Évadkritika: American Horror Story: Apocalypse

Az eddigi sorozatokkal foglalkozó bejegyzéseim (egy kivételével) mind az után íródtak, hogy végignéztem egy már befejeződött sorozatot, vagy pedig az évek óta követett sorozat ért véget. Most azonban ismét kivételt teszek, ráadásul megint egy Ryan Murphy nevével fémjelzett sorozat fog szóba kerülni. Csakhogy ezúttal nem azért vágtam bele a kritikába, mert annyira lenyűgözött volna az évad, épp ellenkezőleg, egy meglehetősen dühös és csalódott vélemény fog kirajzolódni a továbbiakban. Spoilerek nélkül nehéz konkrét cselekményvezetésről vagy karakterfejlődésről beszélni, úgyhogy ennek tudatában folytasd az olvasást!
A történetről röviden: Bekövetkezett az apokalipszis. A kevés szerencsés bunkerekben húzza meg magát, és várja a titokzatos Társaság további lépéseit. Az általunk megismert 3. előőrsre hamarosan megérkezik az immár felnőtt Michael Langdon, hogy az ott lévők közül kiválogassa a céljainak megfelelő egyéneket. Megakad a szeme egy Mallory nevű lányon, akiről kiderül, hogy boszorkány, és innen már csak egy lépés a koven felbukkanása. Ezután visszatekintésekben tudhatjuk meg, mi történt az apokalipszishez vezető úton, és van-e bármi remény arra, hogy a boszorkányok képesek megállítani Michaelt…
Amikor elkezdtek szállingózni az első hírek a soron következő évad lehetséges témáiról, konkrétan a Murder House és a Coven crossoveréről, a mennyekben éreztem magam. Bár nekem az Asylum a kedvenc évadom, de azt szorosan követi a Murder House. Megmondom őszintén, a Coven nem igazán tetszett az első megtekintésekor, a mostani évad kapcsán azonban eldöntöttem, valamikor majd újranézem, mert lehetséges, hogy anno rosszul ítéltem meg. Szóval izgatottan vártam szeptember közepét, az első rész rengeteg kérdést vetett fel, de legalább ennyi izgalmat is ígért. Mivel nem újdonság számomra a sorozat, ezért számítottam rá, hogy szépen építkezve, flashbackek segítségével fog kibontakozni előttünk a sztori. Igen ám, csakhogy én ezt eleinte a bunkerre és az apokalipszisre vonatkoztattam rá, ugyanis azt gondoltam, abból a tizennyolc hónapnyi ugrásból alkalomadtán csak megmutatnak egy-két érdekességet, ami utólag lesz fontos a történet szempontjából meg úgy alapvetően az apokaliptikus kinti világ részletekbe menő megmutatását se bántam volna (kedvelem a disztópikus regényeket, filmeket, talán innen fakadt ez irányú kíváncsiságom). A mérgezett almás résznél meg is lepődtem egy kicsit, ám ugyanekkor tűntek fel a boszorkányok, mondom, oké, akkor ezek szerint inkább a Michael elleni harcra fektetik a hangsúlyt, meg különben is, tisztára elkapott a nosztalgia, amikor besétáltak a boszik,  hol érdekelt engem akkor már az apokalipszis… :DD Majd jött a boszorkánymester-suli, Michael múltja, Ariel boszorkányok ellen irányuló háborúja és itt már erősen kezdtem rajongó üzemmódba kapcsolni. A két mágikus párt közötti ellentét kellően érdekesen volt tálalva, újabb izgalmas dolgokat sejtetett, és az is nagyon tetszett, ahogy láthattuk, honnan indult Michael, mennyire küszködött eleinte az ereje és a sötétség elfogadásával. Mondjuk, ez később is előkerült, csak akkor nagyon félrecsúszott, de erre majd én is később térek rá. Újra ellátogattunk a Miss Robicheaux Akadémiára, találkozhattunk régi és új arcokkal, Mallory hátterét is elkezdték megrajzolni, egyszóval itt még minden rendben volt. Aztán jött a csúcspont a hatodik epizóddal, melynek árulkodó címe volt: Return to Murder House. Most mit mondjak? A karácsonyt váró kisgyerek piskóta volt hozzám képest, aki epekedve vártam a részt, és hála az égnek, nem kellett csalódnom! Habár helyenként túltolták az érzelmeket, ennek ellenére fantasztikus volt újra látni a házat, a lakók egy fontos részét, de persze a jelenlegi évad cselekménye is tovább folytatódott azáltal, hogy a boszik előtt is kiderült Michael származása. Írtam már egy regényt erről az epizódról snitten, de nem bírom ki, hogy ne említsek meg itt is pár dolgot. Egyrészt Madison és Behold haláli párost alkottak, kár, hogy a későbbiek során nem szerepeltek újra együtt. Anno én hatalmas Tate-Violet shippelő voltam, úgyhogy annak is rettentően örültem, hogy végül kibékültek (azt külön imádtam, hogy pont Madison békítette ki őket, akiről eddig nem igazán gondoltuk, hogy különösebben érzelmes ember lenne). Ben és Vivien rövidke jelenéseit is örömmel üdvözöltem, a Michaelről elmesélt emlékeik nagyon tetszettek, habár sok pozitívum nem volt bennük. És a felsorolás végére hagytam a számomra legfontosabb karakter visszatértét és vallomását: Constance Langdont. Amíg Jessica Lange állandó tagja volt az AHS gárdájának, addig mindig az ő szerepeit szerettem a legjobban, lehettek bármilyen ellenszenves és gonosz figurák. Ha azt írom, hogy remek színésznő, az korántsem mutatja be pontosan, mit is gondolok róla. Filmszerepeit egyelőre nem volt szerencsém látni, de ebben a sorozatban lenyűgöző volt őt nézni, Ryan Murphy tavaly indult egyéb antológiasorozatában, a Feudban szintén frenetikus alakítást nyújtott. Szóval imádom a színészi játékát úgy, ahogy van, és évek óta abban reménykedtem, hátha feltűnik majd valami kis apró cameóban, és most végre teljesült a kívánságom, ráadásul nem is egy ismeretlen, hanem egy már ismert karakterként tért vissza. A Moirával lezajlott szócsatája után érdekes volt az érzelmesebb oldalát látni, amikor Michaelről mesélt. Az anyasággal, neveléssel kapcsolatos mondatai a mai napig visszhangoznak a fejemben, mert önmagukban is szépek voltak, de Miss Lange előadása még szebbé tette őket.
