Nagyjából egy évvel ezelőtt kezdtem el újraolvasni Stieg Larsson Millennium-trilógiáját (az első két részről bővebben olvashattok itt és itt), s habár nem így terveztem, örülök ennek a véletlen egybeesésnek, hogy az évforduló környékén fejeztem be a harmadik részt. Mint említettem A tetovált lányról írt blogbejegyzésben, Larsson halála után egy David Lagercrantz nevezetű író vitte tovább a történetet, az ő háromrészes könyvsorozatába kis szünet beiktatása után valamikor nyár folyamán szeretnék belekezdeni. Egyelőre azonban maradjunk még Stieg Larssonnál és A kártyavár összedőlnél!
A történetről röviden: Az előző könyv végi családi leszámolás során Lisbeth Salander súlyosan megsérült, és hosszas kórházi kezelésre szorul. Mialatt lábadozik, egy, a Nemzetbiztonsági Hivatal berkein belül létező titkos társaság, a Szekció, mely számára Lisbeth hatalmas fenyegetést jelent, arra készül, hogy közelgő bírósági tárgyalásán a lányt ismét cselekvőképtelenné nyilváníttassa, és zártosztályra juttassa. Ennek érdekében semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, ám a lány barátja és szövetségese, Mikael Blomkvist sem tétlenkedik, hanem egy sokrétű, szervezett csapattal ellentámadásba lendül…
A két korábbi rész kapcsán már beszéltem róla, hogy ugyan vannak érdekes és elgondolkodtató részei Larsson írásainak, a politikai, gazdasági téma terjedelmes körüljárása, a mindenféle összeesküvésekről, machinációkról szóló fejtegetései általában alaposan le szoktak fárasztani. Ez ennél a kötetnél sem változott, igaz, itt elsősorban az volt kimerítő, hogy az író a több, egymás mellett párhuzamosan futó cselekményszálak mindegyikéről részletes, aprólékos beszámolót adott, holott szerintem néhány esetben felesleges volt ennyire elnyújtani a történéseket, illetve elmondani minden apró-cseprő eseményt. A lány, aki a tűzzel játszikról szóló bejegyzésemben azt mondtam, hogy elég egyhangú volt a rendőri nyomozást követni függetlenül attól, hogy tisztában voltam vele, egy bűnügyet nem olyan könnyű és egyszerű megoldani; nos, ezúttal a Szekció szervezkedése és a velük szembeni, Mikael vezette ellenszervezkedés voltak azok a történetszálak, melyekről tudtam ugyan, hogy érthető okokból egyik oldal sem engedheti meg magának a hirtelenjében történő cselekvést, egy idő után mégis azt vártam, bukjon már végre le az egyik, és győzzön a másik, aztán viszontlátásra. Habár a Szekció miatt a politika megint nagy hangsúlyt kapott, furcsa módon nem untatott annyira ez a szál, mint amennyire az előzőek alapján gondoltam, a szervezet hidegháborúig visszanyúló háttértörténete kifejezetten érdekes volt, ahogy a vele kapcsolatban megfogalmazott kritika is, miszerint mekkora létjogosultsága van az állam által létrehozott titkosügynökségnek az ország védelmére hivatkozva önkényes döntéseket hozni az államfők tudta nélkül, ráadásul mindezt egy ártatlan kamaszlány sérelmére. Talán nem akkora spoiler, ha elárulom, hogy ez a lány természetesen Lisbeth Salander, akinek élettörténete, mindeddig homályban tartott múltja ebben a könyvben bontakozott ki teljes egészében, minden korábbi elszórt utalás, részinformáció itt nyert értelmet, bár azt gyorsan hozzáteszem, még nem állt össze az utolsó képkockáig a kirakós abban az értelemben, hogy fehér foltként ott van még Camilla Salander, Lisbeth ikertestvére, akiről összességében alig derült ki valami a trilógiából, de a mostani többszöri említéséből arra következtetek, Larsson valószínűleg