Könyvkritika: F. Scott Fitzgerald - Üzenet a jazzkorszakból

Újraolvasást egy ideje már nem csináltam, ezért úgy gondoltam, visszatérek egy kicsit ehhez a szokásomhoz, s mivel mostanában úgyis nézek egy húszas években játszódó, szeszcsempészekről és gengszterekről szóló sorozatot, egyértelműnek tűnt, hogy a korszak irodalmi nagyágyújának írásaira essen a választásom.
A történetről röviden: A kötet két novellát, valamint Fitzgerald leghíresebb kisregényét,  A nagy Gatsbyt tartalmazza. A húszas évek elején Nick Carraway kalandvágytól fűtve New York közelébe, a West Egg nevezetű helyre költözik. Gyakran jár át a túlsó parton lévő, előkelő East Eggbe, ahol másod-unokatestvére, Daisy és férje, Tom társaságában múlatja az időt, s itt ismerkedik meg a szemrevaló golfjátékossal, Jordannel is. Nick szomszédságában a titokzatos és fényűző estélyeiről elhíresült Jay Gatsby lakik, s mikor alkalma nyílik találkozni a házigazdával, a férfi kiállása és személye teljesen elkápráztatja, hamarosan azonban rájön, mi rejlik valójában a csillogó felszín és a nagyzolás mögött…
Aki már legalább egy bejegyzést olvasott tőlem, az tudhatja, hogy alkalomadtán szeretek hosszan magyarázni arról, miként találkoztam először az éppen tárgyalt művel. E könyvvel való első találkozásomat az egyik legjobb barátnőmnek köszönhetem, aki ebből írta a szakdolgozatát, s a készítés folyamatában akkora lelkesedéssel és érdekes fejtegetésekkel beszélt a történetben jelenlévő szimbólumokról és karakterekről, hogy alaposan felcsigázta kíváncsiságomat. Egyébként a mostani olvasáskor elő is jöttek ezek az emlékek, ahogy az egyes szimbólumok felbukkantak a szövegben, de egyrészt nem elemzést, hanem szimpla véleményt írok, másrészt pedig nem vagyok aljas tolvaj, aki eltulajdonítja más szellemi termékét, úgyhogy nem fogok mélyebben belemenni a történet ezen részeibe. A fentiek mellett a bevezetőben említett sorozat és más sorozatok egyes epizódjai is nagy szerepet játszottak abban, hogy elkezdjen érdekelni az ún. jazzkorszak és az elveszett nemzedék („The Lost Generation”), nem beszélve a szesztilalomban, a gengszteréletben rejlő izgalmakról. Az I. világháború vége után az amerikai népen, főleg a fiatalokon céltalanság, tehetetlenség lett úrrá, csak sodródtak az életben, de nem találták igazán önmagukat, a helyüket a világban. Csak a féktelen tobzódásban, az italozásban, az örömök állandó hajszolásában tudták kiélni magukat, s Fitzgerald is egy volt közülük, nem csoda, hogy művei hiteles és részletes képet adnak nekünk a korszakot jellemző hangulatról. Jelen kötetben kisregénye mellett helyet kapott két rövidebb novella is, ezek közül az első a Május 1. New Yorkban, ami a háború befejeződése utáni május elsejei ünneplésről szól, ugyanakkor korántsem vidám és ünnepi hangú mű. Különböző gondolkodású és nemű fiatalokat ismerhetünk meg és követhetünk végig ezen a nevezetes napon, s bár eltérő gondokkal küzdenek, egy dolog mégis összeköti őket: a tanácstalanság, az ábrándképeikkel tökéletes ellentétben álló valóság, ami egyébként központi motívuma A nagy Gatsbynek is. A főszereplő, Gordon pár hónapja tért vissza a frontról, s azóta alkalmi munkákból tengődik, rövid, de szenvedélyes szerelmi kapcsolatokba bonyolódik, miközben arról álmodozik, hogy valaki végre megveszi a rajzait és sikeres ember lesz belőle, illetve abban reménykedik, hogy egyetemi szerelmével is újrakezdheti abbamaradt kapcsolatukat. Ez a bizonyos egyetemi szerelem, Edith is megjelenik az elbeszélés során, a kor nőtípusának megfelelően kicsinosított külsővel, kiegyensúlyozott élet iránti vágyakkal és az érte rajongó temérdek férfival való incselkedéssel és játszadozással, s kettejük találkozása remekül szimbolizálja a rideg valóság helyett csodás elképzelésekbe menekülő, majd abból kiábránduló fiatalságot, akik nem értik a körülöttük hirtelen megváltozott világot. Hasonlóan érdekes karakter az a két, Amerikába éppencsak visszatért katona, akik valamilyen szinten megrekedtek két világ között, hiszen már nincs rájuk szükség a harcokban, ugyanakkor még nem tudtak visszailleszkedni a társadalomba, s céltalan sétáik, beszélgetéseik jól illusztrálták a fentebb említett korszakhangulatot, de említhetném akár a szocialista eszméket hirdető, s emiatt leszerelt katonák által megostromolt újságszerkesztőséget is, melynek vonatkozó jelenetei a feszült politikai légkörről adtak tűpontos tudósítást. Lassú