Könyvkritika: Jojo Moyes - Miután elvesztettelek

Tavaly áprilisban olvastam el a Mielőtt megismertelek című csodálatos könyvet, amelynek folytatása szolgál a mai bejegyzés tárgyául.
A történetről röviden: Két év telt el Will halála óta, s Louisa azóta sem tudta igazán feldolgozni a férfi elvesztését. Kissé becsípett állapotában a lány lezuhan lakása tetőteraszáról, s egy időre hazaköltözik családjához. Felépülése után elkezd egy gyászfeldolgozó csoportba járni, megismerkedik egy jóképű férfivel, s közben felbukkan egy fiatal lány Will múltjából…
Jó volt újra találkozni Louisával, bár a Will elvesztéséből fakadó fájdalom nem adta könnyen magát, s bizony szomorú volt a lány azon gondolatait olvasni, amik folyamatosan Will körül keringtek, hol hibáztatva, hol csak hiányolva őt. A tetőteraszról való lezuhanásból rögtön téves következtetéseket vontam le, azt feltételeztem, Lou fog olyan helyzetbe kerülni, amilyenben Will volt, az írónő azonban sokkal érdekesebb és meghatóbb megoldáshoz folyamodott, amelynek természetesen Louisa gyászfeldolgozása állt a középpontjában, de ezt jó pár ötletes és emlékezetes karakterrel és történéssel fűszerezte meg, amit őszintén köszönök neki. Lily feltűnése engem abszolút meglepett, ilyesfajta fordulatra egyáltalán nem számítottam, de imádtam őt minden kamaszos durcáskodásával, nemtörődömségével, dühével, félelmével és kíváncsiságával, valamint a Louisával kialakult kapcsolatának minden vidám és szomorú pillanatával együtt. A tizenkilencedik fejezet, amiben kiderült, mi is a valódi oka Lily furcsa viselkedésének, megrázott, ugyanakkor egy plusz adalék volt ahhoz, hogy ne elítéljem, és felesleges visszatartó erőnek, hanem egy segítséget és családot érdemlő lánynak lássam. Mentős Sam és a vele érkező lehetséges új szerelem szintén egy olyan összetevője volt ennek a gyönyörű elbeszélésnek, aminek minden percét és jelenetét szerettem, Louisa tépelődése a párkapcsolat fontosságáról, fenntartásáról átélhető, érthető és szívhez szóló volt. Emellett szerencsére a humor sem veszett el teljesen a cselekményből: a Továbblépők csoporttagok epés kommentárjai, Louisa olykor megcsillanó fantasztikus poénjai, vagy a Clark-családhoz köthető vicces pillanatok számtalanszor nevetettek meg (igaz, az anyuka feminista „ébredése” kifejezetten érdekes volt). Sokat gondolkodtam Louisa tétovázásán, halasztgatásán, amin némelyik szereplő kissé kiakadt, de én a lányt is tökéletesen meg tudtam érteni, és végül ő maga is rájött, hogy mi a helyes döntés, és merre kell elindulnia.
Remekül kidolgozott, szerethető szereplők, ügyes egyensúllyal megteremtett vidám és megható pillanatok, az első részre tett szép visszautalások: egyszóval ebben a folytatásban benne volt minden, amitől ugyanolyan könnyen meg lehetett kedvelni, mint az előző részt. Akinek tetszett a Mielőtt megismertelek, annak ez a könyv sem fog csalódást okozni.


Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Megérkezik Lily, és közli, kicsoda ő.
  - A Négylevelű Lóhere-munkaruhára tett megjegyzéseket.
  - Fény derül egy félreértésre Mentős Sammel kapcsolatban. Hát, ott néztem egyet. :)
  - Az apró jeleket Louisa hétköznapjaiban, amik a továbblépésre utalnak.
  - A tizenkilencedik fejezetet Lilyről.
  - A Továbblépők csoport gyűléseit.
  - A feminizmus tanainak hatását Josie Clarkra.

