Sorozatkritika: Agymenők

A Trónok harcáról szóló bejegyzés vasárnapi publikálása óta a fejemben elégedetlenül hümmögő hangnak hála, pár napot még annak a kritikának a csinosítgatásával töltöttem, kihúztam, átírtam, kibővítettem benne dolgokat. Ezután várt rám egy elhúzódó olvasás befejezése és értékelése, ami szerdán készült el, úgyhogy végre tudok időt szentelni a másik régóta követett sorozatnak, ami ebben a hónapban ért véget. Jöjjön hát a szeretnivaló baráti társaság, akikkel mindig történik valami, és akik sosem hagyják ki az alkalmat, hogy popkulturális utalásokkal árasszanak el minket. Vigyázat, a következő bejegyzés nyomokban spoilereket tartalmaz!
A történetről röviden: Sheldon és Leonard elméleti fizikusok, emellett nagy „geekek”, szeretnek mindent a képregényektől a különféle játékokon át egészen az olyan klasszikusokig, mint a Star Wars vagy a Star Trek és sok időt töltenek együtt két barátjukkal, Howarddal és Rajeshsel. Egy nap a szomszédjukba költözik Penny, a színésznői álmokat dédelgető pincérnő, akinek mind érdeklődése, mind ízlése távol áll a fiúkéitól, ám ez a két különböző világ lassan elkezd nyitni egymás felé…
Az egész úgy kezdődött, hogy egy délutáni tv-kapcsolgatás során kilyukadtam egy sitcomnál, amiben éppen jelmezes partira készülődtek a szereplők és mindenki valamilyen szuperhősnek öltözött be. Akkoriban még éppen csak ismerkedtem a Marvel Mozis Univerzumával, annak szereplőivel, mégis azonnal bevonzott a tény, hogy Thorról és Hulkról esik szó, és egyébként is nagyon humoros volt az epizód. Még megnéztem pár részt, mielőtt eldöntöttem, hogy belevágok és az elejétől fogva megismerkedem a teljes sorozattal. Mindez nagyjából öt évvel ezelőtt történt, úgyhogy jó pár évada tartozom már a nézők közé. A múltkori sorozatkritikában említettem a két kategóriát, amik alapján elkülönítem a nézett sorozataimat: nos, minden tisztelet mellett az Agymenők mindig is abba a csoportba tartozott, amiket visszafogott érdeklődéssel, elsősorban néhány karakter miatt kedveltem és néztem. Korábban és azóta se kezdtem bele más sitcomba; volt egy-két próbanézésem, de egyik sem kötött le különösebben. Ami ezt a sorozatot illeti, kiegyeztem magammal, hogy ha már egyszer belekezdtem, akkor nézni fogom, amíg be nem fejezik, azonban meg is elégedtem ennyivel, az előzményét, Az ifjú Sheldont sem követem, mert bármennyire aranyosnak és viccesnek tűnik, az évek során rájöttem, hogy hiába szeretek nevetni, inkább a komolyabb, összetettebb, esetleg természetfelettis témákat feldolgozó sorozatok állnak hozzám közelebb.
Az első benyomáskor tehát a popkulturális utalások és a szuperhősök miatt kattantam rá a sorozatra, ez az évadok elteltével csupán annyiban változott, hogy hamarosan a baráti társaságra, a köztük lévő kapcsolatrendszerekre, a velük történő érdekes, fura vagy kínos dolgokra is jobban odafigyeltem, valamint egy idő után kihagyhatatlan szertartásommá vált, hogy a felsőtestem meg a felső végtagjaim bevonásával leírhatatlan és megmagyarázhatatlan mozgásokat végzek, miközben végigtátogom a főcímdalt (a sorozat és a laptopom testi és lelki épsége miatt nem énekeltem hangosan :DD). Nem vallod be, de tudom, hogy te is megcsináltad, legfeljebb nálam bátrabb voltál és kiengedted a hangodat. Nem egyszer. De nem is kétszer. :) Amióta első osztályban megtanultam olvasni, azóta mondhatjuk rám, hogy humán beállítottságú vagyok, tehát velem nem sokat lehetett kezdeni az olyan órákon, mint a matematika, a fizika, a kémia, és a többi, épp ezért eleinte féltem is, hogy a sok elméleti fizika, mérnöki duma majd elveszi a kedvemet, de szerencsére nem így történt. A készítők figyeltek rá, hogy egyrészt a laikus néző is találhasson érdekességet a különféle fizikai kísérletekben, levezetésekben, másrészt pedig nem állandóan ezzel árasztották el az epizódokat, hanem könnyedebb, hétköznapibb formát adtak a sorozatnak és főként a karakterek közösen töltött idejére, közös kalandjaik bemutatására koncentráltak. Tizenkét évad alatt rengeteg minden történt velük, és mivel némelyik évadot jó régen láttam már, bevallom őszintén, sok konkrétumot nem tudok megemlíteni, és egyébként is azon gondolkodtam a bejegyzés tervezgetésekor, hogy ennél a sorozatnál nem is a cselekmény játszotta a főszerepet. Persze, voltak fontos, emlékezetes pillanatok, amik valamennyire előremozdították az eseményeket, formálták a szereplőket, de inkább a főhősök közti viszonyrendszerek alakulása, ezek hatása némelyik karakter érzelmi, értelmi fejlődésére alkották a tulajdonképpeni történetet. Az, hogy Sheldon kezdeti egocentrikus, gúnyolódó hangneme, ha el nem is veszett, viszont kétségkívül finomodott az évek során, kiknek vagy milyen történéseknek köszönhető, lényegesebb összetevő volt, mint az, hogy éppen min dolgozik. Sheldonnal kapcsolatban nagyon szerettem azt a rengeteg, nem feltétlenül tudományos érdekességet, amiket megosztott a többiekkel, és ha bennük nem is, bennem lelkes hallgatóságra lelt, mert engem mindig is érdekeltek olyan apróságok, mint hogy honnan származik egy étel, honnan erednek ünnepi szokások vagy miért neveztek el egy dolgot úgy, ahogy. Más tészta volt a popkultúra berkeiből előkerült tonnányi utalás, amiknek egy részét (értelemszerűen amiről rendelkeztem előzetes tudással) értettem és élveztem, ugyanakkor a csillapíthatatlan tudásvágyamnak és az internetes olvasgatásaimnak köszönhetően az általam nem ismert sorozatokra, filmekre való hivatkozásokat is tudtam értelmezni egy idő után. Valamennyire ide köthető a különleges vendégszereplők egy része, akiknél szerencsére a sorozat is segítő kezet nyújtott, és ha nem ismertem, legkésőbb abban a percben, amikor elmondták, ki ő, megjegyezhettem. A kis csapat tagjai tehát élték a mindennapjaikat, dolgoztak, szerelembe estek, szétmentek, megint összejöttek, moziba jártak, játszottak, új tagokat fogadtak be társaságukba, házasságokat kötöttek, gyerekeket vállaltak, de mindezen dolgok közepette mindig ott voltak egymásnak és egymásért. Mivel a humor volt az elsődleges mozgatórugója a sorozatnak, ezért barátságuk szoros kötelékének kihangsúlyozása helyett sokszor komolytalan vicceket sütöttek el, ám azokban a poénokban bőven voltak valódi érzelmek, illetve akadtak jelenetek, melyekben háttérbe szorították a humort és hagyták megtörténni az igazán megható, esetleg meglepő és megdöbbentő pillanatokat. Az is nagyon ötletes és szép megoldás volt, hogy az utolsó évadban egyfajta nosztalgiaként akár szóbeli visszaemlékezésként, akár konkrét tárgyakon, tetteken keresztül visszaidéztek felejthetetlen, jellegzetes sztorikat, de az utolsó előtti epizód previously része is felvillantotta a sorozat fontosabb mérföldköveit. Mondjuk, maradt bennem egy kis hiányérzet, amikor Sheldon a köszönőbeszédét nem egy Bazinga! felkiáltással fejezte be, viszont anélkül is tökéletes lett az a jelenet. Számomra az utolsó két-három évad tartogatta a legtöbb megható pillanatot, főként a Sheldon-Amy páros miatt, akik jó hosszú és kacskaringós utat jártak be a kapcsolatukkal, ráadásul az utolsó évadban a közös munkájuk gyümölcsének elismeréséért is alaposan meg kellett küzdeniük (de imádtam Amyt, amikor kiborult :D).
