Könyvkritika: John Green - Alaska nyomában

John Greentől olvastam már pár könyvet, és eltérő okokból ugyan, de mindegyik tetszett. Igaz, hogy elsősorban a kamaszoknak ír, hiszen szereplői általában tizenhét évesek, suliba járnak, barátkoznak, érdekes hobbikkal foglalatoskodnak, illetve próbálnak elnavigálni az élet és a szerelem útvesztőjében. Bár én kinőttem a tizenhét éves korból, mégis sok olyan bölcsességet találtam meg az eddig elolvasott Green-könyvekben, ami segített abban, hogy elgondolkodjam a saját problémáimon és igyekezzek valami megoldást találni rájuk. A ma tárgyalt könyvéből is tanultam ezt-azt, mindjárt ki is fejtem bővebben, hogy mit!
A történetről röviden: Miles Halter tizenhat éves, magának való srác, aki megszállottan érdeklődik híres emberek utolsó mondatai iránt. Unalmas, floridai életéből kiutat keresve rábeszéli a szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, ahol hamar barátokra tesz szert a matekzseni Chip, a rappelő Takumi, a csinos Lara és a kiismerhetetlen Alaska személyében. Számtalan kalandot élnek át, különböző dolgokról vitatkoznak, és beszélgetnek, míg egy nap Alaskával súlyos tragédia történik. A baráti társaság pedig nyomozásba fog, hogy kiderítsék, mi állhat a tragédia megtörténte mögött...
Az elején nem volt semmi különleges vagy érdekes a történetben, egyszerűen végigkövethettük gimnazista fiatalok mindennapjait, betekintést nyerhettünk a balhéikba, a nem mindig egészséges és példamutató viselkedésükbe és megismerhettük a világról alkotott elképzeléseiket. Tanúi lehettünk vicces és néha szerelmes(nek látszó) pillanatoknak is, majd pedig mint derült égből a villámcsapás, jött az "azután". Abban a részben egy rejtély kapott nagy szerepet, amit igazából Miles és Chip teremtettek meg, hiszen ők akartak mindenáron választ kapni a "miért" és "hogyan" kérdésekre. A megoldás keresése közben sokszor eszembe jutott egy másik Green-mű, a Papírvárosok, mivel ott is egy lány volt a rejtvény, valamint ő hagyott hátra megoldandó feladatokat, amik később elvezették a hősöket a megoldáshoz. Visszatérve a jelen tárgyalt olvasmányhoz: Alaska figurája kapcsán elgondolkodtam azon, hogy néha valóban jobb lenne, ha nem elfojtanánk magunkba a bánatunkat, bajunkat, hanem keresnénk egy embert, akivel ezt megbeszélhetnénk, mondjuk a baráti körünkben, hiszen erre jók a barátok, nem igaz? A többiek oldaláról epdg egyértelműen az jutott eszembe, hogy ha a környezetünkben találkozunk olyan emberrel, akin látszik, hogy vannak gondjai, amiket meg kéne beszélnie valakivel, akkor igenis figyeljünk oda rá, mert néha egyetlen kérdés vagy csak szimplán az, hogy ülünk és hallgatjuk a másikat, nagy segítség lehet, és akár életet is menthet.
Röviden tehát, ebből a John Green-könyvből újfent megtanultam a barátság és az egymásra figyelés fontosságát, valamint azt, hogy igenis van kiút abból a bizonyos labirintusból, és ha úgy van, ne szégyelljünk segítséget kérni a kijutáshoz, illetve legyünk ott, és fogjuk a kezét annak, aki egyedül képtelen kijutni az útvesztőből.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A hattyút.
  - A vicces beceneveket.
  - A híres embereket és az utolsó mondataikat.
  - A srácok által véghezvitt balhékat.

