Könyvkritika: Ken Kesey - Száll a kakukk fészkére

Ismét egy olyan könyvről fogok írni, amit már olvastam gimnáziumi tanulmányaim során. Akárcsak a Tombol a hold, ez is a hatvanas években íródott, csakhogy ez amerikai író tollából származik, és Amerikában is játszódik, de a korszakra jellemző lázadó hangulat abszolút központi elemként jelenik meg benne. Egyáltalán nem ez volt a tervem, kicsit rá is nyomta a bélyegét a mostani olvasásomra, de sajnos így sikerültek a könyvtári kölcsönzéseim.
A történetről röviden: Randle McMurphy kényszerkezelésre érkezik egy meg nem nevezett elmegyógyintézetbe, aminek régi lakója egy Bromden nevű indián. Az ő szemén keresztül bontakoznak ki előttünk az osztály betegeinek mindennapjai, illetve az új páciens arra irányuló törekvése, hogy felrázza a bentlakó embereket az egyhangúságból…
Ha emlékeim nem csalnak, akkor egy mozgókép-és médiaismeret órának köszönhetően pattant ki a fejemből annak az ötlete, hogy el kéne olvasnom ezt a könyvet. A tanár úr ugyanis egy alkalommal Kesey könyvének Milos Forman rendezésében készült filmváltozatát vetítette le nekünk, s engem azonnal elkapott a film hangulata, habár akkoriban még nem igazán láttam a sztoriban azt a kettősséget és erős szimbolikát, amit most egyértelműen felfedeztem. Arról sajnos nem igazán tudok emlékeket előhívni, hogy pontosan mit is éreztem a kötet első elolvasása után, de ha nagyon nem nyerte volna el a tetszésemet, akkor valószínűleg nem kezdtem volna bele egy újraolvasásba. Az elnyomó hatalom, ami engedelmességre és együttműködésre kényszeríti polgárait, s ha az egyén nem az elvárható módon viselkedik, akkor a hatalom fogja, és megszereli, helyreállítja, vagy pedig örökre elzárja a külvilágtól: nagyjából így lehetne lefordítani a cselekmény fő helyszíneként felbukkanó elmegyógyintézeti osztály „kódolt” jelentését. Bromden narrációjában számtalanszor utal „az Üzemre”, illetve rengeteg elektronikai, műszaki látomásos részletek vannak, amik a fenti metaforát erősítik. A történet eme nagyon erős kritikája és politikai állásfoglalása tökéletesen közvetíti az író gondolatait, érzelmeit, amit a korról való esetleges ismeretek birtokában abszolút meg lehet érteni. Ugyanakkor sokszor éreztem azt, hogy elfáradok a temérdek emlékképtől, hasonlattól, információtól, véleménytől, amit Bromden elénk tárt elbeszélése közben, mivel úgy kanyarogtak egymás után a mondatai, mint valami hosszú gombolyag, s én voltam a cica, aki játék közben kigombolyította a fonalat, majd alaposan belegabalyodott. Azzal nem volt bajom, hogy nagyobb betekintést kaptunk az indián múltjába, ezzel is gyarapítva a kormány nem túl szép tetteinek felsorolását, viszont az elmegyógyintézetről született lázas látomásai a darabokra szétszerelhető robotszerű emberekről lehettek akármilyen kreatív szimbólumok, néha bizony összezavartak, és az éppen zajló történésektől is eltérítettek. McMurphy berobbanása az osztályra, majd folyamatos lázadása a szabályok, a rend ellen, önmagában is érdekes sztori volt, minden nyerészkedése ellenére nagyon szerettem, ahogy megpróbálta kibillenteni megfásult semmittevésükből a bentlakókat. A Főnénivel folytatott – hol visszafogott, hol nyílt – háborúskodása valamilyen szinten hőssé emelte az ír vagányt, aki nagy árat fizetett, de mégis elérte a célját, és felnyitotta némely beteg szemét. Eltűnődtem azon, hogy végső soron ez a sztori nem feltétlenül McMurphyről szólt, hanem szótlan narrátorunkról, aki tudat alatt valószínűleg évek óta változni akart, de kellett neki még egy utolsó lökés, ami McMurphy személyében érkezett meg. A történet befejezése érdekes, megható, sőt egy kicsit meglepő is volt. SPOILER: Én legalábbis nem számítottam rá, hogy Bromden megfojtja a lobotómián átesett McMurphyt. Értem, hogy azért tette, mert McMurphy biztosan nem akart volna ilyen állapotban tovább élni, ha tisztában lett volna magával, ettől függetlenül engem váratlanul ért. SPOILER VÉGE. Pár mondat erejéig még kitérnék a szereplőkre. A narrátor Bromdenről már szóltam, McMurphy lobbanékony és energikus természete engem tökéletesen magával ragadott, a bentlakók között is izgalmas figurákra lehetett bukkanni: az éleslátó megjegyzéseivel kitűnő Hardingra, vagy a visszahúzódó (talán pont ezzel hívta fel magára a figyelmemet) Billyre. A Főnéni, polgári nevén Miss Ratched pedig az egyik legjobban megírt és finomra hangolt negatív karakter lett, akinél lassan, de biztosan érte el az író, hogy megutáljuk és irtózzunk tőle.
Összefoglalóan tehát azt mondhatom, Ken Kesey könyve egy remekül felépített történet, ami önmagában is megállja a helyét, a benne rejtőző szimbolika azonban mindenképpen ad neki egy pluszt. Az ötlete, illetve bizonyos szereplői és jelenetei tetszettek, viszont egészében nekem kissé nagy falatnak bizonyult. De az is lehet, hogy a társadalmi elvárások vagy éppen a hatalom ellen kitartóan lázadó karakterek történeteit nem közvetlenül egymás után kellett volna olvasnom. Akárhogy is, engem nem nyűgözött le teljesen, a hatvanas évek ilyetén hangulatú írásai iránt érdeklődők valószínűleg jobban kedvüket lelik majd benne.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - McMurphy anekdotáit.
  - Bromden megszólal.
  - A horgászkirándulást.
  - Az éjszakai mulatozást az osztályon, majd annak következményeit.
  - Bromden könyv végi döntéseit és tetteit.

A múlt héten érkezett Marvel-trailerek, illetve velük kapcsolatos gondolataim

Ilyen is régen volt már, hogy egy nap két bejegyzés kerüljön fel a blogra, de múlt héten történtek bizonyos események a filmes világban, amikről mindenképpen terveztem írni. Pontosabban csak az egyik volt tervben, de végül úgy döntöttem, a másikat is szóba hozom, mégiscsak ugyanazon stúdiónak a filmjei, ráadásul össze is függnek. Előrebocsátom, hogy nem abból a célból írok, hogy elemezzem a látottakat, esetleges képregényes történetelemeket fedezzek fel, mivel én a Marvel szuperhőseit csupán a mozivászonról ismerem, ami kevés infóm van róluk, azt nálam avatottabb rajongók YouTube-os videóiból tudom.

Szóval, múlt héten kettő darab előzetes is érkezett a Marveltől, bár a másodikkal alaposan megvárattak, már épp kezdtem lemondani róla, amikor péntek délután feltűnt a neten. Az első trailer a Marvel Kapitány című mozijukhoz kiadott második kedvcsináló volt. Az elsőről azért nem írtam szeptemberben, mert nem tudtam mit mondani. Egyrészt nem tudtam sokat a karakterről (mostanra már művelődtem kicsit), másrészt maga a videó se mutatott különösebben érdekes dolgokat. A második előzetes kapcsán is olvastam olyan véleményeket, amik arról szólnak, hogy egyszerűen nem tudja megmozgatni az emberek többségét ez a film, csak egy szimpla eredettörténetnek tűnik, ami semmi izgalmas újdonsággal nem kecsegtet. Az a nagy helyzet, hogy egy részem hajlik ezen vélemények felé, holott a kezdetektől nagy érdeklődéssel fordulok a film felé, mivel ez lesz az első Marvel-film, ami egy női szuperhősről szól, valamint a főszerepet az a Brie Larson játssza, aki a kedvenc színésznőim közé tartozik. Az elsőhöz képest azonban egy fokkal jobb lett ez a mostani trailer, ugyanis többet mondott a cselekményről, felvillantott izgalmasnak tűnő szereplőket (Annette Benning? hát erről a hírről mikor maradtam le??), Marvel Kapitány is talán vagányabbnak nézett ki, mint korábban. Nick Furyt meg mindig öröm látni :) És azt se felejtsük el, hogy Carol Danversnek várhatóan nagy szerepe lesz a soron következő Bosszúállók-filmben. Igyekszem bizakodó maradni, és remélhetőleg márciusban egy olyan kritikát olvashattok a filmről itt, a blogon, ami rácáfol a jelenlegi bizonytalankodásomra.

 

Na de nézzük azt a másik előzetest, ami valóságos érzelmi áradást indított el bennem négy nappal ezelőtt! A múlt hét a visszafogott, de izgatott várakozás jegyében telt, mert annyira reménykedtem, hogy végre kijön a várva várt Avengers 4-trailer. Marvel Kapitány kicsit meg is itta a levét ennek, mert elsőre nem igazán tudott foglalkoztatni. Csütörtök, péntek táján már úgy voltam vele, hát jó, úgy látszik, kell várnom még egy hetet… Épp IMDb-n nézelődtem, amikor oldalt, ahol a Twitterük bejegyzését mutatják, megláttam a következőt: „Part of the journey is the end. Watch the new official trailer for Avengers: Endgame”. Itt kellett két perc, mire felfogtam a szavak jelentését, majd következett 5-7 percnyi rajongói őrjöngés, és végül remegő kezekkel nyitottam meg a trailert YouTube-on. És elkezdtem sírni… a látottak meg alapvetően az érzés miatt is, hogy uramisten, hát végre itt van ez az előzetes! Talán háromszor néztem meg, mire úgy kb. felfogtam minden jelenetét, dialógusát. Fantasztikusan összevágták: végigvonul rajta az a depressziós, kilátástalan hangulat, ami a Bosszúállók – Végtelen háború eseményeinek tükrében totálisan érthető. Tony Stark kint sodródik az űrben, bűntudattól sújtva, hogy nem sikerült megállítani Thanost, a felvett búcsúüzenetében kézzelfoghatóak az érzései. A magam részéről úgy gondolom, Miss Potts mellett egy kicsit a rajongóknak is szólt ez a rész, s az külön tetszett, hogy pont ezzel a jelenettel kezdték a trailert, hiszen anno az első Vasember-film indította útjára az MCU-t. A Bosszúállók üres épületében az életben maradtak közül is főképp az eredeti csapattagokat láthattuk, akik ugyanolyan lesújtottan és tanácstalanul üldögéltek, mint Tony. Amerika Kapitány monológja a veszteségekről nagyon megható volt, remélem, hogy ez a végső vágásban is ugyanígy lesz benne. Egy pillanatra feltűnt Sólyomszem, akinek furcsa öltözékét az avatott vloggerektől megtudott információk alapján az magyarázza, hogy miután Thanos csettintése nyomán eltűnt a családja, roninná, vagyis névtelen harcossá vált, és esetleges bűnösök felkutatásával próbálja visszaszerezni őket. A sötét és komor hangulat pedig kapott egy kis humoros feloldást, amikor a trailer végén megérkezett a Hangya, és a megszokott dumálós üzemmódjában lenyomott egy rövidke monológot a főbejárat előtt: "This is Scott Lang. We met a few years ago, at the airport, in Germany. I got really big. Ant-Man, come on, I know you know that.” Mondjuk arra kíváncsi vagyok, hogyan tudott egyedül kimászni a Kvantum Birodalomból, amikor mindenki eltűnt a kocsi közeléből A Hangya és a Darázs végén… De tuti, hogy el fogják mondani. A film címét sem lehetett tudni eddig, bár a mindentudó képregénytudósok már nyár óta találgattak, és a végleges cím, az Endgame is a top tippjeik között volt, mivel nagyjából ezen a képregényen alapul a film, illetve Doctor Strange-nek, aki ugye az egyetlen, aki látta, hogy mivel győzhetik le Thanost, volt egy olyan mondata a Végtelen Háborúban, hogy: „We’re in the endgame now.” Szerintem találó és érdekes cím, nekem kifejezetten tetszik.

Összefoglalva az előzetesről leírtakat: nem mond el sokat, csak sejtet dolgokat, de a Russo-testvéreket ismerve, simán lehet, hogy van némi félrevezetés a látottakban. A kezdeti komorságot ügyesen oldja fel némi vidámsággal, és természetesen eléri, hogy még az eddigieknél is jobban várjuk a filmet.