Ha már szóba hoztam őket, akkor át is ugrom a karakterek területére. A kezdet kezdetén öt főszereplőnk volt, négy fiú és egyetlen lány. Penny egy vidéki, szabadszájú, bulikat és pasikat sem megvető leányzóként lépett be a sorozatba, akinél még tizenkét év elteltével is visszatérő poén volt, hogy mennyi alkoholt fogyaszt. A vidéki idillt a városi forgatagra váltotta fel a színésznői álma valóra váltásáért, de addig is, amíg a nagy áttörésre várt, pincérnőként dolgozott egy étteremben, ahova alkalmanként a fiúk is betértek. A szerethetősége, a csípős válaszai ellenére egy ideig elég felszínes és mondjuk ki, butának ábrázolt lány volt, akinek fogalma se volt, miről beszélnek neki Sheldonék. Egy idő után azonban elsajátította a nyelvüket, segített nekik randizni, gondoskodott róluk, ha betegek voltak (Szép cica, jó cica… felejthetetlen!), s miközben észrevétlenül beolvadt közéjük, előrelépést ért el mind a munkájában, mind a magánéletében, felelősségteljesebb, odafigyelőbb lett, mégis megőrizte önmagát, a „Pennységét”, csak kissé szofisztikáltabb verzióban. Bernadette-t Penny kolléganőjeként ismertük meg; benne mindig az volt a poénforrás, hogy kicsi és magas hangon beszél, határozottságával azonban könnyen megfélemlítette, irányítása alá vonta, befolyásolta az embereket. Az ő karakterében azt volt érdekes végigkövetni, ahogy némileg kiengedett, illetve hogyan változott meg a családról való gondolkodásmódja, az évek előrehaladtával pedig, már családanyaként olyan konfliktussal került szembe, hogy munka vagy család, és nem lesz-e rossz szülő attól, hogy elvágyódik otthonról, vissza a munkahelyére. Amy, a harmadik lány Howard és Raj közreműködésével jelent meg a csapatban, miután Sheldon kérésére barátnőt kerestek neki. Az elején nem szimpatizáltam vele, mert furcsálltam a viselkedését, de aztán jobban megismertük őt, a hobbijait, a kedvenceit, a Sheldonhoz fűződő vonzalmát, aminek rendszerint hangot adott, habár tudta, bizonyos dolgokkal kapcsolatban türelmesnek kell lennie. És hát, mint láthattuk, a hosszú várakozás végül kifizetődött, sőt! Amikor komolyabbra fordult a kapcsolatuk (vagyis amikor Sheldon is elmondta, hogy érez valamit a lány iránt és szereti ezt az érzést), onnantól fogva lettek ők a kedvenc párosom. Amy kicsit magamra emlékeztetett a külsejével, külsőségekkel kevésbé foglalkozásával (titokban azért sokszor gondolt rá, akárcsak én nap, mint nap), az éles eszével (jó, ez nálam viszonylag relatív fogalom, lévén a közelében nem vagyok Amy tudásának, a magam érdeklődési körében viszont szerintem értek ehhez-ahhoz), a párkapcsolatra és annak teljes megélésére vágyakozásával. Sheldonnal sosem volt könnyű dolga, mégis fáradhatatlanul elviselte, idomult hozzá, mert tudta, hogy erről (is) szól az igaz szerelem, ugyanakkor volt ereje és elszántsága ahhoz is, hogy kilépjen a kapcsolatból, amikor úgy érezte, nem kap elég figyelmet mindazért cserébe, amit elvisel Sheldontól. Végül jól sültek el a dolgok, ugyanis sikerült alakítania valamennyit Sheldon emberekhez való hozzáállásán, az érzelmeinek megértésén és kifejezésén, a csodálatos esküvőről és a munkában elért közös sikerükről nem is beszélve. Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal a ténnyel, hogy mind az esküvőjüket, mind a díjátvételüket megkönnyeztem. Lassan építkező, jót és rosszat egyaránt megélt, komplex kapcsolatuk volt a sorozat egyik alapköve. Az utolsó évad utolsó előtti epizódjában Amy átalakulását nem igazán értettem, furcsa volt, hogy eddig nem foglalkoztatta ennyire a kinézete, elfogadta magát úgy, ahogy volt (és már ezzel fontos üzenetet közvetített, nemcsak a tudományos munkájával), erre a díj miatti közösségi szereplése miatt úgy gondolta, változtatnia kell. Jelentheti ez egy új korszak kezdetét, amiben többet szerepel majd olyan konferenciákon, meghívásos műsorokban, ahol támogathatja és bátoríthatja a tudományos pályára vágyó fiatal lányokat, de engem akkor is zavar egy kicsit, mert ugyan továbbra is magát adja, mégis mintha egy másik arc mögé rejtőzne el (úgy látom, a Trónok harca szelleme még mindig kísért a gondolataimban; hahaha). A három lány viszonyára mondhatjuk, hogy eleinte kényszerből töltöttek együtt időt, lévén a fiúk barátai, ismerősei voltak, azonban jó volt látni, hogy egy idő után rájöttek, hogy különböző gondolkodásmódjuk ellenére jól ki tudnak jönni és csajos dolgokról beszélgetni, programokat szervezni. Sheldon sűrűn előkerült az utóbbi mondatokban, úgyhogy következzen ő! Az kőbe vésett tény, hogy bármennyire kedvelhetők és viccesek voltak a többiek, Sheldon nélkül valószínűleg nem lehetett volna ennyire sikeres a sorozat, kellett az ő mindenki-véleményét-letojom-csak-a-magaméval-foglalkozom-és-mellesleg-mindenkinek-megmondom-a-magamét-mert-megtehetem-lévén-ragyogó-elméjű-tudós-vagyok stílusa, ami eladhatóvá tette a történetet. Hiába alázott le bárkit a sárga földig, nevettél rajta, mert az intellektualitása és fölényeskedése jól kikevert elegyként jelentek meg a véleményalkotásaiban. Eleinte egyébként nem ő, hanem Leonard volt a kedvencem, ám hamar beláttam, hogy Sheldonhoz fűződnek a legélesebb, legpoénosabb megszólalások, amik között persze rengeteg olyan sértés is felütötte a fejét, melyeket később megbánt, visszavont vagy csak elnézést kért értük a maga módján. Egyértelműen ő járta be a legnagyobb karakterfejlődési utat, az érzelmekkel nem törődő, önimádó, mindenkit lenéző emberből egy komoly, az érzéseit megértő és elfogadó házasember, valamint a munkájáért elismerést bezsebelő tudós lett. Leonardre visszatérve, hogy miért is lett ő eleinte kedvenc: hát azért, mert Sheldon állandóan beszólt neki, ezért megsajnáltam és alapvetően is egy visszahúzódó, szégyenlős férfinak tűnt, aki egy pszichológus anya kezei között nevelkedett és szerzett egy életre elég érzelmi sérülést. Az anyjával kiépült bonyolult kapcsolata sokban meghatározta a nőkhöz való viszonyát, emellett folyamatos megfelelési kényszerben szenvedett, ugyanis arra számított, talán egyszer sikerül kicsikarnia az anyjából némi dicséretféleséget. Ez a kapcsolat szép konklúziót kapott a befejező évadban, nem gondoltam volna, hogy a készítők ennyire fontosnak tartották ezt a családi köteléket. A hasonlóan sokfelé kanyarodó közös élete Pennyvel az elején még tetszett, mert egyrészt nagyon aranyosak voltak, másrészt pedig megmutatta, hogy a geek tudósok is fel tudnak szedni dögös csajokat, ez többszörös humorforrásként tért vissza a