, Stephen Graham, Vincent Piazza, Michael Kenneth Williams, Gretchen Mol, Michael Stuhlbarg, Anthony Laciura, Jack Huston

Könyvkritika: Zalmen Gradowski - Auschwitz-tekercs/A pokol szívében

Január 27.-e a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja, ugyanis ezen a napon szabadította fel a Vörös Hadsereg az auschwitzi koncentrációs tábort. Az emléknap hetén már évek óta mindig szánok rá időt, hogy legalább egy könyvet elolvassak a témában, és ezzel emlékezzek, tisztelegjek az elhunytak előtt. Idén az emlékezés mellett azért is volt fontos számomra a hét, mert egy régóta elolvasásra váró könyvet választottam az alkalomra.

A történetről röviden: Zalmen Gradowski az Auschwitz-Birkenau-i koncentrációs táborban működő Sonderkommando tagja volt, és titokban feljegyzéseket készített, melyek betekintést engednek a tábor mindennapjaiba és Gradowski munkájának megrázó részleteibe…

Ha valaki esetleg már rákattintott egy-két korábbi holokausztirodalommal foglalkozó bejegyzésemre, az tudhatja, hogy elég régóta érdekel a téma. Eleinte nagyjából bármit elolvastam vele kapcsolatban, akkoriban az információszerzés, a téma pontosabb megismerése volt az elsődleges célom, illetve úgy gondoltam, azzal, hogy minél több könyvet elolvasok róla, nem hagyom feledésbe veszni a holokauszt megtörténtét, s az áldozatokra való emlékezés mellett egyben azt is emlékezetembe vésem, hogy nem szabad hagyni egy ehhez hasonló embertelen tett újbóli elkövetését. Aztán jött 2016-ban a Saul fia, ami új szintre emelte a holokauszt iránti érdeklődésemet azáltal, hogy bemutatott egy olyan csoportot, akikről azelőtt szinte semmit nem tudtam: a sonderkommandósokat, kiknek feladata az volt, hogy a gázkamrákban meggyilkolt emberek holttesteit elégessék, a hamut pedig eltüntessék, hogy semmi nyoma ne maradjon a nácik bűntettének. Ezt a borzasztó, lelkileg és mentálisan is rettentően megterhelő munkát előzetesen kiválasztott zsidó foglyok végezték, és a filmben látottak alapján azonnal tudtam, nekem erről a témáról több információt kell szereznem, mert szerettem volna megtudni, milyen érzelmek, gondolatok kavarogtak ezekben az emberekben, hogy voltak képesek napról napra elvégezni ezt a szörnyű munkát, mialatt tudatában voltak annak, valószínűleg idővel rájuk is halál vár, hiszen ők az egyetlen tanúi ennek a gaztettnek. A Saul fiáról elolvasott számtalan cikkben és interjúban többször előkerült Gideon Greif neve és az általa összeállított interjúkötet, a Könnyek nélkül sírtunk, ami a film forgatókönyvét is inspirálta; ebben a tábort túlélő sonderkommandósok vallottak ott végzett munkájukról, a vele járó érzelmi megterhelésről (pár éve írtam egy bejegyzést a könyvről, ezt a címre kattintva olvashatjátok el). Itt találkoztam először Zalmen Gradowski nevével, akiről megtudtam, hogy néhány másik társával együtt, még a táborban titokban feljegyzéseket készítettek, amiket bádogdobozokban ástak el a krematóriumok környékén és a hamugödrökben, mert úgy gondolták, ha esetleg idővel ők is megsemmisítésre kerülnek, akkor is marad fenn bizonyíték, amiből a világ megtudhatja, mik történtek Auschwitz-Birkenau szögesdrótkerítései mögött. Bár a Könnyek nélkül sírtunkban meginterjúvolt alanyok beszámolói is részletesen és sokatmondóan meséltek arról, milyen lehetett sonderkommandósnak lenni, Gradowski jegyzetei a borzalmak kellős közepén születtek, tehát a túlélők visszaemlékezéseinél hitelesebb képet festettek a mindennapokról, írójuk ugyanis nem a biztonságos szabadságban idézte fel emlékeit, hanem a bizonytalanság, a reménytelenség határozta meg mindennapjait, gondolatait. A Könnyek nélkül sírtunk olvasásakor még nem volt magyar fordítása Gradowski (vagy akármelyik társa) jegyzeteinek, de azért reméltem, hogy a Saul fia sikere által előtérbe került téma miatt nem kell sokáig várni rá. Mint utólag kiderült, tényleg nem kellett, valamikor 2017 elején jelent meg magyarul, nekem azonban ez valamiért elkerülte a figyelmemet olyannyira, hogy csupán 2018 nyarán, a könyvtár online katalógusában az „Auschwitz” tárgyszóval indított kereséskor értesültem e könyv létezéséről. Mondjuk azután se siettem el a beszerzését, néha-néha betértem egy könyvesboltba, érdeklődtem utána, de általában nemleges választ kaptam, amivel meg is elégedtem, végül tavaly tavasszal mondtam azt, hogy elég a várakozásból, és születésnapom alkalmából meglepem magam vele. A veszélyhelyzetre való tekintettel akkor ugyebár zárva voltak a könyvesboltok, az online rendelés viszont működött, s találtam is egy könyvesboltot, ahol volt raktáron a könyvből (akkor el is gondolkodtam, hogy ezt a módszert hamarabb is bevethettem volna…), és a születésnapomon leadott rendelés pár nappal később be is futott. Órákat tudnék beszélni az érzésekről, amik megrohamoztak a csomag átvételekor, kibontásakor, de lassan nem ártana rátérnem a könyv bemutatására, véleményezésére, szóval legyen elég annyi, hogy sírtam egy sort örömömben, amiért végre enyém lehet ez a könyv.