Könyvkritika: Peter Marshall - Tombol a hold

Ez a könyv pár éve került a várólistámra, és már akkor is volt egy olyan homályos gondolatom vele kapcsolatban, hogy én ezt olvastam régebben. Most, a tényleges elolvasás után teljesen biztos vagyok ebben, úgyhogy így lett belőle egy előre nem tervezett, útközben kialakult újraolvasás.
A történetről röviden: Rendhagyó szerelmi történet ez a hatvanas évek Angliájában két, különböző osztályból származó fiatalról, akik normális körülmények között valószínűleg sosem találkoztak volna, egy betegség azonban közös tető alá sodorta őket…
Mint általában mindig, ezúttal is azzal indítok, hogy röviden elmesélem a könyvvel való első megismerkedésemet. A gimi első két évében olyan magyartanárunk volt, aki a kötelező tananyag mellett szerette felhívni a figyelmünket egyéb, a tanrendben nem szereplő művekre. Ezt olyan formában tette, hogy felolvasott az éppen ajánlásra kiválasztott kötetből. A Tombol a holdból sikerült egy olyan idézetet választania, ami a főszereplő fiúról szólt, s mivel a külső leírása hasonlított ahhoz a fiúhoz, akibe akkoriban „szerelmes voltam” (azért az idézőjel, mert sose beszélgettünk, csak távolról, plátóian rajongtam érte), ezért amint időm engedte, rohantam a könyvtárba, hogy kikölcsönözhessem. Mai ésszel természetesen butuska fruskának látom akkori énemet, amiért ilyen egyszerű ok miatt kezdett bele egy könyv elolvasásába, de hát fiatalság, bolondság… Főleg, hogy manapság, húszas éveim közepén ugyanígy elő szokott ez fordulni velem, akár könyvnél, akár filmnél. Mindenesetre nem nyűgözött le nagyon a történet, lévén egyáltalán nem arra számítottam, amit végül kaptam. Az azóta eltelt időben úgy érzem, tettem szert némi tudásra, és ebből kifolyólag kicsit jobban értettem bizonyos aspektusait a sztorinak. Igaz, elsősorban a filmtörténeti tanulmányaiból nyúltam a könyv megértéséhez szükséges ismereteimet, ugyanis gimnáziumban abszolút nem, de az egyetem magyar szakán sem sikerült olyan kurzussal összefutnom, ami a hatvanas évek angol irodalmát tárgyalta volna (nem azt állítom, hogy nem volt, csupán azt, hogy én nem jártam ilyenre, mivel valószínűleg ütközött egyéb órákkal). Tehát, amit a brit filmes újhullámmal kapcsolatban tanultam, a háború után felnövekvő fiatal generációról, akik keresik a helyüket a világban, mindenáron meg akarják valósítani önmagukat, de útkeresésük közben egyértelműen lázadnak mindenféle társadalmi konvenció ellen, ráadásul a szereplők többsége a munkásosztályból kerül ki, nos, ezeket mind rá lehet vonatkoztatni Peter Marshall regényére. Van itt egy bányavárosban éldegélő srác, aki nem szereti különösebben az iskolát, még az érettségit sem teszi le, azonban így is sikerül bejutnia a helyi laphoz újságírónak. Túlburjánzó, érdekes gondolatai mellett a lakóhelyéről, a nyomornegyed düledező házairól, az ottani emberek életéről is képet kaphatunk, sokat beszél az emlékekről, amik ehhez a nem túl szép, számára mégis sokat jelentő helyhez kötik. A történet másik főszereplője, Annette az előbb leírtak tökéletes ellentéte: remek környéken él, apja orvos, s ő maga is orvosnak készül… mivel az apja azt akarja. Eleinte külön-külön részekben követhetjük kettejük életének folyását, s már ezekben a fejezetekben sok minden kiderül a társadalmi elkülönülésről, a család fiatalokra gyakorolt hatásáról és a kitörésre vágyó gyerekekről. Majd szép lassan begyűrűzik a cselekménybe a váratlan fordulat, s láthatjuk, a két család, valamint a két gyerek miként próbál megbirkózni a kialakult helyzettel. Megmondom őszintén, nekem egy kicsit hiányosnak tűnt a második rész, azt vártam, hangsúlyosabban lesz jelen, hogy Bruce és Annette miket gondolnak, hogyan viszonyulnak a váratlan szituációhoz. Később ezt úgy magyaráztam, hogy magukban eldöntötték, elfogadják ezt, és nem keseregnek miatta, helyette inkább igyekeznek a legtöbbet kihozni belőle. És gyakorlatilag ekkor találkoztak, s ezáltal egymást is bátoríthatták. Itt indult el az igazi lázadás a rokkantak otthonának begyöpösödött gondolkodású vezetői és bentlakói ellen. Ami engem nagyon meglepett, az a sztorit körüllengő vallásellenesség volt. Főleg az egyház által fenntartott otthonban tartózkodás során került elő számtalan alkalommal, hogy van-e Isten, vagy sem, ha igen, akkor sem úgy létezik, ahogy az egyház sulykolja az emberekbe, meg egyébként is, miért kell állandóan hálát adniuk és meghunyászkodniuk csak azért, mert rokkantak, miért kell azt csinálniuk, amit az otthon előír nekik, miért ne lehetnének saját gondolataik, elképzeléseik és miért ne élhetnék a maguk kis önálló életét?  Talán ez volt a legérdekesebb része az egész könyvnek, a két fiatal tiszta, őszinte, mindennel szembemenő szerelme, amelyet két emberen kívül senki nem tartott elfogadhatónak, s ők mindezek ellenére boldogan tervezgették a jövőt, és hittek benne, hogy élhetnek teljes értékű életet. Hogy ezt végül sikerült-e elérniük, azt nem árulom el, ha már botor módon gyakorlatilag az egész elbeszélést elmondtam, legalább ezt titokban hagyom, bár úgy gondolom, attól, hogy valaki a könyv elolvasása előtt kattint rá erre a bejegyzésra, attól még elolvashatja a könyvet is, és kialakíthatja a saját gondolatát a felvetett kérdésekkel, értelmezésekkel kapcsolatban.
Ami engem illet, bizonyos részei tetszettek a könyvnek, elsősorban a szerelmi szál, illetve annak a háttere, valamint az atmoszférateremtő leírások helyekről, érzésekről, hangulatokról. A hosszas filozofálgatások azonban néha fárasztottak, én az a típusú egyszerű olvasó vagyok, aki nagy mennyiségben nem igazán kedveli az eszmefuttatásokat.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az osztott elbeszélésmódot.
  - A kis epizódot Gareth-tel.
  - Bruce és Annette érzékeny egymásra találását.
  - A mindig segítőkész házaspárt, Sarah-t és Sidet.

Évadkritika: American Horror Story: Apocalypse

Az eddigi sorozatokkal foglalkozó bejegyzéseim (egy kivételével) mind az után íródtak, hogy végignéztem egy már befejeződött sorozatot, vagy pedig az évek óta követett sorozat ért véget. Most azonban ismét kivételt teszek, ráadásul megint egy Ryan Murphy nevével fémjelzett sorozat fog szóba kerülni. Csakhogy ezúttal nem azért vágtam bele a kritikába, mert annyira lenyűgözött volna az évad, épp ellenkezőleg, egy meglehetősen dühös és csalódott vélemény fog kirajzolódni a továbbiakban. Spoilerek nélkül nehéz konkrét cselekményvezetésről vagy karakterfejlődésről beszélni, úgyhogy ennek tudatában folytasd az olvasást!
A történetről röviden: Bekövetkezett az apokalipszis. A kevés szerencsés bunkerekben húzza meg magát, és várja a titokzatos Társaság további lépéseit. Az általunk megismert 3. előőrsre hamarosan megérkezik az immár felnőtt Michael Langdon, hogy az ott lévők közül kiválogassa a céljainak megfelelő egyéneket. Megakad a szeme egy Mallory nevű lányon, akiről kiderül, hogy boszorkány, és innen már csak egy lépés a koven felbukkanása. Ezután visszatekintésekben tudhatjuk meg, mi történt az apokalipszishez vezető úton, és van-e bármi remény arra, hogy a boszorkányok képesek megállítani Michaelt…
Amikor elkezdtek szállingózni az első hírek a soron következő évad lehetséges témáiról, konkrétan a Murder House és a Coven crossoveréről, a mennyekben éreztem magam. Bár nekem az Asylum a kedvenc évadom, de azt szorosan követi a Murder House. Megmondom őszintén, a Coven nem igazán tetszett az első megtekintésekor, a mostani évad kapcsán azonban eldöntöttem, valamikor majd újranézem, mert lehetséges, hogy anno rosszul ítéltem meg. Szóval izgatottan vártam szeptember közepét, az első rész rengeteg kérdést vetett fel, de legalább ennyi izgalmat is ígért. Mivel nem újdonság számomra a sorozat, ezért számítottam rá, hogy szépen építkezve, flashbackek segítségével fog kibontakozni előttünk a sztori. Igen ám, csakhogy én ezt eleinte a bunkerre és az apokalipszisre vonatkoztattam rá, ugyanis azt gondoltam, abból a tizennyolc hónapnyi ugrásból alkalomadtán csak megmutatnak egy-két érdekességet, ami utólag lesz fontos a történet szempontjából meg úgy alapvetően az apokaliptikus kinti világ részletekbe menő megmutatását se bántam volna (kedvelem a disztópikus regényeket, filmeket, talán innen fakadt ez irányú kíváncsiságom). A mérgezett almás résznél meg is lepődtem egy kicsit, ám ugyanekkor tűntek fel a boszorkányok, mondom, oké, akkor ezek szerint inkább a Michael elleni harcra fektetik a hangsúlyt, meg különben is, tisztára elkapott a nosztalgia, amikor besétáltak a boszik,  hol érdekelt engem akkor már az apokalipszis… :DD Majd jött a boszorkánymester-suli, Michael múltja, Ariel boszorkányok ellen irányuló háborúja és itt már erősen kezdtem rajongó üzemmódba kapcsolni. A két mágikus párt közötti ellentét kellően érdekesen volt tálalva, újabb izgalmas dolgokat sejtetett, és az is nagyon tetszett, ahogy láthattuk, honnan indult Michael, mennyire küszködött eleinte az ereje és a sötétség elfogadásával. Mondjuk, ez később is előkerült, csak akkor nagyon félrecsúszott, de erre majd én is később térek rá. Újra ellátogattunk a Miss Robicheaux Akadémiára, találkozhattunk régi és új arcokkal, Mallory hátterét is elkezdték megrajzolni, egyszóval itt még minden rendben volt. Aztán jött a csúcspont a hatodik epizóddal, melynek árulkodó címe volt: Return to Murder House. Most mit mondjak? A karácsonyt váró kisgyerek piskóta volt hozzám képest, aki epekedve vártam a részt, és hála az égnek, nem kellett csalódnom! Habár helyenként túltolták az érzelmeket, ennek ellenére fantasztikus volt újra látni a házat, a lakók egy fontos részét, de persze a jelenlegi évad cselekménye is tovább folytatódott azáltal, hogy a boszik előtt is kiderült Michael származása. Írtam már egy regényt erről az epizódról snitten, de nem bírom ki, hogy ne említsek meg itt is pár dolgot. Egyrészt Madison és Behold haláli párost alkottak, kár, hogy a későbbiek során nem szerepeltek újra együtt. Anno én hatalmas Tate-Violet shippelő voltam, úgyhogy annak is rettentően örültem, hogy végül kibékültek (azt külön imádtam, hogy pont Madison békítette ki őket, akiről eddig nem igazán gondoltuk, hogy különösebben érzelmes ember lenne). Ben és Vivien rövidke jelenéseit is örömmel üdvözöltem, a Michaelről elmesélt emlékeik nagyon tetszettek, habár sok pozitívum nem volt bennük. És a felsorolás végére hagytam a számomra legfontosabb karakter visszatértét és vallomását: Constance Langdont. Amíg Jessica Lange állandó tagja volt az AHS gárdájának, addig mindig az ő szerepeit szerettem a legjobban, lehettek bármilyen ellenszenves és gonosz figurák. Ha azt írom, hogy remek színésznő, az korántsem mutatja be pontosan, mit is gondolok róla. Filmszerepeit egyelőre nem volt szerencsém látni, de ebben a sorozatban lenyűgöző volt őt nézni, Ryan Murphy tavaly indult egyéb antológiasorozatában, a Feudban szintén frenetikus alakítást nyújtott. Szóval imádom a színészi játékát úgy, ahogy van, és évek óta abban reménykedtem, hátha feltűnik majd valami kis apró cameóban, és most végre teljesült a kívánságom, ráadásul nem is egy ismeretlen, hanem egy már ismert karakterként tért vissza. A Moirával lezajlott szócsatája után érdekes volt az érzelmesebb oldalát látni, amikor Michaelről mesélt. Az anyasággal, neveléssel kapcsolatos mondatai a mai napig visszhangoznak a fejemben, mert önmagukban is szépek voltak, de Miss Lange előadása még szebbé tette őket.
És valahol itt kezdtek elromlani a dolgok. Először magamat hibáztattam, hogy olyannyira elvakított a hatodik rész okozta nosztalgia, hogy nem tudok rendesen figyelni a cselekményre, de végül arra jutottam, hogy nem én vagyok a hibás, hiszen továbbra is nagyon érdekelt Michael és a boszik elkerülhetetlen összecsapása. Amely összecsapás egyre csak váratott magára, és helyette csipcsup apróságokat kellett megtudnunk a múltból. A nyolcadik epizód volt a mélypont, pedig vártam a fiú egzisztenciális válságát, a fény és a sötét közötti tipródását, mivel látszott, hogy van benne jóság, és a Sátán se nagyon igyekezett kapcsolatot teremteni vele, így érthető volt, hogy elmentek ebbe az irányba. A sátánistákhoz való besétálása, az ottani tanácstalansága, türelmetlensége viszont kezdték idegesítővé tenni, és ez totális inkompetenciában csapódott le a kilencedik epizódnak azon jelenetében, amikor a robot Ms. Meaden keresztül a két technikus hapsi adott neki ötleteket. Ja igen, a hetedik részben hisztizik, hogy apuci nem szól hozzá, két résszel később, amikor Dinah segít neki bejutni a boszikhoz, akkor meg odaveti neki, hogy: „Szólok apámnak az érdekedben, megkapod a tv-műsorodat.” Mondom, igen, talkshow-ról tudsz vele csevegni, de a nagy tervről, amit neked kéne véghezvinned, arról nem? De két drogos nerd technikus által összeeszkábált robotra persze tudsz hallgatni. Számomra ez teljesen hiteltelenné és értethetetlenné tette a figurát, és nem igazán magyarázta meg rendesen a riadt tini és a magabiztos gonosz közti átmenetet. Nagyon sajnálom és mélységesen le vagyok sújtva, hogy így elszúrták azt a karaktert, akiben a legtöbb potenciál volt, és jómagam is arra számítottam, hogy félelemmel vegyes csodálattal fogom követni minden egyes lépését és tettét. A színészt nem érheti kritika, ő mindent megtett, kitűnően formálta meg Michaelt, bele is zúgtam egy kicsit J (amúgy miatta is vártam ezt az évadot, mivel év elején láttam őt egy másik Ryan Murphy-sorozatban, az American Crime Story második évadában, és már ott felhívta magára a figyelmemet a visszafogott játékával) A befejező epizóddal sem voltam száz százalékig megelégedve, Marie Laveau cameójának örültem ugyan, de az a tízperces szájkarate, amit lenyomtak a bunkerben, nagyon kiakasztott. A Harry Potter egyik híres idézetét kissé átalakítva: „Természetfeletti lények vagytok, ti szerencsétlenek! Varázsoljatok, ne dumáljatok!!!” A kilencedik részben belengetett Tempus Infinituum varázsige (ó, igen, az a Romanovos mellékszál ötletes volt!) használatának köszönhetően megint kaptam egy nagy adag Constance-t, sőt még Michaelt is megsajnáltam egy picit. Az epizódvégi sztorit értékelem ugyan, de elég összecsapottnak és erőltetettnek tűnt, pláne annak fényében, hogy Michael sztoriját sokkal részletesebben építették fel, nála már a fogantatásának nagy szerepe volt abban, mivé válhat később, ennél a kisfiúnál meg öt percben összefoglalták a jellemző és már ismert tüneteket, hadd döbbenjünk le. Hát, kösz nem. Ezért kár volt a bunkeros párocskát előrángatni…
Még röviden szeretném megemlíteni a karakterekkel való mostoha bánásmódot. Michaelről már épp eleget értekeztem, viszont voltak rajta kívül szereplők, akik érdekesnek tűntek, mégsem kezdtek velük semmit. Dinah vudus hátterét jobban bemutathatták volna, vagy játszhatott volna nagyobb szerepet Michael tanácsadójaként. John Henry korai kiiktatásának se örültem, annál inkább a visszatértének, mondom, hátha létrejön valami szövetség a varázslómesterek és a boszorkányok között, és együtt harcolnak majd a sötétség ellen. Ez is megmaradt az én fantáziám szüleményének… A koven egyes tagjainak jelenlétét szintén keveselltem, de az iskola működését is szívesebben megismertem volna jobban.
Összességében nézve egy jól induló, de valahol középtájon utat tévesztő évad lett az Apocalypse. Külön-külön is érdekes cselekményszálakat dobtak be, amiknek keverése azzal járt, hogy egyik sem kapta meg azt a kidolgozottságot, amit megérdemelt volna. Snitten olvastam egy értékelésben, hogy szét kellett volna választani az apokalipszis és a boszorkányok szálát két külön évadba. Először részletesebb képet kaptunk volna a boszorkányokról, boszorkánymesterekről, a Michael elleni harcról, majd jöhetett volna folytatásként maga az apokalipszis és hogy miként próbálják visszafordítani, vagy valamilyen egyéb módon megmenteni a világot a gonosztól. Mind a karakterek, mind a történet, mind mi, nézők sokkal jobban jártunk volna ezzel a forgatókönyvvel. Ugyan a beígért Murder House-Coven crossover hozta a nosztalgikus hangulatot, de ez a két évad önmagában olyan izgalmas és sokszínű volt, hogy ötvözésükből nem egy ilyen lagymatag sztorinak kellett volna megszületnie. Ezt a csorbát nehéz lesz kiköszörülni, de a sorozat kreatív alapfelvetése iránti töretlen érdeklődésem és rajongásom miatt őszintén remélem, hogy a következő évad jobban sikerül.


Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Michael küszködő és határozott énjét. A kettő köztit inkább ne.
  - A boszorkányok akármelyik varázslását.
  - A hatodik epizódot.
  - A Tempus Infinituum varázsige két használatát.
  - A korábbi évadok visszatérő szereplőit.

Filmkritika: Legendás állatok - Grindelwald bűntettei

Négy hónap koplalás után végre megint eljutottam moziba. Mehettem volna korábban is, de egyszerűen nem találtam olyan filmet, amire nyugodt szívvel költöttem volna, úgyhogy türelmesen vártam – egészen mostanáig.
A történetről röviden: Az előző rész történései óta eltelt egy év. Grindelwald megszökik az amerikai varázslók őrizetéből, és Franciaországba megy, hogy megkeresse Credence-t, aki a származását kutatja. Göthe Salmander pedig Albus Dumbledore megbízásából ugyancsak oda tart, ugyanezen okból kifolyólag…
Az előző filmről írt értékelésem nagyrészt pozitív kritikát tartalmazott, némi negatív éllel megspékelve, amivel kapcsolatban reméltem, megkapja a maga magyarázatát a folytatás(ok) során. Nos, most is követem ezt az utat, először a szép és jó dolgokról beszélek, hogy aztán rátérhessek a történetvezetésre, azon belül is a nagy csavarra, ami elég visszás érzéseket keltett bennem. Egyrészt a négy hónap kimaradás, másrészt az érzelmességem miatt, de már a stúdiólogók és a zene megszólalásakor könnybe lábadt a szemem, nem sokkal később pedig már káprázott a remekül megkoreografált nyitójelenettől. Az ezt követő brit mágiaügyi minisztériumi résznél egy kicsit megijedtem a sok közelitől, mondom, ha ez lesz a komplett játékidő alatt, az nagyon zavaró és egysíkú lesz. Szerencsére nem ez történt. Helyette jöttek új és a korábbiakhoz hasonlóan csodálatos varázslények, akiknek a dizájnja elképesztően részletesre és látványosra sikerült, visszatért a jól ismert négyes, hogy ismételten humoros, megható és szerethető dialógusokkal és interakciókkal ajándékozzanak meg minket, de új karaktereket is köszönthettünk. Göthe legendás lények iránti elköteleződését és szeretetét talán még jobban imádtam, mint előzőleg, Jacob egyre otthonosabban mozgott a varázsvilágban, az újdonságokra való rácsodálkozása meg a konstans jókedve rám is átragadt. A másik Salmander-tesó, Theseus érdekes egyéniségnek tűnt, kíváncsian várom a történtek mennyiben változtatják meg; a Göthéhez fűződő családi kapcsolatát is érdekes volt megismerni. Ja és örülök neki, hogy ölelkezős fajta, mert én nagyon szívesen megölelgetném, khm… :P Sajnos azonban voltak páran, akikben csalódnom kellett, de remélem, ez némileg változik a továbbiak folyamán. Queenie-t amennyire imádtam a Legendás állatok és megfigyelésükben, itt legalább annyira idegesített. Oké, szeleburdi, ártatlan teremtés, aki érzelmi és nem elsősorban értelmi alapon hoz döntéseket, de a film eleji, valamint film végi viselkedése nagyon irritált (na jó, a film végit betudom Grindelwald rábeszélő tehetségének). Credence-nél nem tudom, mit akartak ábrázolni az állandóan lehajtott fejével meg a sunyi tekintetével, de egyáltalán nem az elveszett, valahová tartozni vágyó fiút láttam benne, akinek elvileg lennie kellett volna. Ennyit arról, hogy az elején csupa jó dolgot írok, na mindegy… Göthe és Jacob közös kalandjai, beszélgetései üde színfoltjai voltak a cselekménynek, sőt az egyik kedvencem lett az a rész, amelyikben kiderült, hogy Göthe varázspálcája mennyi mindent tud a hagyományos varázsláson kívül. Természetesen nem lehetett kihagyni az első film reflektorfény-elcsenő lényeit, Pickettet, a bólintért és az orrontó furkászt. Arra nem vállalkozom, hogy eldöntsem, melyik volt cukibb, nekem a mind a kettőtől kiakadt a cukiságmérőm, amit csak fokoztak a bébi furkászok, te jó ég, annyira, de annyira édesek voltak, awwww!!! :DDD A fentebb felsoroltak azonban mind eltörpültek egy régóta ismert és szeretett személy, valamint a hozzá szorosan kötődő hely újbóli felbukkanása mellett. Amióta felröppent az első hír, hogy a fiatal Dumbledore szerepelni fog a második részben, ráadásul Jude Law fogja játszani, azóta vártam ezt a pillanatot. Law már az előzetesekben meggyőzött, és a film megtekintése után sem másítom meg a véleményemet, szerintem tökéletes választás volt Dumbledore-nak, pontosan hozta azt a bölcsességet és rejtélyességet, csak fiatalosabb hévvel, amit megszoktunk az igazgatótól. Ebből következően nem nehéz kitalálni, hogy a hely pedig a Roxfort volt. Hát én nőiesen bevallom, mind Dumbledore első feltűnését, mind a kastély meg persze a jól ismert zene felbukkanását megkönnyeztem, és azonnal előjött belőlem a Potterfan. A jelen mellett pár flashback-jelenetet is láthattunk, amik Göthe és Leta Lestrange roxfortos éveibe nyújtottak betekintést. Ó, igen, Leta… Mondjuk innen már át is kormányozhatom bejegyzésemet a sztorira, ami helyenként kellően izgalmas és érdekes volt, akciójelenetekkel és egyéb látványosságokkal megfűszerezve.
Mostantól viszont egy ideig csak az olvasson, aki már látta a filmet. SPOILER: Ugye, Credence származásával kapcsolatban az volt az elterelés, hogy nagyjából mindenki – kivéve Letát -, azt feltételezte, hogy ő Corvus Lestrange, Leta elveszett öccse, aki túlélt egy hajótörést. Ez viszonylag érdekes feltételezés volt, de egy idő után annyira egyértelműnek lett beállítva, hogy tudható volt, másfelé fog elmenni a történet. Illetve logikailag sem álltak össze nekem az események. Leta elvileg a kriptában mondta el először, mi történt valójában a testvérével, akkor mégis miért vetette meg mindenki már korábban? Addig maximum arról tudhatott a nagyközönség, hogy az öccse odaveszett, ő nem. Lehet, hogy ezért nézték le? Csak mert nekem ez kicsit kacifántos volt. A karakter vívódása, bűntudata, a múltban való merengése viszont nagyon tetszettek, és ezért le is döbbentem a film végi sorsán. SPOILER VÉGE. Lássuk Grindelwaldot! Az első filmnél leírtam, hogy véleményem szerint nem Johnny Deppet kellett volna becastingolni. Sok kritikussal ellentétben én nem a magánéleti botrányai miatt gondoltam így (meg talán akkoriban az még nem is volt téma), hanem egyszerűen azért, mert a kétezres évek második felétől, a színész szereplésével készült filmek egyike sem nyerte el túlságosan a tetszésemet, és ebben az ő megfásult játéka is közrejátszott, és aggódtam, hogy ezzel a Legendás állatok-franchise-t is el fogja szúrni. Nos, akkor itt és most ünnepélyesen kijelentem: tévedtem, ugyanis a sötét varázsló kellően összeszedett és fenyegető benyomást keltett Depp alakításában. Az különösen tetszett, ahogy pontosan tudta, kinek mit kell mondania, és félelmetes volt figyelni, miként vetette be a meggyőzőképességét és sorakoztatta fel a maga oldalára a varázslótársadalom nagy részét. Mondjuk, arra kíváncsi vagyok, honnan ered a mindentudása; ezt most főképp a fordulatra értem, de egyébként is rettentően zavaró, hogy különösebb magyarázat nélkül ő egyszerűen CSAK TUD DOLGOKAT, és kész. Értem én, hogy nagy erejű varázsló meg ilyenek, de akkor is jó lenne tisztában lenni vele, hogy pontosan honnan szerzi be az információit. Korábban például azzal sem volt tisztában, hogy Credence az, akit keres, most viszont mindent tud a fiú múltjáról és családjáról. Amely tudás, ha igaz, akkor alapjában rúgja szét a Potter-franchise bizonyos pontjait. SPOILER: Szóval Credence valójában Aurelius Dumbledore, Albus öccse, akire Leta a hajón elcserélte a saját testvérét. Nos, ezt akárhonnan nézem, rengeteg kérdést vet fel, és logikailag sem stimmel. Nagyjából emlékeztem a Harry Potter és a Halál ereklyéiből a Dumbledore-családtagok történetére, de biztos, ami biztos alapon fellapoztam a könyvpéldányomat, nehogy valótlan dolgokat állítva kritizáljam a csavart. Ott az derül ki, hogy három Dumbledore-testvér van, még csak említés szintjén se kerül elő még egy testvér vagy bármilyen rokon (a szülőkön kívül természetesen). Oké, ezt meg lehetne magyarázni azzal, hogy Harry sztorijának szempontjából nem feltétlenül baj, ha nem értesültünk Aureliusról. Áttérve a szülőkre: az édesanyjuk meghalt, amikor Ariana tizennégy éves volt, tehát ő nem lehet Credence szülőanyja, hiszen a fiú jóval fiatalabb az eddig ismert Dumbledore-gyerekeknél, az apjuk pedig az Azkabanban raboskodott, és Dumbledore a pályaudvaros fejezetben azt mondja Harrynek, hogy az apja élete végéig a börtönben maradt, ergo ő sem nemzhetett gyereket. Ott van viszont a főnix, ami a film szerint csak Dumbledore-leszármazottnak jelenik meg, úgyhogy marad az a verzió, hogy Credence valamelyikük gyereke. Ami szintén nem feltétlenül állja meg a helyét az eddigi ismeretek birtokában, és újra előhozza a nagy kérdést, miszerint Grindelwald hogyhogy tud a fiúról, Dumbledore azonban nem. Vagy csak jól titkolja, mert a Göthével folytatott beszélgetésből nekem az jött le, hogy hajlott azon tábor felé, akik másik varázslócsaládhoz kötötték Credence-t. Akárhogy is, nagyon kíváncsi vagyok, Rowling hogy fogja megoldani ezt a monumentálisnak és érthetetlennek tűnő logikai buktatót. SPOILER VÉGE. Ha a további filmek normális és elfogadható magyarázattal fognak szolgálni ezen információt illetően, akkor egy rossz szavam se lesz, de jelenleg nekem az fura és picit bosszantó is, hogy utólag ilyen mélyen bele kellett nyúlni a Potter-univerzumba. Ami csak azért meglepő, mert Nagini háttértörténete viszont tetszett, és nem zavart az utólagos kiegészítés.
Nagy vonalakban tehát felvázoltam a főbb problémáimat a cselekményről, de még korántsem fejeztem be. Már a Legendás állatok és megfigyelésüknél is szóba hoztam, hogy Rowling csak bedob random mondatokat, csavarokat, sztoriszálakat, amiket aztán nem fejt ki részletesebben. Itt például Nagini és Credence kapcsolata alig kapott játékidőt, de Leta és Göthe múltjáról és viszonyáról sem derült ki annyi dolog, amennyiben reménykedtem. Grindelwald mindentudását szintén kidolgozatlannak éreztem, ó, igen, és még valami vele kapcsolatban. Nem titok, Rowling már kábé tíz éve elmondta, hogy Dumbledore homoszexuális volt, és szerelmes volt Grindelwaldba. Olvastam is cikkeket a film előtt, amik arról értekeztek, hogy meglenne a lehetőség ennek kifejtésére a mostani franchise-ban, de úgy tűnik, ezt a hajót hagyták elúszni. Én a magam részéről mindig örömmel üdvözlöm, ha egy filmben, pláne sorozatokban LGBT-szereplők tűnnek fel, és jó lett volna látni ezt a mintát itt is. Lehet velem vitatkozni, de szerintem a XXI. században egy „Többek voltunk, mint testvérek.” megszólalás, meg egy érzelmes kézfogás mellett beleférhetett volna konkrétabb utalás. Félreértés ne essék, nem egy hardcore szexjelenetre gondolok, de komolyan megsértették volna a családbarát címkét, ha beleraknak egy csókot a tükrös jelenetbe? XXI. század, könyörgöm…
Mint általában mindig, ha egy engem nagyon érdeklő, és belőlem számtalan érzelmet kiváltó filmről írok, most is csapongó és meglehetősen hosszú értékelés született. Remélem, azért nagyjából ki lehet hámozni belőle kusza gondolataimat. Ha mégsem, akkor itt röviden összefoglalom: lenyűgözően látványos, remek szereplőkkel és varázslényekkel benépesített, az első részhez méltó folytatás készült, aminek azonban újfent voltak elbeszélői hibái, a fordulata szükségességét és értelmét pedig vagy el tudja fogadni a néző vagy alaposan vitatja. Én utóbbi csoportot erősítem, ugyanakkor nyitottan várom a folytatást, hátha az megnyugtatja jelenleg háborgó rajongói érzéseimet.