kapcsolatuk során. A kilencedik évadnál éreztem némi megingást őket illetően: onnantól kezdődtek Penny arra irányuló beszólásai, hogy Leonard addig fárasztotta, amíg feleségül nem ment hozzá. Jó, tudom, irónia meg viccesek vagyunk, én mégis túlzásnak éreztem, hasonlóan a befejezéshez, ahol végül megvalósult náluk az, amiről egy ideig tűnt, nem fog, mert Penny nem szeretné, de ezúttal is ott volt az, hogy többször elmondta, nem volt tervben, baleset volt, mert részegen ment haza és ez a fajta hozzáállása számomra keserédessé tette az egészet. Howard és Raj sokáig a homoerotikus felhangú viccek elsődleges kiváltói voltak, mivel kb. mindent együtt csináltak, folyamatosan együtt lógtak és valahogy sosem volt sikerük a lányoknál. Miután Howard belekezdett egy párkapcsolatba, majd családot alapított, Raj azután is szerves része maradt az életének, néha talán túlzottan is, de bennük pont ezt az örökös összetartozást és se veled, se nélküled viszonyt lehetett szeretni. Raj és Bernadette mellett volt még egy fontos szereplője Howard életének, a színen sosem látható, viszont állandóan hallható anyukája, vagyis Howard tipikus esete volt az otthonról elszakadni képtelen, felnőttként is a mamától függő fiúnak, és hosszú évekig még a párkapcsolata sem tudta teljesen kiemelni ebből a környezetből. A családon, a két gyereken kívül még egy komoly sikert tudhatott magáénak: járt a világűrben, amit utána minden lehetséges szituációban megemlített. Rajnál a női nemhez való problémás viszonya és a külföldi származása kapott nagy szerepet az első évadokban, nekem sok más mellett az egyik kedvenc pillanatom volt, amikor kiderült, minek kellett történnie ahhoz, hogy tudjon beszélni a lányokkal. A feminin gesztusai, a romantikus filmekhez való vonzódása vagy az érzékeny lelkivilága őt is könnyen megkedvelhetővé avatták. A tizedik évad kapcsán az Emilyvel alkotott párosukat nagyon szerettem, mert ugyan elsőre nem tűntek összeillőnek, mégis úgy látszott, komolyra fordulhat a dolog, úgyhogy bántam is egy kicsit, amikor annak vége lett. A tizenkettedik évadban elég szkeptikus voltam azzal kapcsolatban, mennyire volt jó ötlet részéről az elrendezett házasság, de pár epizód után Anu szimpatikus és megfelelő választásnak nézett ki, ezért furán is néztem, amikor végül ezt is kukázták, és gyakorlatilag ő volt az egyetlen, aki szingli maradt a sorozat végére. Jó, Svédországban találkozott Buffyval, de akkor is. Mrs. Wolowitzot már szóba hoztam, rajta kívül számtalan érdekes és vicces figura kapcsolódott ilyen vagy olyan módon a fő baráti csoporthoz. Az egyik személyes kedvencem Stuart volt, a hipochondriás képregényboltos, aki hol belenyugodott abba, hogy nem foglalkoznak vele sokat a többiek, hol azonban nagyon szeretett volna közéjük tartozni, ugyanakkor mindig egykedvű beletörődéssel vette tudomásul, valahányszor kihagyták valamiből vagy nem vonták be nagymértékben a közös programokba. Nála sosem gondoltam volna, hogy adnak neki egy barátnőt, ehhez képest megjelent Denise, akinél jobbat szerintem nem is találhattak volna. Kripkét és Bertöt szeretném még kiemelni, előbbinél a Sheldonéhoz hasonló leleplezetlen gúnyolódását, utóbbinál a nyugodt, egyszerű, de pont ettől nagyszerű viselkedését kedveltem meg. Eljött az idő, hogy írjak a különleges vendégszereplőkről, akik között voltak olyanok, akik általában valamelyik fontosabb szereplő családtagjának szerepében tűntek fel, közülük muszáj megemlítenem Kathy Batest, aki Amy anyukáját játszotta el, és akiért az American Horror Story óta rajongok, szóval majdnem sikítórohamot kaptam, amikor megjelent az esküvőn. Próbáltam emlékezetből összegyűjteni a sorozatban felbukkant, önmagukat alakító hírességeket, de legalább annyi volt belőlük, mint popkulturális utalásból, szóval maradjunk annyiban, hogy ezek a híres írók, képregényírók, közéleti személyiségek, fizikusok, kultikus filmek és sorozatok színészei mind üdítő pillanatokat okoztak nemcsak a szereplőknek, hanem nekünk, nézőknek is. Stan Lee és Stephen Hawking szerepléseit nagyon szerettem, Wil Wheaton munkásságáról csupán a sorozat kapcsán szereztem ismereteket, és ebből fakadóan idővel az ő feltűnéseit is örömmel üdvözöltem.
Kacskaringós bejegyzésem lassan a végéhez közelít. Összesítve a fentebb leírt gondolataimat, egy könnyed, remek humorú, ugyanakkor a megható pillanatokra is megfelelő figyelmet fordító sorozatot követhettünk végig, melynek komplikált személyiségekből álló, csupaszív kis csapatát sok millióan zárták a szívükbe. Mindnyájan kidolgozott és izgalmas karakterfejlődéseken mentek át, megtanulhattuk tőlük, hogy érdemes harcolni és kitartani az álmaink mellett, tűnjenek bármennyire elérhetetlennek, illetve hogy különcnek lenni, ha nem is könnyű, mégis fantasztikus érzés. Habár nem vagyok teljesen elégedett azzal, hogy némelyik szereplő hova jutott el a sorozat végére, a lezárás nagyon tetszett, ami végülis nem lezárás, hiszen az életük ugyanúgy folytatódik, csupán mi nem tudhatjuk, legfeljebb sejthetjük, hogyan és merre. Sose lettem elkötelezett rajongója, viszont valahányszor megnéztem egy epizódját, a belőle áramló jókedv és szeretet miatt jó érzés töltött el. Hiányozni fog a humora és egyszerűsége a sok történelmi, krimis, földönkívülis, könyvadaptációs sorozatom között, ugyanakkor fenntartom korábban tett megállapításomat, hogy sem az előzménysorozatába, sem más sitcomba nem fogok belevágni, mert annyira azért nem áll hozzám közel ez a műfaj.


Értékelés: 70%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az intrót.
  - A későbbi párok első találkozásait.
  - A kincsvadászatos részt, amiben megkeverték a megszokott párokat.
  - Mit kellett átélnie Rajnak, hogy tudjon beszélni a lányokkal.
  - A három kopogás kreatívabbnál kreatívabb megjelenési formáit.
  - Az esküvőket.
  - A befejezést. Úgy tűnik, örök rejtély marad, mi Penny leánykori neve. :)


Agymenők /The Big Bang Theory/ (2007-2019)
színes, magyarul beszélő/feliratos, 22 perc
Rendező: Mark Cendrowski, Anthony Rich, Peter Chakos, Nicole Lorre, James Burrows, stb.
Szereplők: Jim Parsons, Johnny Galecki, Kaley Cuoco, Melissa Rauch, Mayim Bialik, Simon Helberg, Kunal Nayyar, Kevin Sussman, John Ross Bowie, Christine Baranski, Laurie Metcalf

Könyvkritika: Maggie Stiefvater - Linger - Várunk

Februárban írtam a Mercy Falls farkasai-sorozat első kötetéről, ami a Shiver – Borzongás címet viseli, ez a bejegyzés pedig a soron következő második részről fog szólni.
