Könyvkritika: Stephen King - A remény rabjai

Sokat gondolkodtam rajta, hogy bevezetés gyanánt van-e értelme siránkoznom egy sort, hogy ezt a hónapot a blog szempontjából egyáltalán nem ilyen gyérre terveztem, sőt volt egy csomó, szerintem egész jó ötletem, vagy inkább tartsam meg magamnak a hisztit, mert az a pár olvasó úgysem erre kíváncsi és különben is, ami volt (vagy lehetett volna), már elmúlt. Végül arra jutottam, megtartom magamnak a technikai és magánéleti fennakadásokat, problémákat, helyette inkább igyekszem jelen könyvről írandó véleményemre koncentrálni, bár ez miatt is van bennem egy adag félelem, hogy a három hetes kimaradás során elvesztettem a fogalmazási és kritizálási képességeimet. Remélem, tévedek és nem egy összecsapott maszlag, hanem valami értelmes mondanivaló fog kirajzolódni hosszas pötyögésemből.
Stephen King jó pár könyvéről írtam már, sőt erről a könyvről, pontosabban a címadó kisregényről is készült már egy bejegyzés évekkel ezelőtt. Röviden összefoglalva az íróhoz és műveihez fűződő viszonyomat: mivel szeretem a természetfeletti, olykor borzongató, a véresebb, komolyabb horrort okosan és nem csupán hatásvadászat céljából alkalmazó történeteket, nem meglepő, hogy King könyveit hamar megkedveltem. Egy időben talán túl sokat is olvastam tőle egyszerre, mert azt vettem észre, hogy ráuntam a sztorijaira, ezért tartottam egy hosszabb szünetet. A „visszaszokásom” néhány újraolvasással kezdődött, s valamilyen szinten ez is az, de a lényeg, hogy amióta kisebb adagokban, pár hónapos szünetekkel olvasok tőle, ismételten felfedeztem könyveinek értékét és érdekességét. Ezt egyébként nem csak nála csinálom, hanem az egyhangúságot elkerülendő, mindig próbálok más műfajú, más korban játszódó, más kiadótól származó könyveket olvasni egymás után. A stílusában a fentebb említettek mellett szeretem a részletes helyszínleírásait, főleg ami az álmos amerikai kisvárosi hangulatfestéseket illeti, a sokszínű karakterrajzait, a szereplőkről elmondott apró, a cselekmény szempontjából nem lényeges, a szereplőt mégis élettelibbé varázsoló információkat és azokat a baljós, olykor kétértelmű befejezéseit. A remény rabjaiban helyet kapott négy kisregény nyomokban mind tartalmazza a felsorolt tulajdonságokat, habár egyik sem természetfeletti, s csupán részleteiben horror, egyébként hétköznapi emberekről, hétköznapi(nak tűnő) dolgokról szól. Különböző történeteik miatt úgy éreztem, nem tudnék róluk egyszerre, csak külön-külön írni (a tömörebbnek szánt molyos értékelésben viszont valószínű, hogy összeolvasztom őket), s habár elsőre megrémített a feladat nagysága, mégis belevágtam. A továbbiakban tehát a négy történetről és a róluk kialakult véleményemről négy külön bekezdésben olvashattok. Mivel eltérő hosszúságúak és más-más érzést váltottak ki belőlem (kettő nagyon tetszett, egy félig-meddig, egy pedig nem igazán), ezért a bekezdések sem lesznek egyforma hosszúak, de reményeim szerint a lényeg így is kiolvasható belőlük.

A remény rabjai
A történetről röviden: Andy Dufresne-t felesége és annak szeretője megöléséért életfogytiglani börtönbüntetésre a Shawshankbe zárják, ami Amerika egyik legszigorúbb büntetés-végrehajtási intézete. Narrátorunk Red, aki szintén itt rab, összebarátkozik Andyvel és elmeséli nekünk ennek a rendkívüli fickónak egészen rendkívüli tettét…
A címadó kisregényt már elolvastam egyszer pár éve, kacérkodtam is vele, hogy csupán beszúrom ide a korábbi bejegyzést és kész, de az nem lett volna helyes, lévén most korántsem ugyanazok a gondolataim támadtak róla, mint régen. Eleinte nagyon zavart és máig sem tudom megmagyarázni, miért, hogy Red szinte csak Andyről beszélt, önmagáról alig. Oké, Andy figyelemreméltó dolgokat vitt véghez Shawshankben, de én Redet is szerettem volna jobban megismerni. A börtönben töltött mindennapok, a szigorú rendszabályok, a vezetőség vagy épp az erősebb rabok kegyetlenkedései megterhelőek, sőt néha idegesítőek voltak, főleg azok a részek, amik a fejesek hatalommal való visszaéléseit taglalták. Ennek ellenére vagy a nehéz téma, vagy a helyszín miatt, de egyáltalán nem tudtam belemerülni az elbeszélésbe, elég hamar egyhangúnak éreztem Red beszédét, akárcsak az Andyvel kialakult barátságát, s alapvetően az egész kisregényt nézve hiányoltam a részleteket. Ha jobban belegondolok, végülis a rácsok mögött valószínűleg eseménytelenül telnek a napok, de pont ezért lehetett volna több infó Red múltjáról. Az olyan apró részletek, mint az intézményfüggőség problematikája, a börtön bentlakóiról, történelméről elmondott anekdoták nagyon elgondolkodtatóak és alkalmanként szórakoztatóak voltak, valamint Andy kitartása, töretlen hite, amivel megküzdött Shawshank nehézségeivel és Red történetvégi reménykedése is enyhítették némileg kezdeti zavaromat és nemtetszésemet. Összességében nézve nem nyűgözött le, helyenként hiányosnak és zavarosnak éreztem, azonban a mély mondanivalója és a harmadik harmad felemelő mivolta miatt megéri egyszer elolvasni. És a filmváltozatot se hagyjátok ki, nem hiába emlegetik hosszú évek óta a világ legjobb filmjeként.
Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Red eszmefuttatását az intézményfüggőségről.
  - Az utolsó negyven oldalt.