És valahol itt kezdtek elromlani a dolgok. Először magamat hibáztattam, hogy olyannyira elvakított a hatodik rész okozta nosztalgia, hogy nem tudok rendesen figyelni a cselekményre, de végül arra jutottam, hogy nem én vagyok a hibás, hiszen továbbra is nagyon érdekelt Michael és a boszik elkerülhetetlen összecsapása. Amely összecsapás egyre csak váratott magára, és helyette csipcsup apróságokat kellett megtudnunk a múltból. A nyolcadik epizód volt a mélypont, pedig vártam a fiú egzisztenciális válságát, a fény és a sötét közötti tipródását, mivel látszott, hogy van benne jóság, és a Sátán se nagyon igyekezett kapcsolatot teremteni vele, így érthető volt, hogy elmentek ebbe az irányba. A sátánistákhoz való besétálása, az ottani tanácstalansága, türelmetlensége viszont kezdték idegesítővé tenni, és ez totális inkompetenciában csapódott le a kilencedik epizódnak azon jelenetében, amikor a robot Ms. Meaden keresztül a két technikus hapsi adott neki ötleteket. Ja igen, a hetedik részben hisztizik, hogy apuci nem szól hozzá, két résszel később, amikor Dinah segít neki bejutni a boszikhoz, akkor meg odaveti neki, hogy: „Szólok apámnak az érdekedben, megkapod a tv-műsorodat.” Mondom, igen, talkshow-ról tudsz vele csevegni, de a nagy tervről, amit neked kéne véghezvinned, arról nem? De két drogos nerd technikus által összeeszkábált robotra persze tudsz hallgatni. Számomra ez teljesen hiteltelenné és értethetetlenné tette a figurát, és nem igazán magyarázta meg rendesen a riadt tini és a magabiztos gonosz közti átmenetet. Nagyon sajnálom és mélységesen le vagyok sújtva, hogy így elszúrták azt a karaktert, akiben a legtöbb potenciál volt, és jómagam is arra számítottam, hogy félelemmel vegyes csodálattal fogom követni minden egyes lépését és tettét. A színészt nem érheti kritika, ő mindent megtett, kitűnően formálta meg Michaelt, bele is zúgtam egy kicsit J (amúgy miatta is vártam ezt az évadot, mivel év elején láttam őt egy másik Ryan Murphy-sorozatban, az American Crime Story második évadában, és már ott felhívta magára a figyelmemet a visszafogott játékával) A befejező epizóddal sem voltam száz százalékig megelégedve, Marie Laveau cameójának örültem ugyan, de az a tízperces szájkarate, amit lenyomtak a bunkerben, nagyon kiakasztott. A Harry Potter egyik híres idézetét kissé átalakítva: „Természetfeletti lények vagytok, ti szerencsétlenek! Varázsoljatok, ne dumáljatok!!!” A kilencedik részben belengetett Tempus Infinituum varázsige (ó, igen, az a Romanovos mellékszál ötletes volt!) használatának köszönhetően megint kaptam egy nagy adag Constance-t, sőt még Michaelt is megsajnáltam egy picit. Az epizódvégi sztorit értékelem ugyan, de elég összecsapottnak és erőltetettnek tűnt, pláne annak fényében, hogy Michael sztoriját sokkal részletesebben építették fel, nála már a fogantatásának nagy szerepe volt abban, mivé válhat később, ennél a kisfiúnál meg öt percben összefoglalták a jellemző és már ismert tüneteket, hadd döbbenjünk le. Hát, kösz nem. Ezért kár volt a bunkeros párocskát előrángatni…
Még röviden szeretném megemlíteni a karakterekkel való mostoha bánásmódot. Michaelről már épp eleget értekeztem, viszont voltak rajta kívül szereplők, akik érdekesnek tűntek, mégsem kezdtek velük semmit. Dinah vudus hátterét jobban bemutathatták volna, vagy játszhatott volna nagyobb szerepet Michael tanácsadójaként. John Henry korai kiiktatásának se örültem, annál inkább a visszatértének, mondom, hátha létrejön valami szövetség a varázslómesterek és a boszorkányok között, és együtt harcolnak majd a sötétség ellen. Ez is megmaradt az én fantáziám szüleményének… A koven egyes tagjainak jelenlétét szintén keveselltem, de az iskola működését is szívesebben megismertem volna jobban.
Összességében nézve egy jól induló, de valahol középtájon utat tévesztő évad lett az Apocalypse. Külön-külön is érdekes cselekményszálakat dobtak be, amiknek keverése azzal járt, hogy egyik sem kapta meg azt a kidolgozottságot, amit megérdemelt volna. Snitten olvastam egy értékelésben, hogy szét kellett volna választani az apokalipszis és a boszorkányok szálát két külön évadba. Először részletesebb képet kaptunk volna a boszorkányokról, boszorkánymesterekről, a Michael elleni harcról, majd jöhetett volna folytatásként maga az apokalipszis és hogy miként próbálják visszafordítani, vagy valamilyen egyéb módon megmenteni a világot a gonosztól. Mind a karakterek, mind a történet, mind mi, nézők sokkal jobban jártunk volna ezzel a forgatókönyvvel. Ugyan a beígért Murder House-Coven crossover hozta a nosztalgikus hangulatot, de ez a két évad önmagában olyan izgalmas és sokszínű volt, hogy ötvözésükből nem egy ilyen lagymatag sztorinak kellett volna megszületnie. Ezt a csorbát nehéz lesz kiköszörülni, de a sorozat kreatív alapfelvetése iránti töretlen érdeklődésem és rajongásom miatt őszintén remélem, hogy a következő évad jobban sikerül.


Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Michael küszködő és határozott énjét. A kettő köztit inkább ne.
  - A boszorkányok akármelyik varázslását.
  - A hatodik epizódot.
  - A Tempus Infinituum varázsige két használatát.
  - A korábbi évadok visszatérő szereplőit.

Filmkritika: Legendás állatok - Grindelwald bűntettei

Négy hónap koplalás után végre megint eljutottam moziba. Mehettem volna korábban is, de egyszerűen nem találtam olyan filmet, amire nyugodt szívvel költöttem volna, úgyhogy türelmesen vártam – egészen mostanáig.
A történetről röviden: Az előző rész történései óta eltelt egy év. Grindelwald megszökik az amerikai varázslók őrizetéből, és Franciaországba megy, hogy megkeresse Credence-t, aki a származását kutatja. Göthe Salmander pedig Albus Dumbledore megbízásából ugyancsak oda tart, ugyanezen okból kifolyólag…
Az előző filmről írt értékelésem nagyrészt pozitív kritikát tartalmazott, némi negatív éllel megspékelve, amivel kapcsolatban reméltem, megkapja a maga magyarázatát a folytatás(ok) során. Nos, most is követem ezt az utat, először a szép és jó dolgokról beszélek, hogy aztán rátérhessek a történetvezetésre, azon belül is a nagy csavarra, ami elég visszás érzéseket keltett bennem. Egyrészt a négy hónap kimaradás, másrészt az érzelmességem miatt, de már a stúdiólogók és a zene megszólalásakor könnybe lábadt a szemem, nem sokkal később pedig már káprázott a remekül megkoreografált nyitójelenettől. Az ezt követő brit mágiaügyi minisztériumi résznél egy kicsit megijedtem a sok közelitől, mondom, ha ez lesz a komplett játékidő alatt, az nagyon zavaró és egysíkú lesz. Szerencsére nem ez történt. Helyette jöttek új és a korábbiakhoz hasonlóan csodálatos varázslények, akiknek a dizájnja elképesztően részletesre és látványosra sikerült, visszatért a jól ismert négyes, hogy ismételten humoros, megható és szerethető dialógusokkal és interakciókkal ajándékozzanak meg minket, de új karaktereket is köszönthettünk. Göthe legendás lények iránti elköteleződését és szeretetét talán még jobban imádtam, mint előzőleg, Jacob egyre otthonosabban mozgott a varázsvilágban, az újdonságokra való rácsodálkozása meg a konstans jókedve rám is átragadt. A másik Salmander-tesó, Theseus érdekes egyéniségnek tűnt, kíváncsian várom a történtek mennyiben változtatják meg; a Göthéhez fűződő családi kapcsolatát is érdekes volt megismerni. Ja és örülök neki, hogy ölelkezős fajta, mert én nagyon szívesen megölelgetném, khm… :P Sajnos azonban voltak páran, akikben csalódnom kellett, de remélem, ez némileg változik a továbbiak folyamán. Queenie-t amennyire imádtam a Legendás állatok és megfigyelésükben, itt legalább annyira idegesített. Oké, szeleburdi, ártatlan teremtés, aki érzelmi és nem elsősorban értelmi alapon hoz döntéseket, de a film eleji, valamint film végi viselkedése nagyon irritált (na jó, a film végit betudom Grindelwald rábeszélő tehetségének). Credence-nél nem tudom, mit akartak ábrázolni az állandóan lehajtott fejével meg a sunyi tekintetével, de egyáltalán nem az elveszett, valahová tartozni vágyó fiút láttam benne, akinek elvileg lennie kellett volna. Ennyit arról, hogy az elején csupa jó dolgot írok, na mindegy… Göthe és Jacob közös kalandjai, beszélgetései üde színfoltjai voltak a cselekménynek, sőt az egyik kedvencem lett az a rész, amelyikben kiderült, hogy Göthe varázspálcája mennyi mindent tud a hagyományos varázsláson kívül. Természetesen nem lehetett kihagyni az első film reflektorfény-elcsenő lényeit, Pickettet, a bólintért és az orrontó furkászt. Arra nem vállalkozom, hogy eldöntsem, melyik volt cukibb, nekem a mind a kettőtől kiakadt a cukiságmérőm, amit csak fokoztak a bébi furkászok, te jó ég, annyira, de annyira édesek voltak, awwww!!! :DDD A fentebb felsoroltak azonban mind eltörpültek egy régóta ismert és szeretett személy, valamint a hozzá szorosan kötődő hely újbóli felbukkanása mellett. Amióta felröppent az első hír, hogy a fiatal Dumbledore szerepelni fog a második részben, ráadásul Jude Law fogja játszani, azóta vártam ezt a pillanatot. Law már az előzetesekben meggyőzött, és a film megtekintése után sem másítom meg a véleményemet, szerintem tökéletes választás volt Dumbledore-nak, pontosan hozta azt a bölcsességet és rejtélyességet, csak fiatalosabb hévvel, amit megszoktunk az igazgatótól. Ebből következően nem nehéz kitalálni, hogy a hely pedig a Roxfort volt. Hát én nőiesen bevallom, mind Dumbledore első feltűnését, mind a kastély meg persze a jól ismert zene felbukkanását megkönnyeztem, és azonnal előjött belőlem a Potterfan. A jelen mellett pár flashback-jelenetet is láthattunk, amik Göthe és Leta Lestrange roxfortos éveibe nyújtottak betekintést. Ó, igen, Leta… Mondjuk innen már át is kormányozhatom bejegyzésemet a sztorira, ami helyenként kellően izgalmas és érdekes volt, akciójelenetekkel és egyéb látványosságokkal megfűszerezve.