A történetről röviden: Folytatódik Sam és Grace bonyodalmakkal átszőtt szerelmi története, melyben a fiú egyszerre küzd múltja emlékeivel és újonnan megkapott jövője kérdéseivel, míg Grace-t egy titokzatos betegség dönti le lassan a lábáról…
Az első könyvvel kapcsolatos véleményemet röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy tetszett is, meg nem is; a történetvezetésből és a karakterek bemutatásából is hiányoltam a részleteket, ugyanakkor beláttam, hogy még éppen csak elindult a cselekmény, és az írónő remélhetőleg a további részekre tartogatja a puskaport. Nos, úgy tűnik, valamilyen szinten jó volt a megérzésem, ugyanis történt némi fejlődés az előző könyvhöz képest. Az egyik ilyen a nézőpontok megkétszerezése volt: korábban csak Sam és Grace szemszögéből követhettük az eseményeket, ami eléggé leszűkítette a látókört, és sokszor csak a fellángoló szerelem százféle különböző leírásaival találkozhattunk, ami eleinte szép volt, később aztán kezdte egysíkúvá tenni a sztorit, ezúttal azonban az első könyvből már ismert Isabel és egy új szereplő, Cole bevonásával nemcsak az önálló érzelmek, gondolatok sokszorozódtak meg, hanem az elbeszélés is kiterjedtebb lett, több mindenre figyelt. Habár a farkasfalka tagjainak behatóbb megismerése még várat magára, de Sam emlékein keresztül így is megtudhattunk róluk egy rakás érdekes, vicces vagy megható dolgot, tulajdonságot, a jelenben azonban inkább Isabel követte őket figyelemmel. A falka átváltozására való várakozás, illetve Grace betegségének feszültséggel teli lassú kiteljesedése voltak a fő szálak a cselekményben, ezek mellett a szereplők gondolataiba, érzéseibe láthattunk bele, amik nem feltétlenül vitték előrébb a sztorit, viszont általuk élesebb rajzot kaphattunk a karakterekről. Összességében nézve őket, azt kell mondanom, hogy a józanság hangja egyértelműen Isabel volt, a többiek mind saját magukkal, az érzelmeikkel, titkaikkal foglalkoztak és látszólag nem igazán törődtek az orruk előtt fekvő nyilvánvaló és megoldásra váró problémákkal. Persze a lánynak is megvoltak a maga gondjai, küzdött a gyásszal és a bűntudattal, mégis tudott racionálisan gondolkodni. Cole-ról kicsit később beszélnék, előbb jöjjön a továbbra is szerethető páros, Grace és Sam. Azt korábban és most is nagyon kedveltem bennük, ahogy megélték a szerelmet, az ezzel járó érzelmeket, ami az első perctől tapintható volt köztük, az írónő ismét megcsillogtatta érzelemgazdag, gyönyörű leírásokkal, hasonlatokkal operáló stílusát, valahányszor együtt szerepeltette őket, vagy amikor csak simán egymásra, a másikhoz fűződő kapcsolatukra gondoltak. Ez azonban nem menti fel őket azon bűnükből, hogy a nagy, perzselő szerelem közepette mintha elfelejtkeztek volna a hétköznapok szintjén gondolkodni: Grace mindenáron együtt akart lenni a fiúval, de a rosszulléteit, a betegségét nem akarta elmondani neki; igen, lehet mondani, hogy ezt szerelemből tette, nekem azonban egyáltalán nem volt szimpatikus ez a hozzáállás, hogy ilyen alapvető dolgokról nem akar beszélni vele, viszont minden este a szuszogását akarja hallgatni. Tinédzserszerelemből fakadó önzés? Lehet, ugyanakkor furcsa ellentmondás, hogy más helyzetekben igenis tudott normálisan cselekedni. Samet hamar a szívembe zártam az első könyvben a versek iránti rajongásával és a bús szemű, mély érzésű zenész kinézetével, itt azonban nagyon zavart egy idő után, hogy ő sem veszi észre az orra előtt tornyosuló problémahegyeket. Igen, tudom, neki is megvoltak a maga küzdelmei, a múlt lezárásával, a jövő megtervezésével, ami a farkassá változása óta először adatott meg neki, a falka iránti felelősséggel, ám ettől még feltűnhetett volna neki, hogy élete szerelmével valami nem stimmel. Mondjuk, mások is fordíthattak volna több figyelmet Grace-re: a lány szüleinek eddig is elég világos inkompetenciája most felháborító viselkedésben tetőzött. Az már rossz pont volt, hogy a fiatalok kapcsolatának komolyabbá válása pillanatától fogva gyakorlatilag a Sátánt látták Samben, de amikor a szülőségre hivatkozva akarták Grace-t felelősségről felvilágosítani, ők, akiknek egy rohadt művészeti vásár fontosabb, mint a nemrégiben lázzal kórházban ápolt lányuk, ott alaposan kiakadtam. Nem mondom, hogy nem volt hiba Sam és Grace részéről az együttalvás eltitkolása, és ha normálisabb szülők lettek volna, normálisabb hozzáállással, valószínűleg nem zavart volna ennyire, így azonban rettentően álszentnek hatott minden prédikációjuk. Evezzünk kellemesebb vizekre és beszéljünk egy kicsit az új fiúról, Cole St. Clairről! Mivel második alkalommal olvastam ezt a könyvet, sok meglepetést nem tartogatott számomra a kötet, Cole karakteréről is már tudtam, hogy ismét imádni fogom, ahogy tettem azt első találkozásunkkor. Egy jóképű, körberajongott rocksztárról beszélünk, és bár nem a rock a kedvenc zenei műfajom, a kidolgozott, élethűen megírt zenészsrácokkal engem kenyérre lehet kenni, Cole azonban nem csupán ezért lett a kedvencem. Akárcsak Samnek, neki is problémákkal telezsúfolt múltja volt, ám vele ellentétben Cole szándékosan választotta a farkaslétet, s csak lassacskán derült ki, hogy főként ő okozott problémákat, tett rossz dolgokat és ezeknek emlékétől, következményeitől akart szabadulni ilyen módon. A felidézett, gazdag érzelmi világú emlékek, gondolatok, a saját hibáinak egyszerű, racionális belátása mellett a Mercy Fallsban megismert emberek is nagy hatással voltak az egocentrikus, menekülő srácra, aki a könyv végére csapatjátékos és önjelölt tudós lett, hiszen annyi energiát fordított arra, hogy tudományos szempontból értse meg a farkassá változást, aminek valószínűleg nagy szerepe lesz a következő kötetben. Összefoglalóan azt tudom mondani, hogy a jól érzékelhető javulás ellenére nagyjából ugyanolyan érzéseket váltott ki belőlem ez a kötet, mint őt megelőző nagytestvére. A sokrétű, remek hasonlatokkal, versrészletekkel, dalszövegekkel illusztrált leírások ideig-óráig le tudtak kötni, akárcsak az összetett és szerethető karakterek, ám a konkrét történések helyett az érzelmek és gondolatok izgalmas, de nem mindig érdekes világának hosszas szerepeltetése újfent felemássá tette számomra az összképet.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A versrészleteket és Sam dalszövegeit.
  - A stúdiófelvételt.
  - Isabel és Cole közös jeleneteit.
  - A befejezést.

Sorozatkritika: Trónok harca

Valahányszor olyan bejegyzést készítek, aminek a tárgya nagyon tetszett és közel került a szívemhez, mindig van bennem némi drukk, hogy vajon sikerül-e szavakba, mondatokba öntenem azt a rengeteg érzést, gondolatot, amit kiváltott belőlem az adott könyv, film, esetleg sorozat. Utóbbiaknál különösen nehéz, hogy több évadnyi történésről kell átfogóan, mégis érdekesen és nem túl dagályosan értekeznem. Ráadásul én két kategóriában különítem el a sorozataimat: vannak azok, amiket visszafogott érdeklődéssel szeretek nézni, mert tartalmaznak érdekes momentumokat, karaktereket és vannak azok, amikért őrülten rajongok, többször is megnézem az új évadot reklámozó előzeteseit, remegve számlálom a napokat a bemutatójáig, és odavagyok a szereplőiért, a történetéért, mindenéért. Ebből kifolyólag a második csoportba tartozókat nehezebben is tudom elengedni, amikor befejeződnek, de általában elégedett vagyok a lezárásukkal és úgy összességében a sorozat által bejárt úttal. Egészen eddig a pillanatig, szóval jelenleg a szokásosnál is nehezebb egy normális bejegyzés megírására koncentrálni, mert folyamatosan az kattog az agyamban, hogyan voltak képesek egy tökéletes, közönségkedvenc sorozatot a sztori előrehaladtával egy rakás rossz ötlettel, megvalósítással letéríteni a jó útról, és belevezetni egy hatalmas szakadékba az utolsó évaddal. Jó, már érzem, hogy kúszik elő belőlem az őrült és csalódott rajongói énem (ami nagyon rossz kombináció), úgyhogy nyelek egy nagyot, és a hosszú bevezető után rátérek a sorozatra. Spoilerek kis mennyiségben előfordulhatnak, úgyhogy csak óvatosan!
