Könyvkritika: Nicola Yoon - Minden, minden

Említettem már párszor, hogy abban az esetben, amikor egy könyvből filmváltozat készül, általában előbb a nyomtatott változattal szeretek megismerkedni, és utána jöhet a moziverzió. Ez persze nem egy kötelező szabály, előfordult már, hogy kíváncsiságból vagy barátnői nyomásra megtekintettem egy filmet, és csak hónapokkal, évekkel később olvastam el a könyvet. A ma bemutatásra kerülő kötetnél is az utóbbi eset áll fenn, ugyanis a filmváltozatban a főszereplő srácot játszó színészt kedvelem, és nem bírtam ellenállni a csábításának, ezért tavaly augusztusban megnéztem a filmet, most pedig sort kerítettem a könyvre is.
A történetről röviden: Maddy egy tizennyolc éves lány, aki ritka betegségben szenved – allergiás a világra, ezért egy sterilizált házban él orvos anyukájával. Egy nap új család költözik a szomszéd házba, amelynek egyik tagja, Olly rögtön felkelti Maddy figyelmét. A fiatalok között szövődő érzelmek hatására Maddy kockázatos lépésre szánja el magát…
A filmről itt olvashattok hosszabban, röviden és tömören azt mondhatom róla, hogy szerethető volt, de nem különösebben emlékezetes, ráadásul olyan üzenetet közvetített, amivel én nem tudtam kibékülni, s azt gondoltam, a könyvben talán kidolgozottabb a mondanivaló. Hát, rá kellett jönnöm, hogy nem… Akárcsak a filmben, Maddy és Olly itt is imádnivaló, érdeklődő és kreatív karakterek voltak, akiket külön-külön is hamar megkedvelt az olvasó, hát még amikor együtt voltak! Az üzenetváltásaikban, a személyes beszélgetéseikben, az érzéseikben tapinthatóak voltak a vonzalom jelei, s megvolt bennük és a velük történtekben minden olyan elem, ami egy első szerelem során lezajlik egy átlagos tiniregényben. Ha kicsit negatívnak érzitek ezt a megfogalmazást, nem jártok messze az igazságtól: tetszettek ugyan, de semmi új vagy maradandó nem volt bennük, ami kiemelte volna őket a tömegből. Szűkítve a tematikát, a „szerelmespár egyik vagy mindkét tagja beteg” csoportban is találhatóak náluk emlékezetesebb párosok. Na igen, az a bizonyos ritka betegség és a hozzá kötődő cselekményvezetési szálak sem győztek meg teljesen, pedig annyira reménykedtem benne, hogy a könyv jobban kibontja a problémát, mint tette azt a film. Az anyukával az volt a gond, hogy bármennyire próbálkoztam, nem tudtam őt megszeretni, a fordulat után meg sajnálnom kellett volna, ehelyett Maddy dühével értettem egyet. Maddy rizikós akciója szintén nem nyerte el a tetszésemet, nekem túl romantikus volt ez a hozzáállás, hogy az első szerelem megtapasztalása érdekében kamikaze üzemmódba vágja magát… Ja és Olly családi gondjairól szívesen olvastam volna még, azok a részek  helyenként jobban lekötötték a figyelmemet, mint a szerelem kialakulása vagy Maddy belső gondolatai. Azt viszont nem lehet elvitatni a kötettől, hogy szép és ötletes volt a rengeteg illusztrációnak köszönhetően, amik nem csupán bemutatták az elolvasott eseményeket, hanem szerves részét képezték a sztorinak. A két főszereplő mellett Carlát, az ápolónőt is kedveltem, őt sokkal inkább anyafigurának éreztem, mint Maddy tényleges édesanyját.
A filmhez hasonlóan a könyvről is felemás érzéseim keletkeztek. A kötetnek van egyfajta bája a sok rajz miatt, ez némiképp kiemeli az átlagból, a szereplői nagy részét is lehet szeretni, azonban a története és az általa közvetített mondanivalója a legnagyobb gyengepontja.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az illusztrációkat. Mint megtudtam, az írónő férje készítette őket.
  - Maddy és Olly üzenetváltásait.
  - Carla figyelmességét és aggódását.