folyású, helyenként sehova sem vezető dialógusokat tartalmazó elbeszélés ez, ami pont ezen tulajdonságainak köszönhetően közvetíti kiválóan a húszas évek eleji atmoszférát. A másik novella, Az alkoholista egy középkorú alkoholista és a mellé kirendelt fiatal ápolónő kapcsolatát mutatja be, s amellett, hogy a kor egyik káros szenvedélyét állítja a középpontba, egyben azt is elmondja róla, hogy miért lett olyan népszerű: mert segített az embereknek elmenekülni a mindennapok gyötrelmei vagy akár a félelem elől. Rövid, mégis elgondolkodtató olvasmány. Mindezek után pedig térjünk rá A nagy Gatsbyre! Megmondom őszintén, nem túl nagy hossza és viszonylag kevés konkrét történése ellenére eltartott egy ideig, mire bele tudtam rázódni az olvasásba. Nick narrációja, önmagáról elmondott információi érdekesek, ám kissé ömlengősek voltak, a környezetéről, az általa megismert emberekről szóló leírásai néha untattak. Itt is voltak olyan beszélgetések, amiknél nem tudtam eldönteni, hogy szándékosan csapongóak és látszólag értelmetlenek, amivel a korszakot igyekszik minél hűebben bemutatni Fitzgerald, vagy csak túlságosan nagy alkoholmámorban volt a megírásukkor. Mondjuk, lehet, hogy egyszerre mindkettő, de részemről nem ment könnyen ennek az elbeszélési módnak a megértése. Amikor kezdtek körvonalazódni az egyes karakterrajzok, főleg amikor fény derült Gatsby és Daisy korábbi kapcsolatára, onnantól éreztem azt, hogy sikerült felvennem a ritmust. Gatsby korábbi életének, legfőbb motivációjának napvilágra kerülése egyértelműen a legérdekesebb része volt a történetnek, nekem legalábbis nagyon tetszett ez a kidolgozott szereplő, aki tökéletes megtestesítője volt a nagyravágyó, álomképeket kergető, a valóság helyett a saját képzelgéseiben élő, romantikus fiatalnak, s nem volt képes észrevenni, hogy amit ő olyan hevesen igyekszik elérni, már régen a múltba veszett. Mint írtam a Május 1. New Yorkban kapcsán, Gatsby és Daisy szerelme bármennyire is csodálatos és romantikus lánylelkeket elbódító volt, hamar kiderült, hogy kettejük képzeletében mennyire másként léteztek a dolgok, s mennyire máshogy viszonyultak az eltelt évek változásaihoz. Gatsby mindent Daisy iránti szerelméért tett, azért az öt évvel korábbi szerelemért, ami abban a formájában már csupán a férfi gondolataiban létezett, míg a nő esetében csak addig tartott a vágyakozás, amíg rá nem jött bizonyos dolgokra Gatsbyvel, illetve a saját jelenlegi helyzetével kapcsolatban. A történet végén érkező tragikus fordulatok és a külvilág nemtörődöm reakciója érzelmi szinten nagyon erőssé tették a kisregényt, meglepőnek hangozhat, de nekem inkább ezek a részek tetszettek, úgy éreztem, itt jelent meg igazán Fitzgerald mondanivalója, ami nemcsak az elveszettekről szólt, hanem a tehetősebb és szegényebb rétegek között feszülő szakadékról is. Ami a többi szereplőt, beleértve elbeszélőnket, Nicket illeti, nem tűntek túl érdekesnek, Daisy helyenként kifejezetten idegesített, Nick kapcsán pedig végig furcsálltam, hogy mekkora rajongással fordult Gatsby felé, s magáról alig beszélt, barátságukkal is úgy voltam, hogy néha nem értettem, Nick miért tart ki a férfi mellett, ha egyszer elítéli bizonyos tettei miatt. Pár szó erejéig hadd térjek ki a hangulatfestésre, vagyis Gatsby fényűző estélyeire, az ott folyó állandó mulatozásra, amik a megállíthatatlan élvhajhászás, a külsőségek hangsúlyozásának kritikájától függetlenül tökéletes látképet adtak erről a csillogó, robogó, a mélyebb szinteken azonban kilátástalan és szomorú korszakról, melyben minden negatívuma ellenére szívesen élnék, mert akkor éjjel-nappal hallgathatnám a jazzt és könyörtelen, ám annál sármosabb gengszterek oldalán múlathatnám az időt. Na jó, azt hiszem, egy kissé eltértem a tárgytól! ;)
Összességében nézve örülök, hogy eszembe jutott ez a könyv, mert érdekes élmény volt újraolvasni. Az értelmezése nehézkesen ment, ám olyan részletes és élettel teli módon ábrázolta a dzsesszkorszakot, hogy ha csak átmenetileg is, de sikerült a hatása alá vonnia. Nem győzött meg teljesen, s nem is lesz a kedvenc olvasmányom, szépirodalmi értéke és mondanivalója miatt azonban úgy gondolom, érdemes elolvasni, hogy mit üzen nekünk Fitzgerald ezekből a jazz-zenétől hangos, alkoholmámorban úszó évekből.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Május 1. New Yorkban: A két kallódó katonát, valamint Be és ki úr kalandjait.