A történetről röviden: Westeros Hét Királyságában járunk, ahol a Vastrónért, vagyis a totális hatalomért folyik a harc különféle nemesi házak között, mialatt a messzi Keskeny-tenger túloldalán az országot egykor uraló dinasztia utolsó életben maradt tagjai próbálnak sereget toborozni, és visszaszerezni azt, ami jog szerint őket illeti, Észak hóba vesző területein pedig egy titokzatos veszedelem közeledik a birodalom felé…
Mindig szeretek mesélni arról, hogyan bukkantam rá a bejegyzés témáját adó dologra. A Teen Wolf – Farkasbőrben című sorozat kapcsán említettem, hogy egy barátnőm hatására kezdtem el, ugyanis ő igazi sorozatfogyasztó volt már akkor is, és mivel együtt laktunk, alkalmanként megnéztem vele olyan sorozatok epizódjait, amiket én nem ismertem. Akkoriban még nem érdeklődtem különösebben a sorozatok iránt, volt pár, amit rendszeresen néztem, de újakba ritkán kóstoltam bele (és a mostani énem sikít belül, hogy miért voltam ilyen lusta; manapság sokkal szívesebben fordulok újabb és újabb történetek felé). Épp a negyedik évad volt az aktuális, és ha jól emlékszem, talán a hírhedt Joffrey-Margaery esküvős részt láttam először, aztán még egy-kettőt, amiből végül az lett, hogy azon a nyáron letekertem az addigi évadokat és lelkes rajongóvá váltam. Ja igen, amíg el nem felejtem: a könyveket nem ismertem, azóta is csak az első kötetet olvastam el, de azt is csak azért, mert megkaptam karácsonyi ajándéknak, egyébként nem volt tervben, mert úgy gondoltam, nekem a sorozat bőven eleget nyújt. Szóval, rajongó lettem, még jegyzeteket is készítettem, amiket a mostani bejegyzés apropóján elő is kerestem, hogy könnyebben fel tudjam idézni a kezdeteket; nevettem is rajtuk egy sort, ugyanis a konkrét történések leírása helyett inkább az érzéseimről, kedvenc jeleneteimről írtam, illetve hogy mennyire szeretem az egyes színészek akcentusait (Great-Britain, love you forever! <3), az egyes epizódokban megszólaló dalokat és az olyan idegen nyelvek hangzását, mint amilyen a dothraki vagy az ó-valyriai. De ezeken kívül mi is tetszett meg annyira? A cselekményvezetés sokrétűsége, a rengeteg szereplő ide-oda kanyargó történetei, még úgy is, hogy az elején nem volt egyszerű megjegyezni, ki kivel van, kinek a szövetségese, vagy éppen kit akar eltenni láb alól. A Trónok harcát megelőzően nem érdekeltek különösebben az olyan típusú sorozatok, amik tele vannak káromkodással, mészárlással és egyik karakternél se veheted biztosra, hogy hosszú életű lesz, ehhez képest rövid idő alatt magával rántott a sorozat a sok összeesküvésével (amiket nem mindig értettem meg elsőre, de idővel kibogoztam őket) és csatájával. Az elkülönülő, ugyanakkor összefüggő történetszálak szövevényességét, az egyes szereplők sztoriban játszott szerepük nagyságától független kidolgozott, részletes karakterrajzait, önálló történeteit is hamar megkedveltem. A miszticizmus, a varázslatok is központi szerepet játszottak, a többféle vallás, a vargok, a Mások rejtélyessége szintén izgalmas összetevők voltak, amik egyre inkább felcsigázták az érdeklődésemet, hogy aztán értetlenségben és csalódottságban tetőzzenek (Túl korai, túl korai, tartsd még magad egy ideig…). Sokat tűnődtem azon, hogy mennyiben érintsem a konkrét történéseket, hiszen a korábbi sorozatos bejegyzéseimben már-már mániákusan vettem végig az egyes évadok cselekményeit, de itt úgy voltam vele, hogy a sokféle szerteágazó történet újraelmesélése helyett inkább a nagyobb ágakra térek ki, illetve majd a karaktereknél teszek utalásokat arra az általuk bejárt út bizonyos sarkalatos pontjaira. Az első évadokban nagyon tetszett, hogy sok múltbeli történetet emlegettek fel, amik az aktuális helyzetre való reflektálás, vagy esetleges előreutalás egy-egy szereplő várható sorsának beharangozása mellett arra is remek volt, hogy gyorstalpalót kapjunk Westeros történelméből. Jól felvázolták a karakterek közti viszonyokat, közös múltbeli élményeket, valamint a főbb házakat, akik végig nagy szerepet játszottak a trónért folytatott harcban. Másik fő cselekményszál volt a Falon élő Éjjeli Őrség, akiknek elsődleges feladata a birodalom védelmezése volt; a titokzatos Mások főleg az ő szemszögükön keresztül tűntek fel, ahogy egyre közelebb értek a Falhoz, de a Falon túli vadakat is rajtuk keresztül ismerhettük meg, akik előbb ellenségként, majd szövetségesként voltak jelen a Mások elleni harcban a visszahúzódó, majd határozottabbá váló Havas Jon munkálkodása következtében. Őszintén szólva, engem sokáig egyáltalán nem kötöttek le az Éjjeli Őrséghez kapcsolódó jelenetek, Jonnál sem értettem, mire fel ez a nagy rajongás érte (a kinézetén kívül, bár engem azzal se fogott meg különösebben), csak egy búsan nézelődő fiatalembernek láttam. Aztán olvastam az R+L=J-teóriáról, illetve amikor Melisandre visszahozta az életbe, valahogy érettebb, harciasabb szereplővé vált, a rideghoni összecsapásban, a Fattyak Csatájában és az utolsó évad csatáiban is odatette magát, ám a harcon kívüli dolgokban és döntésekben nem igazán volt jelen, leginkább az utolsó évadban éreztem azt, hogy egy beragadt lemez módjára ugyanazt a nótát fújva egyáltalán nem veszi észre, mi zajlik körülötte. Ami a nem harcos oldalát illeti: a szerelmi életében Ygritte-tel jó párost alkottak (és alkotnak a mai napig ;) ), ám a Daenerysszel lefolytatott románca katasztrofális volt, pedig eleinte szurkoltam nekik, főleg hogy Daenerys nagy kedvencem volt. Ha már Daenerys: a harmadik fő szál a legyőzött Targaryen-dinasztia két életben maradt és elbujdokolt tagjára koncentrált, akik a trón jogos örököseként (na igen…) próbáltak sereget szerezni és Westerosra vonulni. Viserys, Daenerys bátyja ezt a sereget egy dothraki hordában képzelte el, így eladta a húgát Khal Drogónak a szövetségért cserébe. Az elején tehát nem úgy tűnt, hogy ebből az árucikknek tekintett, megalázott fiatal lányból valaha trónkövetelő lehet, pedig az lett. Daenerys története engem anno pont ezért fogott meg, és pont ezért szurkoltam neki, mert a lehető leghátrányosabb helyzetből indulva, hosszú, keserves utat járt be, ami során folyamatosan lenézték, bántották, ő azonban minden ellenfélnek beintett, a tűzből kilépve felnevelt három csodaszép sárkányt, sorban szabadította fel a rabszolgákat, szövetségeseket, bizalmasokat gyűjtött maga köré, vagyis a legjobb úton volt a trón megszerzése felé. Voltak alkalmak, amikor előtört belőle a hisztis királylány, Meereenben is hozott rossz döntéseket, mégsem ingott meg a bizalmam, mert úgy éreztem, belátja, és ki fogja javítani a hibáit. Megérkezése Westerosra az egyik legjobban várt pillanat volt, a sikertelen manőverezései sem tántorítottak el, aztán az utolsó évad full pszichóba taszította, és meg is érkeztünk csalódottságom egyik nagy okához. Oké, tudom, hogy rengetegszer előkerült a bátyja és az apja őrültsége, sokan tartottak tőle, hogy ő is ugyanolyan lesz, azonban legalább ennyiszer az is elhangzott, hogy ő más, mint a családja eddigi tagjai. Ehhez képest az utolsó pillanatban a készítők mégis kisütötték az agyát, hogy legyen ok eltávolítani az útból és a valóban jogos örököst, Jont ültetni a trónra (ami végül máshogy alakult, de erről később).