Mostantól viszont egy ideig csak az olvasson, aki már látta a filmet. SPOILER: Ugye, Credence származásával kapcsolatban az volt az elterelés, hogy nagyjából mindenki – kivéve Letát -, azt feltételezte, hogy ő Corvus Lestrange, Leta elveszett öccse, aki túlélt egy hajótörést. Ez viszonylag érdekes feltételezés volt, de egy idő után annyira egyértelműnek lett beállítva, hogy tudható volt, másfelé fog elmenni a történet. Illetve logikailag sem álltak össze nekem az események. Leta elvileg a kriptában mondta el először, mi történt valójában a testvérével, akkor mégis miért vetette meg mindenki már korábban? Addig maximum arról tudhatott a nagyközönség, hogy az öccse odaveszett, ő nem. Lehet, hogy ezért nézték le? Csak mert nekem ez kicsit kacifántos volt. A karakter vívódása, bűntudata, a múltban való merengése viszont nagyon tetszettek, és ezért le is döbbentem a film végi sorsán. SPOILER VÉGE. Lássuk Grindelwaldot! Az első filmnél leírtam, hogy véleményem szerint nem Johnny Deppet kellett volna becastingolni. Sok kritikussal ellentétben én nem a magánéleti botrányai miatt gondoltam így (meg talán akkoriban az még nem is volt téma), hanem egyszerűen azért, mert a kétezres évek második felétől, a színész szereplésével készült filmek egyike sem nyerte el túlságosan a tetszésemet, és ebben az ő megfásult játéka is közrejátszott, és aggódtam, hogy ezzel a Legendás állatok-franchise-t is el fogja szúrni. Nos, akkor itt és most ünnepélyesen kijelentem: tévedtem, ugyanis a sötét varázsló kellően összeszedett és fenyegető benyomást keltett Depp alakításában. Az különösen tetszett, ahogy pontosan tudta, kinek mit kell mondania, és félelmetes volt figyelni, miként vetette be a meggyőzőképességét és sorakoztatta fel a maga oldalára a varázslótársadalom nagy részét. Mondjuk, arra kíváncsi vagyok, honnan ered a mindentudása; ezt most főképp a fordulatra értem, de egyébként is rettentően zavaró, hogy különösebb magyarázat nélkül ő egyszerűen CSAK TUD DOLGOKAT, és kész. Értem én, hogy nagy erejű varázsló meg ilyenek, de akkor is jó lenne tisztában lenni vele, hogy pontosan honnan szerzi be az információit. Korábban például azzal sem volt tisztában, hogy Credence az, akit keres, most viszont mindent tud a fiú múltjáról és családjáról. Amely tudás, ha igaz, akkor alapjában rúgja szét a Potter-franchise bizonyos pontjait. SPOILER: Szóval Credence valójában Aurelius Dumbledore, Albus öccse, akire Leta a hajón elcserélte a saját testvérét. Nos, ezt akárhonnan nézem, rengeteg kérdést vet fel, és logikailag sem stimmel. Nagyjából emlékeztem a Harry Potter és a Halál ereklyéiből a Dumbledore-családtagok történetére, de biztos, ami biztos alapon fellapoztam a könyvpéldányomat, nehogy valótlan dolgokat állítva kritizáljam a csavart. Ott az derül ki, hogy három Dumbledore-testvér van, még csak említés szintjén se kerül elő még egy testvér vagy bármilyen rokon (a szülőkön kívül természetesen). Oké, ezt meg lehetne magyarázni azzal, hogy Harry sztorijának szempontjából nem feltétlenül baj, ha nem értesültünk Aureliusról. Áttérve a szülőkre: az édesanyjuk meghalt, amikor Ariana tizennégy éves volt, tehát ő nem lehet Credence szülőanyja, hiszen a fiú jóval fiatalabb az eddig ismert Dumbledore-gyerekeknél, az apjuk pedig az Azkabanban raboskodott, és Dumbledore a pályaudvaros fejezetben azt mondja Harrynek, hogy az apja élete végéig a börtönben maradt, ergo ő sem nemzhetett gyereket. Ott van viszont a főnix, ami a film szerint csak Dumbledore-leszármazottnak jelenik meg, úgyhogy marad az a verzió, hogy Credence valamelyikük gyereke. Ami szintén nem feltétlenül állja meg a helyét az eddigi ismeretek birtokában, és újra előhozza a nagy kérdést, miszerint Grindelwald hogyhogy tud a fiúról, Dumbledore azonban nem. Vagy csak jól titkolja, mert a Göthével folytatott beszélgetésből nekem az jött le, hogy hajlott azon tábor felé, akik másik varázslócsaládhoz kötötték Credence-t. Akárhogy is, nagyon kíváncsi vagyok, Rowling hogy fogja megoldani ezt a monumentálisnak és érthetetlennek tűnő logikai buktatót. SPOILER VÉGE. Ha a további filmek normális és elfogadható magyarázattal fognak szolgálni ezen információt illetően, akkor egy rossz szavam se lesz, de jelenleg nekem az fura és picit bosszantó is, hogy utólag ilyen mélyen bele kellett nyúlni a Potter-univerzumba. Ami csak azért meglepő, mert Nagini háttértörténete viszont tetszett, és nem zavart az utólagos kiegészítés.
Nagy vonalakban tehát felvázoltam a főbb problémáimat a cselekményről, de még korántsem fejeztem be. Már a Legendás állatok és megfigyelésüknél is szóba hoztam, hogy Rowling csak bedob random mondatokat, csavarokat, sztoriszálakat, amiket aztán nem fejt ki részletesebben. Itt például Nagini és Credence kapcsolata alig kapott játékidőt, de Leta és Göthe múltjáról és viszonyáról sem derült ki annyi dolog, amennyiben reménykedtem. Grindelwald mindentudását szintén kidolgozatlannak éreztem, ó, igen, és még valami vele kapcsolatban. Nem titok, Rowling már kábé tíz éve elmondta, hogy Dumbledore homoszexuális volt, és szerelmes volt Grindelwaldba. Olvastam is cikkeket a film előtt, amik arról értekeztek, hogy meglenne a lehetőség ennek kifejtésére a mostani franchise-ban, de úgy tűnik, ezt a hajót hagyták elúszni. Én a magam részéről mindig örömmel üdvözlöm, ha egy filmben, pláne sorozatokban LGBT-szereplők tűnnek fel, és jó lett volna látni ezt a mintát itt is. Lehet velem vitatkozni, de szerintem a XXI. században egy „Többek voltunk, mint testvérek.” megszólalás, meg egy érzelmes kézfogás mellett beleférhetett volna konkrétabb utalás. Félreértés ne essék, nem egy hardcore szexjelenetre gondolok, de komolyan megsértették volna a családbarát címkét, ha beleraknak egy csókot a tükrös jelenetbe? XXI. század, könyörgöm…
Mint általában mindig, ha egy engem nagyon érdeklő, és belőlem számtalan érzelmet kiváltó filmről írok, most is csapongó és meglehetősen hosszú értékelés született. Remélem, azért nagyjából ki lehet hámozni belőle kusza gondolataimat. Ha mégsem, akkor itt röviden összefoglalom: lenyűgözően látványos, remek szereplőkkel és varázslényekkel benépesített, az első részhez méltó folytatás készült, aminek azonban újfent voltak elbeszélői hibái, a fordulata szükségességét és értelmét pedig vagy el tudja fogadni a néző vagy alaposan vitatja. Én utóbbi csoportot erősítem, ugyanakkor nyitottan várom a folytatást, hátha az megnyugtatja jelenleg háborgó rajongói érzéseimet.