  - Gatsby és Daisy szerelmének történetét.
  - Az estélyeket.
  - A tragikus fordulatokat.

Minisorozat-kritika: Az utolsó angol úriember (2012)

Idei első minisorozatos választásomat az a tény befolyásolta, hogy a 20. századi Angliában játszódik, s nem mellesleg az egyik kedvenc színészem alakítja benne a főszerepet.
A történetről röviden: A régi hagyományokhoz ragaszkodó Christopher Tietjens feleségül veszi az állapotos Sylvia Satterthwaite-t, de házasságukat beárnyékolja, hogy a gyermek nem biztos, hogy az övé…
Az ilyenkor általános felvezetéssel ellentétben most nem fogok hosszasan mesélni arról, miként figyeltem fel a sorozatra, a bejegyzés kezdő mondataiban minden benne van, amit ezzel kapcsolatban tudnotok kell. A mindössze öt részből álló sorozat ritmusát elég nehezen vettem fel, az első három epizódnál folyamatosan az volt az érzésem, hogy le vagyok maradva a történettől, a karakterek közötti viszonyok fejlődéséről, mert éveket ugrált ide-oda a cselekmény, közben meg alig mondott vagy mutatott valamit arról, hogy az eltelt évek alatt mi zajlott le a szereplők között. Az egyes viszonyrendszerek is kidolgozatlanok voltak, csak kialakultak, továbbfolytatódtak, esetleg megszakadtak, ám a miértekre nem igazán kaptunk válaszokat; gondolok itt Christopher és MacMaster barátságnak mondott kapcsolattartására, vagy MacMaster és a papné viszonyára. A politikai, társadalmi történések egy részét sem értettem, azokon is csak átszáguldottak, elhadartak egy csomó nevet, tudnivalót, de nem tették érthetővé és megemészthetővé a néző számára. Az rendben van, hogy Christopher és a két nő által alkotott háromszög volt a sorozat középpontja, s ezen keresztül a hagyománytisztelet széthullása a rosszindulatú pletykák és az átalakulóban lévő korszellem hatására, ettől függetlenül foglalkozhattak volna figyelmesebben a fentebb említett témák megjelenítésével. A sorozat openingjéből derült ki számomra, hogy ez egy könyvsorozat adaptációja, s ezen információ birtokában úgy gondolom, a készítők vagy nagyon felszínesen kezelték az alapanyagot, s találomra emeltek ki fontosabb részeket, vagy pedig az volt a céljuk, hogy egy epizód nagyjából egy könyvet dolgozzon fel, de akárhonnan nézem, túlságosan leegyszerűsített, hiányos és ezért helyenként érthetetlen elbeszélést hoztak össze, amin a hosszúra nyúló filozofálgatások, a mesterkéltnek ható dialógusok sem segítettek. A negyedik és ötödik epizódok úgy-ahogy tetszettek, a háború hangsúlyos és sokatmondó jelenléte jó megoldás volt, valamint a színészi alakítások sokrétűsége is sokat dobott részemről a sorozat megítélésén. A továbbiakban inkább ezekről szeretnék írni, bár nem tartom kizártnak, hogy a negatívumokhoz is visszatérek majd. Egyrészről ott volt a háború. Az I. világháborúról a mai napig azt tartják, hogy angol neve ellenére („The Great War”, azaz „A Nagy Háború”) egyáltalán nem volt nagyszerű és fenséges, főleg a hiábavaló harcok és az ebből következő rengeteg halott miatt. Ezt tökéletesen átadta a sorozat, s amellett, hogy a sebesüléseket, a bevetéseket is nagyon élethűen ábrázolta, én legalábbis sokszor éreztem azt, hogy ott vagyok és velük együtt élem át a németek támadásait, a harcba belefáradt, fiatal, tapasztalatlan katonák hazavágyódása, vagy éppen a megőrülés határára sodródása hasonlóan erős és zsigeri jeleneteket eredményezett. A hadseregen belüli bürokráciai útvesztők elsőre