Értékelés: 80%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az új varázslényeket. Meg persze a régieket. FURKÁSZ 4EVER!!!
  - Göthe pálcájának hasznos tulajdonságait.
  - Jacob szerelmi tanácsokat ad Göthének. "Nem szalamandrázott, ugye?" :D
  - A roxfortos részeket. Nosztalgia ezerrel.
  - Göthe és Tina apró romantikus pillanatát.
  - Nicolas Flamel rövid jelenését.
  - A temetőbeli gyűlést és az azt követő történéseket.
  - A fordulatot. Aztán döntsd el, hogy mit gondolsz róla.


Legendás állatok - Grindelwald bűntettei (Fantastic Beasts: The Crimes of Grindelwald)
színes, magyarul beszélő, 134 perc
Rendező: David Yates
Szereplők: Eddie Redmayne, Katherine Waterston, Dan Fogler, Alison Sudol, Johnny Depp, Jude Law, Ezra Miller, Callum Turner, Zoe Kravitz

Könyvkritika: J. K. Rowling - Legendás állatok és megfigyelésük. Az eredeti forgatókönyv

Két évvel ezelőtt került a mozikba a Legendás állatok és megfigyelésük című film, amiben J. K. Rowling visszatért a Harry Potter-univerzumba, hogy elmesélje nekünk a magizoológus Göthe Salmander történetét, akiről eddig csupán a legendás lényekről írt könyve kapcsán olvashattunk a Potter-könyvekben, illetve kiegészítő kötetként Rowling meg is írta a mágikus élőlények rövidke kalauzát. Az írónő a film forgatókönyvéért is felelős, ami a mai bejegyzés témájául szolgál. Az apropó mi más is lehetne, mint a múlt hét óta a mozikban megtekinthető folytatás, a Legendás állatok – Grindelwald bűntettei. A héten tervezem megnézni a filmet, és gondoltam, előtte felelevenítem a korábbi eseményeket a forgatókönyv segítségével.
A történetről röviden: 1926-ot írunk. A varázslényeket kutató Göthe Salmander New Yorkba érkezik, ahol rejtélyes dolgok veszélyeztetik a varázslóközösség lelepleződését. Göthe akaratán kívül sodródik bele a kalamajkába, amikor mágikus bőröndjét véletlenül elcseréli egy magnixszel, Jacob Kowalskival és jó pár legendás lény elszabadul…
Ha nagyon lusta lennék, akkor most ide másolnám a filmről írt bejegyzésemet, és azzal be is fejezném az értékelést, lévén a könyv semmi mást nem tesz, mint jelenetről jelenetre felmondja a mozgóképes verziót. Amikor először hallottam róla, bosszankodtam is rajta egy kicsit, és most, az olvasás után is fenntartom az akkor kialakult véleményemet, hogy ennek így nincsen sok értelme. Ha láttad a filmet, minek akarnád azt még egyszer elolvasni? Akkor már inkább megnézed megint, nem? Ha már úgy döntöttek, hogy megjelentetik nyomtatásban, legalább dobták volna fel valamivel, mondjuk az írónő karakterekről írt jegyzeteivel, apró érdekességekkel, esetleges történet-kiegészítésekkel. Vagy még jobb lett volna regényformátumként olvasni. Ettől eltekintve nem tudok és nem is akarok más hibákat felróni neki. A sztorit már ismertem, mégis jó volt ismét elmerülni a varázsvilágban, a leírások alapján tökéletesen megjelentek előttem az egyes filmkockák, könnyedén és gyorsan lehetett haladni a szöveggel, az illusztrációk pedig gyönyörűek lettek és még varázslatosabbá tették az olvasottakat. A filmes szakkifejezések szótára is jó ötletnek bizonyult. Tényleg csak pár mondat erejéig megyek bele a cselekménybe, hiszen a lényeget már leírtam a filmnél. Queenie és Jacob párosa nyomtatott változatban is imádnivaló volt, Göthe és a lények bensőséges, bár néha hadakozó viszonyát szintén szerettem, a furkászos jeleneteken pedig legalább akkorákat nevettem, mint a film esetében. A fordulatoknál hiányoltam némi magyarázatot, olyan rövidek voltak, és hirtelen lezárást kaptak (Jó, tudom, van még négy film, amiben elmondhatják, de akkor is…).
Összességében nézve aranyos és szép könyvet vesz a kezébe az, aki elolvassa a Legendás állatok és megfigyelésük filmforgatókönyvet, szerintem azonban többet is kihozhattak volna a kiadványból, ez így csupán egy elsőre érdekesnek tűnő, de alapvetően átgondolatlan kötet lett.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az illusztrációkat és a szakkifejezések magyarázatát.
  - Amúgy meg mindent, amit a filmnél már felsoroltam, szóval ha kíváncsi vagy, menj és kattints rá a róla szóló bejegyzésemre! :)

Könyvkritika: Charles Dickens - Twist Olivér (Ismerkedéseim a viktoriánus irodalommal vol.2)

Az egyik szeptemberi bejegyzésemben kezdtem el a viktoriánus irodalomban való elmélyedésemet. Ma folytatódik ez a sorozat Dickens talán legismertebb művével, ami garantáltan meglágyítja az emberi szívet.
A történetről röviden: Twist Olivér egy dologházban jön a világra, és ott nevelkedik borzalmas körülmények között. Később kalandos úton Londonba jut, ahol egy agyafúrt férfi, Fagin tolvajbandájába keveredik. A hányattatások után úgy tűnik, nyugalomra lelhet, ám törvényen kívüli barátai újra felbukkannak…
Ahogy a bevezetőben is említettem, valószínűleg ez az a történet, amit a legtöbben ismernek Dickenstől, és nem is feltétlenül a könyvből, hanem a filmvászonról, a tévéképernyőről vagy a színházból, ugyanis az árva kisfiú történetét számtalan formában feldolgozták már az évtizedek során. Jómagam is rendelkeztem némi tudással az olvasás megkezdése előtt, de természetesen voltak bőven meglepetések, hiszen az összes eseményről nem tudtam. Olivér korai életének nagy része nem volt újdonság, mégis szívszorító volt olvasni, ahogy a csendes, visszahúzódó gyereket állandóan szidják és olyan negatív jelzőkkel illetik, amiket egyáltalán nem érdemelt ki. A dologházak nyomorúságos körülményei, az egyházközség zsugori és gonosz hivatalnokai, akik lenézik a szegényeket, és minden alkalmat megragadnak, hogy hatalmuknál fogva sanyargathassák őket, felháborító jelenetekben bontakoztak ki előttünk, bár én fenntartásokkal viszonyultam ezen leírásokhoz, ugyanis idén tavasszal, még az irodalmi művekkel való megismerkedés előtt jó pár viktoriánus korral foglalkozó angol és magyar nyelvű szakirodalmat olvastam. Ezekben több helyen is szóba került, hogy Dickens bizony néha túlzásba vitte korának „realisztikus” ábrázolását, és a dologházak korántsem voltak kegyetlen és mocskos helyek, valamint az ott élő szegény munkanélkülieket sem ételadagjuk csökkentésével próbálták rávenni arra, hogy lehetőség szerint igyekezzenek maguknak munkát szerezni. A munkaképtelen, rokonok nélküli idős emberekkel és árva gyermekekkel sem bántak olyan mostohán, mint ahogy azt az író állította írásaiban. Ezzel ellentétben a korabeli Londont hűen festette el, az ott elharapózó bűnözésről, a tolvajokról, csalókról pedig sajnos igazat szólt. A város sötét oldalának, a bűntanyák, titkos rejtekhelyek érzékletes és részletes bemutatása olyan hatásosra sikerült, hogy szinte láttam magam előtt ezeket a helyeket, benépesítve a barátságtalan arcú, ide-oda suhanó banditákkal. Olivér a sok szerencsétlenség ellenére sem veszítette el gyermeki ártatlanságát, s mindvégig próbált becsületes maradni, aminek köszönhetően több alkalommal is segítő kezet nyújtottak neki vagyonosabb emberek, akik végül mind egy nagy családdal és szerető környezettel vették körbe a kis árvát. A főszál mellett hangsúlyos szerepet kapott Olivér származása is, amiről megmondom őszintén, sokáig azt hittem, hogy homályban fogja hagyni az író, de végül egy ügyesen kivitelezett fordulattal leleplezte a kisfiú valódi hátterét. Megjegyzem, a remekül adagolt feszültség, az apró információk garantálták, hogy tűkön ülve izguljak, kiderülnek-e valaha a múltbeli események. Az is nagyon tetszett, hogy az egyes fejezetek szinte mindig úgy fejeződtek be, hogy azonnal folytatni akard az olvasást, és amikor ezt megtetted, Dickens alkalmanként teljesen más helyszínre kalauzolt el, és egy teljesen más sztoriról mesélt, ezzel is fokozva az olvasó türelmetlenségét. Az ilyenkor előtérbe kerülő mellékszálak a fő történethez hasonlóan szórakoztatóak és érdekesek voltak, a karakterek – akárcsak az előzőleg olvasott könyvében – kidolgozott, sokszínű ábrázolást kaptak, s a negatív vagy pozitív tulajdonságaiktól függően tökéletesen beleillettek a cselekménybe és megszínesítették azt. Egy idő után azt vettem észre, hogy némelyik mellékszereplő még talán a címszereplőnél is nagyobb teret kapott, de igazából nem zavart, hiszen az ő sorsuk is legalább annyira fontos volt, mint Olivéré. Fagin, a Vagány, Nancy vagy épp Bill Sikes (aki valamiért már az első pillanattól fogva Tom Hardy alakításában jelent meg előttem; ez azért is érdekes, mert a többi szereplőnél egyáltalán nem jutottak eszembe színészek, Sikesnál viszont azonnal ő ugrott be) mind ide sorolhatók, talán a bandavezér és hirtelen haragú társa szála tetszett a leginkább, Nancy tragédiája pedig nagyon megindító volt. A rövidke összefoglalás előtt még kitérnék kicsit a szövegszerkesztésre, illetve a cselekményvezetésre. A fejezetek rövidsége, a nyitva hagyott befejezések azon egyszerű oknál fogva születtek, hogy Dickens újságokban, folytatásokban jelentette meg könyveit, és sokszor eszembe jutott, mennyire örülök, hogy nem Dickens kortársaként olvasom Olivér történetét, apró adagokban, hanem egy könyvben tarthatom a kezemben. Nem tudom, mennyi türelmem lett volna hétről hétre várni az újabb fejezet megjelenését :) A cselekményvezetésben felbukkantak apróbb logikai bakik, főleg Olivér származásának kutatásakor, amikor rendszeresen olyan dologra történt utalás, ami korábban nem szerepelt. Az is lehet, hogy tévedek ezzel a feltételezésemmel, de előfordulhat, hogy az író utólag toldott hozzá információkat ezekhez a jelenetekhez, ugyanakkor természetesen lehetséges, hogy ez szándékos írói elhallgatás, majd elmesélés volt részéről. Mindenesetre ezek néha zavartak olvasás közben.
Összefoglalóan tehát azt mondhatom, hogy ismételten egy remekül megírt, érdekes karaktereket felvonultató regényt olvashattam a nagy viktoriánus író tollából, ami ugyan még mindig nem tudott teljesen belebolondítani e korszak irodalmába, viszont tovább növelte az érdeklődésemet. Egy szívhez szóló, kedves történetről van szó, amit mindenkinek érdemes megismernie nyomtatott változatban is.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Olivér születésének körülményeit.
  - A tolvajbandával eltöltött időszakokat és alapvetően a bandatagok körüli történéseket.
  - Bill Sikes és Nancy megrázó utolsó találkozását.
  - Harry Maylie és Rose románcának szárba szökkenését.
  - Fény derül Olivér származására.