Visszakanyarodva a sorozat misztikus vonulatához: a Másokat, vargokat, a Háromszemű Hollót körüllengő, patikamérlegen kiadagolt feszültség, a homályos információk, amik nagy és izgalmas folytatás ígéretét tartogatták, sokáig képesek voltak izgalomban tartani, amíg az utolsó két évad bele nem rondított ebbe is. Mondjuk, akkor rajongói sokkot kaptam, amikor a hetedik évad végén az Éjkirály Viseriont meglovagolva lebontotta a Falat, az remek pillanat volt, azonban a nyolcadik évad várva várt nagy összecsapása egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Egyrészt alig láttam valamit az epizódból, aminek a szereplők szempontjából megértem a dramaturgiai lényegét, de azért a nézőknek adhattak volna némi kapaszkodót az epizód áttekinthetősége érdekében. Bran és az Éjkirály kapcsán szintén vártam volna valami elmecsatát vagy tudom is én, helyette nézegették egymást pár percig, aztán Arya rövidre zárta az egész Hosszú Éjszaka-témát. Pont. Ha valamit öt-hat évadon átívelően építgetsz, akkor feltételezhető, hogy törődsz vele annyira, hogy rendes és normális lezárást adsz neki. A Háromszemű Holló történetszállal kapcsolatban szintén nagyot csalódtam, de lehet, hogy nekem voltak túlzott elvárásaim, ugyanis arra számítottam, ennek nagyobb szerepe lesz annál, minthogy Bran tolószékes történelemkönyvvé változva mered a semmibe, dob be random mondatokat és elvárja, hogy figyeljenek rá és komolyan vegyék, de hosszabb magyarázatokat nem ad semmire. Emlékszem, a harmadik, negyedik évadban, amikor Jojen és Meera Reed csatlakoztak Bran kis csapatához, és Jojen beszélt a Zöldlátókról, vagy amikor Brannek rövid bevillanásai voltak a jövőről, mennyire fel voltam spannolva, a Háromszemű Hollóvá válását is érdekes volt végigkövetni, aztán elindult ez a Terminátor-üzemmód… Örültem, amikor Sansa, Bran és Arya újra találkoztak Deresben a hetedik évadban, ám Bran viselkedése keserédessé tette az egészet. Az, hogy végül a képessége miatt választották őt Westeros új uralkodójává, nem volt rossz ötlet, mégis olyan idegenül hat számomra, a totális érzelemmentes viselkedése miatt. A különböző vallások is vesztettek a szerepükből az évadok előrehaladtával, amit értek valamilyen szinten, hiszen voltak olyanok, amiket legyőztek, ám voltak, amik felemelkedtek, de aztán mégsem mutattak fel semmi izgalmasat. A Hit királyvári működése a középkori vallásháborúkat idézte, a Fény Ura titokzatos követőiről, uruk céljairól azonban egy idő elteltével nem sok szó esett, csak téves látomásértelmezések váltották egymást random varázshasználattal. Na jó, mivel az utóbbi mondataimban sokszor kerül elő, hogy mi mennyire jó volt, amíg el nem rontották, szerintem eljött az ideje, hogy elmondjam a véleményemet  a hetedik és nyolcadik évadokról, mivel szerintem ott kezdtek igazán rosszra fordulni a dolgok. Amikor a hetedik évad kapcsán bejelentették, hogy az eddigiektől eltérően csupán hét részből fog állni, viszont hosszabb időtartamú epizódokra számíthatunk, még nem gondoltam semmi rosszra, épp ellenkezőleg. Ugyan mindig imádtam, hogy az egyes epizódokban okosan elosztva, a figyelmet fenntartva haladtunk a főbb történetszálakon, valamint némely fontosabb karakter melléksztoriján, alkalmanként azonban ott volt az érzés, hogy ebből többet akarok, és naiv módon azt gondoltam, a hosszabb epizódokban megkapom azt a többet. Végülis megkaptam, mert több helyszínt fedett le egy rész, több szereplő is belefért egy epizódba, és ez egy ideig el is terelte a figyelmemet a nyilvánvaló problémákról, amik ott nyújtóztak ugyan, de mindig eltakarta őket egy-egy régóta várt találkozás, vicces jelenet vagy izgalmas történés. Az évad befejeződése utáni hetekben, hónapokban gondoltam végig, hogy bizony, valami nem stimmelt, nem volt az igazi: beszélgetések zajlottak le, amik ugyanakkor semmi érdemlegeset nem mondtak, néhány történetszál ívéből hiányoztak magyarázatok. Utóbbira nagyon jó példa Sansa és Arya viszonya, akiket folyamatosan konfliktushelyzetben láttunk, az utolsó pillanatban mégis úgy tűnt, az elejétől fogva tudtak Kisujj cselszövéseiről. Mondhatjátok, hogy e nélkül is ki lehetett logikázni, hogy a színfalak mögött tanácskoztak a Stark-testvérek, de ha legalább egy jelenetet láthattunk volna, amiben erről beszélnek vagy esetleg Bran felvilágosítja őket a férfi korábbi tetteiről (állítólag van is egy ilyen kimaradt jelenet), az egész érthetőbb és tisztább lett volna. Bran rejtvényekben beszélése már ekkor elkezdett idegesíteni; drámaiság szempontjából lehengerlő volt, amikor olyan dolgokról beszélt, amikről elvileg nem tudhatott, néha azonban célravezetőbb lett volna, ha mondjuk, közli a hallgatóságával, honnan tud dolgokat és miért érdemes figyelni arra, amit mond. Az meg már egészen apró logikai buktatócska, hogy a máskor több évadon át tartó utakat ezúttal egy epizódon belül tették meg a hősök (Doctor Strange biztos elugrott szabadidejében Westerosra és kisegítette őket, hahaha). Vagyis az volt a végkövetkeztetésem, hogy a mennyiség a minőség rovására kezdett mászni abban az értelemben, hogy hosszú epizódok ide vagy oda, elhamarkodottá és kidolgozatlanná vált az elbeszélés. Aztán bejelentették, hogy a nyolcadik évad mindössze hat részből fog állni, nagyjából másfél órás epizódokkal és mellesleg csúsztatják egy évvel a bemutatót, mert minél látványosabb csatákkal és részletesebb karakterfejlesztésekkel szeretnének kedveskedni a nézőknek. HAHAHAHAHAHA…. Kivártam, izgultam és egy összecsapott, a sorozathoz nagyrészt méltatlan évadot kaptam cserébe. Maguk az epizódok nem voltak rosszak, ám mindvégig érződött, hogy az a plusz, ami olyan fantasztikus és nagyszerű sorozattá avatta a Trónok harcát, egyszerűen elpárolgott a nyolcadik évadra, holott egy ilyen magas szinten sikeres sorozattól okkal várja el az ember a katarzist hozó finálét. Talán a készítők is belefáradtak a nagy vállalásba, nagy falattá vált számukra az elbeszélés normális lezárása, mert egyszerűen semmi nem stimmelt. A látványosnak szánt csatajelenetek közül az első egyáltalán nem tetszett a világítás hiánya, némelyik szereplő alulhasználtsága és a logikátlanságok miatt, a másodikban legalább volt némi feszültség, de a logika ott sem kapott túl nagy szerepet. Daenerys karakterének kisiklatása amellett, hogy a rajongójaként nagyon fájt, elsietett volt, és oké, elfogadom, ha valaki azt mondja, hogy előre látható volt, hogy el fog borulni az agya és én ezt a rajongói rózsaszín szemüvegem miatt nem láttam, de akkor is fenntartom, hogy a korábbi évadokban többször elhangzott róla, hogy ő nem olyan, mint a felmenői és pont ettől lehet jó uralkodó. Az utolsó epizód előtt már napokkal direkt felhergeltem magam, hogy: „Ú, biztos borzalmas lesz!”, csak hogy felkészüljek a csalódásra. Nem lett annyira rossz, ez elsősorban néhány mellékszereplőnek és a Starkoknak köszönhető, akik egy kivétellel és kis túlzással oda értek vissza, ahonnan elindultak, azonban tanultak, változtak, felnőttek az út során, szóval az ő sztorijukkal mondhatjuk, hogy elégedett vagyok. Összességében nézve viszont az utóbbi két évad méltatlan a sorozat korábbi évadaihoz, amikben rendesen odafigyeltek a főbb történetre, a szereplőkre, de még a különféle mellékszálakra is. Ja, hogy az ötödik, hatodik évadban ott volt Dorne és a Homokkígyók… juj, a tökéletes példái annak, hogyan kell rosszul megírni és használni harcos női karaktereket… Most mondjam azt, hogy az volt az első figyelmeztető jel, hogy rossz irányba tartanak a dolgok? Hm…