Filmkritika: Legendás állatok és megfigyelésük

Második novemberi mozizásom alkalmával egy olyan filmet tekinthettem meg, amely szorosan kapcsolódik gyermek- és fiatalkorom kedvenc könyvsorozatához, a Harry Potterhez. Több mint tíz éve történt, hogy karácsonyi ajándékként egy baráti családtól megkaptam a Harry Potter és a Titkok Kamráját. Akkor kezdődött és azóta is tart a Potter-imádatom, ezért örömmel köszöntöttem a pár évvel ezelőtti hírt, miszerint filmsorozat készül a Legendás állatok és megfigyelésük című könyvecskéből. Először persze szkeptikusan álltam hozzá a dologhoz, hiszen elképzelni sem tudtam, hogyan írhatnak meg három forgatókönyvet abból a rövidke olvasmányból (azóta kiderült, öt részes lesz a filmsorozat). Aztán érkeztek az újabb és újabb érdekes információk, s megnyugodtam, hogy több lesz ez a mozifilm egy egyszerű adaptációnál. Az első képek és előzetesek megjelenésekor pedig ismét tizenévesnek éreztem magam, ahogy gyermeki lelkesedéssel és tapsikolással vártam a 2016. november 17.-ei bemutatót. Lássunk is neki!
A történetről röviden: Az 1920-as évek New Yorkjában járunk, ahova egy nap megérkezik Newt Scamander. A fiatal magizoológus hamarosan nagy kalamajkába keveredik, amikor mágikus bőröndjéből megszöknek féltve őrzött varázslatos lényei. Az amerikai varázslótársadalom amúgy sem könnyű helyzetét csak még jobban megnehezítik a szökött állatok, ugyanis lebukásveszéllyel riogatnak. S ha ez nem lenne elég, egy Grindelwald nevezetű sötét varázsló is baljós terveket szövöget...
A rövid leírásból is látszik, hogy sok minden történik hőseinkkel, s ezt a film tökéletesen prezentálja, egyetlen percre sincs megállás, a cselekmény folyamatosan fenntartja a feszültséget a nézőkben. Igaz, maga a sztori sok meglepetést nem tartogat, ismét a jó és a rossz harcát láthatjuk, ismét szóba kerül a varázslók és a varázstalanok közti kibékíthetetlen ellentét, és megint kapunk jól megírt karaktereket, vicces és megható pillanatokat. Mégsem éreztem azt, hogy Rowling csak lemásolta volna saját magát: volt eredetisége a történetnek, és a helyszínváltozás is kifejezetten jó ötlet volt. A film igazi varázslatosságát azonban a szereplőknek és a legendás lényeknek köszönhetően érte el. A négy fő karaktert az első percben meg lehet kedvelni, az őket játszó színészek pedig tökéletes alakítással ajándékoznak meg minket: Newt kellően aranyos, esetlen és szeretnivaló, Tina szabálykövetése sokszor Hermionét idézi, Jacob hihetetlenül vicces és imádnivaló (illetve az egyik legjobb azonosulási pont, hiszen úgy csodálkozik rá a varázslóvilágra, ahogy hasonló esetben mi is tennénk), Queenie pedig maga a megtestesült nőiesség: csábos és édesen szexi. A címszereplő lények közül mindenképp kiemelendő az orrontó furkász (avagy eredeti nevén a Niffler), a szemiflázs (Demiguise) és a bólintér (Bowtruckle). Ők biztosítják a film cukiságfaktorát, valamint elérik, hogy a moziteremből kijövet rögtön a plüss megfelelőjüket keresd a játékboltokban. A sok dicséret és rajnogói vidámkodások közepette sem engedhetem meg, hogy ne említsem meg a hibákat. Mert voltak bizony, nem is egy. Nagy sajnálatomra az írónő korántsem alkotott olyan kidolgozott világot, mint korábban, sokszor voltak bennem kérdőjelek és sok mindenről szerettem volna több információt hallani (remélhetőleg vagy a folytatásokban, vagy a nyomtatott változatban eme kívánságom teljesülni fog), a varázsigék mellőzésétől is kérdőn felszaladt a szemöldököm (és mióta lehet két pálcasuhintással rétest készíteni???), a két fordulat közül az első kiszámíthatónak tűnt, a második pedig rengeteg kérdést vetett fel a sztori korábbi részeivel kapcsolatban (itt most legszívesebben elkezdenék mérgelődni az egyik színész kiválasztásáról, de nem akarom arra pazarolni a szót, meg félek tőle, hogy a fél világot magamra haragítanám, mert valószínűleg csak én érzem úgy, hogy azt a színészt EGYÁLTALÁN NEM KELLETT VOLNA becastingolni a varázsvilágba).
Összefoglalva meglehetősen csapongóra sikeredett bejegyzésemet, azt tudom mondani, hogy nagyon örülök, amiért J. K. Rowling úgy döntött, elmesél nekünk egy újabb varázslatos történetet, viszont a mese megvalósításán még lehetett volna csiszolni kicsit. Ennek ellenére tátott szájjal, halkan sikongatva, ragyogó arccal és tíz évvel fiatalabban ültem végig a filmet (a folytatásokat epekedve várom), úgyhogy aki hasonló élményekre vágyik, annak melegen ajánlom, hogy szaladjon a legközelebbi moziba, és figyelje meg jól azokat a legendás lényeket!


