Év végi összesítés 2016

Eltelt egy újabb év, és ennek alkalmából úgy gondoltam, a tavalyihoz hasonlóan idén is összesítem, hogy milyen élmények értek könyves, filmes és sorozatos szempontból. Vágjunk is bele!

Könyvek

Ebben az évben csupán két új kötettel bővült kicsiny könyvtáram, mindkettőt ajándékba kaptam. Az egyik Váradi Júlia Saul útja című könyve, a másik pedig Gideon Greif Könnyek nélkül sírtunk című írása. Mindkét könyv a Saul fia című film hatalmas sikerét követően jelent meg; előbbi a film készítőivel készült interjúkat tartalmazza, utóbbi a film történetének egyik fő forrása, hiszen egykori auschwitzi Sonderkommandósok visszaemlékezéseit gyűjti össze egy kötetbe. A Saul útját már nyáron olvastam, s nagyon tetszett, így meg is választottam az év legjobb olvasmányélményének. A Könnyek nélkül sírtunkat most karácsonyra kaptam, így annak az elolvasása 2017-re marad, de mindenképpen készül majd róla bejegyzés, úgyhogy tudni fogjátok, az a könyv milyen hatással volt rám.
Az év legrosszabb olvasmányélményének a szintén nyáron elolvasott Vérbe öltözött Annát választottam, amit Kendare Blake írt. Unalmas és kiakasztó könyv volt, az egyik legbizarrabb szerelmi szállal, amit valaha láttam. Szerencsére azonban inkább pozitív csalódások értek az olvasmányaim terén. Egy kedves barátnőmnek köszönhetően megismerkedtem Rebecca Donovan Csak lélegezz! trilógiájával, amiből sok mindent tanultam a kitartásról és a szerelem erejéről, illetve jó pár remek ifjúsági könyvvel is találkoztam, amikből az önbizalomról, a barátság fontosságáról és az elfogadásról tudtam meg megszívlelendő dolgokat (nem linkelgetem be őket külön, de az összes idei olvasásomról írtam blogbejegyzést, szóval nyugodtan szemezgessetek közülük).
Már említettem pár bejegyzésemben, hogy évek óta fent vagyok a moly.hu oldalon. Az oldal év végi összesítője szerint mindössze 26 db könyvet olvastam el 2016-ban, ami - tekintve, hogy mekkora könyvmoly vagyok – hatalmas csalódás. Jövő évben szeretném bőven túlszárnyalni ezt a számot, és remélhetőleg sikeresen elkerülöm a ponyván és felháborítóan rosszul megírt könyveket.

Filmek

Filmes szempontból remek volt ez az év. Az év egyik legnagyobb filmes élménye számomra a Saul fia Golden Globe- és Oscar-díja volt, valamint a zajos nemzetközi és hazai siker. Felejthetetlen élmény marad számomra az a február 29-ei hajnal, amikor némi ropogtatnivaló és üdítő társaságában végigültem az Oscar-gála élő közvetítését, és valamikor hajnali negyed öt körül végignézhettem, ahogy Nemes Jeles László, a film rendezője felsétál a színpadra, és átveszi a Legjobb idegennyelvű filmért járó Oscar-díjat.
13 alkalommal sikerült eljutnom moziba, ami nagy előrelépés a tavalyi 10 alkalomhoz képest. Voltak hirtelen ötlettől vezérelt mozizásaim, amik szerencsére rendre jól sültek el, és voltak mozizások, amiket évek óta terveztem és vártam. Legjobb mozis élményemnek egyértelműen az Amerika Kapitány: Polgárháború című filmet jelölném meg, mert fantasztikusan remekbeszabott filmről beszélünk, ami látványos, szórakoztató és jól kezeli a karaktereit is. Legrosszabb mozis élménynek pedig A beavatott-sorozat: A hűséges című filmet mondanám, mivel teljes mértékben alulmúlta az elvárásaimat, az előző rész látványossága, izgalma hiányzott belőle, és ha nem lett volna benne egy rakás tehetséges fiatal színész (köztük Miles Teller), akkor nagyon lepontoztam volna értékeléskor. Azóta kiderült, hogy a film bukása miatt a stúdió nem mozikban szeretné bemutatni a folytatást, hanem a televízióban, és valamilyen szintű előzménysorozatot is készítene a franchise-hoz, a színészek azonban egytől egyig azt nyilatkozták, hogy nekik erről a változtatásról nem mondtak semmit a stúdiónál, és ők semmiképpen nem szeretnének a tv-s verzióban részt vállalni. Megértem őket, ugyanakkor nagyon sajnálom, hogy ennek a filmsorozatnak ilyen dicstelen módon kell véget érnie.
Ami a jövő évet illeti, várhatóan rengeteget fogok a moziban ülni, ugyanis alakulóban van egy jövő évre szóló tervezetem azzal kapcsolatban, hogy melyik filmeket fogom tutira moziban megnézni (khm… Spider-man: Homecoming… Dunkirk… és társai).
Tavalyhoz hasonlóan ezúttal is készítettem egy tízes listát a 2016-ban látott filmek legjobbjaiból és legrosszabbjaiból. A listán szerepelnek olyan filmek, amikről nem készültek blogbejegyzések, mivel nem moziban tekintettem meg őket, de a snitt.hu oldalon (ami a moly.hu filmes és sorozatos verziója) az összes 2016-ben megnézett filmről írtam értékelést, ott mindent megtalálhattok.

TOP 10 legjobb film 2016                                           TOP 10 legrosszabb film 2016

1. Amerika Kapitány: Polgárháború                              1. Az anomália

2. A szoba                                                                       2. A kék szoba

3. Átmeneti állomás                                                        3. Argo 2

4. Legendás állatok és megfigyelésük                            4. Cabin Fever (2015)

5. Doctor Strange                                                           5. Poltergeist - Kopogó szellem (2015)

6. Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni                          6. Sinister 2 - Az átkozott ház

7. Deadpool                                                                     7. A Dicső 39

8. A kis herceg                                                                 8. A fekete ötven árnyalata

9. Zootropolis - Állati nagy balhé                                   9. Gyilkos ösztön

10. Steve Jobs                                                                 10. Amikor kialszik a fény

Sorozatok

Párszor kitértem már rá, hogy a blogom egyik nagy gyengesége, hogy hiába van benne a bemutatkozásban, hogy sorozatokkal is foglalkozik, eddig csupán két hosszabb bejegyzést szenteltem az általam nézett sorozatoknak (amiben egyébként állt be némi változás azóta), valamint egy vagy két Információmorzsák rovatban utaltam csak rájuk, amikor éppen érkezett előzetes az aktuális évadhoz.

Ahogy tavaly is, idén is az egyik legfőbb célkitűzésem a blogom kapcsán, hogy jövőre több és változatosabb témájú bejegyzéseket írjak, és szenteljek több figyelmet a sorozatoknak (egy csomó van, ami nagyon megérdemli).
Úgyhogy ezt a bekezdést vegyétek valamiféle hiánypótlónak. Idén sorozatos fronton történt sok jó és rossz dolog is. Júniusban sokként ért, hogy három remek évad után abbahagyják a Londoni rémtörténetek (Penny Dreadful) című sorozatot, ami egyrészt nagy kiszúrás volt a rajongókkal szemben, hogy a szezonzáró előtt pár héttel értesültek erről a hírről, másrészt pedig kiszúrás volt a sorozat karaktereivel és történeteivel szemben, mert rengeteg potenciál volt még bennük. Még korábban, valamikor május környékén bejelentették, hogy a Carter ügynök (Agent Carter) című minisorozatot is kaszálják az alacsony nézettség miatt. A Marveles kötődése, a női egyenjogúság hangsúlyozása és a csodálatos színészgárdája miatt ezt a sorozatot is nagyon fogom hiányolni.
Szerencsére így sem kell aggódnom, hogy nem tudok mit nézni, ugyanis februárban elindult az American Crime Story című antológiasorozat, amit az a Ryan Murphy talált ki, akinek az American Horror Story-t is köszönhetjük. A sorozat célja, hogy különböző híressé vált bűneseteket dolgoz fel, az első évadban rögtön O. J. Simpson ügyét mutatták be, amivel hangos kritikai sikert arattak, az Emmyn rengeteg díjat zsebeltek be, és a Golden Globe-on is nagy esélyük van a többszörös győzelemre. Maga a sorozat engem teljesen lenyűgözött, holott nem igazán érdeklődöm a téma iránt, de a rendezés, a forgatókönyv és a jól összeválogatott szereplőgárda olyan tökéletes egységgé állt össze, hogy öröm volt végignézni a tíz epizódot. A második évad a Katrina hurrikán utóhatásairól fog szólni, és valamikor 2017-ben fog bemutatásra kerülni.
A másik idei újoncom valójában nem is újonc, mivel 2011-ben kezdődött, de én csak most nyáron ismerkedtem meg vele közelebbről és pillanatokon belül szerelembe is estem vele. A Farkasbőrben (Teen Wolf) című sorozatról van szó, amivel csak egy a gond: a készítők a nyári San Franciscó-i Comic Conon jelentették be, hogy az idén novemberben induló hatodik évad lesz az utolsó. Annyira bánt, hogy éppen hogy beleszerettem a sorozatba, máris elkaszálják… A sorozat egyébként egy Beacon Hills nevű városkában játszódik, ahol állandóan valami természetfelettivel találják szembe magukat az ott élő tinik, akik között szintén találunk természetfeletti lényeket (örömteli újítás, hogy vámpír egyáltalán nincs a sorozatban).
A sorozatos jövő eléggé ellentmondásosnak tűnik: van egy sorozatom, ami mostanában nagyon gyengélkedik, lehet, hogy az évad végén kaszálom, két sorozatról biztosan tudom, hogy jövőre véget ér, de három potenciális új jelölt is érkezik 2017-ben. Egyrészt Ryan Murphy elindít egy újabb antológiasorozatot Feud címmel, és az első évad két hírhedten rivális színésznőről, Joan Crawfordról és Bette Davisról fog szólni. Készül egy sorozat Time After Time címen, amiben H. G. Wells író épít egy időgépet, de egy tolvaj ellopja, és előreutazik vele a mostani jövőbe. Wells utánamegy, hogy elkapja, és ebből persze bőven kerekedik majd kalamajka. A harmadik sorozat a Midnight, Texas címet viseli, és a True Bloodot író Charlaine Harris másik könyvsorozatából készül. A True Blood sorozatverzióját imádtam, ezért gondoltam, hogy belevágok ebbe a hozzá nagyon hasonlító sorozatba.

Ez lenne az év végi összesítőm 2016-ot illetően. Voltak jó és rossz élményeim mindegyik kategóriában, de alapvetően pozitívan tekintek vissza erre az évre, mert rengeteg új és érdekes dologgal ismerkedtem meg, és annak örülök a leginkább, hogy a mozizásaimat általában véve sikerült jól megválasztanom. A jövőt illetően tényleg megpróbálok többet blogolni, és más témákat is érinteni a könyveken és a filmeken kívül. Remélem, jövőre talán az olvasóim száma is növekedni fog, akik pedig időnként (vagy viszonylag rendszeresen) követik a bejegyzéseimet, ők továbbra is maradnak hűséges olvasóim. Sikerekben gazdag, boldog új évet kívánok mindenkinek!

