Élménybeszámoló/filmkritika: Bosszúállók - Végjáték

Azóta gondolkozom ezen a bejegyzésen, amióta csütörtökön kijöttem a teremből. Sőt, igazából már a film közben eszembe jutott párszor, hogy: „na hát erről nem fogok tudni a megszokott módon írni, mert akkor rengeteg embernek elrontanám az élményt”, és lassan már ott tartottam, hogy öt év óta először nem készítek blogbejegyzést a mozizásomról. Aztán felléptem a netre (még mindig csütörtöknél járunk), és a YouTube-ra egy kedves egyén már posztolt is egy spoileres mozis felvételt a filmről… Szembe jöttek velem olyan képek is, amiket elvileg egy héttel ezelőtt töltöttek fel a netre, és olyan spoilerek voltak rajtuk, hogy ha a film előtt láttam volna őket, valószínűleg enyhén (helyesbítek: nagyon-nagyon-nagyon) kiakadtam volna. A film rendezői pár hete közzétettek egy kérést a neten, amiben köszönetet mondtak a rajongóknak a kitartásukért, szeretetükért, és megkértek mindenkit, hogy a film megtekintése után legyenek olyan jók és ne mondjanak semmi konkrétumot róla azoknak, akik még nem látták. A Marvel Studios a színészek közreműködésével készített egy vicces kis videót (mondjuk ilyenre emlékszem tavalyról is), melyben maguk a színészek kérték a publikumot, hogy ne áruljanak el semmit a filmről. Csak arra tudok gondolni, hogy a spoilerezők eleve nem is érdeklődnek a filmek iránt, csupán azért mennek és veszik fel illegálisan, hogy direkt elrontsák a rajongói élményt, mert aki ilyet csinál, és mégis rajongónak nevezi magát, az szerintem hazudik. Nekem se egyszerű tartanom a számat, főleg hogy senkivel se tudom megbeszélni a látottakat, mivel egyedül néztem meg, a közvetlen környezetemből pedig senkit nem érdekel ez az egész MCU-dolog, és olyan egyszerű lenne kiírni mindent a nagyvilágba, de egyrészt tiszteletben tartom a stúdió és a rendezők kérését, másrészt magam is belátom, hogy ebben az esetben a konkrétumok elhallgatása a legjobb, amit tehetek. Legalább kipróbálom, milyen rébuszokban és kerülőkkel beszélni egy filmről és reménykedni, hogy így is fel tudod kelteni olvasóid figyelmét. Azért most örülök, hogy csak amatőr szinten pötyögök és nem egy filmes magazinban megjelenő cikket kell elkészítenem.
A történetről röviden: A Bosszúállók – Végtelen háború eseményei után vesszük fel a történet fonalát, amikor is a megmaradt hősöknek ismét szembe kell szállniuk Thanosszal egy végső összecsapásban, melynek tétje nem kevesebb, mint a világ eltűnt felének visszahozatala. Vajon sikerrel járnak-e, és ha igen, milyen áron?