Filmkritika: Emlékezz!

Gondolom, észrevettétek, hogy mostanában szinte kizárólag könyves témájú bejegyzések kerültek fel a blogra. Ezt az egyhangúságot szeretném feldobni a mai kritikával, ami ismételten egy olyan filmről fog szólni, amit nem moziban tekintettem meg. Egy ideje már gondolkodtam rajta, hogy megnézem (eredetileg októberre volt betervezve, de aztán közbejöttek más filmek), és sokat agyaltam azon is, hogy írjak-e róla vagy ne. Végül előbbi mellett döntöttem, mert úgy érzem, megérdemli a hírverést.
A történetről röviden: Zev Guttmann egy idősek otthonában élő, demenciában szenvedő öregúr. Nem sokkal felesége halála után egyik lakótársa, Max emlékezteti egy korábban tett fogadalmára, miszerint Zev megkeresi és megöli azt a nácit, aki felelős kettejük családjának haláláért. Zev hosszú útra indul, amelynek különböző állomásai legalább annyira fontos szerepet játszanak a cselekményben, mint a végső célpont…
Jó párszor elmondtam már, de azért minden adandó alkalommal leírom, hogy engem régóta érdekelnek a holokauszttal foglalkozó irodalmi és filmes alkotások. Habár ez a film nem a szó szoros értelmében vett holokausztfilm, hiszen nem a deportálást, a táborban uralkodó borzalmak túlélését mutatja be, de mégiscsak túlélőkről, illetve a bosszújúkról szól. Nekem személy szerint a rendhagyó sztori már a kezdetektől fogva tetszett, hiszen azért egy kilencvenéves, emlékezetkieséssel küszködő embernek nem sétagalopp keresztülutazni Amerikán, hogy megtaláljon egy férfit, aki elvileg hamis személyazonossággal, méghozzá egy meggyilkolt zsidó személyazonosságával éli az életét. Az események lineárisan, kiszámítható mederben folytak (amikor szóba került, hogy négy Rudy Kurlander él Amerikában, sejthető volt, hogy valószínűleg a negyedik lesz a keresett személy), de abszolút lekötötték a nézői figyelmet. Sőt, ezek a különféle látogatások mind nagyon érdekes mondanivalót tartogattak nem csak azzal kapcsolatban, hogy a szimpatikus felszín mögött félelmetes belső lakozik, vagy épp fordítva, de rámutattak arra is, hogy az a tény, hogy valaki a második világháborúban a német seregben harcolt, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy gyűlölte a zsidókat. A második, harmadik generációk rövid szerepeltetésével szóba került az a problémakör is, hogy a gyerekek, unokák mit és mennyit tudnak (vagy hiszik, hogy tudnak) a szülők, nagyszülők múltjáról, a kórházi jelenetben feltűnt ismeretlen kislány ártatlan kérdése pedig azt feszegette, hogy manapság mennyire van benne a köztudatban és az oktatásban a holokausztról, valamint a nácizmus egyéb rémtetteiről való diskurzus. A felsorolt összetevők épp elegek lettek volna egy remek filmhez, a forgatókönyv azonban húzott egy merészet a befejezés előtt tíz perccel, és bedobott egy fordulatot, amit abban a pillanatban nagyon megdöbbentőnek és okosnak éreztem, az eltelt napokban azon minél többet töprengtem rajta, annál inkább kezdtem úgy érezni, hogy ötletnek jó volt, de a megvalósítást egy kicsit elkapkodták, ráadásul nem is adtak elegendő mennyiségű információt a nézőnek, hogy kibogozza és rendbe tegye a szálakat. Természetesen nem árulom el a csavart, meghagyom mindenkinek, hogy maga döntse, ő mit gondol róla. Én a magam részéről nem tartom rossznak, viszont zavarnak azok a nagy és számos kérdőjelek, amiket hagyott bennem. Ezért egy kicsit furán is érzem magam, ha a szereplőkről kell beszélnem, mert néhányuknál ez meglehetősen nehéz feladat, mivel a fordulat totálisan felrúgta az addig kialakított véleményemet. Maradjunk annyiban, hogy csodálatos és megható volt egyben idős színészeket látni a játékidő nagy részében (olvastam is egy cikket, amiben a rendező azt mondta, hogy többek között azért tetszett meg neki a forgatókönyv, mert szinte csak idős szereplői voltak), akár a kisebb szerepekben feltűnőkről, akár a két főszereplőről beszélünk. Christopher Plummer tűpontosan alakította a demenciával, az öregséggel és ezáltal gyakorlatilag a mindennapi élettel küzdő főhőst, Martin Landau tolószékhez kötött karaktere pedig akkor sem lehetett volna energikusabb és aktívabb, ha egy hosszútávfutót játszik el.
Összességében véve egy jól sikerült filmről beszélhetünk, ami azonban akár tökéletes is lehetett volna, ha jobban átgondolják a végét. Ettől függetlenül egy erős és rendhagyó alkotás lett a végeredmény, ami lebilincselő módon mesél az emlékek valóságáról és az emlékezés fontosságáról.


Értékelés: 80%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Minden egyes alkalmat, amikor Zev próbálja összerakni, hogy hol van és mit keres ott.
  - A Rudy Kurlandereknél tett látogatásokat.
  - A fordulatot és a befejezést.


Emlékezz! (Remember)
színes, feliratos, 94 perc
Rendező: Atom Egoyan
Szereplők: Christopher Plummer, Martin Landau, Henry Czerny, Bruno Ganz, Heinz Lieven, Dean Norris, Jürgen Prochnow

Könyvkritika: Kylie Scott - Deep - Tónus

A tavalyi év folyamán belekezdtem a Stage Dive-könyvsorozatba, és három részt el is fogyasztottam belőle. Mindenképpen tervben volt, hogy idén a befejező, negyedik részt is elolvasom, amire végül most, év vége felé kerítettem sort. A korábbi kötetekről írt bejegyzéseket a címekre kattintva találhatjátok meg: Lick – Taktus, Play – Futam, Lead – Szóló.
A történetről röviden: A második részben megismert Anne húga, Liz testvére esküvőjén egyéjszakás kalandba keveredik a Stage Dive basszusgitárosával, Bennel, ami nem marad következmények nélkül. A lány úgy dönt, megtartja a babát, a fiú pedig megkéri, csatlakozzon a bandát kísérőkhöz a turné ideje alatt, hogy megbeszélhessék a kialakult helyzetet. Csakhogy nem számolnak az érzelmeikkel…
Nem mondhatom, hogy az első három könyv alapján a sorozat rajongójává váltam volna, de úgy gondoltam, ha már elkezdtem, akkor végigolvasom mindegyik bandatag történetét. Alapvetően az zavart a könyvekben, hogy a főszereplő lányok, akik egyben a narrátor szerepét is ellátták, semmilyen tulajdonsággal nem rendelkeztek, csupán totálisan bele voltak esve az aktuális rockerbe, és pontosan lekövethető szexjelenetek, valamint olcsó fordulatok és bonyodalmak mentén jutottunk el a kötelezően kierőszakolt happy endhez. Ezen tapasztalatok nyomán most sem számítottam nagy durranásra, s ezért is ért meglepetésként, hogy az írónő egy meglehetősen komoly témát, az egyéjszakás kalandból eredő terhességet választotta a cselekmény központi elemének. Liz konstans aggódása, a bizonytalanság, hogy meg tud-e felelni az anyai szerepkörnek, problémás családi hátterének tükrében vált érdekes momentummá, illetve a pszichológiatanulmányaiból kifolyólag is jó pár intelligens gondolatot és megszólalást hallhattunk tőle. A korábbi könyvekben a basszusgitáros Ben viszonylag keveset szerepelt, a róla szóló leírások alapján egy mogorva embernek képzeltem el, ehhez képest kiderült róla, hogy jó humora van, s bonyolultsága ellenére tud érzelmes és gyengéd lenni. Ami a pozitívumokat illeti, mást nem nagyon tudok megemlíteni. A már jól ismert mederben zajlottak az események, kicsi késleltetéssel, de csak összejött a páros, és jöhettek a megszokott érzékiséggel telített részek, természetesen a korábbiakhoz hasonló részletekkel és sorrenddel. Aztán következett a hihetetlenül olcsó bonyodalom, majd annak még olcsóbb és elsietett feloldása. De az epilógus legalább cuki lett. Visszatérve a karakterekre, talán a harmadik könyvben volt hasonló érzésem, hogy mind a női, mind a férfi főszereplőbe oltott némi pluszt az írónő, de persze, ahogy ott, úgy itt sem vitte túlzásba, és bizony néha kiakasztott a kidolgozatlan, félbehagyott karakterjegyeivel. Az eddigi kötetekben főszerepet játszó bandatagok és párjaik erős mellékszereplőként tűntek fel, de őszintén, senkire nem tudnám azt mondani, hogy különösebben felkeltette volna az érdeklődésemet. Jimmy és Lena mellékszála, ha már az lett, ami, jobban is összekapcsolódhatott volna Ben és Liz történetével. Malt amennyire szerettem az első, meg egy kicsit a harmadik részben, most totálisan hidegen hagyott.
Összefoglalóan tehát azt mondhatom, hogy apró meglepetést okozott számomra ez a kötet. Itt-ott egész érdekes fejtegetésekbe ment bele, aztán rövid úton megint a szexuális játszadozásoknál kötött ki, ezáltal hű maradt a sorozattól megszokott színvonalhoz. Azt elismerem, hogy a négy könyv során helyenként igazán romantikus vagy épp erotikus jeleneteket olvashattunk, a szereplők között is akadtak, akik nem egysíkú bábukként masíroztak végig a cselekményen, az összképet nézve azonban nekem nem sok pozitív élményt szerzett a Stage Dive.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az utólag elmesélt vegasi estét.
  - Ben és Liz beszélgetését az autóban.
  - Liz pszichológiaszakból kiinduló dumáit.
  - Az epilógust.