Könyvkritika: Rebecca Donovan - Boldogító lélegzet

A Csak lélegezz! trilógia befejező részéről fog szólni a mai bejegyzés. Az első két kötetről szóló kritikáimat megtalálhatjátok itt és itt. Némi spoilerveszély előfordulhat.
A történetről röviden: Az előző kötet után két évvel vesszük fel a cselekmény fonalát, Emma a Stanfordon tanul, s próbálja élni az életét, de múltja nem engedi el egykönnyen. A lány, hogy felejtsen, hibát hibára halmoz, mígnem egy weslyni látogatás alkalmával újra találkozik Evannel, s ennek a találkozásnak köszönhetően talán tisztázhatják az egymás iránti érzéseiket…
A kötet elején rettentően dühös voltam, és haragudtam az írónőre, a főszereplőre, mindenkire. Már az előző könyv végén is kiakadtam Emma döntésétől, a mostani részben pedig a falat kapartam a folyamatos rossz döntéseitől. Mértéktelen alkoholfogyasztás, leginkább csak testiségre épülő „barátkozás” egy fiúval: mindezt csak azért, hogy elnyomja a benne dúló érzéseket, amiket Evannel kapcsolatban, őiránta érez. Az írónő részéről időhúzásnak éreztem ezt az egészet, főleg úgy, hogy ez a fiú, Cole, akivel Emma kapcsolatba bonyolódott, nagyon hasonlított külsőleg Evanre, és egy-két belső tulajdonságuk is megegyezett. Ennek ellenére csak bosszúsan fújtattam, valahányszor Cole-ról meg a vele való csodálatos együttlétekről olvastam, mert tudtam, hogy Emmára nem erre a fiúra van szüksége, nem ő az, aki segíthet neki túljutni a lelki sérülésein. Aztán a lány hazautazott az anyja temetésére, és ott megjelent Evan. És onnantól megnyugodtam, mert éreztem, hogy ha nem is egyik pillanatról a másikra, de igenis fognak beszélni egymással, és talán végre jobban megértik egymást, tisztázzák a múltban történteket, és újból összejönnek, mert ők egyszerűen összetartoznak. Le se tudtam tenni a könyvet, ittam minden egyes sort, amiből világosan látszott, mennyi kimondatlan szó, érzelem és egymás iránti vonzalom feszül a két főszereplő között. Hol könnyes szemmel, hol mosollyal az arcomon olvastam a köztük zajló párbeszédeket, és az egyre gyakoribb őszinteségi kitárulkozásoknak is nagyon örültem, mert korábban épp ez volt a kettejük közti gond, hogy nem voltak teljesen őszinték egymással, s így a kapcsolatuk sem lehetett teljesen őszinte. Emmával is megbékéltem a sztori végére; a parton futós jelenetnél jöttem rá, mennyi fájdalom, keserűség, boldogtalanság volt ebben a lányban, amit el kellett engednie, ki kellett adnia magából.
Áttérve kicsit a szereplőkre: Sarát továbbra is imádtam, nála jobb barátnőt nem is kívánhatna magának az ember lánya, most is látszott, mennyire félti, óvja Emmát, és mindig arra törekszik, hogy ő boldog és kiegyensúlyozott legyen. Emma új lakótársait is hamar szívembe zártam (kivéve Peytont…), és persze ne feledkezzünk meg Evanről. Erről a srácról egy komplett regényt tudnék írni, hogy miért lehet őt imádni, de ezt Rebecca Donovan már megtette helyettem, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy szerintem minden olyan lánynak, aki nem feltétlenül ismeri fel magában azt, hogy ő is értékes és szeretetre érdemes emberi lény, ilyen fiúra lenne szüksége, mert ő türelemmel és szerelemmel segítene neki abban, hogy elfogadja és megszeresse önmagát.
Eleinte nagyon haragudtam a könyvre, de aztán menthetetlenül szerelembe estem vele. Az egész sorozatról el tudom mondani, hogy nagyon mély nyomokat hagyott bennem, és sok mindenen elgondolkodtatott. Bárkinek meleg szívvel tudom ajánlani az elolvasását, lesznek ugyan részek, amiktől eléggé ki fogtok akadni, de alapvetően egy remek olvasmányélménnyel lesztek gazdagabbak!


Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Emma új lakótársainak csipkelődéseit.
  - A váltott nézőpontú elbeszélést.
  - Emma tengerparti futásának metaforikus jelentését.
  - Emma és Evan beszélgetéseit.
  - A 40. fejezetet.

Információmorzsák #9

Jó régen jelentkezett legutóbb ez a rovat, de mostanában rengeteg remek trailerrel bombázott minket Hollywood, szóval úgy döntöttem, szentelek egy bejegyzést azon előzeteseknek, amiktől teljesen eldobtam az agyam, mivel olyan filmekkel kapcsolatosak, amiket epekedve várok. Néhány trailer több hónapja elérhető már a neten, ezért nagy újdonságokra ne számítsatok, viszont szeretnék mindegyikről írni pár sort, hogy mit gondolok a videóról és mit várok a filmtől.

Első körben a Logan - Farkas című film trailerét linkelem be. A film az X-Men-filmekből ismert Farkasról fog szólni, vagyis pontosabban folytatja a történetét, hiszen a karakter önálló filmjei közül ez már a harmadik lesz. Logan már öregszik, nincs már annyi és akkora ereje, mint korábban, de X professzor segítségével megpróbál megvédeni egy titokzatos kislányt, Laurát, akinek Loganhez hasonló képességei vannak. Az előzetes komor, baljóslatú hangulatot áraszt, és látszik rajta, hogy egy korszak lezárulását jelzi. A filmet 2017. márciusától játsszák a magyar mozikban.

A második trailer egy élőszereplős mesefeldolgozáshoz érkezett: A szépség és a szörnyeteg ajánlójáról van szó. Szeretem a Disney-meséket, azt viszont alaposan megválogatom, hogy az élőszereplős verziók közül melyikre megyek el moziba. Ennél a filmnél Emma Watson neve már felkeltette az érdeklődésemet, de a trailer volt az, ami teljes mértékben elvarázsolt: a zene, a látványvilág egyszerűen csodálatos. Ez a film is 2017. márciusában várható.

A harmadik trailer egy Marvel-filmhez kapcsolódik, mégpedig A galaxis őrzői vol. 2-höz. Az első részt imádtam, és az előzetes alapján a második rész is hasonlóan viccesre, látványosra és érdekesre sikerül majd. Tetszik a videó koncepciója, miszerint sokat nem árul el a konkrét cselekményből, ennek ellenére abszolút megalapozza a filmhez való hangulatot (Baby Groot rulez!!!) Várható bemutató: 2017. május.

A következő trailer szintén egy Marvel-filmhez érkezett, de ez még elég friss hús, múlt héten debütált. A Pókember: Hazatérés című filmet azóta várom, hogy a Marvel bejelentette, rebootolja Pókembert, és beválasztotta a főszerepre Tom Hollandet, aki szerintem napjaink egyik legjobb fiatal brit színésze. Az idén májusban bemutatott Amerika Kapitány: Polgárháborúban találkozhattunk először az új Pókemberrel, jövő nyáron pedig megnézhetjük első önálló filmjét. A trailer egyszerre vicces (a kezdő jeleneten hangosan kacagtam), látványos és kissé borongós, úgyhogy részemről alig várom a mozis bemutatót, ami valószínűleg 2017 júliusában lesz.

Az ötödik előzetes a legfrissebb, pár napja jelent meg az interneten. Christopher Nolan legújabb filmje, a Dunkirk traileréről van szó, ami az 1940 májusában lezajlott dunkerque-i csata utáni napokat követi figyelemmel, amikor is a britek több százezer katonájukat próbálták meg minél hamarabb evakuálni a francia partokról, miközben a német sereg a nyomukban volt. Nem vagyok oda a háborús filmekért, de kedvenc rendezőm akármilyen műfajban alkot, mindig remek anyagot tesz le az asztalra, úgyhogy kíváncsian várom ezt a filmjét is. Impozáns színészgárda, komor hangvétel és Nolan zsenialitása: valószínűleg 2017 egyik legjobb filmje lesz ez. Várható bemutató: 2017. július.
(sajnos a blogger a videó keresésekor nem dobja ki a megfelelő youtube-os trailert, így ezt egyelőre csak linkelni tudom)
https://www.youtube.com/watch?v=F-eMt3SrfFU


Ezek lennének azok az előzetesek, amiket szerettem volna kiemelni a kínálatból és írni róluk pár sort. Amint lesznek újabb érdekes trailerek vagy egyéb hírek, ez a rovat újból jelentkezni fog, de addig is ott vannak a filmes és könyves bejegyzéseim, amiből tudtok szemezgetni. :)

Golden Globe-jelölések 2017

Kicsit megkésve írom meg ezt a bejegyzést, mivel teljes mértékben elfelejtettem, hogy én a díjkiosztó szezon kapcsán mindig szoktam szólni pár szót a Golden Globe-ról, illetve az Oscarról.
Hétfő délután kihirdették a 2017-es Golden Globe jelöltjeit. Ezúttal nincs olyan kiemelkedő favoritom, mint amilyen a Saul fia volt a 2016-os szezonban, úgyhogy egyelőre a nyugodt kívülálló tekintetével tanulmányozom a jelöléseket és a díjazásokat (titkos favoritom a Kaliforniai álom, amit a Whiplash rendezője készített, s tervben is van, hogy megnézem moziban, szóval előfordulhat, hogy az Oscar-jelölteket bemutató bejegyzésemben már erősen fogok kampányolni a film mellett). Meglepetésből ezúttal sincs hiány, én például nagyot néztem Jonah Hill és Ryan Reynolds jelöltségén, mivel az ő filmjeik eléggé elütnek a többi felsorolttól. Hiányolom Martin Scorsese Silence című filmjét, mert abszolút pozitív visszhangokat hallottam a filmről, s nem mellesleg a trailere is nagyon hatásosra sikeredett. A jelöltek többségével azonban meg vagyok elégedve, az eddigi kritikák alapján várható volt a Kaliforniai álom, a Moonlight és A régi város dominanciája.
A televíziós részlegnél van egy konkrét sorozat, aminek rettentően szurkolok, ez pedig az American Crime Story: The People vs. O. J. Simpson, ami már az Emmyn is jó pár díjat bezsebelt, s remélhetőleg itt is elismerik a készítők és a színészek munkásságát (főleg Sarah Paulson alakítását, aki zseniális az ügyvédnő, Marcia Clark szerepében).
A díjkiosztóra 2017. január 8.-án kerül sor, a gálát a népszerű amerikai komikus és talkshow-műsorvezető, Jimmy Fallon fogja vezetni.

A teljes lista a jelöltekről megtalálható az alábbi linken:
http://www.imdb.com/golden-globes/nominations?pf_rd_m=A2FGELUUNOQJNL&pf_rd_p=2752644862&pf_rd_r=1Q078TJDD8JKD9XTDPCS&pf_rd_s=top-1&pf_rd_t=60601&pf_rd_i=golden-globes&ref_=fea_gg_nav_i3

Könyvkritika: David Levithan - Hold Me Closer - Engedj közelebb!

Tavaly nagyjából ugyanebben az időszakban olvastam a Will & Will című könyvet, aminek egyik fontos szereplője volt Mini Cooper, aki a történet során egy musicalen dolgozott, ami a saját életéről szólt. Ennek a fiktív musicalnek a szövegkönyve idén jelent meg nyomtatásban, aminek nagyon megörültem, hiszen kíváncsi voltam rá, milyen lehet a teljes története a darabnak. Nézzük meg hát közelebbről Mini Cooper musicaljét!
A történetről röviden: Mini Cooper életét követhetjük végig két felvonáson keresztül. Az első felvonásban a csecsemő- és kisgyermekkorát ismerhetjük meg, megtudhatjuk, hogy mikor döbbent rá arra, hogy homoszexuális, és ezt a tényt miként közölte a környezetével. A második felvonás pedig Mini szerelemkeresését mutatja be, felvonulnak az exbarátai, és rajtuk keresztül láthatjuk meg, milyen nehéz is megtalálni az igazit...
Mivel a könyv sem egy hosszú olvasmány, az értékelésemet sem fogom túlságosan bő lére ereszteni. Az olvasás során nehezen szoktam meg a könyv szövegtagolását (alapvetően nem szeretek ilyen típusú szövegeket olvasni, zavar a sok tagolás), de a második felvonás végére abszolút megkedveltem ezt a kedves kis musicalt és persze az alkotóját is. Mini életigenlő hozzáállása rám is átragadt, holott én alapvetően nagyon pesszimista és depresszisó ember vagyok. Az életről, a barátságról, a szerelem kereséséről és önmagunk megtalálásáról kaptunk megszívlelendő tanácsokat, amik megmelengették a szívemet és meg is hatottak. A könyvnek köszönhetően elgondolkodtam pár dolgon magammal kapcsolatban is, s talán a pesszimista énemet sikerült elindítanom az optimizmus felé vezető úton.
Szívmelengető és vicces könyvecskével állunk szemben, ami garantáltan jobb kedvre deríti az olvasóját, így mindenkinek tudom ajánlani, mert Mini musicalje után vidámabbank látod majd a világot!


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az egész második felvonást, aminek során sok mindent tanulhatunk a szerelemről és az önbizalomról.
  - A Will & Willből ismerős szereplők feltűnését.
  - A szépirodalmi és popkulturális utalások sokaságát.