A bejegyzés címében ezúttal a „filmkritika” szó mellé beékelődött az „élménybeszámoló”, ugyanis azt találtam ki, hogy ha már a filmről nem tudok sok mindent írni (de amit igen, azt nem fogom magamban tartani), akkor elmesélem, milyen érzés volt a várakozás, a megtekintés és utána a tény felfogása, hogy véget ért ez a tíz éve építkező fejezet, ami immár hivatalosan is a The Infinity Saga nevet viseli. Amikor hónapokkal, hetekkel ezelőtt vártam április 25.-ét, akkor mindig arról ábrándoztam, hogy egy minden ízében tökéletes nap lesz, sőt olyan szinten bele voltam őrülve ebbe a napba, hogy a pár nappal előtte esedékes születésnapommal sem törődtem annyit. Aztán eljött a nagy nap, és a vasútállomás felé tartva jutott eszembe, hogy a nagyszülőktől kapott születésnapi pénz, amit DIREKT ERRE AZ ALKALOMRA TARTOGATTAM, szépen otthon maradt (a visszafordulás nem volt opció), de legalább a pénztárcám nem, szóval a városban első utam egy bankkártya automatához vezetett. Szerencsére ez volt az egyetlen negatívum, ami történt velem. Amikor átvettem a jegyemet (feliratos verzió, imádlak!!!!), még volt félóra a vetítés kezdetéig, és ez idő alatt azon tűnődtem, hogy ha legközelebb Marvel-filmre megyek moziba, viszek magammal egy sürgősségi orvost, mert olyannyira izgultam, hogy azt hittem, lábon kihordok egy infarktust, illetve akkorákat sóhajtoztam, hogy már furán néztek rám a lottózóból, ami elé leültem. A teremben igazi nemzetközi kapcsolatok-hangulat uralkodott, mert rajtam és pár magyaron kívül csupa külföldi üldögélt a székeken. Nem is tudom, miért lepődtem meg, hiszen feliratos verzió, várható volt, hogy nem csak hozzám hasonló, eredeti-nyelven-szeretek-filmet-nézni emberkével fogok összefutni. Egyébként vicces volt az előttem lévő sorban lévő baráti társaságot hallgatni, akik ugyan angolul társalogtak, de volt köztük holland, kínai és arab is. Az egyik srácot folyamatosan ugratták, hogy már a popcorn felét megette, holott még el sem kezdődött a film, illetve az is tetszett, ahogy a vetítés közben reagáltak a vásznon történő dolgokra. A vicces részeknél együtt nevetett az egész terem, de ők akkorákat örömködtek bizonyos jeleneteken, hogy esküszöm, néha azt éreztem, nem is a jelenet, hanem az ő reakciójuk spannolt fel. Nem hangoskodtak és beszéltek bele a filmbe (az ilyeneket nagyon nem bírom), viszont ezek az őszinte érzelem-megnyilvánulásaik nagyon feldobták a hangulatomat. Utólag bánom is kicsit, hogy nem voltam bátor és nem elegyedtem velük szóba, amikor a film előtt a Marvel-filmekről beszélgettek. Amin eléggé meglepődtem és talán ki is akadtam kissé, hogy az előzetesek között egyetlen közelgő Marvel-film sem volt, mindegyik trailer disneys filmet/mesét reklámozott… Oké, tudom, hogy a Disney birtokolja a Marvelt, de akkor is; márciusban a Marvel Kapitány előtt volt Bosszúállók – Végjáték, Pókember – Idegenben és még X-Men - Sötét Főnix is. Na de mindegy, térjünk rá a filmre, mielőtt még ráuntok a hosszas dumámra és itt hagyjátok a bejegyzésemet. Azzal kezdődött, hogy… azt hittétek, mi? :) Na jó, szóval a Végtelen háború abbamaradt ott, ahol, és gyakorlatilag onnan folytatódott a sztori, láthattuk a megmaradt hősöket, ahogy a veszteség, a legyőzöttség tudatával küzdenek, de persze próbálnak felülkerekedni a saját érzelmeiken és megoldást találni a kialakult helyzetre. Van egy (általam, de valószínűleg még milliók) által várt, régóta esedékes találkozás, ami megtörténik a film elején, és atyaúristen, még a várakozásaimnál is erősebb jelenetre sikerült, és hihetetlen, hogy hét éve nézem ezeket a színészeket, amint eljátsszák a karaktereiket és még mindig meg tudnak