Gideon Greif a témában írt mindkét könyve nagyon megrázó, ugyanakkor rendkívül összetett és érdekes olvasmány volt számomra, s mind a mai napig könyvespolcom ékeiként hivatkozom rájuk, s ebből kifolyólag Gradowski könyvét is már előre felruháztam ugyanezekkel a tulajdonságokkal, ám pont emiatt kissé félve kezdtem bele az olvasásába, mert attól tartottam, mi lesz, ha túl nagy elvárásokat támasztottam irányába, és csalódni fogok. Szerencsére nem ez történt, bár így sem lett tökéletes az élmény, ugyanis találtam benne apróbb hibákat, ezek azonban nem befolyásolták nagymértékben véleményemet. Az már a könyv kézbevételekor, az első belelapozáskor feltűnt, hogy a híres auschwitzi fotográfiák, amiket sonderkommandósok készítettek egy titokban becsempészett fényképezőgéppel a megsemmisítés egyes folyamatairól, lettek a könyv fő illusztrációi. Elmosódottságuk ellenére nem nehéz kivenni a megörökített eseményeket, melyek egyrészt tökéletesen illenek a szöveghez, hiszen a Sonderkommandó munkájának egyes részeit ábrázolják, másrészt pedig ahogy minden, a holokausztról szóló, ahhoz kapcsolódó dokumentum, emlékek és egyben emlékeztetők egy olyan történésről, aminek eleve meg sem szabadott volna történnie, mi, az utódok azonban annyit tehetünk, hogy emlékezetünkbe véssük ezeket, így akadályozva meg, hogy ilyesmi még egyszer előforduljon. A fotográfiák mellett Gradowski és felesége közös fényképe, és egyik jegyzetlapjának fotója szerepel még a könyvben, előbbi fontossága a szöveg olvasásakor válik igazán világossá, a férfi ugyanis többször megemlíti írásaiban, hogy aki megtalálja és kiadja őket, vegye fel a kapcsolatot még élő családtagjaival, rokonaival, kérjen tőlük egy képet róla és feleségéről, s azt illessze a kiadás elejére. A kötet a fordító előszavával kezdődik, amiből részletesen megismerhetjük Zalmen Gradowski élettörténetét, jegyzetei egy részének kalandos és a szerencsés véletlennek köszönhető megtalálását, ezt követően a fordító a zsidó vallási és irodalmi hagyomány, valamint a jiddis irodalom főbb irányvonalai mentén haladva vizsgálja a szöveget, emellett kutatókat, tudósokat is felsorol, kitér az ő olvasatukra, hogy ők mit és hogyan láttak a jegyzetekben. Itt jöttek az első és legfőbb problémák: az odáig még rendben volt, sőt kifejezetten érdekesnek és informatívnak találtam, amikor az került szóba, hogy a zsidó vallásban a női mártíromság vagy a bosszúállás mennyire központi téma, és ezek miként jelennek meg hangsúlyosan a jegyzetek bizonyos részeiben, ám amikor átcsapott a szöveg egy tudományos, szakszavakat dobálgató, irodalomtörténészi fejtegetésbe, akkor kicsit besokalltam. Nem a szöveg értelmezésével volt bajom, mert bölcsészkaron találkoztam hasonlóan bonyolultan megfogalmazott esszékkel, értelmezésekkel, és azokat is általában kibogoztam valahogy, de ebben az esetben szerintem szükségtelen volt ennyire mélyen belemenni az elemzésbe, becitálni tudósokat és elméleteiket csak azért, hogy megcáfoljuk őket. Az sem volt a legjobb megoldás, hogy mindent az előszóban mondott el, inkább kellett volna egy bevezető, ami az általános háttérinformációkat tartalmazza, a fordító értelmezése pedig kerülhetett volna a szöveg végére, mivel annak ismeretében az olvasó könnyebben átláthatta volna a