Könyvkritika: John Green - Alaska nyomában

John Greentől olvastam már pár könyvet, és eltérő okokból ugyan, de mindegyik tetszett. Igaz, hogy elsősorban a kamaszoknak ír, hiszen szereplői általában tizenhét évesek, suliba járnak, barátkoznak, érdekes hobbikkal foglalatoskodnak, illetve próbálnak elnavigálni az élet és a szerelem útvesztőjében. Bár én kinőttem a tizenhét éves korból, mégis sok olyan bölcsességet találtam meg az eddig elolvasott Green-könyvekben, ami segített abban, hogy elgondolkodjam a saját problémáimon és igyekezzek valami megoldást találni rájuk. A ma tárgyalt könyvéből is tanultam ezt-azt, mindjárt ki is fejtem bővebben, hogy mit!
A történetről röviden: Miles Halter tizenhat éves, magának való srác, aki megszállottan érdeklődik híres emberek utolsó mondatai iránt. Unalmas, floridai életéből kiutat keresve rábeszéli a szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, ahol hamar barátokra tesz szert a matekzseni Chip, a rappelő Takumi, a csinos Lara és a kiismerhetetlen Alaska személyében. Számtalan kalandot élnek át, különböző dolgokról vitatkoznak, és beszélgetnek, míg egy nap Alaskával súlyos tragédia történik. A baráti társaság pedig nyomozásba fog, hogy kiderítsék, mi állhat a tragédia megtörténte mögött...
Az elején nem volt semmi különleges vagy érdekes a történetben, egyszerűen végigkövethettük gimnazista fiatalok mindennapjait, betekintést nyerhettünk a balhéikba, a nem mindig egészséges és példamutató viselkedésükbe és megismerhettük a világról alkotott elképzeléseiket. Tanúi lehettünk vicces és néha szerelmes(nek látszó) pillanatoknak is, majd pedig mint derült égből a villámcsapás, jött az "azután". Abban a részben egy rejtély kapott nagy szerepet, amit igazából Miles és Chip teremtettek meg, hiszen ők akartak mindenáron választ kapni a "miért" és "hogyan" kérdésekre. A megoldás keresése közben sokszor eszembe jutott egy másik Green-mű, a Papírvárosok, mivel ott is egy lány volt a rejtvény, valamint ő hagyott hátra megoldandó feladatokat, amik később elvezették a hősöket a megoldáshoz. Visszatérve a jelen tárgyalt olvasmányhoz: Alaska figurája kapcsán elgondolkodtam azon, hogy néha valóban jobb lenne, ha nem elfojtanánk magunkba a bánatunkat, bajunkat, hanem keresnénk egy embert, akivel ezt megbeszélhetnénk, mondjuk a baráti körünkben, hiszen erre jók a barátok, nem igaz? A többiek oldaláról epdg egyértelműen az jutott eszembe, hogy ha a környezetünkben találkozunk olyan emberrel, akin látszik, hogy vannak gondjai, amiket meg kéne beszélnie valakivel, akkor igenis figyeljünk oda rá, mert néha egyetlen kérdés vagy csak szimplán az, hogy ülünk és hallgatjuk a másikat, nagy segítség lehet, és akár életet is menthet.
Röviden tehát, ebből a John Green-könyvből újfent megtanultam a barátság és az egymásra figyelés fontosságát, valamint azt, hogy igenis van kiút abból a bizonyos labirintusból, és ha úgy van, ne szégyelljünk segítséget kérni a kijutáshoz, illetve legyünk ott, és fogjuk a kezét annak, aki egyedül képtelen kijutni az útvesztőből.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A hattyút.
  - A vicces beceneveket.
  - A híres embereket és az utolsó mondataikat.
  - A srácok által véghezvitt balhékat.

Filmkritika: Legendás állatok és megfigyelésük

Második novemberi mozizásom alkalmával egy olyan filmet tekinthettem meg, amely szorosan kapcsolódik gyermek- és fiatalkorom kedvenc könyvsorozatához, a Harry Potterhez. Több mint tíz éve történt, hogy karácsonyi ajándékként egy baráti családtól megkaptam a Harry Potter és a Titkok Kamráját. Akkor kezdődött és azóta is tart a Potter-imádatom, ezért örömmel köszöntöttem a pár évvel ezelőtti hírt, miszerint filmsorozat készül a Legendás állatok és megfigyelésük című könyvecskéből. Először persze szkeptikusan álltam hozzá a dologhoz, hiszen elképzelni sem tudtam, hogyan írhatnak meg három forgatókönyvet abból a rövidke olvasmányból (azóta kiderült, öt részes lesz a filmsorozat). Aztán érkeztek az újabb és újabb érdekes információk, s megnyugodtam, hogy több lesz ez a mozifilm egy egyszerű adaptációnál. Az első képek és előzetesek megjelenésekor pedig ismét tizenévesnek éreztem magam, ahogy gyermeki lelkesedéssel és tapsikolással vártam a 2016. november 17.-ei bemutatót. Lássunk is neki!
A történetről röviden: Az 1920-as évek New Yorkjában járunk, ahova egy nap megérkezik Newt Scamander. A fiatal magizoológus hamarosan nagy kalamajkába keveredik, amikor mágikus bőröndjéből megszöknek féltve őrzött varázslatos lényei. Az amerikai varázslótársadalom amúgy sem könnyű helyzetét csak még jobban megnehezítik a szökött állatok, ugyanis lebukásveszéllyel riogatnak. S ha ez nem lenne elég, egy Grindelwald nevezetű sötét varázsló is baljós terveket szövöget...
A rövid leírásból is látszik, hogy sok minden történik hőseinkkel, s ezt a film tökéletesen prezentálja, egyetlen percre sincs megállás, a cselekmény folyamatosan fenntartja a feszültséget a nézőkben. Igaz, maga a sztori sok meglepetést nem tartogat, ismét a jó és a rossz harcát láthatjuk, ismét szóba kerül a varázslók és a varázstalanok közti kibékíthetetlen ellentét, és megint kapunk jól megírt karaktereket, vicces és megható pillanatokat. Mégsem éreztem azt, hogy Rowling csak lemásolta volna saját magát: volt eredetisége a történetnek, és a helyszínváltozás is kifejezetten jó ötlet volt. A film igazi varázslatosságát azonban a szereplőknek és a legendás lényeknek köszönhetően érte el. A négy fő karaktert az első percben meg lehet kedvelni, az őket játszó színészek pedig tökéletes alakítással ajándékoznak meg minket: Newt kellően aranyos, esetlen és szeretnivaló, Tina szabálykövetése sokszor Hermionét idézi, Jacob hihetetlenül vicces és imádnivaló (illetve az egyik legjobb azonosulási pont, hiszen úgy csodálkozik rá a varázslóvilágra, ahogy hasonló esetben mi is tennénk), Queenie pedig maga a megtestesült nőiesség: csábos és édesen szexi. A címszereplő lények közül mindenképp kiemelendő az orrontó furkász (avagy eredeti nevén a Niffler), a szemiflázs (Demiguise) és a bólintér (Bowtruckle). Ők biztosítják a film cukiságfaktorát, valamint elérik, hogy a moziteremből kijövet rögtön a plüss megfelelőjüket keresd a játékboltokban. A sok dicséret és rajnogói vidámkodások közepette sem engedhetem meg, hogy ne említsem meg a hibákat. Mert voltak bizony, nem is egy. Nagy sajnálatomra az írónő korántsem alkotott olyan kidolgozott világot, mint korábban, sokszor voltak bennem kérdőjelek és sok mindenről szerettem volna több információt hallani (remélhetőleg vagy a folytatásokban, vagy a nyomtatott változatban eme kívánságom teljesülni fog), a varázsigék mellőzésétől is kérdőn felszaladt a szemöldököm (és mióta lehet két pálcasuhintással rétest készíteni???), a két fordulat közül az első kiszámíthatónak tűnt, a második pedig rengeteg kérdést vetett fel a sztori korábbi részeivel kapcsolatban (itt most legszívesebben elkezdenék mérgelődni az egyik színész kiválasztásáról, de nem akarom arra pazarolni a szót, meg félek tőle, hogy a fél világot magamra haragítanám, mert valószínűleg csak én érzem úgy, hogy azt a színészt EGYÁLTALÁN NEM KELLETT VOLNA becastingolni a varázsvilágba).
Összefoglalva meglehetősen csapongóra sikeredett bejegyzésemet, azt tudom mondani, hogy nagyon örülök, amiért J. K. Rowling úgy döntött, elmesél nekünk egy újabb varázslatos történetet, viszont a mese megvalósításán még lehetett volna csiszolni kicsit. Ennek ellenére tátott szájjal, halkan sikongatva, ragyogó arccal és tíz évvel fiatalabban ültem végig a filmet (a folytatásokat epekedve várom), úgyhogy aki hasonló élményekre vágyik, annak melegen ajánlom, hogy szaladjon a legközelebbi moziba, és figyelje meg jól azokat a legendás lényeket!


Értékelés: 90%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az orrontó furkász minden egyes jelenetét.
  - Newt interakcióit a lényekkel.
  - Queenie-t. Alison Sudol tündököl a szerepben.
  - A bőrönd belsejében berendezett állatkertet.
  - Jacob és Queenie lassan kialakuló románcát. Én is így akarok szerelmes lenni...


Legendás állatok és megfigyelésük (Fantastic Beasts and Where to Find Them)
színes, eredeti nyelvű, 133 perc
Rendező: David Yates
Szereplők: Eddie Redmayne, Katherine Waterston, Alison Sudol, Dan Fogler, Colin Farrell, Ezra Miller, Samantha Morton, Carmen Ejogo, Ron Pearlman, Jon Voight

Filmkritika: Doctor Strange

Végre elérkezett a november, amit filmes szempontból nagyon vártam már, mivel ebben a hónapban három olyan alkotás is a mozikba kerül, amikre nagyon kíváncsi vagyok. Ezek közül az első a mai bejegyzés tárgyát képező Doctor Strange, amit két napja sikerült megtekintenem. A korábbi Információmorzsák rovatokban tettem már utalásokat arra vonatkozóan, hogy ezt a filmet mennyire várom már, hiszen Marvel-film és ráadásul a kedvenc brit színészem játssza a főszerepet. Lássuk hát, milyen hatással volt rám "a doktor úr" bemutatkozó eredettörténete!
A történetről röviden: Stephen Strange idegsebészként praktizál. Arrogáns, önző ember, aki el van ájulva a saját nagyságától és tehetségétől, s lenézi az őt körülvevő embereket. Egy nap autóbalesetet szenved, aminek következtében olyan mértékben megsérülnek a kezei, hogy nem tudja tovább folytatni a munkáját. Kétségbeesetten kezdi keresni a gyógymódot, aminek segítségével visszatérhet a szakmájába. Így jut el Nepálba, a Kamar-Taj nevezetű helyre, ahol az Ősmágus tanításával mágikus képességekkel tesz szert, s ezeket a képességeit hamarosan használnia is kell, ugyanis gonosz erők próbálják meghódítani a Földet...
Miután felocsúdtam az új Marvel-logó csodálatából, és ténylegesen elkezdődött a film, nagyjából öt percnek kellett eltelnie, és megvett magának a film. Az első harcjelenet a térhajlításokkal annyira lenyűgöző volt, hogy pár perc elteltével vettem csak észre, hogy tátva maradt a szám. Aztán átugrottunk Amerikába, megismerkedtünk Dr. Strange-dzsel, és nagyjából egy jelenetből már tudtuk, micsoda önző emberrel állunk szemben. Valószínűleg nem voltam egyedül azon gondolatommal, hogy rögtön párhuzamot vontam közte és Tony Stark között. Ez a párhuzam végigvonult a filmen, de egyáltalán nem zavart, sőt kifejezetten tetszett. Az autóbaleset nagyon élethűre sikerült, de ugyanezt mondhatom el az összes harc- és akciójelenetről, mindegyik gyönyörűen megkoreografált volt. A spiritualitásról, a mágia kialakulásáról is érdekes dolgok hangzottak el, és nem mehetünk el szó nélkül a remekül becastingolt színészek mellett sem. Benedict Cumberbatch sziporkázott a címszerepben, mintha csak rászabták volna Doctor Strange köpenyét (és a legnagyobb szerencsémre feliratos verzióra tudtam elmenni moziba, így pluszban még a csodálatos hangját is hallgathattam, ami amerikai akcentussal is ugyanolyan szépen szól, mint amikor a brit akcentusán szólal meg); Tilda Swinton egyszerre volt misztikus, fenséges és vicces az Ősmágus szerepében, s a vele kapcsolatos fordulat engem alaposan meg is lepett; Chiwetel Ejiofor és Benedict Wong pedig a mellékszereplő vonalon alkottak nagyot. Rachel McAdams sajnos nem kapott túl nagy teret a kibontakozásra, pedig Christine Palmerben bőven volt még potenciál, illetve a Marvel-filmek egyik nagy hibája itt is megmutatkozott, jelesül, hogy a főgonosz ismét nem lett túl emlékezetes, holott Mads Mikkelsen becsületesen próbálkozott.
Összességében egy varázslatos, néhol szédítő, de alapvetően vicces filmet sikerült összehozni. Sokat segít az elfogadásában és a megszeretésében az elsőrangú látványvilág és a színészi gárda. És persze a stáblista utáni jelenetek sem hagynak cserben. :)


Értékelés: 85%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az összes térhajlítós és varázsolós jelenetet (nekem is kell egy olyan gyűrű!!!).
  - Wong, a könyvtáros hihetetlen figura.
  - Strange és Wong beszélgetéseit a könyvtárban.
  - A Levitáció Köpenyét.
  - Megismerhetünk egy újabb Végtelen Követ.
  - Stan Lee elmaradhatatlan cameóját.
  - A két stáblista utáni jelenetet. Az elsőtől majdnem leestem a moziszékről, a második pedig érdekes folytatást sejtet.