megmosolyogtató mivolta is valójában szomorú látképet tartalmazott a korszakot átható tanácstalanságról, tehetetlenségről, s ezek részletes kibontása sokkal érdekesebb volt számomra, mint az ide-oda csapongó, sehova sem tartó társas kapcsolatok és hétköznapi történések. A sorozat magját adó hármas, azaz Christopher, Sylvia, a felesége és Valentine, az ifjú szüfrazsett, akivel egy vidéki golfozás során a véletlen hozta össze a férfit, sokszínű és rétegzett karakterekből állt, bár náluk is számtalanszor volt olyan érzésem, hogy nem ismerem őket, nem látom a kapcsolatuk ívének alakulását, hanem egyik érzelemből a másikba ugranak át pillanatok alatt. Christopher és Sylvia muszájból kötettett, se veled, se nélküled házasságában mindentől függetlenül úgy láttam, van bennük némi tisztelet a másik iránt, sőt az kifejezetten tetszett, amikor a nő elhatározta, hogy megváltozik, hátha így felkeltheti a férje érdeklődését, s a negyedik epizód egyebek mellett a kettejük között lezajlott beszélgetés miatt volt nagyon megható, ahol végre őszintén mondták ki egymásnak érzéseiket, gondolataikat. Voltak jeleneteik, ahol nem tudtam eldönteni, hogy írói/rendezői szándék-e, hogy láthatóan elbeszélnek egymás mellett, tehát csak mondanak pár mondatot, aminek különösebb értelme nincsen, vagy pedig az átgondolatlan adaptálás újabb hibáinak lehetek szem- és fültanúja, s ugyanez volt a helyzet Sylvia játszmáinak esetében is, ahol szintén nem tudtam értelmezni, hogy akkor most a nő ennyire manipulatív, vagy a forgatókönyvnek fogalma sincs, milyen irányba akarja elvinni a szereplőt. Őszintén bevallom, hogy elgondolkoztam azon a lehetőségen, miszerint én vagyok túl hülye és ezért nem értem a sorozatot meg a benne bemutatott embereket és történéseket, bár eddigi tapasztalataimból, illetve a meglévő tudásomból kiindulva rájöttem, hogy azért nem ilyen egyszerű a helyzet. Christopher és Valentine romantikus és lírai módon létrejött vonzalma tökéletesen bemutatta a régi értékrendekhez való ragaszkodást, a visszafogott és udvarias rajongást, a csupán szellemi szinten megtörtént együttlétet, bár kapcsolatuk legizgalmasabb aspektusa az volt, hogy gyakorlatilag a rosszindulatú társadalmi pletykák lökték őket egymás karjaiba, hiszen elterjedt róluk, hogy viszonyt folytatnak, miközben semmi nem történt köztük. Talán a harmadik epizódban volt a leghangsúlyosabban ábrázolva a felső- és középosztályt belengő állandó pusmogás, amiben a legveszélyesebb az, hogy útközben egyre jobban kiszínezik és kiegészítik a hallottakat az egyes emberek, s a magam részéről hihetetlennek és felháborítónak tartottam, hogy még Christopher apja is hitt a szóbeszédnek, és esze ágában sem volt megkérdeznie fiát a hírek igazságtartalmáról. A kapcsolatrendszerek felvázolása után beszéljünk egy kicsit egyénileg a három főszereplőről és egyben az őket alakító színészek teljesítményéről! Mint mondtam, a főszereplő színész, azaz Benedict Cumberbatch személye vonzott ehhez a sorozathoz, és ezúttal sem okozott csalódást. A való életbeli viselkedése, az egész kiállása alapján nekem ő a kezdetektől fogva a brit úriember prototípusát testesíti meg, szóval öröm volt látni ebben a szerepben, ahol egy hagyománytisztelő, a végletekig becsületes és tisztességes férfit játszott, akit a változóban lévő világ, többek között a háborúban átélt dolgok, valamint a felsőosztály által félreértett és ezért elítélt