Könyvkritika: J. K. Rowling - Átmeneti üresedés

Ismét egy újraolvasás fog szóba kerülni a mai bejegyzésben. Öt évvel ezelőtt olvastam először, és elég kapkodósan, mivel vissza kellett vinnem a könyvtárba, mert volt rá előjegyzés, ezért nem tudtam meghosszabbítani. Lássuk, a mostani lassabb olvasás milyen eredményt hozott! Csak felszínesen, de említek enyhe spoilereket, úgyhogy óvatosan olvassatok tovább!
A történetről röviden: Pagford egy angliai kisváros, aminek nyugalmát felkavarja az egyik tanácsnok, Barry Fairbrother hirtelen halála. A látszólagos idill mögött szunnyadó ellentétek csak kiéleződnek, amikor elkezdődik a versengés Barry megüresedett székéért, miközben bepillantást nyerhetünk néhány pagfordi család közel sem békés életébe…
A gyors olvasás ellenére nagyjából megmaradtak emlékeimben a fontosabb cselekményelemek, de így is sikerült meglepődnöm egyik-másik történésen. Alapvetően szeretem az olyan sztorikat, amik egy nyugis, álmosnak tűnő kisvárosban játszódnak, ahol aztán hamar kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik. Eddig azonban főleg amerikai területen fekvő városokról és a bennük zajló természetfeletti dolgokról olvastam (és nézem szorgalmasan a Stranger Things című sorozatot, amiből tegnap dupla adagot fogyasztottam, és még mindig nem tértem magamhoz a látottaktól), bármennyire is rajongok a Brit-félszigetek országaiért, az ottani kisvárosokra nem fordítottam nagy figyelmet. Többek között ezért is volt olyan jó elmerülni Pagford mindennapjaiban, röviden ismertetett történelmében, az itt élő családok bonyodalmaiban és persze a tanácsnokválasztás, valamint a jogi procedúrák tengerében. Utóbbi volt az a rész, ami a legkevésbé kötötte le a figyelmemet, de az írónő zsenijére vall, hogy úgy szőtte bele az elbeszélésbe, hogy hiába a témában való járatlanságom, könnyedén eligazodtam a jogok útvesztőjében. A könyv elején kicsit megijesztett a záporozó nevek sokasága, féltem tőle, hogy nem leszek képes megjegyezni őket és kellő figyelmet fordítani rájuk. Aztán persze épp az ellenkezője történt, mert egy idő után kifejezetten tetszett, hogy ennyi szereplő, család szemszögén keresztül követhetjük az események folyását. A különféle korcsoportok egyenlő arányú megjelenítése, valamint a város különböző helyein elhelyezkedő otthonok bemutatása szintén érdekes volt, én szokásom szerint a kamaszok történetszálait kísértem nagy érdeklődéssel, de a szüleik között is számtalan izgalmas és összetett figurával találkozhattam. A belső gondolatok, a folyamatosan előbukkanó régi emlékek nemcsak a cselekményvezetést, de a hozzájuk kapcsolható egyéneket is színesítették, számtalan alkalommal esett meg velem, hogy unszimpatikusnak tűnt számomra egy alak, majd megtudtam róla olyan dolgokat, amik átrajzolták a róla való gondolkodásomat. Barry Fairbrother szelleme nemcsak a tanács weblapján megjelenő posztokban játszott fontos szerepet, hanem a városban élők életében is, mivel majdnem mindenkire ilyen vagy olyan módon hatott a férfi halála, és ez lett a mozgatórugója számos meghatározó gondolatuknak vagy cselekedetüknek. Visszatérve a karakterekre: arra nem vállalkozom, hogy mindenkit egyesével kielemezzek, igyekszem a kedvenceimre, illetve azokra koncentrálni, akik véleményem szerint kiemelkedtek ebből az egyébként is sokszínű gárdából. A kamaszokat már említettem; közülük Andrew volt a kedvencem, a Gaia iránti csendes, de kitartó rajongása és a családjában zajló feszült viszonyokhoz való hozzáállása miatt. Mellette még Sukhvinderre figyeltem nagy gonddal, akinél az internetes zaklatás, a szigorú szülő felé való megfelelési kényszer kerültek elő többször is. Nagy meglepetésemre Samantha Mollisont is megkedveltem, eleinte a szarkasztikus beszólásai kapcsán, de a később kibontakozó személyes érzelmi válsága tette igazán jó karakterré. És volt egyvalaki, akivel kapcsolatban az az egyetlen bajom, hogy nem tudom rendesen megfogalmazni, miért éreztem őt annyira fontos és részletgazdag szereplőnek: Krystal Weedon. Az agresszív és szókimondó stílusa mögött rejtőző ijedt lány, aki kénytelen felelősséggel viseltetni az anyja és az öccse iránt, s kétségbeesetten vágyik egy szebb, jobb életre: nála az írónő csúcsra járatta a tökéletesen megírt karakter generátort, mert szerettem őt minden jelenetben, sőt párszor sikerült meghatnia is.