Sorozatkritika: Egyszer volt, hol nem volt

Habár a blogomon megjelenő témák között már kezdetektől szerepelnek a sorozatok, csak tavaly kezdtem el igazán foglalkozni velük. Ezt a sort folytatom a mai bejegyzéssel, ami a múlt héten befejeződött Egyszer volt, hol nem volt című sorozatról fog szólni. Főleg a hetedik évad kapcsán, de a többiből is előfordulhat egy-két spoiler, úgyhogy ennek tudatában olvassatok tovább!
A történetről röviden: Emma Swan óvadékügynökként dolgozik, és egyedül él. Születésnapján felbukkan nála egy kisfiú, aki azt állítja, hogy az ő gyermeke és a segítségére van szüksége. Állítása szerint ugyanis van Maine államban egy kisváros, Storybrooke, ahol csupa olyan ember él, akik meseszereplők, de a Gonosz Királynő átka miatt nem emlékeznek semmire előző életükből, s Emmának kell őket felszabadítania, mivel ő a Megmentő…
Négy évvel ezelőtt ismerkedtem meg a sorozattal, méghozzá annak a barátnőmnek köszönhetően, akit már a Teen Wolf – Farkasbőrben kritikában is emlegettem. Ugyanaz volt a szituáció: ő már követte egy ideje a sorozatot, kíváncsiságból megnéztem vele pár epizódot, aztán a vizsgaidőszak és a soron következő szorgalmi időszak közti szünetben ledaráltam az addigi évadokat. Az alapötlet, az elátkozott meseszereplők létezése a mi világunkban fogott meg, és az első évadban imádtam, ahogy mindegyik epizódban két idősíkon folyt a történet: egyrészt Storybrooke-ban Emma segített egy lakosnak valamilyen probléma miatt, másrészt pedig a mesevilágban láthattuk, ki is valójában az illető. Emellett Emmáról is sok minden kiderült: kik az igazi szülei, hogy került át a varázslat nélküli világba, s ott milyen élete volt. Az átok sikeresen megtört az évad végére, viszont a gondok nem múltak el nyomtalanul, és persze maradt még egy csomó karakter, akinek a meseénjéről alig vagy semmit sem tudtunk. A második évad új szereplőket mutatott be nekünk, többek között megismerhettük Henry édesapját és az ő történetét, származását vagy az első megjelenésekor azonnal személyes kedvencemmé előlépett Hook kapitányt. Az évad vége felé a Storybrooke-ba érkező furcsa emberek, illetve a tervük a mágia megsemmisítésére érdekes cselekményvezetési ötlet volt, anno nekem nagyon tetszett. Aztán jött a harmadik évad, ami akkor is és azóta is a kedvencem az egész sorozatban. Pán Péter történetét ugyan csak filmfeldolgozásokból ismertem, de nagyon szerettem (és szeretem a mai napig), a sorozatban bemutatott Pán pedig az egyik legjobb főgonosz lett, meglepő, de remek háttérsztorival. Az évad második fele hasonlóan izgalmas és összetett volt, ráadásul egy általam ugyancsak kedvelt mesét állított a középpontba: elrepültünk Óz birodalmába és találkozhattunk a Gonosz Nyugati Boszorkánnyal. Vele kapcsolatban is érdekes tényekre derült fény, s ezek a rendhagyó családi kapcsolatok, régi ismeretségek szintén olyan összetevői voltak a sorozatnak, amit kedveltem (egy ideig). A negyedik évaddal beszivárgott a mesevilágba az akkoriban hatalmas sikernek örvendő (bár engem egy idő után hajtépésre ösztönző) Jégvarázs-mánia, s nagy csodálkozásomra remekül illesztették bele a cselekménybe (igaz, én eleinte arra számítottam, hogy Elsa főgonosz lesz). Szőke arendelle-i királynőnk helyett azonban a Hókirálynő ellen kellett hőseinknek harcolniuk, aki ráadásul része volt Emma múltjának. Alig győzték le őt, máris érkeztek a Sötétség Királynői a maguk különleges sztorijaival, sőt az Egyszer volt, hol nem volt mesekönyv és az azt megalkotó Író személye is szóba került ezekben az epizódokban. És nagyjából eddig tartott a lelkesedésem, az ötödik évadtól ugyanis azt éreztem, hogy a készítők elveszítették a helyes irányt, és nem igazán tudtak lenyűgözni a cselekményvezetési ötleteikkel. Emma Zordonná válása, sőt a Zordonság eredetének bemutatása a jó ötletek egyike volt, Camelottól és Artúrtól viszont többet vártam. Ekkoriban kezdődött el az a tendencia is, hogy jöttek ugyan újabb meseszereplők, viszont korántsem ismertük meg őket annyira, mint a korábbiakat, néhányukat pedig méltatlanul alulhasználták (azóta se hevertem ki, hogy Herkules csak egy részben volt benne… EGYETLENEGY RÉSZBEN!!!! MI A FRANC???????). Ó, és el ne felejtsem megemlíteni a főgonoszt, akivel abszolút mélypontot ért el a sorozat (és ezt nemcsak azért mondom, mert a pokolban játszódott a második félévad). Azt most hagyjuk, hogy a lángoló CGI-haj mennyire röhejesen nézett ki, de ehhez társult még a magas szintű ripacskodás, amitől a falat kapartam az egyes részek megtekintése után. Ja és ott voltak a Robin Hooddal történtek is… Na hát ott végképp felháborodtam, de valamilyen rejtélyes oknál