cselekedetei teljesen átformáltak, s amikor már nem volt vesztenivalója, végül azzá a férfivá vált, akinek a pletykák lefestették. Az első pár epizódban kissé olyan érzésem volt, hogy Sherlock Holmes úriember-verzióját nézem, ugyanis Christopher hatalmas tudása, szellemi tettvágya pontosan ugyanolyan gyorsan elhadart monológokban nyilvánult meg, mint a híres nyomozó fejtegetései. A sorozat mondanivalója a társadalmi megítélés hatásáról az egyén életére szépen kibontva vonult végig az elbeszélésen és a karakterrajzon, bár megmondom őszintén, a negyedik epizódban látott látszólagos házastársi békülés miatt én más befejezésre számítottam, ugyanakkor ezzel a megoldással sem volt semmi bajom. Sylviát illetően talán én vagyok az egyetlen néző, aki így vélekedett, de nekem ő volt a kedvenc szereplőm, valami okból kifolyólag tetszett ez a csapongó érzelmi világú, odamondogató nő, akit Rebecca Hall fantasztikus sokszínűséggel keltett életre. Szembement a kor, a társadalom elvárásaival, szabadságra, elismerésre vágyott, s teljességében akarta élvezni az életet, amit a befelé forduló, visszafogott Christopher mellett vagy vele egyáltalán nem tehetett meg. Minden hűtlensége, gyűlölete ellenére tisztelte a férje becsületességét, s egy idő után úgy tűnt, szeretné kivívni a férfi őszinte szerelmét, ezért változtatott a viselkedésén, ám a késői felismerés, a féltékenység, illetve talán a veleszületett lázadó hajlama miatt nem érhetett célt. Christopherrel is űzött kegyetlen játékokat, főleg az utolsó epizódban, amik nem nyerték el a tetszésemet, ellenben udvarlóival folytatott játszadozásain, epés beszólásain jókat szórakoztam. Valentine-nal kapcsolatban vegyes érzéseim voltak. Christopherrel való megismerkedésük és vonzalmuk minden romantikussága ellenére egy kicsit zavart az ártatlan naivitása, miközben harcos szüfrazsettként követelte a nők szavazati jogát. Egy álomvilágban, egy maga által alkotott buborékban élt, véleményem szerint a férfihoz fűződő kapcsolatát is csak ezen a szerelmes regények által befolyásolt szűrőn keresztül látta, ami ettől függetlenül lehetett valódi, hiszen Christopher őszintén viszonozta, nekem mégsem tetszett teljesen. Amikor a való világ eseményei lerombolták ezt a buborékot, illetve az évek előrehaladtával érettebb gondolkodásúvá vált, akkor láttam meg benne igazán a szüfrazsettet, az önálló, gondolkodó nőt.
Összefoglalóan azt mondhatom, felemás élmény volt számomra ez a sorozat. A mondanivalója, a háború hiteles és hosszas bemutatása, valamint a remek színészgárda egyértelműen pozitívumok voltak, az elbeszélés és a karakterek közti viszonyrendszerek hiányos ábrázolása azonban egyáltalán nem nyűgözött le. Az érdeklődőknek, s persze a főszerepet alakító színész rajongóinak viszont bátran ajánlom. :)


Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A családi birtok és az ott álló fa szimbolikáját.
  - A háborúban játszódó részeket.
  - Sylvia és Christopher beszélgetését a negyedik epizódban.


Az utolsó angol úriember /Parade's End/ (2012)
színes, feliratos, 57 perc
Rendező: Susanna White
Szereplők: Benedict Cumberbatch, Rebecca Hall, Adelaide Clemens, Rupert Everett, Roger Allam, Miranda Richardson, Stephen Graham, Anne-Marie Duff, Janet McTeer

Könyvkritika: John Sykes - 111 különleges hely - London

Végre sort kerítettem a karácsonyra kapott könyvem elolvasására, a mai alkalommal róla fogok írni.