ezután szerette volna őt is beleszőni a sztoriba. Meglátjuk, Lagercrantz kezdett-e vele valamit, és ha igen, mit. Visszatérve egy rövid mondat erejéig a Szekcióhoz, az meglehetősen csalódást keltő volt, hogy az utolsó pillanatig összeszedett és magabiztos csapat egyik pillanatról a másikra átgondolatlanul kezdett cselekedni, miután rádöbbentek ellenfelük felkészültségére. Amilyen titkos meg okos meg ravasz szervezetnek voltak beállítva, kissé nevetségesnek tűnt, hogyan nem jöttek rá erre hamarabb. A másik oldal összefogásában a sokszínűség és a bajtársiasság kifejezetten szimpatikus volt, vagyis hogy még olyanok is hajlandóságot mutattak a segítségnyújtásra, együttműködésre, akik korántsem ismerték annyira Lisbethet, mint Mikael. A kölcsönös információátadáson alapuló egyezség keretein belül Mikael kérlelhetetlen meggyőzőképességének köszönhetően rendőrök, állami hivatalnokok szálltak síkra azért, hogy a Szekció titkos és törvénytelenségekkel sújtott történetére, és az ezeket elkövető emberek kilétére fény derüljön, eközben Lisbeth az online térben tevékenykedő barátai segítségével gyűjtötte a bizonyítékokat. Mind a két szál esetében akadtak unalmas és kihagyható mellékvágányok, sokszor jelentkezett az unalom és fáradtság, több alkalommal is az volt a véleményem, hogy az író feleslegesen pakolja tele olyan jelenetekkel az egyes fejezeteket, amik nélkül ugyanolyan érthető és akár élvezhető lenne az elbeszélés. A két fő történetszál mellett akadt egy halványabb harmadik és negyedik, amik valamilyen szinten összefüggtek, s melyekről azt gondolom, hiába illettek bele remekül a könyvsorozatba, egyrészt a nők elleni erőszak, igazságtalanság, másrészt a gazdasági, pénzügyi visszaélés témakörök miatt, Lisbeth története és ez az egész Szekció-sztori önmagában volt annyira érdekes, és tartalmazott annyi felfejthető részletet, hogy Erika zaklatási ügye, illetve a vécécsészét gyártó vállalat trükközései egy az egyben kimaradhattak volna a könyvből. Így csak arra voltak jók, hogy növeljék az oldalszámot, a kidolgozatlanságuk és a többi szál jóval izgalmasabb mivolta miattt viszont egyáltalán nem tudtak jól belesimulni a történetszövésbe. A könyv egyértelmű csúcspontja Lisbeth tárgyalása volt, melynek során az addigi el-ellankadó figyelmem, újra meg újra feltörő unalmam átmenetileg eltűnt, köszönhetően a feszült, izgalmas, esetenként megható vagy épp vidám pillanatoknak. Annika, Lisbeth védője sziporkázott mindenre kiterjedő, okosan megfogalmazott kérdéseivel, kérlelhetetlenül érvelt, és azok után, mi mindent tudtunk meg arról, hogy Lisbethnek miket kellett átélni kamaszkorában, nagy elégtétel volt látni, miként semmisíti meg a felhozott bizonyítékokkal az ügyvédnő a vád legfontosabb tanúját. Maradt ugyan bennem néhány kérdőjel a jogi procedúra némelyik lépésével kapcsolatban, például hogy vajon a bíróság tényleg minden különösebb kérdés, utánajárás nélkül elfogad névtelen forrástól származó dokumentumot lényegi bizonyítékként, és azt is furcsálltam, a tanú távozása után milyen hamar lezajlottak a további események, de egyáltalán nem értek a jogi dolgokhoz, szóval lehetséges, hogy rendkívüli esetben történhet hasonlóan gyors lezárás. A tárgyalást követően a korábbról visszamaradt, függőben hagyott történetszálak nagy részét elvarrta az író, ugyanakkor a nyitva hagyott folytatás lehetőségéből az is látszott, hogy szerette volna még tovább bővíteni a könyvsorozatot, de ezt sajnos már nem tehette meg.