fogva nem kaszáltam a sorozatot. A hatodik és a mostani hetedik évadot azonban csak fél szemmel és fél füllel követtem, és őszintén megkönnyebbültem, amikor idén olvastam róla, hogy befejezik a mesemondást. A hatodik évadban az Elmondatlan Mesék Földjéről érkezett egy rakás karakter, akikkel újfent nem kezdtek semmit, helyette univerzumépítésre szánták rá magukat Agrabah és a Kívánság Birodalom létrehozásával. Na jó, ez azért nem volt annyira rossz… A Fekete Tündér vagy Gideon története viszonylag érdekes volt, de korántsem néztem akkorát a Tündér valódi kilététől, mint anno Pán Péterétől. Az évad végén pedig már majdnem ott tartottam, hogy abbahagyom a csudába, mert egyáltalán nem értettem, egy ilyen szép lezárás után hova akarják még húzni-vonni az elbeszélést. A felnőtt Henry viszont olyan ellenállhatatlanul mosolygott, hogy muszáj volt bekapcsolódnom a hetedik évadba. J Az tetszett, hogy kimozdultunk Storybrooke-ból, a már ismertnek hitt mesekarakterek új csavarokat kaptak, de néha visszanyúltunk az alapokhoz, és a korábban sikertelenül adaptált Aliz Csodaországban-mese végre értelmes és rendesen kifejtett módon jelent meg. Az évad második részében azonban sok minden zavart, elkapkodottnak, lezáratlannak tűntek történetszálak. Ivy és Anastasia elutaztak ahelyett, hogy segítettek volna, Zelena szintúgy lelépett, szóval nem voltam túlságosan elégedett. A huszadik epizódnál emlékszem, majdnem szétcsapkodtam a laptop billentyűzetét, mert annyira idegesített már, hogy nem törik meg az átok, és az azt követő rész sem tetszett (visszahozták Pán Pétert azért, hogy 3 percet álljon megbilincselve… Regináék köthettek volna vele szövetséget, vagy mittudomén… vagy akkor hagyták volna inkább ki, mert ezzel is csak felhúzták az agyamat). A sorozatzáró ezekhez képest nagyon korrekt és szép lett, pont megfelelő adagban kaptuk a nosztalgiát és az aktuális harcot a gonosz ellen.
Hadd beszéljek még egy kicsit a szereplőkről! Ahogy már írtam, az mindig nagyon tetszett, amikor megtudtuk valakiről, melyik meseszereplő, ráadásul szinte mindenkinek volt valami csavar a sztorijában. A mesékre, az azokban megjelenő jellegzetes ruhákra, tárgyakra, tevékenységekre való utalásokat is nagyon szerettem. A főgonoszok kevés kivételtől eltekintve emlékezetesek, összetettek és érdekesek voltak, és szinte mindegyikőjüknél kiderült, hogy egy fájdalmas személyes tragédia tette őket rosszá. Emma remek főszereplő volt, Henry imádnivaló, felnőttként pedig meglehetősen sármos volt, Hófehérke és Daliás kitartó szerelmének sem lehetett ellenállni, de jómagam Hook kapitány mellett tartottam ki hűségesen. Imádtam a kalóz-stílusát, aztán később az érzelmesebb oldalát, a Kívánság Birodalomból „újrahasznosított” énjétől pedig teljesen elérzékenyültem, amikor kiderült, hogy apa, ráadásul Alizé. Mellettük Regina és Rumplestiltkin érdemelnek említést, akik komplexen megírt karakterek voltak, mind gonoszként, mind jóként megható vagy épp remek jelenetekben szerepelhettek. Számomra Rumple történetívének beteljesülése érdekesebb volt, abszolút nem számítottam rá, hogy önfeláldozással és végleges halállal nyeri el a boldog befejezését, és pont a meglepetés miatt tetszett, Reginánál nekem nagyon hiányzott a Robin Hoodos boldog befejezés. Pán Péterről már szóltam, de a gonoszok tekintetében még szeretném kiemelni Zelenát és Corát. Ja és ki ne hagyjam az Őrült Kalapost, akit az azóta Tél Katonájává avanzsált Sebastian Stan keltett életre fantasztikusan, kár, hogy nem szerepelt többet. A sorozatnak központi témája a szeretet, a szerelem és a barátság, úgyhogy fel is sorolnék egy-két szerelmes- vagy egyéb szempontból érdekes párost, akiket kedveltem. Eleinte Emma-Neal támogató voltam, de aztán elég hamar Emma-Hook rajongó lettem, de a Regina-Robin Hood pár is közel állt a szívemhez. A Rumple-Belle párnál egy időben nem tetszett az irányvonal, amerre elkormányozták őket, de végül ők is megkapták a szép és boldog befejezést. Jaj, és a Hook - Daliás párost is nagyon bírtam egy időben!
Ide-oda ugráló értékelésemnek lassan a végére érek. Az elmúlt másfél-két évben elég sokszor fanyalogtam azon, hogy milyen irányt vett a sorozat egyes szereplők (még mindig mérges vagyok Herkules miatt!!!!!!) vagy történések szempontjából, az alapötletét és az abból fakadó szép pillanatokat, érdekes sztorielemeket viszont mindig is szerettem. Emellett a család, a barátság fontosságáról, a szeretet és szerelem megingathatatlan erejéről mondott örökérvényű, néha giccsesnek tűnő, de igaz és megfontolandó dolgokat. Meserajongóknak és a hétköznapokban rejlő varázslatban hívőknek kifejezetten ajánlott!


Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Természetesen a felbukkanó meseszereplőket.
  - Az ismétlődő momentumokat, amik mindig kapnak egy kis újítást (átokmegtörés, szeretett ember megtalálása, gyerekfelbukkanás az ajtóban).
  - Hook kapitányt. Csak úgy :DD
  - Pán Péter történetét.
  - A sorozatzáró epizódot. Nem tökéletes, de nagyon szép.


Egyszer volt, hol nem volt /Once Upon a Time/ (2011-2018)
színes, feliratos, 42 perc
Rendező: Ralph Hemecker, Ron Underwood, Dean White, Romeo Tirone, Steve Pearlman, stb.
Szereplők: Jennifer Morrison, Lana Parrilla, Robert Carlyle, Jared Gilmore, Ginnifer Goodwin, Josh Dallas, Colin O'Donoghue, Emilie De Ravin, Rebecca Mader, Sean Maguire, Keegan Connor Tracy, Robbie A. Kay

Filmkritika: Deadpool 2

2016-ban egy újfajta szuperhősös mozival ismerkedtem meg. Az addig megszokottakkal szembe menve káromkodások és véres gyilkolások közepette ontotta magából a popkulturális utalásokat, ráadásul velünk, nézőkkel is eltársalgott. Ez volt a Deadpool, aminek második része a héten mutatkozott be a magyar mozikban, s ami a mai bejegyzés tárgya lesz.
A történetről röviden: Mocskos szájú főhősünk egy személyes tragédia hatására úgy dönt, csatlakozik az X-Menekhez, s megpróbál rendes szuperhősként viselkedni. Hamar kiderül, hogy ez nagyon nem az ő asztala, ezért visszanyúl a saját módszereihez, amikor egy jövőből érkező titokzatos férfi meg akar ölni egy gyereket…
Ahogy a bevezetőben írtam, az első filmnek az volt a nagy truvája, hogy a 12-es karikás, gyerekbarát szuperhősös mozgóképek árnyékából kilépve nem szégyellte kétpercenként használni az „f” vagy „k” betűs szavakat, és a rosszfiúk kiiktatásáról sem fordult el a kamera. Emellett pedig folyamatosan kommentálta a cselekményvezetést, kritizálta vagy utalás szintjén megemlítette az X-Men-franchise-t, egyéb filmeket, színészeket, stb. Valahol számítottam rá, hogy a folytatás is elsősorban ezen összetevőkre fog koncentrálni, hiszen egyrészt Deadpool ebben a legjobb, másrészt a nézők (köztük én is) kajálják ezt a fajta hozzáállást, ugyanakkor reméltem, a sztori sem fog teljesen elsikkadni a sok poén közepette. Sajnos azt kell mondjam, az előzetes megérzéseim bizonyultak helyesnek. Már a történet elején volt egy-két megkérdőjelezhető és nem megmagyarázott momentum, aztán ahogy haladtunk előre, úgy lett egyre súlytalanabb a cselekményvezetés (az összeverbuvált mentőcsapat sorsán kiakadtam egy kicsit), és adott szabad utat a látványos akciójeleneteknek meg a tonnányi filmes hivatkozásnak, beszólásnak. Persze nem állítom azt hogy utóbbiak nem lettek jók, sőt, de ha már Deadpool volt olyan kedves, hogy maga is rámutatott egy-két dramaturgiai hibára, akkor tehetett volna valamit, hogy ezeken javítsanak. És akkor evezzünk kellemesebb vizekre! Nekem egyértelműen a rengeteg ötletes, idézhető és valóban humoros duma tetszett a leginkább, amik között franchise-on belüli (az X-menes poénok nagyon ültek), zenés, önreflexiós vagy épp sikerfilmes (Csillagok háborúja, Pop, csajok, satöbbi, Jégvarázs) utalások mellett személyes kedvenceim voltak az elszórt Bosszúállók, valamint DC-univerzumos beszólások. Az akciójelenetek pörgősek, érdekesek és igazi vizuális csemegék voltak; emellett nagy szerencsénkre egy pazarul összerakott színészgárda állt a produkció rendelkezésére. Ryan Reynolds lubickolt Deadpool szerepében (vagy Deadpool lubickolt Ryan Reynoldséban? :D), jár a pacsi az előző filmből visszatérőknek úgy mint: Cserkész, Dopinder,Vak Al, Kolosszus, Negaszonikus Tini Torpedó; az új tagok közül pedig említést érdemel a gengszterbabérokra törő, elveszett tinédzser Tűzökölt alakító Julian Dennison, valamint a hihetetlenül szerencsés és hihetetlenül laza Dominót játszó Zazie Beetz. Ami az időutazó Kábelt megszemélyesítő Josh Brolint illeti: szerintem manapság ő a legmenőbb arc Hollywoodban, mert azért az nem semmi, hogy két, egymástól független, de ugyanolyan izgalommal várt Marvel-filmben is ő alakítja a főgonoszt. És ráadásul nem is akárhogyan; a Bosszúállók – Végtelen háborúban CGI ide vagy oda, de karakteresen és hitelesen jelenítette meg az őrült titánt, Thanost, ebben a filmben pedig hasonló bravúrra volt képes.
Összességében nézve a Deadpool 2 egy remek szórakozást nyújtó, látványos, valamint ötletesen humoros alkotás, ami azonban nem akart túl sokat kockáztatni, és a kidolgozott(abb) sztori helyett arra helyezte a hangsúlyt, amiről tapasztalatból tudta, hogy jól fog menni neki. Egyszeri mozis kikapcsolódásnak tökéletes, bár nem árt, ha otthon vagytok a popkultúrában és a manapság menő képregényfilmekben, mert csak akkor tudjátok igazán élvezni a beszólásait.


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A Bond-filmekre hajazó főcímet.
  - Kábel és Deadpool összecsapásait.
  - A meglepő cameókat (köztük Stan Lee rendhagyó jelenésével).
  - A stáblista közbeni jeleneteket. Sírni fogsz a röhögéstől.


Deadpool 2 (Deadpool 2)
színes, magyarul beszélő, 119 perc
Rendező: David Leitch
Szereplők: Ryan Reynolds, Josh Brolin, Zazie Beetz, Julian Dennison, T. J. Miller, Morena Baccarin, Brianna Hildebrand, Eddie Marsan

Könyvkritika: Brian Selznick - A leleményes Hugo Cabret

Gondolom, már meg sem lepődtök, ha azt mondom, hogy ezúttal is egy újraolvasott könyvről fogok írni, ami ráadásul a kedvenc könyveim közé tartozik.
A történetről röviden: 1931-ben, Párizsban járunk. Hugo Cabret egy árva fiú, aki titokban él a városi pályaudvaron. Az apja által ráhagyott rejtélyes automata javításához rendszeresen alkatrészeket lop az állomás játékboltosától, aki azonban egyszer elkapja, s innentől életük óhatatlanul összefonódik, és érdekes dolgokra derül fény…
Először akkor hallottam erről a könyvről, amikor filmváltozat készült belőle 2011-ben, Martin Scorsese rendezésében, és ennek kapcsán értesültem a könyvváltozat létezéséről. Nagyon szeretem a filmtörténetet, azon belül is a kezdeteket, amik kiemelt szerepet kapnak a sztoriban, úgyhogy amint lehetett, kikölcsönöztem és elolvastam a könyvet. A mostani olvasás alkalmával nagyjából ugyanazt éreztem, amit akkoriban: teljesen elbűvölt a varázslatos történet és a gyönyörű rajzok elegye. Selznick ugyanis úgy építette fel a könyvét, hogy nem csupán szövegesen, hanem képek segítségével mutatta be nekünk Hugo kalandjait. Itt azonban nem egyszerű illusztrációkról volt szó, mivel ezek szerves részét képezték az elbeszélésnek (ha megengedtek egy személyes betoldást: olvasás közben egyszercsak elképzelem magamat anyukaként, aki a kisgyerekével bekuckolódik az ágyba, és együtt lapozgatjuk a könyvet, és követjük Hugót, s közben észrevétlenül tanul a gyerek egyet s mást óraszerkezetekről meg filmekről; szép gondolat, nem igaz?). Megismerhettük Hugo múltját, hogy miért kell bujkálnia a pályaudvaron, miért lopkod alkatrészeket, mit akar elérni a gépember helyrehozásával. Már önmagában ez a történet is nagyon érdekes és megható volt, az író azonban nem elégedett meg ennyivel, és továbbfokozta a varázslatosságot azáltal, hogy behozta a cselekménybe a filmtörténet kezdetének egyik jelentős úttörőjét, Georges Mélies-t. Nem szeretnék most itt filmtörténeti kurzust tartani, pedig Mélies-ről órákat tudnék beszélni, mivel ő volt az egyik kedvencem, amikor a filmtörténet kialakulásáról tanultam. Amit tudni érdemes róla (és ami nagyjából a könyvben is benne van), hogy bűvészként kezdte a szakmát, s innen lépett tovább a filmrendezésre. Alkotásaiban ugyanúgy a varázslatot és a rendkívüliséget helyezte előtérbe, mint a bűvészkedésben. Őt tartják a tudományos-fantasztikus filmek atyjának, és számtalan olyan effektet talált fel, amik az ő korában újítónak számítottak, és ezekből alakultak ki a mára már mindennapinak számító vizuális trükkök. Mélies munkái mellett más korabeli mozgóképek is szóba kerültek, és gyermeki örömmel, valamint széles mosollyal az arcomon ültem és olvastam ezekről a filmekről, vagy nézegettem a képeket, amik egy-egy jellegzetes jelenetüket ábrázolták. Amikor Hugo és Isabelle beültek a moziba, én is úgy éreztem, ott ülök velük együtt, és nagy szemekkel figyelem a vásznon pergő képeket.
Írogathatnék még a jobbnál jobb ötleteiről, dicsérhetném a szebbnél szebb rajzait, de inkább azt javaslom, hogy fedezzétek fel magatok ezt a gazdagon illusztrált, csodálatos dolgokról mesélő kötetet, amibe bármelyik korosztály bátran belelapozhat és elolvashat, és ami garantáltan magával fogja ragadni.


Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az egész könyvet. Gyönyörű úgy, ahogy van.

Filmkritika: Vasakarat (2016)

A mai alkalommal egy olyan film véleményézését olvashatjátok, amit nem moziban tekintettem meg. Az áprilisi Tűzgyűrű-kritikához hasonlóan erről is azért írok, hogy egy kicsit változatosabb legyen a blog, és ne mindig csak friss mozifilmek kerüljenek szóba.
A történetről röviden: A film egy valóban megtörtént esetet dolgoz fel. Egy amerikai-olasz bokszoló, Vinny Pazienza súlyos autóbalesetet szenvedett, melynek során megsérült a nyaka. Az orvosok még abban sem bíztak, hogy képes lesz-e újra járni, Vinny azonban ennél is többre vágyott: vissza akart térni a ringbe…
Leszögezem az elején: nem a boksz miatti rajongásom, hanem a főszerepet játszó Miles Teller személye miatt néztem meg a filmet. Jó pár blogbejegyzésben megemlítettem már a nevét, lévén 2015 óta ő a kedvenc színészem. Még mielőtt elkezdenétek rossz következtetéseket levonni, elmondom, hogy nem csak az ő két szép szeme miatt voltam kíváncsi a filmre, láttam az előzeteseket, és érdekesnek tűnt a történet. A megtekintése után azonban nem az „érdekes”, inkább a „korrekt” szót tudnám használni rá. Lineáris sztorivezetés során ismerhettük meg Vinnyt és a családját, láthattuk bokszolni két meccsen, aztán jött a baleset, az azt követő felépülési időszak, majd pedig a felkészülés a visszatérésre. Ez így leírva szépen hangzik, vizuálisan azonban elég monoton volt. A bokszolós jelenetekről a jó fényképezésen kívül semmit nem lehet elmondani, nem volt bennük katarzis (még az utolsóban sem), nem érezted azt, hogy eggyé válsz a tömeggel, és szurkolsz Vinnynek. A családját, a hozzájuk fűződő viszonyát is csak felszínesen mutatták be, pedig volt egy-két elejtett mondat közte és az apja között, ami alapján azt lehetett feltételezni, hogy nem volt annyira sima a kapcsolatuk, mint amilyennek a rendező ábrázolta. Nem hangzik túl jól, de a baleset kellett ahhoz, hogy felrázza egy kicsit a cselekményt. A dráma megérkezésével kicsit közelebb kerültünk Vinnyhez, az érzéseihez, gondolataihoz, és kibontakozott előttünk egy harcos portréja, aki mindent megtett azért, hogy újra bokszolhasson, hiszen számára ez jelentette a világot. A HALO-kerettel való együttélést, a legkisebb rossz mozdulattal járó fájdalmat, vagy a lebénulás miatti aggodalmat bemutató jelenetek alkották a film legerősebb részét, nézőként te is érezted a fájdalmat vagy épp tehetetlenséget, amivel Vinny szembesült. Ugorjunk át a szereplőgárdára, bár ott sem voltam maradéktalanul elégedett. A karakterek többsége nem sikerült túl emlékezetesre, az a néhány, aki mégis, azt is elsősorban a színészeknek kell megköszönnünk. Aaron Eckhart fantasztikus volt az alkoholproblémákkal küzdő, de lelkiismeretes edző szerepében, és hasonlókat lehet elmondani a szülőket alakító Ciarán Hindsről és Katey Sagalról. Szándékosan hagytam a felsorolás végére a főszereplőt, mivel nem egészen tudom, hogyan is fogalmazhatnám meg érthetően a gondolataimat. Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy az előzetesek és az olvasott cikkek alapján sokkal lázadóbbnak, problémásabbnak képzeltem el Vinnyt, de alapvetően az a fajta laza, viccelődő figura volt, amit láttam már más nem túl érdekes vagy emlékezetes filmekben Miles Tellertől, úgyhogy ebből fakadóan eleinte nem láttam semmi kiemelkedőt a játékában. Aztán jött a baleset,  és onnantól fogva megmutatta, hogy ha egy jelenet megköveteli, tud ő többet is lazaságnál, és pont ezért tetszett inkább a film második fele. Meg persze dicsérjük meg a fizikai átalakulását is, amit rajongóként ugyebár nem tudtam nem észrevenni. :)
Aki szereti a sportfilmeket, pláne az ilyen megtörtént és nem mindennapi eseményekkel foglalkozókat, annak abszolút tudom ajánlani. Egy korrekt alkotásról beszélhetünk, aminek cselekményvezetés terén vannak hibái, de a színészei, illetve a kitartásról megfogalmazott gondolatai miatt érdemes rászánni az időt, és legalább egyszer megnézni.


Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Vinny és az edzője, Kev kapcsolatát.
  - A HALO-kerettel való együttélést.
  - Az archív felvételeket.


Vasakarat (Bleed for This)
színes, feliratos, 117 perc
Rendező: Ben Younger
Szereplők: Miles Teller, Aaron Eckhart, Ciarán Hinds, Katey Sagal, Ted Levine, Amanda Clayton

Könyvkritika: J. R. R. Tolkien - A Gyűrűk Ura - A gyűrű szövetsége

Az idei olvasmányok nagy részéhez hasonlóan Tolkien trilógiájával sem most találkoztam először, hat éve, a nyári szünet ideje alatt olvastam el. Mostanság nem igazán kalandoztam a fantasy világában, pedig érdeklődöm ilyen műfajú könyvek iránt, ezért döntöttem úgy, hogy ismét ellátogatok Középföldére. Molyon egy könyvként tudtam csak bejelölni a trilógiát, a valóságban azonban külön kötetenként, kisebb szünetek beiktatásával szeretnék haladni, s ebből kifolyólag gondoltam, hogy ide, a blogra mindegyik részről írok külön bejegyzést.
A történetről röviden: Hobbit főhősünk, Frodó békésen éldegél nagybátyjával, Bilbóval a Megyében. A nagybácsi egy nap eltűnik, s Frodóra hagy egy titokzatos gyűrűt. A mágus Gandalf hamarosan elmeséli neki a gyűrű eredetét, és azt, hogy a közelgő sötétséget csak az ékszer elpusztításával állíthatják meg. Frodó barátaival együtt hosszú útra indul, ahol egy idő után újabb útitársak csatlakoznak hozzá. Egész Középfölde sorsa áll vagy bukik azon, hogy Frodó eléri-e időben úticélját…
Viszonylag későn ismerkedtem meg Tolkien műveivel, mert a belőlük készült filmváltozatokból látott részletek, valamint a Harry Potter-sorozat iránti rajongásom miatt úgy voltam vele, ez a fajta fantasy egyáltalán nem nekem való. Nos, valamilyen szinten igazam lett. A korábbi olvasást hagyjuk, mert nem sok emlékem van róla, valószínűleg botor módon egymás után olvastam a köteteket, és örültem, amikor a végére értem. A mostani alkalommal sem tudtam stabil kapcsolatot kialakítani a cselekményvezetéssel. A prológusban elmesélt részletek érdekesek voltak ugyan, de egy-két kivételtől eltekintve nem kötődtek a később elmondottakhoz. A történet elején nagyon próbára tette a türelmemet a hobbitok bandukolása. Értem én, hogy nem teleportálhattak A pontból B-be, de akkor is fárasztó volt, hogy csak mentek, mentek, néha azért felbukkant egy érdekes személy, vagy valami veszélyes esemény, aztán megint csak mentek. A mesélés szempontjából nem állítom, hogy felesleges adalék lett volna az útjuk leírása, alkalmanként azonban elég unalmas volt, és alig vártam, hogy történjen végre valami. Arról nem is beszélve, hogy a sok folyónév, helységnév, amik ráadásul többféle középföldei nyelven voltak felsorolva, csak még inkább fokozták bennem a zavarodottságot… Elértek Völgyzugolyba, és teljesült a kívánságom: a tündék megjelenése, énekei, történetei felráztak egy kicsit. Lothlóriennél ugyanezt éreztem: varázslatos leírások, dalok, s szinte láttam magam előtt ezeket a fenséges, gyönyörű teremtményeket. Galadriel szépsége, beszéde engem is legalább annyira lenyűgözött, mint a Szövetség tagjait. A történetvezetést illetően azt vettem észre, hogy az író jobban szeretett az egyes népek hátterénél, dalainál, mondáinál időzni, s nem is a jelen történései érdekelték, hanem inkább az elmúlt dolgok. Ez mind szép és jó, főleg, hogy tetszettek a szövegben feltűnt dalrészletek, a régi időkből fennmaradt és elmondott legendák, csakhogy ezek mind elvonták a figyelmet Frodó küldetéséről, s amikor visszatértünk hozzájuk, alig emlékeztem arra, tulajdonképpen hol tartanak, mit csinálnak, ki min töpreng, stb. Ezt leszámítva nem voltak problémáim a könyvvel. A szereplők mind remekül kidolgozott, könnyen megkedvelhető figurák voltak, akiknek jelleméről már most, az első részben sokat megtudhattunk. Nekem egyértelmű kedvenceim lettek a hobbitok, közülük is elsősorban Csavardi Samu, aki mindig hűségesen és rendíthetetlenül állt gazdája, Frodó mellett. Ó, és ki ne felejtsem Bombadil Tomát, akit minden dalával, megszólalásával és vidámságával együtt imádtam, talán a nála eltöltött idő volt a könyv legderűsebb és legszebb része.
Összefoglalva gondolataimat: alapvetően tetszik a Tolkien által kreált világ a számtalan különféle élőlényével, misztikusságával, meséivel, dalaival. A karakterei élettel teltek, könnyen el lehet képzelni őket a külső leírásoknak köszönhetően, a belső gondolataik, tulajdonságaik miatt pedig az az érzésünk támadhat, hogy jól ismerjük mindegyikőjüket. Sokszor azonban elvonja olvasóját a fő eseményektől, ami engem néha összezavart. Akit azonban nem zavarnak az egyéb elágazások, s szeretne egy sokszínű, gazdagon megírt világról olvasni, annak mindenképpen tudom ajánlani. Jómagam pedig kis szünet után folytatom majd a Gyűrűháború krónikájának olvasását.