Doctor Strange (Doctor Strange)
színes, eredeti nyelvű, 115 perc
Rendező: Scott Derrickson
Szereplők: Benedict Cumberbatch, Tilda Swinton, Chiwetel Ejiofor, Mads Mikkelsen, Rachel McAdams, Michael Stuhlbarg, Benjamin Bratt, Scott Adkins

Könyvkritika: Maggie Stiefvater - Blue Lily, Lily Blue - Kék liliom

A Hollófiúk sorozat harmadik részéhez érkeztem el, erről fogok ma röviden beszámolni nektek. Az első részről itt olvashattok bővebben, a másodikról pedig itt.
A történetről röviden: Az előző könyvekben megismert kis csapat tovább folytatja a kutatást a titokzatos walesi király, Glendower sírja után, valamint Blue időközben eltűnt édesanyját, Maurát is szeretnék megtalálni. Mindeközben a csapat tagjainak saját belső démonaikkal is meg kell küzdeniük, s kemény döntéseket kell meghozniuk...
A korábbi részekről szóló bejegyzésekben már többször hangot adtam azon véleményemnek, miszerint engem ez a sorozat egyáltalán nem tud elbűvölni, holott Maggie Stiefvater történeteinek nagy rajongója vagyok. Egyszerűen túl sok a titkolózás, a titokzatos megjegyzések, amikből semmi konkrétra nem lehet következtetni, a már három könyv óta húzódó kutatás, amelynél még mindig azt érzem, hogy egy millimétert sem haladt előre. A karakterekkel is az a legnagyobb bajom, hogy hiába szeretném, nem tudom megkedvelni őket, szimpatizálni velük, vagy szurkolni nekik (ez alól egyetlen kivétel Ronan), csak nézem, ahogy beszélgetnek egymással, megosztanak pár érdekes információt Glendowerről, vagy éppen állandóan rejtvényekben szólalnak meg, esetleg csak úgy, minden különösebb magyarázat nélkül megoldanak szituációkat. Most, ennél a résznél fáradtam bele teljesen ebbe az előadásmódba, sokszor csak azért olvastam, hogy teljen az idő, nem pedig azért, mert kíváncsi lettem volna a cselekmény továbbhaladására. Zavart, hogy a nyomozócsapat tagjai néha mennyire elkülönültek a csoporttól, sőt titkokat rejtettek el egymás elől. Adamen egyre nehezebben tudok kiigazodni, és Blue viselkedését sem tudtam mindig értelmezni.
Szerencsére voltak jó pillanatai a sztorinak, így nem kellett keserű szájízzel letennem a könyvet. Ronan baromi jó karakter, összetett, érzelmes lélek, akinek kifejezetten jól áll a bunkóskodás és a titokzatosság. A kis csapat tagjai közti interakciók is tartalmaznak vicces és megható pillanatokat, illetve a könyv második felének tájékán történik végre valami, ami felvillantja annak lehetőségét, hogy hamarosan kiderül Glendower sírjának helye. És természetesen egy viszonylag jól kivitelezett függővég is került a kötet végére, úgyhogy kisebb lelkesedéssel és kevesebb kíváncsisággal ugyan, de várom, mit hoz a soron következő könyv.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A borítót. Az eddig megjelent kötetek közül ez tetszik a legjobban.
  - Az egyik új szereplőt, Jesse Dittley-t. Viccesen fura figura.
  - Mire bukkannak hőseink a Dittley-farmon lévő barlangban.
  - Adam és Ronan közös jeleneteit.
  - Blue és Ronan közös jelenetét a tavas résznél.
  - Meg amúgy minden egyes jelenetet, amiben Ronan feltűnik, és megszólal. :)

Könyvkritika: Stephanie Perkins - Anna és a francia csók

A mai könyvet leginkább egy molyos kihívásnak köszönhetően olvastam el. A kihívásra való jelentkezés előtt is már hallottam róla, de nem érdekelt annyira, viszont a kihívás egyértelmű motivációt adott. Nézzük, hogy végül milyen hatást váltott ki belőlem a könyv!
A történetről röviden: Anna végzős évére készül atlantai középiskolájában, amikor apja bejelenti, hogy beíratta őt egy franciaországi gimnáziumba, és a lánynak a középiskola utolsó évét távol kell töltenie a legjobb barátnőjétől és a helyes sráctól, akivel együtt dolgozik a helyi moziban. A franciaországi suliban azonban hamar barátokra talál, és megismeri Étienne St. Clairt, aki minden tekintetben tökéletes, egy baj van vele: foglalt. Vajon így is van rá esély, hogy Anna és Étienne egymásra találjanak?
Egy barátnőmtől kaptam kölcsön a kötetet, ő már olvasta, és imádta. Egyéb helyeken is csupa jót hallottam róla, a fülszövege alapján is úgy nézett ki, hogy egy olyan könyvvel állok szemben, akivel hamar jó barátok leszünk. Aztán végül nem úgy alakultak a dolgok, ahogy vártam. Ott kezdődtek a problémáim, hogy a két, egymás iránt vonzalmat érző személy közül az egyik párkapcsolatban él. Az sem segített a főszereplővel való azonosulásban (vagy a vele való szimpatizálásban), hogy Anna alapvető dolgokkal nem volt tisztában: a "kedvencem" az volt, amikor kiderült, hogy filmrajongóként fogalma sincsen róla, hogy Párizs (és egyben Franciaország) a filmművészet fellegvára. Oké, rendben, rá lehet fogni, hogy a filmrajongás nem régóta tart, és még nem tud annyi mindent a témáról, de akkor is, meg sem fordult a fejében, hogy utánaolvasson? A bemutatkozás rovatból és a filmkritikáimból tudhatjátok, mekkora filmrajongó vagyok. Amikor anno nálam elkezdődött ez az egész, én azzal töltöttem a szabadidőmet, hogy filmművészeti magazinokat lapozgattam. Az egyetem első félévében, amikor még csak magyar szakra jártam, a magyaros szakirodalmak helyett egy csomószor filmes könyveket bújtam, egyszóval autodidakta módon próbáltam fejleszteni magam. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a könyvbeli Anna is megtehette volna ezt, legalább művelődött volna egy kicsit. A könyv második felétől pedig az addig egész aranyos szerelmi szálból is elegem lett. Rettentően idegesített, hogy állandóan jött valami újabb félreértés, vagy valamilyen egyéb ok, ami miatt a két főszereplő nem tudott egymásra találni. A végén, a Notre Dame-os beszélgetésükkör szakadt el végképp a cérna nálam, és ezért sajnos elég keserű szájízzel tettem le a könyvet. A könyv védelmében felsorolok pár pozitívumot is: az Anna körül kialakuló baráti társaságot nagyon hamar megszerettem, egytől egyig mindegyikőjüknek volt olyan tulajdonsága, beszólása, ami miatt megkedveltem őket, illetve a filmekkel és a moziba járással kapcsolatos részeket is nagy örömmel olvastam.
Összességében tehát azt tudnám mondani, hogy egy könnyen olvasható, aranyos könyvvel állunk szemben, amiben azonban elég sok klisés elem bukkan fel. A hibái ellenére sem lehet olyan sokáig haragudni rá, de ez a fajta sztori nekem néha már túl cukros.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Anna és Bridge beceneveit.
  - A filmeket, amiket Anna megnéz.
  - Anna és Étienne e-mailezéseit.

Könyvkritika: Jesse Andrews - Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni

A tegnapi filmes bejegyzés után most érkezzen egy könyves kritika. A ma sorra kerülő könyvnek létezik egy filmváltozata is, amit még áprilisban láttam, de mivel nem moziban, ezért itt külön nem írtam róla, de a snitt.hu oldalon elolvashatjátok az értékelésemet róla. Röviden összefoglalva annyit tudok mondani, hogy nagyon tetszett, sírva nevettem rajta, rengeteg jó poén, vicces pillanat és ötletes filmes utalás volt benne, és a mozgóképes verzió is nagy szerepet játszott abban, hogy úgy döntöttem, alkalomadtán a nyomtatott verziót is elolvasom majd. Térjünk is rá a könyvre!
A történetről röviden: Greg Gaines végzős középiskolás, aki nem igazán kedveli a sulit. Egyetlen barátja van, Earl, akivel néha kultikus filmeket forgatnak újra - természetesen amatőr keretek között. Egy nap Greget arra kéri az édesanyja, hogy élessze fel barátságát Rachellel, akivel egykor együtt jártak zsidó suliba, és akiről nemrégiben derült ki, hogy leukémiás. A történet során Greg bevezet minket a mindennapjaiba, mesél a Rachellel eltöltött napokról, az Earllel közösen készített, szerinte borzasztó filmjeikről, s közben a cselekmény lassan robog a címben előre elspoilerezett végkifejlet felé...
Az elején nagyon hamar bevonzott magával Greg egyedi narrációja. Tetszett, hogy állandóan reflektált önmagára, mint a könyv írójára, hogy folyamatosan kritizálta a leírtakat és sosem volt elégedett a már elkészült fejezetekkel. Néhol forgatókönyvszerűen jelentek meg a dialógusok, ez is jó ötlet volt, feldobta a szöveg kinézetét. A filmek iránti elkötelezett rajongása miatt is a szívembe zártam, illetve azért is, mert annyira negatívan nyilatkozott mindig önmagáról, holott csupa érdekes dolgot csinált és mindig poénkodott (oké, lehet, hogy némelyik vicc kissé gyenge vagy fura volt, de én általában nevettem rajtuk). Állandó alkotótársában, Earlben a lazaságát, a világhoz való hozzáállását és a kajákhoz fűződő viszonyát bírtam, Rachelben pedig az tetszett, hogy mennyire természetesen reagált Greg furcsa megszólalásaira, és hogy mennyire rajongott a fiúk filmjeiért. Egyedül annak nem örültem vele kapcsolatban, hogy a könyv vége felé eléggé megváltozott a hangulata - én szerettem volna, ha nem adja fel ilyen könnyen. A többi karakter számomra nem volt olyan hangsúlyos, a filmben inkább meg lehetett őket jegyezni, de szerintem ez nem is baj, hiszen maga a sztori igazából hármójuk kapcsolatáról szólt.
Az ilyen típusú történetekben a sztori mellett mindig az érdekel a leginkább, hogy az egyes főhősök hogyan látják magukat, a környezetüket és hogyan próbálnak átlendülni kamaszkori nehézségeiken. Greg elég egyedien közelítette meg ezt a problémát, ennek ellenére tanultam azért tőle egy-két fontos dolgot, főleg azt, hogy a barátság néha észrevétlenül férkőzik be az ember életébe, és olyan hatással lesz rá, amilyenre korábban nem is gondolt volna.


Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Greg poénjait; gondolok itt a párnákkal való viszonyára, a jegesmedvékre és a fúróra.
  - A kultikus filmek újraforgatott verzióit (a filmváltozatnak egyébként ezek a legjobb részei).
  - Earl kommentárjai a kajákról, amiket megkóstol.

