Könyvkritika: Varga Balázs - Pálfi György - Final Cut

Ma tárgyalt könyvünk kilóg a blogon eddig bemutatott könyvek sorából. Ez a könyv ugyanis egy tankönyv, oktatói segédanyag, amit egy remek és több szempontból is érdekes filmhez készítettek. Jöjjön hát a Final Cut bemutatása és értékelése!
A Final Cut egy 2012-ben készült film, aminek érdekessége abban rejlik, hogy úgy mesél el egy történetet, hogy sok, más filmekből kivágott részleteket mutat közben. A történet egy örök téma, a férfi és a nő közti szerelem. Mivel a film más filmek jeleneteiből épül fel (nagyjából 500 filmről beszélünk), ezért jogi szempontból problémás, mivel a film készítői nem kértek az összes felhasznált film alkotójától engedélyt, így a Final Cutot nem lehet moziforgalmazásban a nagyközönség elé tárni. Ekkor jött az ötlet, hogy oktatói segédanyagként használják fel, s írnak hozzá egy rövid tankönyvet. A továbbiakban tehát a könyvverzióról beszélnék egy keveset. A kötet több fejezetből épül fel, de az első kettő a legfontosabb, s ezek kapcsolódnak nagyon szorosan a filmhez is. Ezekben a fejezetekben ugyanis a vágás és a történetmesélés fontosságáról esik szó, valamint arról, hogy ezen dolgok miként jelennek meg a filmben. A további fejezetek főképp arról szólnak, hogy filmtörténetileg miért jó a film, szó esik a sztárokról és a Hollywoodban kialakult sztárrendszerről, filmes listákról és a film kapcsán problémás szerzői jogba is kapunk egy kis betekintést. Emlékszem, amikor először láttam a filmet, teljesen lenyűgözött, és amikor hallottam róla, hogy kiadják könyv formátumban, alig vártam, hogy elolvashassam. Azonban a nagy várakozásnak egy kicsi csalódás lett a vége. A könyv ugyanis nem tökéletes, vannak hibái, igaz, nem olyan nagyok. Egyrészről az első két fejezet meglehetősen száraz, néha ismétlő, s bár bemutat és megmagyaráz filmelméleti szempontból fontos kifejezéseket, szerintem lehetett volna rövidebben is fogalmazni. Filmszakos egyetemistaként én a fogalmak nagy részével már találkoztam, ezért nem voltak ismeretlenek számomra, de ha egy laikus vagy egy amatőr filmrajongó veszi kezébe a könyvet, előfordulhat, hogy elalszik az első két fejezeten. A fennmaradó fejezetekkel pedig pont az volt a bajom, hogy rövidek voltak, csak felvillantottak egy-két érdekességet, de nem mentek bele részletesebben, én például olvastam volna többet is a sztárrendszerről. Itt már azt éreztem, hogy a könyv alkotóinak rohamtempóban kellett összedobniuk valami nyomtatott verziót a Final Cut köré, és nem nézték át rendesen a könyv első kéziratát, hanem szépen összerakták az egyes fejezeteket, és már vitték is a nyomdába. A könyvet elolvasva arra jutottam, hogy bár megtudtam egyet s mást a Final Cut című filmről, a hozzá kapcsolódó technikai, irodalmi, filmtörténeti dolgokról, de valahogy mégsem kaptam meg minden információt, amit kellett volna. Természetesen ettől függetlenül nagyon jó, hogy van egy ilyen könyv a piacon, de én még szántam volna egy kis időt a szerkesztésére és a tökéletesítésére, mielőtt a nyilvánosság elé tárom.
A könyv persze nem készülhetett volna el, ha nincs a film, így arról is mondanék pár szót. Nem ez volt az első alkalom, hogy láttam, de még mindig remek és értékes filmnek tartom. Már önmagában az ötlet, hogy más filmekből való részletekből egy új filmet készítsünk, is nagyon jó, de itt az ötletből kinövő kész termék is gyönyörűen sikerült. Lehet nézni a Final Cutot egy szerelemről szóló filmként, lehet nézni egy filmtörténeti gyűjteményként és lehet nézni egy filmfelismerős játék keretein belül is. Akármelyiket is választjuk, a szórakozás garantált. És a könyvet is tudom ajánlani, mert igaz ugyan, hogy jó pár hibájára rámutattam fentebb, attól még úgy gondolom, érdemes elolvasni, hiszen az is könnyen elképzelhető, hogy más olvasók nem lesznek ilyen vaskalaposak, mint én, s őket a könyv is legalább annyira leköti, mint a film. Én részemről maradok inkább a filmnél.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni (mivel ez egy tankönyv, inkább a nekem szimpatikus fejezeteket emelném ki):
  - A sztárrendszerről szóló fejezet.
  - A mas-upokról, illetve a Final Cuthoz hasonló filmekről szóló fejezet.
  - Maga a film.