Könyvkritika: J. R. R. Tolkien - A babó

Az idei késő tavasz és nyár folyamán újraolvastam A Gyűrűk Ura-trilógiát, amiről be is számoltam három blogbejegyzésben (ezeket sorrendben elolvashatjátok itt, itt és itt). Ezután úgy éreztem, kell egy kis szünet, mielőtt ismét ellátogatok Tolkien világába, és folytatom azon művei elolvasását, amiket ismerek már korábbról. Ma arról a könyvecskéjéről lesz szó, amit bizonyos értelemben a fent említett kötetek előzményének is tekinthetünk, hiszen az Egy Gyűrű, ami központi szerepet tölt be a trilógiában, itt bukkan fel először.
A történetről röviden: Zsákos Bilbó békés hobbitként tengeti napjait otthonában. Egyik nap betoppan hozzá Gandalf, a varázsló és tizenhárom törp, akik arra kérik, csatlakozzon küldetésükhöz, amelynek célja, hogy visszaszerezzék őseik mesés kincsét a gonosz sárkánytól, Smaugtól. Bilbó vonakodva bár, de elfogadja a meghívást, és ekkor még nem sejti, hogy élete legnagyobb kalandjában lesz része…
Némi szöveggondozási panaszkodással indítanék. Habár nem rendelkezem mélyebb ismeretekkel a könyvkiadás rejtélyeiről, ezért nem tudom, pontosan hogyan mennek ezek a dolgok, de rettentő zavaró volt, hogy sok név teljesen másként szerepelt itt, mint A Gyűrűk Urában. Hallottam már olyanról, hogy egy fordítást átdolgoznak, pontosítanak, szerintem ebben az esetben is indokolt lett volna. Teszem hozzá, hogy az általam kikölcsönzött példány 1992-es kiadású, amennyire tudom, azóta megjelentek párszor új köntösben a Tolkien-művek, úgyhogy lehetséges, hogy azoknál végrehajtották a változtatásokat, de véleményem szerint a korábbi kiadásoknál is megtehették volna ugyanezt. Ráadásul a fordító logikáját se tudtam követni: Bilbó nevét, illetve Völgyzugoly megnevezését nem, Gollam nevét viszont lefordította. Jómagam A Gyűrűk Urából ismert neveket fogom használni a bejegyzés során, mert azok ismertebbek. A rövid kitérő után lássuk ezt a kedves kis történetet! Jobban tetszett, mint A Gyűrűk Ura, többek között azért, mert nem kalandozott el annyiszor különféle mondák és versek felé, s az események is gyorsabban zajlottak, és követhetőbbek voltak, mint a trilógia nagyszabású, szerteágazó történetszálai. Sokkal inkább hasonlított egy gyerekmesére, amiben fantasztikus varázslények keverednek érdekes kalandokba, ahonnan aztán ötletes megoldásokkal szabadulnak ki. Szinte láttam magam előtt, ahogy valamikor a jövőben, a gyerekemmel ülök az ágyban, és esti mese gyanánt követjük Bilbót és a törpöket, amint egyik veszélyből a másikba csöppennek. A szöveg is sokkal egyszerűbb, könnyedebb és játékosabb volt, számtalanszor kiszólt az olvasóhoz, sőt illusztrációk is színesítették az elmondottakat. A kalandok során veszélyes és megható pillanat épp úgy akadt, mint vicces és izgalmas. Bilbó főszereplő volta ellenére szép lassan vált igazán fontos szereplővé, ahogy a cselekmény előrehaladtával egyre nagyobb bátorságot és önbizalmat gyűjtött. Megmondom őszintén, Gandalf titokzatossága és random el-, illetve feltűnéseit már a trilógiában sem kedveltem különösebben, ez az érzés itt is megmaradt. A törpöknél zavart, hogy sokan vannak, és ezért nem ismerhettük meg őket behatóbban, a többségük egyetlen tulajdonsággal rendelkezett csupán. Az utazás során jó pár lénnyel találkozhattunk, akik közül Beorn lett az egyik kedvencem, Völgyzugoly rövidke feltűnésének is örültem, mert a trilógiában az a hely, valamint Lothlórien voltak a kedvenc helyeim. A könyv végi csata kissé hamar lezajlott, de ezen se keseregtem sokat, mivel a trilógia második kötetében előforduló háborúskodásokat se nagyon szerettem olvasni.
Összességében aranyos kis történet volt ez egy szeretnivaló főszereplővel, kalandos történettel és lenyűgöző lényekkel. A Gyűrűk Urához képest egy fokkal jobban tetszett, de Tolkien varázsvilága ezúttal sem tudott teljesen magával ragadni.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A törpök és Gandalf váratlan felbukkanását Bilbó házánál.
  - Gollam és Bilbó rejtvényjátékát.
  - Vendégeskedés Beornnál.
  - Szökés a tündéktől.
  - Smaug és Bilbó beszélgetéseit.

Könyvkritika: Cormac McCarthy - Nem vénnek való vidék

Mostanában ismételten rám tört az újraolvasási láz, ugyanis a mai alkalommal megint egy korábban már elolvasott kötet kerül terítékre.
A történetről röviden: A hetvenes, nyolcvanas évek Amerikájában járunk, egészen pontosan a Mexikóval határos Texas államban, ahol egyre nagyobb teret nyer a kábítószer terjesztése és használata. Moss pillanatnyi elhatározásból elemel kétmillió dollárt egy rosszul sikerült drogüzlet helyszínéről, aminek eredményeképpen folyamatosan menekülnie kell az őt üldözők elől, akik mindnyájan a pénzzel teli táskát akarják, de közülük is kitűnik a meglehetősen kegyetlen módszerekkel dolgozó gyilkológép, Chigurh…
A könyv első olvasása során elsősorban az a szabályom vezérelt, hogy egy könyvből készült filmadaptáció megtekintése előtt általában szeretek megismerkedni a nyomtatott verziójával. A Coen-testvérek filmje felkeltette az érdeklődésemet, és tetszett is, amikor megnéztem, most visszagondolva azonban bőven elég lett volna, ha csak a mozgóképpel foglalkozom. A kötetben először a központozás majdnem teljes hiánya (pontok azért vannak, és a dialógusok is elkülöníthetők valamennyire) tűnt fel, ami az elején meg is nehezítette az olvasást. Az egyes cselekedetek aprólékos leírása hasonlóan zavaró volt számomra, egy idő után viszont kezdett tetszeni az a letisztult fogalmazásmód, amivel bemutatta a szereplőket, a helyszíneket és az üldözés különböző mozzanatait. Főleg Chigurh visszafogott, mégis fenyegető hajszája volt rám nagy hatással, mellette Bell seriff fejezetek elején megjelenő filozofikus gondolatait is érdekes volt követni. A dőlt betűvel szedett szövegből a seriff fiatalkoráról és háborús tapasztalatairól is tudomást szerezhettünk, ugyanakkor sokat elmélkedett az amerikai társadalom romlásáról, a vietnami harcok értelméről vagy épp értelmetlenségéről. Seriffi munkája, az állampolgárok iránti elköteleződése szintén szóba került, de arról is beszélt, hogy az elharapózó drogbiznisz, valamint a nyomában járó erőszak és vérfürdő már neki is sok, és hiába próbálja, nem bírja megállítani. Az elbeszéléseiből egy megkeseredett, némiképp csalódott ember portréja rajzolódott ki, és tulajdonképpen ő volt a központi figura ebben a történetben, Moss és a táska csupán erős mellékszálként jelentek meg. Ami ezt a szálat illeti: első olvasáskor, és eleinte most is az volt az érzésem, hogy Moss nem valami nagy koponya, mert már az elejétől tudható, hogy semmi jó nem fog abból származni, ha ellopja a táskát. Jobban belegondolva viszont rájöttem, hogy ő csak egy esendő kisember, aki nincs túlságosan eleresztve pénzügyileg, és ezért az adott pillanatban hozott egy akkor még viszonylag jónak tűnő döntést, aminek persze később alaposan megitta a levét. A feleségét, Carla Jeant sajnáltam nagyon, mert szerintem ő volt az egyetlen, akinek alakulhattak volna szerencsésebben a dolgai.
Helyenként kifejezetten jól állt a könyvnek a szikárság, a leegyszerűsített leírások, a szereplői kidolgozott, érdekes karakterek voltak, néha azonban elvesztem az írásjeleket szinte teljesen hanyagoló szövegben. Habár nem tartom rossznak Cormac McCarthy könyvét, úgy érzem, anno elég lett volna, ha megelégszem a film megnézésével, és nem akarom mindenáron megismerni a könyvváltozatot, ugyanis az író stílusa távol áll az én ízlésemtől (a film nyelve szerintem jóval fogyaszthatóbb volt).


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Chigurh ámokfutását.
  - Carla Jean és Chigurh beszélgetését.
  - A seriff elbeszéléseit, illetve a felesége iránt érzett szerelmét.

Könyvkritika: Stephen King - A ragyogás

Idén már egyszer – szerencsére pozitív végeredménnyel – újraolvastam egy King-könyvet, a Carrie-t, ezért gondoltam rá, hogy alkalomadtán sort kerítek egy másik könyvére, ami legalább annyira tetszett első olvasáskor, mint a fentebb említett mű.
A történetről röviden: A Colorado-hegységben megbújva található a Panoráma, egy impozáns szálloda. Ide érkezik téli gondnoknak Jack Torrance családjával, akik egyébként is nehéz időszakon vannak túl. Jack felesége, Wendy és maga Jack is úgy gondolja, jó hatással lehet rájuk, hogy a szállodában tölthetnek együtt egy kis időt, és maguk mögött hagyhatják a múltat. Csakhogy nem számolnak a szálloda sötét titkaival, amik nem sokkal a család beköltözése után életre kelnek, hogy megkaparintsák maguknak a legkisebb Torrance-t, a különleges képességgel megáldott Dannyt…
Tisztán emlékszem rá, hogy nyáron, a hűvös és besötétített lakásban olvastam először a könyvet, és kinti napsütés ide vagy oda, én bizony rettegtem. Akkoriban még nem merültem el túlságosan a félelmetes filmek, sorozatok és persze könyvek tengerében, így abszolút újdonságként hatottak rám a Panorámában zajló horrorisztikus történések. A mostani olvasásnál is érzékeltem ezt a félelmet, de nem olyan mélyen, mint anno. Ettől függetlenül érdeklődve és esetenként összerezzenve követtem Danny és a családja mindennapjait és gondolatait. Stephen Kinget mindenki a „horror királya”-ként emlegeti, nekem azonban a sokrétű karakterrajzai, a szereplői között felvázolt viszonyrendszerek sokszor jobban tetszenek, mint az ijesztgetései. Persze azokat is imádom, mert mindig remekül adagolt feszültséggel vezet bele minket az író egy-egy borzongató eseménybe. Jelenlegi írásában eleinte nem is történik sok minden a materiális világban, a gondolatok és emlékek szintjén viszont rengeteg információ zúdul ránk, amikből szép lassan kibontakoznak előttünk a Torrance család múltbeli, de a jelenben is erősen létező problémái, az aggódás, félelem, bizonytalanság. Jack gyógyulófélben lévő alkoholista, akinek rendszeresen eszébe jut szintén italozó apja, az iskolában elkövetett gyerekbántalmazás, amiért kirúgták az állásából és sokszor gyötri magát azzal, hogy ő kudarcra van ítélve mindenben. Wendy Jack visszaesésétől tart, a szállodát sem találja túl biztatónak, valamint rendszerint gondol arra, hogy rossz anyává válik, akárcsak a saját anyja. Danny pedig a folyamatos látomások és rémképek közepette retteg a rájuk váró borzalomtól, amiről ugyanakkor nem mer beszélni, mert tudja, hogy a gondnoki állás fontos az apjának. Az állandóan ide-oda gyűrűző gondolatok mellett gondosan felépített feszültséggel jelenik meg a Panoráma fenyegető árnya, ami aztán elkezdi magába bolondítani Jacket. Ahogy a férfi egyre inkább beleássa magát az alagsorban talált papírokba, egy gyilkosságokkal, csalásokkal, átverésekkel terhes múltban találja magát, amely egy idő után már nem hajlandó múltnak maradni, hanem beszivárog Torrance-ék jelenébe. Ez a két történetszál – a családi kamaradráma és az elharapózó horror – egy tökéletesen megkomponált regénnyé állnak össze. Visszatérve kicsit a szereplőkhöz: számomra Danny volt a kedvenc karakter, egyszerre volt szívszorító és meglepő, hogy fiatal kora ellenére milyen okosan viselkedett; Jack szerintem a legkidolgozottabb figura lett, akinek a vívódásai meghatóak, de félelmetesek is tudtak lenni; kettejük érzelmi harcába Wendy nem igazán tudott beleszólni. A mellékszereplők közül Hallorannt mindenképpen meg kell említenem, az ötödik részben a Panorámához vezető útja a feszültségkeltés csúcspontja volt. Ami a borzongást illeti: pont megfelelő mennyiségben és mindig ötletes módon bukkant fel a cselekmény során, engem a sövényállatok készítettek ki a legjobban. Az elbeszélést illetően az zavart egy kissé, hogy az Epilógusból nem derültek ki részletek, hogy mi történt pontosan a Panorámából való távozás után, vagy, hogy miként vélekedett az esetről az igazgató. Nem mondanám feltétlenül hibának, sőt így az igazi, hogy homályban maradt, de a Panorámában rejtőző erőről is szívesen olvastam volna még, az eredetéről, a képességeiről. Összességében nézve azonban örülök, hogy újraolvastam a könyvet. Most ugyan nem féltem tőle annyira, mint első alkalommal, ellenben felfigyeltem a részletgazdagságára és a horror felszín alatt rejtőző metaforára.


Értékelés: 4,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Danny látomásait és a bennük megjelenő Tonyt.
  - A szállodában feltűnő rémképeket.
  - Az irodalmi utalásokat.
  - Az estélyt.
  - A végjátékot.

Könyvkritika: Charles Dickens - Copperfield Dávid (Ismerkedéseim a viktoriánus irodalommal vol.1)