A történetről röviden: A kötet egy rendhagyó útikönyv, ugyanis nem a jól ismert, megszokott nevezetességeket, hanem a rejtett, akár még a londoni lakók számára is ismeretlen helyszíneket mutatja be, rövid leírások és színes fényképek formájában…
A blog indulása óta számtalan bejegyzésemben kinyilvánítottam az angol irodalom és történelem iránti érdeklődésemet, de filmek kapcsán párszor értekeztem már a szigetországot jellemző, rengetegféle akcentushoz fűződő imádatomról is. Amennyire vissza tudok emlékezni, egyik bejegyzésben sem tértem ki rá hosszabban, hogy „miért pont Nagy Britannia?”, s erre most sem vállalkoznék, mert igazából nem tudok rendes választ adni rá. Az biztos, hogy minden a Harry Potterrel kezdődött, ahol a mágikus helyszínek mellett a muglik, a varázstalanok világa is szerepet kapott, s a leírások, majd később a filmek hatására kezdett el jobban érdekelni London és Anglia, mert azt képzeltem, az egész ország legalább annyira varázslatos, mint a Roxfort és környéke. Később kiderült, hogy ez nem képzelgés, hanem maga a valóság, az országból, a fővárosból, de még az emberekből is csak úgy sugárzik a történelmük és a hagyományaik iránti tisztelet, lenyűgöző épületeik mellett pedig a vidéki Anglia szépségeibe is hamar beleszerettem. Első (és sajnos eddig egyetlen, de természetesen tervben vannak jövőbeni kiruccanások) alkalommal utolsó előtti gimnáziumi évemben egy nyelvtanulással egybekötött osztálykirándulás keretein belül tapasztalhattam meg élőben Angliát, illetve pár nap erejéig Londont. Amit addig csak filmeken és képeken láttam, végre ott volt előttem, s én, a megszeppent, visszahúzódó lány, akinek az egész külföldi utazás újdonság volt még úgy is, hogy addigra osztálykirándulás címén jártam már másik országokban is, teljesen átalakult abban a két hétben. Más országokban, amikor a szokásos nevezetességeket jártuk végig, figyelmesen, de különösebb lelkesedés nélkül nézelődtem, ha megálltunk pihenni, eszem ágában sem volt magamtól elindulni és önálló felfedezéseket tenni, Angliában azonban tágra nyitott szívvel és szemekkel igyekeztem magamba szívni annyit az életérzésükből, a látványból, amennyi csak lehetséges volt. A mai napig egy hatalmas élménynek tartom a következő esetet, amit most elmesélek, aztán végre áttérek a könyvre: amikor londoni túránk során elértünk a Hyde Park szomszédságában álló Kensington Gardenshez, az osztály nagy része szépen letelepedett, hogy a busz érkezéséig tartó másfél órában üldögéljen, az angoltanárnőnk azonban mesélt egy Pán Péter szoborról, ami ott van valahol a parkban, nagyjából el is mondta, hol és erre én, aki egyébként szeretek egy helyben ülni, mit csináltam? Hát persze, hogy elmentem megkeresni a szobrot (apró adalék: ő az egyik kedvenc mesehősöm)! Az egyik barátnőm csatlakozott hozzám, de igyekeznünk kellett, hogy másfél óra alatt megtegyük az oda-vissza utat, ehhez képest kicsattanó örömmel, a felfedezés izgalmával mentem megkeresni a fiút, aki sose nőtt fel, s nem féltem attól, mi lesz, ha eltévedek, nem aggódtam azon, hogy kifutok az időből és vagy otthagynak, vagy rám kell várni, ezért mindenki dühös lesz, egyszerűen csak élveztem a pillanatot. Természetesen megtaláltuk a szobrot, fényképek is készültek, s időben vissza is értünk, számomra pedig egy örök élmény lett nem csak a szobor miatt, hanem azért is, mert maga az ország, valamint a főváros képes volt olyan hatással lenni rám, hogy kimozduljak a komfortzónámból. Ezzel a kalanddal pedig át is ugorhatunk John Sykes könyvére, ugyanis pont azért tetszett meg a könyv, mert azt ígérte, hogy ennek a hatalmas fővárosnak az eldugott, rejtett kis szegleteit, érdekességeit mutatja majd meg, amiket az én értelmezésemben legalább akkora élmény lehet megkeresni, mint anno Péter szobrát. A könyv első kinyitásakor kissé csalódtam, mivel mindössze egy oldalnyi leírás és egy fénykép tartozott az egyes helyszínekhez, s én ennél valamennyivel többet vártam. A leírásokat olvasva rájöttem, hogy a hosszukkal végül is nincs baj, kellően informatívak, némelyiknél mégis úgy éreztem, az író nem fejtette ki eléggé a helyszín történetét vagy épp a benne rejlő érdekességet; remek példa rá a fülszövegben is említett borkereskedés, ahol nyilvántartást vezetnek a vevők súlyáról, de az nem derült ki, honnan jött ez a hagyomány. A fényképekkel is úgy voltam, hogy egy templom, esetleg pub esetében elég szegényesnek tűnt egyetlen kép, ami ráadásul