Filmkritika: Inferno

Ma ismét egy filmes kritikával jelentkezem, ami Dan Brown hasonló című regényéből készült. A könyv a Robert Langdon professzor kalandjait végigkövető sorozat negyedik része, a filmes feldolgozások sorában azonban ez csak a harmadik, mivel a készítők úgy gondolták, a hármas számú könyv, Az elveszett jelkép története nem eléggé "kalandos" ahhoz, hogy megjelenhessen a szélesvásznon. Így jött képbe a 2014-ben megjelent Inferno című kötet, amelynek középpontjában Dante Isteni színjátékának első fejezete, a Pokol kapott kiemelt szerepet. A nyomtatott verziót még 2014-ben olvastam, és nagyon tetszett, még azt is elérte, hogy újra elkezdjek érdeklődni Dante műve iránt, holott a középiskola folyamán nem rajongtam érte túlságosan. Akkoriban még nem létezett a blog, így kritikát sajnos nem tudok belinkelni, de írtam róla egy rövid értékelést a moly.hu oldalon, amit itt megtalálhattok. Térjünk vissza a bejegyzés eredeti tárgyához, az Inferno filmváltozatához! Amikor értesültem róla, hogy adaptálni fogják a könyvet, izgatottan vártam a bemutató dátumát, mert nekem az eddigi Robert Langdon-filmek is  nagyon tetszettek. Lássuk, a professzor legújabb nyomozása mennyire tudott lenyűgözni!
A történetről röviden: Robert Langdon kórházban ébred, az elmúlt két nap teljesen kiesett az emlékezetéből, de felocsúdni sincs ideje, egy bérgyilkosnő ugyanis az életére tör. Az egyik doktornő, Sienna Brooks segítségével megszökik a kórházból, majd elkezdi szép lassan összeszedegetni memóriája hiányzó darabkáit, és megpróbál megakadályozni egy világméretű járványt, amihez a kulcs Dante Pokol című művében lehet elrejtve...
Kissé keszekusza leírást adtam a film szinopszisáról, de igyekeztem úgy fogalmazni, hogy sok spoilert ne lőjek le a sztoriból, ugyanis szerintem pont az a legnagyobb erőssége a filmnek, hogy állandóan jön valami újabb rejtvény, ami megoldásra vár, és ami új irányt ad az addig elért nyomozásnak. Újdonság a korábbi filmekhez képest, hogy Langdon itt emlékezetkieséssel küzd, amihez néha hallucinációk is társulnak, amiket nagyon érzékletesen adott át a rendező. Az első húsz percben én is sokszor azt éreztem, hogy fogalmam sincs, hol vagyok éppen, fura látomások üldöznek, és állandóan fáj a fejem. Kellemetlen érzés volt, de nekem tetszett, hogy a rendező ezáltal próbálta átadni nekünk, hogy mit is érezhet a főszereplő. A rejtvényfejtős részek is nagyon érdekesek és izgalmasak voltak, és persze művészettörténeti érdekességekkel is szolgáltak a nézők számára. Viszont a sok nyomozgatás és futkosás során én egy kicsit besokalltam. Nem mondanám azt, hogy egy idő után érdektelenné vált számomra a történet vagy hogy nem tudtam követni a cselekményt, de a film vége felé egyre többször éreztem, hogy fáradok, és most már találják meg a vírust és csináljanak vele valamit, mert nekem lassan elkélne egy Algoflex... Ezen az egy dolgon kívül azonban nem nagyon tudnék más hibát megemlíteni. Egy korrekt, szórakoztató, izgalmakat sem nélkülöző filmmel van dolgunk, ami könyvadaptációként is megállja a helyét (volt pár változtatás, de ezek egyike sem volt zavaró). Akinek az eddigi Langdon-filmek tetszettek, annak ez a rész sem volt csalódást okozni, illetve aki csak egy kellemes kikapcsolódást kínáló filmre vágyik, annak is tudom ajánlani, viszont nem árt előtte egy kis pihentető alvás, mert az a sok futás bizony a nézőtéren ülőket is eléggé kifárasztja.


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az első húsz percet. Hatásos.
  - A rejtvényeket.
  - A Mr. Simset játszó Irrfan Khant.


Inferno (Inferno)
színes, magyarul beszélő, 121 perc
Rendező: Ron Howard
Szereplők: Tom Hanks, Felicity Jones, Ben Foster, Irrfan Khan, Omar Sy, Ana Ularu, Sidse Babett Knudsen

Könyvkritika: Rebecca Donovan - Visszafojtott lélegzet

A nagyon jól sikerült és engem nagyon lenyűgöző első rész után a második kötetbe is belekezdtem a Csak lélegezz!-trilógiából. Viszonylag nagy kihagyás után álltam neki az olvasásnak, és szokás szerint alaposan megróttam magamat, amiért ilyen sokáig vártam, mivel ez a rész is nagyon tetszett. Lássuk kicsit részletesebben, mit is gondolok a könyvről!
A történetről röviden: Emma az első könyv idegtépő cliffhangere után végre kiszabadult Carol karmaiból, és legjobb barátnője családjánál lakik. Hirtelen felindulásból úgy dönt, hogy felveszi a kapcsolatot anyjával, és a viszonyuk rendbetétele érdekében hozzáköltözik.  Hamarosan azonban rá kell jönnie, hogy nem biztos, hogy a legjobb döntést hozta meg, amikor felszínre bukkannak múltjának elfeledett emlékei...
Aminek a legjobban örültem, az az volt, hogy Carol kikerült a képből, az első kötetben rettenetesen gyűlöltem azt a nőt. Jó volt látni, hogy Emma végre biztonságban van, továbbra is boldog Evannel, és szép lassan próbálja helyrehozni az életét. Aztán mint derült égből a villámcsapás jött számomra ez az egész ötlet, hogy akkor ő most elköltözik az anyjához, mert szeretné jobban megismerni. Már az elejétől fogva nem tetszett ez a dolog, végig éreztem, hogy sok jó nem fog kisülni ebből az összebútorozásból. Közban megérkezett Jonathan is, Emma anyjának aktuális barátja, akivel kapcsolatban sokáig nem tudtam eldönteni, mit higgyek róla. Az Emmával folytatott beszélgetéseivel semmi bajom nem volt, sőt jó volt látni, hogy a lány végre megnyílik valakinek (igaz, én a helyében előbb fordultam volna Sarához vagy Evanhöz), de mégis állandóan valami kellemetlen érzés kavargott bennem, valahányszor Emma szóba állt vele. A könyv második felében már egyáltalán nem voltam boldog a feltűnéseitől, a könyv végi húzásától pedig egyenesen kiakadtam, és legszívesebben belevertem volna a fejét a ház falába, és pluszba még jól fenékbe is rúgtam volna. Szerintem nagyon nagy része volt abban, hogy Emma végül milyen döntést hozott, úgyhogy ezért még inkább dühös vagyok erre az emberre. Ami azt illeti, Emmával sem voltam annyira kibékülve, mint az előző könyvben: számtalan alkalommal csóváltam a fejemet amiatt, hogy folyamatosan titkolózott és hazudozott a barátainak, és amikor végre rájött, hogy ez nem éppen jó ötlet, akkor sem mondott el túl sok mindent nekik. Ebben a kötetben Carol helyét számomra Rachel vette át: igaz ugyan, hogy fizikailag nem bántalmazta úgy Emmát, de helyette alaposan beletaposott a lelkivilágába minden adandó alkalommal. Emellett állandóan hisztizett, és egyszerűen kiállhatatlan volt; én Emma helyében már az első hét után eljöttem volna tőle. De ne csak a negatív karakterekről beszélgessünk, kerüljenek említésre azok a szereplők is, akik minden megjelenésükkör elérték, hogy vidámabb legyek, és jobban érezzem magam. Sarát továbbra is elfogadnám lelkitársamnak és örök stylistomnak: nagyon meghatott, ahogy állandóan Emma mellett állt, és segíteni próbált neki annak ellenére is, hogy a lány alig mondott neki valamit. Evanbe pedig ha lehet, még jobban beleszerettem; ha létezik ilyen férfi a valóságban, örülnék, ha egyszercsak kereszteznénk egymás útjait, mert nála ideálisabb férfit álmodni sem lehetne.
Összességében azt tudom elmondani erről a részről, hogy nem érintett meg annyira, mint az előző kötet, de alkalmanként tudott rám nagyon mélyen hatni. Sokalltam a Rachel-Jonathan vonalat, én inkább többet olvastam volna Emmáról és Evanről. A befejezés azonban eléggé felcsigázott, úgyhogy kíváncsian várom, mit hoz majd a következő kötet.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Mi történt szegény hóemberrel?
  - Sara és Emma (újabb) békülését.
  - Emma múltjának titkait és emlékeit.
  - A 43. fejezetet. ;)

Filmkritika: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

A mai bejegyzésnek egy könyvadaptáció lesz a témája. A könyvverziót nem olvastam, de a film megtekintése után erősen elgondolkodtam rajta, hogy majd megpróbálkozom vele egyszer, mert érdekesnek tűnik a történet. Így természetesen ez a kritika nélkülözni fogja a könyv-film összehasonlítgatást, inkább arról szeretnék írni, hogy maga a film miként hatott rám.
A történetről röviden: Jacob egy átlagos tizenéves srác, aki Floridában él a szüleivel. Imádott nagyapja egyik nap hirtelen meghal, a fiú pedig egészen Walesig utazik, hogy többet tudhasson meg a nagyszülő rejtélyes múltjáról. Wales ködös tájain pedig belebotlik Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeknek fenntartott intézményébe, s rájön, ő maga sem egy átlagos fiatal...
Tim Burton-filmről beszélünk, szóval muszáj a látványvilággal kezdenem. Egyszerűen mesteri volt, ahogy a napfényes Floridát szembeállította a ködben úszó Walessel: a történet elején feltűnő éles fények, műnek ható berendezések  jól látható ellentétben álltak az ódon kastéllyal és a furcsa ruhába öltözött gyerekekkel. Ezzel a húzásával a rendező engem elég hamar megnyert magának, teljesen lenyűgözve ültem a moziszékemben. A látvány mellett a történet is lekötött, egyszerre volt érdekes, rejtélyes és izgalmas. Akadtak ugyan jelenetek, amiket nem értettem meg teljesen, főleg az idővel és a hurkokkal kapcsolatos részek okoztak nehézséget, de ha ezeket leszámítjuk, akkor egy kellemes filmélménnyel lettem gazdagabb. A színészekre sem lehetett panasz: a főszerepet játszó Asa Butterfield tökéletes választás volt, pont a lényegét ragadta meg Jacob karakterének, a gyerekeket játszó fiatal színészeket szintén dicséret illeti, és persze ott volt Eva Green. Őt a Penny Dreadful című sorozatnak köszönhetően ismertem meg, illetve láttam már egy-két filmben, de leginkább a sorozatból tudtam meg, micsoda színésznő. A Vándorsólyom kisasszony... címszerepében pedig tündökölt és elvarázsolt. Minden apró gesztusával, pillantásával tökéletesen jellemezte az általa eljátszott karaktert: a nőt, aki bármit megtesz azért, hogy biztonságban tudhassa a gyerekeket. A neve is beszédes, mivel alkalmanként képes volt átváltozni madárrá, és az is nagyon tetszett, ahogy a madárra jellemző viselkedésjegyeket beleépítette a kisasszony nonverbális megnyilvánulásaiba.
Összefoglalva tehát csapongó gondolataimat, azt kell mondjam, hogy egy szórakoztató filmet láttam. Voltak hibái, amennyire tudom, a könyv cselekményét sem követte minden esetben, de sikerült összeválogatnia egy jó színészgárdát egy kitűnő vezető színésznő mellé. A látvány gyönyörű, a történet egyszerre aranyos és félelmetes, egyszóval semmi akadályát nem látom annak, hogy ne tudnám bárkinek meleg szívvel ajánlani a filmet. Ha egy kicsit is vonz a különös és a természetfeletti, akkor irány a mozi!


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A floridai és walesi helyszínek színeit.
  - Jacob először jár a hurokban.
  - A különleges gyerekeket.
  - A vidámparkos összecsapást.
  - A rendező cameóját.


Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (Miss Peregrine's Home for Peculiar Children)
színes, magyarul beszélő, 127 perc
Rendező: Tim Burton
Szereplők: Asa Butterfield, Ella Purnell, Eva Green, Samuel L. Jackson, Judi Dench, Chris O'Dowd, Rupert Everett, Allison Janney, Terence Stamp

Könyvkritika: Laurie Halse Anderson - Hadd mondjam el...

A mai bejegyzés tárgyául szintén egy olyan könyv szolgál, amit barátnőm adott kölcsön a nyári szünetre, végül azonban kicsit csúszva, szeptember első hetében került sor az elolvasására. Lássuk, milyen gondolatok fogalmazódtak meg bennem a történetet illetően!
A történetről röviden: Melinda 14 éves, magába zárkózó lány, aki éppen most kezdi a gimnáziumot. Nincsenek barátai, igaz, nem is nagyon igyekszik kapcsolatokat építeni. Ahogy halad előre a sztori, apró elszólásokból értesülünk, hogy a lánnyal történt valami a nyári szünetben...
Alapvetően egy könnyen olvasható, helyenként kifejezetten vicces és ironikus, ugyanakkor egy szempontból megdöbbentő történettel állunk szemben. Nem mondom el, hogy mi okozza Melinda zárkózottságát, de aki már olvasott hasonló témájú ifjúsági irodalmat, annak nem fog különösebb meglepetést okozni. A magam részéről végig pár lépés távolságból figyeltem Melindát, és hiába éreztem együtt vele (ugyanis a gimi elején én se nagyon barátkoztam senkivel, és a lányhoz hasonlóan én is eléggé magamba forduló alkat voltam/vagyok), mégsem tudtam teljesen szimpatizálni vele, mert zavart, hogy még minket, olvasókat se igazán engedett közel magához; valamint én a helyében sokkal korábban próbáltam volna valakivel beszélni a történtekről. Ami viszont rettentően szórakoztatott, azok a lány epés hozzászólásai voltak: tetszett, ahogy a környezetét (és saját magát) is állandóan kritizálta, és mindenkire sajátságos gúnyneveket aggatott (bevallom, ilyet én is csináltam anno). Ezen kívül a művészetórai feladat, illetve a fa motívum végigvonulása a cselekményen is jó ötlet volt, és szépen lett kivitelezve.
A könyv sem volt túl hosszú és összetett, ehhez igazodva ez az értékelés is rövidkére sikeredett, de többet nem is lehet igazán elmondani a könyvről. Nem volt rám lehengerlő hatással, de egyszer érdemes volt elolvasni, főleg a kamaszokkal kapcsolatos érzéseket és problémákat tárgyalta különös érzékenységgel az írónő.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A művészetórákat.
  - Melinda elmeséli, mi is történt vele.
  - A fa motívumot.