A jó tanuló
A történetről röviden: Todd Bowden egy tizenhárom éves srác, aki remekül teljesít az iskolában és az iskolán kívül is. Eszessége és szüntelen érdeklődése sodorja bele az életét örökre megváltoztató találkozásba, amikor némi magánnyomozás után bekopog a közelükben lakó idős úrhoz, Arthur Denkerhez, aki sötét múltat és titkokat őriz…
A könyv hátulján lévő leírásban is benne van, szóval szerintem nem spoiler, ha elmondom, hogy az ártatlannak tűnő idős úrról kiderül, hogy a második világháború idején egy náci koncentrációs tábor parancsnoka volt, s Todd elsőkézből szeretne mindent megtudni a táborok pontos működéséről, az ott történt borzasztó dolgokról. A blogon már számtalanszor említettem, hogy évek óta érdeklődöm a holokauszttal foglalkozó könyvek iránt, legyenek azok fiktív történetek, túlélői visszaemlékezések, esetleg szakirodalmak. Ebből már sejthető, hogy milyen nagy kíváncsisággal indultam neki ennek a történetnek. Habár azt nem sejtettem, hogy Todd érdeklődése inkább a bizarrabb, már-már szenzációhajhász borzalmakra irányult, tehát nem a miért érdekelte, vagy az, hogy az öregúr miként gondolkodik akkori tetteiről, milyen gondolatok jártak a fejében, miközben kiadta a parancsokat. Én ugyanis inkább ilyeneket kérdeztem volna, s én a holokausztról is főleg azért olvasok, mert abban reménykedem, persze teljesen feleslegesen, hogy talán egy nap megértem, miért tették. Ezt persze sokan sokszor leírták és valamilyen szinten én is beláttam már, hogy egy ilyen szintű borzalmas dolgot ép ésszel soha nem lehet felfogni, legfeljebb megpróbálhatunk tenni azért, hogy újra ne fordulhasson elő. A megértés mellett nálam az emlékezés játszik még nagy szerepet, holott egyetlen közeli vagy távoli rokonom sem volt érintett benne, mégis úgy érzem, ha olvasok róla, azzal nem hagyom feledésbe veszni ezt a dolgot, valamint tisztelgek minden megnevezett és névtelen áldozat előtt, akiknek értelmetlen halált kellet halniuk egy helytelen ideológia miatt. Ami a gázkamrákban, krematóriumokban történteket illeti, olvastam ilyen jellegű könyveket, sőt az egyik legjobbakat a témában, ám azok sem konkrétan a gyilkolás részleteit helyezték előtérbe, hanem hogy az ottani munkára kényszerített zsidók, vagyis a sonderkommandósok, hogyan élték meg a borzasztó körülményeket. Alapvetően úgy gondolom, a táborokban végzett kísérletekről, a különböző ölési módszerekről részletesen, csupán hatásvadászat céljából írni, pláne képeket publikálni egyáltalán nem tisztességes dolog, még úgy sem, hogy a háború utáni években ezt főként azért tették, mert úgy gondolták, az emberek másként nem hinnék el a történteket, valamint okulásként, hogy ilyen ne történhessen meg még egyszer. A szakirodalmak egy része azt mondja, és egyet kell velük értenem, hogy a képek és egyéb borzasztó részletek megosztásával kizsákmányoljuk az elhunytakat, s megsértjük az emléküket. Hú, ahogy azt előre sejtettem, a téma iránti mély kötelék miatt kicsit elszaladt velem a ló és kezdek elkanyarodni a kisregénytől, de amikor azokról az újságokról olvastam, amikből Todd szerezte a részinformációit, amiknek kiegészítését Denkertől várta, már akkor megfogalmazódtak bennem ezek a gondolatok és úgy éreztem, ki kell őket írnom magamból. Igaz ugyan, hogy a történet teljesen a másik irányba tartott, mint amire számítottam, mégis tetszett, sőt ez volt a kedvencem a négyből, és talán pont azért, mert nem a holokausztra, annak borzalmainak részletes leírásaira helyezte a hangsúlyt (ha így lett volna, szerintem nem vélekednék róla ilyen pozitívan), hanem háttérként használta, hogy bemutassa egy fiatal fiú és egy öregember zsarolásban fogant, majd később hátborzongató szimbiózisba forduló kapcsolatát. Eleinte Todd volt az irányító, aki erőszakosan követelt minden aprócska részletet Denker táborparancsnoki múltjából, s ekkor még úgy látszott, az idős úr nem fogadja szívesen az újra felbukkanó emlékeket, s én már-már megsajnáltam, mert mintha némi bűntudatot érzékeltem volna megtörtségéből. Aztán Todd kérdezősködései, furcsa ajándékai (ha manapság is lehet jelmezkölcsönzőből ilyen egyenruhát beszerezni, akkor megvan a véleményem a vevőről, de az árulóról is; elszomorító és borzasztó egyben, hogy a múltban történtek ellenére van, aki szerint vicces ilyenbe öltözni és van olyan majom, aki be is öltözik) hatására az egykori kíméletlen katona ismételten előbújt az öregember álca mögül és a libikóka, amin Todd és Denker ültek, lassan utóbbi irányába hajlott. Természetesen Toddra is hatással voltak a hallottak és a bácsi metamorfózisában is voltak borzongató jelenetek, azonban ahogy Todd gondolataiba lassan, de biztosan beszivárgott a felsőbbrendűség, a gyilkolás utáni vágy, rémálmok és sötétebbnél sötétebb gondolatok közepette, az egyenesen rémisztő volt. Egy idő után mindketten szabadulni akartak a másiktól, s hamar rájöttek, hogy ez lehetetlen, ugyanis addigra már összekötötte őket a közös tudás Denker múltjáról. Az ebből fakadó frusztrációt hasonló módon, de egymástól függetlenül vezették le, s ezt a hosszas folyamatot King a végsőkig kihegyezett csavarokkal és brutális jelenetekkel mutatta be. Ötletem sem volt, mikor és hogyan érhet véget kettejük párharca, sőt talán titokban azt kívántam, ne is érjen véget soha, mert olyan zseniálisan lett felépítve a két ember kapcsolata, a macska-egér játékuk, a kelletlen és látszólag elszakíthatatlan kötelékük, sőt a karaktereikbe is alapos betekintést nyerhettünk. Mint már mondtam, örülök neki, hogy nem arra került a hangsúly, hogy mik is történtek pontosan, részletekbe menően a táborokban, a túlélők azonban kaptak egy rövid, de fontos szerepet az elbeszélésben és az ennek nyomán olvasott gondolatok, emlékek egyrészt nagyon meghatóak voltak, másrészt pedig egy nagyon is létező, bonyolult kérdéskört, jelesül az isteni hatalom létezését járták körbe, hiszen milyen Isten az, aki hagyta megtörténni a holokausztot?
A befejezés a bő lére eresztett történethez képest elég rövidnek tűnt, de aztán rájöttem, hogy az író ezzel is a sokkhatást akarta növelni. Hát, sikerült neki. Nemcsak a két főszereplő közti brutálisan erős, sokrétű és félelmetes viszonya, hanem a holokauszttal kapcsolatos kérdéskörök, vagy a nácizmus sajnos mind a mai napig jelen lévő hatásairól megfogalmazott elgondolkodtató, már-már baljós felvetései miatt is kihagyhatatlan olvasmányként aposztrofálom ezt a kisregényt.
Értékelés: 4,5/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - Todd és Denker kapcsolatának változásait.