Új rovat indul útjára a blogomon a könyvkritikákon belül. Tavaly év végén fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy jobban belevetem magam a viktoriánus irodalom megismerésébe. Hogy miért pont ezt a korszakot választottam? Azt már valószínűleg említettem, hogy nagyon érdeklődöm a Brit-szigetek országai (azon belül is elsősorban Anglia) iránt, nos, egyrészt ebből fakadt a kíváncsiságom, konkrétabb válasszal azonban nem igazán tudok szolgálni. Amit eddig olvastam/hallottam erről a korszakról, egyszerűen felkeltette a figyelmemet. Anglia akkori társadalmi és gazdasági változásai jelentős hatással voltak arra, hogy az ország elérje mai állapotát, meg úgy egyébként megfogott a kor hangulata. Úgyhogy mostantól alkalmanként viktoriánus korban és korról íródott szépirodalmi művekről olvashattok beszámolókat. Ha szükségesnek tartom, néha kiegészítem a bejegyzéseket a szakirodalmakból felszívott tudással, de elsősorban a regény rám gyakorolt hatásairól szeretnék írni (mint rendesen).
A történetről röviden: Főhősünk, Copperfield Dávid gyermek-és ifjúkorát ismerhetjük meg ebből a kötetből. A fiú korán elárvul, és szigorú mostohaapja először egy durva nevelőintézetbe, majd gyermekmunkára küldi. Dávid szenvedései közepette sem veszíti el akaraterejét, és kis idő elteltével úgy dönt, felkeresi nagynénjét, azon reménytől vezérelve, hogy ő megadja neki azt a támogatást és gondoskodást, amit eddig megtagadtak tőle…
Már ez elejétől fogva egyértelmű volt számomra, hogy Charles Dickens valamelyik művével fogom kezdeni a viktoriánus irodalomba való kalandozásomat, ugyanis ő a fő hivatkozási pont, ha szóba kerül ez a korszak. Dickenst már a saját korában nagy írónak kiáltották ki, közmegbecsülésnek örvendett, és csak úgy ontotta magából a történeteket, amikben hűen mutatta be az akkori társadalmi osztályokat, valamint az akkori viszonyokat. Többségében szegény sorsú, de tiszta szívű főszereplőkről írt, akik a kezdeti borongós tapasztalatok után sikeres és boldog emberekké váltak, rendszerint egy gazdag rokon vagy pártfogó segítségével. Jelen írásába önéletrajzi elemek is kerültek, például a fiatal Dickens egyik első munkája ugyanúgy az üvegmosás volt, mint Dávidnak, az adósok börtönébe kerülő Micawber úrban pedig saját apját mintázta meg az író. Térjünk is rá a könyvre! Megmondom őszintén, eleinte nem nagyon találtam a közös hangot a regénnyel. Lehet, hogy a fordítás volt az oka, de többször neki kellett futnom a mondatoknak, az ide-oda csapongó meséléssel sem tudtam mit kezdeni, s rettentően furcsa volt, hogy a születése történetével kezdte az elbeszélést Dávid. Aztán persze lassan összeálltak a darabkák, az első fejezet jelentőségére is rájöttem később, s azon kaptam magam, hogy beleolvadtam a könyvbe. A szeretnivaló szereplőket megszerettem, a negatívakat pedig szívből utáltam, s szomorúan követtem Dávid sorsának alakulását, akiben az mindig tetszett, hogy igyekezett kitartani, és nem megtörni, nem elkeseredni teljesen. Valahányszor egy új helyszínre érkeztünk, úgy éreztem, én is ott állok Dáviddal az utcán, bámulom a házat, amibe éppen be fog lépni, vásárolok vele a péknél, stb. Egyszóval a leírások olyan élethűek, részletgazdagok voltak, hogy az olvasó egyből a viktoriánus Londonban, vagy a vidéken érezhette magát. Dávid megpróbáltatásai szívszorítóak voltak, nagyon-nagyon sajnáltam szegény fiút, amiért fiatalon árván maradt, ráadásul egy gonosz mostohaapával, aki egyáltalán nem törődött vele. Egyébként néha rövidnek tűntek az egyes fejezetek, szűkszavúan beszélt olyan dolgokról, amikre én kíváncsi lettem volna (az új iskola, az első ifjúkori szerelmek). Az általam elolvasott kötet csak a gyermek-és fiatalkorra koncentrált, de remélem, hogy a továbbiakból is van magyar nyelvű fordítás, mert jó pár történetszál maradt lezáratlan, amiknek a folytatásai, következményei nagyon érdekelnének. A karakterek nagy része vagy végtelenül jó vagy végtelenül rossz volt, de akadtak azért emberek a kettő közötti tartományban, illetve voltak, akikről Dávid naiv szemszöge miatt nem feltétlenül tudtam, mit gondoljak, bár általában át lehetett látni az ő pozitív szemüvegén, és érezni, milyen lehet valójában az a szereplő. Valószínűleg az E/1. személyű elbeszélés miatt, de Dávidot pillanatok alatt megszerettem, és mint már mondtam, sokszor nagyon sajnáltam, és reméltem, hogy hamarosan jobbra fordul a sora. Dickens a többi figurájáról is tűpontos jellemrajzokat adott, és ezáltal valósággal életre keltek a könyv lapjain. Érdekes volt megfigyelni a különféle típusú embereket, akik olykor szórakoztatták, taszították vagy épp meghatották Dávidot (és az olvasót). Peggotty szeretetétől, aggódásától minden alkalommal elérzékenyültem, Betsey néni határozottsága mögé rejtőző gondoskodását is nagyon szerettem (és jaj, mennyire imádtam, amikor egy vitriolos monológgal elintézte a Murdstone-okat). Wickfield úr, a lánya, Peggotty úr, Ham, a kis Emmi szintén a kedves személyek sorát gyarapították, bár kicsit bánt, hogy utóbbi végül nem játszott olyan szerepet Dávid életében, mint amire számítottam. Murdstone úr és nővére voltak a legutálatosabb karakterek; nagyon felháborított, hogy állandóan szidták szegény Dávidot, folyamatosan elszeparálták az édesanyjától, és teljes mértékben meg akarták törni őt lelkileg.
Összességében véve nem kezdődik rosszul a viktoriánus irodalommal való kapcsolatom. Bár az elején hozzá kellett szoknom a fogalmazásmódjához, de a történetét lehetett követni, a karakterrajzai, a helyszínleírásai csodálatosak voltak, és a nem feltétlenül vidám témába helyenként könnyedén csempészte be a humort.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Betsey néni első feltűnését.
  - Dávid és a kis Emmi gyerekszerelmét.
  - Dávid londoni életét.
  - Micawber úr és felesége állandóan változó kedélyállapotát.
  - Dávid ifjúkori csalódásait.

Könyvkritika: Ota Kraus, Erich Kulka - Halálgyár

Számtalan bejegyzésben került már említésre, hogy mindig nagy érdeklődéssel fordulok a holokauszttal foglalkozó irodalmi és mozgóképes alkotások felé, születtek is erről blogbejegyzések az elmúlt években. Legutóbb januárban, a holokauszt nemzetközi emléknapja alkalmából posztoltam egy könyvkritikát, az ősz beköszöntével pedig úgy döntöttem, ismét visszatérek a témához.
A történetről röviden: A kötet szerzői, Ota Kraus és Erich Kulka cseh politikai foglyokként tartózkodtak Auschwitz-Birkenauban nagyjából három éven keresztül. Az ott áléltekre való visszaemlékezéseik mellett más túlélők is megszólalnak, valamint fennmaradt náci dokumentumok és a nürnbergi per anyagai szolgálnak a könyv gerincéül…
A könyvtárból a korábbi, 1958-as (létezik egy 2000-es is) kiadást sikerült beszereznem, úgyhogy az elején tartottam is tőle, hogy az esetleges szövegbeli fogalmazások zavarni fognak, és nem tudok majd az elmondottakra koncentrálni, valamint értelemszerűen voltak olyan dolgok, amikben azóta történtek változások. Nos, helyenként valóban érződött, hogy túlcifrázottak a mondatok, de ez nem befolyásolta különösebben az olvasmányélményt. A könyv fejezetekre tagolódott, amelyekben a szerzők az auschwitzi táborkomplexum különféle altáborainak, helyszíneinek bemutatása mellett a mindennapi életről, az őrök kegyetlenkedéseiről, a titokban szerveződő ellenállási mozgalmakról és arról a tevékenységről is sokat beszéltek, ami miatt igazán hírhedtté vált a hely: a gázkamrákról és a hozzájuk tartozó krematóriumokról, amikben európai zsidók és nem zsidók százezreit ölték meg kegyetlen módszerekkel, félelmetesen megszervezett keretek között. A leírt információk nagy része nem volt ismeretlen előttem, hiszen mint már mondtam, jó ideje olvasok könyveket ebben a témában, viszont voltak részletek, amikről korábban nem tudtam sokat, ezekre nagyobb figyelmet fordítottam. Ami összességében nézve a legnagyobb bajom volt a könyvvel, az a szerkesztettsége. A szerzők többször hangsúlyozták: az vezérelte őket a kötet megírásában, hogy a világ részletes képet kapjon arról, milyen szörnyűségek folytak Auschwitz szögesdrót-kerítései mögött, mégis végig azt éreztem, a sokféle felmerülő témáról csak felületes elbeszélések születtek, mintha az elmondottak mennyisége fontosabb lett volna a minőségénél. A könyv elolvasása után egyáltalán nem érzem úgy, hogy minden fontosabb ténynek birtokában lennék, és konkrét képet tudnék alkotni a tábor működéséről. Tisztában vagyok vele, hogy mi, akik csupán a visszaemlékezésekből szerezhetünk tudomást ezen dolgokról, sosem érthetünk meg minden egyes apróságot, de még így is kevésnek gondolom az átadott információt. Olvastam már vallomásokat más foglyoktól, azok sokkal részletesebben taglalták a táborban folyó mindennapokat, az átélt eseményeket.
Habár megdöbbentő és borzasztó dolgok sokasága került elő a vallomásokból és a felhasznált dokumentumokból, számomra egyszerűen hiányzott a kohézió, ami igazán egységessé tette volna őket, illetve az egyes fejezetek rövidre szabott alfejezetekre bontása sem nyerte el mindig a tetszésemet. Nagyon-nagyon ritkán, mondhatnám, szinte soha nem fordul elő az, hogy én nemtetszésemnek adjak hangot egy holokauszttal foglalkozó könyv esetében, pláne ha az túlélőktől származik, most mégis ez a helyzet. Ez az első alkalom, amikor nem hatottak rám olyan mély módon az olvasottak, mint ahogy az lenni szokott a témában született művek esetében.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A rajzolt illusztrációkat, valamint a fényképeket.
  - A magyarországi zsidók deportálásával foglalkozó részeket.

Sorozatkritika: Mindörökké

Augusztus elején egy könyvről írt bejegyzésben megemlítettem ezt a sorozatot, pontosabban egy epizódját, ami ihletforrásként szolgált az olvasmány kiválasztásához. Hétfőn értem a végére a sorozat egyetlen évadának, úgyhogy itt az ideje értékelni a látottakat.
A történetről röviden: Henry Morgan a New York-i rendőrségen dolgozik halottkémként. Jó oka van erre, ugyanis 200 éve történt vele valami, amitől halhatatlanná vált, és úgy gondolja, a halottak tanulmányozása során rájöhet az átka megtörésére. Mindeközben pedig alkalmanként segítséget nyújt Jo Martinez nyomozónak bűnügyek megoldásánál. Egy nap rejtélyes telefonhívást kap, ami azt sejteti, lehetséges, hogy nincs egyedül különös módon szerzett halhatatlanságával…
Ha jól emlékszem, tavaly tavasszal futottam bele ebbe a sorozatba az egyik tévécsatornán, és meg is néztem belőle pár részt. A nyomozások is érdekeltek, de főleg Henry múltra való visszaemlékezései miatt figyeltem fel rá, illetve a halhatatlanná válását körüllengő titokzatosság is kíváncsivá tett. Utánanéztem, és megtudtam, csupán egy évad készült belőle, aztán elkaszálták, ezért úgy döntöttem, valamikor belevágok és végignézem; ez az idei nyáron következett be. Az elején szinte mindegyik résznél pár perc alatt rájöttem, hogy a tv-ben már láttam, ennek ellenére előfordult, hogy találtam bennük új részleteket, amiknek anno nem szenteltem akkora figyelmet. Az évad második felétől végre jöttek még nem látott epizódok, és mindig izgatottan vártam a Henryről kiderülő újabb infókat, valamint a titokzatos telefonáló aktuális cselekedeteit, sőt az ő múltjának aprócska részleteire is nagyon kíváncsi voltam. Alapvetően elmondható, hogy kettejük történetszála sokkal jobban érdekelt, mint a nyomozások; volt, hogy simán rájöttem, ki az elkövető és párszor logikai következetlenségek bújtak meg a bűnügyek felderítésének módszereiben. Henry az elmúlt 200 évben szerzett tapasztalatai, illetve orvosi végzettségének köszönhetően rendszeresen hasznos tanácsadónak bizonyult a gyilkosok megtalálásában. Az emlékei szintén nagy szerepet játszottak, amelyekben sokszor felbukkant Abigail, a nagy szerelem, akivel a második világháború után találkozott, de számtalan más korban és helyszínen láthattuk őt: Párizsban, a húszas években, New Yorkban a múlt század elején, vagy épp Londonban, a Hasfelmetsző Jack-gyilkosságok idején. Ezek rendszerint valamilyen módon kapcsolódtak az éppen folyó bűnügyi vizsgálathoz (utóbbit például valaki megpróbálta tökéletesen leutánozni), és számomra mindig nagyon izgalmas volt megfigyelni a párhuzamokat, meg persze azt is imádtam, hogy különböző időkbe utazhattunk el Henry emlékei által. Habár a halhatatlanná válására nem kaptunk kielégítő magyarázatot, legalább láthattuk részletesen, mi történt pontosan azon az ominózus estén, valamint az is kiderült (ami szintén nagyon érdekelt), hogy Abigail miként tudta meg Henry titkát. A rejtélyes telefonáló, aki Adamnek hívatta magát, s alaposan megváratott, mire felfedte az arcát, talán még Henrynél is jobban érdekelt, mivel hosszabb ideje volt halhatatlan, és a tettei alapján elég kiszámíthatatlannak tűnt. Annyira vártam róla is valami információt, de összességében alig tudtunk meg valamit az eltelt évszázadairól, s ez miatt csalódott is vagyok. Oké, értem, hogy az esetleges folytatás okán nem akartak egyből mindent elmondani vele kapcsolatban, de azért az ő múltja is kaphatott volna nagyobb szerepet. A hatásvadász belépőit is untam egy idő után, sőt, az évad végére úgy éreztem, nem igazán tudták, mit akarnak csinálni a szereplővel, egyre zavarosabb és szélsőségesebb lett, az évadzáróban tanúsított viselkedését pedig egyáltalán nem értettem. Nagy kár, mert érezhetően sok minden volt ebben a figurában, amit nem hoztak ki belőle. A többi szereplőről szólva mindnyájan érdekes, könnyen megkedvelhető karakterek voltak: Abe, aki régiségüzletet működtetett Henryvel, kedves és figyelmes öregúr volt, és alkalomadtán nagy nőcsábász tudott lenni; Lucas, Henry halottkém-asszisztense szolgáltatta a legtöbb humoros pillanatot, és imádtam az állandó dumáját, valamint a popkulturális utalásait, amiket persze Henry rendszerint nem értett; Martinez nyomozó és Henry között remekül működött a kémia, bár nekem néha elég ügyetlennek tűnt a nő Henry következtetési képességei mellett. A főszereplő tökéletes volt: sármos, elegáns brit úriember, akit persze hogy egy sármos, brit színész keltett életre. A régimódisága, a mai világgal kapcsolatos idegenkedő hozzáállása vicces, de helyenként megható pillanatokat is rejtegetett magában. Az Abigaillel átélt love storyjukat az elejétől fogva imádtam, külön tetszett, hogy szenteltek egy epizódot a nő eltűnése utáni nyomozásnak. Mivel egy évadról van szó, nem olyan nehéz felidéznem a kedvenc részeimet, mint mondjuk egy hét évados sorozatnál, ahol azért nehezebb visszaemlékezni, pontosan melyik epizódban történet ez vagy az. Egyrészt ott volt a hatodik a sorozatgyilkosos sztorival (ez inspirált a Gyilkosok ideje elolvasásában), a kilencedik a zenei téma miatt, a tizenegyedik, amiben Adam elég nagy banzájt kavart Henrynek, a tizennegyedik a holokauszt és a második világháború felemlegetése kapcsán, és a huszonegyedik az Abigailes történet miatt. Az évadzáróval kapcsolatban vegyesek az érzéseim. Az mindenképpen tetszett, hogy meglepett, és nem éppen úgy fejeződött be, ahogy én azt előzőleg feltételeztem. Mint már említettem, Adam tettein nem igazán tudtam kiigazodni, a lezárásban viszont jó volt, hogy nem tűnt teljesen befejezettnek (akkor még valószínűleg reménykedtek benne, hogy kapnak második évados berendelést).
Összefoglalóan azt mondhatom, rövidsége ellenére kellemes időtöltés lehet a Mindörökké című sorozat megtekintése, amit az izgalmas alaptörténete és a jól kitalált szereplői tesznek érdekessé, de a nyomozások iránt érdeklődők is jól szórakozhatnak. Én a magam részéről egy egyszer nézhetős, de nem túl emlékezetes sorozatnak tartom, aminek ha készült volna több évada, akkor valószínűleg nem kezdtem volna bele, mivel hosszú távon nem kötöttek volna le a bűnügyek felderítései.