Örülök, amiért úgy döntöttem, hogy ismét elolvasom ezt a könyvet, mert csodálatos élményt adott, jó volt Pagfordban járkálni, megismerkedni kedves és nem annyira kedves lakosaival, s bár egy fejezet lezárult a városka életében, mégsem teljesen befejezettek az egyes történetszálak. Egyrészről ez így van jól, mivel az olvasó megkapja a lehetőséget arra, hogy saját maga gondolja tovább a sztorit, de azt se bánnám, ha az írónő valamikor, valamilyen ötlettől vezérelve folytatná ezt a remekbe szabott történetet.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Samantha szarkasztikusságát.
  - Andrew Gaia iránti rajongását.
  - Barry Fairbrother szellemének posztjait.
  - A feltűnő zenezsöveg-részleteket.
  - Krystal történetének alakulását.
  - A befejezést.

Sorozatkritika: A sötétség kora

Májusban véget ért az Egyszer volt, hol nem volt című sorozat, ebben a hónapban pedig ismét búcsút kellett vennem egy sorozattól, ami ráadásul az egyik kedvencemmé vált az évek során. Előbbiről már olvashattatok bejegyzést, ez a mostani az utóbbiról fog szólni. Igyekeztem kerülni a nagyobb spoilereket, de előfordulhatnak utalás szintjén, úgyhogy ennek tudatában folytassátok az olvasást!
A történetről röviden: Klaus Mikaelson, az Ősi vámpír hosszú távollét után visszatér New Orleansba, a sokszínű kultúrával rendelkező városba, amit annak idején ő és testvérei alapítottak. Klaus amellett, hogy szeretne ismét királlyá válni, megdöbbentő hírrel szembesül: Hayley, a fiatal vérfarkaslány ugyanis gyermeket vár tőle. A hatalom visszaszerzésére irányuló törekvések és a családi konfliktusok mellett behatóbban megismerhetjük New Orleans lakosságát, akik között nem a vámpírok az egyedüli természetfeletti faj…
A sorozat a Vámpírnaplók spin-offjaként indult, hiszen a Mikaelson-családdal ott találkozhattunk először, ugyanis közös múltjuk volt némelyik Mystic Falls-i szereplővel. 2013-ban aztán megkapták a maguk különálló történetét, aminek során tudomást szerezhettünk hosszú életük fontosabb momentumairól, a „Most és mindörökké” fogadalmának fontosságáról, amit egymásnak tettek ezer évvel ezelőtt. A magam részéről már a kezdetektől nagyobb érdeklődéssel fordultam A sötétség kora felé, ami egyrészt annak köszönhető, hogy Klaus az első Vámpírnaplókbeli feltűnésétől fogva a kedvenc szereplőm lett, másrészt New Orleans titokzatos erői és lakosai több izgalmat tartogattak, mint Mystic Falls örökké gimibe járó vámpírjai (hozzátartozik a sztorihoz, hogy a Vámpírnaplókat be se fejeztem, a hatodik évad után egyszerűen abbahagytam, mert meguntam). A sötétség kora érdekes felütéssel kezdett, hiszen a vámpíroknak elvileg nem lehetnek gyerekeik, Klaus azonban nemcsak vámpír, hanem vérfarkas is, így eshetett, hogy egy vérfarkas állapotos lett tőle. Az első évad nagyjából azon probléma köré összpontosult, hogy Klaus megbarátkozzon a gondolattal, hogy apa lesz (ő, aki fiatalkorában egy kegyetlen apa mellett nőtt fel, s az akkor elszenvedett sérelmek nagy szerepet játszottak későbbi karaktere kialakulásában), visszahódítsa magának New Orleanst, és megbékéljen, s ami még fontosabb: megbízzon a családjában. Ezek mellett megismerkedhettünk a város különböző csoportjaival: a várost uraló vámpírokkal és vezetőjükkel, Marcellel, a mocsár környékén élő vérfarkasokkal, akikről később kiderült, hogy Hayley-nek szoros kötődése van hozzájuk, a boszorkányokkal, akiket folyamatosan rejtélyek lengtek körül, és persze azokkal az emberekkel, akik véletlenül vagy szándékosan, de belekeveredtek a természetfelettiek harcaiba. Az izgalmas, állandó