Filmkritika: A barátságos óriás

A második filmes kritikát egy olyan filmről fogom írni, aminek még tavaly láttam meg az első teaserét, és abban a pillanatban beleszerettem. Egyszerű mesefilmről van szó, amiben egy kislány kalandokba keveredik egy óriással: nem hangzik túl meggyőzőnek, de én az ilyen alkotások iránt is érdeklődöm. Májusban mérgelődtem egy sort, amikor kiderült, hogy a film magyar bemutatója augusztus 25.-én lesz, holott Amerikában már július 1.-jén bemutatják. Nem örültem neki, hogy ennyit kell várnom, de nem tehettem mást, türelmesen vártam. Végül most kedden sikerült sort kerítenem a mozizásra (múlt hétvégén ugyanis a Haverok fegyverbennel voltam elfoglalva), most pedig az is megtudhatjátok, mit gondolok a filmről!
A történetről röviden: A tízéves Sophie árvaházban él, esténként alvás helyett állandóan a szobákat járja, és olvas. Egyik este így látja meg a titokzatos óriást, aki magával viszi Óriásországba, hogy a kislány ne fecseghessen róla. Sophie eleinte haza akar menni, de aztán összebarátkozik elrablójával, és hamarosan kitalál egy tervet, hogy hogyan győzhetik le a HABÓ-t zaklató gonosz óriásokat…
Beszéljünk először a film erősségeiről! A látványvilága gyönyörű lett, én csak a számat tátottam a csodálkozástól. Az óriások figurái, Óriásország minden apró részlete szépen kidolgozott és részletes volt, különösen tetszett, ahogy az óriások közti méretbeli különbségeket ábrázolták. HABÓ karaktere is nagyon élethűre sikerült, Mark Rylance alakítása szinte átütött az animáción. Annak is nagyon örültem, hogy nem estek túlzásba az animációt illetően, tudták, hol a határ, és ennek köszönhetően nem vált túl giccsessé az egész film. De ne feledkezzünk meg a valós szereplők közül a Sophie-t játszó Ruby Barnhillről! Egyszerre volt cuki, okos és hihetetlenül cserfes. A történettel kapcsolatban viszont nem voltam ennyire elégedett. Tisztában vagyok vele, hogy egy mesében nem kell feltétlenül minden egyes jelenetben a racionalitást keresni, de itt párszor azért vakartam a fejemet értetlenségemben. A film második felében, amikor Sophie kitalált egy tervet a gonosz óriások ellen, számomra ott megtört a varázs, és onnantól már nem tudtam annyira szeretni a filmet, mint előtte, sőt a befejezéssel sem voltam megelégedve.
A vegyes érzéseim ellenére mégis azt mondom, hogy alapvetően egy szerethető filmről beszélhetünk. Egyértelműen a látványvilága a legnagyobb erőssége (de ez egy Spielberg-film esetében nem nagy meglepetés), de vannak benne nagyon vicces jelenetek is, és a két főszereplő is könnyen megkedvelhető. Egyszer mindenképp érdemes megnézni, mert két órára garantáltan magával ragad, és azt kívánod, bár te is csatlakozhatnál HABÓ-hoz, hogy egész nap álmokat gyűjtsetek.


Értékelés: 70%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Hogyan bújik el HABÓ a londoni éjszakában.
  - A Ropi-Pukos poént.
  - Az álomkészítést. Az egyik legszebb jelenet.


A barátságos óriás (The BFG)
színes, magyarul beszélő, 117 perc
Rendező: Steven Spielberg
Szereplők: Mark Rylance, Ruby Barnhill, Rebecca Hall, Rafe Spall

Könyvkritika: Rebecca Donovan - Elakadó lélegzet

A filmes kritika után jöjjön egy könyves értékelés! Ezt a könyvet még a nyár elején kaptam kölcsöntől egy barátnőmtől, és sikerült addig húznom az időt, hogy csak a nyár végére került sorra. Nézzük, mennyire akadt el a lélegzetem Rebecca Donovan írásától! Spoilerek előfordulhatnak!
A történetről röviden: Emma Thomas csendes, magába forduló lány. Egyetlen barátnője van, Sara, de rajta kívül senkivel nem beszélget a suliban, nem él különösebb társasági életet. A lánynak van ugyanis egy titka: otthon nem bánnak vele épp kesztyűs kézzel. A suliba hamarosan érkezik egy új fiú, Evan Mathews, aki fenekestül felforgatja Emma pontosan megtervezett mindennapjait, és egy új érzést, a szerelmet is fellobbantja a lányban…
Nagyon széles érzelmi skálát jártam be, miközben ezt a kötetet olvastam. Az elején sokszor felváltva féltettem Emmát az újabb bántalmazásoktól, és dühösen szitkozódtam Carol miatt. Amikor Emma tilosban járt, és jól érezte magát, én helyette is rettegtem, hogy mi lesz vele, ha véletlenül lebukik. Ugyanakkor imádtam figyelni Emma és Evan kapcsolatának alakulását, legtöbbször a könyvvel a kezemben sipítoztam, hogy: „Könyörgöm, jöjjetek már össze, olyan cukik vagytok!” Sarát is a szívembe zártam, mert igazi barátként viselkedett, folyamatosan ott volt, ha Emmának szükség volt rá akár egy beszélgetésről, akár egy öltöztetésről volt szó :) Evanbe pedig az első (na jó, talán második) pillanatban belezúgtam, úgyhogy fiktív szerelmeim sora egy újabb taggal bővült. Annyira tetszett minden megmozdulása: állandóan nevetett, érdekes programokat talált ki, és még meglepetés-vacsorát is csinált… Ilyen férfi kéne az én életembe is… Ami pedig Carolt illeti, hát mondtam rá egy-két olyan szót, amiket ő is használt Emmára, és végig azon tűnődtem, hogy ha talán valaki hátba csapná egy hólapáttal, akkor talán lenyugodna, és nem lenne olyan stresszes. Utálatos, paranoiás hisztérika. A cselekményvezetés az elejétől a végéig tökéletesen felépített volt, egyetlenegyszer akadtam csak ki, mégpedig amikor Emma Drew-val próbált vigasztalódni Evan elutazása miatt. Na, akkor a határán voltam, hogy szétcincálom a könyvet idegességemben (de ugye könyvet nem bántunk, és különben sem az én példányom, úgy meg pláne nem erőszakoskodok vele), sőt már olyanon is gondolkodtam, hogy belemászom a könyvbe, és elrángatom Emmát Drew mellől. Szerencsére végül helyreállt a rend, de aztán jött az utolsó két fejezet, amiktől megint sokkot kaptam, ugyanis eléggé a homályban hagyták a történet további alakulását, de amit leírtak, az alapján nem volt túl rózsás a helyzet. Szóval, az lesz a legjobb, ha minél hamarabb kikönyörgöm barátnőmtől a következő kötetet :)
Összefoglalva tehát a gondolataimat, ez egy megdöbbentő és helyenként kifejezetten dühítő könyv, de ugyanakkor csodálatos is, hiszen a szerelem gyógyító és minden nehézséget legyűrő erejéről szól. Mindenkinek meleg szívvel ajánlom!


Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Emma és Evan összes közös jelenetét.
  - Sara és Emma békülését.
  - Emma Evannek készített ajándékát.

Filmkritika: Haverok fegyverben

Egy ideje nem jelentkeztem, de most pótolom a lemaradást, sőt egyszerre több bejegyzéssel is megörvendeztetem olvasóimat. Elsőként egy filmes kritika érkezik, ami már nagyon hiányzott, mivel május óta, amikor ugye az X-Men: Apokalipszist tekintettem meg, nem voltam moziban. Ahogy annak a bejegyzésnek a végén is megemlítettem, ez a nyár nem sok olyan filmet hozott, ami engem érdekelt volna, csak most, augusztusban érkezett két olyan mozgókép is, amit vártam. Az első filmre elsősorban azért voltam kíváncsi, mert a kedvenc színészem játszott benne, plusz az előzetese alapján egy jó kis vígjátéknak nézett ki. Vágjunk is bele!
A történetről röviden: Két egykori iskolatárs, David Packouz és Efraim Diveroli a könnyű pénzszerzés érdekében fegyverkereskedéssel kezdenek el foglalkozni, méghozzá az amerikai hadseregnek szállítanak. A szekér lassan, de biztosan beindul, ám amikor egy nagyobb volumenű megrendelést kell teljesíteniük, akkor jönnek csak a komplikációk…
A film megtörtént eseményeket dolgoz fel, a főszereplők valóban létező személyek, akik a 2000-es évek második felében fegyverkereskedéssel kerestek egy rakás pénzt, de aztán végül csúnyán belebuktak. A film elején kicsit elbizonytalanodtam, mert alig volt egy-két értékelhető poén, leginkább csak azon lehetett nevetni, hogy a szereplők káromkodtak, sőt néha azt éreztem, inkább egy drámára ültem be, mivel a háború visszásságairól is bőven esett szó. Aztán jött a bagdadi meló, ami végre meghozta magával a vicceket is. Azonban ez a kettős érzés végig megmaradt: nem tudtam eldönteni, hogy a rendező komolyabb vagy könnyedebb hangvételt szeretett volna megpendíteni, mert ha a kettőnek a keverése volt a célja, nos, az nem sikerült túl jól. Ennek ellenére abszolút élvezhető volt a film, de ez leginkább a két főszereplőnek köszönhető. Működött köztük a kémia, és ennek eredményeképpen születtek kifejezetten jó jelenetek (mint például a fentebb említett bagdadi rész). Ugyanakkor számomra mindketten eltértek attól, amit eddig megszoktam tőlük: Miles Teller most először volt a komolyabb, józanabbul gondolkodó fél, nem pedig az állandóan bulizó partiállat vagy a komolytalan, felnőni képtelen fiatal srác, Jonah Hillnek pedig jól állt ugyan ez az unszimpatikus szerep, de szerintem tudta volna ő ezt sokkal viccesebben is. A történetre nem térnék ki különösebben, semmi olyan különleges nem volt a történetvezetésben, amit érdemes lenne megemlíteni. Nem olvastam utána, hogy pontosan mi történt a két fiatallal a lebukásuk után, úgyhogy nem tudom, ebben is követte-e a valóságot a sztori vagy sem, de ha esetleg a rendező megváltoztatta kicsit a valóságot, az nem befolyásolta túlságosan a filmet.
És akkor most jöjjön egy kis fangirlködés, szóval az, aki nem kíváncsi a nyávogásomra vagy esetleg nem kedveli Miles Tellert, az ugorjon egy bekezdést! Ugyanakkor arra is felhívom a figyelmet, hogy a karakterével kapcsolatban spoilerezek egy kicsit; nem nagy dolog, de emlékeim szerint a trailerekben nem utalnak rá, és hátha valaki szeretne meglepődni rajta a moziban (ahogy én is meglepődtem, olyannyira, hogy majdnem leestem a székről). Szóval innentől SPOILER!!! Hát annyi történt, hogy a filmben Miles Teller apuka lett! Én meg azt se tudtam, hogyan fogjam vissza magam, és ne álljak neki hangosan nyüszíteni, amikor az egyik jelenetben felvette a kiságyból a babát… aztán a következő jelenetben, miközben a laptopon keresgélte a legújabb fegyverszerződéseket, egyik kezével a kurzort irányítva, a másikkal pedig a babát fogta oda a vállához… Atyaúristen, miután kijöttem a moziból, onnantól lefekvésig nem is voltam magamnál, folyamatosan ez a jelenet lebegett a szemem előtt. Nem hiába igaz a mondás, hogy a jó pasik akkor néznek ki a legjobban, ha kisbaba van a karjukban :) Készülőben van még pár filmje, és reménykedem benne, hogy legalább egyben hasonló szituációba kerül majd, mert én szeretném még őt látni nagyon sok ilyen jelenetben!!! Meg persze ha a való életben is megtörténne vele ez az örömteli esemény, azt se bánnám, sőt ha alkalomadtán fotók is készülnének, azoktól valószínűleg egy évig visítoznék.
SPOILER (ÉS NYÁVOGÁS) VÉGE. Összefoglalva tehát a filmmel kapcsolatos gondolataimat, azt tudom mondani, hogy nem lett nagy csalódás, mivel alapvetően vicces volt, és végig le tudta kötni a figyelmemet. Egyedül tényleg csak a hangvételek keverése nem tetszett, meg szerintem elbírt volna több poént is a cselekmény, de ezektől függetlenül egy meleg nyári délutánon egy hűvös moziteremben ülve nekem pont megfelelt.