Értékelés: 70%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Henry reakcióit Lucas dumáira.
  - Abe és Henry kapcsolatát.
  - Henry visszaemlékezéseit.
  - Az Abigailes jeleneteket.
  - Adam random és néha egészen virtuóz feltűnéseit.


Mindörökké /Forever/ (2014-2015)
színes, feliratos, 43 perc
Rendező: Brad Anderson, John T. Kretchmer, Zetna Fuentes, Peter Lauer, David Warren, stb.
Szereplők: Ioan Gruffudd, Alana De La Garza, Joel David Moore, Donnie Keshawarz, Lorraine Toussaint, Judd Hirsch, Mackenzie Mauzy, Burn Gorman

Filmkritika: Éjszakai ragadozók

Augusztusban nem készült filmes témájú bejegyzés, mert nem volt olyan mozifilm, ami érdekelt volna, illetve a tv-ben, laptopon megtekintett filmek között se találtam olyat, amiről tudtam volna írni (rövidke értékelések persze születtek a snitt.hu oldalra, de az nem ugyanaz). Ezért úgy döntöttem, hogy a szeptembert egy film megnézésével és értékelésével indítom, amely alkotás jó ideje birizgálta már a kíváncsiságomat.
A történetről röviden: Susan egy művészeti galéria vezetője, aki sármos és szintén művészetben utazó férjével él, ám mégsem érzi magát kiegyensúlyozottnak és boldognak. Egyik nap küldeményt kap exférjétől, aki arra kéri, olvassa el kiadásra váró regényét. A könyv hatására Susan visszaemlékezik múltbeli döntéseire, miközben az olvasottak is behálózzák gondolatait…
2016-ban hatalmas sikere volt ennek a filmnek, sokan az év egyik legjobbjának és nagy Oscar-esélyesnek tartották, a színészi alakítások mellett a történetvezetést és a rendezést dicsérték (végül egy jelölést kapott, de abból sem lett díj; nyert viszont Golden Globe-ot Legjobb férfi mellékszereplő kategóriában). Ennek a pozitív hype-nak köszönhetően vettem fel a várólistámra, és ahogy már mondtam, nagyon vártam, hogy sort keríthessek rá. Aztán amikor tegnap elkezdtem nézni, megijedtem és elbizonytalanodtam. Azon tűnődtem, vajon bennem van a hiba, esetleg nincs meg hozzá a megfelelő hangulatom, mert nem láttam többet, mint egy szép, de üres filmet. Szerencsére ez a kezdeti fennakadás a cselekmény kibontakozása után eltűnt. Remek megoldás volt Susan jelenének és a könyv sztorijának párhuzamos elbeszélése, amelyek közé néha flashbackek is beékelődtek. Egyrészt folyamatos feszültségben vártuk, vajon merre halad tovább a könyv története, másrészt pedig megtudhattuk Susan és Edward, az exférj közös múltjának bizonyos részleteit. Érdekes volt figyelni Susant visszaemlékezés és olvasás közben, megismerni őt, a problémáit, az önmarcangolását, a boldogtalanságát, bár őszintén szólva, én nem jöttem rá még a film végére sem, hogy tulajdonképpen mitől lett ilyen ember. Az Éjszakai ragadozók című kötet cselekménye brutális és elszomorító volt egyben, Tony igazságkeresése, a családja ügyében nyomozó rendőr elhivatottsága és a befejezésében rejlő szimbolika tetszett, bár néha nagyon szikár és minimalista volt a történetmesélés. Ami a film végét illeti, elgondolkodtató volt, viszont nekem kicsit lezáratlannak tűnt, olyan „túl gyorsan lett vége”-érzést hagyott maga után. Beszéljünk egy kicsit a film egyéb erényeiről! Az ötletes beállításoknak, a szép ruháknak köszönhetően csodálatosan nézett ki a látványvilág (mondjuk utóbbi nem volt akkora meglepetés, mivel a rendező „főállásban” elismert divattervező), csak ámultam egy-egy jelenet kidolgozottságán, tűpontos megtervezettségén, amelyek néha olyan benyomást keltettek, mintha festmények lennének. És elérkeztünk a legfontosabb ponthoz: a színészekhez, ugyanis meg vagyok győződve róla, hogy ha nem egy ilyen hihetetlenül erős és színvonalas szereplőgárda állt volna rendelkezésre, akkor feleannyira se tetszett volna a film (még így is kellett némi idő, hogy belerázódjak). Amy Adams gyönyörű nő, ez kőbe vésett tény, mindegyik ruhában úgy nézett ki, mint egy élő műalkotás, de emellett olyan kiváló színész, amit egyszerűen nem tudok szavakkal leírni. A film nagy részében olvasott és eltűnődve nézett a semmibe, mégis mindig le tudtad olvasni az arcáról az érzelmeket és a fejében zakatoló gondolatokat. Voltak jelenetek, amikor csak ültem és csodáltam a szépségét és a tehetségét. Az exférjet, illetve a könyv főszereplőjét is megszemélyesítő Jake Gyllenhaalt hasonlóan frenetikus színésznek tartom, és ő sem okozott csalódást. Az Adamsszel közös jelenetekben hozta az egyszerű, de szerethető romantikust, Tonyként pedig nagyszerűen mutatta be a gyászoló és bosszúra szomjazó családapát. A nyomozónál voltam úgy, hogy eleinte idegenkedtem tőle, de amikor kiderült, hogy bármire képes azért, hogy elkaphassa a tetteseket, akkor kissé megváltozott a róla kialakult véleményem. A három tettes közül Ray kapott nagyobb szerepet, és atyaég, mit művelt ebben a szerepben Aaron Taylor-Johnson! Visszataszító és kegyetlen figura volt, alkalmanként azonban nem tudtam nem nevetni rajta, és volt valami figyelemreméltó a világhoz való különc hozzáállásában. A kisebb mellékszerepekben olyan színészeket láthattunk meg és ámulhattunk el rajtuk, mint Armie Hammer, Jena Malone vagy Michael Sheen.
Összefoglalóan azt mondhatom, alapvetően tetszett a film, bár korántsem nyűgözött le annyira, mint vártam; lehetséges, hogy túlságosan beleéltem magam a sok pozitív kritikába, és valami hatalmas dobásra számítottam. Az Éjszakai ragadozók egy érdekes megoldásokkal, tökéletes látványvilággal és jó érzékkel összeválogatott színészgárdával rendelkező, korrektül megrendezett film, számomra azonban hiányzott belőle az a plusz, amitől azt mondhattam volna rá, hogy rendkívüli alkotás. Ettől függetlenül ajánlom megtekintésre, mert számtalan pozitív és érdekes részlete van, amikre érdemes odafigyelni (igaz, azt még most sem értem, hogy mire volt jó a kezdőjelenetben meztelenül táncoló duci hölgyekkel sokkolni a nézőt).


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A látványvilágot.
  - A Hastings-család éjszakai megtámadását.
  - Edward és Susan közös jeleneteit.
  - Amy Adamset. Mondjuk az Oscar-bizottság is jobban figyelhetne rá, mert már hosszú évek óta megérdemelné azt a szobrocskát.


Éjszakai ragadozók (Nocturnal Animals)
színes, feliratos, 116 perc
Rendező: Tom Ford
Szereplők: Amy Adams, Jake Gyllenhaal, Michael Shannon, Aaron Taylor-Johnson, Laura Linney, Jena Malone, Michael Sheen, Armie Hammer, Isla Fisher, Ellie Bamber

Könyvkritika: Nicola Yoon - Minden, minden

Említettem már párszor, hogy abban az esetben, amikor egy könyvből filmváltozat készül, általában előbb a nyomtatott változattal szeretek megismerkedni, és utána jöhet a moziverzió. Ez persze nem egy kötelező szabály, előfordult már, hogy kíváncsiságból vagy barátnői nyomásra megtekintettem egy filmet, és csak hónapokkal, évekkel később olvastam el a könyvet. A ma bemutatásra kerülő kötetnél is az utóbbi eset áll fenn, ugyanis a filmváltozatban a főszereplő srácot játszó színészt kedvelem, és nem bírtam ellenállni a csábításának, ezért tavaly augusztusban megnéztem a filmet, most pedig sort kerítettem a könyvre is.
A történetről röviden: Maddy egy tizennyolc éves lány, aki ritka betegségben szenved – allergiás a világra, ezért egy sterilizált házban él orvos anyukájával. Egy nap új család költözik a szomszéd házba, amelynek egyik tagja, Olly rögtön felkelti Maddy figyelmét. A fiatalok között szövődő érzelmek hatására Maddy kockázatos lépésre szánja el magát…
A filmről itt olvashattok hosszabban, röviden és tömören azt mondhatom róla, hogy szerethető volt, de nem különösebben emlékezetes, ráadásul olyan üzenetet közvetített, amivel én nem tudtam kibékülni, s azt gondoltam, a könyvben talán kidolgozottabb a mondanivaló. Hát, rá kellett jönnöm, hogy nem… Akárcsak a filmben, Maddy és Olly itt is imádnivaló, érdeklődő és kreatív karakterek voltak, akiket külön-külön is hamar megkedvelt az olvasó, hát még amikor együtt voltak! Az üzenetváltásaikban, a személyes beszélgetéseikben, az érzéseikben tapinthatóak voltak a vonzalom jelei, s megvolt bennük és a velük történtekben minden olyan elem, ami egy első szerelem során lezajlik egy átlagos tiniregényben. Ha kicsit negatívnak érzitek ezt a megfogalmazást, nem jártok messze az igazságtól: tetszettek ugyan, de semmi új vagy maradandó nem volt bennük, ami kiemelte volna őket a tömegből. Szűkítve a tematikát, a „szerelmespár egyik vagy mindkét tagja beteg” csoportban is találhatóak náluk emlékezetesebb párosok. Na igen, az a bizonyos ritka betegség és a hozzá kötődő cselekményvezetési szálak sem győztek meg teljesen, pedig annyira reménykedtem benne, hogy a könyv jobban kibontja a problémát, mint tette azt a film. Az anyukával az volt a gond, hogy bármennyire próbálkoztam, nem tudtam őt megszeretni, a fordulat után meg sajnálnom kellett volna, ehelyett Maddy dühével értettem egyet. Maddy rizikós akciója szintén nem nyerte el a tetszésemet, nekem túl romantikus volt ez a hozzáállás, hogy az első szerelem megtapasztalása érdekében kamikaze üzemmódba vágja magát… Ja és Olly családi gondjairól szívesen olvastam volna még, azok a részek  helyenként jobban lekötötték a figyelmemet, mint a szerelem kialakulása vagy Maddy belső gondolatai. Azt viszont nem lehet elvitatni a kötettől, hogy szép és ötletes volt a rengeteg illusztrációnak köszönhetően, amik nem csupán bemutatták az elolvasott eseményeket, hanem szerves részét képezték a sztorinak. A két főszereplő mellett Carlát, az ápolónőt is kedveltem, őt sokkal inkább anyafigurának éreztem, mint Maddy tényleges édesanyját.
A filmhez hasonlóan a könyvről is felemás érzéseim keletkeztek. A kötetnek van egyfajta bája a sok rajz miatt, ez némiképp kiemeli az átlagból, a szereplői nagy részét is lehet szeretni, azonban a története és az általa közvetített mondanivalója a legnagyobb gyengepontja.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az illusztrációkat. Mint megtudtam, az írónő férje készítette őket.
  - Maddy és Olly üzenetváltásait.
  - Carla figyelmességét és aggódását.