 

Filmkritika: Saul fia

A legutóbbi Információmorzsák között már tettem említést erről a filmről, és kedden megadatott a lehetőség, hogy elmenjek moziba, és megnézzem. Következzen hát a kritikám a Saul fia című filmről!
A film 1944-ben, az auschwitzi haláltáborban játszódik, főszereplője Saul, akinek a Sonderkommando tagjaként minden nap az a feladat jut, hogy az érkező transzportokból a gázkamrába vezesse az embereket, majd pedig takarítson el utánuk és égesse el a holttesteiket. Egyik nap azonban Saul az egyik holttestben a fiát véli felismerni, és onnantól egyetlen célja lesz: keresni egy rabbit, s rendes zsidó szokás szerint eltemetni a fiút. A rabbi keresése közben pedig a titokban előkészülődő táborlázadásba is belekeveredik...
Mit is lehetne mondani erről a filmről? Szavakkal nehéz leírni az általa kiváltott érzelmeket, hiszen már maga a téma sem egy egyszerű dolog. A rendező azonban remekül nyúlt hozzá, és egy megrázó, de ugyanakkor gyönyörű alkotást hozott létre. A kamera végig Saullal tart, mi is csak azt látjuk, halljuk, amit ő is érzékel, s pont ebben rejlik a film újszerűsége. Nem tolja az arcunkba a táborok borzalmait, de nem is fordul el tőlük teljesen, hanem a kettő közötti határon egyensúlyozva tár a nézője elé egy teljesen új látásmódot. Épp ezért a Saul fia vizuális és audiális módon hat leginkább: homályosan, a távolban vagy a kamera látószögének szélén látjuk a holttesteket, a gázkamrából halljuk az emberek sikoltásait, és a transzportok kétségbeesett hangjai mellett sem mehetünk el észrevétlenül. Röviden szeretném még megemlíteni a címszereplőt alakító Röhrig Gézát, aki amatőr színész létére bámulatos teljesítményt nyújt. A film során sokszor éreztem azt, hogy ő nem Röhrig Géza, ahogy éppen szerepet játszik, hanem ő maga Saul. Az arca, a hanghordozása mindent elárul a karakteréről, remek választás volt erre a szerepre!
Szeretnék még többet írni, de nem tudok. Viszont van egy nagyon jó tanácsom mindenkinek: nézze meg ezt a filmet! Nem lesz egy vidám kikapcsolódás, némelyik jelenet napokig megragad az ember agyában, de ettől függetlenül el kell menni, meg kell nézni, mert a világnak látnia kell, mi zajlott hetven évvel ezelőtt azokban a koncentrációs táborokban. És igen, lehetne mondani, hogy ha egy holokausztfilmet láttunk, az összeset láttuk, de ez nem igaz, mert mindegyik más módon közelíti meg a témát, és ahogy a Saul fia megközelíti, illetve amiről ténylegesen szól, még nem nagyon fordult elő korábbi holokausztfilmekben. Nemrégiben olvastam egy interjút a film egyik alkotójával, de sajnos már nem emlékszem, kivel, és abban azt nyilatkozta, hogy a hivatalos adatok szerint 100-200 ezer gyerek pusztult el a holokauszt alatt, és ha legalább ennyien elmennek megnézni a filmet, akkor ezáltal azoknak a gyerekeknek az emléke is fennmarad az emlékezés által. Csak csatlakozni tudok ehhez a felszólításhoz: menjetek el, nézzétek meg ezt a filmet, és közben emlékezzetek az áldozatokra!

Értékelés: 90%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A tábor borzalmas "mindennapjait".
  - Saul arcát.
  - A film végét. Te hogy értelmeznéd?