Értékelés: 80%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az új varázslényeket. Meg persze a régieket. FURKÁSZ 4EVER!!!
  - Göthe pálcájának hasznos tulajdonságait.
  - Jacob szerelmi tanácsokat ad Göthének. "Nem szalamandrázott, ugye?" :D
  - A roxfortos részeket. Nosztalgia ezerrel.
  - Göthe és Tina apró romantikus pillanatát.
  - Nicolas Flamel rövid jelenését.
  - A temetőbeli gyűlést és az azt követő történéseket.
  - A fordulatot. Aztán döntsd el, hogy mit gondolsz róla.


Legendás állatok - Grindelwald bűntettei (Fantastic Beasts: The Crimes of Grindelwald)
színes, magyarul beszélő, 134 perc
Rendező: David Yates
Szereplők: Eddie Redmayne, Katherine Waterston, Dan Fogler, Alison Sudol, Johnny Depp, Jude Law, Ezra Miller, Callum Turner, Zoe Kravitz

Könyvkritika: J. K. Rowling - Legendás állatok és megfigyelésük. Az eredeti forgatókönyv

Két évvel ezelőtt került a mozikba a Legendás állatok és megfigyelésük című film, amiben J. K. Rowling visszatért a Harry Potter-univerzumba, hogy elmesélje nekünk a magizoológus Göthe Salmander történetét, akiről eddig csupán a legendás lényekről írt könyve kapcsán olvashattunk a Potter-könyvekben, illetve kiegészítő kötetként Rowling meg is írta a mágikus élőlények rövidke kalauzát. Az írónő a film forgatókönyvéért is felelős, ami a mai bejegyzés témájául szolgál. Az apropó mi más is lehetne, mint a múlt hét óta a mozikban megtekinthető folytatás, a Legendás állatok – Grindelwald bűntettei. A héten tervezem megnézni a filmet, és gondoltam, előtte felelevenítem a korábbi eseményeket a forgatókönyv segítségével.
A történetről röviden: 1926-ot írunk. A varázslényeket kutató Göthe Salmander New Yorkba érkezik, ahol rejtélyes dolgok veszélyeztetik a varázslóközösség lelepleződését. Göthe akaratán kívül sodródik bele a kalamajkába, amikor mágikus bőröndjét véletlenül elcseréli egy magnixszel, Jacob Kowalskival és jó pár legendás lény elszabadul…
Ha nagyon lusta lennék, akkor most ide másolnám a filmről írt bejegyzésemet, és azzal be is fejezném az értékelést, lévén a könyv semmi mást nem tesz, mint jelenetről jelenetre felmondja a mozgóképes verziót. Amikor először hallottam róla, bosszankodtam is rajta egy kicsit, és most, az olvasás után is fenntartom az akkor kialakult véleményemet, hogy ennek így nincsen sok értelme. Ha láttad a filmet, minek akarnád azt még egyszer elolvasni? Akkor már inkább megnézed megint, nem? Ha már úgy döntöttek, hogy megjelentetik nyomtatásban, legalább dobták volna fel valamivel, mondjuk az írónő karakterekről írt jegyzeteivel, apró érdekességekkel, esetleges történet-kiegészítésekkel. Vagy még jobb lett volna regényformátumként olvasni. Ettől eltekintve nem tudok és nem is akarok más hibákat felróni neki. A sztorit már ismertem, mégis jó volt ismét elmerülni a varázsvilágban, a leírások alapján tökéletesen megjelentek előttem az egyes filmkockák, könnyedén és gyorsan lehetett haladni a szöveggel, az illusztrációk pedig gyönyörűek lettek és még varázslatosabbá tették az olvasottakat. A filmes szakkifejezések szótára is jó ötletnek bizonyult. Tényleg csak pár mondat erejéig megyek bele a cselekménybe, hiszen a lényeget már leírtam a filmnél. Queenie és Jacob párosa nyomtatott változatban is imádnivaló volt, Göthe és a lények bensőséges, bár néha hadakozó viszonyát szintén szerettem, a furkászos jeleneteken pedig legalább akkorákat nevettem, mint a film esetében. A fordulatoknál hiányoltam némi magyarázatot, olyan rövidek voltak, és hirtelen lezárást kaptak (Jó, tudom, van még négy film, amiben elmondhatják, de akkor is…).
Összességében nézve aranyos és szép könyvet vesz a kezébe az, aki elolvassa a Legendás állatok és megfigyelésük filmforgatókönyvet, szerintem azonban többet is kihozhattak volna a kiadványból, ez így csupán egy elsőre érdekesnek tűnő, de alapvetően átgondolatlan kötet lett.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az illusztrációkat és a szakkifejezések magyarázatát.
  - Amúgy meg mindent, amit a filmnél már felsoroltam, szóval ha kíváncsi vagy, menj és kattints rá a róla szóló bejegyzésemre! :)