  - A fordulatokat.

  - A holokauszttúlélő szerepét. 

Állj ki mellettem!
A történetről röviden: A nyári szünet utolsó napjaiban négy jó barát úgy dönt, kalandtúrára indulnak, melynek célja egy kortársuk holttestének megtalálása…
Van ez a sorozat, biztosan hallottatok már róla, úgy hívják, Stranger Things. A készítői rajonganak Stephen King műveiért és a könyveiből merített inspirációk mellett a filmadaptációkra is szívesen tesznek könnyen felismerhető utalásokat és nem mellesleg, az egész sorozat úgy indul, hogy van négy srác, akik mindenáron meg akarják találni eltűnt barátjukat… Tavaly nyár óta vagyok masszív rajongója a sorozatnak, épp pár hete fejeztem be az idei, harmadik évad megtekintését, és az Állj ki mellettem! ajánlóját olvasva azonnal eszembe jutottak a Stranger Things srácai. A kisregény korántsem tartogat annyi és olyan izgalmakat, mint a sorozat, ettől függetlenül nagyon jó és hamar elnyerte tetszésemet. A négy srác egyike, a felnőttként íróvá vált Gordie az elbeszélőnk, ő vezet vissza minket abba az 1960-as forró nyárba, amikor kis csapatuk elindult megkeresni Ray Brower holttestét, aki áfonyaszedés közben tűnt el. Talán az is elősegítette a történtekbe való bevonódásomat, hogy én is épp egy forró nyár kellős közepén olvastam a fiúk kalandjait, de pillanatok alatt elvesztem állandó csipkelődéseikben és tizenéves fiúkra jellemző beszélgetéseikben, emellett mindegyikük családi hátteréről részletes képet kaphattunk, amik nagymértékben árnyalták jellemeiket, illetve könnyebben megérthettük, mit miért csinálnak és gondolnak. Kisvárosuktól messzire vezető kirándulásuk visszavitt a gyerekkoromba, holott én a falunk egyik végétől a másikig se mentem el a szüleim tudta nélkül, s különben sem voltam egy rendbontó (bár az rémlik, hogy egyszer el akartam szökni, de arra már nem emlékszem, miért), mégis ahogy követtem őket hosszú útjukon, újraéltem azt az ártatlanságot, szabadságot és önfeledt vidámságot, ami jó esetben minden gyermekkor sajátja és ami az enyémet is jellemezte. A rémtörténetek a szeméttelep kutyájáról, az este hallott erdei hangok szellemként való értelmezése szintén a kreatív gyermeki elme oly’ ismerős megnyilatkozásai voltak. Igaz, hogy útjukról néha A Gyűrűk Ura – A gyűrű szövetsége hobbitjainak baktatása jutott eszembe, ami bizony anno próbára tette a türelmemet, itt azonban az átélt kalandok, az ugratások mögött is jól érezhető szoros kötelék és barátság került előtérbe és nem a környezet vagy az út hosszas taglalása. A holttest megtalálása az elmúlással való első találkozás rémét hordozta magában, az ott lezajló, majd az azt követő dolgok is egyértelműen a gyermeki ártatlanság elvesztését, a felnőttkor kegyetlen és néha érthetetlen világába való vonakodó belépést szimbolizálták, s a kisregény vége felé meglehetősen elkedvetlenedtem a megszaporodó szomorú történésektől. Főleg a fiúk barátságának megszakadása érintett meg, bár várható volt, s amikor a fiúkéhoz hasonló korban bomlottak fel barátságaim, utólag visszanézve rájuk tényleg jobb, hogy befejeződtek, ugyanakkor eszembe juttatott nem annyira kisgyermekkori barátságokat, melyekről azóta már elfogadtam, hogy jobb, hogy véget értek, de ahogyan tették ezt, annak a miértjére a mai napig nem találtam választ és bármennyire próbálom elfelejteni, apró pici tüskeként makacs módon kitart és nem tudom eltávolítani. Visszatérve a kisregény hőseihez, Gordie és Chris mély, őszinte és sallangoktól mentes barátságát nagyon szerettem, sőt az elbeszélő mellett Chris volt a másik kedvenc karakterem, ez a korához képest hihetetlenül eszes, éleslátó fiú, aki remekül megrajzolt, összetett szereplő lett. Gordie-ról már mondtam, hogy író lett, és amikor a történetírásról, a saját emlékeink, tapasztalataink regénybe, novellába való átcsomagolásáról mesélt, meg úgy alapvetően a karrierjéről, valamiért azt éreztem, hogy Stephen King masszívan beleírta önmagát a felnőtt Gordie-ba, habár az író magánéletéről nem sokat tudok, ettől függetlenül folyamatosan az volt az érzésem, hogy a saját életéről, tapasztalatairól beszél nekünk Gordie-n keresztül. Elsősorban a sokrétű karakterrajzai és az apró érdekességei tetszettek, de maga a története és a hangulata sem volt rossz.
Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A fiúk csipkelődéseit.
  - Gordie két novelláját.
  - A vonatsíneken zajló történéseket.
  - Mi történt a kirándulás után, s az azt követő években a fiúkkal.