nem is adta vissza igazán a hely varázsát. Igen, tudom, ez egy tájékoztató kiadvány, aminek épp az a lényege, hogy felcsigázza az érdeklődésemet, s rávegyen, hogy a saját szemeimmel nézzem meg az adott helyet, ettől függetlenül elfért volna egy-két plusz kép, vagy akkor legalább készíthettek volna jobb minőségűeket. A bemutatott helyekkel kapcsolatban sem értettem néha, mi olyan különleges bennük, de mivel szubjektív válogatásról van szó, simán előfordulhat, hogy amit a szerző érdekesnek tart, az nekem nem feltétlenül nyeri el a tetszésemet, s ezzel nincs is semmi baj. Ha mind a 111 helyet nem is, de a 80-90%-át biztosan fel fogom keresni, amikor majd legközelebb Londonban járok, mert akadnak köztük valóban egyediek. A változatos helyszínek felsorolásának köszönhetően az író tökéletesen bemutatta London sokszínű oldalait, legyen szó a többféle vallásokról (mecsetek, buddhista pagoda, egy templom, amit az évszázadok során három különféle vallás gyakorlói használtak), a számtalan bevándorló által létrejött élénk kulturális terekről (a kínai negyed, a 100 éve működő olasz kávéház, az Edgware Road, a „Kis-Bejrút”), ugyanakkor nem feledkezett el Nagy-Britannia római korig visszanyúló, hosszú történelméről (az egykori római városfal, Viktória királynő férjének, Albert hercegnek az emlékműve, a Monument, az 1666-os londoni tűzvész emlékoszlopa, a waterloo-i ütközet hősének, Wellington hercegének emelt diadalív), illetve az angolokban mélyen gyökerező hagyománytiszteletről sem (borkereskedés, pubok, esernyő- és sétapálca üzlet, teaüzlet, az ikonikus telefonfülke prototípusa). Nekem a legnagyobb élményt a kissé félelmetes, rejtélyekkel övezett helyek (a számkivetettek temetője, a vasút miatt felszámolt temető, a titokzatos piramis, amit egy templom építése után hagytak a kertben), valamint az egykori nyomornegyedek helyszíneinek bemutatása jelentette, amik egyben azt is illusztrálták, hogy Londonnak nem csupán a grandiózus szobrokkal, lakóhelyekkel és rendezett parkokkal díszített arca létezett, hanem volt egy sötétebb, koszosabb része is.
Összességében nézve egy színes, érdekes útikönyvvel gazdagodhat az, aki beszerzi John Sykes könyvét. A mellékelt térkép, a tippek és tudnivalók hasznos kiegészítői lehetnek az egyszeri turista életének, a helyek színes kavalkádja pedig egyértelműen jelzi a bemutatott város sokoldalúságát. Abszolút meghozza az ember kedvét a városnézéshez, illetve a város felfedezéséhez, s nem kérdés, hogy amikor majd London felé veszem az irányt, ezt a könyvet az elsők között fogom bepakolni a táskámba!


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Túl sok helyet foglalna el személyes kedvenceim felsorolása, inkább bátorítalak titeket, hogy ha hozzám hasonló rajongók vagytok, akkor mihamarabb szerezzétek be a könyvet, s válasszátok ki saját kedvenceiteket! :)

Könyvkritika: Christian Signol - Csillagok útja

Múlt hétfőn, január 27.-én volt a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja, ugyanis 1945-ben ezen a napon szabadították fel az auschwitzi koncentrációs tábort. Évek óta szokásom, de egy molyos kihívás is remek motivációt ad hozzá, hogy az emléknap hetén elolvassak legalább egy, a témához valamilyen módon kötődő könyvet. Idén ez csak a hét második felében sikerült, s hétvégén nem igazán éreztem magamban a kellő erőt és ihletet véleményem megírásához, ezen a héten pedig időm nem volt rá, ezért készülhetett el csak most a bejegyzés.
A történetről röviden: Davidot, a zsidó származású kisfiút édesanyja Párizsból a vidéki Franciaországra menekíti egy parasztcsaládhoz. A fiú kis idő elteltével beleszokik a ház körüli teendőkbe, megbabonázzák a természeti szépségek, s szoros kapcsolatot alakít ki a családdal, elsősorban a kislányukkal, Lisával. A felszín alatt azonban szenved szülei hiányától, s egyre csak várja, várja visszatérésüket…