Könyvkritika: Charles Dickens - Twist Olivér (Ismerkedéseim a viktoriánus irodalommal vol.2)

Az egyik szeptemberi bejegyzésemben kezdtem el a viktoriánus irodalomban való elmélyedésemet. Ma folytatódik ez a sorozat Dickens talán legismertebb művével, ami garantáltan meglágyítja az emberi szívet.
A történetről röviden: Twist Olivér egy dologházban jön a világra, és ott nevelkedik borzalmas körülmények között. Később kalandos úton Londonba jut, ahol egy agyafúrt férfi, Fagin tolvajbandájába keveredik. A hányattatások után úgy tűnik, nyugalomra lelhet, ám törvényen kívüli barátai újra felbukkannak…
Ahogy a bevezetőben is említettem, valószínűleg ez az a történet, amit a legtöbben ismernek Dickenstől, és nem is feltétlenül a könyvből, hanem a filmvászonról, a tévéképernyőről vagy a színházból, ugyanis az árva kisfiú történetét számtalan formában feldolgozták már az évtizedek során. Jómagam is rendelkeztem némi tudással az olvasás megkezdése előtt, de természetesen voltak bőven meglepetések, hiszen az összes eseményről nem tudtam. Olivér korai életének nagy része nem volt újdonság, mégis szívszorító volt olvasni, ahogy a csendes, visszahúzódó gyereket állandóan szidják és olyan negatív jelzőkkel illetik, amiket egyáltalán nem érdemelt ki. A dologházak nyomorúságos körülményei, az egyházközség zsugori és gonosz hivatalnokai, akik lenézik a szegényeket, és minden alkalmat megragadnak, hogy hatalmuknál fogva sanyargathassák őket, felháborító jelenetekben bontakoztak ki előttünk, bár én fenntartásokkal viszonyultam ezen leírásokhoz, ugyanis idén tavasszal, még az irodalmi művekkel való megismerkedés előtt jó pár viktoriánus korral foglalkozó angol és magyar nyelvű szakirodalmat olvastam. Ezekben több helyen is szóba került, hogy Dickens bizony néha túlzásba vitte korának „realisztikus” ábrázolását, és a dologházak korántsem voltak kegyetlen és mocskos helyek, valamint az ott élő szegény munkanélkülieket sem ételadagjuk csökkentésével próbálták rávenni arra, hogy lehetőség szerint igyekezzenek maguknak munkát szerezni. A munkaképtelen, rokonok nélküli idős emberekkel és árva gyermekekkel sem bántak olyan mostohán, mint ahogy azt az író állította írásaiban. Ezzel ellentétben a korabeli Londont hűen festette el, az ott elharapózó bűnözésről, a tolvajokról, csalókról pedig sajnos igazat szólt. A város sötét oldalának, a bűntanyák, titkos rejtekhelyek érzékletes és részletes bemutatása olyan hatásosra sikerült, hogy szinte láttam magam előtt ezeket a helyeket, benépesítve a barátságtalan arcú, ide-oda suhanó banditákkal. Olivér a sok szerencsétlenség ellenére sem veszítette el gyermeki ártatlanságát, s mindvégig próbált becsületes maradni, aminek köszönhetően több alkalommal is segítő kezet nyújtottak neki vagyonosabb emberek, akik végül mind egy nagy családdal és szerető környezettel vették körbe a kis árvát. A főszál mellett hangsúlyos szerepet kapott Olivér származása is, amiről megmondom őszintén, sokáig azt hittem, hogy homályban fogja hagyni az író, de végül egy ügyesen kivitelezett fordulattal leleplezte a kisfiú valódi hátterét. Megjegyzem, a remekül adagolt feszültség, az apró információk garantálták, hogy tűkön ülve izguljak, kiderülnek-e valaha a múltbeli események. Az is nagyon tetszett, hogy az egyes fejezetek szinte mindig úgy fejeződtek be, hogy azonnal folytatni akard az olvasást, és amikor ezt megtetted, Dickens alkalmanként teljesen más helyszínre kalauzolt el, és egy teljesen más sztoriról mesélt, ezzel is fokozva az olvasó türelmetlenségét. Az ilyenkor előtérbe kerülő mellékszálak a fő történethez hasonlóan szórakoztatóak és érdekesek voltak, a karakterek – akárcsak az előzőleg olvasott könyvében – kidolgozott, sokszínű ábrázolást kaptak, s a negatív vagy pozitív tulajdonságaiktól függően tökéletesen beleillettek a cselekménybe és megszínesítették azt. Egy idő után azt vettem észre, hogy némelyik mellékszereplő még talán a címszereplőnél is nagyobb teret kapott, de igazából nem zavart, hiszen az ő sorsuk is legalább annyira fontos volt, mint Olivéré. Fagin, a Vagány, Nancy vagy épp Bill Sikes (aki valamiért már az első pillanattól fogva Tom Hardy alakításában jelent meg előttem; ez azért is érdekes, mert a többi szereplőnél egyáltalán nem jutottak eszembe színészek, Sikesnál viszont azonnal ő ugrott be) mind ide sorolhatók, talán a bandavezér és hirtelen haragú társa szála tetszett a leginkább, Nancy tragédiája pedig nagyon megindító volt. A rövidke összefoglalás előtt még kitérnék kicsit a szövegszerkesztésre, illetve a cselekményvezetésre. A fejezetek rövidsége, a nyitva hagyott befejezések azon egyszerű oknál fogva születtek, hogy Dickens újságokban, folytatásokban jelentette meg könyveit, és sokszor eszembe jutott, mennyire örülök, hogy nem Dickens kortársaként olvasom Olivér történetét, apró adagokban, hanem egy könyvben tarthatom a kezemben. Nem tudom, mennyi türelmem lett volna hétről hétre várni az újabb fejezet megjelenését :) A cselekményvezetésben felbukkantak apróbb logikai bakik, főleg Olivér származásának kutatásakor, amikor rendszeresen olyan dologra történt utalás, ami korábban nem szerepelt. Az is lehet, hogy tévedek ezzel a feltételezésemmel, de előfordulhat, hogy az író utólag toldott hozzá információkat ezekhez a jelenetekhez, ugyanakkor természetesen lehetséges, hogy ez szándékos írói elhallgatás, majd elmesélés volt részéről. Mindenesetre ezek néha zavartak olvasás közben.
Összefoglalóan tehát azt mondhatom, hogy ismételten egy remekül megírt, érdekes karaktereket felvonultató regényt olvashattam a nagy viktoriánus író tollából, ami ugyan még mindig nem tudott teljesen belebolondítani e korszak irodalmába, viszont tovább növelte az érdeklődésemet. Egy szívhez szóló, kedves történetről van szó, amit mindenkinek érdemes megismernie nyomtatott változatban is.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Olivér születésének körülményeit.
  - A tolvajbandával eltöltött időszakokat és alapvetően a bandatagok körüli történéseket.
  - Bill Sikes és Nancy megrázó utolsó találkozását.
  - Harry Maylie és Rose románcának szárba szökkenését.
  - Fény derül Olivér származására.