Értékelés: 90%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az orrontó furkász minden egyes jelenetét.
  - Newt interakcióit a lényekkel.
  - Queenie-t. Alison Sudol tündököl a szerepben.
  - A bőrönd belsejében berendezett állatkertet.
  - Jacob és Queenie lassan kialakuló románcát. Én is így akarok szerelmes lenni...


Legendás állatok és megfigyelésük (Fantastic Beasts and Where to Find Them)
színes, eredeti nyelvű, 133 perc
Rendező: David Yates
Szereplők: Eddie Redmayne, Katherine Waterston, Alison Sudol, Dan Fogler, Colin Farrell, Ezra Miller, Samantha Morton, Carmen Ejogo, Ron Pearlman, Jon Voight

Filmkritika: Doctor Strange

Végre elérkezett a november, amit filmes szempontból nagyon vártam már, mivel ebben a hónapban három olyan alkotás is a mozikba kerül, amikre nagyon kíváncsi vagyok. Ezek közül az első a mai bejegyzés tárgyát képező Doctor Strange, amit két napja sikerült megtekintenem. A korábbi Információmorzsák rovatokban tettem már utalásokat arra vonatkozóan, hogy ezt a filmet mennyire várom már, hiszen Marvel-film és ráadásul a kedvenc brit színészem játssza a főszerepet. Lássuk hát, milyen hatással volt rám "a doktor úr" bemutatkozó eredettörténete!
A történetről röviden: Stephen Strange idegsebészként praktizál. Arrogáns, önző ember, aki el van ájulva a saját nagyságától és tehetségétől, s lenézi az őt körülvevő embereket. Egy nap autóbalesetet szenved, aminek következtében olyan mértékben megsérülnek a kezei, hogy nem tudja tovább folytatni a munkáját. Kétségbeesetten kezdi keresni a gyógymódot, aminek segítségével visszatérhet a szakmájába. Így jut el Nepálba, a Kamar-Taj nevezetű helyre, ahol az Ősmágus tanításával mágikus képességekkel tesz szert, s ezeket a képességeit hamarosan használnia is kell, ugyanis gonosz erők próbálják meghódítani a Földet...
Miután felocsúdtam az új Marvel-logó csodálatából, és ténylegesen elkezdődött a film, nagyjából öt percnek kellett eltelnie, és megvett magának a film. Az első harcjelenet a térhajlításokkal annyira lenyűgöző volt, hogy pár perc elteltével vettem csak észre, hogy tátva maradt a szám. Aztán átugrottunk Amerikába, megismerkedtünk Dr. Strange-dzsel, és nagyjából egy jelenetből már tudtuk, micsoda önző emberrel állunk szemben. Valószínűleg nem voltam egyedül azon gondolatommal, hogy rögtön párhuzamot vontam közte és Tony Stark között. Ez a párhuzam végigvonult a filmen, de egyáltalán nem zavart, sőt kifejezetten tetszett. Az autóbaleset nagyon élethűre sikerült, de ugyanezt mondhatom el az összes harc- és akciójelenetről, mindegyik gyönyörűen megkoreografált volt. A spiritualitásról, a mágia kialakulásáról is érdekes dolgok hangzottak el, és nem mehetünk el szó nélkül a remekül becastingolt színészek mellett sem. Benedict Cumberbatch sziporkázott a címszerepben, mintha csak rászabták volna Doctor Strange köpenyét (és a legnagyobb szerencsémre feliratos verzióra tudtam elmenni moziba, így pluszban még a csodálatos hangját is hallgathattam, ami amerikai akcentussal is ugyanolyan szépen szól, mint amikor a brit akcentusán szólal meg); Tilda Swinton egyszerre volt misztikus, fenséges és vicces az Ősmágus szerepében, s a vele kapcsolatos fordulat engem alaposan meg is lepett; Chiwetel Ejiofor és Benedict Wong pedig a mellékszereplő vonalon alkottak nagyot. Rachel McAdams sajnos nem kapott túl nagy teret a kibontakozásra, pedig Christine Palmerben bőven volt még potenciál, illetve a Marvel-filmek egyik nagy hibája itt is megmutatkozott, jelesül, hogy a főgonosz ismét nem lett túl emlékezetes, holott Mads Mikkelsen becsületesen próbálkozott.
Összességében egy varázslatos, néhol szédítő, de alapvetően vicces filmet sikerült összehozni. Sokat segít az elfogadásában és a megszeretésében az elsőrangú látványvilág és a színészi gárda. És persze a stáblista utáni jelenetek sem hagynak cserben. :)