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A bagdadi kalandot. A film egyik legjobb része.
  - Jonah Hill nevetését.
  - Las Vegasban a rendező a Másnaposok vonatkozó jelenetét - kicsit másképp.


Haverok fegyverben (War Dogs)
Színes, magyarul beszélő, 114 perc
Rendező: Todd Phillips
Szereplők: Miles Teller, Jonah Hill, Ana de Armas, Bradley Cooper

Könyvkritika: Kosztolányi Dezső - Aranysárkány

Ismét visszatértem a saját könyveimhez, úgyhogy a mai bejegyzést egy ilyen könyvről írom. Még gimis koromban vettem részt egy kollégiumi irodalmi versenyen, ami a Nyugat című folyóiratról, illetve a hozzá kapcsolódó magyar írókról szólt. A döntőnél azonban érdekes dolog történt: csak a mi kollégiumunk delegációja érkezett meg a verseny helyszínére, a többiek nem jöttek el, így a verseny szervezői felajánlották nekünk, hogy mivel mi megjelentünk, ezért a díjaknak megvett könyvekből szabadon választhatunk magunknak egy példányt. Nekem ennek a könyvnek nagyon megtetszett a címe, ezért őt választottam. El is olvastam, és emlékeim szerint anno tetszett, a mostani újraolvasás azonban más eredményeket hozott.
A történetről röviden: Liszner Vili tehetséges futó, de a tanulás nehezen megy neki. Nyolcadik osztályosként épp az érettségi előtt áll. Novák Antal Vili osztályfőnöke, egyben a fizika- és mennyiségtan-tanára, aki egyedül neveli lányát, Hildát. Novákot nem kedvelik különösebben diákjai, rendszerint csúf tréfákat űznek vele, a tanerő viszont rendületlenül hisz abban, hogy képes megnevelni és fegyelmezni nebulóit. Novák élete egyik napról a másikra szomorú fordulatot vesz: lánya elszökik tőle, ráadásul egyik tanítványával, majd pedig Vili fordul szembe vele, miután a tanár megbuktatja az érettségi vizsgán. Végül, amikor a helyi szennylap kiteregeti magánéleti gondjait, a férfi kétségbeesett lépésre szánja el magát…
Több mint egy hétig tartott ennek a könyvnek az elolvasása, mert voltak olyan napok, amikor egyszerűen nem bírtam rávenni magam, hogy belelapozzak. Sem a történet, sem a karakterek nem kötöttek le, Novák Antallal a tragikus sorsa ellenére sem tudtam együtt érezni, talán csak a könyv végére sajnáltam meg kicsit. Pepike volt az egyetlen szereplő, akinek az élete, a viselkedése megérintett valamennyire. A cselekmény alakulása iránt teljesen közömbös voltam, még a feszültebb vagy érzelmesebb jelenetek sem váltottak ki belőlem érzelmeket. Nem igazán tudom megmagyarázni, miért volt ez, hiszen olvastam már korábban Kosztolányitól, és egyébként sem tartom magam a magyar szépirodalom ellenségének (elvégre gimiben magyar fakultációra jártam, és az egyetemen, a magyar szakon is rendszeresen találkoztam magyar irodalmi művekkel), de ezzel a könyvvel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Már az első olvasás alkalmával észre kellett volna vennem, hogy ez a könyv nem az én ízlésemnek való.
Összességében tehát túl sok pozitívumot nem tudok elmondani erről a könyvről, mivel nekem nem tetszett, de ez természetesen nem von le semmit a mű értékéből és fontosságából.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A diákok érettségi előtti izgalmát. Nosztalgiával töltöttek el ezek a jelenetek :)
  - A könyv végi szellemidézést. Szép lezárás.

Könyvkritika: Kendare Blake - Vérbe öltözött Anna

A mai bejegyzésben szintén egy olyan könyv kerül a górcsőm alá, ami nem a saját polcomról való. Fantasy témájú, ami pont jól jött, mivel – kis utánaszámolás után – rájöttem, hogy már több mint fél éve nem olvastam ebben a műfajban. Mint utólag kiderült, jobb lett volna, ha nem ezzel a könyvvel térek vissza a műfajhoz… Spoilerek előfordulhatnak!
A történetről röviden: Cas Lowood az átlagos tinédzserek mindennapjait éli, de mellette van egy titka: apja örökébe lépve kísértetvadászként tevékenykedik. Legújabb munkája során a titokzatos és nagyon erős Anna Korlova szellemét kell levadásznia, akit a közvélemény „vérbe öltözött Anna”-ként ismer. Cas hamar rájön, hogy ez a szellem más, mint amikkel eddig találkozott: erős, legyőzhetetlen, de ugyanakkor ártatlan és megmentésre váró fiatal lány…
Az elején nagyon megtetszett a történet: Cas E/1. személyű narrációja viccessé és lazává tette a narrációt, az első fejezet felütése izgalmas volt, és alapvetően a szellemekkel kapcsolatos dolgok is kíváncsivá tettek. Főleg az Anna körüli titokzatosság. Aztán ahogy haladt előre a cselekmény, egyre többször elbizonytalanodtam. Kicsit töredezetté vált a sztori, a szereplőkről alig tudtam valamit, és ami még rosszabb, olyan szinten nem voltak róluk leírások, hogy még elképzelni sem tudtam őket. És akkor még nem is beszéltem a szerelmi szálakról… A két főszereplő közt kialakuló szerelem nekem teljesen abszurd volt; én általában elég könnyen elhiszem, sőt szeretek is olyan kapcsolatokról olvasni, amikben az egyik fél valami természetfeletti lény, a másik pedig ember, de itt egyszerűen nem hittem el. Mégis hogyan lehet beleszeretni egy szellembe? Vagy, ami még fontosabb, hogy tudod megérinteni, sőt továbbmegyek, megcsókolni??? Sajnálom, ha valakinek a lelkébe taposok ezzel, mert esetleg neki tetszik ez a szerelmi szál, de engem rettentően zavart. A másik párnál szintén ugyanezt éreztem, sőt szerintem ők egyáltalán nem is illettek össze. Itt még persze nem ért véget bosszankodásaim sora: amikor a nagy fordulat során kiderült, hogy a gonosz szellem, aki megölte Cas apját egykoron, végig a padláson volt, akkor eltűnődtem azon, hogy abbahagyom az olvasást. Az elején elmondták, hogy a macska pont azért van velük, hogy jelezzen a kísértetek miatt. Az állat kötelességtudóan ugrált is a padlásfeljárónál, de Cas anyukája elintézte egy intéssel, miszerint biztos csak patkányok. Öööö, tessék??? Azért tartod a macskát, hogy nyávogjon, ha szellemet érzékel, erre szerencsétlen macska jelez is, de te nem foglalkozol vele túlságosan. Hát ezek után akkor ne legyél meglepődve, ha rád veti magát egy obije nevezetű gonosz lény. Pont az ehhez hasonló apróbb bakik és furcsaságok miatt a könyv végi nagy összecsapást már elég érdektelenül figyeltem, és az apró függővég ellenére sem érzem azt, hogy különösebben kíváncsi lennék a következő kötetre.
Összefoglalva tehát: a kiindulópont érdekesnek tűnt, eleinte azt hittem, tetszeni fog, de aztán valami megbicsaklott a történetvezetésben. A karaktereket sem tudtam igazán megkedvelni, és a sztori végére egyre zavarosabbnak éreztem a történéseket. Mivel nekem nem nyerte el a tetszésemet, ezért értelemszerűen nem is tudom azt mondani, hogy bárkinek szívesen ajánlanám. Ebben a műfajban vannak ennél sokkal jobban megírt, kidolgozottabb karakterekkel és izgalmasabb cselekményvezetéssel operáló könyvek is.


Értékelés: 2,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az első fejezetet indító szellemvadászatot.
  - Cas olykor egészen vicces beszólásait.
  - Anna igazi történetét.

Könyvkritika: Emma Donoghue - A szoba

A mai bejegyzés kicsit el fog térni az eddigiektől, ezúttal ugyanis egy olyan könyvről fogok véleményt írni, ami nem a saját polcomról való, hanem könyvtárból kölcsönöztem. A könyvnek készült filmváltozata is, amit idén januárban sikerült megtekintenem moziban, a filmről írt blogbejegyzést itt találjátok. Röviden annyit elmondhatok, hogy nagyon tetszett a film, és ezért is döntöttem el, hogy alkalomadtán elolvasom a nyomtatott verziót is. Apró spoiler előfordulhat!
A történetről röviden: Anya és Jack a Szobában élik mindennapjaikat. Jack itt született, számára ez az otthon. Anyának azonban börtön, hiszen hét éve raboskodik már ott. Anya tudja jól, nem maradhatnak örökké a Szoba falai között, ezért Jack ötödik születésnapja után egy nagyon fontos mesében elmondja a kisfiúnak, hogy a Tévében látott világ létezik, és a Kint sokkal nagyobb, mint azt el lehetne képzelni, majd pedig egy sorsdöntő lépésre szánja el magát…
A könyv egyik nagy truvája, hogy egy ötévest szerepeltet narrátorként, mindent az ő gyermeki szemszögéből látunk, hallunk. Nekem már az első oldaltól fogva tetszett ez a fajta történetmesélés, Jack cserfes leírásainak köszönhetően sokszor éreztem azt, hogy én is ott vagyok a Szobában vele és Anyával. Hihetetlen volt olvasni, hogy azon a kicsi helyen Anya mennyi kreatív játékot, mozgásformát, meséket talált ki, hogy lekösse, szórakoztassa, de ugyanakkor tanítsa is a kisfiút. Érdekes volt megfigyelni, hogy Anya meséiben felbukkantak valós történelmi és kulturális események, illetve sokszor volt az elrablás és a szökés egy-egy mese központi eleme. Képzeletben sokszor meghajoltam Anya előtt, hogy mekkora türelemmel és kreativitással építette fel Jack életét abban az apró szerszámoskamrában. A filmből már tudtam, hogy meg fognak szökni, de ennek ellenére a szökés minden egyes percét végigizgultam Jackkel. A kinti világ folyamatos megismerése során néha elég türelmetlenül viszonyultam a kisfiúhoz, párszor zavartak az értetlenkedései, de ez valószínűleg amiatt volt, hogy ami számára újdonságként hatott, az nekem magától értetődött. Ettől függetlenül érdekes, vicces és sokszor megható volt végigkövetni, ahogy Jack szép lassan felfedezi magának a Kintet, és beletanul ebbe az „új világba”. A kisfiú utánozhatatlan narrációja mellett a könyv másik erőssége az, hogy gyönyörűen mutatja be a szülő és gyermeke közti szoros köteléket, ami csak és kizárólag a feltétel nélküli szeretetre épül. A szoba fontos és értékes könyv, mindenkinek ajánlanám elolvasásra, és természetesen a filmet is érdemes megnézni, mert hasonlóan jó, mint a könyvváltozat.


Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Jack részletes beszámolóit a Szobában töltött napokról.
  - Anya meséit.
  - A szökést.
  - Az Anyával készült interjút.
  - A könyv végét.