Filmkritika: Emlékezz!

Gondolom, észrevettétek, hogy mostanában szinte kizárólag könyves témájú bejegyzések kerültek fel a blogra. Ezt az egyhangúságot szeretném feldobni a mai kritikával, ami ismételten egy olyan filmről fog szólni, amit nem moziban tekintettem meg. Egy ideje már gondolkodtam rajta, hogy megnézem (eredetileg októberre volt betervezve, de aztán közbejöttek más filmek), és sokat agyaltam azon is, hogy írjak-e róla vagy ne. Végül előbbi mellett döntöttem, mert úgy érzem, megérdemli a hírverést.
A történetről röviden: Zev Guttmann egy idősek otthonában élő, demenciában szenvedő öregúr. Nem sokkal felesége halála után egyik lakótársa, Max emlékezteti egy korábban tett fogadalmára, miszerint Zev megkeresi és megöli azt a nácit, aki felelős kettejük családjának haláláért. Zev hosszú útra indul, amelynek különböző állomásai legalább annyira fontos szerepet játszanak a cselekményben, mint a végső célpont…
Jó párszor elmondtam már, de azért minden adandó alkalommal leírom, hogy engem régóta érdekelnek a holokauszttal foglalkozó irodalmi és filmes alkotások. Habár ez a film nem a szó szoros értelmében vett holokausztfilm, hiszen nem a deportálást, a táborban uralkodó borzalmak túlélését mutatja be, de mégiscsak túlélőkről, illetve a bosszújúkról szól. Nekem személy szerint a rendhagyó sztori már a kezdetektől fogva tetszett, hiszen azért egy kilencvenéves, emlékezetkieséssel küszködő embernek nem sétagalopp keresztülutazni Amerikán, hogy megtaláljon egy férfit, aki elvileg hamis személyazonossággal, méghozzá egy meggyilkolt zsidó személyazonosságával éli az életét. Az események lineárisan, kiszámítható mederben folytak (amikor szóba került, hogy négy Rudy Kurlander él Amerikában, sejthető volt, hogy valószínűleg a negyedik lesz a keresett személy), de abszolút lekötötték a nézői figyelmet. Sőt, ezek a különféle látogatások mind nagyon érdekes mondanivalót tartogattak nem csak azzal kapcsolatban, hogy a szimpatikus felszín mögött félelmetes belső lakozik, vagy épp fordítva, de rámutattak arra is, hogy az a tény, hogy valaki a második világháborúban a német seregben harcolt, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy gyűlölte a zsidókat. A második, harmadik generációk rövid szerepeltetésével szóba került az a problémakör is, hogy a gyerekek, unokák mit és mennyit tudnak (vagy hiszik, hogy tudnak) a szülők, nagyszülők múltjáról, a kórházi jelenetben feltűnt ismeretlen kislány ártatlan kérdése pedig azt feszegette, hogy manapság mennyire van benne a köztudatban és az oktatásban a holokausztról, valamint a nácizmus egyéb rémtetteiről való diskurzus. A felsorolt összetevők épp elegek lettek volna egy remek filmhez, a forgatókönyv azonban húzott egy merészet a befejezés előtt tíz perccel, és bedobott egy fordulatot, amit abban a pillanatban nagyon megdöbbentőnek és okosnak éreztem, az eltelt napokban azon minél többet töprengtem rajta, annál inkább kezdtem úgy érezni, hogy ötletnek jó volt, de a megvalósítást egy kicsit elkapkodták, ráadásul nem is adtak elegendő mennyiségű információt a nézőnek, hogy kibogozza és rendbe tegye a szálakat. Természetesen nem árulom el a csavart, meghagyom mindenkinek, hogy maga döntse, ő mit gondol róla. Én a magam részéről nem tartom rossznak, viszont zavarnak azok a nagy és számos kérdőjelek, amiket hagyott bennem. Ezért egy kicsit furán is érzem magam, ha a szereplőkről kell beszélnem, mert néhányuknál ez meglehetősen nehéz feladat, mivel a fordulat totálisan felrúgta az addig kialakított véleményemet. Maradjunk annyiban, hogy csodálatos és megható volt egyben idős színészeket látni a játékidő nagy részében (olvastam is egy cikket, amiben a rendező azt mondta, hogy többek között azért tetszett meg neki a forgatókönyv, mert szinte csak idős szereplői voltak), akár a kisebb szerepekben feltűnőkről, akár a két főszereplőről beszélünk. Christopher Plummer tűpontosan alakította a demenciával, az öregséggel és ezáltal gyakorlatilag a mindennapi élettel küzdő főhőst, Martin Landau tolószékhez kötött karaktere pedig akkor sem lehetett volna energikusabb és aktívabb, ha egy hosszútávfutót játszik el.
Összességében véve egy jól sikerült filmről beszélhetünk, ami azonban akár tökéletes is lehetett volna, ha jobban átgondolják a végét. Ettől függetlenül egy erős és rendhagyó alkotás lett a végeredmény, ami lebilincselő módon mesél az emlékek valóságáról és az emlékezés fontosságáról.