Értékelés: 85%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az összes térhajlítós és varázsolós jelenetet (nekem is kell egy olyan gyűrű!!!).
  - Wong, a könyvtáros hihetetlen figura.
  - Strange és Wong beszélgetéseit a könyvtárban.
  - A Levitáció Köpenyét.
  - Megismerhetünk egy újabb Végtelen Követ.
  - Stan Lee elmaradhatatlan cameóját.
  - A két stáblista utáni jelenetet. Az elsőtől majdnem leestem a moziszékről, a második pedig érdekes folytatást sejtet.


Doctor Strange (Doctor Strange)
színes, eredeti nyelvű, 115 perc
Rendező: Scott Derrickson
Szereplők: Benedict Cumberbatch, Tilda Swinton, Chiwetel Ejiofor, Mads Mikkelsen, Rachel McAdams, Michael Stuhlbarg, Benjamin Bratt, Scott Adkins

Könyvkritika: Maggie Stiefvater - Blue Lily, Lily Blue - Kék liliom

A Hollófiúk sorozat harmadik részéhez érkeztem el, erről fogok ma röviden beszámolni nektek. Az első részről itt olvashattok bővebben, a másodikról pedig itt.
A történetről röviden: Az előző könyvekben megismert kis csapat tovább folytatja a kutatást a titokzatos walesi király, Glendower sírja után, valamint Blue időközben eltűnt édesanyját, Maurát is szeretnék megtalálni. Mindeközben a csapat tagjainak saját belső démonaikkal is meg kell küzdeniük, s kemény döntéseket kell meghozniuk...
A korábbi részekről szóló bejegyzésekben már többször hangot adtam azon véleményemnek, miszerint engem ez a sorozat egyáltalán nem tud elbűvölni, holott Maggie Stiefvater történeteinek nagy rajongója vagyok. Egyszerűen túl sok a titkolózás, a titokzatos megjegyzések, amikből semmi konkrétra nem lehet következtetni, a már három könyv óta húzódó kutatás, amelynél még mindig azt érzem, hogy egy millimétert sem haladt előre. A karakterekkel is az a legnagyobb bajom, hogy hiába szeretném, nem tudom megkedvelni őket, szimpatizálni velük, vagy szurkolni nekik (ez alól egyetlen kivétel Ronan), csak nézem, ahogy beszélgetnek egymással, megosztanak pár érdekes információt Glendowerről, vagy éppen állandóan rejtvényekben szólalnak meg, esetleg csak úgy, minden különösebb magyarázat nélkül megoldanak szituációkat. Most, ennél a résznél fáradtam bele teljesen ebbe az előadásmódba, sokszor csak azért olvastam, hogy teljen az idő, nem pedig azért, mert kíváncsi lettem volna a cselekmény továbbhaladására. Zavart, hogy a nyomozócsapat tagjai néha mennyire elkülönültek a csoporttól, sőt titkokat rejtettek el egymás elől. Adamen egyre nehezebben tudok kiigazodni, és Blue viselkedését sem tudtam mindig értelmezni.
Szerencsére voltak jó pillanatai a sztorinak, így nem kellett keserű szájízzel letennem a könyvet. Ronan baromi jó karakter, összetett, érzelmes lélek, akinek kifejezetten jól áll a bunkóskodás és a titokzatosság. A kis csapat tagjai közti interakciók is tartalmaznak vicces és megható pillanatokat, illetve a könyv második felének tájékán történik végre valami, ami felvillantja annak lehetőségét, hogy hamarosan kiderül Glendower sírjának helye. És természetesen egy viszonylag jól kivitelezett függővég is került a kötet végére, úgyhogy kisebb lelkesedéssel és kevesebb kíváncsisággal ugyan, de várom, mit hoz a soron következő könyv.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A borítót. Az eddig megjelent kötetek közül ez tetszik a legjobban.
  - Az egyik új szereplőt, Jesse Dittley-t. Viccesen fura figura.
  - Mire bukkannak hőseink a Dittley-farmon lévő barlangban.
  - Adam és Ronan közös jeleneteit.
  - Blue és Ronan közös jelenetét a tavas résznél.
  - Meg amúgy minden egyes jelenetet, amiben Ronan feltűnik, és megszólal. :)