meglepetést tartogató cselekményvezetésen túl ezek a gazdagon megrajzolt figurák, valamint New Orleans varázslatos városképe és régi időkre visszanyúló hagyományai, ünnepségei voltak azon összetevők, amiknek köszönhetően rövid idő alatt megkedveltem a sorozatot. A második évadban előtérbe kerültek a boszorkányok, elsősorban a titokzatos Cassie kapcsán, aki mindenáron le akarta győzni Klaust, és elvenni tőle a lányát, Hope-ot. Újabb szereplők érkeztek, köztük az a Kaleb, akitől később sikítórohamot kaptam, amikor megláttam a 2016-ban elkezdett, és azóta végignézett Teen Wolf - Farkasbőrben című sorozatban Isaacként (azt a jelenetet a mai napig nem felejtettem el, és nem is fogom még egy ideig, amikor vizes fehér pólóban beállított Scotthoz, és csak úgy ott állt, miközben a víz kirajzolta a pólója alatt rejtőző izomzatot…hjaj, ezek a szemrevaló fiatalemberek mindig megőrjítik a gondolataimat :DD). Félretéve érzelmi kirohanásomat, az évad első és második felének fordulatai ismételten garantálták, hogy körmöt rágva csüngjek az egyes epizódokon. Meg persze az alakuló szerelmespárokért is rajongtam, de rájuk majd a karaktereket elemző bekezdésben térek vissza. A harmadik évadban az egyébként máskor is rendszeresen felbukkanó múlt újabb részlete érkezett meg a Strix nevű szervezettel, valamint egy, a Mikaelsonokat érintő baljóslatú prófécia borzolta a kedélyeket. Ekkoriban kezdtem olyan hírekről hallani/olvasni, hogy az alacsony nézettség miatt lehetséges, hogy abbahagyják a sorozatot. Szerencsére nem így lett, bár a negyedik évad tizenhárom részre lecsökkentése és átkerülése a mid-seasonbe nem sok jót sejtetett, igaz, engem ezen előjelek ellenére is alaposan szíven ütött a tavalyi bejelentés az idei befejezésről. Ez az a része a sorozatgyártásnak, amit soha nem fogok megérteni: itt van ez a remek, színvonalas történettel, fantasztikus szereplőgárdával rendelkező sorozat, és mégis befejezik öt évad után. Ehhez képest más sorozatok ingadozó izgalmakkal, unalomig ismételt klisékkel tovább tartanak… De ne keseregjünk ezen, térjünk inkább vissza az évadokhoz! A negyedikben időugrással folytatódtak a Mikaelsonok „kalandjai”, s Hope-ot immár kislányként láthattunk viszont. Aki hamarosan óriási veszélybe került, s ellentétek ide vagy oda, mindenki igyekezett összefogni, és megmenteni őt, amiért nagy árat kellett fizetniük. Az ötödik évad újabb időugrásának köszönhetően megismerhettük a tinédzser Hope-ot, s azon igyekezetét, hogy újra egyesítse családját. Emellett feltűnt egy újabb fenyegetés egy csapat vámpír személyében, de azt éreztem, a készítők csak alibinek tették be ezt a szálat, mert sok vizet nem zavartak, a Mikaelsonok közötti kapcsolatok és valamilyen szinten a nézőktől való búcsúzás álltak az évad középpontjában. Meg az a nem titkolt szándék, hogy teljesen kikészítsék a könnycsatornáimat a megindító dialógusokkal, egyik-másik szereplő hirtelen halálával, és úgy alapvetően a sztori menetével. Nagy meglepetésemre a zárással nem voltam teljes mértékben megelégedve. Szívszaggató volt, s az ösztönből jött tiltakozásomat azóta már átgondolva azt mondhatom, szép megoldás volt annak a bizonyos két főszereplőnek a sorsa. Valamiért mégis elkapkodottnak és kicsit lezáratlannak érzem, utóbbit talán meg lehet magyarázni azzal, hogy New Orleans élete pörög tovább a történtektől függetlenül, illetve októberben indul egy új sorozat, a Legacies, ahol Hope tündököl majd a főszerepben. De az tuti, hogy egyáltalán nem erre számítottam, amikor az évad kezdetén azon tűnődtem, hogyan fejezik majd be.