A légzőgyakorlat

A történetről röviden: David Audley egy idős úr, aki meghívást kap egy titokzatos klubba. Itt olyan könyvekre és versekre bukkan, amiket sehol máshol nem talál, a tagok különféle történetekkel szórakoztatják egymást, az egész olyan, mintha egy másik világ lenne. Karácsony közeledtével mindig egy rémtörténet kerül terítékre, jelen történet egy nem mindennapi szülésről szól…
Ez az utolsó és egyben a legrövidebb kisregény a kötetben. Ha nem lett volna az Utószó, amiben az író konkrétan elmondja, melyik kisregényt mikor írta, akkor simán azt gondoltam volna, hogy egymás után írta őket és az első háromba belerakta minden tudását, remek stílusát és fantasztikus ötletét, s teljesen kifulladt (haha, érted, légzőgyakorlat és kifulladt… azt hiszem, én is fáradok), ennek ellenére akart írni még egy történetet. Számomra ugyanis semmi érdekes, izgalmas vagy félelmetes nem volt ebben a sztoriban. Zavart a klubot körüllengő, a befejezésre sem megmagyarázott, csak megnövelt rejtély; szeretem a sejtetéseket, ha nincs minden az olvasó szájába rágva, hanem neki is kell egy kicsit hozzáírnia az olvasottakhoz, itt viszont túlzásnak éreztem a nagy balladai homályt. Az elbeszélő, Mr. Audley azon kellemetlen szokása, hogy elkezdett mesélni egy klubban hallott történetet… majd abbahagyta és nem is tért vissza hozzá, szintén nem segített megkedvelnem a kisregényt. A konkrét történet a légzőgyakorlatról sem kötött le, amikor kiderült, hogy ez mitől rémtörténet, ott egy picit borsózott a hátam, mert valóban nem hétköznapi szülésről volt szó, de ennyi. Oké, lehet úgyis értelmezni, mint az anyai akaraterő csodáját, ami bármire képes, ha a gyermek világrahozataláról van szó, engem viszont inkább taszított, hogy ilyen kontextusba helyezte a szülést, ami véleményem szerint nagyon is intim dolog, bár egyelőre csupán annyi személyes tapasztalatom van róla, hogy engem már világra hozott valaki (igaz, ebből egyáltalán semmire sem emlékszem), én magam azonban még nem szültem kisbabát. Nem zárkózom el a feltételezés elől, hogy amikor majd anya leszek és átélem a szüléssel járó fájdalmakat és félelmeket, akkor talán másként tekintek a történetre, egyelőre viszont maradok annál a megállapításnál, hogy ez egy laposra sikerült, semmiről se szóló, sehova se vezető kisregény, amire csupán jóindulatból és az író iránti tiszteletből adok számmal jelölt értékelést.
Értékelés: 2/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A rémtörténetet. Talán ti jobban tudjátok értékelni, mint én.