Értékelés. 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Samu hűségét.
  - Gandalf elmeséli az Egy Gyűrű eredetét.
  - Bombadil Tomát és soha el nem múló vidámságát.
  - A Tanácsot és a megalakuló Szövetséget.
  - A völgyzugolyi és lothlórieni tartózkodásokat.

Filmkritika: Bosszúállók - Végtelen háború

Ez a bejegyzés két okból is nagyon fontos számomra: egyrészt ez már a 200. lesz a sorban, aminek rettentően örülök, mert amikor nagyjából négy éve elindítottam a blogot, még egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet ez az egész, illetve hogy van-e hozzá elég lelkesedésem. Nos, úgy látszik, van, ráadásul nem is kevés. A másik ok pedig a címben feltüntetett film, amit tűkön ülve vártam, hiszen egy mozgóképbe terelte össze az elmúlt hat évben általam megismert marveles szuperhősöket. Jöjjön hát a legújabb Bosszúállók-film kritikája, ami helyenként tartalmazhat spoilereket, szóval ennek tükrében folytassátok az olvasást!
A történetről röviden: Thanos, az őrült titán, a galaxist járja gyermekeivel az oldalán, hogy összegyűjtse a Végtelen Köveket, amelyeket elhelyezhet a Végtelen Kesztyűben, és ezáltal elpusztíthatja a Föld lakosságának felét. A (hivatalos és nem hivatalos) Bosszúállók természetesen mindent megtesznek, hogy megakadályozzák célja elérésében…
Ha megengeditek, egy kis nosztalgiával kezdeném, mert úgy érzem, el kell mesélnem, miként is szerettem bele a Marvel-filmekbe. Hat év. Azóta ismerem a Marvel Moziverzum karaktereit, azóta járok el minden filmjükre moziba, s azóta vártam, hogy elvezessenek a szálak ide, a Végtelen Háborúhoz. Emlékszem, akkoriban úgy ültem be a Bosszúállókra egy ismerősöm társaságában, hogy mindössze Vasemberről voltak hézagos emlékeim, a többiekről semmit sem tudtam. És mégis lenyűgözött a film, s azonnal bővíteni szerettem volna ismereteimet, úgyhogy szép sorban bepótoltam az elmaradásokat, s ahogy említettem, azóta egyetlen alkalmat sem hagytam ki; ha Marvel-film ment a moziban, én rohantam rá. Nem olvastam egyetlen képregényt sem, egyszerűen az érdeklődésem vitt el ezekre a filmekre, és minél többet néztem őket, annál inkább kezdtem megkedvelni az egyes karaktereket, megérteni a történeteket, és felfigyelni az összefüggésekre, amik most értek össze igazán. Vicces, hogy anno (akkor még tudatlan zöldfülűként) simán kisétáltam volna a moziból a stáblista elindulásakor, és csak az ismerősöm felszólítása miatt maradtam (sőt, a Shawarma Scene-t meg se vártuk, csak az első jelenetet, azt a részt akkor láttam először, amikor DVD-n néztem újra a filmet), ma pedig fejcsóválva nézem, ahogy emberek sétálnak kifelé a teremből, ahelyett, hogy megvárnák a további apró meglepetéseket. A stáblista utáni jelenetek mellett a fázisokon keresztülívelő építkezés, az új szereplők remek beillesztése a már meglévő sztoriba, valamint a harmadik fázis szólófilmes ötletei tetszettek nagyon, s már most kíváncsian várom, hogy a jelenlegi fázis lezárulása után milyen újdonságot tartogatnak számunkra a készítők.
És akkor jöjjön végre a film! Az előzőekből kitűnik, de az első előzetesről írt bejegyzésemből is egyértelmű, hogy izgatottan készültem a film megtekintésére, persze bizonyos fokú várakozásokkal ültem be rá, hiszen ez mégiscsak egy komolyabb mérföldkő a Marvel univerzumépítésében. Hát hol is kezdjem? Remek volt, fantasztikus, pörgő dialógusokkal, a már megszokott hibátlan látványvilággal és csatajelenetekkel, nekem mégsem klappolt teljesen. De erről kicsit később! Először hadd zengjek örömódát Anthony és Joe Russóról, akik fogták ezeket az általam szeretett karaktereket, és összeeresztették őket, amikből olyan csoportosulások lettek, amikről ha pár éve beszélt volna nekem valaki, hát kiröhögöm. Most azonban ültem, ámultam, kacagtam, vagy épp meghatódtam, és gyermeki mosollyal az arcomon néztem, ahogy Thor Mordállyal és Groottal indul el egy hatalmas és erős fegyver összekovácsolására, ahogy Doctor Strange és Tony Stark kétpercenkénti beszólásokkal oltja egymást, vagy ahogy Wakanda seregei Tél Katonával és Skarlát Boszorkánnyal kiegészülve harcolnak. Egyszóval mindenki, akit eddig megismertünk, szépen összetalálkozott (jó, nem egészen, mert voltak távolmaradók, és nem futott össze mindenki mindenkivel, de értitek), és különbözőségük ellenére némi „haverkodás” után összefogtak a közös ellenség, Thanos és segítői ellen. Mindeközben lila színben pompázó titánunk (nem félreérteni, a CGI szerintem remek lett, tökéletesen átadta a figura hatalmasságát, félelmetességét) keresztül-kasul szelte a galaxist, hogy megszerezzen hat Követ, amiknek többsége már felbukkant korábbi részekben, így nem kellett sokat magyarázni a lényegüket és fontosságukat. A megszerzésük, a harc közbeni használatuk szintén egy olyan része volt a cselekménynek, ami elképesztően tetszett, igaz, az egyikkel nem sikerült teljesen dűlőre jutnom. Lejjebb kifejtem majd. Áttérve a konkrét történetmesélésre: alapvetően érthető, követhető volt, és tisztában vagyok vele, hogy a sztori komplexitása megkövetelte, de szerintem kicsit hosszú lett a film, és egy-két jelenetnél meg lehetett érezni, hogy izgalmak ide vagy oda, de leült egy picit a történet. Visszacsatolva a Kövek megszerzéséhez: lehetséges, hogy azért érzem furának, mert a Lélekkő most tűnt fel először, de az ott lezajlott eseményeket nem tudtam teljesen elfogadni, mert szerintem Thanos és Gamora viszonya nem volt annyira kidolgozott sem ebben a filmben, sem korábban utalás formájában, aminek köszönhetően igazán átélhetővé válhatott volna Thanos fájdalma, amiért fel kell áldoznia a lányát. Ezen kívül más nagy problémám nem akadt, maximum annyi, hogy a rögtönzött csapattagok elég hamar összehaverkodtak, de jó, oké, jön az ellenség, harcolnunk kell. Ezt nem számítom hibának. Ugyebár tudható, hogy ez a film csupán az első fele volt a nagy harcolásnak, mivel egy év múlva érkezik a második rész, ami végleg lezárja a történteket, és egyben a jelenleg futó harmadik fázist. Ebből kifolyólag egyáltalán nem lepett meg, hogy a tragédia kellős közepén hagytuk magukra megmaradt hőseinket, s jómagam már most elkezdtem tűnődni azon, mire számíthatok, mi fog történni ezek után. Érdekes amúgy, hogy a film előtt azt mondtam, bár imádom ezeket a figurákat, de legyenek bátrak a marvelesek, és öljenek meg valakit TÉNYLEGESEN. Abban biztos vagyok, hogy a csettintés után hamuvá váltak még visszatérnek, sőt némelyek utána is életben maradnak, de másokkal kapcsolatban nincs bennem ilyesfajta optimizmus, s belegondolni abba, hogy Loki SOHA TÖBBÉ nem lesz benne Marvel-filmben, nos, az egy kissé fájdalmas. Meg bátorság ide vagy oda, amikor Thanos megszúrta Tonyt, hát ott azért megállt körülöttem a levegő egy pillanatra… S ahogy az elhamvadtak visszatérhetnek, úgy az is megtörténhet, hogy az életben maradtak meghalhatnak örökre, s nem segíthet rajtuk semmilyen mágikus, technológiai vagy egyéb trükk. A magam részéről úgy vagyok vele, hogy természetesen hiányozni fognak az elhunytak, de nem lehet örökké ugyanazokra a hősökre támaszkodni. Ha egy elbukik, majd jön egy másik, aki beáll a helyére, és szükség esetén megvédi az emberiséget. Színészi játékról eddig nem beszéltem, de szerintem ebben az esetben nem is kell, hiszen tudjuk már mindegyik színészről, hogy ismeri a karaktere minden mozdulatát, gondolatát, és gyakorlatilag a komplett gárdáról elmondható, hogy nem eljátszották, hanem eggyé váltak a szerepükkel, amit köszönök nekik, mert hiába van egy érdekes karaktered, ha az őt alakító színész nem tudja megtölteni élettel. Itt szerencsére ilyen probléma nincs és nem is volt soha, legfeljebb egyik-másik mellékszereplőnél, meg ugye a főgonoszok sem remekeltek mindig, Josh Brolin azonban jó választásnak bizonyult, Thanos motivációinak, tetteinek volt súlya és értelme.
Én panaszkodom, hogy hosszú volt a film, erre nézzétek meg, milyen hosszú bejegyzést írtam! :) Hát, hiába, ha kedvencekről van szó, akkor mindig szeretem bő lére ereszteni a mondanivalómat. Összefoglalásképpen maradjunk annyiban, hogy egy remekül összerakott, vicces, megható vagy épp megdöbbentő pillanatok között egyensúlyozó, látványos filmről van szó, de a hozzám hasonló évek óta rajongóknak természetesen ennél jóval többet jelent. Szóval akár fan vagy, akár nem, kár lenne kihagynod ezt a fantasztikus élménnyel kecsegtető mozgóképet. Egy év múlva pedig remélhetőleg hasonló, sőt talán egy kicsivel jobb folytatással örvendeztet meg minket a Marvel. Én már most kíváncsian és izgatottan várom!