példák, idézetek jelentőségét. Az előszó után következett a két különálló szövegrész: az első, az Auschwitz-tekercs Gradowski és a vele együtt deportált zsidók vonatútját mutatta be, valamint a táborba érkezést követő első napot, és azzal zárult, hogy a férfit kiválasztották egy munkára. Csak később derült ki, hogy ez a munka sonderkommandós életének kezdetét jelezte, melyet a második rész tárgyalt részletesebben. Én arra számítottam, hogy ez egy naplószerű beszámoló lesz, ami a mindennapok megélésén, az érzelmi megpróbáltatásokon túl konkrétan dokumentálja a táborban zajló eseményeket és a Sonderkommando munkáját. Ehhez képest a jegyzetek sokkal inkább egy érzelmes, lírai hangvételű novellagyűjteménynek, esetleg kisregénynek tűnnek, mintsem olyan dokumentumnak, amivel sokra menne egy történész, holott Gradowski úgy fogalmaz, az a törekvése, hogy a történészek számára fontos dokumentumokat készítsen. Ez természetesen semmit nem vesz le a szöveg értékéből, és egyébként találhatóak benne történeti szempontból fontos leírások, de elsősorban mégis az érzelmi ráhatás a célja, hogy megdöbbentse, felbőszítse, esetenként megríkassa az olvasót. Más könyv esetében rögtön hangosan tiltakoznék a túlzott hatásvadászat ellen, itt azonban figyelembe kell venni azt, mikor és milyen környezetben íródott: Gradowski egy koncentrációs tábor foglya volt, ráadásul sonderkommandósként nap mint nap tehetetlenül kellett végignéznie, ahogy a nácik zsidók ezreit gyilkolják szisztematikusan, és őt számtalan társával együtt arra kényszerítik, hogy a nácik helyett elvégezve a piszkos munkát, semmisítsék meg a bizonyítékokat. Érthető, hogy a kétségbeesés, a mindennapos borzalmak megtapasztalása más típusú, irodalmibb jellegű fogalmazásmódot hívott elő belőle, sőt az is lehet, hogy segítségként nyúlt ehhez a stílushoz, mert úgy érezte, így saját magának is könnyebb lesz elgondolkodni és szavakba önteni az átélt eseményeket. Az Auschwitz-tekercsben részletesen tárgyalt vonatút kapcsán ugyan megemlíti az utazás során érintett települések neveit, legfőképpen mégis az utasokról szól, zakatoló gondolataikról, kavargó érzelmi világukról, a félelemről, hogy hova megy ez a vonat, és mi lesz velük, a családjukkal, amikor odaérnek. Érdekes élmény volt számomra, hogy jó pár túlélői visszaemlékezésben olvastam már a koncentrációs táborba, általában Auschwitzba vezető vonatútról, az oda való megérkezésről, itt azonban sokkal szívbemarkolóbb és hitelesebb volt annak bemutatása, hogy mi minden cikázott át az emberek fején az utazás alatt, jobban lehetett érzékelni, hogy ez általában több napot vett igénybe, és az is abszolút újdonság volt számomra, ahogy a táborban töltött első napról írt, ugyanis erről se szoktak hosszabban szólni a visszaemlékezésekben. Gradowskinak köszönhetően viszont kaptunk egy kis szeletet abból, milyen lehetett ráeszmélni az új helyzetre, egyik napról a másikra alkalmazkodni hozzá, és rádöbbenni arra, hogy családtagjaid egy részét vagy egészét soha többé nem fogod viszontlátni. A család fontossága, az összetartozás visszatérő elem a jegyzetekben, krónikásunk által a tömegből kiemelt arcok szinte mindig családapák vagy családanyák, akik sosem magukért, hanem családjukért aggódnak, őket féltik mindennél jobban.