 

 

Ezek lennének hát A remény rabjai címen kiadott kötetben rejtőző kisregények. Összességében nézve őket remek kikapcsolódás volt nem egy történetet követni, hanem különböző korszakok és helyek között ugrálva megismerni eltérő életkorú, világlátású embereket és átélni, olvasni rendkívüli, hátborzongató, szórakoztató kalandjaikat. Némelyik kisregény tömör és hiányos lett, mások azonban nagyon is részletes, sokatmondó és elgondolkodtató elbeszélésekké váltak. A második és a harmadik kisregényt mindenképpen ajánlom, a maradék kettőt meg mindenki ízlésére bízom, hogy elolvassa-e vagy sem.

Értékelés: 4/5

A felsoroltakon kívül még érdemes figyelni:

   - A keresztutalásokat a kisregények között, valamint King egyéb műveire tett hivatkozásokat (Bár ezek felismeréséhez kell, hogy legyen némi "múltad" az íróval :D).

   - Az Utószót. Érdekes olvasmány.

Könyvkritika: Ruth Hogan - Az elveszett tárgyak őrzője

Ez a könyv alig egy éve került a várólistámra és egyelőre még nem is terveztem az elolvasását, azonban amikor a könyvtárban jártam, az előzetesen kigondolt kötetet nem találtam bent, improvizálnom kellett és hirtelen ez a könyvcím ugrott be, s szerencsémre pont volt belőle egy kölcsönözhető példány.
A történetről röviden: Anthony negyven évvel ezelőtt elveszítette a szerelmét, s nem sokkal a nő halála után a tőle kapott medált is. A férfi onnantól fogva rótta az utcákat és kereste a számára pótolhatatlan tárgyat, ám nem találta, helyette viszont rengeteg egyéb tárgyra bukkant, amiket aprólékosan összegyűjtött. Idővel a házvezetőnőjére, a zárkózott Laurára bízta, hogy lehetőségeihez mérten próbálja meg visszajuttatni őket a tulajdonosaikhoz, s közben váljon nyitottabbá és merjen kilépni a világba…
Sokszor emlegettem már egy kedves barátnőmet, akinek jó pár megnézett és kedvelt sorozatot köszönhetek, de könyves és filmes téren is kaptam tőle remek ötleteket, melyek közül párról itt a blogon is írtam. Erre a könyvre szintén ő hívta fel a figyelmemet, őt ugyanis teljesen lenyűgözte. A legelején kezdve: a borító gyönyörű és azonnal olvasásra csábít, ráadásul tökéletesen megragadja a történet hangulatát a rózsákkal és a talált tárgyakkal. Az alapsztori eleinte lekötött, a tárgyakat gyűjtögető, de valójában egyetlen értékre vágyó, magányos idős úrral, a zaklatott múltú és érzelmi állapotú házvezetőnővel, a Pádua-lakkal meg úgy egyébként az egész brit kisugárzásával (bár a négyoldalankénti teázások kissé túlzóak és röhejesek lettek egy idő után), aztán szép lassan jöttek a negatívumok, melyek kissé szétzilálták kezdeti lelkesedésemet. Egyelőre azonban még maradjunk a pozitív oldalon! A cselekményvezetésben tetszett a két, egymástól külön futó szál, amik várható módon egy helyen összekapcsolódtak, de addig is remek pillanatokat tartalmaztak. Az elsőnek a legszebb és legérdekesebb részei egyértelműen a tárgyakhoz kapcsolódó novellák voltak, sokszínű, néha rejtélyes, máskor tragikus atmoszférájuk meg is hozta a kedvemet egy kis novellaolvasáshoz, ezek némileg színesítették az egyébként elég lapos elbeszélést. A Laura-Freddy-Napsugár hármas interakciói önmagukban aranyosak, ám kissé kevesek voltak, erre lejjebb visszatérek. A másik szálon Eunice és Ász kapcsolata szerethetően szomorkás volt, a filmrajongásukat külön imádtam, lévén én is filmbolond vagyok, és ha megfelelő társaságom, illetve lehetőségem van rá, általában én is ugyanazt csinálom, mint ők, hogy filmes idézetekkel beszélgetek vagy kommentálok egy szituációt. Igaz, ezt főleg eredeti nyelven szoktam megtenni és olvasás közben is voltak olyan idézetek, amiknél rögtön beugrott az angol eredeti; megmagyarázni nem tudom, hogy miért, de sokkal jobban szeretem az eredeti hangzásukat, mint a lefordított verziójukat. Ó, igen és el ne felejtsem megemlíteni Portia „regényeit”! Üdítően borzalmas szinopszisokról olvashattunk, én az utolsón kissé kiakadtam, csak mert nagyon szeretem az eredeti regényt és nem tetszett, ahogy meggyalázta ezzel az égetnivaló átírással. És akkor most beszélgessünk egy kicsit a cselekményvezetésről! Habár kellemes volt olvasni, mégsem éreztem azt, hogy teljesen magába szippantana, a karaktereit ugyan lehetett szeretni vagy nem szeretni, mégsem tudtam teljesen megismerni őket, s ezt mind az írói stílusra tudom visszavezetni. A leírások, a karakterrajzok egyszerűek voltak, pár szóban, mondatban összefoglalták egy ember külsejét vagy egy szoba belsejét, s ezért mind a helyszíneket, mind a szereplőket illetően úgy éreztem, nem igazán tudom elképzelni őket. A történet egy idő után egysíkú lett, szinte csak a katalogizálásról szólt, az ennek kapcsán megemlített reklámkampány részletei nekem például nagyon hiányoztak vagy ott volt Anthony és Therese közös múltja, amiről még szívesen olvastam volna. A valóság és a természetfeletti határán való egyensúlyozás miatt sokkal izgalmasabb és aktívabb sztorira számítottam, arról nem is beszélve, hogy volt egy látszólag nagy rejtély az egyik természetfeletti jelenség kapcsán, amire szerintem még a kertünkben garázdálkodó vakondok is rájöttek voltak, annyira egyértelmű volt, a főszereplőnek azonban komoly fejtörést okozott… Pedig Lauráról eleinte azt gondoltam, hogy rokonlelkek vagyunk, bár eltérő korosztályba tartozunk, mivel olyan gondolatok, érzések, kételyek nyomasztották, amikkel én is birkóztam/birkózom, természetesen más okokból kifolyólag, később azonban ezek elsikkadtak a sztoriban, s csak néha kerültek elő, sőt néha kifejezetten olcsó húzásként. A vele kapcsolatba hozható szerelmi szálban szintén csalódtam: csak úgy bereppent a semmiből, mindenféle felvezetés nélkül, ráadásul az is zavart, hogy a férfi oldaláról sose derült ki igazán, mikor és miért figyelt fel a nőre. Kettejük mellett Napsugár abszolút kiragyogott a szövegből, nem csupán csodálatos neve, hanem a hihetetlenül őszinte, kedves világlátása miatt, ami számtalan humoros és vidám jelenetet eredményezett, a különleges képessége is érdekes adalék volt, amiről azt hittem, nagyobb szerepet fog játszani a történetben. A befejezésért viszont jár a dicséret, szép és ötletes volt egyszerre.
Összességében nézve örülök a könyvtárban megtörtént hirtelen döntésemnek, mert jó érzés volt andalogni egyet ebben a történetben, igaz, sok zavaró tövis állta utamat. Alaptörténetének szívmelengető, keserédes hangnemét, a jól használt poénos helyzeteit és némelyik karakterét könnyen megszerettem, azonban a történetvezetése túl egyszerű volt, maradtak benne kidolgozatlan részletek és megvalósítatlan ötletek, mely hibák kijavításával jobb könyvvé válhatott volna.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A tárgyakhoz kapcsolható novellákat.
  - Napsugár minden egyes jelenetét.
  - Eunice és Ász filmes idézgetéseit.
  - A befejezést.