Térjünk át a karakterekre, mert róluk aztán van mondandóm bőven! Kezdjük a főbb szereplőkkel: a Mikaelsonokat már a Vámpírnaplók óta imádtam, egy időben Kol rövid időre átvette az érdeklődésemet Klaustól, sőt Elijah folyamatos úriember kiállása és öltözködése (meg az alkarjai és a kezei, te jóságos ég…) is magára vonta a figyelmemet néha. Rebekah-ban az tetszett, hogy egyetlen lánytestvérként remekül boldogult a sok fiú között, sokszor az ő beavatkozása kellett a béküléshez. Ebben a sorozatban főleg Elijah és Klaus kaptak nagyobb szerepet, az ő folytonos, testvéri szeretet és bizalmatlanság között ingadozó kapcsolatukat szerettem a legjobban, ami az évadzáró legérzelmesebb pillanatában csúcsosodott ki. Elijah-nak ugyan volt egy kis kitérője az évad elején, ami szintén tetszett, mert érdekes volt őt kicsit másként látni, mint ahogy megszokhattuk (amúgy elképesztően szexi volt, ahogy ült a zongoránál <3), de annak örültem igazán, amikor megint önmaga lett (és ölelem Daniel Gilliest azért a pazar eleganciáért, amivel eljátszotta Elijah-t). Egyértelműen Klaus járta be a leghosszabb utat, az őt megszemélyesítő Joseph Morgan tűpontosan mutatta be, ahogy a kedvelhető, de meglehetősen szeszélyes és kegyetlen főgonoszból szerető testvér és aggódó apa lett, aki képessé vált arra, hogy megbízzon másokban, és feltétel nélkül tudjon szeretni, amely tulajdonságával teljesen a szívembe lopta magát. Gondolom, nem kell barokkos körmondatokban ecsetelnem, hányszor bőgtem a Hope-pal közös jeleneteinél… A sorozat második felétől csak vendégszereplőként láthattuk Rebekah-t és Kolt, de így is tökéletesen előjöttek a múltbeli sérelmek, vagy épp kellemes emlékek, amikor a testvérek újra találkoztak, a „Most és mindörökké” fogadalma pedig mindig erősebbnek bizonyult, még akkor is, amikor azt hittük, megtörik ez az eskü. A többi karakterrel az a baj, hogy annyian vannak, hogy oldalakon keresztül sorolhatnám a nevüket és hogy miért voltak érdekesek és illettek bele remekül a sorozat világába. Próbálok válogatni, de nehéz lesz. Hayley volt még fontos szereplő a Mikaelsonok mellett, nála az örök harcos modorát kedveltem, és azt, hogy teljes „anyafarkas” üzemmódba ment át Hope megszületése után. Marcel a Mikaelsonokhoz kötődő múltbeli szálaival, Josh az optimizmusával és humorával, Davina a törékeny, de mégis keményen harcoló hozzáállásával, Freya a hűségével és kitartásával érdemelték ki a szeretetemet (kezdek elérzékenyülni). Jaj, és ahogy fentebb említettem, szót kell ejtenem a szerelmespárokról, mert volt belőlük bőven. Elijah és Hayley kapcsolatának alakulását, sokrétűségét tenném az első helyre, bár nem ilyen sorsot képzeltem el nekik. Klaus és Cami szorosan a nyomukban voltak egészen addig, amíg meg nem érkezett egy régi ismerős Mystic Fallsból, és hozta magával az ott örökké bálványozott shippemet, habár itt sem azt kaptam, amit reméltem. Davina és Kol párosában csak azt sajnálom, hogy keveset láttuk őket, Rebekah és Marcel kapcsolatának a lezárásával nem vagyok kibékülve, annyi évszázad huzavona után olyan hirtelen jött, hogy mégis együtt maradtak. A Josh-Aiden, Freya-Keelin párosoknak azért örültem, mert általuk tovább gyarapodott a sorozatvilág azonos nemű szerelmeinek sora, ami fontos dolog mostanában, amikor még mindig nem illeti meg ezeket a párokat mindenhol általános elfogadás (pedig most már illene eljutnia a világnak arra a szintre, hogy a heteroszexuális kapcsolatokkal egyenlőként kezeljék őket).