Könyv: Márai Sándor - A gyertyák csonkig égnek

Mai bejegyzésemben egy, a magyar irodalomban fontos műnek számító könyvről fogok véleményt írni. Márai Sándor nevével gimnázium első éveiben találkoztam először, amikor is megismertem tőle a Mennyből az angyal című verset, ami azóta is a kedvenc versem. Ezután a kollégiumi könyvtáros néni ajánlására fordultam az író prózai művei felé. A gyertyák csonkig égnek meghatározó mű lett számomra, ugyanis az első olvasása alkalmával különös párhuzamot fedeztem fel a könyvbeli szereplők és a saját életem között, és ekkor döbbentem rá, hogy az, amit én addig mély barátságnak hittem, a másik fél számára csak egy kedves, udvarias, de nem túlságosan őszinte ismeretségi viszony volt. Természetesen az én esetemben nem történt megcsalás, fegyvert sem fogtunk egymásra, de minél többet olvastam Henrik Konrádhoz fűződő kapcsolatáról és arról, hogy barátja valahol mélyen mindig is gyűlölte őt a kettejük közti társadalmi különbségek miatt, annál inkább éreztem, hogy az én (állítólagos) barátságomban is ehhez hasonló lehet a probléma. A barátság azóta megszakadt, a könyv azonban év végi jutalomkönyvként polcom állandó lakója lett, s az idei nyárra kitűzött „Olvassuk újra a saját könyveinket!” akciómon belül most került sorra. Lássuk hát, miről is szól a könyv!
A történetről röviden: Henrik negyvenegy év után újra találkozik egykori barátjával, Konráddal, s végigbeszélgetnek egy egész éjjelt, mely során megismerjük egykori közös múltjukat, amelyben titkok, árulások és ki nem mondott kérdések kerülnek felszínre…
A történet szép lassan építkezett, az elején a feszültség fokozatos növekedése már-már egy krimi cselekményvezetéséhez hasonlított. Bár a történet egyetlen helyszínen játszódik, s gyakorlatilag egy nagy monológ, mégsem lehet azt mondani rá, hogy unalmas. Igaz, Henrik beszéde nekem néha túl sok volt, meglehetősen zavart, hogy elindított egy gondolatmenetet, azt abbahagyta, elkezdett egy másodikat, harmadikat és csak aztán tért vissza a legelső gondolathoz, s így bizony nem mindig volt könnyű érteni az olvasottakat. A könyv másik gyengepontja számomra az volt, hogy Konrád alig szólalt meg; én kíváncsi lettem volna a benne lezajló gondolatokra, érzelmekre is, arra, hogy ő miként gondol vissza a múltbeli történésekre. A lezárás is hagyott bennem egy apró kérdőjelet: bár értelmezhető úgy, hogy egy idő után bizonyos kérdések már nem számítanak olyan fontosnak, mint amilyennek gondolják őket, de én ettől függetlenül kíváncsi lettem volna a válaszokra.
A fenti hibáktól eltekintve ez egy gyönyörű leírásokkal és fontos mondanivalóval operáló könyv, amely arról mesél, hogy a barátság milyen mély, ugyanakkor meglehetősen törékeny dolog is lehet.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Henrik visszaemlékezéseit fiatalkorára.
  - Kiderülnek a régen elfeledett titkok.
  - A könyv címének szövegbeli feltűnését.

Könyvkritika: Váradi Júlia - Saul útja

A mai bejegyzésben tárgyalt könyv nemrégiben került hozzám, születésnapi ajándékként kaptam egy kedves barátnőmtől. Akik rendszeresen olvassák a blogomat, azok tisztában vannak azzal, hogy mennyire szeretem és dicsérem a Saul fia című filmet, ahol és amikor csak tudom, illetve már arról is sokszor írtam, hogy milyen érdeklődéssel fordulok a holokauszttal foglalkozó művek felé. Éppen ezért örültem nagyon, amikor hallottam, hogy a film sikere kapcsán jó pár hozzá kapcsolható könyvet adnak majd ki. Ezek egyike a Saul útja.
A történetről röviden: A könyv gyakorlatilag egy interjúkötet, ami a film alkotóival készült interjúkat gyűjti csokorba, ezek mellett pedig röviden ír a film fontosabb díjairól, részleteket tartalmaz egy magyar orvos visszaemlékezéseiből, aki Mengele boncolóorvosaként dolgozott Auschwitzban, illetve bemutatja azokat a mára történelmi jelentőségű vált fotókat, amiket sonderkommandósok készítettek a legnagyobb titokban az auschwitzi táborban.
A könyv minden szempontból tökéletes. Az interjúk alaposak, részletekbe menőek, kiderül belőlük, hogy egyik-másik interjúalanynak mit jelent a holokauszt, megtudhatunk érdekes plusz információkat a film különböző készítési fázisaiból, például hogy a hangmérnök milyen módszerrel szerezte be a filmhez szükséges zörejeket. Összességében az szűrhető le a beszélgetésekből, hogy a stáb minden egyes tagja szívügyének tekintette ezt a projektet, és arra törekedtek, hogy a nézők minél pontosabb képet kapjanak a Sonderkommandóról és a táborok mindennapjairól. Dr. Nyiszli Miklós visszaemlékezéseinek részletei is szépen belesimulnak az interjúk közé, és fel is keltik az olvasó érdeklődését a teljes napló iránt. Az auschwitzi fotográfiákról szóló fejezet bemutatja a fotókat és röviden ismerteti a történetüket. Személy szerint ezek miatt örülök a legjobban a könyvnek, mert elmondhatom magamról, hogy a birtokomban van egy olyan könyv, ami tartalmazza ezeknek a fontos történelmi dokumentumoknak a másolatát.
A könyv elsősorban azoknak lehet érdekes, akik már látták a Saul fiát, de bátran ajánlanám azoknak is, akik még csak most kezdenek ismerkedni a magyar filmtörténelem eme csodálatos alkotásával.


Értékelés: 5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az egész könyvet. Nagyon érdekes és értékes olvasmány.

Könyvkritika: Topsy Küppers - Minden álom Bécsbe vezet

A mai bejegyzésem tárgyául választott könyvet már nagyjából több mint tíz éve kaptam karácsonyi ajándékként a nagynénéimtől. Már akkoriban is nagy könyvmoly voltam, így természetesen rövid időn belül elolvastam, de sok mindent nem értettem, pontosabban nem érthettem, mivel az akkori tudásom a töredéke volt a mostaninak. A filmtörténetről alig voltak ismereteim, sőt akkor még messze voltam attól, hogy rajongója legyek a némafilmeknek, az amerikai filmtörténetnek, vagyis úgy alapjában véve mindennek, amit később a filmszakon tanultam. A zsidóüldözésekről, a koncentrációs táborokról és a holokausztról pedig maximum töriórán hallottam, de egyáltalán nem voltam a téma megszállottja, úgy, mint mostanság. Kicsit szégyellősen vallom be, de tizennégy éves énemet leginkább a könyv erotikus jelenetei kötötték le, ami - mivel kamasz voltam – valamilyen szinten nem meglepő, de mai fejjel belegondolni abba, hogy engem egy történet csak a túlfűtött jelenetei meg utalgatásai miatt kötött le… De már megint túl sokat személyeskedem, lássuk inkább a könyvet! A történetről röviden: Ha tényleg nagyon rövid akarok lenni, akkor azt tudom mondani, hogy ez a könyv Kálmán Vera életrajza, mivel gyakorlatilag az első fejezettől az ő életét követjük végig. Ebbe idővel belekapcsolódik a híres zeneszerző, Kálmán Imre, akivel Vera házasságban élt. Kettejük kapcsolata központi helyet foglal el a műben, de számomra mégiscsak inkább Veráról szól a történet. Emellett fontos történelmi tablóként is tekinthetünk a műre, mivel a fontosabb történelmi események mind hátteréül szolgálnak mindennapjaiknak, s ebből kifolyólag híres-hírhedt emberek is megfordulnak a könyv lapjain, akikről megtudunk egy-két olyan dolgot, amikről az életrajzaikból nem feltétlenül értesülnénk.
Mindenképpen érdekes volt a mai tudásommal felszerelkezve újraolvasni ezt a könyvet. A színészek felismerése mellett a történelmi események alakulását, emberekre gyakorolt hatását is jobban megértettem, és talán a könyv érzelmi részét is jobban át tudtam érezni. Ugyanakkor ezzel együtt arra is rájöttem, hogy bár felettébb érdekes történetről beszélünk, engem mégsem tud különösebben lekötni. Nagyjából a filmes és a történelmi részeknél kaptam csak fel a fejem, de egy idő után Vera viselkedése, megjegyzései, életének alakulása egyszerűen hidegen hagytak. Annál inkább lekötött a főszál mellett futó másik szál: Sam Burg története. A fiatal lengyel zsidó fiúé, aki Berlinbe ment szerencsét próbálni, majd idővel Amerikába került. A fiúé, aki eleinte megpróbált nem zsidóként élni és viselkedni, de végül mindig oda lyukadt ki, hogy az üldözések idején folyamatosan népe embereit próbálta segíteni, s legjobb barátja révén végül a vallásához is visszatalált. Történetében egyszerre jelent meg a korszakra jellemző zsidó identitás problematikussága, illetve a mély és őszinte barátság elszakíthatatlan kötelékének fontossága is.
Összességében sok mást nem tudok elmondani a könyvről. A hátulján lévő leírás szerint Kálmán Imre és Vera házasságának krónikája, de nekem inkább egy erős és szívós nő életrajza, aki a 20-as évektől kezdve a történelem minden sötét eseménye ellenére végig kitartott, hű maradt önmagához, és feltalálta magát minden szituációban – ahogy teszik ezt a nők mind a mai napig.



Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
 - Kálmán Imre gyermekkori emlékét egy zsidó történetről.
  - Az időnként felbukkanó sztárokat. Irigylem Kálmán Verát azért, hogy ennyi híres embert személyesen ismert.
  - Sam Burg és Szajko barátságát és beszélgetéseiket.

Könyvkritika: Danielle Steel - Johnny Angyal

Három hetes hallgatás után ismét új bejegyzéssel jelentkezem. Beköszöntött a nyár, és úgy döntöttem, ezen a nyáron pár saját könyvemet, amikhez már évek óta nem nyúltam, újraolvasom, majd természetesen véleményezem is. Persze nem csak ezekből fognak összeállni a nyári olvasmányaim, de többségében most ezek a könyvek fognak dominálni. Nem is húzom tovább az időt, lássuk a mára kiválasztott olvasmányt! A Johnny Angyalt még évekkel ezelőtt vettem meg magamnak (akkoriban gyakrabban és bátrabban vásároltam saját részre könyveket, mint manapság), és első olvasás alkalmával nagyon meg is tetszett a történet. A mostani újraolvasás azonban alaposan megváltoztatta a véleményemet, és egyúttal arra is rádöbbentett, hogy anno miért is szemeltem ki ezt a könyvet. Akkoriban történt ugyanis, hogy egy számomra nagyon fontos személyt vesztettem el, s ebből kifolyólag érzelmileg nem voltam éppen a csúcsponton. A könyv alaptörténete is egy szeretett személy elvesztéséből indul ki, és nem mellesleg az a Danielle Steel írta, aki a hozzám közel álló személy kedvenc írónője volt. Akkor úgy éreztem, kell nekem ez a történet ahhoz, hogy emlékezhessek arra, akit elvesztettem. Mostanra már valamennyire elfogadtam a történteket, s valószínűleg ennek is köszönhető, hogy ezúttal észrevettem a könyv cselekményének hibáit, és nem is nyűgözött le annyira, mint első olvasáskor. Térjünk is rá a könyvre!
A történetről röviden: Johnny Peterson tizenhét éves fiú, akinek életében minden tökéletes: jó tanuló, jó sportoló, szereti a családját, imádja a barátnőjét, és alapvetően boldoggá teszi mindenki életét. A szalagavatója estéjén azonban autóbalesetet szenved, és meghal. A szerettei nem tudják feldolgozni a fiú korai halálát, édesanyja kórházba is kerül, ahol újra elkezdi látni a fiát. Johnny ugyanis átmenetileg visszatér az élők közé, de csak édesanyja és kisöccse láthatják. Johnny csodákat csodákra halmoz, amiknek következtében szerettei szépen lassan elengedik az emlékét, és elkezdik tovább élni az életüket…
Az alaptörténet szép, megható és szívet melengető, de a kivitelezésébe becsúsztak hibák. A karakterek egy-két tulajdonsággal felruházott alakokként jelentek meg, de nem voltak árnyaltak, épp ezért nem is tudtam szimpatizálni senkivel. Johnnynál kifejezetten zavart a könyv elején, hogy annyira tökéletesnek és hibátlannak volt lefestve, amilyen a valóságban nem létezik. A cselekmény is leegyszerűsített volt, különösebb konfliktusok nélkül: jelenetek sorjáztak egymás után, varázsütésre oldódtak meg a dolgok, és hiába volt pont a csoda a kulcsa a sztorinak, én nem tudtam elhinni és elfogadni őket, mivel mindenféle felvezetések nélkül történtek. Tisztában vagyok vele, hogy ez egy mese, egy fiktív sztori, amiben nem feltétlenül kell keresni a logikát, nekem mégis hiányzott. A mondanivalója persze nagyon szép, de nekem túl sokszor fulladt giccsbe, és túlságosan romantikus volt az én szájízemnek.
Ez a könyv tehát tökéletes példája annak, hogy az ember ízlése (és maga az ember is) mennyit változhat az évek során: amit négy-öt évvel ezelőtt egy nagyon jó könyvnek tartottam, az mostanra egy egyszer olvasható, de túl mély nyomot hagyó könyvvé vált számomra. Könnyed olvasmány, a nagy nyári melegben a házban hűsölve vagy a strandon relaxálva elmegy, de egyébként nem igazán tudnám ajánlani.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Sajnos egy olyan jelenetet sem tudnék kiemelni, ami különösebben megérintett volna.