lepni, ahogy újabb rétegeket és érzelmeket szabadítanak fel magukból, hogy hitelesek legyenek szerepeik motivációi, gondolatai. Amikor majd hónapok múltán, szobám magányában, DVD-ről visszanézem a filmet, ennél a jelenetnél (meg még huszonhárom másiknál) úgy fogok bőgni, mint egy gyerek. Amit elmondhatok a cselekményvezetésről, az annyi, hogy a Végtelen Háborúhoz hasonlóan pörgős, izgalmas és a legdicséretesebb benne, hogy nem ült le egy pillanatra sem, és szerintem egyáltalán nem lehetett érezni, hogy sok lenne a háromórás játékidő, tényleg kellett ennyi ahhoz, hogy mindent jól átláthassunk és eljuthassunk A-ból B-be. Nagymértékű nosztalgia lengte be a sztorit, aminek az egyik legötletesebb megjelenése az volt, amikor jelen film bizonyos részei korábbi filmekből ismerős beállításokra, jelenetekre utaltak vissza. Ha példát hoznék, az megint csak spoiler lenne, de remélem, ti is lesztek olyan éles szeműek, mint én, és ki fogjátok szúrni, mikre gondoltam. Ahhoz képest, hogy vesztes szituációból vettük fel a fonalat, és elkeseredett küzdelem folyt, mégsem uralkodott el teljesen a depressziós hangulat, számtalan jól időzített és remek poén hangzott el, bár ugyanekkora hangsúlyt kaptak a komolyabb jelenetek is. Annyit talán elárulhatok, hogy akárcsak a Végtelen Háború során, most is különféle csapatok alakultak, köztük egy-két új is, lévén rengeteg hősünk odaveszett a csettintésben, és kivétel nélkül nagyon érdekes volt őket, a köztük kialakuló vagy már meglévő kémiát figyelni. A karaktervezetés szintén remek lett (bár voltak problémáim, de erről kicsit később), a megmaradtak közül főleg az eredeti, hat Bosszúálló köré koncentrálódott a sztori, és nagyon megható, de egyben megrendítő is volt látni, hogyan hatott rájuk a Végtelen Háború által okozott veszteség, és miként próbálták meg feldolgozni, hogy bizony, ők a hősök sem nyerhetnek mindig. Az eredeti csapat egyetlen női tagja, a Fekete Özvegy talán itt volt a legösszetettebb figura az Amerika Kapitány - A Tél Katonája óta, de a többiek is sokat változtak. Hogy ki miért, az már spoiler lenne, és lassan beleőrülök, hogy ötször átrágjam a mondataimat, mielőtt leírom őket, de azért próbálkozom. A szereplők viselkedéseit, jeleneteit elnézve kicsit az volt az érzésem, hogy habár a stáblistán azt írták ki: „Directed by: Joe and Anthony Russo”, igazából más, korábbi marveles rendezők is együttműködtek velük; főleg azért gondolom így, mert voltak karakterek, akik egy az egyben olyanok voltak, mint anno az önálló filmjeikben más rendezők keze alatt, két karakter pedig nagy hangsúlyt kapott és valódi fontosságuk mellett talán azért is, mert a két rendező őket, a közöttük kiépített kapcsolatot ismerte a legjobban. Ez így érthető? Remélem, igen. És akkor most jöjjön némi negatívum, hogy aztán megint visszaugorjak a pozitív oldalra és áradozzak egy sort a film utolsó negyedéről. A történet felépítését illetően nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy száz százalékig megértettem minden részletét, ettől függetlenül bizonyos tettek következményeként maradtak olyan logikai buktatók az elbeszélésben, amik zavaróak voltak. A karaktereknél pedig az bántott kissé, hogy néhányukat méltatlanul alulfoglalkoztatták, holott eleve nem kellett annyi szereplőt mozgatni ezúttal, mint az egy évvel ezelőtti részben, ahol pedig mindenki bőven megkapta a maga megérdemelt screen time-ját. Ezt itt most kicsit hiányoltam. Visszatérve a pozitívumokhoz: hét éve követem ezeket a karaktereket, nevettem, sírtam velük és rajtuk, izgatottan vártam a soron következő kalandjukat, nagy szemekkel vártam a stáblista utáni jelenetek