A szokásos csapongó értékelést megpróbálom egy rövid összefoglalóval befejezni. Nagyon fog hiányozni a sorozataim közül A sötétség kora, mert ez volt az egyik első sorozat, amit az elindulása pillanatától követtem hétről hétre, évről évre, és nagyon hamar hozzám nőttek a felvonultatott szereplői. A legnagyobb erőssége abban rejlett, hogy a már ismert és egy kicsit talán unalmassá váló természetfeletti fajokat képes volt újabb és érdekes tulajdonságokkal felruházni, akik közül rengeteg komplex és kidolgozott karaktert emelt ki, és tette bele őket olyan izgalmakkal, meglepetésekkel teli, általában véve feszült történetmesélésbe, ami garantálta, hogy epizódról epizódra izgatott várakozással tapadjunk a képernyőre. A Mikaelson-család hosszú múltra visszanyúló históriája pedig örök körforgásként mutatta be, hogy hiába minden árulás, hátba szúrás, megbízhatatlanság, végső soron a család ősi és felbonthatatlan egysége az, ami meghatároz minket, a döntéseinket és az életünket.

(Őszintén remélem, hogy az ősszel induló Legacies mind hangulatban, mind színvonalban inkább ezt a sorozatot fogja idézni, és nem a Vámpírnaplókat, a Mystic Fallsba való visszatérés ellenére.)


Értékelés: 85%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A pilot-epizódot.
  - Hope születését, és felnövését az évadok során.
  - Az évadzáró epizódokat. Feszültség és érzelem a köbön.
  - A múltba való visszatekintéseket.
  - Az összes jelenetet Elijah és Klaus között. Az összeset, mert ez a két ember fantasztikus külön-külön is, de együtt kimaxolják a zsenialitás fogalmát.
  - A Vámpírnaplókból ismert szereplők alkalmi feltűnéseit.


A sötétség kora /The Originals/ (2013-2018)
színes, feliratos, 45 perc
Rendező: Matthew Hastings, Chris Grismer, Jeffrey G. Hunt, Jesse Warn, Lance Anderson, stb.
Szereplők: Joseph Morgan, Daniel Gillies, Phoebe Tonkin, Charles Michael Davis, Danielle Campbell, Leah Pipes, Riley Voelkel, Steven Krueger, Yusuf Gatewood, Claire Holt, Nathaniel Buzolic, Nathan Parsons

Könyvkritika: Göbölyös N. László - Gyilkosok ideje

Ezúttal egy olyan könyvet fogok bemutatni, ami nem szépirodalmi regény, hanem egy, mondjuk azt, ismeretterjesztő kötet. Ritkán olvasok ilyen műfajban, általában a regényeket kedvelem, de érdekes kitérőnek tűnt, ezért esett rá a választásom.
A történetről röviden: A kötet tíz fejezetben, különféle csoportosítások alapján mutat be nekünk hírhedt sorozatgyilkosokat, főképp az elmúlt két évszázadból válogatva. Utalásszinten előkerülnek régebbi elkövetők is, de az írónak elsődlegesen az a célkitűzése, hogy megvizsgálja, a kialakuló média milyen szerepet játszott ezen gyilkosok híressé válásában…
Két hónappal ezelőtt kezdtem bele a Mindörökké című sorozatba. Csupán egy évadot készítettek belőle, és már csak pár epizód van vissza, úgyhogy majd egy külön bejegyzésben fogok foglalkozni vele bővebben. Most mindössze azért említem meg, mert az egyik epizódja egy sorozatgyilkos utáni nyomozásról szólt, aki a hírhedt Hasfelmetsző Jack egyik gyilkosságát utánozta le hátborzongató pontossággal. Ez a rész adta az ötletet, hogy olyan olvasmány után kezdjek kutatni, amiben híres sorozatgyilkosokról írnak. A sorozat főszereplője kitűnően megfogalmazta általánosságban az emberekről, hogy a borzongás, a néha elképzelhetetlennek tűnő tettek miatt lengi körül a mai napig nagyfokú érdeklődés ezeket az elkövetőket, nos, én is hasonló okokból kifolyólag keresgéltem a könyvtárban, s így jutottam el ehhez a könyvhöz. Plusz adalék volt, hogy az író a média idővel egyre erősödő szerepét is szándékozott bevonni a