Minisorozat-kritika: Csernobil (2019)

A 2018-as év végi összesítésben már írtam róla, hogy ettől az évtől szeretném jobban beleásni magam a minisorozatok világába, elsősorban történelmi témájúakra koncentrálva, de más műfajú is jöhet, ha érdekes az alapsztorija. Az elmúlt hónapokban rendszeresen beleszaladtam a neten a Csernobilba, mindenki ezt nézte és erről beszélt, ami az én figyelmemet is felkeltette, ugyanakkor engem nem feltétlenül az a történelmi korszak foglalkoztat a legjobban, amiben ez a sorozat játszódik, valamint van jelenleg épp elég sorozat, amit követek, nem akartam közéjük még egyet bevenni (ez talán fura hozzáállásnak tűnik, de én az a fajta vagyok, aki egyszerre három, maximum négy sorozatot szeret nézni, nem vagyok híve a nagyipari sorozat- és epizóddarálásnak). Aztán nagyjából egy hónappal ezelőtt apukám hazaállított egy pendrive-val, rajta a Csernobil öt epizódjával. Ami más családban talán nem lett volna akkora meglepetés, nálunk abszolút az volt, apa ugyanis nem az a típus, aki különösebben érdeklődne külföldi sorozatok iránt, a magyarok közül is csak keveset néz és tart érdekesnek, szóval adta magát a kérdés részemről, hogy ez most hogyan és miért? Mint kiderült, a kollégáitól hallott róla, ők ajánlották neki; nem meglepő módon ők mindnyájan ahhoz a generációhoz tartoznak, akik a ’80-as években voltak fiatalok, tehát vannak konkrét emlékeik arról az időszakról, amikor a katasztrófa történt és apa esetében ez a személyes érintettség vezetett oda, hogy meg akarta nézni a sorozatot. Néhány hátráltató tényező miatt, lásd lakásfestés és a televíziónk barátságtalan hozzáállása a pendrive-on lévő videófájlokhoz, eltelt pár hét, mire végülis sikerült megnéznünk, aztán jött a szokásos lustaság és önbizalomhiányos rettegés részemről, hogy: „Úristen, hogy fogok én erről normális blogbejegyzést írni????”, de most végre itt vagyok, pötyögök és reménykedem benne, hogy ki lehet majd hámozni némi értelmet kusza mondataimból.
A történetről röviden: 1986. április 26.-án a csernobili atomerőműben robbanás történt, melynek következtében megsérült a négyes reaktor. Az akkori politikai berendezkedés hozzáállása, a katasztrófát követő kárelhárítás, illetve a lehetséges kiváltó okok vizsgálata mind bemutatásra kerülnek az öt epizód során…
A sorozat cselekményvezetését három fő történetszálra lehet bontani, én is ezek mentén haladva próbálom majd megfogalmazni a gondolataimat. Az első szál az erőműben lezajlott robbanás utáni tanácskozásokat, a kárelhárítás különböző folyamatait mutatta be. A kezdő rész egyébként nagyon megterhelt érzelmileg, sőt fizikailag is rosszul éreztem magam, mintha én is sugárzást kaptam volna, brr, még most is, ahogy írok róla, bekúszik a bőröm alá az a kellemetlen érzés. Az erőműben a káosz elharapózása, a lakosság körében pedig a tanácstalanság remekül megteremtették a baljós atmoszférát, amihez az utólagos tudás is hozzájárult, vagyis az, hogy a szereplők nagy részével ellentétben én tisztában voltam vele, hogy mekkora veszélynek vannak kitéve, ahogy ott álldogálnak a hídon, meg úgy egyáltalán, hogy szabad levegőn vannak és magamban öt másodpercenként sikoltoztam nekik, kapják ölükbe a gyerekeket és menjenek már el onnan, be a házakba! Az erőműben zajló jeleneteknél szintén megvolt ez a félelemmel teli érzés, annyi különbséggel, hogy sejtettem, nekik sok esélyük nincs a túlélésre, pont ezért feléjük leginkább sajnálattal fordultam, már csak Gyatlov borzasztóan idegesítő, arrogáns magatartása miatt is. Mivel nemhogy atomfizikus nem vagyok, de alapvetően a reáltudományokhoz is csak annyit értek, mint vakond a kerítésépítéshez, ezért sok mindent nem is értettem, amikor az erőműben történtekről volt szó, de azért igyekeztem figyelni és szerintem pont megtalálták az arany középutat, vagyis használtak tudományos kifejezéseket, ugyanakkor ezeket sokszor laikusoknak is érthető módon magyarázták el. A politikai faktor is erősen megmutatkozott már az elején, s bár én csak a történelemkönyvekből, illetve családi elbeszélésekből értesültem a hírhedt szovjet szocializmusról, a vonatkozó jelenetek nagyon pontosan rekonstruálták a kor légkörét, akár a lehallgatásokat vagy egymás megfigyelését nézzük, akár a vezetés hozzáállását a katasztrófa tényéhez: eleinte abszolút titokban akarták tartani mind a saját népük, pláne a külföld előtt, de a későbbiekben sem voltak mindig hajlandók a tudósokra hallgatni, és nem foglalkoztak a baleset emberekre gyakorolt káros hatásaival, s ki tudja, ez hány ártatlan életbe került, nem is beszélve a hosszabb távú következményekről. Azért nem túl kellemes belegondolnom, hogy én már egy olyan világba, környezetbe születtem bele, amit alaposan megmérgezett egy nukleáris atomkatasztrófa… A második résztől kezdődött meg a kárelhárítás, valamint a katasztrófát kiváltó okok felderítése és indult el a tudós Legaszov és a politikus Scserbina közötti, eleinte elutasító, később barátiba forduló együttműködés, ami számomra a történések bemutatása mellett a sorozat egyik legjobb és legerősebb része volt. Érdekes volt végigkövetni, ahogy a politikus unszimpatikus hozzáállása fokozatosan megváltozott a Csernobilban látottak, hallottak alapján és az idő előrehaladtával mindent bevetett annak érdekében, hogy valamennyire