előreutalásait, ennek a filmnek az összes előzetesét, tv-spotját végignéztem, magát a filmet is végigkövettem, hogy eljussak a film nagyjelenetéhez, az utolsó végső összecsapáshoz, ami a kifogástalan látványvilága, a hihetetlen koreográfiája és a rengeteg apró, de izgalmas pillanata miatt  nemcsak az Amerika Kapitány - Polgárháború repülőtéri jelenetét, de még a Bosszúállók – Végtelen háború wakandai harcjelenetét is maga mögé utasította, hogy felüljön a trónra, mint a legjobb, legizgalmasabb, legepikusabb jelenet az egész Marvel Mozis Univerzumban. Ha az egész film nem érne semmit (de szerencsére nagyon is sokat ér és jelent), ezért az egy jelenetért már megérte leforgatni. Aztán voltak még itt újabb nosztalgikus és érzelmes jelenetek, amiket tuti százas zsepikbe temetkezve fogok visszanézni DVD-n (a moziban is csak azért nem sírtam, mert ültek mellettem, és nem akartam kinyilvánítani az érzelmeimet), de többet aztán tényleg nem mondok erről, meghagyom mindenkinek az élmény teljes megélését. A magam részéről kissé fájó, mégis csodálatos és felemelő érzés, hogy láttam a Bosszúállók – Végjátékot, ami pontot tett egy tizenegy éve építkező történet végére. Habár az egy évvel ezelőtt támasztott elvárásaim nem mind teljesültek, fantasztikus, nosztalgikus és epikus kalandban lehetett részem, a háromórás játékidő úgy röppent el, mint a pillanat. Szerencsére nincs megállás, mert hamarosan elkezd íródni a következő fejezet, amit ugyanekkora rajongással és szeretettel fogok várni, követni. Köszönöm Marvel Studios ezt a hihetetlen utazást, köszönöm az összes rendezőnek, de különösen Joss Whedonnak, a Russo testvéreknek, Ryan Cooglernek és Taika Waititinek az egyedi hangjukat, a hozzáértésüket és tiszteletüket, amikkel szuperhőseik felé fordultak, köszönöm az összes színésznek, aki játszott ezekben a filmekben, főleg a szuperhősöket életre hívóknak az alázatot, a szeretetet és a fáradhatatlan munkát, amivel karaktereiket építgették és amivel minket, rajongókat elkényeztettek. Az tuti, hogy mind ezt a filmet, mind az ezt megelőző 21-et sokszor meg fogom még nézni, illetve ahogy írtam, a továbbiakban is lelkiismeretesen követem majd az MCU alakulását. Tegyetek így ti is, és remélem, élveztétek bejegyzésem olvasását annak ellenére is, hogy inkább magamról beszéltem, a filmről csupán harmatgyenge rébuszokban, de tényleg nem akarom senki élményét elrontani. Talán miután láttátok a filmet, elolvastátok, amit itt összehordtam, gondoltok egyet, és írtok nekem, hogy beszélgessünk a filmről. :)

#DontSpoilTheEndgame #AmericasAss #loveyouthreethousand #thankyouMarvelStudios


Értékelés: 80%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni (na igen...):
  - A kisebb csapatokat, akik mind remek pillanatokkal szolgálnak.
  - Stan Lee cameóját. Ha minden igaz, ez volt az utolsó szereplése, úgyhogy különösen szép, hogy pont ebben a filmben látjuk őt utoljára.
  - A nosztalgiafaktort.
  - A nagy harcjelenetet. Eldobod az agyadat attól, hogy mik történnek ott.
  - Az utolsó két jelenetet. Hjaj...
  - Ezúttal nincs stáblista utáni jelenet, ami fura, de végülis érthető.


Bosszúállók - Végjáték (Avengers: Endgame)
színes, feliratos, 181 perc
Rendező: Anthony Russo, Joe Russo
Szereplők: Robert Downey Jr., Chris Evans, Chris Hemsworth, Mark Ruffalo, Scarlett Johansson, Jeremy Renner, Gwyneth Paltrow, Paul Rudd, Danai Gurira, Tessa Thompson, Josh Brolin

Könyvkritika: Cally Taylor - A mennyország várhat

Az elmúlt időszak horror- és fantasy-olvasmányai után valami könnyed, romantikus történetre vágytam, így esett a választásom várólistám eme tagjára. Hogy jó ötlet volt-e, az lentebb kiderül.