Nyomokban már eddig is kitértem fontosabb karakterekre, most azonban kicsit részletesebben mennék bele ebbe a témába. A sorozat hosszúságából és összetettségéből kifolyólag rengeteg szereplőt felvonultatott, a főbb házak képviselői mellett jó pár emlékezetes mellékszereplőt ismerhettünk meg, bőven volt választék, amiből lehetett kedvenc vagy utált szereplőt választani. Amikor ezt a bejegyzést tervezgettem, és elgondolkodtam a karakterrajzokon, arra jutottam, hogy igazából nem lehet fehérre és feketére, vagyis szélsőségesen jó vagy szélsőségesen rossz csoportra felosztani őket (néhány elég egyértelmű kivétellel), hanem mindenki cselekedeteiben, gondolataiban vannak szürke területek; a becsületes is tehet helytelen dolgot, ugyanakkor a rossznak is lehetnek olyan megnyilvánulásai, amitől emberibbnek láthatod őt. Arra jó pár példát kínált a sorozat, hogy a végletekig becsületes ember bizony nem húzza sokáig, hiába játszol őszintén, a szabályok szerint, ha közben körülötted mindenki megszegi a szabályokat, előbb-utóbb el fogsz bukni, viszont a totális ellenkezője, a szélsőségesen gonosz, sőt szadista karakterek sokáig (némelyik túl sokáig) életben maradhattak. Na igen, azt nem lehet elvitatni a sorozattól, hogy egy-két emlékezetes negatív szereplővel bővítette a „Sorozattörténelem gonoszai, akik kitörölhetetlen nyomot hagytak”-listát. Szerintem Cersein kívül senki nem kedvelte Joffrey-t és mindenki egy emberként sóhajtott fel a megkönnyebbüléstől, amikor kimúlt, Ramsay azonban a borzalmas és beteg cselekedetei ellenére kiharcolt magának valami kicsavart és megmagyarázhatatlan szimpátiát. Én bevallom, hogy ez történt, igaz, amit Sansával vagy épp Theonnal (bár itt volt némi groteszk humor, amikor nem tudtam nem röhögni rajta) művelt, az eléggé kikészített. Habár ez a világ, amiben a sorozat játszódik, kemény és kegyetlen, főként férfiak által uralt és irányított, ahol a nőknek szavuk nem sok, meztelen jeleneteik viszont annál több lehet, mégis számtalan erős, céltudatos, vagy idővel, a körülmények hatására azzá váló nő sorakozott fel az évadok során, aminek én nagyon örültem. Daenerysről már szóltam, mellette a Stark-ház hölgyeinek sorsa kötötte le mindig a figyelmemet. A Starkokat amúgy is rövid idő alatt a szívembe zártam, az egymás és mások iránti tiszteletük, összetartásuk és a szeretetük miatt, illetve így utólag belegondolva érdekes, hogy tulajdonképpen ők voltak az egyedüli fontos ház, akik nem hajtottak a Vastrónra, csupán Északot akarták védeni a rossz uralkodótól és ez volt az elsődleges mozgatórugójuk. Miután szétszóródtak, folyamatosan izgultam értük, vártam, hogy ismét találkozzanak és persze minél többen életben maradjanak. Az egész farkasfalkás téma, amit náluk végigvittek, nagyon tetszett, emlékszem, az első évadoknál mindig számba vettem, hogy akkor most ki hol van, illetve kinek a farkasa él még. Visszatérve a család női tagjaira: Catelyn Stark családja iránti elkötelezettsége, a küzdése az igazságért nagyon meghatározó volt az első évadokban, ezt a vonalat később Sansa sztorija vitte tovább, akiről megvallom őszintén, eleinte nem tartottam érdekes szereplőnek, aztán szép lassan elindult ő is a tapasztalás és tanulás útján, ami sajnos elég sanyarú dolgokkal volt kikövezve, és a Fattyak Csatája volt az a pont, amitől fogva azt vártam, hogy ő uralkodjon Északon. Aryában az elejétől fogva tetszett a harciassága és az, hogy szembement a feléje támasztott elvárásokkal, valamint az állhatatossága, amivel harcolt a céljaiért; az ő történetében a Vérebbel alkotott párosuk és a braavosi kiképzése volt a legjobb, de Északra való visszatérése és az ottani tettei is ütöttek. Brienne-t szeretném még kiemelni, mert Aryához hasonlóan benne is az tetszett, hogy a szokásoktól eltérően vált harcossá, akárkinek állt is a szolgálatában, mindig hűségesen és kitartóan igyekezett végrehajtani a rá rótt feladatokat. A harcos életmóddal nem igazán járnak együtt az érzelmek, ezeket ő is elfojtotta magában (egy ideig), és talán pont ezen tulajdonságok összjátékának köszönhető, hogy a Jaime-vel évadokon át húzódó, vonzalommal és bonyolultsággal teli kapcsolatukat olyan sok rajongó, köztük én is, zárta a szívébe, amit a készítők azzal jutalmaztak, hogy a szépen felépített kapcsolatnak egy méltatlan befejezést adtak… Ha már Jaime szóba került: a Lannister volt az a család, akikkel abszolút nem tudtam szimpatizálni, talán az egy Tyriont kivéve, lévén ő eléggé kívülállónak számított. Cersei egyébként beleillene az erős női karakterek felsorolásomba, hiszen remek stratéga és cselszövő volt, s bizony ő is szerzett jó pár szomorú és kellemetlen emléket útja során. A gyerekei iránti feltétlen szeretetét mindig becsültem benne (bár hogy Joffrey-ban mit tudott szeretni, az egy életre rejtély marad), a tetteivel és véleményeivel azonban egyáltalán nem értettem egyet, ám a Hit által kirótt vezeklésekor, valamint az utolsó évad királyvári rombolásakor valamennyire együtt éreztem vele. Tyrionban a nagy esze, ravaszsága és csípősen remek humora mellett a kívülállósága fogott meg, mivel én alapvetően rögtön szimpatizálok ilyen vagy olyan okból kirekesztett, lenézett szereplőkkel, legyen szó bármilyen témájú sorozatról. Lehet, hogy túlságosan elkényelmesedtem a sok eszes ötletétől (meg az olyan, számomra frenetikus tetteitől, hogy felpofozta Joffrey-t és másvilágra küldte Tywin papit), de az utolsó évadokban eléggé zavart, hogy látszólag elvesztette a képességét és folyamatosan rossz döntéseket hozott, rossz tanácsokat adott a királynőjének és már épp belenyugodtam volna a várható halálába, erre megint Segítő lett az új király mellett. Valamilyen szinten örülök, ugyanakkor azt érzem, a karakter szempontjából talán mégis a másvilágra távozása lett volna a jobb megoldás. Ami a számtalan mellékszereplőt illeti, a nevük és érdemeik felsorolása vetekedne egy George R. R. Martin-kötet hosszúságával, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy legyen fattyú kovácsinas, ujjak nélküli csempész, a szóbeli alázás tövises úrnője, árulóvá váló, majd ezért bőségesen vezekelő vas szülötte, hűséges és remek énekhanggal rendelkező apród, a véleményét mindig kimondó zsoldos, felszabadított tolmács, gyerekként kiképzett, rettenthetetlen katona, a khaleesijét mindenhová követő hűséges és nem kevésbé szerelmes andal, a harcban nem, a tudományokban annál járatosabb Éjjeli Őrség-tag, a „nagy nőért” hiába rajongó vad, életútjaik különféle irányokba kanyarodtak, néha keresztezték egymást remekbeszabott dialógusokkal és jelenetekkel örvendeztetve meg a nagyérdeműt, de közös jellemzőjük volt a jól felépített karakterrajz, a kidolgozott hátterek és többségük történetének lezárásával meg vagyok elégedve.
Még szeretnék pár általánosságra kitérni, mielőtt befejezettnek nyilvánítom bejegyzésemet. A sorozat látványvilága, kosztümjei, díszletei hatalmas dicséretet érdemelnek, grandiózusak, ugyanakkor élethűek voltak, a speciális effektek szintén jól sikerültek, főleg az utóbbi évadokban a sárkányok vizuális kidolgozottsága lenyűgöző lett. Nem igazán tudtam, hova illene a csatajelenetek megemlítése, végül ide került, mert mindenképpen szeretnék beszélni róla. Habár a nyolcadik évad csatajeleneteivel nem vagyok teljesen megelégedve, a sorozat összképét tekintve remekül koreografált, látványban és feszültségben egyaránt erős harcokat láthattunk az egyes évadokban. A káosz, a mészárlás, a kilátástalanság nyers bemutatása hitelessé és átélhetővé tette őket, engem a feketevízi ütközettel, a rideghoni összecsapással és a Fattyak Csatájával nyűgöztek le a legjobban. Inkább az első évadokra jellemző, de nekem nagyon tetszett, úgyhogy muszáj megemlítenem a dalokat, legendákat, történeteket, amik Westeros gazdag és kimeríthetetlen történelmének könnyebb megismerését tették lehetővé, vagy csak megállíthatatlan dallamtapadást okoztak (hello, Rains of Castamere!). A sorozat fő zenei témájáért, a csodálatos és a sorozattal való korai ismerkedésem idejében sok segítséget nyújtó intróért is jár a hála és a köszönet.
Összefoglalva tehát ide-oda kanyargó mondataimat, érzéseimet és gondolataimat örülök neki, hogy anno megismertem és megszerettem ezt a sorozatot. Ez volt az első történelminek, kosztümösnek is mondható sorozat, amit néztem és szeretném azt hinni, hatással volt arra, hogy mostanában elkezdtem ebből az irányvonalból sorozatokat válogatni. A történetvezetését sokáig imádtam a szerteágazottsága, mégis egységes és összekötődő mivolta, a kitűnően adagolt feszültség miatt és ahogy apránként osztotta meg velünk a fontos információkat. A karakterei sokrétű, részletes háttérrel, motivációs rendszerrel rendelkeztek, és akárhogy is gondolkodtál róluk, lehetetlennek tűnt semlegesnek maradni irántuk. Ezért is fáj annyira, hogy ez a remekül építgetett, instant kultikus státuszt kiharcoló sorozat kezdeti bőséges, szépen kidolgozott története egy összecsapott, kellemetlen kinézetű masszaként ért véget. Eddig nem foglalkoztam különösebben az előzménysorozat megnézésének ötletével, vártam a konkrétabb infókat (promóképek, előzetesek), a nyolcadik évad elrettentő példája azonban jelenleg elég messzire űz attól, hogy a közeljövőben bármi olyat nézzek, amihez Benioffnak és Weissnek köze van.