Értékelés: 80%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Minden egyes alkalmat, amikor Zev próbálja összerakni, hogy hol van és mit keres ott.
  - A Rudy Kurlandereknél tett látogatásokat.
  - A fordulatot és a befejezést.


Emlékezz! (Remember)
színes, feliratos, 94 perc
Rendező: Atom Egoyan
Szereplők: Christopher Plummer, Martin Landau, Henry Czerny, Bruno Ganz, Heinz Lieven, Dean Norris, Jürgen Prochnow

Könyvkritika: Kylie Scott - Deep - Tónus

A tavalyi év folyamán belekezdtem a Stage Dive-könyvsorozatba, és három részt el is fogyasztottam belőle. Mindenképpen tervben volt, hogy idén a befejező, negyedik részt is elolvasom, amire végül most, év vége felé kerítettem sort. A korábbi kötetekről írt bejegyzéseket a címekre kattintva találhatjátok meg: Lick – Taktus, Play – Futam, Lead – Szóló.
A történetről röviden: A második részben megismert Anne húga, Liz testvére esküvőjén egyéjszakás kalandba keveredik a Stage Dive basszusgitárosával, Bennel, ami nem marad következmények nélkül. A lány úgy dönt, megtartja a babát, a fiú pedig megkéri, csatlakozzon a bandát kísérőkhöz a turné ideje alatt, hogy megbeszélhessék a kialakult helyzetet. Csakhogy nem számolnak az érzelmeikkel…
Nem mondhatom, hogy az első három könyv alapján a sorozat rajongójává váltam volna, de úgy gondoltam, ha már elkezdtem, akkor végigolvasom mindegyik bandatag történetét. Alapvetően az zavart a könyvekben, hogy a főszereplő lányok, akik egyben a narrátor szerepét is ellátták, semmilyen tulajdonsággal nem rendelkeztek, csupán totálisan bele voltak esve az aktuális rockerbe, és pontosan lekövethető szexjelenetek, valamint olcsó fordulatok és bonyodalmak mentén jutottunk el a kötelezően kierőszakolt happy endhez. Ezen tapasztalatok nyomán most sem számítottam nagy durranásra, s ezért is ért meglepetésként, hogy az írónő egy meglehetősen komoly témát, az egyéjszakás kalandból eredő terhességet választotta a cselekmény központi elemének. Liz konstans aggódása, a bizonytalanság, hogy meg tud-e felelni az anyai szerepkörnek, problémás családi hátterének tükrében vált érdekes momentummá, illetve a pszichológiatanulmányaiból kifolyólag is jó pár intelligens gondolatot és megszólalást hallhattunk tőle. A korábbi könyvekben a basszusgitáros Ben viszonylag keveset szerepelt, a róla szóló leírások alapján egy mogorva embernek képzeltem el, ehhez képest kiderült róla, hogy jó humora van, s bonyolultsága ellenére tud érzelmes és gyengéd lenni. Ami a pozitívumokat illeti, mást nem nagyon tudok megemlíteni. A már jól ismert mederben zajlottak az események, kicsi késleltetéssel, de csak összejött a páros, és jöhettek a megszokott érzékiséggel telített részek, természetesen a korábbiakhoz hasonló részletekkel és sorrenddel. Aztán következett a hihetetlenül olcsó bonyodalom, majd annak még olcsóbb és elsietett feloldása. De az epilógus legalább cuki lett. Visszatérve a karakterekre, talán a harmadik könyvben volt hasonló érzésem, hogy mind a női, mind a férfi főszereplőbe oltott némi pluszt az írónő, de persze, ahogy ott, úgy itt sem vitte túlzásba, és bizony néha kiakasztott a kidolgozatlan, félbehagyott karakterjegyeivel. Az eddigi kötetekben főszerepet játszó bandatagok és párjaik erős mellékszereplőként tűntek fel, de őszintén, senkire nem tudnám azt mondani, hogy különösebben felkeltette volna az érdeklődésemet. Jimmy és Lena mellékszála, ha már az lett, ami, jobban is összekapcsolódhatott volna Ben és Liz történetével. Malt amennyire szerettem az első, meg egy kicsit a harmadik részben, most totálisan hidegen hagyott.
Összefoglalóan tehát azt mondhatom, hogy apró meglepetést okozott számomra ez a kötet. Itt-ott egész érdekes fejtegetésekbe ment bele, aztán rövid úton megint a szexuális játszadozásoknál kötött ki, ezáltal hű maradt a sorozattól megszokott színvonalhoz. Azt elismerem, hogy a négy könyv során helyenként igazán romantikus vagy épp erotikus jeleneteket olvashattunk, a szereplők között is akadtak, akik nem egysíkú bábukként masíroztak végig a cselekményen, az összképet nézve azonban nekem nem sok pozitív élményt szerzett a Stage Dive.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az utólag elmesélt vegasi estét.
  - Ben és Liz beszélgetését az autóban.
  - Liz pszichológiaszakból kiinduló dumáit.
  - Az epilógust.