A történetről röviden: Lucy Brown élete nem is lehetne tökéletesebb: épp az esküvőjére készül álmai férfijával, Dannel. A nagy nap előestéjén azonban Lucy halálos balesetet szenved, és a purgatóriumba kerül, ahol választhat, hogy továbbmegy a mennyországba vagy visszatér a földre Dan mellé, szellem képében. Ehhez azonban teljesítenie kell egy küldetést, s ha ez nem lenne elég, hamarosan rá kell jönnie, hogy legjobb barátnője, Anna elkezdett érdeklődni a vőlegénye iránt…
Olvasás közben jó párszor eltűnődtem rajta, vajon mi volt az, ami annyira megfogott a könyv leírásában, hogy még a várólistámra is felraktam, de őszintén szólva fogalmam sincs. Mai fejjel eszembe se jutna ilyesmit tenni, mert hiába kedvelem a romantikát is tartalmazó sztorikat, ez a könyv pont abba a fajtába tartozik, ami az én mércémnek már túl giccses. Az elejétől kezdve azt éreztem, hogy csak átfolyik rajtam a szöveg és semmilyen poén, történés vagy fordulat nem tudott lekötni vagy meglepni (na jó, a befejezésen néztem egyet, de az is inkább csak felhúzott); az esetek nagy részében fejezetekre előre tudtam, mi fog történni. Az sem segítette a könyv pozitív megítélését, hogy E/1. személyben íródott, és ezzel általában nem szokott bajom lenni, Lucy azonban alkalmanként annyira beszűkült és előítéletes gondolkodással állt hozzá a dolgokhoz, hogy minden oldallal egyre többet veszített a szimpátiámból és attól sem lett jobb karakter, hogy utólag beismerte a tévedéseit. A geekekhez és a gótokhoz való hozzáállása nagyon zavart, ahogy az is, hogy milyen akaratos módon akarta megváltoztatni Archie külsejét és eszébe se jutott, hogy csak azért, mert neki nem tetszik a srác kinézete, attól még van ezen a világon olyan lány, akinek úgy fog tetszeni a fiú, ahogy van. A Dannel való nagy és csodálatos szerelem, a régi szép idők emlékeinek felidézései máskor olyan könnycunamit okoztak volna nálam, hogy egy százas papír zsepi sem lett volna elég a megállításához, de egyszerűen nem volt meg bennük az a fajta érzelemgazdagság és sokrétűség, amivel más, jobban megírt történetekben már találkoztam. Lucy átmeneti lakótársai, Brian és Claire sokkal érdekesebbek és összetettebbek voltak, mint a főszereplő, habár Briannél hiányoltam némi háttért, Claire azonban szépen kidolgozott és megható karakter lett, sokszor inkább olvastam volna az ő gondolatairól és tetteiről, mint Lucy szerencsétlenkedéseiről. Ami még nagyon kiütötte a biztosítékomat, az Lucy átmeneti munkahelye volt. A főnök minden megszólalása és cselekedete maga volt a borzalom, és nem tudom, hogy ez valami hihetetlenül beteg humor akart-e lenni, esetleg abszurdul elferdített kritika a nők munkahelyi zaklatásáról, a lényeg, hogy nálam egyik célt sem érte el, csak még jobban elidegenített a könyvtől. A sok negatívum mellett majdnem elfelejtkeztem arról a pár pozitívumról, ami foltokban ugyan, de benne volt az elbeszélésben. Az egész purgatórium-ötlet és annak megvalósítása egy az egyben remek volt, Lucy visszaemlékezéseinek is értékeltem a szépségét, Claire-ről pedig már írtam fentebb. És akkor most beszélgessünk egy kicsit a befejezésről (nyugi, nem fogok spoilerezni); az olvasás során két lehetőség ötlött fel bennem a történet végkimeneteléről: 1. Lucy teljesíti a küldetését és szellem lesz Dan mellett (bár ezt se értettem, hogy ebbe hogy nem gondolt bele, hogy attól még nem lehetnek házasok és családosok), 2. rájön, hogy el kell engednie Dant, és hagynia kell, hogy újra megtalálja a boldogságot (ami azt illeti, ennek lett volna a legtöbb értelme és akkor talán én is kicsit kedvesebben állnék hozzá a könyvhöz). Az írónő végül egy harmadik opció mellett tette le a voksát, ami ugyan bennem is felmerült, de csak úgy öt másodperc erejéig, mert mondom, ez azért kicsit túlzás lenne. Hát ő nem érezte túlzásnak, és így fejezte be, én meg majdnem nekivágtam a kötetet a falnak, csak azért nem tettem, mert egyrészt könyvet nem bántunk, másrészt könyvtári példány, és fizetnem kéne, ha megrongálom. Biztos vannak olyan romantikus lelkek, akik azt mondják, ennél tökéletesebb és szebb lezárást el sem tudtak volna képzelni, nekem azonban a giccsfaktoron túl még olcsónak is hatott.