Értékelés: 85%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Hulk és Thanos öklözését. WOW!!!
  - A különböző Bosszúállók-csapatokat. Remekül fogsz szórakozni.
  - A Kövek begyűjtését és használatát.
  - Vasember és Pókember öltözékeinek csúcsszuper kiegészítőit.
  - A wakandai harcjelenetet.
  - Tél Katona és Mordály rögtönzött páros lövöldözését. Számtalan ehhez hasonló páros vagy többes jelenet van, de ezt muszáj volt kiemelnem.
  - Stan Lee rövid, de elmaradhatatlan cameóját.
  - A befejezést, ami után döbbent csendben fogod végigülni a stáblistát, miközben kérdések özönlenek egymás után a fejedben.
  - A stáblista legvégén található pluszjelenetet. Kicsi, de remek előreutalás egy újabb szuperhős becsatlakozására.


Bosszúállók - Végtelen háború (Avengers: Infinity War)
színes, magyarul beszélő, 149 perc
Rendező: Anthony Russo, Joe Russo
Szereplők: Robert Downey Jr., Chris Evans, Chris Hemsworth, Scarlett Johansson, Mark Ruffalo, Benedict Cumberbatch, Tom Holland, Chris Pratt, Zoe Saldana, Dave Bautista, Elizabeth Olsen, Paul Bettany, Don Cheadle, Chadwick Boseman, Tom Hiddleston, Josh Brolin, Anthony Mackie