vizsgálódásába. Számomra azonban elég összecsapott lett a végeredmény, ami a tartalom mellett a formában és a szerkesztésben is megnyilvánult. Kezdjük a tartalommal! A tíz fejezetbe való elosztást nagyon random alapon végezte el az író, voltak olyanok, amiket simán össze lehetett volna vonni. Az egyes részek felépítése sem volt egységes: néha a gyilkos bemutatásával, rémtetteinek kivonatos összefoglalójával indult a szöveg, majd következtek a könyves, filmes, sorozatos utalások, amiket az ő tettei ihlettek. Ez idáig rendben is lenne, de akadtak olyan fejezetek, amik eleve filmekkel indítottak, amiknek végül különösebb kötődésük nem volt konkrét gyilkosságokhoz, helyette viszont betekintést nyerhettünk abba, miként alakult a készítők élete a náci rezsim idején. Ha abból a szempontból nézem, hogy érdeklődöm a filmtörténet ÉS a második világháborút megelőző évek történelme iránt, akkor ez egy remek fejezet volt. A könyv címe és témája azonban nem ezekhez kapcsolódott, tehát semmi keresnivalója nem volt benne. Számtalan alkalommal esett abba a hibába az író, hogy csak sorolta és sorolta a gyilkosokat, de a tetteikről alig vagy egyáltalán nem mondott semmit. Inkább koncentrált volna egy vagy két olyan személyre, akiket esetleg össze lehetett kötni bizonyos hasonlóságok mentén, mint hogy felsorolt több száz nevet, amikre már most nehezemre esik visszaemlékezni. Az elkövetők popkultúrára gyakorolt hatásaival ugyanez volt a gondom. Az oké, hogy felhívja a figyelmünket fontosabb mozgóképekre, könyvekre, amikkel érdemes megismerkedni, de ezekkel szintén az volt a baj, hogy a nagy mennyiség a minőség rovására ment. Arról már nem is beszélve, hogy ha már ennyi hivatkozást beletett a könyvébe, lehetett volna olyan figyelmes, hogy a könyv végén összegyűjti, rendszerezi őket, így az olvasó könnyebben tájékozódhatott volna az információrengetegben. Ezzel át is evezhetünk a formai problémákra. A hiányzó film-és könyvmutató semmi a nyelvtani és helyesírási hibákhoz képest, ami különösen annak tükrében felháborító, hogy az író hírügynökségi hírszerkesztőként dolgozott évtizedeken keresztül. Na most, gondolom, nem kell hosszan ecsetelnem, hogy egy ilyen munkakörben működő embernél az egyik, ha nem a legfontosabb tulajdonság, hogy tudjon rendesen fogalmazni és ismerje az alapvető helyesírási szabályokat… Az meg már csak szőrszálhasogatás részemről, de rettentően zavart, hogy a filmes utalásoknál sokszor az angol cím került előre, a magyar pedig csak zárójelben, holott a magyar cím hivatalos, tehát azon a címen mutatták be nálunk a filmet. Abban az esetben, ha a külföldi címnek nincs hivatalos magyar fordítása, akkor lehet zárójelbe tenni az általunk magyarított címet, de azt is szögletes, nem kerek zárójelben.
Egy gondolat erejéig visszatérnék a tartalomhoz és a fülszövegben megemlített média szerepének tárgyalásához. Ez is hol feltűnik, hol nem, és amikor előkerül, akkor se viszi túlzásba az elemzést az író, talán az utolsó, hírességekről szóló fejezetben jut erőteljes szerep a sajtónak, de ott is kimerül annyiban, hogy adatokat közöl arról, melyik újság meddig foglalkozott a történésekkel.
Különösebb elvárásaim nem voltak a könyvvel kapcsolatban, egy izgalmas kitérőnek gondoltam két regényolvasás között, ehhez képest nagyot csalódtam benne. Az alapötlete jó, a megvalósítása viszont elég hevenyészett, ráfért volna egy alaposabb átnézés és egy igényesebb szerkesztés.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A helyenként egész összeszedett sorozatgyilkos profilokat, illetve a popkulturális hivatkozásokat.