Saul fia
színes, magyarul beszélő, 107 perc
Rendező: Nemes Jeles László
Szereplők: Röhrig Géza, Molnár Levente, Zsótér Sándor, Jakab Juli

Könyvkritika: Lois Lowry - A fiú

Ezúttal Az emlékek őre-tetralógia záró kötetéről, A fiúról, illetve magáról az egész sorozatról fogok véleményt írni. A továbbiakban elszórtan spoilerek fordulhatnak elő!
Claire egy tizenéves fiatal lány, aki az első könyvből megismert jövőbeli társadalomban él. Szülőanyának osztják be, ám első gyermeke születésekor komplikációk lépnek fel, s ezért a lányt elbocsátják a munkájából, és a Halgazdaságba küldik dolgozni. Claire azonban egyre többet gondol a gyermekére, akit a szülés után rögtön elvettek tőle, s némi keresgélés után rátalál a Dajkálóközpontban. A társadalom szigorú szabályai miatt azonban nem veheti magához, így csak néha találkozhat vele. Egy nap azonban a kisfiú eltűnik, méghozzá egy másik fiatallal, Jonasszal együtt. Claire ezután elindul, s hosszú útján egyetlen cél vezérli: megtalálnia a fiát...
A fiú nagyon érdekes szerkezetű könyv: ugyanakkor játszódik, mint Az emlékek őre, csak egy másik karakter szemszögéből követhetjük végig az ott zajló eseményeket, s közben egy új szereplőt is megismerünk közelebbről, de a második és a harmadik könyvből már ismerős személyek is felbukkannak, sőt a harmadik könyv "főgonosza" ebben a lezáró kötetben pusztul el végleg. A cselekménnyel egyetlen bajom volt, mégpedig az, hogy néhány leírás túlságosan hosszúra nyúlt. Claire hegymászós jelenetének értettem a dramaturgiai fontosságát, de pár oldal után kezdett unalmassá válni, és elvesztette az igazi üzenetét; Gabriel és a Cseremester végső összecsapásánál is ugyanezt éreztem kicsit. Ezen kívül más hibát nem nagyon találni a történetben, a korábbi kötetek világának és szereplőinek visszaidézése miatt a könyv egyfajta nosztalgikus bájt áraszt magából olvasás közben. A karakterek közül az újakból Einar került közel a szívemhez, a régieknél változatlanul Jonas és Kira a kedvencek, de például Jonas apja is új megvilágításba került számomra Claire szemszögén keresztül. A lezárás pedig szép és kerek egésszé formálta a könyvet és egyben az egész sorozatot is. A korábbi kötetekről szóló kritikáimban többször kitértem rá, hogy ugyan ezek a történetek nem vámpírokról, vérfarkasokról szólnak, nincsenek bennük izgalmas akciójelenetek, de pont ezért jók és alkalmasak az olvasásra (teszem azt, két disztópikus regény között), mivel alaposan el lehet gondolkodni a leírtakon - korosztálytól függetlenül. Lowry ugyanis köztudottan nevelési célzattal írta elsősorban tizenéves gyerekek számára a könyvsorozatot, de úgy gondolom, más korcsoportba tartozók is találhatnak olyan igazságokat és értékes megállapításokat az egyes történetekben, aminek hatására esetleg másképp látják majd a világ bizonyos dolgait. Én bátran ajánlom mindenkinek, tegyen egy próbát a sorozattal, szerintem ennek az elolvasását egyáltalán nem lehet megbánni.

Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az emlékek őrére való utalásokat a könyv elején.
  - Einar és Claire kapcsolatát.
  - Gabriel először találkozik az édesanyjával és megtudja a teljes igazságot.