A Stieg Larsson által írt Millennium-trilógia számomra elsősorban mindig is a nőkről és az ellenük elkövetett igazságtalanságokról szólt, de az már az elejétől nagyon tetszett, hogy a nők nem csupán áldozatként szerepeltek, hanem sokszor erős, független karakterekként szálltak szembe az elnyomó férfiuralommal. Ebben a könyvben találkozhattunk a legnagyobb igazságtalansággal, amikor megismerhettük Lisbeth múltjának teljes történetét, ugyanakkor örömmel tapasztaltam, hogy ezzel együtt talán itt tűnt fel a legtöbb erős, okos, kitartó női szereplő, akik az élet különböző területein bizonyították rátermettségüket. A férfiszakmaként aposztrofált rendőri, ügyvédi pozícióban helytálló nők mellett nem hagyható ki Erika Berger, aki nőként egy nagyrészt férfiak alkotta felügyelőbizottságú és szerkesztőségű újságnál lett főszerkesztő, de a Nemzetbiztonsági Hivatal alkotmányvédelmi osztályának nyomozónője, valamint a Milton Security testőrnője is ékes példái voltak annak, hogy van élet a nők számára a házimunkán és a gyereknevelésen túl. A számtalan felvonultatott női és férfi szereplő közül azért csak a két főhőst emelném ki, mert a többiek minden pozitívumuk ellenére korántsem kaptak olyan kidolgozott és összeszedett karakterrajzot, mint Lisbeth és Mikael. Lisbeth óriási fejlődésen ment keresztül a három könyv során, főleg a szociális kapcsolatai és a gondolkodásmódja terén volt érzékelhető a legnagyobb változás: nehézkesen ugyan, de próbálkozott az emberekkel való normális kommunikálással, emellett már nem hirtelen felindulásból cselekedett, hanem igyekezett átgondolni az esetleges következményeket, igaz, a tárgyalás utáni hónapok leírásainál látszott, hogy még keresi önmagát, a helyét a nagyvilágban. Mikaelről korábban már elmondtam, hogy benne leginkább a becsületességet és az elkötelezettséget kedveltem, valamint a Lisbeth és közte kialakult különleges, összetett kapcsolatot, szövetséget: mindig is tetszett bennük, mennyire könnyen tudnak együtt dolgozni, mennyire kiegyenlítik egymást, ám pont emiatt örültem neki, hogy a tapintható kémia és szimpátia ellenére mégsem lett belőlük szerelmespár. Szerintem ők így jók, ahogy most vannak, nem kell ide több.
Összességében nézve felszabadító érzés túl lenni a Larsson-féle trilógia újraolvasásán. A korábbi részeknél sem titkoltam, hogy habár vannak érdekes részei az író történeteinek, hosszas mesélőkedve és az erőteljes politikai, gazdasági háttér jelenléte miatt csak ideig-óráig tudnak lekötni könyvei. Jelen kötetnél is egy idő után besokalltam az elnyújtott, helyenként feleslegesen részletezett elbeszéléstől, voltak alkalmak, amikor csak nagy koncentráció árán sikerült figyelemmel kísérnem az eseményeket, ettől függetlenül értékelem benne meg alapvetően az egész sorozatban a nők hangsúlyos jelenlétét, a velük szembeni igazságtalanságok alapos kitárgyalását, kritizálását, valamint a fő karakterek kidolgozottságát. Ezek miatt mondhatom azt, hogy nem volt teljes mértékben rossz ötlet kitalálni és megvalósítani ezt az újraolvasást.
Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A számozott részek előtti szövegeket a női harcosokról.
- Lisbeth tárgyalását.