A kötet másik nagyobb szövegegysége, A pokol szívében három alegységre osztva enged betekintést a Sonderkommando munkájába, és egyben a munkát végző emberek gondolataiba. Véleményem szerint az egész könyv legfontosabb és egyben legmegrázóbb része a második, A cseh transzport nevet viselő alegység, melyben Gradowski pontos leírást ad a tömeges megsemmisítés fázisairól, ami a vetkőzőhelyiségben kezdődik és a krematóriumokban ér véget. A procedúra már önmagában borzasztó, de Gradowski képes fokozni az érzelmi megterhelést azáltal, hogy ismételten arcokat mutat nekünk a csoportból, és rajtuk, az ő feltételezett egyéni sorsukon keresztül vezet végig minket a pokol egyre mélyebb bugyrain. Mint említettem, jó ideje olvasok már a témában, azonban az elgázosítás, majd a holttestek elégetése a holokausztnak azon része, amitől újra és újra ledöbbenek, elborzadok, és felteszem a kérdést, bár tudom jól, hogy nincs rá egyértelmű és logikus válasz, hogy miért és hogyan történhetett ez meg? Hogyan eshetett meg az emberi civilizációval, hogy annyi fejlődés után, a 20. század közepén ilyen embertelen ötlet foganjon meg valakik agyában, és ilyen kegyetlenül hatékony módszert találjanak ki egy nép totális eltörlésére? A legfájdalmasabb pillanatok egyike, amikor Gradowski a gáz gyors hatását és általa az emberi testen végbemenő borzalmas változásokat taglalja, ép ésszel egyszerűen felfoghatatlan, hogy ez valóban megtörtént, ráadásul hónapokon, éveken át. Történelmi szempontból is egyértelműen ez a legmarkánsabb pontja a jegyzeteknek, hiszen dokumentálva van benne a teljes folyamat minden egyes lépése. Röviden kitérve a másik két alegységre, az elsőben Gradowski a népét ért igazságtalanságról, a nácik iránt érzett tehetetlen dühéről és a természeti környezet, ezáltal valamilyen szinten a világ közömbösségéről ír, s többször kifejezésre juttatja azon reményét, hogy a világ polgárai bosszút állnak majd a rengeteg kioltott zsidó életért. A harmadik részben a sonderkommandósok ellentmondásos érzelmi világába nyújt betekintést, ahol a kiüresedést, a munka borzalma miatti robottá válást, a Sonderkommandóban lezajló szelektálás során a társaktól való elszakadást, a magányosságot elemi erejű hasonlatokon keresztül ábrázolja. A bűntudattól hajtva azt sem hallgatja el, hogy ugyan közös sorson osztoznak, az egyén mégis megörül, amikor nem őt választják ki a valószínűleg halálba tartó transzportba, illetve hogy hiába van bennük mersz az ellenállásra, a lehetőség pillanatában a másiktól várják a cselekvést, mert féltik a saját életüket. Azért hozzátartozik a teljes igazsághoz, hogy a sonderkommandósok aktív szerepet töltöttek be az Auschwitz-Birkenau-i koncentrációs tábor földalatti ellenállási mozgalmában, és terveztek egy lázadást, ami végül a többi mozgalmi csoport visszavonulása miatt csupán egy kétségbeesett próbálkozás lett, ettől függetlenül nem volt teljesen értelmetlen. Erről Gideon Greif és Itamar Levin közösen írt könyvében, ami a Felkelés Auschwitzban címet viseli, találhattok további információkat, a címre kattintva pedig elolvashatjátok, én mit gondolok a könyvről.