Könyvkritika: Veronica Roth - A lázadó

Egy disztópikus könyv után jöjjön egy másik: a Halálkúra után a következő olvasmányom A lázadó lett, A beavatott-sorozat második kötete. A könyvből készült filmet még márciusban volt szerencsém megtekinteni moziban, itt írtam róla részletesebben.
Nézzük hát röviden a könyv történetét! A disztópikus Chicago csoporttársadalma darabjaira hullott, s a Műveltek vezetője, Jeanine Matthews arra készül, hogy teljes mértékben átvegye az irányítást a megmaradt csoportok felett. Tris barátaival bujkálni kényszerül, miközben gyötri a bűntudat Will és saját szülei halála miatt, de ettől függetlenül is képes bármit megtenni, hogy Jeanine uralmát végleg megállítsák. Bujkálása során jobban megismeri az őt körülvevő csoportokat, elhallgatott titkokat tud meg Négyesről, illetve a Műveltek igazi céljairól, s a háború közepén ismét nehéz döntéseket kell hoznia. A végső igazsággal szemben azonban ő is tehetetlen... Spoilerek előfordulhatnak!
Egyenesen a közepébe vágok: sokkal inkább tetszett az első kötet, mint ez. Nehezebb volt olvasnom, sokszor nem is értettem bizonyos történetszálakat (amik egyébként kicsit széttartóak voltak), a karakterek is veszítettek korábbi varázsukból, s egyszerűen minden olyan zavaros volt. Amiért mégsem mondhatom azt, hogy rettenetesen rossz volt ez a könyv, az főleg egyik-másik szereplőnek, a szerelmi szálnak, a történet bizonyos pillanatainak és a könyv végének köszönhető. Tris továbbra is remek hősnő, igaz, hogy ebben a könyvben hoz ugyan rossz döntéseket, Négyessel való kapcsolata is veszélybe kerül, de még így is sokkalta hitelesebb némelyik középszerű, túlhype-olt szerelmi történetnél; Négyest itt zártam igazán a szívembe; a Bátrak közül is lettek régi-új kedvenceim (Lynn, Marlene, Uriah, Christina); az új szereplők közül pedig Johannát kedveltem meg elég hamar. De van valaki, aki az első könyvhöz képest jó nagy változáson ment keresztül, s aminek (talán egyedüli olvasóként) én nagyon örültem: Peter ugyanis tett egy lépést a pozitív karakterré válás irányába. Igaz, nem hazudtolta meg magát, és továbbra is meglehetősen gúnyosan és szarkasztikusan állt hozzá a dolgokhoz, de végre tett valami jót is, elvégre megmenteni Tris életét és kivinni őt biztonságban a Műveltek központjából, azért nem kis dolog, valljuk be! :) Ennek ellenére nem szeretném, ha ő teljesen átbillenne, és a harmadik kötetben abszolút "jófiú" válna belőle, maradjon ilyen félig negatív, félig pozitív karakter, én már ezzel is megelégszem.
Szenteljünk még pár szót a befejezésnek! Itt ugye az történt, hogy végül sikerült meghackelni Jeanine számítógépét, s így nyilvánosságra került egy videofelvétel, amiből az derült ki, hogy egy békefenntartó szervezet döntött úgy, hogy a társadalmat a kerítés mögött helyezi el, mivel a világ, amiben addig éltek, morálisan teljesen elromlott, s úgy gondolták, a "kerítésen túl" elhelyezett emberek idővel képesek lesznek majd megújulni, felülemelkedni a rosszon, s az Elfajzottak egyre nagyobb megjelenése fogja majd jelezni, hogy eljött az idő arra, hogy a csoporttársadalom megtudja az igazat. Illetve még megtudhatjuk azt is, hogy a szervezet vezetője szintén beépült ebbe a társadalomba, méghozzá Edith Prior néven (Tris családi neve szintén Prior). Na most, lehet, hogy ez azért van, mert nemrég fejeztem be azt a sorozatot, de ettől nekem egy kicsit Útvesztő-szagú lett a sztori, igaz, ott egy vírus ellenszerére keresték a gyógyírt, s azért tették Thomasékkal azt, amit. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem látom az eredetiséget Veronica Roth történetében, egyszerűen csak rávilágítottam erre a tényre. Ettől függetlenül felettébb kíváncsi vagyok, mi minden fog történni a befejező kötetben.
Összefoglalva tehát a fenti széttartó gondolatmeneteimet (és még én kritizálom A lázadót), sajnos nem nyerte el a tetszésemet annyira a könyv, mint az előző kötet, kicsit lassan és zavarosan haladt előre a sztori. Még azt is megkockáztatom, hogy a film jobban tetszett, mint a könyvváltozat, pedig történt pár változtatás a könyv és a film története között (meg a filmben ott volt plusz pozitív tényezőnek Miles Teller is, de erre most nem szeretnék bővebben kitérni :D). De azért azt sem szabad elfelejteni, hogy ezen hibáktól eltekintve a karakterek még mindig jól kitaláltak és rendesen kidolgozottak, a humor és a romantika továbbra is jól elhelyezett és épp elég van belőle, se nem kevés, se nem sok. Nem szeretnék senkit lebeszélni a könyv elolvasásáról, inkább meghagyom nektek a választás lehetőségét. De addig is nézzétek meg sokszor a filmet, mert az szerintem remekül sikerült! (oké, leállok, eleget promóztam már a filmváltozatot)

Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
 - Az eddig elhanyagolt csoportok alaposabb megismerését.
 - Marlene, Lynn és Uriah beszólásait. Miattuk vicces az egész könyv.
 - Peter magánszámát a Műveltek központjában. (komolyan, még vissza van A hűséges, de ha abban nem lesz ennél jobb, akkor ez lesz a kedvenc jelenetem nemcsak ebből a könyvből, hanem az egész sorozatból)