Nézzük a tanulságot: ezek után háromszor is meggondolom, hogy egy jól megfogalmazott fülszöveg valóban olyan könyvet ajánl-e, ami megfelel az ízlésemnek, bár ezt azért már elkezdtem kamatoztatni az elmúlt években. A könyvet illetően meg azt tudom mondani, hogy egy érdekes alapötlet és néhány jó pillanat ellenére véleményem szerint nem több egy kiszámítható szerelmi történetnél, amit az örök romantikusok biztos szeretnek, nekem viszont ennél magasabban van az ingerküszöböm.


Értékelés: 2,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Lucy visszaemlékezéseit.
  - Claire összes jelenetét.

Könyvkritika: J. R. R. Tolkien - A szilmarilok

A tavaly tavaszi/nyári A Gyűrűk Ura-maraton (a címekre kattintva olvashatjátok az egyes részekről írt kritikáimat: A gyűrű szövetsége, A két torony, A király visszatér), illetve az őszi A babó után újabb Tolkien-könyv került újraolvasásra és most bemutatásra.
A történetről röviden: Az írótól megszokott sokrétű történetmesélés ezúttal az idők kezdetétől a harmadkor végéig bezárólag tárja elénk a világ történetének szerelmekben, árulásokban, könnyekben és harcban gazdag mitológiáját…
Nagyjából hat évvel ezelőtt olvastam először A szilmarilokat, és enyhén fogalmazok, ha azt mondom, hogy nem igazán nyerte el a tetszésemet. Azóta már rájöttem, hogy valószínűleg túl gyorsan olvastam (bár arra már nem emlékszem, miért siettem vele: talán még a szünet ideje alatt szerettem volna kiolvasni, hogy mihamarabb visszavihessem a könyvtárba), így a rengeteg név, helyszín és történés össze-vissza keveredett a fejemben, és egy hatalmas katyvaszt hagyott maga után. A mostani alkalommal direkt figyeltem arra, hogy amint érzem, hogy ennyi elég volt mára, akkor tényleg hagyjam abba az olvasást, és ne erőltessem tovább. És csodák csodája, ezúttal sikerült jobban megértenem és egymástól elkülönítenem az egyes fejezetekben történt eseményeket, ugyanakkor azt is jobban átláttam, hogyan kapcsolódnak össze mégis egyetlen hosszú elbeszéléssé. Valószínűleg az is szerepet játszott a könnyebb befogadásban, hogy az elmúlt években elkezdtem érdeklődni az angol történelem, illetve angol legendák, mítoszok iránt (és amennyire tudom, Tolkien is sokat merített kelta és egyéb óangol történetekből), úgyhogy ennek köszönhetően érdekes párhuzamokat vontam némely itt leírt történet és angol történelmi tény vagy legenda között, igaz, az általánosságban vett, a legtöbb nép kultúrájában fellelhető legendagyűjtemények jellemzőit is könnyebben felfedeztem benne (ilyen alapvető elemek például a világ teremtése, az istenek és az emberek elkülönülése, a jó istenektől elszakadó gonosz, aki mindig ellenük áskálódik, az emberek szembeszegülése az istenekkel). A könyv öt nagyobb részre tagolódott, kezdve a világ és a valák teremtésével, majd a valák munkájával, melynek során lakhatóvá és élhetővé formálták Ardát, a Földet, hogy előbb az Elsőszülöttek, vagyis a tündék, később pedig a Másodszülöttek, vagyis az emberek benépesítsék azt. A harmadik rész, amely a címadó és a leghosszabb rész is egyben, részletesen regélte el a tündék ébredését, tanulását, majd a gonosz munkálkodásának köszönhetően egy részük lázadását, melyből aztán sok szomorúság, bánat és keserves harc fakadt. Itt ismerhettük meg A Gyűrűk Ura – A gyűrű szövetségében megénekelt Beren