Amikor olvasnivalót kerestem az idei emlékhétre, kikötöttem magamnak, hogy valami rövidebb, kevésbé megterhelőbb történetet fogok választani, mert előző olvasmányom, A Halál angyala mind részletességében, mind témájában eléggé megülte a lelkemet, és nem szerettem volna fokozni ezt a melankóliát. Első ránézésre Signol műve jó választásnak tűnt, bár sosem voltam nagy rajongója a hosszas természetleírásoknak, itt pedig szinte minden második oldal a vidék állat- és növényvilágának taglalásából állt. Ebben az esetben mégsem zavartak annyira, mivel a nagyvárosból hirtelen vidékre csöppenő kisfiú rácsodálkozását mutatták be, azt a folyamatot, ahogy lassan megismerte a számára ismeretlen világot, annak apró rezdüléseit, s eközben a tanyasi létet jellemző ház körüli munkákba is beletanult. Idővel a tanyától nem messze lévő faluba is bemerészkedett, találkozott az ott élő emberekkel, s velük is igyekezett olyan jó viszonyt kialakítani, mint az őt befogadó család nagy részével. A felszín alatt azonban David – vagyis most már Daniel – nagyon összetett, de érthető érzelmekkel küzdött: ahogy látható, új nevet kellett felvennie, elrejtenie valódi énjét, zsidó származását és minden szokást, ami ezzel járt, emellett pedig természetesen hiányoztak neki a szülei, állandóan várta tőlük a leveleket, amikben írnak hogylétükről, illetve arról, hogy mikor jönnek végre érte és viszik haza. A titkolózással együtt járó identitásválság volt számomra a könyv leghangsúlyosabb és legkidolgozottabb része, ami főleg a vallással kapcsolatos dolgokban nyilvánult meg. David szenvedett attól, hogy nem tarthatja meg a különböző zsidó ünnepeket, böjtöket, hiszen úgy érezte, ezzel bűnt követ el. A katolikus templomba való belépés, a mise meghallgatása hasonló érzelmeket indított el benne, egyszerre volt megható és megdöbbentő, milyen mély félelem és bűntudat vert gyökeret a lelkében attól, hogy elárulta istenét, mert nem zsinagógában és nem egy rabbit hallgatott, hanem egy templomban nézte, amint a pap misét celebrál. A nagymama, Julia, aki egyébként is mindig szeretettel fordult felé, s akinek a kisfiú minden baját elmondta, próbálta megnyugtatni és magam is egyetértek az érvelésével, miszerint Istennek nem az a fontos, hogy hol, milyen környezetben imádkozol hozzá, neki az is elég, hogy gondolsz rá és beszélsz hozzá. Hiába a részletesen bemutatott érzelem- és gondolatvilág, a már-már idillinek tűnő vidéki élet mindennapjainak leírásai sajnos egy idő után monotonná váltak, amin a háború, az ellenség egyre fenyegetőbb közelsége se változtatott. A befejezést illetően lehet, hogy én vagyok túlságosan érzéketlen, de a semmiből jövő, megrendítő lezárás nálam nem érte el az írói szándék szerinti sokkhatást, inkább csak snassznak, hatásvadásznak éreztem, hogy a lassan csordogáló elbeszélés végére bedobta ezt a döbbenet-bombát. A karakterekről viszont csak pozitívumokat írhatok, a család Davidhoz való viszonya nagyon szeretetteljes volt; a nagypapa, Baptiste a mezőgazdasági, állatgondozási munkák fortélyai mellett a népi hiedelemvilágba, pontosabban a csillagok megfigyelésébe is beavatta, az anyuka, Rose saját fiaként foglalkozott vele, a néma, szellemileg kissé visszamaradott Lisa pedig egyenesen rajongott érte. Már az első találkozásukkor kialakult köztük egy kapocs, melyet a közösen eltöltött délutánok a kisfiú terjedelmes meséitől kísérve még szorosabbra fűztek, és szívmelengető volt látni ártatlan és őszinte pillanataikat. Ezt egyedül a családapa, Alphonse nem nézte jó szemmel, s látott bele teljesen abszurd dolgokat, ami csak tovább táplálta David elleni, a kezdetektől jelen lévő ellenszenvét. A férfi eleinte nem tűnt többnek egy iszákos, brutális embernél, aki senkit nem tisztel családjában, a fiút is csupán pénzért veszi át, illetve hogy legyen, aki dolgozzon helyette, épp ezért érdekes érzés volt, hogy rossz cselekedetei ellenére sem tudtam teljesen utálni, ugyanis az író apró információk csepegtetésével képes volt árnyalni őt, így lassan kibontakozott előttem egy tehetetlen, némileg féltékeny ember portréja. Szerette a lányát, ám a fogyatékossága miatt nem tudta hogyan közeledjen hozzá, miként fejezze ki feléje gondoskodását, sőt valamilyen szinten önmagát okolta a lány betegségéért, ami egyébként születési rendellenesség volt. A féltékenység pedig David miatt alakult ki benne, hiszen amit ő hosszú éveken keresztül nem volt képes elérni a lányával, jelesül a normális kapcsolatfelvételt, az egy idegen fiúnak perceken belül sikerült.
Összességében nézve egy rövid, könnyen olvasható történetről van szó, ami mégis tele van komplex érzelmekkel és magvas gondolatokkal. Esetleges egysíkúsága ellenére a két gyerek közti, gyönyörűen ábrázolt kapcsolat, valamint az éntudattal, a vallással kapcsolatos mondanivalója miatt egyszer mindenképp érdemes elolvasni.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - David ingadozásait hamis és valódi énje között.
  - David és Lisa közös jeleneteit.
  - A "szülőktől" kapott levelet.