Pár mondat erejéig szeretnék még visszatérni Zalmen Gradowski feljegyzéseihez. Említettem már azt az írói megoldását, hogy névtelen, a tömegben feltűnő arcokon keresztül mutatja be nekünk, mi zajlott le az emberekben egy-egy adott szituációban. Leírásaiban csodálatosan keveredik a szépség és a szomorúság, az olvasónak egyszerre sajdul bele a szíve és fakad halvány mosolyra az ajka, amikor Gradowski elnézve egy gyermekét magához ölelő családanyát, a saját feltételezései alapján elmeséli, miként gondol vissza a nő az esküvőjére, a pillanatra, amikor megtudta, hogy anya lesz, és mit érez a jelenben, a halál közelségében, milyen fájdalmakat él át, miközben rádöbben, minden, amit gyermeke nevelésével, jövőjével kapcsolatban elképzelt, hamarosan semmivé lesz. Habár két teljesen különböző stílusról és műfajról beszélünk, erről a megoldásáról Charles Dickens jutott eszembe, aki karcolatainak alakjaihoz rendszeresen az utcán, az üzletekben lévő embereket figyelt meg, és kinézetük, viselkedésük alapján kreált köréjük egy élettörténetet: Gradowski gyakorlatilag ugyanezt tette, és legalább olyan érdekesen és hitelesen, mint Dickens. Azt a fontos összetevőt is érdemes kiemelni, hogy elbeszélőnk helyenként a gonosznak felajánlott áldozatként hivatkozik a zsidókra, mégsem lehajtott fejű, sorsukba beletörődött emberekként ábrázolja őket, hanem megemlít olyan eseteket, amikor a gázkamrák felé tartó tömegből lázadó egyének váltak ki, és nekimentek a katonáknak. Gradowski ezzel egyértelműen kijelenti, hogy népe ugyan tisztában van reménytelen helyzetével, ennek ellenére nem adja meg magát harc nélkül.

Ez bizony terjedelmes bejegyzés lett, amikor elkezdtem írni, fogalmam sem volt, hogy ide fogok kilyukadni. Talán ebből is látható, mennyire fontos nekem ez a téma, és őszintén remélem, hogy írásom által minél több embernek keltem fel a figyelmét, az érdeklődését e könyv irányába. Zalmen Gradowski elszántsága, hogy dokumentálja az általa megélt eseményeket, egy megrázó, mégis csodaszép stílusú művet eredményezett, és óriási szerencse, hogy ha csak darabokban, de ezek a jegyzetek napvilágra kerültek, mert mind történelmi, mind irodalmi szempontból hihetetlenül értékes és felbecsülhetetlen dokumentumokról van szó. Gradowski a szövegben több helyen arra kéri olvasóját, legalább egy könnyet ejtsen érte, meggyilkolt családtagjaiért és az elpusztított milliókért. Tőlem egynél több könnycseppet is kaptak…

Értékelés: 4,5/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - Az egész könyvet úgy, ahogy van.