és Lúthien szerelmének teljes történetét is. Az emberek érkezése, a tündékkel való barátságuk vagy épp ellenségeskedésük is nagy szerepet kapott, a negyedik rész az ő megerősödésüket, illetve bukásukat beszélte el, az ötödik rész pedig a harmadkorról, a Gyűrűk elkészüléséről szólt, ami röviden tárgyalta A hobbitban és A Gyűrűk Urában részletesen elmondott eseményeket. Tolkien zseniális író, ezt eddig sem tagadtam meg tőle és ezután sem fogom, sőt mélyen tisztelem a sokoldalúságát, amivel létrehozta Arda, később pedig Középfölde részletekbe menő földrajzát, az ott élő népek jellemrajzát, nyelvét, neveit, de ahogy a korábbi könyveinél, úgy most is alaposan belefáradtam a hosszan sorolt földrajzi helyek követésébe, vagy épp abba, amikor valakinek háromféle neve volt három nép nyelvén és ezek a nevek felváltva jelentek meg, szóval mindig fejben kellett (volna) tartanom őket, hogy tudjam, éppen kiről van szó. Tudom, ez egyéni szociális probléma, azzal együtt, hogy nem rajongok túlzottan a harci jelenetekért, márpedig itt bőven volt az is, azt viszont értékeltem, hogy a hősiességet, a végsőkig való kitartást, vagy épp a háborúk borzalmát milyen élethűen ábrázolta az egyes fejezetekben. Romantikus alkat lévén, az a kevés szerelmi történet, ami feltűnt, mind tetszett (még a szomorúbbak is), és még némi nosztalgiát is kicsikart belőlem, amikor Bilbó vagy Frodó kalandjaira tett rövid utalásokat, de a korábbi könyvekből ismerős egyéb egyének, helyszínek feltűnésének is örültem. A Gyűrűk Ura-könyvekben a hobbitok mellett a tündék népét kedveltem meg nagyon, úgyhogy ebben a kötetben is inkább azok a fejezetek érdekeltek jobban, amik a tündék egyes népeiről, fontosabb személyeiről meséltek, miután azonban az emberek is belekerültek ezekbe a történetekbe, akkor kicsit lankadt a figyelmem. A Gyűrűk Ura – A király visszatérnél lamentáltam egy sort a hozzácsatolt, számomra elképesztően hosszúnak tűnő Függelék szükségéről, itt viszont kifejezetten örültem a családfáknak és a térképnek, mert segítették a leszármazottak követését és annak belátását, hogy nagyjából miként helyezkedtek el a különböző királyságok. Mondjuk sikerült egy olyan könyvpéldányt kihoznom a könyvtárból, amiből hiányzott egy lap, szóval a négy családfából csak kettőt tudtam áttanulmányozni, de mentségemre szóljon, hogy ezt csak most, az olvasás során vettem észre, illetve amikor a könyvtárban jártam, ez volt az egyetlen kölcsönözhető példány.
Összefoglalóan tehát azt mondhatom, jó ötlet volt ez az újraolvasás, mert ezúttal felfedeztem a könyvnek olyan értékeit, amiket az első, sietős alkalommal nem vettem észre. A mitológiákhoz való hasonlatossága, valamint az író fantasztikus képzelőereje miatt részleteiben tetszett, ugyanakkor ismét megerősítést nyert, hogy bármennyire is csodálom és tisztelem őt is és ezt az egész világot, amit alkotott, teljesen mégsem tudom megérteni és átérezni a szépségét és sokszínűségét. Ezzel befejeztem a korábban már olvasott Tolkien-könyvek újraolvasását, és jelenleg úgy érzem, nem áll szándékomban több könyvével megismerkedni.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A világ teremtését és kezdeti időszakát elbeszélő részeket.
  - Beren és Lúthien történetét.
  - A harmadkorról és a Gyűrűkról szóló részt.
  - A könyv végi függelékeket.