rendet tegyen és megakadályozza a sugárzás még nagyobb elterjedését. Az erőmű és környékén zajló, komplex munka különböző aspektusainak bemutatása a bányászok emberfeletti alagútásásától kezdve a kiürítési zónában munkálkodó katonákon és civileken át egészen a grafit tetőről való eltávolítását végző fiatalokig egyszerre volt felemelő, mégis tragikus, hiszen a fizikai hatások, mint például a sugárzásveszély mellett érzelmileg sem volt könnyű dolog ezeknek az elvégzése, ők mégis bátran vállalták és segítettek, ezzel is csökkentve valamennyire a káros hatások továbbgyűrűzését. Maradt bennem némi hiányérzet, hogy a kiemelt mellékszereplőkkel vajon mi lett később, de tisztában vagyok vele, hogy a sorozat történetvezetésébe nem igazán fértek volna bele. A második történetszál az április 26.-án történtek pontos felderítéséről szólt, ebben főként egy fehérorosz tudósnő, Ulena Homjuk végezte a munka nagy részét, akivel kapcsolatban nagyon megörültem, hogy a sok férfi között akad egy női karakter, aztán kiderült róla, hogy ő csupán a képzelet szüleménye, annak a rengeteg tudósnak egy emberbe gyúrása, akik a valóságban Legaszov munkatársaiként fáradhatatlanul munkálkodtak az okok kivizsgálásán. Ettől függetlenül kíváncsian követtem a kutatásait, a könyvtáras részekkel nem is volt bajom, az interjúit viszont keveselltem, csupán két munkással láttuk beszélni és akkor se hallottunk sok konkrétumot. Oké, lehet mondani, hogy ez dramaturgiai megoldás volt, mivel a befejező részben, a tárgyaláson szerették volna pontról pontra levezetni a robbanáshoz vezető utat, és ott akarták feltárni az összes bizonyítékot, de akkor is hiányoltam egy-két plusz információmorzsát. Végül az ötödik részben, a felelősök tárgyalásán a tanúként beidézett tudósok elbeszélései alapján állt össze a kép, hogy pontosan milyen döntések és problémák előzték meg a katasztrófát. Ezekről szinte kivétel nélkül bebizonyosodott, hogy rosszak voltak és a robbanás elkerülhető lett volna, ha az erőmű felsőbb vezetése, de elsősorban a szovjet állam szigorúbb és normálisabb hozzáállással kezelte volna az atomerőművek felszereléseinek, tesztjeinek biztonságosságát. Az epizód végén kiírt információk tették teljessé a képet nemcsak az elborzasztó számadatokkal, hanem hogy a dramatizált eseményekről valódi felvételeket mutattak és a főbb szereplőkről, a történtek utáni életükről is írtak pár mondatot. Volt egy harmadik történetszál, Ljudmila Ignatyenko és a tűzoltóként dolgozó férje története, aki jelen volt az erőműnél keletkezett tűz oltásánál; velük egyértelműen a civil lakosság szemszögének szerepeltetése lehetett a készítők célja, véleményem szerint azonban ez nem igazán sikerült nekik, a megrendítő jelenetek ellenére gyengének és alkalomadtán hatásvadásznak éreztem ezt a részt. Vaszilij és a tűzoltók kivonulása az erőműhöz még tetszett, a nő kitartó nyugtalanságát is értettem, de aztán Ljudmila kórházi jelenléte, az ottani cselekedetei hiába magyarázhatóak a szerelemmel és a túlzott aggódással, akkor is buta döntések voltak és meglehetősen elidegenítettek a szereplőtől. A temetés viszont nagyon borzasztó és szomorú volt, az a jelenet eléggé rátelepedett az érzelmeimre. Térjünk át a szereplőkre! A két főszereplő, Legaszov és Scserbina kidolgozott kapcsolatáról már írtam fentebb, és ez elsősorban a két színésznek, Jared Harrisnek és Stellan Skarsgardnak volt köszönhető (utóbbit egyébként először meg se ismertem, csak amikor megláttam a nevét a stáblistában, akkor esett le, hogy ő az). Külön-külön is kiemelkedőek voltak, ugyanakkor a közös jeleneteikben is remekül működtek együtt, amellett, hogy jól bemutatták saját karaktereik eltérő hozzáállását a történtekhez, az egymásra való hatásuk, az elhivatottságuk, az idővel kialakuló szimpátiájuk is tökéletesen megjelentek az egyes epizódokban. Emily Watson remek partnerük volt, nem csupán asszisztált mellettük, hanem esetenként tőlük elkülönülve is képes volt megmutatni saját szerepének lankadatlan munkáját. Egyébként az egész színészgárdáról elmondható, hogy jól átadták a karaktereikben zajló érzelmeket, gondolatokat, főleg az erőmű dolgozóit alakító színészek nyűgöztek le. Ez inkább csak nekem apró érdekesség, hogy kiszúrtam pár ismerős arcot a Trónok harcából, meg Barry Keoghant a negyedik részben a katonákhoz csatlakozó fiatal fiú szerepében, akit imádtam a hasonlóan rövid, de meghatározó szerepében a Dunkirk című filmben.
Vegyes érzésekkel tudom összefoglalni a sorozatról írt véleményemet. Tetszett, mert egy olyan valós eseményt dolgozott fel, ami a mai napig hatással van az életünkre, s a katasztrófa körülményeit, a kárelhárítás egyes lépéseit szépen építkezve, mindegyikre megfelelő időt szánva mutatta be, ugyanakkor bizonyos történetszálakra nem figyelt eléggé, kidolgozatlanul, lezáratlanul hagyta őket. A szereplőket játszó színészeket jól válogatta össze, a zenehasználattal, a beállításokkal remekül teremtette meg a kellően baljós hangulatot, ami azonban néha hatásvadászatban csapódott le. Összességében nézve, az általam helyenként hibásnak látott megoldásai ellenére is tudom ajánlani megtekintésre, mert egy informatív, érdekes cselekményű, lebilincselő képi világú, értékes sorozat, ami történelmi tablónak és egy kiadós leckének sem utolsó.