/UPDATE 2019.05.29. Van egy külföldi youtuber, akinek a Marvellel, illetve a Trónok harcával kapcsolatos videóit rendszeresen szoktam nézni. Ma megnéztem egy Trónok harcáról szóló videóját, amiben elmondta, hogy a várható spin-offokban (igen, több is lesz, ez nekem abszolút újdonság) ők nem fognak részt venni. Ettől függetlenül megvárom a fentebb említett infókat és azok alapján döntöm el, belekezdek-e majd valamelyik spin-offba./


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az intrót.
  - Akármelyik sokkoló szereplőhalált.
  - Daenerys astapori felszabadító körútját.
  - Az esküvőket, amik ritkán alakulnak jól.
  - A Mások történetének hátterét.
  - Arya braavosi kiképzését.
  - Tyrion tárgyalását.
  - "Hold the door!"
  - A "furcsa párokat", vagyis a karaktereket, akikről sose gondolnád, hogy valaha találkoznak és amikor mégis, akkor remek jeleneteknek lehetünk szem-és fültanúi.
  - A csatajelenetek nagy részét.
  - A szállóigévé vált mondásokat.


Trónok harca /Game of Thrones/ (2011-2019)
színes, feliratos, 57 perc
Rendező: David Nutter, Alan Taylor, Alex Graces, Miguel Sapochnik, Mark Mylod, Jeremy Podeswa, Daniel Minahan, stb.
Szereplők: Lena Headey, Nikolaj Coster-Waldau, Peter Dinklage, Emilia Clarke, Kit Harington, Sophie Turner, Maisie Willimas, Isaac Hempstead Wright, John Bradley, Iain Glen, Conleth Hill, Alfie Allen, Jerome Flynn, Gwendoline Christie, Sean Bean, Jason Momoa

Könyvkritika: Charles Dickens - Nehéz idők (Ismerkedéseim a viktoriánus irodalommal vol.4)

Legutóbb januárban olvastam Dickenstől, úgyhogy épp itt volt az ideje, hogy megismerkedjem egy újabb könyvével. Nem volt különösebb ok a választás mögött, de lejjebb elolvashatjátok, mennyire volt jó döntés részemről ennek a könyvnek a kiválasztása.
A történetről röviden: Egy észak-angliai gyárvárosban, Coketownban járunk, ahol az élesen elkülönülő középosztály és munkásosztály mindennapjaiba, életkörülményeibe nyerhetünk bepillantást kevés szimpatikus és sok kellemetlen egyén tettein, gondolatain keresztül…
Sokat töprengtem az összefoglaló megírásán, de akárhogyan csűrtem-csavartam, úgy éreztem, hogy nem lenne megfelelő, ha csak bizonyos szereplőket és cselekményelemeket említenék meg, másokról pedig úgymond megfeledkeznék. Így maradtam ennél a kissé talán személytelen fogalmazásmódnál, ami viszont szerintem átadja a történet igazi lényegét. Eddig mindössze három könyvet olvastam az írótól, ám egyik sem volt ennyire dühös, kritikus, ugyanakkor meglepően tömör, mint a Nehéz idők. Furcsán is érzem magam, hogy korábban többször is megjegyzést tettem arra vonatkozólag, hogy szeretem az író mesélőkedvét, néha viszont sokallom a rengeteg kis részletet, hosszúra nyújtott elbeszélést, most pedig azt kell mondanom (mivel ezt érzem), hogy hiányoztak azok az apró kitérők, valamint a történetvezetés is túl hamar ért egyik pontból a másikba, a máskor olyan sokáig sejtetett rejtélyek is elég hamar kipattantak. Olvastam róla, hogy Dickens egy gyárvárosban tett látogatása szolgált eme könyv alapjául, az ott látottak olyannyira elborzasztották, hogy ki kellett írnia magából a haragját. Amit meg is tett, ám a nagy felháborodás számomra kicsit elvett a tőle megszokott stílusból. Bármennyire is értékeltem, ahogy az akkori politikai helyzetet, a munkásosztály tarthatatlan jogi állapotát bemutatta, a borongós hangulata, a szavaiból csepegő indulata némileg elriasztottak. Értem én, hogy minél realistább módon szerette volna ábrázolni a viszonyokat, illetve azzal is tisztában vagyok, hogy nem várhatom el mindegyik könyvétől, hogy megnevettessen és a legkilátástalanabb pillanatokat is feloldja valami boldog befejezéssel, ennek ellenére most nagyon hiányzott némi pozitívum. Nem volt teljesen pesszimista a végkifejlet, jó pár szereplő szerencsére tudott a helyes irányba változni, az összkép azonban felhős maradt. Ha már irány: a cselekményvezetés irányát sem értettem, hiszen elsősorban a gőgös gyáros és a tényközpontú hozzáállású iskolaigazgató, valamint utóbbi két idősebb gyermeke voltak a középpontban, tehát elejétől fogva csupa unszimpatikus, vagy rövidesen azzá váló ember beszélgetéseit, tetteit, korlátolt gondolkodásukat ismerhettük meg, amik rögtön előidézték az olvasói ellenszenvet. Az a kevés jó karakter, akik vagy a munkásosztályból, vagy egyéb alsóbb osztályból származtak, alig kaptak teret, és amikor kaptak, akkor is az előbbiek áldozataként láthattuk őket. Szerintem jobb lett volna, ha a munkásokat ismerjük meg jobban, többet megtudunk a hátterükről, a mindennapjaikról. Nagyon leegyszerűsítve a gonosz, felfuvalkodott gyárosok, középosztálybeliek álltak szemben az ártatlan, becsületes, örökké dolgozó, hajtó munkásokkal és ennél azért szürkébb volt a valós kép (vagy csak én akarom túl optimistán látni a dolgokat…). Ami a szereplőket illeti, az írótól megszokott karakterrajzok most is jelen voltak, de amint már fentebb is utaltam rá, nem voltak olyan részletesek (meg persze a többségük kiállhatatlan egy alak volt). Gradgrind, az iskolaigazgató, később parlamenti képviselő tényekhez való szigorú ragaszkodása, a képzelődés, csodálkozás mindennemű elutasítása gyakorlatilag az első oldalon negatív szereplővé avatta őt, ám később kiderült, ő azon kevesek egyike, akik átesnek bizonyos változásokon. A gyáros Bounderby felkerült a „leggyűlöltebb Dickens-szereplők”-listámra a Murdstone-testvérek mellé a folyamatos okoskodása és szájhősködése miatt; volt vele kapcsolatban egy gyanúm, ami nagy megelégedésemre igaznak bizonyult, csak hogy még inkább igazolást nyerjen kiállhatatlan jelleme. A két idősebb Gradgrind-gyerekre eltérően hatott apjuk szűklátókörű nevelése, és nem igazán tudtam eldönteni, melyikük szenvedett nagyobb kárt, mert akárhonnan nézzük Tom tettét, azt nem lehet eltagadni tőle, hogy a szeretet nélküli gyermekkor is nagy szerepet játszott az elfajzásában. Sissy, a cirkuszi bohóc egyszerű, alázatos, kedves lányáról először azt hittem, hogy ő lesz a főszereplő, de csupán a könyv elején és végén jutott neki szerep, ami fontos volt ugyan, én mégis keveselltem. Stephen Blackpool és Rachael, a két fontosabb karakter a munkásosztályból gyönyörűen megírt szereplők voltak, az összefonódó múltjuk és jelenük mellett kitartásuk, végtelen becsületességük miatt is megkedveltem őket. Főleg Stephenen keresztül nyilvánultak meg a munkásokkal szembeni igazságtalanságok, a hibás és rossz törvények, amik rendes munkabért és munkaidőt, valamint a magánéletükre is nagyobb szabadságot adtak volna.
Összefoglalásképpen mit írhatnék? Az író megszokott stílusa most elég szélsőségesen nyilvánult meg, a leírásai, karakterrajzai azonban az esetleges részletek hiányától függetlenül sem vesztettek erejükből. Mindenképp értékelem az íróban, hogy egy nemes ügy, a munkások jobb életkörülményeiért vívott harcba beszállva megírta ezt a könyvet, ami erős és autentikus képet fest a 200 évvel ezelőtti társadalmi helyzetekről, mindezek ellenére nekem hiányzott belőle az a látszólag sosem szűnő optimizmus, ami az eddig olvasott műveit jellemezte, legyenek szereplői bármilyen reménytelennek tűnő helyzetben.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A nyers, ám pont ettől tökéletes leírásokat, jellemzéseket.
  - Stephen és Rachael önálló, illetve közös jeleneteit.
  - Kiderül az igazság Bounderby múltjáról.