Szeretem azokat a sorozatokat, amik nem csak számozzák, hanem címet is adnak egyes epizódjaiknak. A Csernobil esetében némelyik epizódcím jelentését nem tudtam megfejteni, ezért végeztem egy kis kutatást és úgy gondoltam, egyfajta jegyzetként beillesztem a véleményem végére, hátha mást is érdekel.
1. epizód - 1:23:45 – Ez volt az erőműben történt robbanás időpontja.
2. epizód – Please Remain Calm („Kérjük, őrizzék meg nyugalmukat!”) – A pripjatyi kitelepítés során folyamatosan ezt a mondatot ismételgették a katonai járművekből.
3. epizód – Open Wide, O Earth („Nyílj meg, ó, föld”) – Ez egy ének címe, amit ortodox temetéseken szoktak énekelni és ennek az epizódnak a végén temetik el többek között Vaszilijt is.
4. epizód – The Happiness Of All Mankind („Az egész emberiség boldogsága”) – A kiürítési zónában dolgozó katonák olvassák fel ezt a mondatot az egyik kifüggesztett transzparensről, vagyis egyértelmű propagandaszöveg a nép folyamatos jólétéről és elégedettségéről, ami természetesen pont az ellenkezője a valóságnak.
5. epizód – Vichnaya Pamyat („Múlhatatlan emlék”) – Szintén egy ortodox ének címe, amit miséken szoktak énekelni az elhunytak tiszteletére, ebben az epizódban pedig egyértelműen a csernobili áldozatok előtt tisztelegve szólal meg.


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A robbanást és az azt követő káoszt az erőműben.
  - Legaszov és Scserbina együttműködését.
  - A temetési jelenetet.
  - A pár vicces pillanatot, ami némileg oldja a szorongató hangulatot.
  - A tárgyalást.
  - Az ötödik epizód végén kiírt információkat.


Csernobil /Chernobyl/ (2019)
színes, magyarul beszélő, 60 perc
Rendező: Johan Renck
Szereplők: Jared Harris, Stellan Skarsgard, Emily Watson, Jessie Buckley, Paul Ritter, Robert Emms, Sam Troughton, Adam Nagaitis, Alan Williams